Mert mi jobbak vagyunk

ELSŐ FEJEZET

Nem engedték fel őket a tribünre.

Szása a lába elé nézett: káprázott a szeme a vörös zászlóktól és a szürke zubbonyoktól.

A vörös a közelben villogott, meg-meglegyintette az arcát, időnként állott szövet szaga csapta meg az orrát.

A szürke a kordon mögött tömörült. Sorkatonák, egyformák, alacsonyak, fáradtan szorítják a hosszú gumibotokat. Rendőrök, széles, az ingerültségtől kivörösödött arccal. A parancsnokuk hetykén, kihívóan nézi a tömeget. Pimasz keze a tömeggyűlést a rend őreitől és az egész várostól elválasztó kordon felső keresztrúdját szorítja.

Néhány bajszos alezredes, köpenyük alatt terjedelmes pocak sejlik. Valahol itt kell lennie az ezredesnek is: ő a legfontosabb és a legrátermettebb.

Szása minden alkalommal próbálta kitalálni, most milyen ember lesz az ezredes – az ellenzéki tömeggyűlés legfőbb rendfenntartója. Időnként szikár, aszketikus arcú férfi volt, aki undorodva hajszolta az elhájasodott alezredeseket. Időnként maga is olyan, mint az alezredesek, csak még testesebb, még súlyosabb, de egyúttal mozgékonyabb, fürgébb, arcán gyakori mosollyal, szép fogakkal. Előfordult még egy harmadik típus is: egészen apró, mint egy gomba, de fürge lábacskáin lendületesen jön-megy a rendőrök sorfala mögött…

Szása egyelőre egyetlen ezredesi váll-lapos alakot sem vett észre.

Kicsit távolabb, a kordon mögött autók zúgtak és sivítottak, vég nélkül lengtek a metróállomás nehéz ajtajai, mocskos hajléktalanok szedegették a sörösüvegeket, hozzáértőn vizsgálgatva az üvegek fenekét. Egy kaukázusi férfi limonádét ivott, a rendőrök háta mögül figyelte a gyűlést. Szása véletlenül elkapta a tekintetét. A kaukázusi megfordult és elment.

Nem messze a kordon mögött Szása buszokat pillantott meg, vicsorgó vadállatot ábrázoló címer virított rajtuk. A buszok ablakain meg-meglibbenő függönyök. Valakik ültek bennük. Várták, mikor szállhatnak ki, hogy aztán rohanjanak, kemény öklükben gumibotot szorítva, keresve, kit lehet ütni, csépelni.

– Látod, ugye? – kérdezte Szásától Venyka, kialvatlanul, másnaposan, olyan volt a szeme, mint a túlfőzött pelmenyi.

Szása bólintott.

A remény, hogy a gyűlésre nem vonul ki a szpecnaz, nem volt túl nagy, és nem is vált valóra.

Venyka mosolygott, mintha a buszból a kellő pillanatban nem álcaruhás, sisakos ördögöknek kellene előugraniuk, hanem lufis bohócoknak.

Szása céltalanul nyomult előre a kordon mögé terelt tömegben.

„Mintha pestiseseket gyűjtöttek volna össze…"

A kordon kétméteres elemekből állt, egyenlő távolságban egyenruhások álltak mögötte.

Venyka ment Szása után. Az ő menetoszlopuk a tér másik oldalán volt, és már hallani lehetett Jana tisztán csengő hangját, ahogy igazgatja a gyerekeket.

A legtöbben azok közül, akiket Szása maga körül látott, vagy akikhez hozzáért, hitványul öltözött, ágrólszakadt emberek voltak. És majdnem mind rettenetesen öreg és ingerült.

Áradt belőlük valami reménytelenség, mintha utolsó erejükből jöttek volna ide, és itt szeretnének meghalni. A mellükhöz szorított portrékon a vezérek, akik szemmel láthatóan fiatalabbak voltak, mint az itt összegyűltek többsége. Fel-felvillant Lenin kedvesen mosolygó arca, egy kinagyított fotó, amit Szása még az ábécéskönyvből ismert. Felbukkant a reszkető, öreg kezekben Iljics utódának nyugodt arca is. Tányérsapka volt rajta, és generalisszimuszi váll-lap.

Szürke papírra nyomtatott vékony újságot nyújtottak feléjük, Szása visszautasította, Venyka vidáman vicsorgott.

A történések a sajnálat és a szomorúság keverékét váltották ki.

