Jégbe zárt félelem

Lincoln Child

JÉGBEZÁRT FÉLELEM

Lincoln Child

JÉGBE ZÁRT FÉLELEM

A mű eredeti címe

Terminal Freeze

Copyright © 2009 by Lincoln Child

All rights reserved.

This translation published by arrangement with Doubleday, an imprint of The Knopf Doubleday Publishing Group, a division of Random House LLC.

Hungarian translation © Ipacs Tibor

© General Press Könyvkiadó, 2014

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll. Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni. Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

IPACS TIBOR

Szerkesztette

BITTER NOÉMI

A borítót

ZELENYIÁNSZKI ZOLTÁN

tervezte

ISBN 978 963 643 738 1

Kiadja a GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

Telefon: 299-1030

www.generalpress.hu

generalpress@lira.hu

Felelős kiadó KOLOSI BEÁTA

Műszaki szerkesztő DANZIGER DÁNIEL

Felelős szerkesztő BARDI ERZSÉBET

Az e-könyv konvertálását az eKönyv Magyarország Kft. végezte

www.ekonyv.hu

Veronicának

Köszönetnyilvánítás

Sokan áldozták erre a regényre az idejüket és az energiájukat, hogy tanácsaikkal, észrevételeikkel segítsenek nekem, és a Jégbe zárt félelem megtehesse az ötlettől a nyomtatott könyvig tartó hosszú utat. J. Bret Bennington PhD, a Hofstra Egyetem Földtani Tanszékének munkatársa abban segített, hogy megértsem a paleoökológia alapjait és megismerkedjem az ahhoz kapcsolódó terepmunkával. Timothy Robbins beavatott a dokumentumfilm-készítés rejtelmeibe (persze a Terra Prime viselt dolgai, valamint Emilio Conti és társai a saját képzeletem szüleményei). Dr. William Cors a történethez kapcsolódó, orvosi jellegű kérdésekben nyújtott segítséget. Édesapám, William Child PhD, a Carlton Főiskola egykori kémiaprofesszora és dékánja felbecsülhetetlen segítséget nyújtott a kristályszerkezettel és egyéb kémiai kérdésekkel kapcsolatban. Douglas Margini különleges ügynök segített eligazodni a lőfegyverek témájában. Az unokatestvérem, Greg Tear türelmesen meghallgatott, és mint mindig, most is kitűnő tanácsokat adott.

Szeretnék köszönetet mondani a szerkesztőmnek és barátomnak, Jason Kaufmannak, hogy a regény megírásának hosszú, olykor gyötrelmes állomásain átsegített, valamint Rob Bloomnak és a Doubleday Kiadó munkatársainak, hogy szakértelmükkel végig mellettem álltak. Köszönöm az ügynökeimnek: Eric Simonoffnak és Matthew Snydernek, hogy annyit küzdöttek egy jó ügy érdekében. Köszönöm Claudia Rülke, Nadine Waddell és Diane Matson közreműködését. És egy jéghideg száraz Martini citrommal, Beefeater ginből (jég nélkül) jár a szerzőtársamnak, Doug Prestonnak, aki hosszú évek óta harcostársam. Doug lányának, Aletheiának pedig köszönöm azt a nagyszerű fordulatot, amit javasolt. Utoljára, de semmiképpen sem utolsósorban ezúton szeretném köszönetemet és hálámat kifejezni a családomnak a szeretetért és a támogatásért.

A huszadik század elején Szibériában találták meg a Berezovka-mamut tetemét. Az állatra ülő helyzetben leltek az iszapos fövenyben. A mamut egyik mellső lába eltört, minden bizonnyal tízezer évvel korábban lezuhant az egyik közeli hegycsúcsról. A gyomortartalma érintetlen maradt, a fogai között füvet és boglárkákat találtak. A húsa – hála a jeges konzerválásnak – még mindig ehető volt (bár állítólag a mamuthús nem túl ízletes).

Senki sem adott kielégítő magyarázatot arra, hogy a sarkvidéktől délre fekvő szubarktikus területen, jéggé dermedve talált Berezovka-mamut és egyéb állatok hogyan fagyhattak meg még azelőtt, hogy megették volna őket a korabeli ragadozók.

