A tegnap alkonya

HEGEDÜS GÉZA

A TEGNAP ALKONYA

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1987

Korrektor: Pálinkás Krisztina

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-294-5

© Hegedüs Géza jogutódja

© Fapadoskonyv.hu Kft.

ELŐHANG

AZ ÚTRÓL, AMELY MAGAM FELÉ VEZET

Az író – bármiféle szemlélettel figyel, bármilyen stílus lehetőségeit váltogatja – arról a valóságról vall, amelyet többé-kevésbé megérteni vél. Nem bújhat ki magából: ő az, aki szemlélő, ő az, aki fogalmaz. A külvilág beleárad, és formát kap a belső, a lélek mélyén kavargó világban. Van olyan írói-költői alkat, amely előbb önmagát, a szemlélőt veszi észre, van, amelyiknek a közvetlen külső környezet, az észlelés a kezdeti tárgya, van, aki távolba lát, és onnét közeledik lépésről lépésre maga felé.

Az emberiség először a legtávolabbit figyelte, a láthatókon túlit, az ismeretlent. A még írni sem tudó irodalom mítoszokkal kezdődött, mesés múltakkal folytatódott, a történelemben közelített a tények felé, és csak úgy jutott el végre a közvetlen környezetig. Ez volt a menetrendje a naiv eposzoktól a realista regényig terjedő sokkalandú útnak.

Én, úgy látszik, sajátos véletlenek folytán ugyanezen az úton indultam és haladtam. Amikor sokféle előzetes kísérlet után eljutottam első regényemhez, a mítoszban találtam meg azt a témakört, amellyel ki tudom fejezni, amit az ismerni vélt valóságról el akarok mondani. Első két regényem mondai tárgyú. A monda a valóság törvényeinek legáltalánosítottabb formája. Jó indulás volt. És a mondavilág meg is maradt, gyakorta nyúlok vissza a népek képzeletvilágához, később is írtam mondai tárgyú regényt, és ide tartoznak legfontosabb verses hangjátékaim.

A monda vezetett a történelem felé. A felidézett múlt már nem elvonatkoztatás, de zárt időszakaival mintegy múzeumi tárló alatt vall az emberek kapcsolatairól, írói életemnek csaknem két évtizede a történelmi regények – hazai múlt és világtörténelem – mesélgetésével telt el. A legtöbb regényem: történelmi epika. És a történelem akkor is megmaradt, amikor már főtárgyam az általam megélt eseményáradat volt. De eljutottam a saját koromhoz, én vagyok a tanú mindarra, amit az Európa közepén regényfolyam történeteiben és Valló Bonifác kétkötetnyi novellára terjedő eseménysorában elmondottam.

Az út, ha kitérőkkel is, de következetesen a távolság felől közelített: a szemlélő felé, az írói én felé vezetett. Én néztem a mondai ködökbe is, a történelmi tűzijátékokba is, a körülöttem gomolygó váltakozó sötétbe és világosságba is, magamat mondtam, amikor másokról beszéltem, hiszen az én benső világom formálta művé, amit megérteni véltem. El kellett hát jutnom magához a szemlélőhöz. Költőként is többet szóltam az idő és a tér tárgyi valóságairól, mint alanyi magánügyeimről: verseim többségét vagy a múltak képei és alakjai, tehát az idő tényei, vagy az utazások látványai, tehát a tér tényei ihlették. De a lírának is – a legklasszicizálóbb parnasszista szándék ellenére – itt-ott el kell jutnia a valódi lírához, az öröm és a bánat, a szerelem és gyász, a politikai indulat és a kétely alanyi érzelmeihez. Ide kell jutnia a prózai epikának is, ha a messzeségből indulva magam felé vezet.

