KEN WILBER: A PSZICHOPATOLÓGIA SPEKTRUMA

Wilber, a kóros lelki működésekkel kapcsolatban arra a megállapításra jut, hogy a

tudat spektruma egyben a lehetséges patológia spektruma is. Ha a tudat
szakaszosan fejlődik, akkor a fejlődés megszakadásának egy bizonyos szinten,
bizonyos fajta pszichopatológia kialakulásával kell járnia. A diagnózishoz és a
kezeléshez pedig egyaránt elengedhetetlen a tudat fejlődésének az ismerete, annak
struktúráival, szintjeivel és dinamikájával együtt. Wilber pszichológiai
fejlődésmodelljében a pszichés struktúrák vagy alakzatok /lelki helyett pszichést
használok/, két általános típusra oszthatóak: alapstruktúrákra és átmeneti
struktúrákra.

Az alapstruktúrák azok a szerkezetek, amelyek, miután megjelennek a

fejlődésben, hajlamosak viszonylag független egységekként, vagy alegységekként
megmaradni a későbbi fejlődés során is a holonokhoz hasonlóan.

Az átmenő struktúrák viszont olyan egyes szakaszra jellemzők és ennyiben

ideiglenes szerkezetek, amelyeket általában többé-kevésbé felváltanak a későbbi
fejlődési szakaszok.

Az én vagy én-rendszer járja végig ezt a strukturális fejlődést, amely az

azonosulás, az akarat, védekezés és a szerveződés és az anyagcsere központja.
Vagyis a strukturális növekedés és fejlődés minden szintjét én emészti meg,
vagyis az én rendszer, emészti meg az élményeket.

Tehát a három alap: alapstruktúra, átmeneti szakaszok és én rendszer.

Alapstruktúrák:

A tudat alapstruktúráinak az a jellemző tulajdonsága, hogyha már kialakult az

emberi fejlődés során, akkor általában az egyén későbbi élete és fejlődése során is
fennmaradnak. De ahol az én továbblép, magasabb alapstruktúrákba, így
meghaladja az előzőt, és alárendeli az előző alapstruktúrát a következőnek, de az
megtartja viszonylagos autonómiáját és funkcionális függetlenségét az új
magasabb alapstruktúrán belül is.

Első szint: a szenzoros fizikai. Az anyag, az érzékelés és az észlelés birodalma.

Az első három buddhista szkandha.

A második szint a fantazmikus érzelmi, vagy az érzelmi szexuális szint, ez a

bioenergia, a libidó, vagy a prána védőburka. És a negyedik buddhista szkandha.
Csak képeket alkalmaz a tárgyakról a kettes szint, tudomásul veszi, és nem
gondolkozik róla.
A harmadik szint a leképező elme. A leképező elme két szakaszban fejezi ki
önmagát, az első a szimbólumok, ezek a kettő-négy év között, a második a
fogalmak szintje négy és hét év között. A szimbólum túlmegy az egyszerű képen,
a fantazmikus érzelmi
8. szinten, mégpedig abban, hogy a kép képszerűen, (vagy
verbálisan) ábrázolja a tárgyakat, míg a szimbólum nem képileg vagy verbálisan
fordulópont
tudja ábrázolni azokat. A fa szó egyáltalán nem hasonlít a valódi fára. A fogalom
olyan szimbólum, amely nemcsak egyetlen tárgyat vagy cselekvést reprezentál,
hanem a tárgyak vagy cselekvések osztályát. A szimbólum utal, a fogalom jelent.

Szabályszerep szint a negyedik, ez a konkrét műveleti szakasz elődjétől abban

különbözik, fel tudja venni mások szerepeit. És szabályokkal kapcsolatos
műveleteket tud végrehajtani. Mindsight.

Az ötödik formális reflektív elme, nemcsak a világról tud gondolkodni, hanem

magáról a gondolkodásról is. Ezért ez az első szint, amely tisztán, introspektív,
és tükrözni tudja önmagát. És ki tud alakítani egy egyetemesebb szemléletet.
Tükrözi az EGOT.