J. Holland, Alaska Science Forum

Prológus

Alig néhány csillag pislákolt a téli égbolton, amikor Usuguk, mint valami ragadozó, nesztelenül a hókunyhóhoz lopakodott. Aznap reggel friss hó esett. A falu vénje végignézett a végtelennek tűnő, szürkésfehér sarkvidéki pusztaságon, ami a kopár, jeges távolba veszett. A fagyott talajt nem fedte be teljesen a hó, a helyenként kiemelkedő sötét földdarabok őskori állatok csontjaira emlékeztettek. A feltámadó szél apró jégdarabokat fújt a férfi arcába, és megborzolta a kapucniján körbefutó szőrmét. A környező jégkunyhók, mint megannyi elszórt kripta, teljes sötétségbe burkolóztak.

De Usuguk mindezzel mit sem törődött. Egyre inkább eluralkodott rajta a rettegés, és kalapált a szíve.

Ahogy belépett a hókunyhóba, felnézett az a néhány nő, aki a mohából rakott tűz körül ült. Mindannyian feszültek voltak, arcukon aggodalom tükröződött.

– Moktok e inkarrtok – mondta Usuguk. – Itt az idő.

Az asszonyok szó nélkül, remegő kézzel szedték össze azt a kevés szerszámot, amijük volt. A csonttűk visszakerültek a tartóikba, a bőrkaparók és az állatok megnyúzásához használt ulu kések pedig eltűntek a kabátok rejtekében. Egyikük, aki a fókabőr csizmákat rágta – hogy puhábbak legyenek – óvatosan becsomagolta a lábbeliket egy viseltes ruhadarabba. Ezután mindannyian felálltak, és kiosontak az ajtóként szolgáló nyíláson. Utoljára a szégyenkező és rettegő Nulathe jött ki lehajtott fejjel.

Usuguk a lehulló rénszarvasbőrt nézte, ami eltakarta a kilátást: a magányosan álló iglukat és a lenyugvó nap felé futó sivár jégpáncélt a tavon. Egy pillanatra megállt, megpróbált megfeledkezni a mindenét átjáró nyugtalanságról, majd elfordult. Sok tennivalója volt, ideje viszont annál kevesebb.

A sámán óvatosan a hókunyhó végébe ment, és levette a pokrócokat egy halom szőrméről. Egy fényes fekete fadoboz bukkant elő, amit óvatosan letett a tűz elé. Ezután egy szertartásosan összehajtott, ünnepi amauti kabátot vett ki a szőrmék közül. Levetette a kapucnis dzsekijét, majd magára öltötte az amautit. Halkan megcsörrentek a kabát gyöngyös bojtjai, amelyek bonyolult mintát alkottak. Ezt követően a sámán törökülésben leült a tűz elé.

Egy percig csak ült, és – a zord vidékkel folytatott sokéves harctól megráncosodott ujjaival – a dobozt simogatta. A következő pillanatban kinyitotta, majd kivett egyet a benne lévő tárgyak közül. Megforgatta a kezében, érezte az erejét, és figyelmesen hallgatta, hogy vajon mond-e neki valamit. Ezután visszatette a dobozba. Így tett sorban a többi tárggyal is, de közben nem szabadult meg a félelmétől, amit legbelül érzett – olyan volt, mint a bálnazsír, amit nem tudott megemészteni. Túlságosan is jól tudta, hogy mit jelentett az a szörnyű ómen, amit láttak. Emberemlékezet óta ez csak egyszer fordult elő, sok-sok emberöltővel ezelőtt, de az apáról fiúra szálló történet, amelyet a tűz mellett meséltek, még ma is olyan baljósan hangzott, mintha csak tegnap történt volna.

Ugyanakkor mindez most szörnyű túlzásnak tűnt ahhoz a törvényszegéshez képest, ami előidézte.

A sámán nagy levegőt vett. Mindannyian abban bíztak, hogy ő majd békét teremt, és helyreállítja a természet egyensúlyát. De úgy érezte, összeroskad a feladat súlya alatt. Az emberek, akik átadhatták volna neki az ősi, titkos tudást, korábban annyira megfogyatkoztak, hogy mindössze alig néhányan maradtak, és már ők is átléptek a szellemvilágba. A természet titkos rendjéből csak ő, Usuguk maradt életben.