Mítosz, történelem, saját korom után, közel a 70. évemhez szántam el magam, illetve belső kényszer folytán belekezdtem saját magam elmesélésébe. Az ember minél többet szól a külvilágról, annál jobban sejti, hogy kiféle-miféle ő maga. Ebben a megismert saját magamban, életem sok esetlegességében én azt a társadalmi típust szeretném sejtetni, amelyről azt hiszem, hogy jellemző koromra, mint az egyik életút-lehetőség. A polgárság hanyatlása és a polgárságtól különböző másféle időtájék körülményei közt nem érdektelen ennek a polgárságnak különféle típusa. Én a magyar polgárság egyik fontos összetevőjének, a hazai zsidó polgárságnak abból a középrétegéből jöttem, amely nem fényűző nagypolgár, ez alatt volt, és nem kicsinyes gondok közt élő, olykor nyomorúságos kispolgár, e fölött volt. Ennek a középpolgárságnak az értelmiségi rétege kalandjaiban és idegzetében alaposan átélte ezt a veszedelmes korszakot. Tehát érdekes lehet előtérbe állítani egy tagját, aki különbözik ugyan mindenki mástól – ahogy minden ember különbözik mindenki mástól –, mégis: életútja jellemző egy egész történelmi korszakra. Ezért tartottam dokumentum értékűnek megfogalmazandó önéletrajzomat. És indulásnak megírtam Előjátékok egy önéletrajzhoz című könyvemet vérszerinti elődeimről és kisgyermek koromról. Igyekeztem hű lenni a lélektani valósághoz is, de célom a szociológiai valóság érzékeltetése volt: a magyar polgárság kialakulása. Innét léptem át a második könyvhöz, saját kamasz- és ifjúkorom krónikájához, az Egy jól nevelt fiatalember felkészül című fejlődésrajzhoz, amely saját utam által a húszas évekről kívánt körképet adni. És ezzel már tartoztam az itt következő könyvvel, hogy immár 73 éves fővel elmondjam saját életem tanúságra hívásával, amit a hazai polgári alkony időszakáról, a harmincas évekről és végén a háború előtti pillanatokról jellemzőnek gondolok.

Témája szerint ez a könyv íróvá fejlődésem nyomon követése, de ugyanakkor remélem, korkép is arról az alkonyról, amelyre az éjszaka sötétje és borzalmai után a hajnal derengett fel.

A NÉVTELEN JEGYZŐ KORA

1932 legelején Budapesten négy fiatalember elhatározta, hogy együtt szerkesztve irodalmi folyóiratot indít. Bizonyosak voltak benne, hogy amint híre terjed egy új irodalmi időszaki lapnak, tüstént körébük sereglenek a fiatal írók, költők, kritikus- és esztétajelöltek, sőt talán a náluk idősebb korosztályokból, a már „beérkezettek"-ből is akadnak, akik kéziratot adnak az új folyóiratnak, még akkor is, ha egyelőre szó sem lehet honoráriumról. Hiszen nagy szó már maga a megjelenés is. Aki több novellát vagy verset termel, mint amennyit a napilapok, hetilapok és a fizetni képes havi folyóiratok felvenni képesek, meg azok, akik hiába ostromolták a szerkesztőségeket, eddig még nem találtak nyomdafestékre – készségesen adják műveiket a lépten-nyomon meginduló, majd két-három szám után megszűnő folyóiratoknak. A kérész-élettartamú időszaki irodalmi lapoknak magyarországi fénykora volt a húszas évek elejétől a harmincas évek derekáig vagy annál is valamivel hosszabban tartó mintegy másfél évtized. Sajtótörténetünk máig sem mérte fel ennek a folyóirat-áradatnak az egészét, holott java részében itt csírázott-bontakozott, kereste, és sok mindenben meg is találta saját arculatát az a hazai szépirodalom, amely meghatározta a következő évtizedek – a háborús évek, majd a felszabadulásra következő irodalmi korszakok – stilisztikáját és poétikáját.

Az a négy fiatalember egészen bizonyos volt benne, hogy amiket ők írnak, és még inkább, amiket írni akarnak – új eszméknek, új stíluslehetőségeknek, a friss hangok között még frissebbeknek előkészítője. Nagymértékben hittek, bíztak saját magukban és kölcsönösen egymásban.

