A feledés enciklopédiája

Ungvári Tamás

A FELEDÉS ENCIKLOPÉDIÁJA

SCOLAR

Ötödik kiadás

© Ungvári Tamás, 2009

© Scolar Kiadó, 2009

Borítófotó © Gordon Eszter, 2013

Minden jog fenntartva. A mű egyetlen részlete sem használható fel, nem tárolható és nem sokszorosítható a kiadó előzetes írásbeli engedélye nélkül.

A fotók a szerző személyes tulajdonát képezik.

A digitális kiadás gondozója:

Digitalbooks.hu Kft.

http://www.digitalbooks.hu

A digitális kiadás készítői mindent elkövettek, hogy a mű minden e-könyv-olvasó eszközön, illetve szoftverben hibamentesen jelenjen meg. A törekvésünk ellenére előforduló problémákkal kapcsolatban kérjük, keresse meg kiadónkat, és megpróbáljuk orvosolni a problémát!

PRC ISBN 978-963-244-441-3

EPUB ISBN 978-963-244-440-6

ELŐSZÓ

Az egyetlen enciklopédia, amelyen a teljesség nem számon kérhető, a feledés enciklopédiája. Ami kimaradt belőle, azt elfeledtük. Ha egykoron nyoma volt is, mára befútta a feledés homokja. Az igazi többség a fehér foltokon települt le az örökkévalóságban. Sírköve legfeljebb egy bejegyzés valamelyik nyitott végű enciklopédiában. Aki ott nyugoszik, az kétszer halt meg. Másodszor, amikor a sírkövét vésték ismeretlen kezek.

Ebből a nemlétező létezésből mentettem ki egy kötetre valót a méltatlanságnak abból a viharából, amit jobb híján történelemnek neveznek. Az enciklopédia egy-egy bejegyzése megálljt kiált a pusztulásnak. Csakugyan, ezek a bejegyzések felháborodott kiáltozások az igazságtalanság folytonossága ellen. Már megint, és még mindig!

Az internetenciklopédiák száműzték a személyességet. Ezt itt viszont a szenvedély szűrte át türelemmel a szitán. Ez az én enciklopédiám, amire én emlékezem és emlékeztetek.

A modernitás azonban engem is megigézett. A gépesített feledés a világháló egy-egy keresőprogramja. A gép előre betáplált algoritmusok nyomán szócikkeket csippent fel. Az interneten megjelenő információk előtt hívószavak állnak, mint mondjuk apokalipszis, feltámadás, válság, bolygó zsidó stb. Bejegyzéseim hívószavaival én is megkönnyítem az olvasást. Az enciklopédián belül kiadom a szócikkeket. Ami pedig kimaradt, azt elfeledtem, vagy sose tudtam, vagy még most tanulom. Aztán meg az enciklopédiák hosszú ideig készülnek. A teljességre várni kell.

Egy francia filozófus mondása szerint két fontos dolog van az irodalomban: a pletyka és a metafizika. Én mindkét istenségnek áldoztam itt, titkos naplómban. Nem kérek felmentést.

I.

A POKOL TÉRKÉPE

A TÖRTÉNELEM TANÚJA

*  *  *

Montessori • Viktor Emánuel • Conte Galeazzo Ciano

 Legfelsőbb Hadúr • Benito Mussolini • Duce, a ló

Fékezhetetlen és nyugtalan gyerek voltam. Büntetésül már ötesztendős koromban iskolába vágtak. Az olasz követség üzemeltette a Montessori-rendszeren alapuló elemit Budapesten, legalábbis az abesszin háborúig.

Maria Montessori az első diplomát szerző nő volt Itáliában, pszichológus és gyermekgyógyász, akit végül is száműzetésbe kényszerített Mussolini kormánya, de ennek a híre feltehetően nem ért el Budapestre. Dr. Montessori meg sem állt Indiáig, míg én dr. Montessori követségi iskolájában rohadtam. Egy kardos olasz asszonyság számomra érthetetlen nyelven valaminő toszkánai dialektusban szórta ránk a tudást, míg én depresszióba süppedve ültem kis székemen. Az iskolapadok megtörnék a fantáziát, épp ezért az iskolában padok nem voltak, csak asztalok, hogy képességeink szabadon kibomolhassanak.