Hatodik szint: víziólogika, formális elmekapcsolatokat hoz létre, a víziólogika

hálózatokat teremt ezekből a kapcsolatokból, a formális szint fölött működik,
felfogja a gondolatok hatalmas hálózatát, ahogy ezek egymással kapcsolódnak.
Ez a magasrendű szintetizáló képesség kezdete, mely összefüggéseket teremt,
igazságokat kapcsol össze, gondolatokat tesz egymás mellé, fogalmakat integrál.
Ez a személyes szint legmagasabb integratív struktúrája. Az intuíció jellemzi.

Ezen túl kezdődik a transzperszonális fejlődés, amelynek a hetedik szintje az

okkult, az okkult szintet felfoghatjuk a víziólogikai szint és a víziós belátások
csúcspontjaként. Ez a hatodik csakrához tartozik. A harmadik szem (Agna), ez a
transzcendens, transzperszonális vagy kontemplatív fejlődés kezdetét vagy
megnyílását jelzi. A kognitív és perceptuális képességek szemmel láthatóan meg
sokszorozódnak, és egyetemessé válnak. Túlnyúlnak a személyesen, az egyén
elkezdi megtanulni, hogyan kell nagyon finoman megfigyelni az elme kognitív és
perceptuális képességeit, és így ennek arányában elkezdi meghaladni,
transzcendálni őket.

A belső látás (gyógyító erő) perceptuális (érzékelési) ereje nagyobb és

közvetlenebb, mint a gondolkodás perceptuális ereje. A megvilágosultnál még
nagyobb tudatosságot teremt, az igazság meglátása és az igazság fénye, valamint
annak meglátása és megragadó ereje révén. A gondolkodó elmét közvetlen belső
látással és inspirációval világítja meg. Finomabban és bátrabban körvonalazza a
dolgokat. Nagyobb megértést biztosít, mint amire a gondolati fogalomalkotás
képes. És magában foglalja a teljesség erejét.

Nyolcas szint: ez a szubsztilis /finom/, itt vannak a tényleges archetípusok,

transzcendens belátások, és a feloldódás székhelye. Ez a személyes Isten alak
otthona. A szavikalpa szamádhi. Ez a megvilágosulás, az elragadtatás és a kezdeti
transzcendentális belátás birodalma.

A kilencedik szint a kauzális. Kauzális szintre azt mondják, hogy az összes

alsóbb struktúra meg nem nyilvánuló forrása, vagy transzcendentális alapja.
Hívhatják mélységnek, ürességnek, formanélküliségnek, és nirvikalpa
szamádhinak, és hívhatják dnyána szamádhinak. Kicsúcsosodó, erőfeszítés
nélküli belátásnak is hívják.

Megjelenik az egyetemes és forma nélküli Én /Atman/, amikor ez a felettes elme

leszáll, akkor a központosító énérzet teljes mértékben alárendelődik, elvész a
létezés nagyságában és végül eltűnik. Átveszi a helyét a tág, kozmikus észlelés, és
a határtalan egyetemes Én (Atman). Az egység korlátlan tudatossága, amely
mindent áthat. És ez egy a legfelsőbb Énnel, Atman, Belső lényegiség és az
abszolút közelébe kerülünk.

A tizedik a legvégső. Miután az egyén áthatolt a meg nem nyilvánult kauzális

feloldódás állapotán, a tudat végén mire ráébredt korábbi és örök lakhelyére az
abszolút szellemként /lélek, Atman/, amely sugárzik, és mindent áthat, amely egy
és sok, az egyetlen és az összes, a megnyilvánult forma, és a megnyilvánulatlan
forma nélküli teljes integrációja és azonossága. Ez a túrija állapota abszolút és
jellemezhetetlen tudatosság. Szigorú értelemben véve a végső nem csak egy szint
a többi közül, hanem maga az összes szint valósága, állapota vagy ilyensége.
Turijatita.

Az átmeneti szakaszok. Az átmeneti szakaszok nem vesznek részt a későbbi

fejlődésben, vagy nem rendelődnek alá, hanem szétoszlanak, vagy lecserélődnek.

Az alapstruktúrák olyanok, mint egy létra, amelynek minden foka a lét nagy
láncolatának egyik szintje. Az én, vagy én-rendszer az, aki a létrán mászik. Az én
a kapaszkodás minden fokán más szemszögből látja a valóságot, más a rálátása,
eltérő az identitása, másfajta a moralitása, eltérő én szükségletekkel bír. Ezekre az
én érzésben és a valóság észlelésben fokról-fokra bekövetkező változásokra az
átmeneti struktúrák, vagy még gyakrabban az én struktúrák kifejezéssel utalunk.

