A világosság gyermekei

HEGEDÜS GÉZA

A VILÁGOSSÁG GYERMEKEI

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Korrektor: Bene Edina

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-298-3

© Hegedüs Géza jogutódja

© Fapadoskonyv.hu Kft.

ELSŐ FEJEZET

1

Ürményi, a személynök, tulajdonképpen nagyon unta ezeket a véget soha nem érő családi pereket. De mit tehet az ember, ha ő az ország legfőbb bírája, a Hétszemélyes Tábla elnöke? Végül is itt kell dönteni ezekben a kusza ügyekben, áttekinteni a felperes és az alperes bizonyítékait, érveléseit. És nem babra megy az olykor évekig, nemegyszer nemzedékeken át tartó jogvita: óriási földekről van szó, a földeken munkálkodó jobbágyok ezreiről. Melyik ágát illeti ez a vagyon a meghasonlott családnak? Mind a két félnek van annyi indoka, hogy akár ide, akár oda lehet ítélni. Minden tárgyalás után egyszerűbb a feleket újabb bizonyítékok benyújtá­sára felszólítani, és az ügyet újabb hónapokra elhalasztani, mint megnyugtató ítéletet mondani. Hiszen, ha a meglévő bizonyíté­kok alapján a bíróság tanácskozásra vonul vissza, hárman ide szavaznak, hárman oda, és végül is az elnöknek kell döntenie. Ürmé­nyi pedig nem szeretett dönteni, mert hosszú jogászi gyakorlata alapján mélységesen meg volt győződve, hogy a legtöbb perben valami kevéske igaza mindkét félnek van, és teljes igaza senkinek sincs. Mennyivel jobb volna most, ilyen verőfényes februári délelőttön okos szépasszonyok körében csevegni francia irodalomról vagy akár az új magyar literatúráról. Vagy értelmes férfiak köré­ben vitatni, mi hasznát vehetnők törvényhozásukban Montesquieu jogelméletének. A nők körében az ember cukros feketeká­vét innék, férfiszó közben kis pohárkával kvaterkázna a tokaji máslást, pipából bodorítván a gomolygó dohányfüstöt. Egy ilyen hosszú tárgyaláson bezzeg étlen-szomjan kell végighallgatni, sőt végigfigyelni az előadó hosszas összefoglalását, azután kivárni, mit mond előbb a felperes, azután az alperes ügyvédje. Pipázni, hát azt még lehet közben, de az már az ügyvitel komolysága miatt sem illenék, hogy a főbírák borral vagy pálinkával enyhítsék unalmukat. Mit szólna hozzá a felperes ügyvédje, nemes Szabó-Sárói Sámuel prókátor úr, ez a ridegen puritán kálomista? Nagy tudású férfiú, nemcsak a Corpus Jurisban járatos, de a régi rómaiak történetében és költészetében is, betéve tudja Cicerót, és kedveli a mostani új hazai literatúrát is, de száraz, bornemissza ember, még csak pipafüsttel sem él, szigorú magamagával szemben is: amolyan igazi kálomista.

Ürményinek közismerten nem volt semmi kifogása a protestánsok ellen; a vallás titkait olyan megismerhetetlen rejtelemnek tartotta, és a hitbeli előítéleteket annyira megvetette, hogy még a szentháromságot tagadó unitáriusok, sőt a zsidók ellen sem volt semmiféle viszolygása. Ezt sokan rossz néven is vették tőle. Ő azonban úgy volt az igazságszolgáltatás legfőbb letéteményese, hogy egyszerre tudta magát Werbőczi és Voltaire hívének. Otthon, a birtokán, Válón görög mintájú oszlopcsarnokos kis templomot építtetett, amelynek nagy ablakain beáradt a napfény, és a plébános meghökkenésére a szentek közé felsorakoztatta az ókor és a magyar múlt jogtudósainak meg a francia felvilágosodás szerzőinek szobrait is. Cicero, Werbőczi, Voltaire és Montesquieu békésen megfért ott az Újtestamentum szentjeivel. Hanem azért ha Szabó-Sárói prókátor úrra nézett, mégis gúnyos mosollyal arra kellett gondolnia, hogy amolyan igazi savanyú kálomista. Az élet derűjét szerető Ürményit nem teológiai meggondolások idegenítették Kálvin híveitől, hanem a legtöbb kálvinista hangsúlyozott puritánsága, amelyben az életöröm hiányát érezte.

