A sokszívű

Szurovecz Kitti

A sokszívű

Szurovetz Kitti

A sokszívű

ATHENAEUM

ATHENAEUM

Copyright © Szurovecz Kitti, 2017

Minden jog fenntartva.

ISBN 978-963-293-722-9

„Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek.

Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek,

és amilyen mértékkel mértek,

olyannal mérnek néktek." (Máté 7:1-2)

Prológus

Két csík. Rémülten forgatom a kezemben a kis műanyag tesztet, a fürdőszoba lámpájának fénye felé fordítom, majd kinyitom az ablakot és a nap felé emelem, hogy meggyőződhessek róla, egész biztos, hogy hallucinálok. Nem, nincs ott az a második rózsaszín vonal, mindez csak a képzeletem játéka, a félelmeim kivetülése. Három éve, amikor kialakult ez az egész, elkezdtem gyógyszert szedni, nehogy baj legyen. Minden egyes hónapban a használati utasítás szerint vettem be a tablettákat, kínosan ügyeltem arra, hogy ne hagyjak ki egy napot sem. Nem hiszem el, ami most történik, ez csak egy rossz álom. Még sírni sem tudok, csak remeg a kezem, és érzem, hogy lüktet egy ér a homlokomon. A tekintetem újra a tesztcsíkra szegezem abban reménykedve, hogy az egyik vonal azóta felszívódott. De nem. Sőt, ha lehet, még hivalkodóbban, élénkpirosba hajló, vidám árnyalatban kacag a szemembe. Leendő gyermekem életének első jele. Fogalmam sincs, hogy András-e az apja vagy Dario. Hirtelen eszembe jut Franciska a kollégiumból, aki a mosógépet emelgette, hogy elvetéljen. Én sosem tennék ilyet.

1. fejezet

Kettőt szeretni

nem lehet

Ülök az orvosi rendelő arctalan várótermében, és az olasz Elle magazin aktuális számát lapozgatom. A cikkek és képek kavalkádja nem más most számomra, mint színes, összefolyó massza. Türelmetlenül dobolok a lábammal. Tízre kaptam időpontot, és már negyed tizenegy. Utálom, ha késnek, ha játszanak az időmmel, különösen egy magánrendelőben, ahol egy halom pénzt itt hagyok ma ezért az egyetlen vizsgálatért. Semmit nem tudok erről az orvosról, de gondolom, egy terhességet csak képes megállapítani, én pedig mihamarabb bizonyosságot akarok. Egyszer valahol azt olvastam, hogy a petefészekciszták által termelt hormon is eredményezhet két csíkot. Halvány reménysugár. Igaz, cisztás sem akarok lenni. Pesten persze évek óta ugyanahhoz a dokihoz járok, de ma hétfő van, és csak csütörtökön tudok hazamenni, addig pedig egész biztos, hogy beleőrülnék a bizonytalanságba. Bele sem merek gondolni, mi lesz akkor, ha mégsem egy hibás terhességi teszt vagy petefészekciszta áll a háttérben. Ügyesen berendeztem az életem: úgy, hogy mindkettőt boldoggá tegyem és képes legyek elviselni önmagamban is ezt az átkozott kettősséget. Hirtelen eszembe jut egy másik rendelő. A pszichológusé, akit három évvel ezelőtt felkerestem a gondommal. Hallva a történetemet, úgy nézett rám, mint egy ufóra, majd fölényes mosollyal közölte:

– Drágám, márpedig kettőt szeretni nem lehet. Választania kell, a kevésbé fontos kapcsolatot elgyászolni, és higgye el, pár hónap múlva sokkal könnyebb lesz. Már csak azért is, mert tudja, a párkapcsolat két emberről szól. Egy párról, azaz kettőről. Érti már, miért nem működhet ez így?

Nem akartam vitatkozni vele, mert láttam rajta, hogy nem elég nyitott és ragaszkodik a papírformához, amit nemcsak az egyetemen vertek a fejébe, hanem ezt táplálta belé a társadalom, amióta csak a világra jött. Hogy is érthetne engem? Persze, könnyű mondani: az egyiket dobjam el és éljek boldogan a másikkal, vagy hajítsam el mindkettőt és kezdjek új életet egy harmadikkal. Mégis minek, könyörgök? Hiszen mindkettőt szeretem, és élvezem így az életem. Megtanultam a dolgokat tökéletesen különválasztani. Budapest. Ventimiglia. Olasztanárnő. Tolmács. András. Dario. Anna. Bella.

