A Newcome család III. rész

WILLIAM MAKEPEACE THACKERAY

A NEWCOME CSALÁD

III.

Regény

Fordította

RÓNA ILONA

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Magyar Helikon, 1974

Borító: Sós Zoltán

978-963-376-700-9

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Róna Ilona jogutódja

ELSŐ FEJEZET

Festők társaságában

Ha Clive Newcome megéri az öregkort, bizonyára úgy emlékszik vissza a Rómában töltött napokra, mint a legboldogabb időszakra, melyet a sors juttatott neki. A diákélet egyszerűsége, a környezet nagyszerűsége és megejtő pompája, mindennapos munkájának öröme, a hasonló hivatásúak kellemes társasága, festés, elmélkedés, szabadság, nyájas baráti összejövetel, mindez a festőnövendékeket utolérhetetlen boldogsággal töltené el, ha teljes tudatában lennének szerencséjüknek. A munka legtöbbjüknek könnyű és élvezetes. Nem erőlteti túl, legfeljebb derűsen foglalkoztatja az agyat, mégpedig a növendék számára nagyon kellemes tantárggyal. Még a költői hév vagy szellem fellobbantására is csak néha kell erőt venniük, olyankor, amikor az ifjú festő témát választ, vagy felvázolja kompozícióját. Az alakok, a díszítő kárpitok elhelyezése, a körvonalak talpraesett felvázolása, a sraffozás, árnyalás, megvilágítás, miegymás művészi kezelése, a színek kikeverése, gyönyörködtető elrendezése és hasonló műveletek jobbára gyakorlati mesterségbeli munkának tekinthetők. Ezek és néhány pipa elszívása teszik ki a művésznövendék napi foglalatosságát. Ha az ember elhalad az ajtaja előtt, bizonyára hallani fogja, hogy a fiatalember dúdol a festőállvány előtt. Szeretném tudni, vajon a jogot, matematikát vagy hittudományt tanulmányozó ifjú is énekelhet-e könyvei mellett, miközben anyagával birkózik? Minden városban, mely a művészet központjának számít, jó néhány öregúr él, aki soha életében nem vett ceruzát a kezébe, de annyira kedveli a művészek társaságát, hogy minden idejét műtermekben tölti, kíséri a felnövekvő művészgenerációkat, elégedetten végigüli, míg Jack pifferaró-kat fest, avagy Tom karikatúrákat rajzol, és évek múltán, mire Jack befutott festő lesz a Newman Streeten, Tom pedig a Királyi Akadémia tagja, az öregúr még mindig egykori műtermükben ül az ifjú festő mellett, és magyarázza az újoncoknak, milyen nagyszerű fickó volt valamikor Jack és Tom. A költő kénytelen elvonulni a világtól, hogy csendben alkossa meg rímeit, a festő társaságban is tud dolgozni. A kitűnő chef d’école,{1} egy Rubens vagy Horace Vernet megengedheti magának, hogy munka közben egy titkár olvasson fel neki, s a bámuló tanítványok tömege a mester kezét figyeli, vagy csodálóinak valóságos udvara veszi körül, hölgyek és urak (akiknek némelykor odavet egy-két nyájas szót), és lesik mozdulatait. A legegyszerűbb festőnek is, bármilyen nincstelen, van egy barátja vagy szerető felesége, aki ott ül mellette, ölében az elvégzendő házi munkával, és gyengéd mosollyal, szóval vagy hallgatással buzdítja munkájára.

