Paulinyi Tamás

Új kor küszöbén?

Stációk az ember lelki fejlődésében

New Age és Aquarius

Alig hat év van hátra az ezredfordulóig. A harmadik évezred közelsége a legtöbb

emberben valami sejtelmes érzelmet is ébreszt, a múltból a jövőbe lépés érzetét. Lehet,
csak a számok, a kerek számok bűvölete hat ránk, hiszen annyi elmaradt megváltást és
világvégét ismerhetünk már a történelem századfordulóinak jövendöléseiből,
reményeket, félelmeket, beteljesületlen jóslatokat.

De a mai idők, – mondják – más fordulókról is szólnak. A világkorszakok naptárában

is új hónap veszi kezdetét. A kereszténység évezredeit a halak állatövi jegye
fémjelezte, napjainkban pedig hosszú idő óta újra, egy emberarcú jegybe lépünk, a
vízöntőbe, az Aquariusba.

A halak krisztusi szimbóluma után, az ember az emberrel, önmagával találkozhat. S

bárhogyan is legyen, zaklatott, rohanó korunkban valamiféle szembenézésre
önmagunkkal, láthatóan szükségünk lesz. Ami ma kortünet, sok esetben túlzás nélkül
kórtünetként is felfogható, mégpedig egy krízisállapotban lévő emberiség
kórtüneteként. És a tünet sosem maga a kór, a környezetpusztításnak, a bolygónknak,
egymásnak, sőt önmagunk kizsákmányolásának egyedüli elkövetői mi vagyunk.

De a jövő ismeretlenségében akár pozitív változások is elképzelhetők. A vízöntő kor

próféciái szerint egy ilyen irányú változás előtt állunk. Az emberi gondolkodás és
cselekvés újjászületésének nagy lehetőségét a régi korok oszlopos emberi értékeinek
újrafelismerésében, alkalmazásában látják.

A vízöntő kor filozófiája természetesen nemcsak a múltra épül. A mai világ

tudományos eredményeit, főleg perifériáinak szemléletét is magába olvasztva
körvonalazódik egy új szellemi ember képe, a New Age, magyarul az Új Kor emberéé.
A New Age, mint a vízöntőkori változások gyakorlatát megfogalmazó szellemi
irányzat, pár évtizedes múltra tekint vissza. Egyik fő jellegzetessége az a nyitottság a
különböző vallási filozófiai irányzatokkal szemben, ami által egyenjogú részekként
férnek meg egymás mellett a legkülönfélébb archaikus és modern vallások,
pszichológiai módszerek és tréningek, illetve a parapszichológia – egyfajta parttalan
értelmezésében.

Hogy ez a sokféleség integritást, vagy inkább egy eklektikus pluralitást jelent-e, nehéz
eldönteni. Tény azonban, hogy a monisztikus természettudományos nyelvezettel
szemben, itt még nem alakult ki egy közös fogalmi rendszer. Ez pedig, –
tapasztalataim szerint – nagyon is kárára válik egy ilyen átfogónak látszó emberi
útkeresésnek.

A másik, komolyabbnak tűnő probléma, – bár a New Age-ben tudatos törekvések

láthatók ennek feloldására – hogy sok olyan elemet is magába foglal, ami lezárt hit
illetve gondolati rendszerre épül és így a lehetséges változásoknak ellenáll. Nyilván
nem egy új dogma kialakítása a cél a valódi összefoghatóság érdekében, de ama
bizonyos közös nyelv létrehozása minden részről hajlandóságot kíván. Az igazi
elhatárolódás azonban, a tudományos látásmód és az általában vett New Age-es
közelítésmód között tapasztalható. Sajnos egyfajta önkritikátlan kritikusság a másikat
illetően, mindkét oldalon megfigyelhető.

Ennek a viszonynak jó példája lehet a természetgyógyászat és a klasszikus gyógyászat

viszonya, ami köznapi szinten is dilemmát jelent a gyógyulni kívánó embereknek.
Tévedések és hiányosságok mindkét részről előfordulnak, ezek beismerése pedig
általában elmarad.

A tudomány mindaddig nem tud érdemben közelíteni az alternatív gyógyászat

területeihez míg legalábbis az alkalmazott technikáknak és hatásaiknak nincs
módszertanilag meggyőző levezetése. Erre vonatkozó komoly törekvések pedig,
megintcsak nem láthatók egyik oldalon sem. Addig viszont amíg egyfajta kölcsönös
beszámíthatóság nem jön létre a szélsőséges nézetek képviselői között, szabad terep
nyílik az emberi hiszékenység vámszedőinek részére is.

És amit igazán ritkán veszünk észre, – ragaszkodásunk egy-egy meggyőződéshez

tulajdonképpen csak egy gondolati, társadalmi, kapcsolatrendszerbeli státuszhoz való
ragaszkodás. Emellett pedig értetlenséget, elzárkózást okozhat a megfelelő
információk hiánya is.