Közben azonban felettébb tisztelte Szabó-Sárói nagy felké­szültségét, alaposságát, tisztességét és szónoki képességeit. Végül is nyilván ő fogja megnyerni ezt a pert is. Ki lehetne méltó ellenfele? Hogy is jutott eszébe az alperesnek előbbi ügyvédje halála után ügyét egy most induló fiatal prókátorra bízni? Hogy is hívják ezt a jünglinget? A tárgyalás előtt Szabó-Sárói bemutatta ellenfelét, mondotta is, hogy tavaly még az ő patvaristája volt. Könnyű játé­ka lesz a nagy hírű jogtudósnak lemennydörögni tanítványát.

Amíg az előadó csak mondja-mondja az eddigiek összefoglalá­sát, Ürményi nézi az egymással szemben ülő két ügyvédet. Szabó-Sárói magas, csontos férfi; egyidős lehet a személynökkel, ő is túl lehet már a hatvanadikon, de igazi régi vágású nemesember: fekete bajusszal, őszülő körszakállal, hátrasimított hajjal; nem visel a divat szerint fehér parókát. Ürményi úgy hiszi magáról, hogy fiatalosan fest beretvált arcával, copfos parókájával, széles selyem nyakkendőjével, csipkés kézelőjével. A kálomista ügyvéd persze egyszerű feketében jár, fekete mentéhez fekete zsinórzattal. Igaz, a személynök testes ember, de arca pirospozsgás, és szemei kékek: ma is szereti a nőket, és az asszonyok is kedvelik őt. Ez a puritán kálomista nyilván soha életében a feleségén kívül nem ismert más asszonyszemélyt.

Hanem ezt a fiatal prókátort bizonnyal szeretik a nők. Hogy is hívják? Pedig mondták a nevét. Még az előadó is felolvasta, amikor közölte, hogy a felek képviseletében kik jelentek meg. Jóvágá­sú fiú. Sima arcával, fehér parókájával, római szobrokra emlékeztető arcélével akár francia filozófusnak is tekinthetnők. Öltönye ennek is fekete, mint hajdani principálisának. Lehet, hogy ő is kálomista, de legalább beretválkozik, és parókát visel. Mit tehet Szabó-Sárói napfényes logikája, jogászi jártassága ellenében? De milyen jó lenne még egyszer ilyen fiatalnak lenni! Ürményi igazán mindent elért, amit tudással, kitartással, becstelenségek nélkül egy középmódúnak indult köznemes elérhetett: fel akart kerülni a magasba – és felérkezett. Ő a legfőbb bíró: a király személyének megtestesülése az igazságszolgáltatásban. Része volt az élet sok örömében. Boldog házaséletet élt, amíg el nem özvegyült, anélkül hogy behunyta volna szemét más asszonyok szépsége előtt. S amióta magára maradt, mindig akadt szép, érett testű-lelkű nő, aki könnyebbé tegye a magányt. Élemedett korára is oly egészsé­ges elméjű, hogy nem hajszol ifjú leányokat; úgy véli, és úgy is érzi, hogy akinek már unokái vannak, nem illendő, ha a szeretett nő több mint húsz évvel ifjabb nála. Ötvenéves kora után úgy ismerte fel, hogy a harminc és negyven év közötti asszonyok a legizgalmasabbak, s ahogy túllépett a hatvanon, egyre jobban érdeklik a negyven feletti nők. És a korosodó asszonyok lelkes hálá­val veszik tudomásul, hogy a művelt, kellemesen csevegő nagyúr bennük ismeri fel a gyönyörűséget adó szépséget. De azért milyen jó lenne még egyszer ilyen ifjúnak lenni, mint ez a jüngling, ez az új prókátor. Jó érzés tudni, hogy az ember személynök, de még jobb, ha az ember huszonnégy-huszonöt éves, ifjú leányok köré­ben él, és közben tervezgeti, hogy minél magasabbra jusson az e világi rangok lajtorjáján.