Évente kétszer-háromszor összegyűlt ezen a téren néhány száz, talán néhány ezer ember, valamiféle megmagyarázhatatlan bizonyossággal, hogy nyomorúságos tüntetésük majd a visszataszító hatalom lemondásához vezet.

A burzsoá fordulat óta eltelt években a tüntetők végérvényesen megöregedtek, és már senki sem tartott tőlük.

Igaz, négy évvel ezelőtt az egykori tiszt, Kosztyenko, aki, bármily meglepő, filozófus volt, eredeti gondolkodó, kivitt a térre egy csapat dühös fiatalt, akik nem mindig értették, hogy mit keresnek a vörös zászlók és az idős emberek között. Néhány év alatt a srácok felnőttek, és elhíresültek pimasz akcióikról és zajos verekedéseikről. Mostanra Kosztyenko pártjában annyi és olyan sokféle fiatal gyűlt össze, hogy a mai tüntetést jobbnak látták vaskordonnal körbevenni. Nehogy túlcsorduljon…

A szívós, figyelő öregemberek időnként érdeklődéssel, reménykedve, enyhe kételkedéssel pillantottak Szására és Venykára.

A tribünön higgadtan lépdelt a hazafias parlamenti frakció képviselője. Messziről is fel lehetett ismerni a kitűnően táplálkozó ember rózsaszínű, sima arcát, amely megkülönböztette a nyüzsgő tömeget alkotó szürke arcúaktól.

A képviselő fekete, drága szabású kabátot viselt. A bárányprémes sapkát levette, fedetlen fővel állt a nép előtt. A képviselő mögött tolongó bérencek egyike szorongatta kezében a sapkáját.

A tribün fölé transzparenseket függesztettek ki, ostoba feliratokkal, amelyek soha senkit nem tudtak volna cselekvésre bírni.

Szása a homlokát ráncolva olvasta őket.

Nem engedték, hogy felszólaljanak, időhiányra hivatkozva, és kedvesen megkérték őket, hogy ne foglalják el a tribünre vezető lépcsőt. Szása az utolsó előtti lépcsőfokon állt, a szervező állát nézte alulról. A szervező úgy tett, mint aki különösen elfoglalt.

– Jól van gyerekek, jól van! Majd legközelebb.

– Mi van Kosztyenkóval? – hallotta Szása a képviselő mély, kimért hangját, miközben lefelé lépett. A képviselő észrevette Szása karján a vörös szalagot az agresszív jelképpel, és a szervezőnek tette fel ezt a kérdést, aki megkönnyebbülten fordult el Szásától.

– Ül – hangzott a válasz, s a hangban némi gúny csendült, de rögtön elillant, amikor a képviselő ingerülten felmordult.

– Tudom, hogy ül.

– Tizenöt évet kap, azt mondják – felelte a szervező gyorsan és komolyan, már némi együttérzéssel Kosztyenko sorsa iránt.

Abban a néhány pillanatban, amíg a beszélgetés tartott, Szása mozdulatlanul állt a keskeny lépcsőn, és leplezetlenül hallgatózott. Egy lépcsőfokkal lejjebb egy idős nő várt, felfelé tartott a tribünre.

– Na, lejössz vagy sem? – kérdezte barátságtalanul.

Szása leugrott a lépcsőről az aszfaltra.

– Lent kiabáljatok! – vetette Szása után a nő. – Korai lenne még nektek a tribünön…

Venyka lent várta Szását, mindent értett, nem kérdezett semmit. Úgy tűnt, teljesen mindegy neki, hogy felengedik-e őket a tribünre.

Venya néhány tucat petárdát forgatott a zsebében. Néha egyet-egyet elővett, és az arca előtt pörgette, mintha nem tudná, mi az.

– Van cigid? – kérdezte Venya Szásától.

– Már mondtam…

– Igen? – mosolyodott el zavartan Venya. – És mit mondtál?

Megint kikeveredtek a tömegből a saját, már összerendeződött menetoszlopukhoz.

A fekete hajú Jana rövid, elegáns dzsekiben, aminek szőrmével volt szegélyezve a kapucnija és az ujja, vezényszavakat kiabálva járkált a sorok mentén. Alul kissé feslett, világoskék farmer volt rajta, elbűvölően nézett ki.

Szása tudta, hogy Jana Kosztyenko szeretője volt.

Kosztyenko valóban börtönben ült, nyomozás folyt ellene, fegyvervásárlásért, mindössze néhány géppisztoly miatt kapták el, ők pedig, a bandája, a nyája, a csapata, csak álltak ideges sorokban, arcukat fekete szalag takarja, homlokuk izzadt, szemük kegyetlen.