A parajelenségek helye a köztudatban De mégis mi az amit tényként kezelhet ezekről a

titokzatos, sokszor gyanús jelenségekről a mai ember? Hiszen annyi mindenről és
annyiféleképpen esik szó ezekben a témákban manapság, amikor is gombamód
szaporodnak a legkülönfélébb parapszichológiai körök, természetgyógyász rendelők és
klubok, szellemi tréningmódszerek, misztikus és ezoterikus iskolák.

Mi is az ami fikció, és mi az ami természettudományos tényként értékelhető ebben a

világban, ha egyáltalán ez feltételnek számít ezen jelenségek objektivitását illetően.
Legtöbbször olyan kijelentésekkel és alapfogalmakkal találkozhatunk itt, amik inkább
hitet mint értést igényelnek. De mi választja el a hitet a hiszékenységtől, és mi a józan
kritikusságot a szkepticizmustól?

Mert bizonyos jelenségek határozottan működni látszanak, bár velük kapcsolatban

komoly értésről nemigen beszélhetünk. Gyógyíthatatlan betegek gyógyulnak meg,
intuíciók teljesülnek be, tréningek, tanfolyamok hatására emberek élik jobban életüket.
De sokan tapasztalják az ellenkezőjét is, sarlatánok kezei közé jutott betegek kerülnek
életveszélyes állapotokba, vagy mentális tréningeken szenvednek emberek lelki
sérüléseket. A tudomány pedig, vagy legalábbis az a merész kisebbség, aki ezzel a
témával kutatási szinten foglalkozik, legfeljebb olyan elméletek gyártására képes amik
a hétköznapokban nem használhatók. A fény természete például Einstein óta
megmagyarázható, levezethető, csak éppen teljesen fiktív probléma marad a
mindennapi ember számára, mivelhogy nem tapasztalható. Emellett a tudomány a
parajelenségeket csupán megfigyelés szinten tudja rendszerbe illeszteni, a működés
leíró elméleteiről még nem beszélhetünk.

És eközben a vízöntőkori, New Age-es filozófiák valami sokkal többről, lényegesebb

tudásról beszélnek. Evidenciaként kezelnek sorsszerűséget és kozmikus
összefüggéseket, titokzatos erőket és hatásokat a mindennapok megjelenési szintjén is.
Érzékelhető hiányra épülnek ezek a tanítások, ha tényszerűségüket illetően vitathatóak
is. Ezekhez a területekhez a tudományban legközelebb a pszichológia áll, a maga
kezdetektől fogva nehezen értékelhető objektivitásával, és sokféleképpen definiált
vagy éppen definiálatlan mostohatestvérével a parapszichológiával.

Nagyon röviden a parapszichológiáról

A parapszichológiáról szólva legelőször is el kell dönteni hogy milyen

parapszichológiáról beszélünk, lévén igen sok mindennel találkozhatunk mostanában
ezen címszó alatt. A szó, jelentése szerint egy olyan területet jelöl, amely a
pszichológia témájában, de annak ismert részein túl folytat kutatásokat. Hogy
mennyire tartoznak ide például a Yetik, az UFÓk vagy Atlantisz legendája döntse el
ki-ki maga.

A szigorúan tudományos parapszichológia mindenesetre elég szűkreszabott területet

vizsgál, ezért viszont cserébe amit állít azt a tudomány tényként tudja kezelni. Emellett
a tudományos módszertan kiterjeszthető más területeire is a témának, bár némely
jelenségnél ez nagyon komoly feladatot jelenthet, sőt sokak szerint kivihetetlen.

De maradjunk most a tudományos parapszichológia ismert tényeinél. A vizsgált ám

egyenlőre megmagyarázhatatlan pszichés jelenségek két fő csoportra oszthatók. Az
egyik az észlelés jellegű jelenségeket csoportosítja, – ide tartozik a telepátia, a
clairvoyance /tisztánlátás, távérzékelés/ és a prekogníció /jövőérzékelés/, a másikba
tartoznak azok a jelenségek ahol tudati elvárás hatására,/tehát az ismert fizikai hatások
közreműködése nélkül/ anyagi rendszerek állapota, helye változik meg.

Az első csoport elfogadott rövidítése ESP, ami extra szenzoriális percepciót jelent,
vagyis érzékszerveken kívüli észlelést, a másiké PK, pszichokinézis, ami a tudat
hatására történő mozgatást jelenti. A továbbiakban ezeket a rövidítéseket használom a
szükséges helyeken, illetőleg arra kérem az olvasót, hogyha bővebbet szeretne tudni
ezen jelenségek kísérleti módszereiről és eredményességükről akkor lapozza fel a 3.
Part 11-es számában az "Utak az ismeretlenhez" című cikkem harmadik fejezetét,
avagy érdeklődjön az AION Alapítványnál.

A tudományos parapszichológia, tehát a Tudomány is tényként kezeli az ESP és a PK

fent említett megnyilvánulásainak létét, innentől kezdve viszont szétválnak az utak.
Közeli, ám nem teljes mértékben elfogadott kutatási témák például a médiumok
vizsgálata, a testen kívüli élmény /OBE/, a pszichikus fotózás, a teleportáció kutatása
és a szervezet abnormális tűrőképessége /pl. tűzönjárás/.