Az előadó a maga egyhangú latin beszédmodorával végre a legújabb beadványoknál tart, a dátum már tavalyi: 1793. Most 1794 februárjánál tartunk, tehát nemsokára befejezi. Ürményi úgy vé­li, hogy az eddigiek alapján még mindig nem lehet megnyugtató­an eldönteni, kié is a vitatott birtoktest a rajta élő jobbágyokkal. Túl bonyolult ügy ez, amiként minden család vagyonjogi ügye bonyolult. Ha volna elegendő belátásuk a feleknek, megegyezné­nek, és megosztanák a birtoktestet, akkor nem kellene rossz lelkiismerettel ide vagy oda dönteni. A feleknek azonban nincs belátá­suk, csak végtelen érvelésük és jól érezhető kölcsönös gyűlöletük. Ahol vagyon van, ott gyűlölet is van. Ezért kell a bíróságon annyi sok latin mondatot fecsérelni. Az a jüngling bizonyára azt szeretné, ha magyar anyanyelvünkön tárgyalnának. A fiatalok közül sokan ezt szeretnék. És talán igazuk is van, a franciák már akkor is franciául ítélkeztek, amikor még nem is csináltak revolúciót. De hát nem mindegy? Magyar az anyanyelvünk, latin az apanyelvünk, magyar nemes egyformán tud magyarul és latinul, valamirevaló ember tud még németül és franciául is. Nagyon helyes, hogy van már új magyar irodalmunk, de Werbőczit meg a Corpus Jurist mégis egyszerűbb latinul idézni. No végre, az előadó befejezte.

Ürményi Szabó-Sárói felé fordult, szabatos kerek latin mondatban szólítja fel, hogy adja elő további indítványait, vagy ha a bizonyítékokat elegendőnek tartja, foglalja össze felperesi keresetének indokait.

A felperesi perbeszéd olyan volt, ahogy a személynök eleve várta. Szabó-Sárói higgadtan, világosan, iskolás pontosságú latinsággal beszélt. Úgy vélte, hogy az iratokból kitűnő bizonyítékok elegendőek arra, hogy most már ítéletet hozzanak a felperes érdekében. A per költségeit szaporítaná feleslegesen, ha még tovább húznák az ügyet.

Ez a végső szempont nagyon is jellemző volt Szabó-Sáróira. A legtöbb ügyvéd maga igyekezett tovább húzni a pereket, hogy minél több legyen a költség. Hiszen ebből élnek, gazdagszanak az ügyvédek. A puritán kálomista nemcsak saját ügyfelét, hanem még az ellenfelét is meg akarta óvni a fölösleges túlköltségektől. De ugyanez nem lehet ellenfelének, az ifjú prókátornak a célja, hiszen annak még nincs elegendő vagyona, hogy a felek érdeké­ben feláldozza a maga jövedelemlehetőségét. Ürményi úgy gondolta, hogy a fiatalember, akinek a neve még mindig nem jutott eszébe, majd új bizonyítékok beszerzését fogja indítványozni, új tárgyalásra kér határozatot; már csak azért is, mert a felperes vilá­gos összefoglalása után úgy látszott, rosszul áll az alperes ügye.

Az elnök most a fiatal ügyvéd felé nézett, és őt szólította fel válaszbeszédének elmondására.

Felállt, nem volt magas ember, alacsony sem; izmos fiú lehet. A hangja nem olyan keményen érces csengésű, mint volt principálisáé, de lehetséges az is, hogy elfogódott, hiszen alighanem először szólal meg a főbíróság előtt. Aki a Hétszemélyes Táblához szól, az mintha magához a királyhoz beszélne; itt az elnök maga a személynök, a király felségének hordozója az igazságkeresők előtt.