– Annabella Kertesz! – mondja ki a nevem a fiatal recepcióslány, aki az érkezésem óta először néz fel a számítógépéből. Fölpattanok, a magazint az asztalra dobom. – A doktor úr várja! – teszi hozzá, és kinyitja előttem a hipermodern rendelő ajtaját. A piros, tűsarkú cipőm túlságosan hivalkodón kopog a rideg kőpadlón.

Az orvos szívélyesen üdvözöl, megkerüli az asztalát és bemutatkozik, megkérdezi, miben lehet a segítségemre. Idegesen elhadarom, hogy csaknem két hete késik a menstruációm, ami nem nagy ügy, mert sokat utazom, és gyakran felborul a hormonháztartásom, viszont pár napja pozitív lett a terhességi tesztem, ami nonszensz, mert évek óta fogamzásgátlót szedek.

– Lehet, hogy petefészekciszta? – próbálkozom a kevésbé aggasztó öndiagnózis bevetésével.

– Ránézünk. Kérem, deréktól lefelé vetkőzzön le – feleli az orvos, és a paraván felé int. – Tapintásos vizsgálatot és hüvelyi ultrahangot is végzünk.

Remek. Mi sem kellemesebb, mint amikor egy kotonnal bevont fémkart tolnak belém! De azzal vigasztalom magam, hogy a vizsgálat eredményétől talán megnyugszom. Egyszerűen nem lehetek terhes. Ez az egész csak az égiek figyelmeztetése, hogy zabolázzam meg végre a rossz természetemet és éljek úgy, ahogy az egy normális harmincéves nőhöz illik. A környezetemben mindenki azt hiszi, úgy is élek, csak én tudom az igazságot. Még Facebook-profilom is kettő van.

A vetkőzés ebben a rekkenő hőségben annyiból áll, hogy leveszem a bugyimat, majd reménykedve a tisztasági betétre pillantok, de vér sehol. Felhúzom lenge, fekete nyári ruhám szoknyarészét, és esetlenül felkászálódom a vizsgálóasztalra, a lábamat a kengyelbe akasztom, és a plafont bámulom, míg az orvos nyomkod és számomra érthetetlen latin szavakat diktál az asszisztensének, aki lendületesen gépel. Kisvártatva megérkezik az utálatos fémkar is. Igyekszem nem tudomást venni a megalázóan kiszolgáltatott pillanatról, inkább, akárcsak az orvos, én is a hangyák háborúját figyelem a monitoron.

– Nézze csak ezt, itt! – szólal meg, és megpaskolja a combom, mint valami vásári tenyészkancának. A szégyen könnyei égetik a szemem, de öntudatosan lenyelem őket. Az orvos az ujjával egy világosabb foltra mutat a monitoron.

– Ez a sötét rész itt a méhe. Ez a világosabb pedig…

– Ciszta? Mióma?

– Jaj, kedvesem! – Az orvos vonásai ellágyulnak, rám mosolyog. – Mennyire retteghet ezektől az alattomos betegségektől! Nem kell aggódnia. Ön egészséges. Ez itt, a méhében egy körülbelül öthetes kis bambino!

Elakad a lélegzetem, és egyszeriben forogni kezd velem a vizsgáló. Az orvos beszél, de képtelen vagyok értelmezni, amit mond, olasz halandzsának hallom most a második nyelvemet. Rosszul nézhetek ki, mert az asszisztens egy pohár vizet nyom a kezembe. A lábam még mindig a kengyelben van, valósággal megdermeszt a félelem. Mi lesz most? Mi lesz most velem? Mi lesz most velünk? Lassan kortyolom a vizet, és közben valahogy sikerül összeszednem magam. A végtagjaim nehezen engedelmeskednek, és ólomsúlyúnak érzem a testem, mintha máris egy nyolc hónapos magzatot cipelnék. Miközben öltözködöm, egyszerre fázom és izzadok. Hol András, hol Dario arcát látom magam előtt. Vajon melyiküké a baba? Öthetes. Hol voltam, mit csináltam öt hete? Az agyam leblokkol, képtelen vagyok visszaemlékezni. Majd a határidőnaplóm segít. Ebbe a gondolatba kapaszkodom, miközben kifizetem a vizsgálati díjat. Az orvos előzékenyen érdeklődik, szeretnék-e hozzá járni terhesgondozásra. Bassza meg, én ezt az egész helyzetet nem szeretném! – mondanám legszívesebben, de helyette inkább makogok valamit arról, hogy Magyarországon fogok szülni. Ha egyáltalán.