A sámán benyúlt az amauti kabát alá, és elővett egy maréknyi, gondosan összekötözött, szárított gyógyfüvet és egyéb növényt. Két kezébe fogta, majd a tűzre dobta a köteget. Szürke füstfellegek szálltak fel, és a hókunyhó belsejét betöltötte az ősi erdők illata. Lassan és áhítattal vette ki a tárgyakat a dobozból, majd a tűz előtt félkörbe rendezte őket. Köztük volt annak a ritka fehérrozmár-agyarnak a csúcsa is, amit még az egyik ősapja ejtett el. Ezután következett a nyári napfény színét idéző kő, aminek az alakja egy rozsomák fejére hasonlított. Volt még egy rénszarvasagancs is a dobozban, ezt korábban rituálisan huszonegy részre vágták szét. Az egyes darabokba apró lyukakat fúrtak, amelyeket sárga földdel töltöttek meg, és így bonyolult mintázat jött létre.

Utoljára egy apró figurát vett elő, ami rénszarvasbőrből, elefántcsontból és egy pokrócból készült. A sámán a félkör közepére fektette a kicsiny férfiszobrot. Ezután tenyerével az iglu padlójára támaszkodott, és fejét előrehajtva mélyen meghajolt.

– Hatalmas Kuuk’juag, a fagyott pusztaság vadásza, az emberek védelmezője – kántálta –, haragod többé ne sújtson le ránk. Sétálj ismét halkan a holdfényben, térj vissza a béke ösvényére.

Felegyenesedett, és megint törökülésbe ült. Megfogta a rozmáragyarat, az első tárgyat a félkörben, és az óramutató járásának megfelelően elfordította, így pont szembenézett a szobrocskával. Kezét az agyaron tartva félig kántálta, félig pedig énekelte az engesztelő imát, amivel arra kérte Kuuk’juagot, hogy legyen könyörületes, és bocsásson meg.

Az előző nap reggelén szegték meg a törvényt. Nulathe a házimunkával foglalatoskodott, amikor véletlenül egymáshoz érintette a rénszarvasínt és a fókahúst. Az asszony csak azért lehetett ilyen figyelmetlen, mert fáradt volt és beteg. De mindez mit sem számított, hiszen olyat tett, ami szigorúan tilos, és megszegte az ősi törvényt. Bemocskolódott a spirituálisan egymással szembenálló, leölt állatok lelke. Kuuk’juag, a Vadász pedig megérezte a dühüket. Ez volt a magyarázata annak, amit Usuguk kis csapata az előző este a fagyos pusztában látott.

Az imádság tíz percig tartott. Ezután Usuguk lassan, óvatosan a következő tárgy felé csúsztatta ráncos kezét, majd ismét kántálni kezdett.

Az egész ceremónia két órán át tartott. Végül az öregember még egyszer meghajolt a szobrocska előtt, búcsúzóul megáldotta, majd kinyújtotta a lábát, és nehézkesen felállt. Ha minden jól ment, és sikerült az ősi módon elmondania az engesztelő imát, akkor leszáll róluk a rontás, a Vadász pedig megbékél. Mindkét irányban körbejárta a tüzet, majd letérdelt a doboz elé, és a szobrocskával kezdve, mindent visszarakott.

Eközben a hókunyhón kívülről hangokat hallott: zokogást, visítást, elkeseredett és panaszos hangokat.

Gyorsan felállt, miközben a rémülettől összeszorult a szíve. Belebújt a kabátjába, félrehúzta a rénszarvasbőrt és kilépett az igluból. A nők voltak azok: a hajukat tépték, és az ég felé mutogattak.

A férfi is odanézett és felnyögött. Újult erővel tört rá a félelem és a rettegés, amit korábban a szertartás nyugtató elemei valamelyest csillapítottak. „Azok" ismét visszatértek, és az egész még rosszabb volt, mint az előző este. Sokkal rosszabb.

A szertartás kudarcot vallott.

De mostanra lassacskán szörnyű bizonyosság ébredt benne. Amit látnak, az nem annak a következménye, amit Nulathe vagy mások tettek. Nem csak Kuuk’juag haragjáról vagy valami óvatlanul elkövetett szentségtörésről volt szó. Csak a legszigorúbb tabu megsértése miatt érezhetnek olyan dühöt a szellemek, amivel most ő maga is szembesült. Akárcsak az előtte járó számtalan nemzedéknek, Usuguknak is az eszébe vésték, hogy mi is ez a tabu.

