Eurábia: Amikor az iszlám törvénye legyőzi az európai jogrendet

Sabatina James

Eurábia

Amikor az iszlám törvénye legyőzi

az európai jogrendet

Ulpius Baráti Kör

Budapest

A mű eredeti címe: Scharia in Deutschland. Wenn die Gesetze des Islam das Recht brechen

Fordította: Balla Judit

Copyright © 2015 Kanur Verlag. An imprint of Verlagsgruppe Droemer Knaur GmbH Co.KG

Hungarian translation © Balla Judit, 2016

(© Művelt Nép Könyvkiadó, 2017)

ISBN 978 615 5617 348

I.

A veszélyes multikulturalisták

A német lakosság kereken öt százaléka muszlim vallású, számukat 4,3 millió körülire becsülik. Nagy részük még ötven évvel Németországba érkezése után is a származási országának törvényei és szokásai által meghatározott életet él. Régóta ismert tény ez, s okait is feltárták már, mégsem történik semmi a helyzet megváltoztatása érdekében. Az elmúlt évszázad hatvanas és hetvenes éveiben a muszlim országokból érkező bevándorlók nagyrészt olyan lakónegyedekbe, kerületekbe költöztek be, amelyeket a németek már feladtak, jobb környékekre, jobb körülmények közé költözve. Az ilyen lakónegyedek általában a régi, történelmi munkásnegyedek elöregedett házaiból álltak. Az egykori bevándorlók még évtizedekkel később is ugyanitt élnek. Jellegzetes példája a jelenségnek a berlini Kreuzberg kerület, a duisburgi Marxloh vagy Hochfeld városrész, vagy éppen Köln Ehrenfeld kerülete. Ezekben a negyedekben az évtizedek alatt önálló, sajátos társadalmi szerkezetek alakultak ki, amelyek napjainkra párhuzamos társadalmakká nőtték ki magukat. Emberek tömegei – elsősorban asszonyok – élik le úgy az életüket, hogy ki sem mozdulnak szűkebb lakókörnyezetükből, hiszen ott megtalálnak mindent, amire csak szükségük lehet: török vagy arab orvosokat, ügyvédeket, szupermarketeket. Az itt élők, s közülük is különösen az asszonyok, életük során alig kerülnek közvetlen kapcsolatba a többségi német társadalommal. Gyermekeik ugyanebben a zárt közegben nőnek fel, egy olyan kulturális környezetben, amely szinte pontos mása annak az anatóliai, észak-afrikai vagy közép-ázsiai világnak, ahonnan a szüleik érkeztek.

Az elszigeteltség okait kutatva szinte azonnal a Korán ötlik a szemünkbe. A Korán ugyanis egyáltalán nem támogatja híveinek beilleszkedését a nyugati társadalomba. „Ti Hívők! Ne kössetek testvérbarátságot a zsidókkal és a keresztényekkel: Ők egymás testvérbarátai! Ha valaki közületek barátságot köt velük – az közéjük tartozik! Allah nem vezeti az igaz útra a vétkes népet." (5. szúra 51. vers){1}. A 3. szúra 118. verse pedig így szól: „Ti Hívők! Ne kössetek szoros barátságot olyanokkal, akik nem tartoznak közétek! Vagy nézzük meg a 60. szúra 13. versét: „Ti Hívők! Ne kössetek testvérbarátságot olyan emberekkel, akikre Allah megharagudott!

Ezeket a Korán-verseket mindenütt olvashatják a hívek a mecsetekben, és sok helyen a minaretekből is ezt hirdetik. Ilyen és ehhez hasonló erkölcsi-vallási előírások mellett hogyan is integrálódhatna egy hívő muszlim a nem az iszlám alapjain nyugvó társadalmakba? Hogyan tehetne bármit is a közjó érdekében? A hívő muszlimok életének minden részletét ilyen és ezekhez hasonló előírások uralják. Az ilyen alapfelfogású embereket hogyan lehetne beemelni és integrálni a többségi társadalomba?

Az iszlám alapítója, Mohamed próféta szilárdan hitte, hogy a zsidók és a keresztények összeesküvést szőnek ellene. Ez a neurózis tükröződik vissza a fent idézett szúrákból is és rögzült az évszázadok során követőinek tudatában. Ez a fő oka annak, hogy sok iszlamista a saját agresszív alapállása ellenére is következetesen áldozatnak látja magát és követelések végtelen sorát támasztja az őt körülvevő világgal szemben. Ahogyan a 2. szúra 120. verse fogalmaz: „A zsidók és keresztények nem lesznek elégedettek veled, amíg nem az ő vallásukat követed."