Felkapom a táskám, és gyorsan elköszönök az orvostól, aki a lehető legszélesebb mosollyal kíván nekem boldog babavárást. A recepción készpénzzel fizetek, meg sem várom a számlát, és már az utcán is vagyok. Mélyet szippantok az olasz nyár forró, poros levegőjéből, majd úgy döntök, lesétálok a tengerpartra. Egykor együtt ebédelek Darióval a La Grottában, addig van még másfél órám. Muszáj kiszellőztetnem a fejem és végiggondolnom, mihez kezdek most. Levegővétel, egy, kettő. Nem hagyhatom, hogy úrrá legyen rajtam a pánik. Olyan jól megtanultam kordában tartani az érzelmeimet, nem mondhatok éppen most csődöt. Szédülök. Ez talán már a terhességgel járó első rosszullét, vagy csak a sokk? Eszembe jut, hogy ma még semmit nem ettem, és nyilván a béka feneke alatt van a vércukrom. Bemegyek az első kávézóba, ami szembejön a partra vezető, forgalmas úton – mindig ez az átkozott tülkölés, az egyetlen dolog, amit nem bírok az olaszokban –, rendelek egy vajas croissant-t tejeskávéval, és leülök a leghátsó asztalhoz. Rajtam kívül csak a személyzet van benn, a többi vendég kinn ül az aprócska, napsütötte teraszon. Hamar meg is hozzák a reggelimet. Harapok egyet a croissant-ból, és kortyolok a kávéból.

Minden így kezdődött. Egyetlen kávéval. Legalábbis arról volt szó. Nyílt lapokkal játszottam, mondtam Dariónak, hogy nekem párom van otthon, Magyarországon, így csak egy közös kávézás fér bele, más semmi. Kellett nekem belemenni! Úgy elvarázsolt, hogy egy hét múlva megígértem neki: otthon szakítok Andrissal és visszatérek hozzá Olaszországba. Annyira egymásba gabalyodtunk, hogy pár nap alatt mindent elrendeztünk. A nővére, Daniella nem sokkal korábban nyitott ingatlanirodát, és nagy szüksége volt egy angolul és olaszul egyaránt tökéletesen beszélő tolmácsra, mert főleg külföldieknek adott ki és el San Remo, Ventimiglia és Menton környékén apartmanokat és nyaralókat. Ő mindkét nyelven jól beszél, de a cég egyre nőtt, Daniella pedig nem lehetett ott mindig, mindenhol. Dario összehozott bennünket, és a nővére abban a minutumban alkalmasnak talált a feladatra, nyilván az öccse erőteljes ösztönzésére, aki valamilyen úton-módon Olaszországban akarta tartani az ő mézszőke hajú, zöld szemű, szeplős, pici, karcsú Belláját – azaz engem. Első perctől így szólított, hiába mondtam neki, hogy otthon kiskorom óta Annának hívnak, és nem igazán hallgatok a nevem második felére – sőt, az Alkonyat-őrület óta kifejezetten idegesít –, de Dario olasz, és ha ő eldönt magában valamit, hiába minden szó. Bella lettem hát, ami – igaz, ezt akkor még nem tudhattam – a későbbiekben jól jött. Franc sem akart ilyen életre berendezkedni, egyszerűen csak így alakult.