De a sámán nemcsak ezért tudta. Ő korábban már látta is...

Végignézett az asszonyokon, akiknek a szemébe kiült a félelem.

– Csomagoljátok össze a legszükségesebbeket – mondta. – Holnap elindulunk délre, a hegyek közé.

1. fejezet

– Hé, Evan, mit szólnál egy ebédhez?

Evan Marshall félretette a cipzáras táskát, majd a derekát masszírozva felállt. Az utóbbi másfél órát azzal töltötte, hogy közvetlen közelről a földet nézte, és mintákat gyűjtött a gleccser üledékéből. Kellett egy kis idő a szemének, hogy ismét rendesen lásson távolra. Először csak Sully hangját hallotta, aztán észre is vette a zömök, kissé pocakos figurát. A férfi prémbéléses kabátban, karba font kézzel állt a meredek völgyfalon, mintegy harminc méterre tőle. Mögötte a Fear gleccser nyúlt ki a földből, akár valami halálos nyelv. A hatalmas és titokzatos kékséget fehér törésvonalak keresztezték. Hatalmas jégsziklák hevertek szerteszét a gleccser lába körül, mint megannyi óriási gyémánt, mellettük pedig az ősrégi láva tőrszerű szilánkjai látszottak. Marshall már épp készült figyelmeztetni Sullyt, hogy ne álljon olyan közel: amilyen gyönyörű volt a gleccser, olyan veszélyes is. Melegebbre fordult az idő, és olyan sűrűn szakadtak le az életveszélyes jégdarabok, amire korábban nem volt példa. Aztán inkább meggondolta megát. Gerard Sully büszke volt arra, hogy papíron ő a vezetője az expedíciónak, és nem szerette, ha megmondják neki, mit csináljon. Marshall ezért inkább megrázta a fejét:

– Azt hiszem, inkább kihagyom.

– Ahogy gondolod – Sully ezután a kissé lejjebb foglalatoskodó Wright Faraday felé fordult, aki a csapat evolúciós biológusa volt:

– És te, Wright?

Faraday felpillantott, vizeskék szeme furcsán nagynak tűnt a teknőckeretes szemüvegben. A nyakában egy erős szíjon digitális fényképezőgép lógott.

– Én se megyek – felelte rosszallóan a férfi, mintha egyfajta szentségtörés lenne, hogy valaki a munkanap közepén ebédszünetet tart.

– Akkor csak éhezzetek, ha éppen ahhoz van kedvetek. Aztán ne jöjjetek azzal, hogy hozzak valamit.

– Még egy jégkrémet se? – kérdezte Marshall.

Sully alig láthatóan elmosolyodott. Körülbelül olyan alacsony volt, mint Napóleon, és valamiféle beképzeltséggel keveredő bizonytalanság áradt belőle, ami Marshallt kifejezetten idegesítette. Otthon, az egyetemen még valahogy elviselte – Sully csak egy volt a sok arrogáns tudós közül –, de itt a jégen viszont nagyon bosszantóvá vált, mert sehová sem lehetett előle elmenekülni. Arra gondolt, hogy talán inkább megkönnyebbülést kellene éreznie, mivel már csak pár hét van hátra az expedíciójukból.

– Fáradtnak tűnsz – mondta Sully. – Tegnap este is sétálgattál?

Marshall bólintott.

– Jobb lenne, ha óvatos lennél. Még a végén beleesel egy lávabarlangba és megfagysz.

– Jól van, anya, majd vigyázok.

– Esetleg összeakadsz egy jegesmedvével vagy valami ilyesmi.

– Az jó lenne, már nagyon ki vagyok éhezve egy jó kis beszélgetésre.

– Ez nem vicc, hiszen még fegyvert sem vagy hajlandó hordani.

Marshall nem örült annak, hogy ebbe az irányba halad a beszélgetés.

– Ha összefutnál Anggel, akkor szólj már neki, hogy vannak itt minták, amiket el kellene vinnie a laborba.

– Rendben. Biztos kiugrik majd a bőréből örömében.