Clive úrnak a Rómába sereglett, minden rendű és rangú festők között akadt cimborája és barátja. Nagyon gyakran nem a legszellemesebb fickó a legjobb művész, s a legkitűnőbb művész többnyire nem a legjobb kritikus és cimbora. Sokan nem tudnának számot adni képességeikről, mégis sikert értek el csak úgy könnyedén, erőfeszítés nélkül, talán egy óra alatt, míg a másik egy fél élet munkájával sem jut célba. Sok fiatal szobrász soha nem olvasta Homérosznak egyetlen sorát sem, mégis egyre-másra görög hősöket alkot, és tolmácsolja az antik művészetet. Ismerek fiatal festőket, akiket ízlésük az alantas szórakozáshoz, vaskos humorhoz vonz, a borpincék pajzán dalaihoz, mégis Michelangelót szeretnék utánozni, és vásznaikon hemzsegnek a sorsot, a fúriákat, a halál és harc szellemeit ábrázoló rettentő allegóriák. Voltak hosszú hajú ifjak, akik Peruginóban látták a művészet betetőzését, és szentjeiket gazdagon redőzött öltözékben, élénk színekkel, aranylevelekből font dicsfénnyel ábrázolták. Barátunk megfigyelte a művészetnek e sokféle művelőjét, eltérő ízlésükkel egyetemben, és szívesen látták valamennyi műteremben a francia és az angol Akadémia nagy tiszteletben álló szenior mestereitől lefelé a vidám növendékekig, akik a Leprában ital mellett kikacagták az idős szaktekintélyeket. Milyen remek, koplaló és mégis nagyvonalú, derűs életet éltek ezek a fiatalemberek! Milyen mulatságosak voltak furcsa szokásaik, mennyi melegséget és bátorságot nyújtottak szegénységük ellenére is! Mely csodálatosan beszélt Carlo unokatestvéréről, a márkiról. Federigo viszont érzékletesen ecsetelte sérelmeit és megaláztatásait, mert hazájában az Akadémia csupa kufárokból áll, akik az igazi művészetet meg sem értik, jó képet nem is láttak. Augusto tele szájjal hencegett Sir John estélyeivel, holott mindenki tudja, hogy Fernandótól kérte kölcsön a frakkot és Luigitól a lakkcipőt. Ha egyik-másikuk megbetegedett, az egész társaság nagylelkűen összefogott, felváltva ápolta éjszakákon át a lázas barátot, és lapos erszényükből átsegítették anyagi nehézségein. Max szereti a finom ruhákat és a karnevált, mégis megvált öltözékétől és kocsijától azért, hogy Paulon segíthessen. Paul pedig, mikor eladta képét (Pietro közvetítésével, pedig összeveszett vele, mégis ő ajánlotta egy megrendelőnek) a kölcsön egyharmadát visszafizette Maxnak, egyharmadot pedig elvitt Lazaróhoz, mert az nélkülözött feleségével és gyermekeivel együtt, mivel egész télen egyetlen megrendelést sem kapott… és így ment ez tovább. Clive mesélt nekem két nemes lelkű amerikai fiúról, akik művészi tanulmányútra Európába jöttek. Egyikük megbetegedett, a másik eltartotta barátját, de úgy, hogy a napi hat pennyből egyet tartott meg magának, a többit a betegre költötte. – Szerettem volna megismerni azt a jó szamaritánust, fiam – mondta a mi kedves ezredesünk, bajszát pödörgetve, mikor ismét találkoztunk, és Clive elmesélte ezt a történetet.

J. J. hallgatag és állhatatos modorában mindennap dolgozott, mégpedig órák hosszat. Reggelenként már ott találta Clive, mikor belépett a műterembe, és mikor elment, barátja még maradt. Késő este, amint kiléptek a Festőakadémiáról, Clive szórakozni ment, J. J. pedig lámpát gyújtott, és ismét boldogan munkájába merült. Őt nem érdekelték a zajos, esti baráti összejövetelek. Szívesebben maradt otthon, nem kedvelte a társaságot, ritkán ment el hazulról este, legfeljebb Luigi említett betegsége idején, amikor J. J. sokszor ült az olasz fiú ágya mellett. Nemcsak szerencsés volt, hanem tehetséges is, a társasági urak megkedvelték a szerény fiatalembert, és több képet rendeltek tőle. A művésztársaság a Leprában megszólta szűkmarkúsága miatt, de egy évvel azután, hogy elhagyták Rómát, Lazaro és felesége épp ellenkezőleg nyilatkozott róla. Clive Newcome segítette őket valamennyivel, mert hallotta, hogy bajban vannak… amennyi pénzt éppen nélkülözhetett. J. J. viszont jóval többet adott, és Clive éppúgy megcsodálta barátja bőkezűségét, amilyen lelkesen szólt mindig tehetségéről. Valóban, szerencsés természetű fiatalember volt: legfőbb öröme a tanulás, és könnyedén mondott le bármiről. A szórakozás, illetve amit így szokás nevezni, igen kevéssé vonzotta. Tiszta és szelíd gondolatok: ez volt az ő rendes társasága. Házon kívül a természet szépségeiben gyönyörködött, és kikapcsolódásul százféle változatban vázolta fel, ami érdekelte, képes volt lerajzolni egy tölgyfalemez valamennyi csomóját vagy egy narancsfa leveleit. Ugyanakkor mosolygott, és derűs hangulata támadt, ha a mesterség egyszerű fogásait sikerrel alkalmazta. Bármikor találkozott vele az ember, mindig figyelmes volt és derűs, szerénysége és kiegyensúlyozottsága örökké világított, nem homályosította el soha holmi hirtelen fellobbanó szenvedély, amint a reménytelenség sem taszította soha sötétségbe. Ti, nagyvilág vándorai, ha némelykor találkoztok hasonló tisztasággal, köszöntsétek, és csendben figyeljétek pályáját.