19–20 esztendősek voltak, másodéves egyetemisták, különböző fakultásokon. Kipróbált jó barátok, akik már régóta – úgy három-négy esztendeje – még hetedik-nyolcadik gimnazistaként rendszeresen egymásnak, gyakran közös gimnazista lány barátnők körében, olvasták fel verseiket, és sorról sorra, versszakról versszakra szigorúan bírálták egymást. Ketten közülük a Markó utcai Berzsenyi Dániel gimnáziumból, ketten a Piaristáktól léptek tovább a magasabb tanulmányok felé. Izgatott, egyre több ismeretre éhes fiúk voltak a polgárságnak ama középrétegéből, amely a legtöbb entellektüelt adta a társadalomnak. (Manapság inkább „értelmiségi-nek mondjuk az egyetemi diplomát szerzett és műveltségével kenyérkereső embert; fél évszázaddal ezelőtt a franciából honosított szóval általában „entellektüel-t mondottak; még fél évszázaddal korábban németes latinsággal „lateiner volt a nevük; további fél századdal előbb latinosabb latinsággal „honoratior.)

Ez a négy izgatott, sokat olvasó, verseket író, a kultúra mámorában élő, tervezgető fiatalember mi voltunk: Szabó Zoltán, Betlen Iván, Rónai Mihály András meg én.

Szabó Zoltán műegyetemista volt, gépészmérnök-jelölt; mérnök volt az apja is, szülei kívánták, hogy menjen műszaki pályára, amihez már eleve sem volt semmi kedve. Egyre gyakrabban járt a bölcsészkar francia irodalomóráira, majd hátat is fordított körzőnek-vonalzónak, és irodalom-nyelvszakos bölcsész lett. A későbbi években majd a falukutató-szociográfiai irodalom ma már klasszikusnak számító remekműveit (A tardi helyzet, Cifra nyomorúság) fogja megírni. Ebben az időben a versek bódulatában élt, mi magunk is őt tartottuk közülünk a legjobb költőnek, máig is tucatszámra tudom idézni igazán szép, zenei hangulatú verssorait. Prózastílusa is költői fogantatású volt, s ez megmaradt nagy hatású társadalmi látleleteiben, majd publicisztikájában is.

Betlen Iván orvostanhallgató volt. Hullámzó életútja, családi körülményei úgy hozták, hogy egyetemi tanulmányait itthon kezdte, Németországban folytatta, majd Dániában fejezte be, és sohasem lett gyakorló orvos. Hamarosan az újságírásban találta meg a lélekalkatának megfelelő hivatást. Ekkor váratlanul problematikussá vált családneve. Bethlen Istvánnak – aki nagyhatalom maradt azután is, hogy már nem ő volt a miniszterelnök – sehogy sem tetszett, hogy egy fiatal publicistának, akinek félreérthetetlenül más véleményei voltak, mint neki, egy betű – méghozzá az amúgy sem kiejtett h betű – különbözettel azonos neve van, és ehhez még az Iván is alig-alig különbözik az Istvántól. Igaz ugyan, hogy ez a név egyáltalán nem volt ismeretlen a magyar sajtóban, hiszen Iván apja, Betlen Oszkár, egy nemzedékkel korábban közismert, tekintélyes hírlapíró-szerkesztő volt. Ebben az időben azonban külföldön élt, Ivánt és húgát kemény akaratú édesanyja nevelte fel. Bethlen, a nagyúr pedig magához hívatta Betlent, a kezdő újságírót, és igen barátságos hangon megkérte, hogy 24 órán belül változtassa meg a családnevét, amire akarja: a kérelmet ő azonnal elintézteti a belügyminisztériumban. Anekdotába illő történet ez. Iván Bethlen Istvántól egyenest hozzánk szaladt fel. Történetesen akkor éppen nálam volt nagyváradi unokaöcsém, aki Svájcban – Bázelben – volt vegyész szakon egyetemi hallgató. Váradról Bázelbe utaztában egy-két napra kiszállt Budapesten, ilyenkor nálunk lakott. Ezt az unokafivéremet Hegedűs Boldizsárnak hívják. Azóta is svájci vegyész. Amikor Iván berontott hozzám, Bódi ott volt a szobámban, a kályhának támaszkodott. Együtt hallottuk a hírt, hogy szükség van egy új vezetéknévre. Iván tőlem kért tanácsot, mert én már addig is adtam néhány jó ötletet olyanoknak, akik idegen hangzású nevüket akarták magyarosítani.