Dr. Montessori az erőszakmentes oktatás híve volt (ma én ezt behaviorista neveléstani ellenforradalomnak nevezném). A gyermek kíváncsi természet, tanítás nélkül is felszedne valamennyi tudást: szabadon kell engedni képességei kifejlődésére. Az én képességeim itt gyorsan fejlődtek. Egy akkoriban divatos szerszám segítségével, mely talán a székely fonókból származott, elsajátítottam a kötés és horgolás mesterségét. Ültem a székemen, és napszámban horgoltam. Egy sima, egy fordított, egy hurok, egy kereszt, és máris tekerődzött a fonálból a párnás ablakszigetelő vagy az érmelegítő. Az érmelegítő lett aztán a háború legnagyobb divatja. A doni magyar hadsereget papír talpú bakancsban, de érmelegítővel küldték az orosz jégmezőkre. Az érmelegítő – nem egyet magam horgoltam – a magyar csodafegyver volt.

A Montessori-iskolában kék, magas nyakú balilla egyenruhát hordtunk, fehér csillagokkal kihányva. Ebben a szép, törpefasiszta egyenruhában fejlődtek képességeim oly szabadon, hogy alkalmanként németül válaszoltam az olasz kérdésre. Ezt utólag azzal magyarázom, hogy számomra mindkettő idegen nyelv volt.

Szörnyű unalmam (s az ablakszigetelő hurkák) végét az olasz király látogatása szakította meg. A követségen, miként a Montessori-iskolán valaminő izgalom lett úrrá arra a hírre, hogy Viktor Emánuel az olasz külügyminiszter, Conte Galeazzo Ciano kíséretében ellátogat iskolánkba, hogy szabad fejlődésünk eredményeit megszemlélje. Ciano egyébként a Duce, azaz a kopasz, erős állú Mussolini veje volt. A bamba bámészkodásnak vége szakadt, az udvaron harci rendben fejlődtünk, meneteltünk, s a követ, akiről azt hittem, hogy Pincsinek hívják, de a valódi neve Vinci volt, szemlét tartott felettünk. Szép május járt felénk 1937-ben, derűs idő köszöntött ránk azon a napon, amikor iskolánk kicsiny csapata a Keleti pályaudvar előtti téren gyülekezett a dandárok számát gyarapítva. Nem láttam még huszárt életemben, de itt, soha ennyi díszes hintót, kócsag- és darutollat! Végre nem unatkoztam. Kicsi voltam, ezért az első sorban álltam, lenyalt hajjal, sapkában, szoros láncban. Szerintem minden gyerek arról álmodik, hogy egy pöfögő vasúton megérkezik a király, és éppen rajta akad meg a szeme. Buon giorno, Tommaso, szólít meg a király. Come sta? Mire én, megengedően, non c’è male, egészen jól vagyok, köszönöm kérdését, così così, így meg úgy, meglehetősen, bene, jól, benito, jócskán. Ez a sok olasz szó képességeim szabad fejlesztése közben ragadt rám.

Mielőtt a király odaléphetett volna hozzám, hogy nyelvgyakorlatra szólítson – s még hétrét görnyednie se kellett volna, mert Viktor Emánuel igencsak alacsony növésű volt –, trombitákat hallottam, ha nem csal meg az emlékezetem. Annyi ebből bizonyos, hogy e harsogásra süket csend volt a válasz. A lovak, egyébként ideges jószágok, meg sem moccantak. Megérkezett a király, gondoltam én, de az eseményt eltakarta a testőrök sokasága, csak a Kormányzó őfőméltósága, vitéz nagybányai Horthy Miklós alakját láttam egy pillanatra, amint a királyra várakozó hintóhoz lép, aztán ezt is eltakarta a sok lovas.