Marshall a klímakutató után nézett, aki óvatosan ellépett mellettük, és a hegy lábánál lévő görgetegkövek felé indult, amerre a bázisuk is volt. Ő a „bázisunknak" hívta a helyet, de az igazából az Amerikai Egyesült Államok kormányának tulajdona volt. Az objektumot, azaz hivatalos nevén a Fear-hegyi Megfigyelőállomást már majdnem ötven éve nem használták. A lapos, szürke, szélesen elterpeszkedő épület olyan volt, mint valami hivatal, amit radarokat védő gömbök és egyéb hidegháborús berendezések maradványai díszítettek. A létesítményen túl pedig már a rideg táj látszódott: az állandóan fagyos talaj és a megkeményedett lávarétegek, amelyeket réges-régen még a hegy okádott fel a gyomrából. A kialakult vízmosások és hasadékok miatt úgy tűnt, mintha a föld egy geológiai haláltusában szakította volna szét magát. A felszínt sok helyütt nagy kiterjedésű hómezők takarták. Utak vagy egyéb létesítmények híján nyoma sem volt az életnek Ez a hely épp olyan barátságtalan volt, mint amennyire távol esett mindentől – mintha egy idegen bolygón járna az ember.

A férfi kinyújtózott miközben a zord tájat nézte. Hiába volt már itt négy hete, még mindig nem fért a fejébe, hogy lehet valami ennyire sivár. De már az elejétől fogva valószerűtlennek tűnt ez az egész tudományos expedíció. Szinte hihetetlen volt, hogy egy olyan médiaóriás, mint a Terra Prime, rábólintott az ösztöndíjra benyújtott pályázatukra. Négy kutató az Észak-massachusettsi Egyetemről, akikben csak annyi volt a közös, hogy mindannyian érdeklődnek a globális felmelegedés iránt. Az is felfoghatatlan volt, hogy a kormány egyáltalán engedélyezte a Fear bázis használatát, bár nem csináltak titkot abból, hogy ez milyen sokba kerül nekik. Persze azért szigorú feltételeket szabtak. És végül érthetetlen volt az is, hogy ilyen elképesztő, már-már ijesztő sebességgel zajlik a felmelegedés.

Marshall megfordult, majd felsóhajtott. Fájt a térde, mivel órákon át térdelt a végmoréna kőtörmelékén, és mintákat gyűjtött. Az orra és az ujjbegyei majd megfagytak. Még tovább rontotta a közérzetét az időközben jéghideg ónos esővé alakult hó, ami még a három réteg ruhán is áthatolt, és testének legrejtettebb zugaiba is beférkőzött. De mostanában nagyon rövidek voltak a nappalok, és rohamosan közeledett az expedíció vége. Örömmel töltötte el, hogy már nem volt sok hátra. Otthon, a massachusettsi Woburnben nem fog majd szűkölködni a finom ételekben, és elég ideje is lesz, hogy jóllakjon.

Amikor visszafordult a többzsáknyi mintáért, meghallotta Faraday hangját:

– Öt éve vagy akár csak két évvel ezelőtt álmomban se hittem volna, hogy itt valaha eső fog esni.

– Wright, ez nem eső, hanem ónos eső.

– Az majdnem ugyanaz. Esik az eső a zónában, miközben nyakunkon a tél? Ez hihetetlen!

A hatalmas kiterjedésű „zóna" Alaszka északkeleti részén terült el, belenyúlt a Jeges-tengerbe. A terület beékelődött a Sarkvidéki Vadrezervátum és a Yukon folyónál található Ivvavik Nemzeti Park közé. A hőmérséklet csak az év néhány hónapjában haladta meg a nulla fokot, ez a vidék olyan hideg volt és sivár , hogy igazából senki sem akart vele foglalkozni. Évekkel ezelőtt a kormány ráaggatta a Szövetségi Vadon Zóna nevet, és ezzel egyidejűleg el is feledkeztek róla. Marshall úgy gondolta, hogy legfeljebb kéttucatnyi ember lehet a több mint nyolcezer négyzetkilométernyi területen: az ő öttagú tudományos expedíciójuk, a bázis működtetéséhez szükséges négyfőnyi személyzet, valamint néhány őslakos északon. Elszórtan még előfordulnak turisták meg különc, maguknak való figurák, akik csak ilyen isten háta mögötti helyen tudnak élni. Milyen különös abba belegondolni, hogy innen északra már kevesebb ember él a Földön, mint ahányan az ő kis csoportjukban vannak!