– Azonnal találj ki nekem egy olyan nevet, amely B-vel kezdődik, és szépen hangzik.

Én kérdően néztem Bódira… és azonnal eszembe jutott egy lehetőség. Mindig is tetszett nekem unokafivérem Boldizsár neve. Jó ez vezetéknévnek is.

– Boldizsár – vágtam rá. – Boldizsár Iván.

Még csak további találgatásra sem volt szükség. Iván azonnal leült az írógépemhez (gyermekkorom óta van írógépem, számomra az írás legtermészetesebb formája a gépírás). Megírta a belügyminiszterhez címzett kérelmet a névváltoztatásra. És már sietett is vissza: Bethlen István titkársága várta. 24 óra sem telt el: Betlen Ivánból Boldizsár Iván lett. Ma is az. És minthogy ezt a vezetéknevet én találtam ki, baráti körünkben egy ideig úgy mondogatták, hogy én vagyok Iván „vezetékapja". De ez néhány évvel később történt, 1932-ben még Betlen Ivánnal terveztük, majd szerkesztettük a folyóiratot. Ebben az időben ő is elsősorban költőnek érezte magát. Ma már csak alig néhányan emlékezünk, hogy volt néhány igen szép költeménye.

Rónai Mihály András jogász volt, méghozzá Szegeden. De csak látogatóba járt le egyetemi órákat hallgatni. Egyetemi éveit ugyan befejezte, de ahogy Zoli nem lett se mérnök, se tanár, Iván nem lett gyakorló orvos, úgy ő sem lett ügyvéd vagy éppen bíró. Hamar jegyezte el magát az újságírással, még jogászként került a Pesti Napló szerkesztőségébe. Máig is kitűnő és választékos stílusú publicista. Ő azonban megmaradt költőnek. Egyéni hangú lírikus volt akkor is, egyéni hangú lírikus ma is. Talán nagyméretű és közismert passzivitása – rossz nyelvek úgy mondják: lustasága – az oka, hogy sohase találta meg a színvonalának kijáró irodalmi közelismertetést. Igen művelt otthonból lépett ki az életbe. Apja magas rangú állatorvos, az állatélettan és állategészségügy hírneves tudósa, irodalomban-művészetekben elmélyülten jártas férfi volt, édesanyja is orvos. Gyermekkora óta szakadatlanul gazdagodott olvasottsága és nyelvtudása. Korán jelentkezett költői tehetsége. De furcsán keveredett – és keveredik máig is – szívós művelődése és életbéli tunyasága. Világéletében pontatlan volt. Gimnazista korunkban alig néhány háznyira lakott az iskolától, de szinte mindennap elkésett. Később szerkesztőségeknek-kiadóknak nagy türelmébe került, hogy kivárják egy-egy kéziratának elkészültét. Amit írt – legyen az vers, tanulmány, újságcikk – néha hónapokkal, sőt évekkel – később lett kész, mint ahogy várták. Évtizedekkel később történetesen egy kiadóvállalat vezetője voltam, és egyenest hol könyörögnöm, hol gorombáskodnom kellett, hogy állítsa végre össze olaszból készült versfordításait egy méltó, nagy antológiába. A versek nagy része már megvolt, még néhányat kellett lefordítania. Máig sem volna meg a végül is kitűnő gyűjtemény, ha nyomdába adás előtt nem megyek fel heteken keresztül minden reggel hozzá, hogy kirángassam az ágyából, s rá nem kényszerítem, hogy üljön íróasztala vagy írógépe mellé, és fejezze be a munkát. Így kell kiimádkozni belőle minden kéziratot. A közelmúltban egy este feleségemmel fenn voltunk Rónaiéknál. Akkoriban jelent meg egy új könyvem. Mityu (gyermekkora óta ez a közismert beceneve) lapozgatja a regényemet és megkérdezi:

– Ez hányadik könyved?

– Nyolcvanharmadik.

Fejét csóválja, és elgondolkodva mondja:

– És én még csak a hatodiknál tartok… Igaz, én tíz hónappal fiatalabb vagyok.

Tíz hónappal fiatalabb nálam. Ő volt a legfiatalabb köztünk, ötéves korában került az első elemibe. Azon a tavaszon, 1932-ben, lettem 20 éves, Rónai még csak 19.