A halkan kezdődő beszéd lassanként felerősödött, és nem lehetett nem odafigyelni. Először is ez nem iskolás latin, még kevésbé a napi beszélgetésekben eltorzult, magyar és német szavakkal kevert konyhanyelv: ez Cicero irodalmias szónoki nyelve. Ez azonban csak az első percben feltűnő, később már arra kell figyelni, mit is mond az alperes. Az érvelés a legmélyebb tisztelet hangján szól a felperes gondolatmenetéről, de úgy, hogy mondatról mondatra cáfolja az iratokban felhalmozott tények alapján minden állítását. Ürményi kérdően tekintett jobbra-balra, hat bírótársa jobbról-balról az ő tekintetét kereste, hiszen az alperes okfejtése alapján egyszeriben úgy tűnt, hogy a felperesnek nincs igaza.

A személynök Szabó-Sáróira nézett, mit szól az hajdani patvaristájának ellentámadásához? Csodálkozva vette észre, hogy a száraz kálomista elismerően mosolyog, mintha örülne, hogy tanítványa legyőzi őt.

Amikor az alperesi beszéd már a vége felé tartott, Ürményi arra gondolt, hogy ez a fiatalember ugyanolyan lelkes és nagyra törő jogász, mint ő volt huszonöt éves korában. Ki tudja, talán harminc év múlva ez fog itt ülni, a személynök karosszékében, és ő nézi majd irigykedve az akkori huszonöt éves ifjú, törekvő jogá­szokat. Nyilván lelkesedik a párizsi revolúcióért, az ifjak mind lelkesednek érte, és az ifjúságot meg is érti, hiszen még ő is követendő példát látott a francia változásokban, amíg a megkergült jakobinusok meg nem ölték Lajos királyt, és halomra nem gyilkolták a girondistákat, akik Voltaire és Montesquieu eszméinek leghívebb szószólói voltak. Ez már sehogy sem tetszhet világos elméknek. Ez a jüngling pedig lucidus elme.

A perbeszédek befejezése után az elnök közölte, hogy a Hétszemélyes Tábla a peres felek egybehangzó kérelme alapján az ítéletről tanácskozik, a prókátor urak addig hagyják el a termet. A két ügyvéd felállt, ment kifelé. Az ajtóban Szabó-Sárói átölelte kartársát. Ürményi hallotta, hogy ezt mondja lelkes hangon:

– Jól van, Pali, kitűnő volt. Azt se bánom, ha legyőzöl, hiszen én neveltelek.

– Köszönöm, Samu bátyám – válaszolja erre a fiatalember.

– Tehát valamilyen Pálnak hívják – gondolja a személynök. – Talentumos jüngling, méltán büszke rá a mestere.

Utána a tanácskozás nem volt túl hosszú. Az alperesi érvelés oly meggyőző volt, hogy a hat főbíró egyhangúan elutasítandónak vélte a felperes keresetét. Ürményi örült, hogy nem neki kell döntenie. Ő mindig sajnálta azt, aki éppen elvesztette a pert. Az ítéletet még majd hosszan kell indokolni, erre azonban ráérnek írásban. Elegendő, ha most az ügyvédek előtt kihirdetik a döntést, jelezvén, hogy az indoklást későbbi időpontban írásban kézbesí­tik, és attól számítva lép jogerőre. Fellebbvitel itt már úgysincs, ez a legfelsőbb bírósági ítélet.

Az ügyvédek állva hallgatták az ítélet kihirdetését, majd meghajoltak a főbíróság előtt. Utána Szabó-Sárói kartársához lépett, és kezét nyújtotta.

– Örömmel gratulálok. Nemhiába tanítottalak.

Erre a fiatalember arca tűzpiros lett, nagyon halkan válaszolt:

– Köszönöm a tanításodat.

Ürményi figyelte őket, és egyszerre ő is magyarul, azaz megszokott keveréknyelvén szólalt meg:

– Jöjjön csak ide, mon cher ami, hadd rázom meg én is a kezét. Je ne sais pas, kicsoda kegyelmed, de ha így folytatja, itt lehet a helye az én székemben. – És a bírói asztalon át kezét nyújtotta feléje.

A fiatalember mélyen meghajolva fogadta a kézfogást. S mondta a nevét.

– Őz Pál vagyok, domine illustrissime personalis.

– Remélem, gyakran találkozunk még. Hány éves?

– Nemsokára huszonöt.