Ha a Németországban kialakult migránsnegyedeket összehasonlítjuk a világ más nagy befogadó országaiban, például az Egyesült Államokban kialakult hasonló lakókörnyékekkel, azonnal éles különbségek ötlenek a szemünkbe. Az egész világon általános, hogy a migránsok a befogadó államba magukkal viszik kultúrájuk fő elemeit: vallásukat, nyelvüket, hagyományaikat. A legtöbb esetben azonban ezek csak a magánéletükben, esetleg különböző egyesületi keretek között játszanak szerepet: a hétköznapokban ezzel szemben új hazájuk kultúrája szerint élnek, és lassan beleolvadnak a többségi társadalomba. Németországban sem ismeretlen ez a jelenség: bevándorló kínai­ak, vietnamiak vagy éppen olaszok megtanulják a német nyelvet, gyökeret vernek német földön, és súrlódásmentesen be tudnak illeszkedni anélkül, hogy ezzel egyben feladnák saját kultúrájukat, hagyományaikat. Röviden összefoglalva: a maguk kulturális sajátosságaival együtt lesznek Németország részei. Eszükbe sem jut hangosan panaszolni a nyilvánosság előtt, hogy nem fogadják őket tárt karokkal. Nagy többségük pedig, a muszlim bevándorlóktól eltérően, szinte soha nem kerül ellentétbe a jogállam alapvető normáival – nemhogy még megvetéssel is nyilatkozzon róluk.

Az iszlám világból érkező török és arab bevándorlók esetében azonban más a helyzet. Német televíziós talk­show-k végtelen sora foglalkozik a problémáikkal, vallásuk egy külön iszlám konferencia témája, s ne feledkezzünk meg a számtalan különböző kerekasztalról és integrációs megbízottról sem. Ami az utóbbiakat illeti, többségük tevékenysége kimerül német nyelvtanfolyamok szervezésében és a migránskvóták betartásának ellenőrzésében – ezzel pedig éppenhogy teljességgel félreértelmezik az integráció lényegét.

Az elsődleges gond ugyanis nem abban áll, beszéli-e valaki a nyelvet, beilleszkedik-e a kultúrába és átveszi-e a helyi szokásokat. A kérdés az, hogy a bevándorlók elképzelései a kívánatos társadalmi rendről megegyeznek-e a demokrácia alapszabályaival. Ez az a kérdés, ami mindennél fontosabb, és ami minden mást meghatároz!

A „demokrácia-kompatibilitás nagyon sok muszlimnál egyszerűen hiányzik. Ők ugyanis nem ismerik el velük egyenrangúnak a másként gondolkodókat, a más hitet vallókat, a más szokások szerint élőket – nem is beszélve a nőkről. A német belügyminisztérium 2012-ben közzétette a „Fiatal muszlimok életképe című kutatás eredményeit. Ennek során 706 német és nem német muszlim fiatalt kérdeztek ki névtelenül, továbbá a televíziós hírműsorok 692 adását elemezték. Az egyik legfontosabb eredmény: kimutatták, hogy minden negyedik muszlim elutasítja az integrációt. A nem német nemzetiségű fiatal muszlimoknak mindössze 52%-a nyilatkozott úgy, hogy szeretne beilleszkedni a többségi társadalomba, miközben 48%-uk esetében „erőteljes elkülönülési hajlam" és a német többségi kultúra elutasítása került napvilágra.

A törökök és az arabok így többnyire megmaradnak egymás között. Elkülönülésüket a technika fejlődése is támogatja: a műholdas televíziózásnak köszönhetően származási országaik kulturális önértelmezése közvetlen utat talál a német migránsok nappali szobájába. Ennek a technikai fejlődésnek a negatív következménye az is, hogy a második nemzedékhez tartozó gyerekek nyelvismerete nem egyszer még a szüleikénél is gyengébb. A régi hazából sugárzott tévésorozatok, elsősorban a török szappanoperák is egy archaikus szerepfelfogást sugallnak, csapdába ejtve elsősorban a kevésbé képzett fiatal férfiakat, egészen olyan szörnyű következményekhez vezetve el, mint akár a „becsületgyilkosság".

A „Fiatal muszlimok életképe kutatás eredményei egy másik megdöbbentő adatot is feltártak: a megkérdezettek 15%-a elfogadhatónak tartotta erőszak alkalmazását a Nyugattal szemben. Ahogyan a tanulmány szerzői megfogalmazták: „Szigorúan vallásos emberek, erőteljes elutasítással a Nyugattal szemben, tendenciális erőszak-akceptancia integrációs tendencia nélkül.