Rejtélyesek, furcsák, fiatalok, egyesével gyűjtötték őket az egész országból, nem tudni, mi egyesíti őket, tán valami jel, rovátka, amit születésükkor tettek rájuk.

Valahol itt volt Matvej, aki Kosztyenko távollétében a pártot vezette. Matvej azonban ma nem állt be a menetoszlopba, oldalról követte az eseményeket.

Jana a szájához emelte a hangosbeszélőt, és fellendítette a karját. Hangja egy szempillantás alatt beleolvadt az egységes üvöltésbe, csak az első, harsogó, csengő hang hallatszott.

Szása egyelőre a menetoszlop mellett állt, nem találta a helyét, de fiatal torka már kiáltásra nyílt, szeme sarkából látta az aszfaltról ijedten felreppenő galambokat, az idegesen összeránduló tisztet, a kerítés mellett álló sorkatonákat, akik zsibbadt kezükben egyből megszorították a gumibotot. Szása együtt kiabált a többiekkel, szeme megtelt azzal a kiáltáshoz szükséges ürességgel, mely mindenkor megelőzi a támadást. Hétszázan voltak, és a „Forradalom" szót kiabálták.

– Tyisin! – intettek neki. – Gyere ide!

Beállt az első sorba, balról a legszélére, Venya mellé, akinek másnapos szeme, mely nemrég még túlfőtt pelmenyire hasonlított, most vörös volt, szinte izzott, mintha forró serpenyőre rakták volna.

– Menj innen, mami! – nevetett Venya.

A sor mellett egy öregasszony állt, és amikor az oszlop néhány pillanatra elhallgatott, Szása meghallotta az öregasszony hangját. Valószínűleg már egy ideje ismételgette ugyanazt:

– Hülyék! Provokátorok! A maguk Kosztyenkója szándékosan ment börtönbe, csak hogy híres legyen! A zsidók hozták ide magukat!

Az öregasszonyra ügyet se vetve elsétált mellettük Jana – fekete szépség, arca ragyogó és fedetlen, mint egy nyílt törés.

– Istentelen! – kiáltotta az arcába az öregasszony, de Jana már elment mellette, teljesen közömbösen.

Az öreganyó, fürkész szemmel kutatva a menetoszlopban, észrevette Szását.

– A zsidók hoztak ide! – ismételte meg még egyszer. – Te is zsidó vagy! Zsidó és SS-katona!

Szását enyhén hátba lökték a mögötte állók, a menetoszlop elindult.

– For-ra-da-lom! – reszketett és vibrált az egész téren, túlharsogta a tribünről dübörgő basszust, a rendőrök adóvevős beszélgetését, a többi tüntető hangját.

– Alkotók Szövetsége! Fiúk! – szóltak hozzájuk a tribünről. – Nem kiabálni jöttetek ide! Viselkedjetek illendően…

Az oszlop a vörös-fekete zászlókat lengetve a kordon irányába haladt a tribün előtt. Vaskosan, fülkagylót zsibbasztó fájdalommal telve szólt a lankadatlan kiabálás.

– A Volgába az elnököt! – kiáltotta csengő hangon Jana.

– Bele vele! – felelte a hétszáz torkú oszlop.

– A Volgába a kormányzót!

– Bele vele!

– Csináljon valaki valamit, uraim… – fohászkodott tehetetlenül a felszólaló, és ez az ide nem illő „uraim" eljutott Szásáig, és talán el is mosolyodott volna, ha nem kiabál épp rekedten, szakadatlanul, hogy még a foga is fázott.

– Gyűlöljük a kormányt!

Körülöttük minden felvette ennek a kiáltásnak a ritmusát, ettől a kiáltástól rázkódtak a metró ajtajai, ennek a kiáltásnak az ütemére sürögtek a szürke matrózköpenyek, sivítottak a rádió-adóvevők, tülköltek az autók.

– Szerelem, háború! Szerelem, háború!

– Szerelem, szerelem! – alakította át Szása a jelszót, miután ismét meglátta Janát, aki hirtelen megperdült az első sor előtt, kapucnija fellibbent, majd visszahullott.

„Milyen édes illata lehet ennek a kapucninak belül… a hajától… – villant fel Szása agyában, majd rögtön el is felejtette a véletlen felötlött gondolatot. „Mint a tulai puszedli… – bukkant fel nyomban utána valahonnan, de Szása már nem értette, hogy ez honnan, minek jutott eszébe.