Már három év eltelt azóta, hogy a nyelviskola külföldi bevetésre küldött. Volt egy extra nyári programjuk: vakációval egybekötött tanfolyam nyelvi környezetben, és én lettem a csoportkísérő tanár. A La Grottába fizettünk be menzára – a turistamenüjük a legjobb Ventimigliában, és mindössze tizenhat euróba kerül, amit még a magyar pénztárca is elbír. Ott láttam meg először Dariót a pult mögött, és nem tudtam levenni róla a szemem. Ebből valamit megérezhetett, mert az ebédünk végén magabiztos mosollyal és egy palack jóféle borral a kezében sétált oda hozzám. Miközben letette elém az asztalra az üveget, finoman megérintette a vállam, és elmondta, hogy ma este lesz egy kisebb buli, az étterem dolgozói tábortüzet raknak szemközt, a tengerparton, és örülne, ha a társaságommal csatlakoznánk.

– Gitározni fogok, nagyon hangulatos lesz – közölte kedvesen, a tekintete pedig csupa ígéret volt. Pont ez hiányzik nekem, gondoltam, a kísértés, amikor négyéves, minden szempontból jól bejáratott, sokak szerint irigylésre méltó kapcsolatban élek Andrással. Nem akartam lemenni a partra, de a tanulóim rábeszéltek: milyen jó kis esti program, veszünk a közértben néhány palack bort, és úgy énekelünk majd a tábortűz körül, mint a véletlenül indiánok közé keveredett turisták a filmekben. Akkor, ott, azon a bormámoros éjszakán egészen megfeledkeztem Andrisról. Annyira messze volt, olyan valószínűtlenül távol, mintha nem is létezne, mintha nem is lenne nekem, vagy ha mégis, akkor egy másik életben. Ez az érzés azóta is elkísér, sőt, a leghűségesebb társammá szegődött. Szóval Darióval, akiről időközben kiderült, hogy a La Grotta étterem tulajdonosa, pocsolyarészegre ittuk magunkat a tengerparton, és mellette a személyiségemnek egy olyan laza, felhőtlen, gondtalan, kacér, szexi és nőies része bújt elő, amit azelőtt nem is ismertem. Azon a hajnalon ígértem meg neki azt a bizonyos hazaindulás előtti kávét, amiből életem további bonyodalmai származnak – többek között ez a mostani, nem tervezett terhesség.

Egyelőre fogalmam sincs, mit csináljak. Önmagamnak az elmúlt három évben olyan jól megtanultam hazudni, hogy már el is hittem a mesémet, miszerint a két életem más-más világban vagy, ha úgy tetszik, két, párhuzamos dimenzióban zajlik. Hogy valójában nem is egy nő vagyok, hanem kettő. Anna és Bella. Bellaként féktelen vagyok, szenvedélyes, hangosan nevetek és tűsarkú cipőket hordok. Esténként gondosan sminkelek, Valentino illatfelhőt húzok magam után. Hajnalban fekszem, későn kelek, sokáig dolgozom, hogy aztán Darióval szórakozhassak a gondtalan itáliai éjszakában. Bellaként könnyelmű vagyok és csak a mának élek, amivel valósággal megőrjítem Dariót, ezt a korábban tartós kapcsolatra képtelen olasz csődört. A függetlenségemmel és azzal, hogy nem akarom mindenáron oltárhoz vonszolni, egészen a bűvkörömbe vontam. Dario egy ideje kérlel, hogy adjam fel a kétlaki életem és költözzek végleg Olaszországba, ám én a családi kötődéseimre hivatkozva ragaszkodom a budapesti bázisomhoz is. Két hét itt, két hét ott – így legalább nem kopik el a kapcsolat varázsa, mosolyogtam bele Dario arcába egy kéjtől bódult hajnalon, mire ő benyakalta a maradék konyakot, felkapta a gitárját, és egy szomorú dallamot kezdett játszani. Vérig sértődött.