Másik nagy különbség, – bár sem a választott témakört, sem az alkalmazott

módszertant nem feltétlenül befolyásolja-, a kutatók ideológiai beállítottsága. A
tudományos módszereket alkalmazó kutatók közt is gyakori például a spiritualista
vagy más idealista látásmód jelenléte. Az ismert fizikai hatások jelenlétének hiánya
ugyanis azt is sejtetheti, hogy a folyamatok valami nem fizikai "dimenzióban"
zajlanak. Ezt persze úgy is fogalmazhatjuk, hogy pillanatnyilag ismeretlen fizikai
törvények működéséről van szó.

Miután nagyon rövid ismertetőt ígértem, úgy gondolom a lehetséges fizikai hátterek
kérdéséhez inkább rovatunk ugyanezen számának egy másik cikkét ajánlanám
Grandpierre Attila tollából, aki is erről bővebben fejti ki gondolatait, ismereteinket.
Egy magasabb szintű gondolkodás feltételei

Az új évezred emberének nagy lehetőségét azonban, alapvetően gondolkodásának

megváltoztathatóságában látom. Ezzel az ábrándommal nyilván nem vagyok egyedül,
hiszen a jelek szerint erről szól az emberiség története és erről szólnak minden korok
filozófiái is. Napjaink körülményei és ismeretelméleti helyzetünk viszont úgy tűnik új
lehetőségek elé állíthat bennünket.

Mint már említettem, az emberiség keserves problémái mögött, – csakúgy mint igazi
eredményei mögött – nyilvánvalóan az emberi gondolkodás és az annak megfelelő
cselekvések állnak. Az emberi gondolkodás vizsgálatát és felülbírálását pedig érdemes
mindenkinek saját magában kezdeni, mielőtt az első követ bárkire vagy bármire is
rávetnénk. Lehet hogy evidenciáknak tűnnek majd a most következő gondolatok, de az
emberi viszonyokat kicsiben, nagyban szemlélve láthatóan gondok vannak az
alkalmazásukkal.

Az őszinte önismeret, illetve a saját gondolkodásunkra való reális rálátás, alapfeltétele

mindenféle belső változtatásnak. Ez egyszerű feladatnak látszik, de jó tudni hogy a
legkomolyabb védelmi mechanizmussal állunk ilyenkor szemben, – saját magunkkal-,
egónk komplex önvédelmi rendszerével, ugyanis hibáinkat belátni, esetleg nyilvánosan
is, roppant nehéz lehet. Kérdéses a változtatás szándékának őszintesége és szembe kell
néznünk azzal a ténnyel is, hogy – tisztelet a kivételnek – motivációs szinten leginkább
gyermeteg vágyak és ösztönök diktálnak intellektusunknak, "aki" aztán készségesen
magyarázattal látja el gyanús eredetű döntéseinket.

Márpedig a vágyakhoz való ragaszkodástól való megszabadulást, mint a kötözött

létből való szabadulás eszközét mintha már a buddhizmus is említette volna. Mert írva
van nagybetűkkel minden nagy igazság az Ember történetében, úgy látszik inkább csak
az olvasatukkal vagy a használatukkal vannak bajok.

De nem feltétlenül a vágytalanság elérése a következő stáció számunkra,

önmegvalósításunk útján. Elegendő lehet ha görcsös ragaszkodásainkat tanuljuk meg
egy teljesebb gondolkodás tükrében felismerni és szükségképp feladni. Ehhez persze
valamiféle értékrend kialakítása is feltétellé válik, ami távolról sem olyan bonyolult
feladat amilyennek elsőre látszik. Ha következményeiben vizsgáljuk cselekvéseinket,
akkor önzésünk rövid távú érdeke, – márcsak azért is mert egy kollektív emberi
kapcsolatrendszer erre úgyis negatívan jelez vissza – ránk is negatívan hat. Ha pedig
legjobb meggyőződésünk ellenére élünk és cselekszünk, egónk önvédelmi rendszere
ismét hamis és bonyolult önmagyarázatokkal fog minket megnyugtatni, de ez a
meggyőzés csak az intellektus felszíni szintjén működik.

Az egyenes gondolatok egyszerűek mint az őket követő adekvát cselekvések is.

A hibás, és fölösleges gondolatokkal terhelt elme valószínűleg jóval kisebb hasznos

kapacitással működik, ami gátolhatja például a paraképességek mindennapos
használatának kialakulását is. Különleges agyi képességeink gyakorlását segítheti a
gondolati tisztítottság, és a kollektív szempontok szerint is megfelelő motivációk
kiválasztása.

Az emberi gondolkodás egy másik nagy hibája a felszínesség. Általában jellemző

korunkra a tudás gyarapításának horizontális jellege, vagyis az hogy hatalmas
információtömeget kezelünk, de a vertikális elmélyítése tudásunknak elmarad. A
fogalmak zsúfolt és absztrakt rendszerében így egyre távolabb kerülünk a dolgok,
történések egyediségétől, valóságosságától. Az evidenciák újra és újra felismerése,
mélységüknek újszerű megélése, a gondolatok világának alaposabb bejárását,
megértését segítené.