– Tönkreteszik a tüntetést! – üvöltötte egy nő, és próbálta elkapni Jana kabátujját. Látszott, hogy a tribünről szaladt le. – Szövetség! – szólította meg az első sort, igyekezve a srácok szemébe nézni. – Alkotók Szövetségének nevezitek magatokat! Mit alkottok? Viszályt, semmi mást!

– Tüntetni jöttél ide? Ebbe a karámba? – kérdezte Jana, miután hirtelen elkapta az arca elől a hangosbeszélőt. – Akkor tüntess magadban! Mindjárt elmegyünk.

Már a kordonnál álltak, Szása látta a rendőrök cikázó szemét, a dühbe gurult tisztet, aki valamit kiabált az adóvevőjébe.

– Igen! – ordította. – Jöjjön a szpecnaz. Idepofátlankodnak ezek a nácik, bassza meg!

– Igen, igen, fana-tiku-sok vagyunk, igen, igen! – ordította kórusban az alakzat, dobogva, zászlókat lengetve.

Venyka szembefordult a menetoszloppal, háttal a rendőröknek és a kordonnak, és gyorsan szétosztotta a petárdákat a következő sornak:

– Gyújtsad!

Elhallgatott a tribün, mindenki az üvöltő kamaszokat nézte.

Hirtelen néhány petárda pukkant, majd a rendőrség felé repült az egyik, az ijedtségtől hátrahőkölő tiszt mellett esett le, és füstölni kezdett.

Szása látta, amint egy rendőr, megzavarodva az eseményektől, megfordult, és szaladni kezdett az utcán valamerre, a tányérsapkája meg oldalra gurult.

– For-ra-da-lom! – hallatszott a hisztéria határán, és az alakzat ütemesen dobogott a tornacipőkben és széttaposott surranókban.

Fölöttük néhány petárda lobbant.

Szása már a kordont szorította és húzta maga felé. A túloldalról eszelős rendőrök kapaszkodtak bele.

A hátuk mögül a tiszt gumibottal hadonászott, próbálta fejbe verni Szását. Szása igyekezett kitérni előle, hol elengedte a kerítést, hol megint, óvatosan, mintha forró lenne, belekapaszkodott.

A tiszt a másik kezébe fogta a gumibotot, és oldalról, ügyesen jó nagyot húzott Venykára, akinek egy szempillantás alatt vörös duzzanat jelent meg az arcán.

– Zászlórudat! – kiáltotta Venya hátrafordulva, fél arcával ördögien mosolyogva. – Ide egy rudat!

A kezébe nyomtak egy zászlót. Venya egy mozdulattal letépte a szövetet, s azzal már lendített is, rácsapott a rúddal a tisztre. Amaz épp lelkesen húzott rá valakinek az arcára a hajlékony bottal, és nem vette észre az ütést.

A tiszt tányérsapkája a tarkójára csúszott, és egyből csorogni kezdett a vér a homloka közepén, az orrnyergénél két patakra válva folyt le a szemöldökére, a szemgödrébe, az arcára.

A tiszt megzavarodott tekintettel, dülledt szemmel meredt felfelé, mintha próbálná megnézni a sebet.

Szása vállán, mint egy kopja, egy másik rúd volt, lógott rajta a zászló szövete. A szeme sarkából más zászlókat is látott, melyek hegyükkel a kordont tartó rendőrökre és a sorkatonákra irányultak.

Hátulról megint meglökték Szását, olyan erősen, hogy elbotlott. Szása belekapaszkodott az egyik sorkatona zubbonyába a mellkasánál, mire az ijedten pislogott, felemelte a gumibotot, de vagy nem tudta meglendíteni, vagy nem mert ütni.

Szása talpon maradt, ellökte a sorkatonát, belekapaszkodott a kordon egyik elemébe, amit már senki sem tartott, és a feje fölé emelte.

A fáradhatatlanul üvöltő banda kizúdult a karámból. A rendőrök visszavonultak, elbizonytalanodva nézték az eseményeket. Valaki a rendőrségi autóhoz vezette a betört fejű tisztet.

– Srácok, könyörgök, ne csináljátok! – kiabálták megkésve a tribünről.

Valahonnan oldalról már rohantak a szpecnazosok: robusztus srácok álcaruhában.

„Három… – mérte fel Szása. – Egyelőre csak három."