Ürményi Szabó-Sáróira nézett, aki egyre csak mosolygott; úgy látszik, nem is bosszantja a pervesztés, annyira örül tanítványa sikerének. Előbb azt akarta kérdezni a koros ügyvédtől, hogy ugye milyen jó volna ilyen fiatalnak lenni, de azután egy hirtelen ötlettel megint Őz Pálhoz fordult, és ezt kérdezte:

– Dites-moi, ugye kegyelmed is felettébb kedveli Voltaire-t?

Mintha tűz csillant volna a fiatal szemekben.

– Tőle tanultam szeretni a világosságot.

– Valde bene – bólintott a személynök. – Moi aussi. Jó maguknak, akiket már ez a világosság nevel. Néha mi, idősebbek is maguktól tanuljuk a világosság szeretetét. A viszontlátásra, fiam.

2

Szombat este farsangi bál volt a pesti Redutban. Maga a nádor, a Budán székelő Sándor Leopold főherceg is áthajtatott szánon a Duna jegén, hogy megtisztelvén a pesti lakosságot, személyesen nyissa meg az első menüettet. Ahol pedig a főherceg-nádor megjelent, oda illett elmennie mindenkinek, aki szá­mított a pesti és a budai társaságokban. Ott voltak tehát a korosabb urak és asszonyságok is, akik már nemigen táncoltak. Ezek az ivószobákban társalogtak, vagy a táncterem ajtajában nézték az ifjak mulatságát. A bálokon egyébként is mindig voltak idősebbek, minthogy a leányoknak kísérőre volt szükségük.

A Redut termeit sok ezer gyertya világította, hiszen egy-egy csilláron száz gyertya is égett, és még kisebb ivó- vagy társalgó­szobákra is jutott legalább egy, de inkább több csillár. A kisebb társalgókban pedig sokkarú kandeláberekben lobogtak a lángok.

A zene akkor hangzott fel, amikor a főherceg-nádor megérkezett. Boccherini menüettjével kezdték. Ezt Ürményi, a személynök javasolta a bál rendezőinek, mondván, hogy Boccherini volt a Párizsban megölt Mária Antónia királyné kedvenc muzsikusa, az pedig köztudomású, hogy Sándor Leopoldnak a nagynénje volt a francia királyné: ez a menüett tehát az ő emlékének hódol. A személynök úgy gondolta, hogy ezzel egyszerre lehetnek figyelmesek a fenséges személy iránt, és mégis francia zenével kezdhetik a mulatságot. Egyébként maga is felettébb kedvelte ezt az olasz muzsikust, aki olyan franciává vált maga is a francia világban.

A főherceg jöttére elébe járultak a legtekintélyesebbek, élükön Ürmé­nyivel, és Sándor Leopold is először őt köszöntötte, majd kezet fogott mindenkivel, aki körébe gyűlt, a hölgyeknek szertartásosan kezet csókolt. Magas, sovány, beretvált férfi volt, fehér selyemfrakkot és fehér selyemparókát viselt, de a frakkhoz magyar módon piros csizmát, pengő ezüstsarkantyúval. Sándor Leopold, ha már nem lehetett császár-király, mert az a legfőbb karosszék Bécsben, apjuk korai halála után nem őt, hanem a bátyját, Ferencet illette, kedvtelve fogadta el a lehetőséget, hogy ő legyen az első Magyarországon.