Akkor egyszer csak ágyúlövések dörrentek. Megijedtem, s egy cseppet a nadrágomba csurrantottam, ha az emlékezetembe idézhetem ezt a jelenetet, amelyet szerettem volna nyilván elfeledni. Balilla nem pisil be az első ágyúszóra. Hanem ami eztán történt: a hintó elé fogott lovakból három harci mén felágaskodott, s mintha egy égi mágnes húzta volna őket fel, hátsó patájukon a firmamentumra felmeredve, úgy maradtak. Sok-sok pillanatig. Az idő kiakadt, fehér paripák az égnek, a király, a kormányzó, a testőrök, a pályaudvar – az irrealitás tájképe megfagyottan, mintha megtörténte pillanatában is maga lenne az emlékezet. Mindez oly gyorsan és oly lassan történt, hogy belőlem minden mást kioltott. Hézagosan emlékszem, hogy egy vagy két nap múltán a Köröndön énekeltük a királynak, mi kis hungaro-olaszok, pöttöm fasiszták a Giovinezzát. Ifjúság, Primavera, a tavasz, amelyikre boldog nyár köszönt. S erre a dalra menetelünk, E per Benito Mussolini, Eja, eja alalá, E per la nostra Patria Bella, Eja eja alalá.

A nyalka Galeazzo Ciano külügyminiszter a Vinci követ kíséretében meglátogatta az iskolánkat, feszes egyenruhában, rubintokkal kirakott tőrrel az oldalán. Ez már az év vége volt. A látogatás múltán én visszasüppedtem közönyös magányomba, ott horgoltam kis székemen.

A következő tanévre a szüleim kivettek a Montessori-iskolából, és átírattak egy normális elemi iskolába, ahol nem volt egyenruha. Az Opera Nazionale Balilla szervezet amúgy is feloszlott, illetve beolvadt a kisfasiszták nagy szervezetébe. A horgolást az új suliban azonnal abbahagytam, azóta se fogtam bele újra. Leszoktam róla. A képességek szabad kibomlásának itt sem állta az útját semmi, ha a nebuló elfogadta azt a szabályt, hogy minden írásbelit úgy kellett befejezni: Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország. E per la nostra Patria Bella, gyönyörű hazánkért.

Az emlékeimmel én alig foglalkozom, még mindig előre és nem hátra nézek. Az emlék halvány derengés, s az a kisfiú, aki voltam, már régen nem vagyok. Csakugyan így történt, vagy a múló időben hozzátapadt valaminő kerekítés, utólagos toldozás?

Az emlékezet csalfa, és szívesen becsap. Egy idő múltán már azt gondoltam: micsoda lovak ágaskodnak a Keleti pályaudvarnál? Áldozata lennék-e annak, ami oly gyakorta fordul elő, hogy olvasmányemlékek nyomán visszakerekítek egy történetet? Aztán kezembe került annak az embernek az emlékirata, akit ott láttam egy villanásra a hintó előtt tengernagyi sapkában, az emberé, aki azért villanhatott oly nagyot, mert a májusi napfényben megcsillant az egyenruháján a temérdek kitüntetés, amelyeknek egyike-másika gyermekfej nagyságú volt.

Én csak egy kicsi szemtanúja voltam a történelemnek, egyik balilla a sok közül, de a Legfelsőbb Hadúr is emlékezett arra, hogy az üdvlövésekre a lovak az égnek meredtek, csak a hintó tapasztalt kocsisa igazított a gyeplőn úgy, hogy a botrány elmaradt, s az ötös fogat békésen és a tömeg üdvrivalgása közepette húzott fel a Várba.

Horthy Miklós beszéli el, hogy a díszmenet három ötös és hat négyes fogatból állott. Előttük a testőrség parancsnoka lovagolt maga is hófehér arab telivéren, a hintókat mindkét oldalon a lovas testőrség kísérte. A király elismerését fejezte ki, s ez nagy diplomáciai sikernek számított.

A Kormányzó kikocsiztatta a lóversenypályára is a királyi párt és az olasz küldöttséget, ugyanis fivérének Duce nevű lova is indult. A király és neje fogadtak a lóra, ezt nógatták hangosan. Du-ce, Du-ce kiáltották a magyar lóversenypályán, ahol a fogadást megnyerték.