Tehát, amikor a negyedikről az ötödik szintre kapaszkodik az én, akkor a

negyedik létrafokra jellemző korlátoltabb szemlélet módját felváltja az ötödik
szint új perspektívája. A négyes szint megmarad, de látásmódjának korlátai nem.
Tehát a tartós szerkezet a tudat alapstruktúrája, az én szakaszok átmenetiek,
ideiglenesek, vagy fázis specifikusak. Tehát minden alapstruktúra különböző fázis
specifikus, átmeneti struktúrákat vagy én szakaszokat támogat. Különféle én
szükségleteket, én identitásokat, morális válaszkészleteket.
Például, amikor az én a szabályszerep szinten azonosítja önmagát, akkor a
valahová tartozás, az én szükséglete, én érzése konformista, morális érzéke pedig
konvencionális. Ha utána a formális reflektív szintre azonosul, akkor az
önbecsülés a szükséglete,
8. én érzése individualista, morális érzése
posztkonvencionális.fordulópont

AZ ÉNRENDSZER

Most, aki kapaszkodik, azt figyeljük, ezt én struktúrának, vagy én rendszernek

hívjuk. Az én rendszer az alábbi alapvető jellegzetességekkel bír:
1. Identifikáció, az én az azonosulás központja, amit énnek nevez a nem
énnel szemben. Felosztják úgyis, hogy van szubjektív, ez a belső, és
objektív, ez a külső. Angolul a belsőt, azt nagy I betűvel jelzik, a külsőt
pedig me jelzi.
2. Szerveződés. Az én az, ami egységet biztosít, az elme részére. Majdnem
azonos a szelf /a leképezett tartalom, az énkép, másképp mondva, a
másoktól elkülönülten megélt én/. „A szelf nem csupán mögöttes lelki
részek, vagy alstruktúrák szintézise, hanem független rendező erő,
vonatkoztatási keret, amelyhez viszonyítani lehet az említett alstruktúrák
tevékenységét, vagy állapotait.
3. Akarat. Az én a szabad akarat központja is, de a szabadság csak annyiban
értendő, amennyiben az én aktuális alkalmazkodó szintjének korlátai azt
lehetővé teszik. Pl.: a 3. létrán lévő én (mágikus-mitikus) még nem annyira
szabad, hogy hipotéziseket tudna megfogalmazni, amelyek csak az 5.
szinten, a formális műveletek szintjén fognak megjelenni nála.
4. Elhárítás. Az én az elhárító mechanizmusok központja is. Az elhárításokat
általában normálisnak, szükségesnek és helyénvalónak tartjuk, ha azonban
túl sokat, vagy túl keveset élnek vele akkor betegséggé, vagy patologikussá
válnak.
5. Anyagcsere. Az Én egyik központi feladata, hogy megeméssze, a fejlődés
egy-egy létrafokán szerzett élményeit. Az élményeket és tapasztalatokat a
magunkévá kell tennünk ahhoz, hogy kialakuljon belőlük az alapstruktúra.
Lehet beszélni testi eledel, érzelmi eledel, mentális eledel, spirituális
eledelről. Ez megfelel a tárgykapcsolatok szintjeinek, és nagyon fontos,
hogy hogyan kezeli az én ezeket a táplálék tárgyakat. /szerv tárgyakat/.
6. Irányválasztás. A szintek között az én számára az a kérdés, hogy
emelkedjen, vagy süllyedjen. Előre vagy hátrafelé haladjon, hogy egyre
mélyebb struktúrákkal járó egyre differenciáltabb és ugyanakkor
integráltabb szintekre emelkedjen, vagy inkább visszafelé fejlődjön
(regresszió).
 AZ EGÉSZ FEJLŐDÉS ÖSSZEFOGLALÁSA