Én voltam a negyedik. Én is jogász voltam, de több időt töltöttem a bölcsészkaron. Az akkori egyetemi rendtartás szerint, aki egyik fakultás beiratkozott hallgatója volt, az felvehette a másik fakultás óráit is, és jogérvényesen vizsgázhatott belőlük. Én valójában történésznek készültem, és a bölcsészkaron középkori történelmet és filozófiatörténetet hallgattam. A kétféle stúdiumot kötöttem össze oly módon, hogy végül is a középkori – pontosabban az Árpád-kori – büntetőjogról írt disszertációm – első megjelent könyvem – alapján nyertem el a doktori fokozatot. Én végig kitartottam a választott tudományok mellett. Doktorátusom után voltam négy évig ügyvédjelölt is. Amikor már megnyithattam volna ügyvédi irodámat, akkor fordítottam hátat a jogászságnak. Majd történészi tanulmányaim sem vesztek kárba, néhány évig történelemtanár is voltam, hogy azután egy irodalmi tanszék vezető egyetemi tanára legyek, amelyhez sohasem volt diplomám. De jogászként is, történészként is szakadatlanul az irodalom volt lelki otthonom. Már gimnazistaként is verseim jelentek meg diáklapokban. Ebben az időben is elsősorban költőnek éreztem magamat, mint a többiek.

Türelmesen, egymást méltányolva – bár szigorúan kritizálva – vettük tudomásul, hogy felettébb különböző irodalmi esélyeink vannak. Akkor Betlen Iván és Rónai Mihály András programszerűen „modern – úgy is mondhatnánk, hogy „avantgardista – akart lenni. Szabad verseket írtak. – Szabó Zoltán meg én tudatosan a hagyományos versformákban igyekeztünk újmódi érzelmeket és eszméket megfogalmazni. Verstani szempontból konzervatívoknak számítottunk. Ezt türelmesen méltányoltuk egymásnál. Rónai azóta rég megtért az évszázadoktól örökölt formarendhez. Amikor Betlen Boldizsárrá vált, elmaradt tőle a költészet. És az oly kitűnő Szabó Zoltán is hamar lépett túl saját poétavoltán. – Én költőnek indultam, azután sokáig voltam egyebek közt a verstan tanára is, és igazából csak 50 éves koromtól kezdve vagyok írólétem mellett költő is. A korai konzervatív verseszmény azonban még erősödött is, igyekszem tudatos klasszicizáló lenni. Ha szokatlanul is hangzik: mai, időszerű – ha tetszik – szocialista hevülettel próbálok megvalósítani egy egyszerre újmódi és hagyományos parnasszizmust. Ez is ifjúkori eszményeimben, élményeimben, törekvéseimben gyökeredzik, mint oly sok minden a későbbi irodalmi megvalósításokból.