Clive aláírásával tanúsítja azt a szándékot, hogy néhány esztendőt tölt Olaszországban, és csakis hivatásának, illetve tanulmányainak szenteli magát. A fiatalembert hivatásbeli érveken kívül egyéb okok is arra indítottak, hogy maradjon távol Angliától, mert ez a legjobb gyógyszer ama betegség ellen, amelytől titokban gyötrődött. A levegőváltozás sokszor gyorsabban talpra állítja a beteget, semmint gondolta volna, de tudunk olyan fiatalemberekről is, akik legjobb szándékaik ellenére sem váltják be tanulmányaikhoz fűzött reményeiket, mert holmi baleset, élvezet, kényszerűség vagy előnyös fordulat eltéríti őket céljuktól. Az ifjú Clive római küldetése során két-három hónapig szorgalmasan dolgozott, bár bizonyára titokban gyötrődött is érzelmi válságában. Lerajzolta modelljeit, felvázolta, ami kedvére való volt a Tiberis két partján, az estéket pedig az Élet Akadémián töltötte, és ott őt választotta modellnek több fiatal festő. Lelki fájdalmainak tünetei lassankint enyhülni kezdtek. Már érdekelték környezetében Jack, Tom és Harry dolgai. A művészet csodálatosan gyógyító hatással volt megsebzett lelkére, amely ugyan sohasem adta meg magát. A művésztársaság a Café Grecóban csakúgy, mint a házi összejöveteleken, szívélyes, kellemes és élénk volt. Clive pipázott, megivott egy pohár Marsalát, énekelt, és egyre derűsebben csatlakozott a legvidámabb fiúk kompániájához. Tekintélyt szerzett a festőiskolában, és mindenki kedvelte. Márpedig biztosra vehetjük, az emberek csak azt szeretik, aki őket szereti.

Később, mint Clive közölte velünk, a festőkön kívül más társasága is akadt Rómában. Ebben a fővárosban minden télen vidám és kellemes angol kolónia verődött össze, többnyire előkelő, tekintélyes, kellemes emberekből, de ez persze évről évre változik. Clive idejében történetesen néhány rendkívül vonzó egyén ütötte fel téli szállását, a külföldiek szokása szerint, a Piazza di Spagna környékén. Később nagyon mulattatott, mikor a tiszteletre méltó Monsieur de Pöllnitz{2} útleírását olvastam, hogy százhúsz esztendővel ezelőtt ugyanez a környék, ugyanazok az utcák és paloták szolgáltak az előkelő külföldiek szállásául, sőt azóta úgyszólván semmi sem változott. Az urak közül egy-kettővel Clive vadászaton ismerkedett meg, másokkal rövid londoni társas élete folyamán. Minthogy rendkívül vonzó személyes tulajdonságai voltak, és ügyesen mozgott, kellemes partner volt polkára és hasonlókra. Jó modorú, jó megjelenésű, és tekintélyes bankszámlája is volt. Polonia hercegnél vagy más bankházban Newcome urat tárt karokkal fogadta a római angol társaság. Éppoly szívesen látott vendége volt az előkelő házaknak, ahol teadélutánokat rendeztek és galoppot táncoltak, mint a füstös tavernáknak és távol eső szállásoknak, ahol szakállas festőbarátai összejöveteleiket tartották.