A koncentráció és az ellazulás képességének fontosságáról szintén évezredes tanítások

beszélnek, csakúgy mint ahogy a legtöbb modern pszichológiai tréning is
alapeszközként használja ezeket. Elménk lehetőségeiről többet megtudva, és ezeket
használva, az értés útján is előrébb léphetünk. Aktuális ismeretelméleti helyzetünk és
körülményeink lehetőséget adhatnak, egy történeti rálátásban is értőn válogató, józan
ám nyitott közelítéshez, ahol nem kötnek dogmatikus tanítások és megcsontosodott
filozófiai vagy vallási formák illetve azokban inkább az emberi tudás időtlen értékeit
fedezhetjük fel.

Az emberi pszichikum evolúciója

Evolúciós folyamat látható-e az ember gondolkodásában? Fiziológiai szinten agyunk

nem sokban különbözik a több tízezer évvel ezelőtt élt ősemberétől, akit már mint
minket, – némi szerénytelenséggel homo sapiens sapiens, vagyis kétszeresen is bölcs
ember névvel illetnek. A történelmileg belátott szakasz ennél is rövidebb, őseink
gondolatiságának korrektebb tanulmányozását inkább az írásos emlékek alapján
végezhetjük. Most mégis érdemes egy pár gondolat erejéig jócskán visszakanyarodni
az időben, némi rálátást nyerve az agy fejlődéstörténetére. Agyunk fiziológiai
felépítettsége ugyanis meglepő hasonlóságot mutat pszichológiai alapstruktúránkkal.
Tudjuk hogy a földi élet fejlődése folyamán a túlélő fajok általában magukban hordják
a korábbi biológiai megoldásokat, vagy azok csökevényeit.

Az emberi agy, egy fiziológiai modell szerint, három, fejlődéstörténetileg és funkcióját

tekintve is jól elkülöníthető részből áll. Egy hasonlattal szólva a komplex emberi agyat
úgy tekinthetjük mint három összekapcsolt biológiai komputer együttesét, amelyben
mindegyik résznek megvan a saját szubjektivitása, tér-idő érzékelése, emlékezete, s
így tovább. Ebből a hármasból a legősibb a hüllőagynak, vagy R-komplexumnak
nevezett rész, ami igen megbízható és bevált egységnek tűnik, hiszen több száz millió
éve szolgálja tulajdonosait. Fő jellemzői a viselkedés területén, az agresszív,
territoriális, rituális, és szociális hierarchisztikus megnyilvánulások.

Az időben következőként erre épülő rész, az emlősagy, vagy más néven a limbikus
rendszer.

Fejlődéstörténeti korban számolva ez a rész is öregecske, szintén túl van a százmillión.

Működése elsősorban érzelmi területeken nyilvánul meg, gerjeszti és irányítja az
örömöt, a félelmet, az ivadékgondozási ösztönt, a szeretetet.

A hármas legfiatalabb egysége, az emberben igencsak fejlett neokortex. Ez az egység

többszörösen továbbtagolódik fő régiókra, lebenyekre.

Közös jellemzője a neokortex részeinek, a magas szintű kognitív tudati tevékenység.

Az időérzékelést illetően itt jelenik meg a jövő tervezése illetve a gondolati memória.
A neokortex két féltekéjének működése között, újabb szembetűnő különbség
mutatkozik az emberi agyban. A bal és a jobb félteke, az előbb felsorolt egységekhez
hasonlóan, külön személyiségként kezelhető. A két szubjektum összehasonlításában
gondolkodásunk alapvető osztottságát figyelhetjük meg. A balféltekés személyiség
szinte kizárólag fogalmi absztrakciókban gondolkodik, "ő" az akiben horizontális
megismerésünk zajlik gyarapszik. Időérzékelése lineáris, modellszerű. Miután nyelvi
gondolkodásunk is itt lakozik, róla fogalmazhatóak legkönnyebben tapasztalataink, és
énképünket is leginkább vele azonosítjuk. Fogyatékossága éppen abban rejlik hogy a
dolgokat elvonatkoztatva, számítógépszerű, nevezett rendszerben kezeli, s így a
közvetlen, egyedi tapasztalástól elzárja magát. Gondoljunk itt arra, hogy például a
kutya, vagy az asztal szó fogalma milyen végletes redukciója a lehetséges kutya, vagy
asztal jellegű tapasztalásoknak.

A dolgok egyedi, mélységi megélése a jobb félteke privilégiuma. Ugyanakkor a jobb

féltekés személyiségről szóló verbális információk csak a balfélteke
beszédcentrumában fogalmazhatók meg, és itt érdemes eltűnődni a megfogalmazni
kifejezés mélyebb értelmén. A jobb féltekét néma féltekének is hívják, kifejező
eszközei a direkt szimbólumrendszerek, mint a zene, festészet és általában a művészi
megjelenítés. Természetesen megnyilvánulásaink eredője sohasem egyetlen agyi
tartomány, inkább a hangsúlyeltolódások jellemzőek esetenként. Ha a balféltekét és a
jobbféltekét egy-egy szóval akarjuk jellemezni, leginkább a racionális és az intuitív
kifejezést használhatjuk.