Aztán történelmileg elvesztették: Duce nem nyert többé magyar derbyt.

PARANCSMEGTAGADÁS

*  *  *

Elbert János dr. • Vilmos császár út

Világháború • Hullaház, Siófok

Elbert János irodalomtörténész és műfordító, a Nagyvilág folyóirat egyik szerkesztője édes unokaöcsém volt. Édesapja Elbert Ferenc hatvani családból származott, rokonsága a Hatvany-Deutsch cukorgyárban dolgozott. Ő vette el édesanyám világszép húgát, Zelma nénit, a Pénzintézeti Központ ifjú titkárnőjét. Zelma néni szépségben verte Greta Garbót, de csak a szegény zsidó cipész, Weisz Salamon és Pollák Háni gyermeke volt, ezért nem várt rá különb férfi a házasságban, mint a korán kopaszodó kishivatalnok a traktorgyárból, Feri bácsi.

Jancsival, édes unokaöcsémmel együtt nőttünk fel, bár ők a Bakáts téren laktak, míg mi a Kossuth Lajos utcában. Aztán együtt bujkáltunk a németek bevonulása után. Valamiképpen a mi házunk lett a kijelölt zsidóház az Astoria német parancsnokságának tövében. A felnőtteket minduntalan behívták munkaszolgálatra. Az asszonyokat (anyáinkat) a KISOK pályán gyűjtötték össze. A férfiakat a Dohány utcai zsinagógába terelték Feri bácsi nagy bánatára, mert ők már kitértek, reformátusok voltak. Jancsi református gimnáziumba járt. Az egész nagy félreértésnek rémlett, ha nem lőttek volna folytonosan.

Amikor a szülőket elvitték, mi magunkra maradtunk Jancsival, aki loboncos, hirtelenszőke hajával, kék szemével nagyon reformátusnak nézett ki. A foga előreállt az igaz, de ez is a védelmére szolgált. Egy rendes zsidó családban akármilyen szegénység járta, a fogszabályozás már akkor is divatban volt. A reformátusokról nem tudok nyilatkozni.

Jancsival villamosra ültünk, miután letéptük a sárga csillagot. Az Aggteleki utcában egy mentőorvos ajánlott menedéket azzal a feltétellel, hogy bombázáskor nem mehetünk le a pincébe. Amikor bombáztak, behúzódtunk a nappali sarkába, sírdogáltunk egy kicsit, aztán megnyugodtunk. Sorsot húztunk, hogy a polgári család könyvtárából ki mit olvas. Rám a kék kötéses Molnár Ferenc összes jutott, Jancsinak a piros Zilahy Lajos egybegyűjtött. Manapság mindenki nyavalyog, és áldozat szeretne lenni. Mi nem éreztük magunkat annak. Jól megvoltunk.

Mindenféle jóemberek segítségével egyre közelebb oldalgott hozzánk a front. Az oroszok, akiket mi nem tudtunk kiretusálni az emlékezetünkből, már a Felka utcánál voltak. Még egy-két nap, és lesz kleba. Nem volt semmi bajunk, csak rettenetesen éhesek voltunk. Bejött egy orosz tank a Katona József utcába, üggyel-bajjal felkapaszkodtam rá, s könyörgésre fogtam, kleba, kleba. Jancsi, akire az orosz szótár tanulmányozása jutott a bujkálásban, míg rám az angol, addigra már tökéletesen beszélt oroszul. De hagyta, hogy én kínlódjak a drasztutyével. Magyarul még selypített, amikor azt hajtogatta: „Tomita, éhes vagyok".

A Jancsi édesapja, a Feri bácsi, meg az én apám mindenféle kalandok után felénk baktattak, miután megszöktek innen-onnan. Megtömött elemózsiás kosárral integettek nekünk néhány órával Pest felszabadítása után a sarokról, amikor egy Budáról kilőtt akna mértani pontossággal kettévágta Feri bácsit, a Jancsi apját. Az aknasüvítésre az én apám, a Károly csapatkereszt kitüntetettje, akinek Béla bátyját egy olasz akna tépte szét Isonzónál, félreugrott, mert jó tüzérként még a röppályát is érzékelte. Ott volt a sok kaja, melasz, Planta tea és kétszersült, de ott volt Feri bácsi is kettétépve.