Ez a folyamat természetesen nem kerülte el a német lakosság figyelmét. Egyre többen érzik, hogy valami nincs rendben. Valami olyan történik, amit ők nem akarnak. Végül pedig felteszik a kérdést: A demokráciának hány elutasítóját bírja el, bírhatja el egy demokráciára épülő társadalom? Hányat kell egyáltalán elfogadnia? Hányat kell eltűrnie? Mi az a mérték, hol húzódik az a határ, aminek a túllépését már nem kell, vagy egyenesen nem szabad eltűrni? Mi értelme demokráciatagadók újabb tömegeit befogadni, ha a korábban érkezettekkel sem sikerült dűlőre jutni és a többségi társadalom még a legszélsőségesebb vadhajtások lenyesegetésére sem volt képes?

Ezekről a kérdésekről beszélni kell. A nyilvánosság előtt kell megvitatni őket – azaz csak kellene, ha a vita csíráját el nem fojtaná azonnal a „politikai korrektség" jelszava, amelynek ez a különös értelmezése azt kívánja a lakosságtól, hogy szó nélkül vegye tudomásul a tapasztalt visszásságokat. Az indulatok pedig csak gyűlnek a felszín alatt, a német lakosság körében erősödik a kiszolgáltatottság és a kilátástalanság érzése, ami végül törvényszerűen a jobboldali szélsőségesek malmára hajtja a vizet.

Igen sok német nem tudja pontosan szavakba önteni, mi is a baja a jelenlegi helyzettel, hiszen a politika és a sajtó egy része folyamatosan igyekszik eltussolni az összefüggéseket. Veszélyes csend alakul ki, a problémák ki nem mondásának csendje, akár egy megromlott házasságban, ahol a végén már éppen ez a némaság akadályozza a gondok megoldását. Ötven évvel ezelőtt a legtöbb politikus még határozottan állította, hogy a muszlimok második, de legkésőbb a harmadik nemzedéke már magától fog integrálódni a többségi társadalomba, sőt talán teljesen bele is olvad majd. Ez az elképzelés azonban nem vált valóra. El is kezdődtek a különböző, nagyrészt máig is tartó integrációs programok – sikert azonban ezek sem hoztak. Hiszen egyetlen nyelvtanfolyam, egyetlen kerekasztal, egyetlen integrációs megbízott és egyetlen iszlám-konferencia sem tudta megakadályozni, hogy a muszlim párhuzamos társadalmak egyre inkább ellen-társadalmakká fejlődjenek, amelyekben szalafisták{2} tucatjai gyűjthetnek híveket maguk köré akadálytalanul.

A szociálromantika hívei nagy ívben kikerülik az olyan kellemetlen témákat, mint a kényszerházasságok, a gyermekek eltiltása az úszásoktatástól, vagy éppen a becsületgyilkosság. Pedig a multikulturális társadalom ezeket is magával hozza. Mások már felismerték a valóságot és nyilvánosan is beismerik: a „multikulti" megbukott. Az elképzelés, hogy különböző etnikumú emberek békében és harmóniában élhetnek egymás mellett úgy is, hogy különböző ruházatot viselnek, különböző vallásokat követnek, különböző kultúrákat képviselnek, mégis tisztelettel és toleranciával kezelik egymást, vonzó gondolat ugyan és találkozik is a többség vágyaival, csakhogy a valóságban elbukik. Ez a vágyálom már leginkább csak újságok vezércikkeiben, tévéműsorokban, egyetemi tanárok publikációiban és a bevándorlók szavazataira vadászó politikusok beszédeiben létezik csupán. Közös bennük, hogy álmokat kezelnek valóságként és érinthetetlennek tartják a multikulturalista világképet.

A multikulturalista, aki általában kritikus szellemként dicséri önmagát, véleményét pedig a jók erkölcsi felsőbbrendűségével hirdeti, a világot akarja megmenteni. Elsősorban azt a világot, amely nem fehér és nem keresztény, tehát nem az imperializmus megtestesítője. Az ilyen embert hidegen hagyja a keresztényekkel szemben alkalmazott erőszak a muszlim országokban, habzó szájjal tiltakozik viszont az iszlámot ért kritikák ellen. Gyűlöli az erőszakot, de hosszas beszédekben keres igazolást az iszlám körökben előforduló erőszakra, és tiltakozik a muszlimok vélt kirekesztése ellen. További ismertetőjele, hogy védelmébe vesz erőszakot alkalmazó iszlamista terroristákat, ugyanakkor rasszistának és jobboldalinak minősít mindenkit, aki nyíltan szóba hozza ezt a témát.

A multikulturalisták nem képesek vagy nem akarják belátni, hogy az iszlám sok irányzata kimondottan tiltja híveinek integrációját egy számukra idegen társadalomba. Erre utaló jel akad bőségesen, mégsem vesznek róluk tudomást. Pedig bőven elég lenne felidézni, mit is mondott németországi látogatásán