Betömöm a maradék croissant-t és felhörpintem az utolsó korty tejeskávét. Közben eldöntöm, hogy terhesség ide vagy oda, a napi koffeinadagomról nem vagyok hajlandó lemondani. Annaként talán megtenném. Annaként egész más vagyok. Szolid, természetes, általában farmert és színes, lenge felsőket viselek, lapos talpú cipővel. A hajamat befonom vagy laza kis kontyba tekerem a tarkómon. Fáradhatatlanul tanítok a nyelviskolában, hetente kétszer megyek piacra, rendszeresen főzök, esténként sorozatokat nézünk Andrissal, hétvégén pedig vendégeket fogadunk. Hol a szülei látogatnak meg minket, hol a közös barátok. Annaként jógázom, nem iszom alkoholt és reggelente gondosan szétválogatom a szemetet a szelektív kukáknál. Andris barátai mind egy szálig azt hiszik, én vagyok a tökéletes nő, akit már rég feleségül kellett volna vennie, hiszen immár hét éve együtt vagyunk. Ők azonban nem tudják, hogy én kéretem magam arra hivatkozva, hogy a családalapításhoz még pénzt kell gyűjtenem Olaszországban. Hiszen Andris boltvezető-helyettesi fizetése és az én nyelviskolai jövedelmem nem elég ahhoz, hogy a pici, belvárosi albérletünket saját lakásra cseréljük, ahová érkezhetnének a gyerekek. Andris belevágna már, de én túlságosan óvatos vagyok – biztonsági játékos. Ez nem véletlen, állandóan úgy érzem, hogy csak magamra számíthatok. Nincsenek szüleim. Sem Annaként, sem Bellaként – a két személyiségrészemben ez az egyetlen közös vonás.

Az asztalra dobok tizenkét eurót, és továbbsétálok, a part felé. A fenébe is! Tegnap ilyenkor még egyszerű volt az életem, ma pedig kész káosz. Ráadásul egy teremtett lélek sincs, akivel minderről beszélhetnék. Senki nem tudja a titkom, senki nem ismer igazán. Aki szeret, az másvalakit szeret, azt a nőt, akit épp hazudok magamról, hol itt, hol Pesten. Kétségbeesett vagyok és magányos, és ez az egész most már nemcsak rólam szól, hanem a babáról is. Azt sem tudom, akarok-e egyáltalán gyereket, ezen még sosem gondolkoztam, de most, hogy itt van, a hasamban, legyen bármilyen picike is, eszem ágában sincs ártani neki. Most az a legfontosabb, hogy nyugalomra leljek és képes legyek higgadtan átgondolni a dolgokat, mindenféle külső befolyásolás nélkül. Leérek a partra, ledobom a táskám egy üres padra, majd előkeresem a határidőnaplóm, és lapozgatni kezdek. Klassz. Öt héttel ezelőtt itt is és otthon is voltam. Egyik nap még Mentonban mutattam meg valakinek egy nyaralót, másnap este pedig már Pesten mulattam az osztálytalálkozón. Túl egyszerű is lett volna, ha rögtön egyértelműen kiderül, melyiküké a baba. Eszembe jut egy mentőötlet, és pár percre a tabletembe mélyedek, majd felhívok egy magyar telefonszámot, és néhány éjszakára szállást foglalok Budapesten, távol az Andrissal közös albérletünktől. Az a kispesti lakópark tökéletes búvóhely lesz. Van a közelben Tesco meg minden, ami kell. Szükségem van rá, hogy egy kicsit egyedül maradjak a gondolataimmal, mielőtt valami végzetes baromságot teszek: mondjuk, zokogva egyikük karjába vetem magam azzal a felkiáltással, hogy terhes vagyok, amivel csak tovább rontanék a helyzetemen. A helyzetünkön. Még szoknom kell a gondolatot, hogy többé már nem csak az én életem a tét.

Előveszem a kistükröm, és felitatom a könnyektől elkenődött szemfestékem. Kihalászom a korrektort, a púdert és a rúzst a neszesszeremből, és gyorsan megigazítom a sminkem. Dario nem veheti észre, hogy összetörtem, ha túlzottan kiborulok, az nem lesz hiteles, hiszen pontosan tudja, hogy Kamilla néni nem a szívem csücske. Hinnie kell nekem. Ha ilyen hosszú időn át képes voltam hazudni, ez a mai nap már nem számít. Még egy órán át céltalanul járom a sétányt, és megeresztek egy telefont Daniellának, hogy baj van otthon, haza kell utaznom, és a következő hét végéig nem tudok dolgozni, utána pedig úgyis tizennégy nap budapesti meló jön. Hallom a hangján, hogy nem örül, de persze, megoldja valahogy nélkülem, és reméli, nincs semmi komoly gond. Azt felelem, bízom benne, hogy minden rendbe jön, de nem szeretnék beszélni a részletekről, ő pedig szerencsére van annyira tapintatos, hogy nem faggat, ami kész szerencse, mert még csak most alakul a fejemben az újabb mesém.