Amikor előzetes ábrándozások után el is határoztuk, hogy megvalósítjuk azt a folyóiratot, azonnal kétségtelen volt, hogy vajmi kevés érzékünk és ismeretünk van a szükséges gyakorlati teendőkhöz. Nemcsak tervezni, hanem szervezni is kell, nyomdát kell találni, valamiképpen terjeszteni kell az elkészült számokat, s mindehhez valami pénzalapot vagy hitelt kell szerezni. Ez a különböző „kell" rátermett embert igényelt, aki hozzánk hasonló lelkesedéssel nemcsak részt vesz, de sok mindenben igazgatja a leendő folyóirat leendő apparátusát. – Úgy emlékszem, hogy még csak válogatni sem kellett baráti, körünkben: ez a feladat Rózsahegyi György testére-lelkére szabott volt. Ő is örökké izgatott közeli társaságunkhoz tartozott, velünk egykorú, a gimnáziumban végig osztálytársam, de barátságunk egészen kisgyermek korban kezdődött: nyolcéves korunkban együtt jártunk Ziegler bácsi tánciskolájába. Már a középiskolában kitűnt szervezőképességével. Amikor a mi hetedik, majd nyolcadik osztályunk országos szenzációt keltett azzal, hogy sajtó alá rendezte, és kiadta Bessenyei György elfeledetten lappangó kéziratait, példát adva a diákok bevonására az irodalomtörténeti munkába, Rózsahegyi (akkor még Róth Gyurinak hívták) volt a gyakorlati tennivalók lelke, a nyolcadikban már a szerkesztési munkában is részt vett: a Tariménes utazásá-nak előszavait ő meg én írtuk. Akkoriban úgy képzeltük, hogy további útja az irodalomtörténet felé vezet. Ő azonban mégis mindenekelőtt gyakorlati ember volt, és végzetének bizonyult igen jó nyelvérzéke. Már iskolás korunkban is ő tudta közülünk a legtöbb idegen nyelvet. Ez pedig nem csak a tudományos életben hasznos. Amikor túl voltunk az érettségin, jött a kísértő, és feltette a kérdést a már akkor is több nyelven csevegni tudó fiatalembernek, hogy ha hosszú évek alatt elvégzi az egyetemet, és tanár lesz belőle, vajon mennyi lesz a kezdő fizetése? És azonnal megcsillantotta a lehetőséget: ha odaáll portásgyakornoknak az egyik Duna-parti nagyszálloda halijába, akkor az első hónapban már többszörösét keresi meg annak, amit egy megbecsült középiskolai tanár sok esztendős szolgálat után. – Rózsahegyi nem is habozott: a következő években végigpróbálta a szállodás szakma valamennyi munkalehetőségét, utána kiment Svájcba, és elvégezte a vendéglátóipari főiskolát, és úgy jött haza, mint a vendégfogadás tudományának szakembere, egyre nagyobb tekintélye, hamarosan egyik vezéralakja. (Most is az, nyughatatlan nyugdíjasként.) Pontosan őrá volt szükségünk: egy irodalomban hozzánk hasonlóan jártas, igen jó ízlésű, gyakorlati emberre. Eleve bizonyosak voltunk, hogy azonnal lelkesen áll közénk, sőt azonnal átveszi a kormányrudat.

A következő megbeszélést már ötösben tartottuk Rózsahegyi szüleinek lakásán. Ott volt a szerkesztőség, a Rózsahegyi szülők hozzájárultak ehhez. – Az első közös döntésünk az volt, hogy a folyóirat címe NÉVTELEN JEGYZŐ lesz. Máig sem tudom, ötünk közül melyikünknek az ötlete volt, hogy Anonymusról nevezzük el a mi lapunkat. Amikor közel ötven évvel később, azt hiszem, utoljára voltam együtt Londonban Szabó Zoltánnal, régi emlékeket idézve ő tette fel a kérdést, melyikünk is találta ki a címet. Mind az ötünknek eszébe juthatott: latinos műveltségű fiúk voltunk, érzelmes szeretet kötött bennünket a magyar múlt egészéhez, az elegáns latinsággal író, legrégebbi ismert krónikással kezdtük az igényes hazai széppróza történetét. Igaz, alighanem én beszéltem abban az időben a Névtelen Jegyzőről meg a többi középkori krónikásról, mert éppen elején tartottam annak az Árpád-kor-mámornak, amely első könyvemhez – egyben doktori disszertációmhoz – az Árpád-kor büntetőjogáról írt tanulmányhoz vezetett. De annyit traktáltam ezzel barátaimat is, hogy közülük is bármelyik ajánlhatta a „Névtelen Jegyző" címet, amely jelképe volt a magyar múlt és a magyar irodalom egészéhez fűződő vallott kapcsolatunknak. Szabó Zoltán tavalyi halála óta megkérdeztem a többieket is, emlékeznek-e, kinek az ötlete volt, de mind úgy véli, hogy bármelyikünké lehetett – azonnal egyhangúan elfogadtuk.