Szerette az Ürményihez hasonló művelt magyar urakat, akik egyszerre ragaszkodnak ősi jogaikhoz, és lelkesen olvassák az új szerzőket. A felvilágosodott II. József unokaöccse és a nem kevésbé felvilágosodott II. Lipót fia volt – vastag ajkával, erős állával, csontos orrával hasonlított is néhai atyjaurá­hoz, akit a magyar nemesek annyira kedveltek –, s maga is a vilá­gosság hívének vallotta magát. Ezért Bécsben is úgy vélték helyesebbnek, ha távol van a Burgtól, mivel ott Lipót császár halála óta, s főleg amióta Párizsban királyt öltek, egyre rosszabb hírben állott a Párizs felöl áradó új szellem. Sándor Leopold pedig úgy valahogy volt a francia eszmékkel, mint Ürményi vagy a hozzá hasonlatos magyar urak: felháborította a számára családi gyászt is jelentő királygyilkosság, elszomorította, hogy a mérsékelten előrelépő girondisták vérpadra jutottak, ellenségnek tudta a forradalom mezítlábas katonáit, de mégis kedvelte ugyanazokat az írókat és filozófusokat, akikre a forradalmárok is hivatkoztak, s úgy gondolta, hogy nagy óvatosan valamit mégis módosítani kellene a birodalom nem egy korhadó intézményén. Ürményivel tehát nagyon jól megértették egymást, a nádor – az ország legfőbb ura a bécsi császár-király után – mint idősebb, tapasztaltabb hívét, a személynököt tekintette legjobb tanácsadójának. Ürményi pedig úgy vélte, hogy ha Párizsban nem volna az az egyre bosszantóbb revolúció, amely módfelett megrémíti Bécset, számos bölcs újí­tást hozhatnának idehaza együtt a nádorral. Úgy remélte, hogy a császári generálisok végül mégiscsak megfutamítják a franciákat, Párizsban helyre fog állni a rend, vérpadra küldik a zenebonázókat, visszaállítják a királyságot, és akkor újra nyugalom lesz, amelyben a magyar girondisták valamelyest korszerűsítik a vilá­got.

Most azonban természetesen nem erről volt szó. A főherceg kedves szavakkal – franciául – érdeklődött, hogy érzik magukat a hölgyek és urak. Majd körülnézett, és megkérdezte, ki a legfiatalabb az első bálozó leányzók között. A hölgyek elővezettek egy kis vékonyka szőkét, aki remegett az izgalomtól, és arca lázpiros volt. A főherceg mosolyogva meghajolt előtte, kezét nyújtotta, s amikor az nagy nehezen oda merte nyújtani a magáét, kezet csókolt neki. Látszott, hogy a kislány közel van az elájuláshoz. Az idősebbek élvezettel figyelték. Ürményi arra gondolt, hogy ez a fruska egy hosszú életre szóló emléket kap most, talán egy egész élet legeslegfőbb emlékét, és majd a jövő század közepén unokáinak, talán dédunokáinak is mesélni fogja, hogy a legelső táncosa Sándor Leopold főherceg volt. És ez még a dédunokáknak is rangot fog adni.

A nádor ezután karját nyújtotta, és ebben a pillanatban a kislány – aligha lehetett több tizennégy évesnél – egyszerre mintha magasabbra nőtt volna; már nem ájuldozott, karját öltötte a főhercegi táncosba, arcára komoly büszkeség ült: hölggyé nőtt fel, úgy vonult be a többiek élén a táncterembe, ahol a zenekar tussal fogadta őket.

Ürményi elismerően bólintott, odaszólt a mellette állóhoz:

– Az igazi nők már a bölcsőben kezdenek nők lenni, és, hála Istennek, nők is maradnak mindegészen a koporsóig.

Most már elkezdődött a tánc. Egyelőre mindenki a nagy szálá­ban volt; aki nem táncolt, a falaknál állott. Amíg itt van a főherceg, senkinek sem illik külön vonulni. Tudták, hogy ez nem tart sokáig: a nádor megtisztelte jelenlétével a pesti bált, megtáncoltat néhány asszonyt és leányt, majd megy is haza, hogy a vigadozók zavartalanul múlathassák az éjszakát.

Ürményi nem bánta volna, ha már megy is a főherceg. Szívből kedvelte, szeretett vele mindig akár komoly, akár könnyed tárgyakról elbeszélgetni. Hanem amíg itt van, addig neki is itt illik álldogálnia a szálában, ahol pipára sem gyújthat az ember, és jobb lenne már valamelyik szomszédos ivószobában leülni szépasszonyok körébe. Aki már nagyapa, annak nem illik táncolni, de az emberi kor legvégső határáig jogunk van az asszonyok mosolyára és kedvesen okos szavaira. S még többre is, amíg a kiismerhetetlen mennyei hatalmak megengedik és lehetővé teszik. Ürményi pedig jó egészségben érzi magát, és háziorvosa, Baranics doktor, úgy jósolja, ha józanul él, mértékkel iszik és távol tartja magát az izgalmaktól, még jó sokáig őrizheti természet adta erejét. Szeretne is még sokáig egészségben élni, hiszen elérte mindazt, amit ifjúkorában kívánt magának, indokolt hát kiélvezni, amit kivívtunk ésszel, erővel, kitartással.