Majd kiugrottak az ízületei, ahogy feléjük hajította a kordonelemet, mely nagyot csattant az aszfalton, nem repült el a kommandósokig. Szása látta, hogy a megtorpanó szpecnazosok dühösen kiabálnak valamit, de nem tudta kivenni a szavakat. Újra megindultak felé, és ekkor Szása felkapott egy másik kordonelemet.

Az elhajított kordon eltalálta az egyik szpecnazost, aki elnyúlt a rázuhanó vas alatt. A másik kettő nekiállt kiráncigálni alóla.

– Őrizzék meg a nyugalmukat! – kiabálták a tribünről. – Folytatjuk a tüntetést!

A srácok rohanni kezdtek a sugárúton. A rendőrség tehetetlenül állt, mint egy díszőrség, mely épp csak sorfalat áll a városba érkező fiatal, boldogságtól ordító tömegnek.

A tér egy sétálóutcába torkollt, de a kiszabadult horda először a taxiállomásra és a virágárusok sorára zúdult rá.

Az eladók a virágokat fölnyalábolva elszaladtak. A rohanók még nem szándékosan, még csak véletlenül ledöntöttek egy-egy rózsával, tulipánnal, szegfűvel teli dézsát vagy kosarat, aztán egyből megtetszett nekik, rákaptak. Amikor Szása az árusok sorához ért, az utcát már vörös, sárga, rózsaszín, bordó virágkavalkád borította. Ropogott minden a lábak alatt, törtek a virágszárak.

Szása valamiért felkapott néhány, talán három vagy négy csokrot egy pultról, amit még nem döntöttek le, és egy darabig szaladt velük, aztán hirtelen rájött, hogy milyen értelmetlen dolgot csinál. Miközben elrohant egy parkolóhely mellett, látta, ahogy egy megrémült taxis gázt ad, és néhány méteren keresztül vonszolja az úttesten az ajtóba kapaszkodó nőt, akinek nem volt ideje beszállni, és folyamatosan visított. A többi taxis tülkölve és másodpercenként fékezve sürgősen távozott.

Szása egy világvégéről menekült asszonyra szórta a virágokat, aki az aszfalton ült, karján az elmaradhatatlan csecsemővel, aztán majdnem elsodorta a kirakatnál megálló, szemmel láthatóan fegyvernek használható tárgyat kereső Venyát.

Venya észrevett egy szemetesurnát, egy szempillantás alatt felkapta, és az urna nagy csörömpöléssel a kirakatban landolt.

Vasárnap délelőtt volt, az utcán még alig járt ember. A ritka gyalogosok sietve húztak el onnan, vissza se néztek. Kék köpenyes férfi szaladt ki az egyik boltból, és kocogva indult felfelé az utcán. Rövid időre felbukkant egy fekete zakós biztonsági őr, majd, valamit üvöltve a mobiljába, egyből eltűnt az ajtó mögött.

Az utca másik oldalán egy szép, külföldi gyártmányú autó állt – valaki, semmibe véve a közterületeseket és a gyalogosok jogait, ott parkolt le vele. Az autónak már régóta visított a riasztója, ami még jobban felajzotta a dühöngő tömeget. Néhány srác különös könnyedséggel előbb az oldalára fordította, majd a tetejére döntötte az autót.

Feljebb az utcán állt még néhány autó – azokon hamarosan vad, szinte állatias, de néma örömmel ugráltak a fiúk és lányok.

Keresték, mit lehetne még összetörni, összezúzni, hogy recsegjen, ropogjon, csörömpöljön, így sodródtak az utcán, első alkalommal maradva kettesben, szemtől szemben a várossal.

A srácok most már üvöltözés nélkül, higgadt gyűlölettel tették a dolgukat.

Félelmetes fémes csengéssel dőlt az aszfaltra néhány utcai játékautomata.

Valaki ügyesen meglazította és kiszakította egy nyári kávézó rácskerítését, leszedték róla a szép fekete láncot, majd a rács a helyiség élénk színűre festett ablakába repült.

Valaki megvágta a kezét, és annak az atlaszfüggönynek a darabjával kötözte be, amit a sötétítőfüggönnyel együtt hoztak ki a kávézóból.

Kosztya Szolovij, ez a magas, különös szépségű, fura figura – fehér zakóban, fehér nadrágban, fehér, hegyes orrú cipőben, mely meglepően jól illett hegyes vámpírfüléhez – felkapta a fekete láncot, és ügyesen lóbálva szétverte az összes útjába kerülő utcai lámpát.