Azon éhesen temettük el Jancsival Feri bácsit. Nem tudom, ki fogta a felső Feri bácsit, és melyikünk az alsót. De a fagyott januári földet kihányni nem volt csekély munka.

Az oroszok mindenütt fogdosták az utcán az embereket, az apámnak nem volt tanácsos tovább kóborolnia a két, Ukrajnában lábon kihordott infarktusával. Szerettünk volna mielőbb fedél alá jutni a matrácainkkal, egy megmentett lepedővel, a Molnárral és a Zilahyval, amit befejezésig kölcsönvettünk. A mi lakásunk épen maradt, csak kifosztva, de megvoltak a falak, ablak nélkül. Stelázsi segítségével szánkót ácsoltunk Jancsival, egy redőnyhevederből kantárt, és e kantárba bújva indultunk neki a Vilmos császár útnak azon a rettentő télen, a havas Budapesten. Egy kereszteződésnél gépfegyvertűzbe kerültünk; egy zongoraboltot vert a sorozat, a húrok sikoltva pattantak el. Mi szólt ott a pokolból, a fekete zongora?

Visszatekertük a hevedert, mert a szögünk elfogyott. Hazaértünk végül is, ha a kiégett lakást annak mondhattuk. A Jancsi azt kérdezte, hol fogok én lakni? Mondtam neki: itt. Okos kisgyerek volt, rögtön felfogta, hogy árva. Felcipelte az egyik matrácot a negyedik emeletre, behúzódott az egyik szoba sarkába, rákuporodott a hótól nedves vackára, és csendesen sírdogált.

Ez lett az a szoba, ahol egész életét töltötte. Itt járta ki az iskoláit, idevette a Zelma nénit, az édesanyját, aki egy rózsaszín pongyolában meredt maga elé napestig, feltehetően azon merengve, hová tűnt Feri bácsi. Jancsi aztán ide nősült, itt nevelte fel gyönyörű fiát, akinek vonásain átütött a világszép Zelma csontozata. A Zelma nénié, aki az ura halála után nemigen ment ki az utcára, holott volt nálunk lift is. Egy idő múltán eltávozott közülünk, s így felszabadult egy fürdőszoba-használat. Zelma néni hosszan s gyakorta mosta ki a rózsaszín pongyolát.

Nekem erős, fekete apám volt, nagy szivarokat szívott, az én otthonom az ő rókaprémgalléros bundája volt, amelybe, ahányszor legyűrt a szorongás, bebújtam, s a naftalinos szekrényben imádkoztam, hogy én is nagy és erős legyek. Jancsiéknak nem volt bundája, még apja se volt, szegénynek. Ott volt viszont a temérdek nagy esze. A nyelvérzéke. Én ilyet sohasem láttam azóta se. Ültünk mi is napestig, mint Zelma a rózsaszín pongyolában, csak mi a szabászasztalnál, amelynek végén anyám varrta a ruhákat. Ott tanultunk mi, ha lehetett, például nyelveket. Velem szemben ült a Jancsi. Amíg én a finn nyelvtannal bajlódtam, addig ő néhány hét alatt megtanult svédül. Amíg én a héberrel (mindmáig), ő már hollandul beszélt.

Elfelejtettem, mikor barnult be s kopaszodott meg, mikortól állt ki a szájából az agyara szinte vízszintesen. Gyakori tévéműsoraiban az operatőrök behunyt szemmel fényképezték. Amikor azonban megszólalt nyomdakész mondatokkal, mindenkit lenyűgözött. Engem is mindétig, holott megszoktam a rizsát. Jancsi páratlan fordító volt, Csehov, Albee, Ehrenburg, Andrzejewski. Most ez a kincs parlagon hever, ismeretlen számlára folynak be a honoráriumok, szemfüles dramaturgok honoráriumrészesedésért átdolgozzák a szöveget. Sebaj, Arany Jánost is átdolgozzák, holott neki már nem jár jogdíj.