Összeverődvén mindennap és minden éjszaka, ugyanazokat a kép- és szoborkiállításokat, egyházi ceremóniákat látogatva, együtt kocsizva a Pinción, a római angol kolónia tagjai természetszerűen meghitt, sokszor egyenesen baráti kapcsolatba kerültek egymással. Az angol könyvtárban hirdetményen közlik a heti eseményeket: a vatikáni múzeum ezen és ezen a napon tart nyitva, ennek vagy annak a szentnek az ünnepe következik, szerdán zenés vecsernyét tartanak a Sixtusi kápolnában, csütörtökön a pápa megáldja az állatokat: birkákat, lovakat, egyebeket, ennélfogva az angolok odasereglenek, hogy szemtanúi legyenek a csacsicsorda benedikciójának. Egyszóval a Caesarok ősi városa, a pápák magasztos székhelye minden pompájával és ceremóniáival az angolok szórakozását szolgálja, és pontosan úgy sietünk tömegesen a Szent Péter-templomba nagymisére vagy a húsvéti kivilágításra, mint mikor otthon Cremorne-ban{3} a busmanok komédiája kezdetére vagy Vauxhallban tűzijátékra kongatnak.

Egyedül nézni a tűzijátékot vagy magányosan kirándulni a busmanokhoz, kedélytelen egy szórakozás. Úgy hiszem, nagyon kevesen vállalnák ezt egymagukban, és ha megkérdeznék őket, bizonyára szívesebben maradnának otthon, pipa mellett. Ebből következik, hogy ha Clive minden látnivalót meg akart nézni, mert így volt, ezt társaságban cselekedte, ha pedig társaságba járt, sőt kereste is a társaságot, feltételezhetjük, hogy az a bizonyos badeni ügy már nem veszélyeztette komolyan a lelki nyugalmát. Az az igazság, hogy honfitársaink sokkal kellemesebbek külföldön, mint otthon: nagyon vendégszeretőek, nyájasak, és éppoly buzgón keresik a szórakozást, mint mások kedvét. Egy héten fél tucatszor találkozol a kis római körben ugyanazzal a családdal, amellyel kétszer sem akadsz össze azt követőleg egy évadban az óriási Londonban. A húsvéti ünnepek után, mikor mindenki elhagyja Rómát, kezet szorítsz szomszédoddal, s őszintén fájlalod távozását: Londonban kénytelenek vagyunk annyira felhígítani szívélyességünket, hogy a vizezéstől jóformán nem is érezhető a tej eredeti íze. Egymás után indultak tovább a kedves famíliák, amelyek társaságában Clive olyan boldog telet töltött, elhajtott Feeman admirális hintaja a szép lánykákkal, akikkel Clive Szent Péter lába ujja megcsókolásánál ismerkedett meg; elvonult Dick Demby családi batárja, s a sok apró Demby az ablakhoz sereglett, hogy búcsúcsókot dobjon neki, és elment a három bájos Balliol kisasszony is, akikkel olyan feledhetetlen napot töltött a katakombákban, egyszóval egymás után hagyták el barátai a várost érzékeny búcsúval, meleg kézszorítással és abban a reményben, hogy viszontlátják egymást a nagyobb városban, a Temze partján, s valljuk meg, e számos búcsú Clive ifjú szívét őszinte szomorúsággal töltötte el. Róma azért Róma marad, de sokkal kellemesebb társaságban látni. A festők továbbra is ott üldögélnek a Café Greco füstjében, őt azonban nem elégítette ki örökké csak a festők társasága meg a füstölés. Ha Clive barátunk nem Michelangelo s nem is Beethoven, ha lángelméje nem borongós, magányos, gigantikus, s nem szórja fényét oly messzire, akár a világítótorony, tomboljon bár körülötte a vihar, s nyaldossák lábát a hullámok, nos, nem tehetek róla: olyan, amilyennek Isten teremtette, derék, becsületes, vidám és barátságos fiatalember, s akit jobban vonz a borongós alkat, ne tekintse őt hősének.