Telefonálás közben valahogy a turistáknak rendezett ruhapiacra keveredek, és megakad a szemem egy fehér, mell alatt behúzott, elegánsan azsúrozott, könnyű vászonblúzon. S-es méret, próba nélkül megveszem, és arra gondolok, milyen jól jön majd, amikor már gömbölyödik a pocakom. Az eladó nejlonzacskóba teszi, én pedig gondosan elrejtem a táskám mélyére. Ő nem tudja, hogy ez az olcsó kis blúz milyen fontos nekem, hiszen az első ruhadarab, amit életem nagy fordulópontján veszek magamnak. Vajon hogyan nézek majd rá pár év múlva? Édes nosztalgiával őrizgetem a szekrényben vagy már csak takarítós rongy lesz valahol? Jó kérdés. Mire a La Grottába érek, kicsit sikerül összeszednem magam, legalábbis annyira, hogy ne sírjak, és Dario ne vegye észre rögtön, hogy a gondosan felépített, ámde fogpiszkáló lábakon egyensúlyozó életem összeomlott. Az étterem konyhájának ajtajában áll és épp a séffel beszélget, de amint meglát, elindul felém. Szélesen rám mosolyog. Legalább ezer, hófehér foga van, csak úgy világít a kreol bőre mellett. Sötét cigányszeme huncutul csillog, és még a jól látható, sok éjszakázásnak köszönhető szarkalábai ellenére is úgy néz ki, mint egy vásott kölyök, akit boldogra csókolt a mediterrán napfény. Amint hozzám lép és finoman magához ölel, hullámos, fekete haja megcsiklandozza az arcom. Reggel látott utoljára, ennek ellenére úgy örül, mintha egy hete nem találkoztunk volna.

– Bellissima! – suttogja. – A legszebb nő vagy számomra az egész világon.

– Napról napra ezzel a süket dumával veszel le a lábamról – mosolygok rá, miközben az asztalhoz kísér.

– Bánod?

– Szerinted? – kacsintok rá, és magamban már azon morfondírozom, mit tegyek, mit ne tegyek, miként vágjak bele a mondandómba és hogyan ne játsszam túl a szerepem.

– Mit kérsz, szerelmem? – kérdezi mosolyogva.

– Csak egy ásványvizet és egy minestrone levest – felelem. – Ebben a melegben nincs túl nagy étvágyam…

– Nekem mindig nagy étvágyam van – vág közbe kaján vigyorral. Jaj, csak egy percre hagyná abba az udvarlást, úgy sokkal könnyebb lenne! Elrohan a pincérekhez, leadja a rendelésünket, majd amikor visszaér hozzám, leül és megfogja a kezem.

– Igazi ünnep, hogy együtt ebédelhetünk! – mondja. – De kicsit sápadtnak tűnsz. Minden rendben volt az orvosnál?

– Persze. Csak mintát vettek. Pár hát múlva készül el az eredmény… Másról van szó.

– Valami baj van? – Dario aggódva ráncolja a homlokát.

– Nem velem. – Óvatosan megrázom a fejem. – Délelőtt telefont kaptam otthonról. Kamilla néni rosszul lett, kórházba került. Holnap haza kell mennem.

– Mannaggia! Mi baja a nagynénédnek?

– Tudod, meséltem, hogy gond van a keringésével. Meszesek az erei. Abból, amit az orvosa mondott, úgy veszem ki, már az agyát is érinti a dolog.

– Bella, ez szörnyű! Nagyon sajnálom – fakad ki Dario, és látszik rajta, hogy komolyan gondolja, én pedig ettől csak még nyomorultabb féregnek érzem magam. Letörlöm az arcomról a szégyen könnyeit, Dario pedig vigasztalón simogatja a kezem, mert azt hiszi, a beteg nagynéném állapota borít ki.