Salvador Dali, Narcisszusz metamorfózisa /1936/ Ezzel a képpel jól illusztrálható

féltekéink különböző látásmódja. A kép bal és jobb oldali része alakilag – nagy
vonalakban – egymást ismétli. Mégis, a kép jobb térfelén a látvány fogalmilag
egzaktabb, kimondottabb. Ez a balfélteke szigorú, azonnali absztrakciós igényére
jellemző. A kép bal térfele lassabb, óvatosabb asszociációs felismerésre komponált. A
jobbféltekére jellemző módon, nem igényli a direkt megfogalmazást, jelentéséből
könnyebb a névtelen forma irányába visszalépnünk. A féltekék szimultán
működésében egyfajta kettős látást figyelhetünk meg, ahol a végső só a beszédes
balféltekéé. Nem árt azonban tudni, hogy intuícióink székhelye a néma jobbfélteke,
melynek jelzései a verbális tudat számára gyakran vagy elsikkadnak, vagy hibás
fordításban jelennek meg benne.

Az agyi tartományok fiziológiai megoszlásának bemutatása, ahhoz nyújt segítséget,

hogy pszichikumunk struktúráltságát ilyen szinten is megismerhessük. Az eddig
felsorolt részek különálló szubjektumokként működnek, tehát ha azt mondjuk, vagy
gondoljuk hogy Én, akkor ezalatt minimum egy több személyes társbérletet kell
értsünk, illetve tisztességesebbnek tűnik a Mi személyes névmás használata. Mielőtt
azonban belekerülnénk egy skizoid paranoia árnyékába, mégiscsak meg kell állapítani,
hogy a gyakorlatban egy személyben gondolkodunk. A probléma inkább ott lehet, ha
kizárólagosan próbáljuk azonosítani magunkat valamelyik általunk kiválasztott
tartománnyal, ahelyett hogy a részek helyzettől függő dinamikus egyensúlyát
próbálnánk megvalósítani.

Mert fontos részeink elfojtása úgyis csak időleges lehet, és a kerülő utakon felszínre
törő ismeretlen részek kontrollálatlanul és veszedelmesen jelenhetnek meg
megnyilvánulásainkban. Nagy lehetőségünk, mint már említettem, a részekre való
rálátás emberi képessége, és az én tartózkodási pontjának aktuális megválasztása.
Ennek gyakorlása bármely helyzetben képessé tehet minket egy alkalmatlan
gondolkodási formából való kilépésre, illetve ennek magunk számára is azonnal
elfogadható módosítására. Szeretném ha senkit nem tévesztene meg a téma nyers,
racionalista fogalmazása, ugyanis ezek a folyamatok nem nélkülözik a mély
drámaiságot, a költőiséget és a katarktikus élményeket. Belső folyamataink nyelvezete
pedig szintén szabadon választható, és a lehetőségeinkkel élni érdemes. Példaképpen
szeretnék most ugyanerről egy másik nyelven szólni.:

Megtérek én is/ talán ahhoz amit mások/ Istennek hívnak/ s én belátásnak nevezek/
Mert a belátás olyan/ mintha felemelkednénk magunkból/ magasra/ ahol túl árkokon,
dombokon, fákon/ egy a táj/ s a tekintet egy türelmes pillantása/ átfogja az elmét, – a
dolgokat/ s lábát átvetve a pokol szakadékain/ a szépség szigetein pihen ilyenkor az
értelem/ Én azt hiszem/ így válhatunk eggyé a világgal/ s azzal a csendes mosollyal/
ami szüntelen kísért/ ha a magasból magunkra lenézek/ s húnyt szemű játékosait a
szépnek/ biztatón/ magunkban láthatom

A verbális kifejezésmódokon kívül, – amelynek igen komplex formáját látom a

versben – gondolatvilágunk plaszticitása nagyon sok lehetőséget tartogat a megélés
szintjén minden pillanatra. Az átéltséget tekintve pedig ehhez a racionalitás
legritkábban alkalmas. Bizonyos esetekben persze a szigorúan logikus közelítésmód
elengedhetetlen, tehát megint a választhatóságra utalnék.

A tudati fejlődés útja, a pszichikum evolúciója megvilágítható az életkorokra jellemző

tudatállapot-változások analógiájával is. A psziché fejlődése hasonló utat jár be az
egyén és az emberiség viszonylatában, mint amit például az embrionális és a
törzsfejlődés között láthatunk. Az emberiség elmúlt aranykora – a jobbfélteke
valóságvilága-, a gyermekkor tapasztalási mélységeinek eltűnéséhez, megfakulásához
hasonló. Ha a párhuzamot elfogadjuk, okait is hasonlónak tételezhetjük fel.

A racionális megértés, és ennek általános világképpé alakulása, elgyengítheti a hit, az

egyediségre való rácsodálkozás és más ilyen rendű pszichés tapasztalások erejét
életünkben. Továbbá a természettudományok által adott analitikus látásmód, magas
integráció igényével, – mint ahogy már erről szó esett – a dolgokat nem annyira
mélységében hanem általános felületi vonásaiban észleli.