Ilyenformán Clive és hűséges társa szívvel-lélekkel dolgozott novembertől áprilisig, míg eljött húsvét ideje mindazzal a pompás külsőséggel, mellyel a katolikus egyház e szent napokat megünnepli. Időközben Clive vázlatkönyvei megteltek rajzokkal. Voltak benne császári és középkori romok, parasztok és dudások, borotvált fejű barátok, kapucinusok, valamint a Café Greco hasonlóképpen bozontos látogatói, mindenféle náció festői, bíborosok, különleges fogataikban, kíséretükkel, sőt maga a Szentatya is (név szerint XVI. Gergely), az angol világfiak a Pinción és a csodálatos római vadásztársaság… Mindezeket papírra vetette a fiatalember, és még sok idő múlva is megcsodálták barátai. J. J. kevesebbet rajzolt, de két remek kis képet festett, és olyan kitűnő árat kapott értük, hogy Polonia herceg alkalmazottai már udvariasan kezelték. Több képet rendeltek nála, keményen dolgozott, s úgy érezte, megengedheti magának, hogy elkísérje Clive-ot Nápolyba, az ugyanis kijelentette, megerőltető munkája után pihenésre van szüksége. Képet ugyan nem festett, bár elkezdett vagy tízet, aztán hamarosan a fal felé fordította. De rajzolt, vacsorákra járt, szivarozott és táncolt, amint láthattuk. Ilyenformán ismét befogták a lovakat a kis bricskába, és két barátunk útnak indult; népes művészkompánia gyűlt össze köszöntésükre, búcsúreggelire egy kellemes osteriában{4} a Laterani Kapu közelében. A fiatalemberek feldobták kalapjukat a levegőbe, és sokféle nyelven kiáltoztak utánuk: – Lebe wohl,{5} Adieu,{6} és Isten áldjon, öregem! – Clive volt abban az évben a művészek ifjú nábobja, s imádta őt az egész vidám kompánia. Kijelentették, hogy nagyszerűek a rajzai, és valamennyien egyetértettek, hogy ha akarna, csinálhatna is valamit.

Így aztán azzal az ígérettel, hogy hamarosan visszatérnek, maguk mögött hagyták a nemes várost, melyet mindenki megszeret, aki egyszer látta, s örökké elérzékenyülten és ragaszkodással gondol rá, akár a hazájára. Sietve vágtak át a Campagnán és Albano szépséges dombvidékén, majd a festői Pontini-mocsarakat elhagyva, éjszakára megpihentek Terracinában (mely semmiben sem hasonlított a Fra Diavolo Terracinájára, amint az a Covent Gardenben látható, mint J. J. bosszúsan megjegyezte), és ilyenformán, miután keresztülhajtottak vagy száz ódon városon, melyek sűrűn követik egymást a Földközi-tenger gyönyörűséges partján, a második napon, déltájban, amint felkapaszkodtak egy hegyre, kibontakoztak előttük a Vezúv kéklő körvonalai a távol ködében, füstzászlót lengetve feléjük a felhőtlen égen. Délután öt óra tájban pedig (mint mindenki, aki jókor indul el Terracinából, és megfelelő borravalót ad a postakocsisnak), a két utas megérkezett egy fallal övezett antik városhoz, mely körül a mély árok csillogó vize felett számos felvonóhíd vezetett át.

– Ez Capua – mondta J. J., amire Clive nagyot nevetett, a maga Capuájára gondolva, melyet elhagyott, hány hónapja vagy esztendeje van már annak. Capuától Nápolyig kitűnő egyenes út vezet, és utasaink vacsoraidőre meg is érkeztek az utóbb említett városba. A világot járó festő fiatalemberek nem kívánhatnak kényelmesebb szállást annál, amilyennel a Vittoria szálloda fogadta őket.

Clive nem győzött gyönyörködni az elébük táruló látványban: a szépséges tenger a végtelenbe nyúlt, Capri, mint a tündérek szigete, a messzeségben lebegett, bizonyára szirének játszadoznak az ametisztszínű sziklákon, s a városok gyöngysora csillog az öböl bíborszínű vizét övező part vonala körül; e csodás tájkép fölé emelkedik a Vezúv, orma körül játékos bárányfelhőkkel, a föld pedig a buja növényzet színözönét ontja, amivel tavaszkor a bőkezű természet megajándékozza. Nápoly és környéke elbűvölte Clive-ot; máig is őrzöm odaérkezése után néhány nappal kelt levelét, melyben azt a szándékát közli velem, hogy ott marad örökre, s egyben meghív, mert kitűnő szállást biztosíthat nekem abban a palazzóban, melyet már kiszemelt magának. Beleszeretett ebbe a vidékbe, írja, itt akar meghalni, mert olyan gyönyörűséges még a temető is, ahol a nápolyiak nyugszanak, hogy bizonyára ott még a sírban feküdni is élvezet.