Hirtelen ágyúdörrenéshez hasonló hang hallatszott, és olyan volt, mintha földrengés rázta volna meg a gleccservölgyet. A síri csendet megtörő dübörgés visszhangzott az alattuk elterülő tundrán. Először pattogott, mint valami teniszlabda, majd lassan elhalkult, miközben elnyelte a messzi végtelen. Fent a gleccser homlokfala leszakadt, így több tonnányi jég és hó zuhant a földön heverő fagyott törmelékre. Marshall úgy érezte, hogy kis híján kiugrik a szíve a mellkasából. Bár már számtalanszor hallotta ezt a zajt, még mindig szörnyen megrémítette a rettenetes hangerő.

Faraday a hang irányába mutatott.

– Érted már? Pont erre gondoltam. Egy olyan gleccservölgynek, mint a Fear, szép, vékony jégrétegnek kellene lennie az elülső részén. Az olvadékvíz minimális lenne, és normálisan zajlana az átszivárgás is. Ebből viszont úgy szakadnak le a darabok, mintha jégsapkából táplálkozó gleccser lenne. Megmértem, milyen mértékű az olvadás...

– Ez Sully dolga, nem a tied.

– ...és teljesen eltér a táblázatban megadott értékektől. – Faraday a fejét csóválta. – Eső, korábban nem tapasztalt mértékű olvadás... és ez még nem minden. Ott van például az északi fény, amit az utóbbi néhány éjszaka lehetett látni. Te is észrevetted?

– Igen. Egyszínű volt a fény, ami nagyon látványos, de ugyanakkor rendkívül különös.

– Különös – ismételte meg a szót elgondolkodva Faraday.

Marshall erre nem mondott semmit sem. Eddigi tapasztalatai alapján minden tudományos expedíciónak, még egy olyan kicsinek is, mint az övék, megvolt a maga Kasszandrája. Wright Faradayre kitűnően illett a mitológiai jós szerepe: hatalmas tudással rendelkezett, pesszimista volt, és rendszerint komor elméletekkel, valamint megdöbbentő jóslatokkal állt elő. Marshall lopva a biológusra pillantott. Nem tudott rajta kiigazodni, pedig futólag már ismerte az egyetemről, ahol mindketten dolgoztak, és majdnem egy hónapja szinte állandóan mellette volt.

De van abban valami, amit Faraday mond – gondolta Marshall, miközben egy újabb zsákot töltött meg mintákkal. Miután lezárta a csomagot, felírta a mintavétel helyét, majd méréseket végzett a helyszínen, és fotókat is készített. Azért adott részben igazat a munkatársának, mert ő maga is szinte megszállottként gyűjtötte a mintákat. A kutatása szempontjából egy gleccser szinte tökéletes helyszínnek számított. Rengeteg hó halmozódik fel egy ilyen hatalmas jégtömeg kialakulása során, miközben bizonyos szerves anyagok is konzerválódnak: virágpor, növényi rostok és állati maradványok. Később, amikor a gleccser visszahúzódik, azaz lassan elolvad, ismét szépen felfedi a titkait. Ez szinte ajándék volt az őskörnyezettel foglalkozó paleoökológus szakemberek számára, úgy érezhették, mintha egy kincsesládát kaptak volna a múltból.

Csakhogy ez a gleccser korántsem olvadt szépen vagy lassan. Ijesztő sebességgel szakadt darabokra és közben magával vitte a titkait.

Ebben a pillanatban újabb fülsiketítő robbanás zaja hallatszott a gleccser homlokfala felől, és hatalmas robajjal újabb jégdarab hullott alá. Marshall a hang irányába pillantott, dühös volt és türelmetlen. Ez alkalommal sokkal nagyobb jégdarab szakadt ki a gleccser felszínéből. A kutató felsóhajtott, és ismét lehajolt a mintáihoz, majd egyszer csak hirtelen visszafordult a jégtömeg irányába. Látta, hogy az omlás következtében a gleccser lábánál láthatóvá vált a hegy felszínének egy része a széttört jégdarabok között. Egy pillanatig hunyorgott, majd Faraday felé fordult:

– Nálad van a távcső?