A gyermekkor illetve az emberiség racionális tudatosodásában egyaránt, a mélységek

vizsgálatára kevésbé alkalmas integráló működés túlsúlyba jutását láthatjuk. Ha
viszont ebben a rendszerben az érzékelés mélysége, a koncentráció túlzottan
fokozódik, akkor az érzelmi és értelmi asszociációk olyan mértékben válhatnak a
psziché számára önálló jelentésű valósággá, hogy az, a gyakorlati összefüggésekből
építkező, általános felületi vonásokban észlelő logikus tudatnak már az egységét
fenyegetheti, számára dekoncentrációt jelenthet. A tudatban létező valóságok ténye
pedig új kérdéseket vet fel az objektivitás fogalmát illetően. A pszichikum evolúciója
korunkban, ugyanis éppen a pszichés valóságformák teremtésének és használatának
fejlődését sejteti, a lényeges változások tehát – a jelek szerint – nem agyfiziológiai
téren várhatók hanem a gondolkodás és a szellemi működések területén.

Objektív és szubjektív valóságok

Az objektivitás definíciója az agyi képzetek tükrében egyáltalán nem könnyű feladat.

Objektívnek nevezhetünk például olyan érzékleteket és fogalmakat amiknek
valószerűsége és jelentése a mindennapos folyamatokban és viszonyokban
kölcsönösen visszaigazolható. A fantáziaképek, az álmok és a hallucinációk szubjektív
tudattartalomnak számítanak mindaddig, amíg valami konkrét összefüggést nem
mutatnak a valóság ismert részeivel. Ugyanakkor a pszichés élmény szintjén inkább az
átéltség lehet minősítő szempont. A kérdés filozófiainak tűnik, de a tudományos
parapszichológia ismereteinek birtokában ennek már komoly gyakorlati jelentősége
van.

Jelen ismereteink szerint a szubjektív tudattartalmakat, ¦tehát nem az érzékleti

benyomásokra épülő, vagy logikailag felépíthető képzeteket – a valóság kiválasztott
részei, pusztán egy elvárás hatására, objektíven befolyásolhatják. Mielőtt ezt a
kijelentést egy példával illusztrálnám, ismét arra kérném a Kedves Olvasót, hogyha
teheti lapozza fel a 3.Part 11. számában található írásom harmadik fejezetét ahol is
ehhez bővebb adalékokat talál.

Az előbbi állítás igazolásához nézzünk meg mégegyszer egy-egy ismert

parapszichológiai törvényszerűséget. A telepátia, a clairvoyance és a prekogníció
típusú jelenségek esetében úgy is fogalmazhatunk hogy a pszichikum képzetei egy
célirányos elvárás hatására korellációt mutatnak a valóságnak egy – a számára
ismeretlen – részletével, a pszichokinézis esetében pedig a valóság mutat hasonlóságot
elvárás hatására egy tudati képzettel. Röviden, egy elvárás-hatás mechanizmus
érvényesül a tudat és a valóság között, mégpedig az ismert oksági viszonyok
közreműködése nélkül. A tudat szubjektív képzetei tehát, ezekben az esetekben
kifejezetten objektív jelleget mutatnak, sőt a PK eseteiben meghatározóak az objektív
anyagi valóságot illetően.

A parapszichológiai vagy más néven PSZI jelenségek létrejöttét nagyban befolyásolja

a résztvevők képzelőtehetsége, imaginációs készsége. A belső szubjektív megjelenítés,
erejétől függően, valóságteremtő erőnek is nevezhető. Ha egy fejlett és kimunkált
imaginációs képesség mögött komoly és a tudatalatti szintjén is megfeleltethető
pszichés motivációk, elvárások állnak, akkor annak működése kiemelkedő
teljesítményekhez vezethet ezeken a területeken. Ha az elvárás-észlelet hatást
kiterjesztjük a mindennapos történések területeire is, akkor az előbb említett
képességek fejlesztése gyakorlati céllá is válhat, hiszen ezek a hatások akár sorsalakító
tényezők is lehetnek.

Ha mindezek a képzetek a meggyőződés vagy a hit szintjén jelennek meg, – az előző

feltételeknek megfelelve-, akkor a vallások világában a racionalitás szempontjai
szerint is hihetővé válik például az imák hatékonysága. Ezek után felvetődhet egy
lényegre törő kérdés az átélve és mélyen hívő emberek és vallások képzeteinek
valóságosságát illetően. Lehet hogy minden transzcendens tudattartalom csak képzelet
és ugyanakkor objektív valóság egyidőben? És ha valóság akkor hogyan nyilvánul
meg számunkra, hogyan közelíthető meg objektív módszerekkel?

Találkozás régi istenekkel

A vízöntőkori és New Age-es filozófia, alapvetően humanisztikus karaktere mellett a

legkülönfélébb vallási irányzatok ökumenikus felvonultatója is. Bizonyos elemek
ezekben a vallásokban, az ókori mágikus kultúrákból öröklődtek át. A New Age
misztikus iskolái szintén gyakran használnak asztrológiai illetve mágikus formulákat,
szimbólumokat, amikhez objektív hatás és jelentéstartalmakat kapcsolnak.
Carl Gustav Jung pszichológiája szerint az emberiség tudatalattijában, a kollektív
tudattalanban ezeknek a jeleknek konkrét közös értelmezése rejtőzik. Jung ezeket
archetípusos szimbólumokként értelmezi, amik akkor is megjelenhetnek,
működhetnek, ha az egyén kulturális műveltségi hátterében semmilyen előzményük
nem figyelhető meg. Az ilyen szimbólumok tehát azok tanult értelmezése nélkül is
felismerhetők, és spontán is felbukkanhatnak például az álmok világában.