Áll az ablak alatt, és figyeli a táncosokat. Szereti ezt az életvidám ifjúságot. Lám, ott vezet egy leányt Fodor Józsi, a titkárja. Zömök fiú, értelmes szemű, értelmes elméjű. A híres céllövő: puskával is, pisztollyal is százölnyire biztosan talál célba. Vívásban is kiváló. Apja katonának szánta, de neki jobban ízlett a jogá­szi mesterség. Fejezeteket tud idézni betéve Werbőcziből. De francia és német költeményekből is. Azt mondják, hogy clavecinen is jól játszik, de ha kell, megfújja a tárogatót is. És milyen biztos mozdulatokkal táncol, pedig igazán nem daliás termetű: idős korára kövér kis ember lesz belőle. De most alig huszonöt éves. És erről Őz Pál jut az eszébe, az is huszonöt éves. Vajon itt van? Szemével keresi, de nem találja. Pedig számos jurista ifjú van itt. Az a magas fiú, Szentmarjay Ferkó, akiről azt mondják, hogy Pest legelegánsabb jogásza. Milyen biztonságos mozdulattal, milyen hidegen mosolygó arccal vezeti táncosnéját! Erre is nagy karrier vár: előkelő zempléni família fia, asszonyok kedvence. Hideg, számító ember lehet. Nagyúr lesz belőle. De ki is az a félszeg mozgású kis szőke fiú? Valahonnét ismeri. Ürményi erőlteti memóriáját, amelyben arcok és nevek egész tárháza halmozó­dott. Hol is látta? Megvan! Abafy Ferencnek, az abaúji főispánnak az otthonában, Abafyéknál amolyan mindenes: a főispán szekretáriusa, gyermekeinek házitanítója, afféle szegény kisnemes, aki szerencsésen bekerült a tekintélyes otthonba, hogy onnét lépjen tovább. Igen, igen, papnak indult, de megunta; nem is csodálatos, értelmes ember manapság már nem megy el papnak, hacsak püspök nem lehet belőle. De az ilyen kis szőkékből nem lesznek püspökök. Hogy is hívják? Pedig mondották a nevét. Sándor! Alighanem Sándor, de nem magyaros a neve. Csek-kel végződik, vagy csik-kal. Ürményi most már játszik saját emlékezőtehetségével. Valamilyencsik Sándor. Ádámcsik? Bencsik? Fencsik? Pohárcsik? Pohárcsik! Nem, de valami hasonló. Kohárcsik, Lohárcsik, Pohárcsik... Éljen! Megvan: Szolárcsik! Szolárcsik Sándor.

Megnyugodott. Hiszen nem is az volt a fontos, hogy valójában hogy is hívják Abafyék házitanítóját, ezt a jelentéktelen kis szőke fiút, hanem az, hogy milyen jól kormányozható az emlékezőtehetsége: még az ilyen minden fontosság nélküli adatokra is emlékszik. Illetve akarattal oda tudja kormányozni memóriáját.

Most már csak arra vár, hogy a nádor megelégelje a mulatságot, és menjen. Akkor majd kikíséri, a kapuban elbúcsúznak egymástól, ő pedig végre pipára gyújthat, és keresheti a szépasszonyok társaságát.

3

Amikor a nádor már elköszönt, és elment, az evő-ivó meg a pihenőszobák megteltek. Azok az idősebbek, akik az asztalok körül foglaltak helyet, akkor sem álltak fel, amikor a zenekar odakint újra táncra hívott, hiszen számosan inkább beszélgetni jöttek ide, mintsem táncolni, vagy hajnalig táncot nézni. A fiatalság azonban kitódult, és a leányok anyjai is kénytelenek voltak velük menni, hogy a táncterem falai köré rakott székekre üljenek, mivelhogy nem illendő, ha a leány nem anyai szemek előtt fogja táncosa kezét.