– Igen, itt van.

Marshall odasétált a férfihoz. A biológus előbányászta a zsebéből a távcsövet, majd vastag kesztyűs kezébe fogva átnyújtotta. Marshall átvette tőle, majd rálehelt a nézőkére, hogy egy kicsit felmelegítse. Letörölte a párát, és a gleccser felé irányozta a távcsövet.

– Mi az? – kérdezte Faraday izgatottan. – Mit látsz?

Marshall megnedvesítette a száját, és egyre csak nézte, hogy mi is az, ami a lezúduló jég nyomán előbukkant.

– Egy barlangot – felelte.

2. fejezet

Egy óra múlva már a Fear gleccser lábánál voltak, a lehullott jégsziklák között. Az ónos eső már elállt, és az erőtlen napsugarak megpróbálták áttörni az ólomszürke felhőket. Marshall gyorsan megdörzsölte mindkét karját, hogy valamennyire felmelegedjen, és végignézett a kis csoportjukon. Sully időközben visszajött, és magával hozta a végzős diákot, Ang Chent is. A számítógépes szakemberüket, Penny Barbourt leszámítva az expedíció összes tagja ott állt a végmoréna köves talaján.

Feketén ásított előttük a barlang szája a gleccser világoskék jegében. Marshallnak úgy tűnt, mintha egy hatalmas fegyver csöve lenne. Sully izgatottan rágcsálta az alsó ajkát, miközben benézett a barlangba.

– Majdnem tökéletes hengerforma – mondta.

– Semmi kétség, ez egy oldalcsatorna – jegyezte meg Faraday. – A Fear-hegy tele van velük.

– A lábánál – felelte Marshall. – Ebben a magasságban viszont felettébb szokatlannak számít.

Hirtelen újabb jégtömb szakadt le a gleccser elülső részéről, ezúttal a csoporttól körülbelül egy kilométerre, délre. Háznyi méretű, kék jégdarabok zuhantak a gleccser lábához, és sűrű felhőt formáltak a repkedő szilánkok. Chen hirtelen hevesen összerázkódott, Faraday pedig befogta a fülét, hogy ne is hallja a dörgést. Marshall arca eltorzult, amikor megérezte, hogy a lába alatt megremeg a hegy.

Még percekig visszhangzott a környék.

– Na végre – morogta Sully. A gleccser homlokfaláról előbb a barlang szájára, majd pedig Chenre pillantott.

– Nálad van a videokamera?

Chen bólintott, és megveregette a vállán lógó táskát.

– Akkor izzítsd be.

– Ugye nem akarsz bemenni? – kérdezte Faraday.

Sully nem válaszolt, hanem a teljes százhetven centijével kiegyenesedett, behúzta a hasát, és megigazította a kapucniját: készült a videofelvételre.

– Nem hiszem, hogy jó ötlet – folytatta Faraday. – Te is tudod, milyen törékenyek a lávaképződmények.

– Nem csak erről van szó – tette hozzá Marshall. – Hát nem láttad, mi történt? Bármelyik pillanatban ismét leszakadhat a jég, és elzárja a kijáratot.

Sully elbizonytalanodva nézett vissza a barlangra.

– De ők azt akarnák, hogy bemenjünk.

A férfi az expedíciót finanszírozó Terra Prime kábelcsatornára gondolt, amely kizárólag ismeretterjesztő műsorokat sugárzott.

Sully kesztyűs kezével megdörzsölte az állát.

– Evan, Wright, ti itt maradhattok. Ang majd utánam jön a kamerával. Ha bármi történik, akkor szóljatok a katonáknak, hogy hozzanak ki bennünket.

– Egy frászt! – felelte Marshall vigyorogva. – Ha valami elásott kincset találtok, akkor én is akarom a részemet.

– Te magad mondtad, hogy ez a hely veszélyes.

– Még egy indok arra, hogy valaki veled menjen – felelte Marshall.

Sully alsó ajka vadul előreugrott, így Marshall megvárta, amíg megnyugszik. A klímakutató végül megenyhült.

– Oké. Wright, amint csak tudunk, jövünk is vissza.

Faraday vizeskék szemével pislogott egyet, de nem szólt egy szót sem.

Sully lesöpört néhány kósza hópelyhet a dzsekijéről, és megköszörülte a torkát. Kissé óvatosan felpillantott, majd a kamera elé állt.