De ha így van, mi lehet az eredője, szülője ennek a szimbólum világnak, amit az

emberiség nagy vallásai és művészetei egyetemesnek látszó módon mutatnak fel
megnyilvánulásaikban? A kérdés megválaszolásához a 11. szám cikkének 4. fejezetét
ajánlom, amiben a közös gondolati szféra egyfajta elképzelését már felvázoltam.
Ennek fizikai modellezhetőségéhez ismét Grandpierre Attila jelen cikkére utalnék, a
hipotézis pszichológiai vonatkozásait pedig újra és bővebben a következőkben látom.

Ismerjük az emberi pszichikumnak azon különleges képességeit, lehetőségeit, hogy

tőle térben és időben teljesen elszeparált eseményekről az ismert fizikai közvetítők
kizárásával is tudomást tud szerezni. Tudjuk hogy az emberi tudatok között létezik egy
extraszenzoriális elérhetőség, összeköttetés. Bizonyos megfigyelések, kísérletek
tanulsága szerint, a kollektív emberi ismeretekben az új felfedezések, eszmeiségek
egyidejűleg bukkannak fel, valószínűleg ilyen csatornákat is felhasználva. Ahogy az
emberiség extraszomatikus kulturális információrendszerében, tehát a nem öröklődő,
hanem írásos, beszélt és ehhez hasonló módon tárolt tudásában is megfigyelhető
egyfajta felhalmozódás, akkumuláció, ugyanúgy elképzelhető a konkrét agyi
információtároláson kívül egy, az ESP jelenségszintjén átadható tudásrendszer
gyarapodása.

Lényeges különbség mutatkozik azonban a rendszerek téridő függését illetően. Míg a

klasszikus információtárolás és tudás elemei az idő haladtával feledésbe mehetnek,
megsemmisülhetnek, ez a feltételezett szellemi könyvtár felégethetetlenül őrzi a
beléíródott emberi tudásnak talán minden betűjét. A másik szembetűnő különbség az
információk elérhetőségében mutatkozik. A klasszikus tudáshordozók térben is
kötöttek, elérésük a tanulás megszokott módszere. Befogadásuk, egymásra épülő
tanulási folyamatokat, tananyagokat, tanítókat feltételez. Az ilyen típusú iskolák
kijárása tehát konkrét feltételekhez kötött. Ezzel ellentétben a feltételezett pszichikus
szférában tárolódó információ anyag folyamatos szellemi hatásként vehet körül
minket. Nyilván az erről, ebből való tudásnak is megvannak a maga feltételei, de azok
inkább tudati és lelkiállapotokra vonatkozhatnak. Ne felejtsük el azt sem hogy az
ismert ESP működésekre nagyon alacsonyszintű információátvitel jellemző, bár ezek
általában lényegiek, fő vonalakban leíróak. Ha viszont feltételezzük, hogy a két
információs rendszer működése egymást erősíti, talán egymást szüli, akkor éppen a
vallásokban és a hasonló változatlan hitrendszerekben vehetünk észre olyan
összefonódást, egymásraépülést a szubjektív és objektív tudati valóságformák között,
amik az átéltség szintjén, vallásos meggyőződéshez vezethetnek.

Az isteneket tehát teremtheti a képzelet és a képzeletet befolyásolhatják az istenek.

Mondhattam volna ebben az esetben úgy is, hogy a képzetek képzeteket teremthetnek,
de a gondolati kivetítések itt mint külső identitások jelennek meg, térnek vissza. És ha
egyfajta tudás ezekből tőlünk független – vagy annak látszó – identitás hangján szól
hozzánk, azt paradox módon több bizalommal, alázattal fogadjuk mintha magunk
gondolataként látnánk.
Erre végül is komoly okunk lehet, hiszen ha egy kollektív, pszichikus tapasztalatokból
álló tudati rendszer a beszélgetőpartnerünk, akkor talán tényleg érdemes jobban
odafigyelni, egónkat kicsit lecsendesíteni. De ahogy a spiritiszta gyakorlatban is a
médium hangján szólalnak meg a szellemek, ugyanúgy megvan az esélyünk arra hogy
önmagunk tolmácsolásában az információ torzulásokat szenved. Annak eldöntése
pedig hogy mikor ki beszél, érzékenységet, szerénységet és talán időnként egy kis
humorérzéket is kívánó feladat. Igen gyászos jelenség lehet az angyalok nyelvén
szólás is, ha éppen a beszélő sajnálnivaló gyengeségeit, gyarlóságait hallhatjuk ki
belőle.

Az istenek és a vallások ereje azonban függetlennek tűnik az egyén tévedéseitől.