Akadtak azonban anyák, akik még egy kicsit nyugton szerettek volna pihenni, és ezért azt ismételgették, hogy leányuk felettébb kimelegedett, tehát pihenniök kell. Így két polgárasszony, Baranicsné, a pesti orvos felesége, és Schuhlmeisterné, a gazdag budai bábsütő- és gyertyamártó mester felesége ráparancsolt leányára, hogy még a következő tánc idején menjenek be az egyik pihenőszobába. Azt megengedték, hogy Baranics Angéla táncosa, akivel a mostani kontratáncot járta, Szolárcsik Sándor úr velük jöjjön, ámbár mind a két anya tudta, hogy a szőke sovány fiatalember egyelőre szegény fiú, afféle házitanító, aki tehát jövendő kérőként nem jöhet számításba. De hát mégis nemesember, és polgárleá­nyok hírének nem árt, ha tudják, hogy társaságukban anyai szemek előtt nemesifjak is megfordulnak. Az ugyan zavarta őket, hogy Szolárcsik és a leányok egymással franciául beszélgetnek, noha büszkék is voltak arra, hogy leányaik már annyira vitték a francia nyelvtanulásban, hogy társalogni tudnak a szegény, de láthatólag művelt nemesifjúval, aki Baranics Angélát mademoiselle Angélique-nek, Schuhlmeister Málit pedig mademoiselle Amélie-nek nevezte. Baranicsné valami keveset értett franciául, világéletében magyar-német keverék nyelven beszélt; Schuhlmeisterné pedig semmit sem tudott franciául, odahaza németül beszéltek, és némettel keverte a magyar szavakat is.

Angéla láthatólag beletörődött, hogy most még pihennie kell, Máli azonban indulatosan, sírással küszködve kérdezte anyjától:

– Aber chère Maman, miért kell éppen most pihenni, amikor új menüett kezdődik?

Anyja mérgesen utasította:

– Setz dich nieder, Máli. So viháncolva csináltad a kontratánc, majd elsüllyedtem. Es war peinlich. Röstelkedtem. Én a te korodban…

Máli kényszeredetten leült, de nagyon gúnyosan válaszolt:

– Tudom, chère Maman, akkor a leányok mindig lesütött szemmel járkáltak, az imádságos könyvön kívül csak a szentek életét olvasták...

Baranicsné összemosolygott a leányával, Szolárcsik pedig zsebkendővel törölgette ajkát, nehogy elnevesse magát. Schuhlmeisterné azonban keményen válaszolt lányának:

– Nem, liebes Kind, a szentek életét sem olvasták, hanem a konyhával meg a rokkával törődtek. Nem farsangoltak, nem hárfáztak, és az édesanyjukat nem nevezték „chère Maman-nak, hanem tisztességesen „liebe Mutter-nek.

Baranicsné nem tudta megállni, hogy bele ne szóljon:

– Édes Istenem, mainapság ez a módi.

Schuhlmeisterné nagyon mérges volt, érezte, hogy Baranics-néban nem talált szövetségest a leánya ellen:

– Rossz módi, léha módi! A bálozás, a clavecin meg a hárfa, meg a francia könyvek megrontották a manírt.

Szolárcsik úgy érezte, helyes most másra terelni a szót. Megkérdezte – franciául –, ne hozzon-e frissítőket a hölgyeknek, amire Baranicsné német-magyar keverék nyelven azt válaszolta, hogy a leányok még mindig felhevültek. Máli mondott volna valamit franciául, de az anyja most már arra kérte Szolárcsik urat, hogy ha nem esik túl nehezére, ne beszéljen franciául, mert akkor a lányok is úgy beszélnek, azt pedig ő nem érti, és nem illendő, ha leányok olyasmit mondanak, amit anyjuk nem ért. Szolárcsik meghajolt a karosszékekben ülő asszonyok előtt, mondván:

– Mindig készségesen beszélek magyarul, falvaink és új literatúránk nyelvén.

Ez is ingerelte