– A gleccser homlokfalánál állunk – mondta halk, drámai hangon. – A visszahúzódó jég nyomán előbukkant egy barlang bejárata, amely a hegy oldalába fészkelte be magát. Most arra készülünk, hogy közelebbről is megnézzük. – Egy kis hatásszünet után intett Chennek, hogy állítsa meg a felvételt.

– Te tényleg azt mondtad az előbb, hogy „a hegy oldalába fészkelte be magát"? – kérdezte Marshall.

Sully elengedte a füle mellett a megjegyzést.

– Gyerünk! – mondta, és egy nagyméretű zseblámpát húzott elő a kabátzsebéből. – Ang, irányítsd rám a kamerát, amikor bemegyünk.

Előreindult, a nyakigláb, esetlen Chen pedig engedelmesen követte. A következő pillanatban Marshall is elővette az elemlámpáját, és utánuk iramodott.

Lassan és óvatosan lépkedtek a törmelékmezőn. Néhány jégdarab csupán ökölnyi nagyságú volt, de azért akadtak szobányi méretűek is. Az erőtlen napfényben halványkéken világítottak, mint az októberi égbolt. Kis patakocskákban csörgedezett mellettük az olvadt jég. Ahogy továbbhaladtak, egyszerre rájuk vetült a gleccser árnyéka. Marshall aggódva pillantott fel a hatalmas jégfalra, de nem szólt egy szót sem.

Közelebb érve a barlang szája még feketébbnek tűnt. Marshall félig megfagyott orrát megcsapta a kiáradó jeges levegő. Ahogy Sully mondta, meglehetősen kerek volt a nyílás: egy kihunyt tűzhányó tipikus parazitakrátere. A gleccser szinte tükörsimára koptatta a környező sziklák felületét. Sully a sötétségbe világított a zseblámpájával, majd Chen felé fordult:

– Egy pillanatra kapcsold már ki.

– Oké! – felelte a diák, és leengedte a kamerát.

Sully rövid ideig hallgatott, majd Marshallra pillantott.

– Faraday nem tréfált. Ez a hegy egy nagy kupac lávatörmelék. Továbbra is figyeljétek, hogy nem tűnik-e valahol ingatagnak ez az egész hóbelevanc. Ha bárhol is instabilnak látszik a barlang, akkor azonnal visszafordulunk.

Chenre nézett, és biccentett neki, hogy ismét filmezhet.

– Most megyünk be – mondta komoly hangon a kamera kedvéért, majd megfordult, és belépett a barlangba.

A barlang közel háromméteres belmagassága nem volt éppen alacsony, de Marshall mégis ösztönösen behúzta a nyakát, amikor Chen után ő is belépett. A barlang egyenesen vezetett a hegybe, majd enyhén lejteni kezdett. Óvatosan haladtak előre, miközben a zseblámpáik fénysugarai egymást kergették a lávafalakon. Itt még hidegebb volt, mint kint a jégmezőn, így Marshall szorosra húzta a kapucniját az arca körül.

– Állj! – kiáltotta. A zseblámpa fényében hajszálrepedés látszódott a lávafonatokban. Végigkövette a repedést a lámpafénnyel, majd óvatosan megnyomta az egyik kezével.

– Elég erősnek tűnik – jelentette ki.

– Akkor óvatosan menjünk tovább – felelte Sully.

– Csodaszámba megy, hogy ez a barlang még nem omlott össze a gleccser súlya alatt – jegyezte meg Chen.

Óvatosan lépkedve még beljebb mentek a barlangba. Ha megszólaltak, akkor olyan halkan beszéltek, hogy az már szinte suttogás volt.

– Itt egy jégréteg van a hó alatt – állapította meg Sully egy perccel később. – Végigfut a barlang alatt. Nagyon érdekes!

– Minél beljebb megyünk, annál mélyebb lesz – jegyezte meg Marshall. – Valaha ez az oldalcsatorna tele lehetett vízzel.

– Hát az biztos, hogy nagyon gyorsan fagyott meg – mondta Sully –, mert... – Ebben a pillanatban a klímakutató lába megcsúszott, és a férfi meglepett horkantással hatalmasat esett a jégen.

Marshall összerezzent,