Rövid távon ez valóban így is lehet, de gondoljunk bele, ha egy kollektív, mondhatni
kozmikus tudatosságot rendszeresen az emberi tudatosság ismert tévedési hajlamával
fogalmaznak át egy vallás eszmerendszerének keretein belül, akkor előbb utóbb előáll
az önmagát áttörhetetlen bűvkörbe záró vallási dogmarendszer képe. Ráadásul a
történelem során folyamatosan szaporodó vallások egyik igazán közös vonása az, hogy
magukat tekintik az egyetlen igaz és ennek megfelelően tévedhetetlen útnak. Furcsa is
lenne elvárnunk azonban egy hittől azt a kitétet, hogy tanítása csak egy a sok közül,
ennek megfelelően transzcendens tudása valahol hiányos de legalábbis kirekesztő, és
egyébként fenntartja a tévedés jogát. Senkit nem szeretnék megbántani a hitében,
hiszen az én elképzelésem is csak egy lehetséges vetülete az emberi gondolkodásnak,
de szeretném felhívni a figyelmet az olyan típusú gondolkodás veszélyeire, amely
lezárja saját határait.

Mindezzel együtt a vallásokban nagyon sok pozitív hasonlóság is látható, és eredetüket

kutatva az őket szülő bölcsességnek és tisztánlátásnak egy névtelen türelmes forrását
fedezhetjük fel. Hogy emberi vagy isteni-e ez a forrás, nem biztos hogy lényeges, vagy
egyáltalán eldönthető kérdés. Véleményem szerint a két fogalom egymást feltételezi
valami roppant egyszerűségben. Ha csak a tudatosság vagy a pszichológia szintjén
szemléljük, akkor is kifejezhető mindez a rész és az egész viszonyával. Féltékeny
éntudatunk, egónk és egyéb makacs fogalmi akadályaink áttörése, megnyitása
kétségkívül a legnagyobb kegyelemben részesíthet, igazi találkozást teremthet a
világgal. Az emberiség drámája, az emberi sors, minden emberi pillanat lehetőség a
fejlődésre, a tanulásra. A legnagyobb elérhető változás, – kollektív szempontok szerint
is – önmagunk belső változása, hogy úgy mondjam tudatunk, lelkivilágunk tükrének
megtisztítása. Ez koroktól független örök emberi lehetőségnek, feladatnak látszik, de
mintha a lényeges dolgokkal egy helyben állnánk az emberi történelemben. És hogy
Új kor küszöbén állunk e, hogy pszichikumunk felfedezi-e önmaga határtalannak tűnő
lehetőségeit? Talán rohanó korunk tényleg egy krízis felé gyorsítja vajúdásainkat,
talán muszájjá, szükséggé válik átlépni magunkon, egy túlélés érdekében.

A sorsról és a sors emberi megismerésének céljáról esélyeiről, az ilyen szintű

gondolatok egyéni és társadalmi jelentőségéről, valamint tudományos
megközelíthetőségéről rovatunk következő számában szeretném folytatni
gondolataimat. Most Karinthy Frigyes írásával, feleségének halálára írt késői
nekrológ-részletével búcsúzom, emléküket minden ember emlékébe ajánlva.
EMLÉK

Az emlék élessége nyilván nem attól függ, hogy milyen közel vagyunk hozzá időben
mint ahogy hinné az ember hanem, hogy mennyire fejlett az öntudatunk. Te jól tudod
kedves, hogy mit jelent ez, te aki nem a párizsi konferencia terveivel foglalkozol,
hanem az emberrel és az ő emlékével e Földön. Azt jelenti, hogy nem kell tartanunk
semmitől, hogy nem veszhetünk el, nem múlhatunk el, nem ölhetnek meg bennünket.
Csak múljon el már e tompa, nyomorult század, kavargó sötétségével, butaságával,
tévelygéseivel és múljanak el az emberi fajta sötét, tudatlan századai. Gyermekek
vagyunk most, nem látjuk a jövőt és nem emlékezünk a múltra, de ez a múlt nem
veszett el azért. Mert évezredek múlva kivilágosodik majd az ember értelme, és
megérik mint a gyümölcs és tízezer év múlva minden eszébe jut majd az embernek, ami
vele történt és apjával és nagyapjával és eszünkbe jut majd a bölcső, ahonnan
származunk és a múlt, amit most nem tudunk. A közeli jövő homályos és hideg, a
közeljövő elfelejt minket és porral söpri be nyomunkat, de egyre jobban közeledünk
ahhoz, aki végtelenül távol van és akinek egy napon eszébe jutunk majd, az Embernek
aki egy napon ámulva eszmél majd rám, itt görnyedőre és rád, kedves ó kedves akit el
akarnak felejteni. Fel fogunk támadni az ő lelkében, te jól tudod, csöndesen mosolygó
illat, halkan dúdoló csend, szelíd fény, édes pihenés, biztató árnyék, elsuhanó hang,
emlék.

Harmadik Part teljességügyi értesítő 1989-1995

Utolsó javítás: 2001. október 10.

3. PART

Teljességügyi értesítő

Azoknak, akik a környezettel, egymással és önmagukkal való együttélés új útjait

keresik.