2007. április 18-án a Budapest Televízió műsorában dr. Ilkei Csaba bemutatta Elbert János beszervezési nyilatkozatát, amelyet a titkosrendőrségnek írt alá 1969 áprilisában. Tettének oka hazafiság. Egyetlen kézírásos jelentését találták meg, amelyik egy baráti társaság vacsorájáról számol be, kik voltak ott, de egyetlen rossz szót sem tartalmaz senkiről. Tartótisztje boldogtalan jelentéseket fogalmazott. Sehol semmi konkrétum. Végül Elbert János irodalomtörténész 1973. március 9-én megtagadta az együttműködést a rettegett állambiztonsági szolgálattal. Aktájának részleges megsemmisítését azzal indokolták, hogy jelentései értéktelenek voltak.

A közreműködés megtagadásának tizedik évfordulóján Elbert János elhagyta irodáját, s imádott családját sem értesítve Siófokra sietett. 1983. március 9-én a siófoki móló ötcentis vizébe fulladt. Holttestét a siófoki hullaházban én azonosítottam. Nem hasonlított önmagára. Boncolási jegyzőkönyvei itt sárgulnak az asztalomon, a többes szám indokolt. Boncolások voltak ezek a javából a megrendelő kívánsága szerint. Azt a szigorúan titkosított iratot is, amely a III/III-as belső elhárítási ügyosztályról került ki Vagyoczky Béla rendőrezredes aláírásával, s amelyben én követelem Elbert kihantolását, itt őrzöm az asztalomon. Ez már nem szabászasztal.

Könyvet írtam Elbertről, 1990-ben jelent meg, kaphatatlan. A magyar könyvek sorsa: sikertelen író az, akinek művei elfogynak, sikeres az, akinek nem s még kaphatók. A történet számos kísérteties mozzanata közül megnyugtató, hogy én nem tudtam a beszervezéséről. Nyilván engem akart ezzel védeni. Könyvem arról szól, hogy rejtélyes haláláról semmi sem deríthető ki, mert azok a szakemberek, akik feltehetően végeztek vele, világszinten űzik a nyomok eltüntetését is. De, ismételgetem, annyi bizonyos, hogy vétlen áldozat volt, mert igenis minden áldozat vétlen.

Továbbá nem hiszek a véletlenekben. Tíz nappal az apa halálára a fia is vízbe fulladt. Esztendőre rá a felesége levetette magát abból a házból, ahol mi Pest háborújának másnapján vackot vetettünk.

Az előkerült irat megmenti az emlékét. Beszervezték, mert árva volt, gyáva volt, hülye volt. Beszervezhették, mert a Feri bácsit kettétépte a bomba. De a beszervezésére négy esztendővel „Firkász", ez volt az álneve, bejelenti, hogy megtagadja az együttműködést. Hányan tették ezt kisgyerekkel és családdal?

Ez az én öcsém, a mindenekelőtt gyáva, a mindenekfelett hős. Gyarló, édes, okos ember, a Weisz Salamon cipész és foltozóvarga református unokája.

KÉT FÉLIDŐ A POKOLBAN

*  *  *

Kiegyezés • Mameluk • Festetics • Veres Péter • Auschwitz

Pecsovicsoknak a Monarchia idején a kiegyezéspártiakat nevezték, a túlbuzgó hitvallókat, a szélirányban köpönyegforgatókat. Még egy hetilap is jelent meg ezzel a címmel a kiegyezés évében, 1867-ben. Ha valaki nem tudná, a kifejezés egy bizonyos Pecsovicsra vezethető vissza, Festetics Rudolf gróf tiszttartójára, aki a kormánypárti kortesek bő itatásával és etetésével vívta ki a halhatatlanságot.