A sors azonban nem azt rendelte Clive Newcome-nak, hogy Nápolyban töltse egész életét. Római bankárja hamarosan néhány levelet továbbított megadott címére. Egy-két levél távozása után érkezett oda, egy csomó pedig poste restante hevert, s bár címzésük kifogástalanul olvasható, a postaalkalmazottak szokásuk szerint nem tudták megfejteni, mikor Clive elküldött értük.

Volt egy levél a sok között, mely után Clive mohón kapott. Október óta tartogatták a római postán, holott Clive legalább százszor érdeklődött a küldemények felől. Ethel levélkéje volt, válasz az övére, melyről előző fejezetünkben szóltunk. Nem sok állt a kis levélkében. Természetesen egyetlen szó sem, amit az erény avagy nagymama el ne olvashatna, ha áthajol a fiatal lány válla felett. Kedves, egyszerű, meglehetősen szomorú sorok voltak: néhány szó Sir Brian szélütéséről és állapotáról, majd Lord Kew-ról, mert feltételezi, hogy Clive értesült sebesüléséről, de örvendetesen gyógyul. Nem feledkezik meg a gyerekekről és Clive apjáról, majd egy szívélyes „Isten áldjon"-nal vesz búcsút tőle, igaz barátja: Ethel.

– Nagyra vagy azzal, hogy kigyógyultál az egészből. Most láthatod, nem így van – jegyzi meg Clive társa és gyámolítója. – Különben miért húztad volna ki a nagy csomóból éppen ezt a levelet? – J. J. ugyanis érdeklődéssel figyelte Clive arcvonásait, míg a fiatal lány sorait olvasta.

– Honnan tudod, kinek a levelét olvasom? – kérdezi Clive.

– Láthatom a képedről az aláírást, sőt akár a tartalmát is megmondhatom – felelte a másik. – Miért is van neked olyan árulkodó arcod, Clive?

– Vége, ha mondom, de ha egy férfi valaha átélt ilyesmit – jelenti ki ünnepélyesen Clive –, nos, akkor alig várja, hogy hírt halljon Alice Gray hogyléte felől, tudod, barátom – és mint régen, harsogni kezdte:

De ő másnak adta szívét s nem lesz az enyém.

S nagyot kacagott, mikor a sor végére ért. – Hát nagyon kedves, nagyon rendes kis levélke ez – mondta. – Elegáns a fogalmazása, J. J., és kifogástalan érzelmeket fejez ki. Pontosan áthúzott minden t-t és az i-k fölé is szabályszerűen kitette a pontot. Jeles kis írás, amilyenért a régi ábécéskönyvben olvasható történet szerint szilvás lepényt kap jutalmul a nebuló. Te talán nem ilyen ábécéskönyvből tanultál, J. J.? Mert engem abból tanított jó apám, és bizisten, gyalázat, hogy ilyen soká váratom az öregemet, és előnyben részesítettem a szép hölgyet. Drága jó apám! – szólt a levélhez. – Bocsánat, uram, Newcome kisasszony ötperces meghallgatást kért, és az udvariasság megkövetelte, hogy megadjam neki. Nincs köztünk már semmi, becsületszavamra, csak a legkorrektebb rokoni kapcsolat. – Azzal megcsókolta apja levelét, és sóhajtva megismételte: – Drága jó apám! – S ezek után a következőket olvasta:

Leveleid, drága Clive-om, mindig nagy örömet és megnyugvást okoznak nekem. Úgy érzem, mintha téged hallanálak, amint olvasom őket. Úgy vélem, ez a természetes modern stílus nagy haladás az én időm régimódi fogalmazásához képest, ahogyan mi írtunk apáinknak: „Tisztelt Atyám vagy éppen „Tisztelt Uram, így írtak a széplelkek Tootingból Lord úr akadémiájáról, ahova beírattak, mielőtt a Szürkebarátokhoz kerültem volna… pedig azt gyanítom, akkoriban sem tisztelték jobban a szülőket, mint manapság. Ismerek egyet, aki többre becsüli, ha bíznak benne, mint ha tisztelik, és felőlem szólíts, ahogyan jólesik, amint teszed is.