A következő eleve megállapítani való volt, hogy az időszaki lap évenként 10 számban jelenik meg. Ez volt a legjárhatóbb út. Az akkori sajtószabályok szerint ugyanis az olyan időszaki lapokhoz, amelyek évenként 12 vagy ennél több számban jelentek meg, hatósági engedély kellett, és ezt az engedélyt megkapni nemcsak körülményes volt, de a legtöbb ilyen kérelmet, hacsak nem tőkeerős vállalatok vagy politikailag eleve igen megbízható egyének kérték, általában elutasították. A hozzánk hasonlatos fiatal írók pedig gyanúsak voltak az illetékesek szemében. Szinte természetesnek tartotta a rendőrség is, a közigazgatás is, hogy aki fiatal, és ráadásul még verseket is ír, nem ért egyet a fennálló állami és társadalmi renddel. Igaz, a Bethlen István fémjelezte évtized álliberális áldemokráciája, ez a kirakattörvényesség még néhány évig úgy-ahogy megvolt, amikor már nem Bethlen ült a miniszterelnöki székben. Tehát a törvények egy része maga adott kibúvókat a rendelkezések rései között. Így a sajtószabályozás, amely halmozta a nehézségeket, ha lapengedély megadásáról volt szó, megengedte az engedélykérés nélküli folyóirat-megjelenést, ha a sajtótermék évi 12-nél kevesebb számban jelent meg. És minthogy a 11-es túl kereketlen szám, szokásossá vált, hogy a különböző új folyóiratok azzal a szándékkal és olyan jelzéssel jelennek meg, amely évenként 10 számot ígér. Ezt eltűrték a hatóságok. A valóság egyébként is az volt, hogy az első évet, vagyis az első tíz számot sem érte meg a legtöbb ilyen folyóirat.

Előzetes cenzúra akkor még nem volt, de ha egy szám tartalma vagy akárcsak egyetlen cikke nem tetszett a sajtórendészetnek, akkor a kinyomtatott példányokat elkobozták, súlyosabb esetben betiltották a folyóirat folytatását. Ez általában nem jelentett nagyobb bajt, amennyiben politikai per nem támadt belőle. Ha csupán betiltás következett, akkor ugyanazok a szerkesztők a következő hónapban fennakadás nélkül megjelentethettek egy más című folyóiratot, rányomtatva, hogy: első szám. Súlyosabb kellemetlenség csak akkor következett, ha a folyóirat szelleme vagy néhány benne közölt írás túllépte azon baloldaliságot, amelyet a törvényes külsőségekre még egy ideig tekintettel levő rend eltűrt. Ez a baloldali határ körülbelül megfelelt a Bethlenékkel megegyező és Bethlenéktől engedélyezett Szociáldemokrata Párt beilleszkedő szocializmusának. A hivatalos minősítésben a Szociáldemokrata Párt volt a „szélső bal – így nevezték a Parlamentben is a szociáldemokrata képviselőket, akik az országgyűlés padsoraiban topográfiailag is a házelnöktől bal kézre, a „bal szél-en helyezkedtek el. De a hivatalos tudatban – és a választópolgárok nagy részének tudatában is – baloldaliaknak számítottak a javarészt kis- és középpolgárokat jelentő „demokraták (az akkor már halott, nagy tekintélyű és emlékében is nagy hatású Vázsonyi Vilmos pártja), és a főleg nagypolgári és módosabb középpolgári érdekeket képviselő „liberálisok (Rassay Károly és Sándor Pál – Kodály sógora – pártja).

A Bethlen-korszak sajátos politikai értékrendjében baloldalinak, tehát demokratikus-liberális jellegű ellenzéknek számítottak azok a viszonylag liberális arisztokraták is, akik 1916 és 1918 között Károly király miniszterei voltak, és magukat „legitimistáknak nevezve, egy Ausztriától független magyar Habsburg-királyságot áhítottak vissza. A ma már elképzelhetetlenül nagy tekintélyű Apponyi Albert, mellette Andrássy Gyula, Esterházy Móric az egész Horthy-rendszerhez képest polgáribb és demokratikusabb igényű volt, és amíg élt a Károly király hazai szószólói vezérkarához tartozó Vázsonyi Vilmos (egykor szintén királyi miniszter) és vele java részben zsidó polgárokból álló pártja ugyanúgy „baloldalinak számított, mint a szociáldemokraták, noha a legálisan engedélyezett marxista munkáspárt idegenebbnek tudta magától az arisztokratákkal készséggel együtt tartó polgári demokratákat, mint azt a nagyon is körvonalazatlan, sokféle törekvést felszínesen egyesítő Bethlen-vezette „Egységes párt-ot, amely a Horthy-korszak első évtizedének politikai vezető ereje volt. A „baloldaliság-nak nem lehetett világnézeti egysége, baloldalinak lenni a köztudatban mindössze annyit jelentett, mint nem érteni egyet azzal, ami van.