Az én időmben a Mátyás Pince étterem egyik asztaltársaságát kereszteltük el pecsovicsoknak Kolozsvári Grandpierre Emillel, aki kiváló nyelvész is volt szépírósága mellett, különben nagyszerű mizantróp – érdemükön felül utálta az embereket.

A pecsovicsok a háború utáni koalíciós időknek voltak a megdönthetetlen túlélői, élükön Mihályfi Ernővel, mindenki Misujával. De ott volt az egykori budapesti polgármester, Bognár József is, professzor, majd intézetigazgató, közgazdász, akadémikus. Talpraesett, okos, szolgálataira valamennyi fordulat utáni kormány igényt tartott – ott jelentkezett Nagy Imrénél, otthonra talált Kádárnál. Nagy anekdotázó, az ő ajka körül is ott bujkált a megvetés. Ezek? Ezeknek? Ezért?

Barcs Sándort is a háború előttről igazolták pecsovicsnak. A Kis Újság riportere volt, aztán a koalíciós időkben a Kisgazdapárt szekerét tolta. A Rajk-perben népi ülnök, s innen a rendszerek foglya és alkotója, az Elnöki Tanács tagja több mint egy évtizeden át, s az MTI hírügynökség vezérigazgatója. Barcs is ott ült Misuval meg Tutussal, azaz Ortutay Gyulával, a néprajz valamikori tehetséges kutatójával, kulturális miniszterrel, egyetemi rektorral, hivatásos nőcsábásszal.

Misut kivéve az egész asztaltársaságot bízvást jellemezhetné a szoknyavadász allűr. Itt még az is dzsentrifikálódott, aki nem annak született, a Festetics gróf tiszttartója, Pecsovics tudta volna, kit kell a dunyha alá küldeni a faluvégről. Amolyan pirospozsgás Zerlinát a Mozart Don Giovannijából. Nem tagadom, hogy ennek az asztaltárságnak némely kiválóságát kedveltem. Ezek egymás között megengedhették maguknak a szabad véleménynyilvánítást: a cenzorok társaságában szabadabb volt az információfolyás. A pecsovicsok maguknak tartották fenn a bolsevik arisztokrácia címet (néhol nomenklatúrának hívják). Ezek a kitartott hímpávák röhögtek rabtartóikon, s maguk is szolgákat kerestek.

Barcs két utcára lakott tőlünk, és évtizednyi köszöngetés után beazonosított, akkor már hatalma romjain. Az ő révén ismertem meg minden idők legkülönösebb focistáját, Steinberger, azaz Solti Dezsőt.

A mackó formájú Solti egy puha rugózású, harcsaszájú Citroënt hajtott a Trabantok, Wartburgok és Moszkvicsok Budapestjének utcáin. Esztendőnként kétszer-háromszor autózott haza választott otthonából, Milánóból. Legtöbbször egyenest Barcshoz ment, aki valami tótumfaktum volt a futballvilágban, ha jól emlékszem, maga is bíró, márpedig az volt Solti szakmája is. A Citroën csomagtartója tele volt itáliai finomságokkal, honunkban akkor beszerezhetetlen bársonnyal végszámra, párfőm, eldobható pelenka, kakaópor, csupa kaphatatlan kapitalista cucc. Maci, ahogyan a lányok becézték, ezzel kenyerezte le ifjú szerelmeit, akik alkalmasint a leányai, ha nem az unokái lehettek volna. Maci, Steinberger Dezső értett az asszonynép nyelvén. Lekötelezően előzékeny, ajándékozó kedvű úr volt, kiapadhatatlan nótafa, társasági ember.

Lekenyerezni, ez volt a mestersége. A Milan és a Juventus hazájában nem a széplányoknak, hanem a futballbíróknak udvarolt, eléggé sikeresen több évtizedig, mígnem az egyik megvesztegetett rávallott. Menedzseri karrierjének ezzel ugyan vége szakadt, de úgy rémlik, a hallgatásnak is ára volt. Maci milánói lakása tele volt arany cigarettatárcákkal, öngyújtókkal – feltehetően olyan ajándéktárgyakkal, amelyeket már nem volt ideje elosztogatni a partjelzőknek.