Nemcsak élvezem leveleidet, hanem a szeptember 15-ről kelt 3. számút, melyet Baden-Badenből írtál, magammal vittem Calcuttába, s nem tudtam megállni, hogy meg ne mutassam a kormányzósági palotában, ahova vacsorára voltam hivatalos. Vázlatod az idős orosz hercegnőről és kisfiáról a játékasztalnál egyenesen kapitális. Buckmaster ezredes, Lord Bagwig titkára, személyesen ismerte a hercegnőt, s azt állítja, hajszálra ő az. És felolvastam fiatal beosztottjaimnak, amit a szerencsejátékról írtál, és hogy végképp felhagytál vele. Mert azt hiszem, joggal tartok tőle, hogy az ifjú rosszcsontok ebéd előtt kockázás közben isszák a szódás brandyt. Amit Ridley barátodról írsz, elfogadom cum grano.{7} Rajzait nagyon tetszetőseknek tartom, de összehasonlítva őket egy bizonyos úr vázlataival… de hagyjuk ezt, igazán nem szeretném, ha az illető úr elbízná magát. Gondolatban én is kezet csókoltam a drága kis Ethelnek, és hosszasan írok neki ugyanevvel a postával.

Ha Paul de Florac csak egy kicsit is hasonlít édesanyjához, nagyon is meleg barátságnak kell egymáshoz fűzni benneteket. Még gyerek voltam, mikor őt ismertem, te meg sem születtél, még csak nem is álmodtam rólad, és azóta, bár negyven esztendeje járom a világot, sem jobb, sem szebb nőt nem láttam nála. Ethel unokahúgod valamelyest emlékeztet rá: éppolyan szép, de nem olyan szeretetreméltó. Igen, ő volt az a sápadt, aggódó tekintetű, őszes hölgy, akivel Párizsban találkoztál. Ilyenek lesztek ti is, mai fiatalok, nyolcszor öt esztendő múlva, kopaszok, mint én, vagy őszek, mint Madame de Florac, ti is meghajoltok a föld felé, mely majdan valamennyiünknek örök nyugalmat ad. Azt veszem ki leveledből, hogy Paul nincs valami rózsás körülmények között. Ha még mindig rászorul, törődj vele, légy a bankárja, én meg a tiéd leszek ez ügyben. Míg egyetlen nélkülözhető guinea van a zsebemben, az ő gyermeke nem szenvedhet hiányt. El kell mondanom neked, fiam, hogy valaha azt a hölgyet sok millió guineánál is többre becsültem, és csaknem megszakadt a szívem miatta, mikor fiatal fővel tőle távol, Indiába kerültem. Ha ehhez hasonló balszerencse ér, gondolj arra, fiam, nem egyedül te vagy így.

Binnie azt írja, hogy betegeskedik. Remélem, állandó levelezésben állsz vele. Miért is éppen ő jut eszembe, ha boldogtalan szerelemről van szó? Talán a kis Rosey Mackenzie-re gondoltam? Kedves, szelíd leányka, és James csinos summát hagy rá. Verbum sap. – szeretném, ha megházasodnál, de mentsen meg attól az Isten, hogy akár egymillió aranymohurért{8} köss házasságot.

Aranymohurokról lévén szó, más témára térek. Tudod-e, hajszálon múlt, hogy el nem vesztettem félszázezer rúpiát, melyet egy itteni ügynökömre bíztam? S mit gondolsz, ki óvott meg ettől az utolsó pillanatban? Barátunk, Rummun Loll, akivel Angliában találkoztunk, és egy hajón jöttem vele Southamptontól. Rendkívül tapintatos és jól tájékozott ember. Azelőtt meglehetősen rossz véleménnyel voltam a bennszülöttek tisztességéről, és gőgösen bántam velük, emlékezetem szerint ugyanezt cselekedtem ezzel az úrral is, mikor összetalálkoztam vele Newcome nagybátyádnál a Bryanstone Square-en. Valósággal a lehetetlent is megkockáztatta, hogy megmentse a pénzemet, és most kamatra az ő bankházában helyeztem el. Ha hallgatok a szavára, egy év alatt háromszorosára nő a tőkém, és természetesen többet is kamatozna, mint mondja. Nagy megbecsülésnek örvend az itteni pénzes körökben, virágzó vállalata és szép háza van Barrackpore-ban, és mondhatom, fejedelmien jótékony. Mostanában egy bank alapításáról beszél, mely busás jövedelmet hozna, terve (látszólag) tiszta és világos, s nem tudom, nem kapok-e kedvet, hogy bizonyos mértékig részt vegyek benne. Nous verrons.{9} Több barátom örömest beszállna az üzletbe, de légy nyugodt, nem sietek el semmit,