A Bethlen-féle „konszolidáció-nak – ahogy ez a felszínén nyugat-európai demokráciát színlelő társadalmi-politikai rend nevezte magát – volt egy jobboldali ellenzéke is. A különböző kora fasiszta szervezetek (ÉME, MOVE, egyetemista bajtársi szövetségek, elsősorban a Turul) és a mögöttük álló érdekek töretlenül akarták folytatni az ellenforradalomnak azt a nyílt és kíméletlen formáját, amely Horthy hatalomra kerültével kezdődött. Ez időben még kisszámú országgyűlési képviselői, akik a parlamentben túlnyomó többséget adó kormánypárttól jobbra helyezkedtek el, „szélsőjobb címen támadták a számukra kelleténél baloldalibb rendszert. Ennek a szélsőjobb ellenzékiségnek valójában nem volt még ebben az időben kialakult politikai programja, és nem is volt élesen megvonható határvonal az „Egységes Párt (ez volt Bethlen pártjának a neve) és jobboldali ellenzéke között, hiszen ugyanannak az eszményvilágnak voltak mértéktartóbb és féktelenebb hívei. A különbség legfeljebb az volt, hogy az „Egységes Párt a maga körén belül tudta a zsidó nagytőkéseket is, és eltűrte-felhasználta a zsidó középtőkések java részben kereskedő rétegeit is. A szélsőjobb pedig éppen az antiszemitizmust tekintette és hirdette politikája lényegének. Ezek minden társadalmi bajt – beleértve még a szegényparaszti tömegek nyomorúságát is – elkendőztek a „zsidókérdés szakadatlan hangoztatásával. Szó sincs róla: a két világháború közti negyedszázadnak valamennyi rendszerárnyalata antiszemita jellegű volt, a Bethlen-évtized legliberálisabb pillanataiban is volt az egyetemeken „numerus clausus (azaz „zárt szám", amely szerint az ország lakosságának arányában csak 5,1% zsidó hallgatót lehetett fölvenni), közhivatalnoki tisztségre zsidót csaknem soha nem neveztek ki. Ez alól azonban nem egy kibúvó lehetőség volt nemhogy Bethlen, de még Gömbös Gyula fasizmushoz közelítő esztendeiben is. Elsősorban az volt a különbség a korszak és a már egyértelműen fasisztának mondható rendszer között, hogy a „zsidóság a bethleni értelmezésben vallási fogalom volt, és nem származási vagy éppen az állattanból vett ember-degradáló kifejezéssel „faji. Tehát a megkeresztelkedett zsidó ez időben még nem – vagy alig – számított zsidónak. De voltak egyéb kisajtók is, például a jeles érettségivel végzett, vagy tanulmányi versenyt nyert tanulókat, meg akik a gimnáziumban kitűntek szellemi, esetleg sportteljesítményükkel, azt a „zárt szám-on felül is fel kellett venni az egyetemekre. Előttem is a Bessenyei-kiadások körüli tevékenységem nyitotta ki az egyetem kapuit. – A szélsőjobb azonban már a későbbi fasizmus elvei alapján volt ellenzéki. Viszont éppen ezért, mert ennek a szélsőjobbnak még nem volt egyértelmű politikai arculata, képviselői közül nem egy sajátos politikai utat járt meg. A szélsőjobbról induló Gömbös idővel igen látványosan „revideálta álláspontját, és kormányra kerülvén jól tudott együttműködni a zsidó nagytőkésekkel. Az ugyanonnét induló Bajcsy-Zsilinszky Endre – komolyan vett morális meggondolások alapján – lett a polgári baloldal vértanúságig következetes vezéralakja. Míg a Bethlen oldaláról induló Meskó Zoltán a programszerű hazai fasizmus úttörője és előharcosa lett, élére került a legvérengzőbb elszántságú antiszemitáknak, holott ő maga korábban egyáltalán nem volt antiszemita, csak elragadta a politikai