Senki sem ment a közelébe – a lánc szép, súlyos köröket írt le, és ha nem vette volna körül őket a hangzavar, hallani lehetett volna, ahogy surrog, mint egy propeller.

Egy ruhabolt kirakatában vékony karú, kis fejű próbababák álltak – miniszoknyás, színes kardigános csinibabák.

A srácok betörték a kirakatokat, kirángatták és darabokra szaggatták a szépségeket. Az utánuk jövők ijedten botlottak bele a szerteszét heverő, megnyomorított, láb és fej nélküli testekbe.

Úgy tűnt, a rendőrségnek mégis sikerült a Szövetség menetoszlopának egy részét elvágnia és a kordon mögött tartania – Szása látta, hogy kevés srác maradt, talán mindössze kétszáz. Sokan már szétszéledtek az udvarokba, mert tudták, a mulatság nem tarthat sokáig.

„Zsaruk!" – kiáltották valahol, és a tömeg felfelé kezdett rohanni az utcán, elsodorva a szemeteseket, fellökve a szuvenírárusokat.

Folyamatosan üvegcsörömpölés hallatszott. A város elmosódó és apróra őrölt színei ezen a reggelen szokatlanul élénkké váltak.

A rohanó tömegben újságírók nyüzsögtek a videokameráikkal – nagy ügybuzgalommal figyelték az eseményeket, és láthatóan örültek a kalandnak.

– Oda! Gyorsan! – terelgette egy mikrofonos férfi az operatőrét.

Szása tiszta fejjel tette a dolgát, elhessegetett minden más érzést azon kívül, hogy minél többet törjön és zúzzon.

Észrevette, hogy az aszfalton plüssjátékok hevernek, a széttört, felborított játékautomatából potyogtak ki – rózsaszínűek és sárgák, szegény, elveszett állatkák.

Isten tudja, honnan, felbukkant egy nyugdíjaskorú rendőr őrnagy, és a srácok felé futott.

– Megállni! – kiáltotta, és a kiáltásából érezni lehetett, hogy ő maga is fél, és nem nagyon szeretné, ha bárki is engedelmeskedne neki.

Venya a rendőr felé futott, majd futtában felugrott, és mellkasba rúgta. A férfi széttárt karral esett hanyatt.

Szása hirtelen megállt az öreg őrnagy mellett, és küzdött a vággyal, hogy felemelje, segítsen neki felállni, szeretett volna elnézést kérni tőle.

Az őrnagy odakapott a pisztolytáskájához, de nem azért, hogy előhúzza a pisztolyát, hanem mert félt, hogy elveszíti a fegyverét.

Csúnyán káromkodva kiabált Szására, aki meggondolta magát, és nem segített az elesettnek, inkább rátaposott az őrnagy tányérsapkájára, ami nem messze onnan hevert a földön.

– Mit csinálsz, hé?! – kérdezte az őrnagy, és felült. Nagyon bután nézett ki az öreg, ahogy ott ült az aszfalton, sapka nélkül, a feje búbján összeragadt hajjal.

– Maguk tehetnek mindenről! – mondta gonoszul Szása.

Megfordult, hogy továbbszaladjon, amikor Venya elkapta a karját, és az ellenkező irányba húzta.

– Arra vannak az „űrhajósok". Gyerünk… el kell valahol…

A szpecnazosokat hívták „űrhajósoknak" a hatalmas sisakjuk miatt.

Elfutottak „A természet ajándékai felirat mellett, amiről hiányzott a letépett, lábát lógató „j betű, a szép cikcakkban betört kirakat mellett, majd beszáguldottak egy összehugyozott udvarba, és csapdába kerültek.

– A picsába, nem ismerem ezt a kerületet! – mondta Venya mosolyogva. És ugyanolyan vidáman hozzátette: – Az űrhajósok mindenkit szarrá vernek. Kitapossák a belünket. Bekerítettek a szomszéd utcából, most fentről lefelé hajtanak minket, a zsarukhoz…

Szása a falakat nézte, azt remélte, hogy rést talál valahol.

– Lépcső – mondta.

Egy tűzlépcső vezetett felfelé a négyemeletes ház tetejére, de lehetetlen volt felugrani rá, túl magasan volt.

– Gyere, felállsz a vállamra! – javasolta Venya.

Szása mosolyogva nézett rá, talán még gyengédség is volt a tekintetében. Mert Venya nem azt mondta: „Gyere, felállok a válladra."

– Ja, te meg itt beásod magad a homokba – válaszolta Szása.