A magyar focitól távol maradt, legfeljebb Barcs Sándorral tartott kapcsolatot. Túlságosan veszélyesnek ítélte a magyar terepet. Az Aranycsapat londoni mérkőzését például Rákosi Mátyás megkülönböztetett figyelemmel kísérte. Sebes Gusztávtól szigorúan kérdezgette, mi lesz, ha veszít a csapat. A választ mindenki tudta, talán még Puskás Öcsi is.

A balmazújvárosi Steinberger veszélyesebb helyzetekhez szokott. A balmazújvárosi zsidókat először a helybeli cigánysoron gyűjtötték táborba, majd a debreceni téglagyárból deportálták őket Auschwitzba. A gazdag malmos Steinberger Emilt, Dezső édesapját, majd Dezső feleségét és gyermekét azonnal elgázosították. Őt erős fiatalemberként megkímélték, kivált azért, mert már a debreceni gettóban lágerparancsnok volt, jól beszélt németül is. A kilences blokkba került, mert híre járta, hogy a lágerlakókból focicsapatot rekrutálnak, ő pedig egykoron a debreceni Bocskaiban játszott. Így szűrték ki az egykori kispesti hátvéd Wegnert, az ugyancsak kispesti Blumot meg Fischert. Ott volt egy másik labdarúgó a Bocskaiból, a sokakat túlélt Schwartz Sándor is, sőt Salgó Ottó az MTK-ból.

A német csapat kapitánya, bizonyos Bunnigold a berlini Hertha játékosa volt. A zsidó és cigány csapatot többször is frissítette az újonnan érkezett rabokból. A cigányokat egyetlen nap alatt számolták fel. Soltit kinyomták a csapatból, helyet adva az újonnan érkezetteknek. Írnokként élte túl a lágeréveket. Hazaérkezte után Veres Péter rábízta a Parasztpárt szövetkezetének elnökségét. A fordulat évében Solti meglépett. Magyar varietécsillagokkal elébb Egyiptomban turnézott, majd Itáliában telepedett le. Futballkörökkel keresett kapcsolatot. Játékosokat és bírákat vett meg. És Magyarországra járt udvarolni, Barcs Sándorral smúzolni, Veres Péterrel trafikálni, lejárni a Mátyás Pincébe a pecsovicsokhoz.

Amikor itthon már nagyon otthon volt, valaki feldobta a határőrségnél, hogy tóratekercseket csempészett külföldre. S hiába volt a rimánkodás a pecsovicsoknál, kegyelmezzenek az akkor már hetven fölött járó balmazújvárosi polgárnak, útjában lehetett valakinek. A pecsovicsok se tudták elintézni, hogy beutazási engedélyt kapjon. Lehetséges-e, hogy éppen egy pecsovics elégelte meg Solti kísértetjárását? Vagy az olaszok nyúltak utána? Megtudjuk egyszer, ha megnyílnak az archívumok. A 10475-ös fogollyal Auschwitzban szerzett lábsebe végzett. Steinberger Dezső, alias Signor Solti magányosan, egy milánói lakásban, sok cigarettatárca között borogatta üszkösödő lábát. Hány félidőt töltött a pokolban? Ki tudja…

AZ ISMERETLEN REMEKMŰ

*  *  *

Karinthyék • Thassy Jenő • Görgey Guidó • Szerb Antal

Radnóti Miklós • Agyonverés • Tarkólövés

Az ismeretlen remekmű című Balzac-elbeszélés hőse azzal hitegeti festőbarátait és a párizsi műpártolókat, hogy műtermében évtizedeken át érlelt festménye készül. Aztán hosszú halogatás után bemutatja a képet. Vastag festékréteg festékrétegen. A kép a nagy próbálkozás csődjéről vall.

Nekem erről a példázatról a magyar történelemismeret jut eszembe. Ezernyi réteg átfestés, értelmezhetetlen kendőzések. A remekmű, a magyar történelem, ismeretlen maradt. A jövendőt csak az istenség, a múltat csak a politikusok és történészek közös erőfeszítése változtathatja meg.