– Hazavigyelek, Bellissima? – kérdezi. – Elintézek néhány rendelést, és délután már mehetünk is!

Még csak azt kéne! Míg a válaszon töröm a fejem, zsebkendőt veszek elő és kifújom az orrom.

– Jobb, ha egyedül megyek – mondom végül. – Rengeteg a dolgod, és fogalmam sincs, meddig tart ez az egész. Ha Kamilla néni haldoklik, akkor hetekig nem tudok visszajönni.

– Ennyire rossz a helyzet?

– A doki a telefonban nem volt túl derűlátó. Ott kell lennem vele, Dario. Végtére is ő nevelt fel.

– Azért ne túlozzunk! – csattan fel. – Négy évig megtűrt, aztán száműzött az ország legtávolabbi csücskébe, egy kollégiumba!

– Igazad van, de ez nálam becsületbeli ügy. – Nagyot sóhajtok, közben a pincér meghozza az ásványvizemet, én pedig, csak hogy történjen valami, belekortyolok.

– Biztos ne vigyelek haza? – A hangja kérlelő. – Még sosem voltam veled Magyarországon. Szeretnék segíteni, veled lenni, férfi lenni melletted…

– Most akkor segítesz a legtöbbet, ha hagyod, hogy ezt egyedül intézzem – zárom rövidre. – Ha megettük a levest, foglalok egy repjegyet Pestre. El tudsz vinni hajnalban Genovába?

– Persze. – Közelebb hajol, és megsimogatja az arcom. – Elegem van, kicsim. Ha meghal ez a nyanya, többé már semmi nem köt oda. Legyünk együtt mindig!

Nem tudok mit felelni, így hát azt teszem, amit ilyenkor szoktam. Odabújok hozzá, szorosan magamhoz ölelem és elmondom neki, mennyire szeretem. Ez legalább igaz, olyannyira, hogy három éve két darabra téptem miatta a lelkem. A Harry Potterben tett hasonlót Voldemort, és végül nem jött ki túl jól belőle. A kör lassan bezárul, és nem lesz hová menekülnöm a hazugságaim elől. Magukba szívnak és felemésztenek. Miközben szomorkásan kanalazzuk a minestrone levest, arra gondolok, hogy ez így nem mehet tovább. Őszintén akarok élni.

2. fejezet

Többszerelműek

A fiatal, szőke, szemüveges egyetemista lány elszántan magyaráz arról, mit hol találok az apartmanban, hogy működik a tévé és a mosógép. Alig hallom. Nagyon várom, hogy végre elmenjen. Csak udvariasan mosolygok és bólogatok minden mondatára, eszem ágában sincs beszélgetést kezdeményezni. Amikor végre becsukódik mögötte az ajtó, rám tör életem első terhességi hányingere, és nem valami ünnepélyesen, de felavatom a fürdőszobát. A vécékagyló előtt térdelek, erőtlen karommal az ülőkébe kapaszkodom, és hálát adok a Mindenhatónak, hogy idáig kibírtam és nem a repülőúton tört rám ez a borzalom. Amikor végre megnyugszik kicsit a gyomrom, óvatosan fölállok és megmosom az arcom. A tükör túl magasan van nekem, csak az orráig látom a falfehér, karikás szemű, borzas, szeplős manót. Megmosom az arcomat jó hideg vízzel, aztán a telefonomért nyúlok, és inkább lelkifurdalásból, mintsem őszinte érdeklődésből felhívom Kamilla nénit. Megkérdezem, hogy van, elmondom neki, hogy itthon vagyok, és megbeszéljük, hogy néhány nap múlva meglátogatom. A hangja érzelemmentes, az enyém is az. Mindig is így voltunk egymással. Miután elveszítettem a szüleimet, nem tudott a gyászommal mit kezdeni. Velem sem. Kiskorom óta idegesítettem, van is egy emlékem még az óvodás éveimből, amikor anyu és Kamilla néni együtt főztek a konyhában, és a nagynéném azt taglalta, mennyire idegesítő ez a gyerek. Hogy túl sok figyelmet követel magának, hogy folyton a felnőttek szavába vág, és mindig ott palincol,