– Slagnak tettetem magam – folytatta Venya, és bután felröhögött. – Hé, asszonyom! – hagyta abba hirtelen a nevetést, mert észrevett valamit.

Venya odaszaladt az egyik földszinti ablakhoz, és bedörömbölt az üvegen.

– Asszonyom, ne menjen el!

A nő visszajött az ablakhoz, és intett a fejével: „Mi kéne?"

– Üldöznek minket! Ott! Vernek és üldöznek! Nyissa ki az ablakot! – Venya esztelenül hadonászni kezdett. Láthatóan nem döntötte még el, hogy milyen figurát alakítson: siránkozó, idióta gyereket, aki azt hajtogatja, hogy „Asszonyom, szánjon meg!, vagy komoly, fiatal srácot, akinek problémái akadtak a törvény őreivel: „Segítsen, asszonyom! Bárkivel megeshet! Ennek következtében a két álarc ügyetlenül váltakozott Venya arcán, aki így semmiféle bizalmat nem váltott ki az ablak mögött álló nőből.

– Bassza meg, kár, hogy nem valami mamikát találtunk. Egy mamika megsajnált volna – káromkodott Venya, amikor a nő szó nélkül behúzta a sötétítőt; mellesleg ott maradt azért az ablaknál: látszott a testes sziluettje.

– A többi ablaka valószínűleg az utcára néz… – mondta Szása, félbehagyva a mondatot: így is világos volt, ha a nő látta, hogy mit műveltek, akkor soha be nem engedi őket.

– Van még két percünk… – jegyezte meg Venya, aki nyilván pontosan értette Szása szavait. – Na, Szása, akkor mulass! – A „mulass volt a kedvenc szavajárása, és többféle jelentésben használta. Most épp azt jelentette: „Hé, olyat mesélek, hogy ihaj! – Képzeld, egy sportember szaladt előttünk, egy futó. Vasárnap reggeli edzés. Elsőként szaladt ki a szpecnaz elé. Vörös rövidgatyában. Hú, egyből összeverték. A faszkalapok, basszák meg. Szegény srác csak az egészségét ápolta.

Léptek hallatszottak. Venya arcán megdermedt a mosoly, Szása pedig valamiért szeretett volna leülni vagy akár le is feküdni.

Ljosa Rogov futott be az udvarba. Valahonnan északról jött a srác. Talán Szeverodvinszkből.

Alig ismerték egymást, de Szása már felfigyelt Ljoskára, imponált neki szilárd, mesterkéletlen nyugalma.

– Mit álltok itt? – kérdezte Ljosa nyugodt hangon.

– Már itt vannak a zsaruk? – felelt Szása kérdéssel a kérdésre.

– Még vagy száz méterre vannak. Ez zsákutca? A szomszéd udvar, azt hiszem, árkádos. Arra sétáltam tegnap.

Valósággal szemükbe hasított a felfordult utca látványa.

– Felgyújtottak egy tragacsot! – kiáltotta Venya boldogan.

Kutyacsaholás, szirénák, füttyök.

Szása észrevett még két felfordított autót. Az egyik – vagy hetven méterrel lejjebb az utcán – valóban égett. Senki nem ment a közelébe. Úgy tűnt, a rendőrök egyelőre azért nem mennek oda, mert félnek, hogy felrobban.

A másik olyan tíz méterre volt tőlük, fejre állítva imbolygott.

Mellette, a riasztó vonyításba váltó hangjára egy alkoholista nő táncolt, az arca mocskos volt, a szája meg nedves, mintha kifordult volna az ajka. Fogatlan száját szélesre tárva mosolygott.

Nem messze tőle egy fiatal, diplomatatáskás férfi állt, a kezében kulcscsomó.

„Az ő autója" – jött rá Szása.

Venya egy pillanatra megállt:

– Hé, földi! – szólította meg a fiatal, idegesen fintorgó férfit.

Amaz odafordult.

– Kapcsold ki a riasztót, idegesít! – kérte mosolyogva Venya, és közben mutatta, hogyan kell kikapcsolni a riasztót, megnyomva a gombot a távirányítón.

Beszaladtak az udvarra, és száguldani kezdtek, átugrálták a padokat, megkerülték a bokrokat és a csúszdákat. Szása szinte röptében meglökte a hinta rozsdás vázát, és néhány másodpercig még hallotta a háta mögött a szabálytalan ritmusú nyikorgást.

A srácok nyomában három rendőr szaladt, súlyos léptekkel, fenyegetően követelve, hogy álljanak meg. Az első, ahogy a kiáltásra hátraforduló Szása észrevette, alig bírta követni a pórázról szabadulni próbáló juhászkutyát.

„Vajon elengedik a kutyát?" – gondolta Szása szinte kívülállóként, mintha nem is róla lenne szó. Elhatározta, hogy többet nem fordul hátra.

Kirohantak az udvarból a villamosmegállóhoz, szinte senki sem volt ott, pedig nagyon szerettek volna elvegyülni a tömegben.

A megállóból épp indult egy villamos. A fémtest után vetették magukat, és vagy harminc métert sprintelve utolérték.

Venya rohant elöl, és vidáman integetett, valami képtelenséget ordított és dühösen mutogatott a villamosvezetőnek, akinek elégedetlen arca fel-felvillant a visszapillantó tükörben.

A villamos megállt, kinyílt a középső ajtaja, a srácok felugráltak. Ljosa Rogov egyből odaszaladt a vezetőfülkéhez. Szása látta, hogy valamit magyaráz, bedug egy bankjegyet, elnézést kér, és becsukja az ajtót. A szerelvény elindult.

Az udvarból kiszaladtak a rendőrök, a mozgásukból látszott, hogy egyből rájöttek, hova tűntek a menekülők.

Venya mindkét kezén felmutatta a középső ujját az idegesen toporgó rendőröknek, amikor a villamos hirtelen megállt.

Kinyílt az első ajtó, és felszállt néhány, öt vagy hat szpecnazos.

Venya megnyomta a vésznyitó gombot, az ajtó lassan, elégedetlen csikorgással kinyílt, de azok a behemótok már odaértek, és első dolguk az volt, hogy nekicsapják Venya fejét a kapaszkodónak.

Szása közben eltakarta a fejét. Pár kemény rúgással kipenderítették a villamosból.

Erős marok fogta a gallérját, úgy verték a fejét a villamosba. Lassan áradt szét szemében a vörösség. Elviselhető…

„Kinyújtóztatva" sorakoztatták fel őket – össze kellett kulcsolni a kezüket a fejük mögött, a homlokuk a villamos fémburkolatán, a lábak természetellenesen széles terpeszben. Hogy minél szélesebb legyen a terpesz, oda is csaptak néhányszor a lábukra.

A szpecnazosok persze többre vágytak. Olyan faszán elkapták a menekülőket, s most ádáz szenvedély forrt mindegyikben, követelve, hogy haladéktalanul szaggassák darabokra az elfogottakat. De nem tehették – kíváncsi utasok arca tapadt a villamos üvegére. Így hát csak idegesen topogtak, a gumibotjukat szorongatták, és fintorogtak.

Szása kicsit elfordította a fejét, Venya és Rogov nem messze állt tőle, ugyanolyan terpeszben.

Felberregett a motor, és a busz, amely keresztben megállt a síneken, hátramenetbe kapcsolt.

– Na, mi legyen, felpakoljuk őket? – hallatszott egy hang. – Kellett nekik forradalmat csinálni, a kurva anyjukat!

– Most mi van, szarházi? Forradalmat akartál? – kiáltotta valaki Szása mellett, de nem neki, hanem, úgy nézett ki, Venyának. – Vörös forradalmi vért fogsz hugyozni egy fél óra múlva!

Ütés csattant, majd még egy. Valamelyik nem bírta, kirobbant belőle…

Szása Venya felé fordította a fejét, és egyből hatalmas ütést kapott a tarkójára, mintha valaki a háta mögött csak az ürügyre várt volna, hogy üthessen.

– Megmondták, hogy kezet a tarkóra, és semmi mozgás!

Ekkorra a kutya is odaért, meg vele együtt a rendőrök, akiknek a közeledését hallani lehetett az egyre erősödő, folyamatos, primitív káromkodásból.

A kutyát nyilván alig lehetett féken tartani, legalábbis egyfolytában ugatott, és rángatta a pórázt. Szása egészen összehúzta magát, és várta, mikor harap ki egy darabot a combjából az a dög.

– Hogy mit műveltek ezek… a rohadékok!… – szidta őket az egyik rendőr fújtatva, levegő után kapkodva. – Az egész utcát feldúlták… a boltokat… az autókat… Rohadtak… Itt helyben le kellene lőni a rohadékokat!… Mit művelsz, te mocsok? – fordult Venyához, aki fejjel a villamosnak támaszkodott. – Mi? Te taknyos, téged kérdeztelek! Mit művelsz?

– Tartom a villamost – felelte Venya tisztán