Ha az én lényegileg azonosul egy bizonyos alapstruktúrára, vagyis létrafokkal,

akkor az én, vagy az ént fenntartó késztetés megpróbálja megszilárdítani,
integrálni, és megszervezni az ennek eredményeként előálló objektumot. A
kezdeti azonosulás az adott alapstruktúrával teljesen normális, szükséges, és az
adott fázisnak megfelelő folyamat. És ezért alakul ki az adott alapstruktúrához
kapcsolódó, vagy az általa támogatott én-szakasz. Ha azonban az én szeretne
felfelé haladni, az alapstruktúrák fejlődésének hierarchiájában, vagyis növekedni,
akkor el kell engednie vagy löknie magától a kizárólagos azonosulását az adott
alapstruktúrával, hogy a fejlődés létrájának a következő fokával azonosulhasson.
Ezért az alsóbb szint meghal benne, elhagyja, és közeledik a következő fejlődési
szint nagyobb egységét, differenciációját és integrációját biztosító szinthez. Ezzel
együtt jár egy új én érzés, új én szükséglet, új morális érzékenység, új
tárgykapcsolatok, új életformák, új halálformák, új feldolgozandó táplálékok és
így tovább.

Az alsóbb alapstruktúra megmarad, mint a tudat fejlődésének egyik szükséges

létrafoka, ezért integrálni kell az újonnan kialakuló tudat szintre, egyénre.
Kialakul a megtartás és megtagadás, /másképpen az élet és a halál/ egyaránt
szemmel láthatóan fontos fázis specifikus feladatok elvégzéséhez járul hozzá. Az
én pszichológiában a pszichoanalízis én pszichológiai irányzatában a két ösztönös
elmélet valójában az érosz elméletévé nőtte ki magát, amely integráló,
megszilárdító, összerendező vagy megtartó erő, az agresszió /thanatosz/ pedig
differenciáló, leválasztó, szétoszlató vagy tagadó erő.

Az alapösztönök közül az elsőnek, a megtartásnak, vagy érosznak az a célja, hogy

egyre nagyobb egységeket hozzon létre, és ezeket meg is őrizze. A tagadásnak
pedig ezzel szemben az a célja, hogy megoldja a kötelékeket. A differenciáció
/szeparáció - megtagadás/ a szintézissel /integráció - fenntartás/ együtt az egyén
fontos pszichés funkciója. A libidó a kapcsolatot keresi, míg az agresszió a
szeparációra és az individuációra törekszik, és azt igyekszik fenntartani. Az
agressziót, vagy megtagadást tehát már nem kell kimondottan ellenségesnek vagy
romboló erőnek tartani. Az agresszív késztetés a fejlődést és az önérvényesítést
segíti elő, és nem ellenséges vagy romboló hatású. Tehát létezik egészséges
agresszió, és létezik beteges agresszió.

A megtartás és megtagadás fontos fázis specifikus célokat szolgál, akkor indulnak

be kóros folyamatok, ha a két feladat közül az egyik, vagy mindkettő irányt
téveszt. Akkor beszélünk beteges fenntartásról, amikor egy bizonyos szinten
egészséges azonosulásokat és tárgykapcsolatokat az én nem tudja elengedni, hogy
újabbak és magasabbak előtt nyíljon meg. Tehát a beteges megtartás nem más,
mint fixáció.
Az egészséges vagy normális megtagadás horizontálisan segít differenciálni,
elkülöníteni az én és tárgyreprezentációkat (a semlegesített agresszió erőt biztosít
a szeparáció - individuáció felé hajtó nyomásnak). Vertikálisan abban segít, hogy
az én eloldozza azonosulását,
8. differenciálódjon, leváljon, meg meghaladjon egy
alsóbb szintet egy magasabb kedvéért. A beteges megtagadás ezzel szemben azt
fordulópont
jelenti, hogy az én olyan komponensről igyekszik leválni, vagy feladni az
azonosulást vele, amelyet még nem integrált, nem emésztett meg, és nem
asszimilált kellően. Ilyenkor az adott komponenst egyszerűen leválasztja a
személyiségről. A beteges megtagadás tehát egyszerűen disszociáció vagy hasítás,
attól függően, hogy milyen elhárító mechanizmusok működnek/. Poszt traumás
stresz betegségek. PTSD.

A PSZICHOLÓGIA FEJLŐDÉSI DIMENZIÓI

A neurózisok és a határeseti-narcisztikus személyiségzavarok között legnagyobb

különbség az, hogy a neurózisokban valamilyen konfliktus vagy elfojtás van az
én struktúrán belül /Az ego például: elfojt egy ösztönkésztetést/, míg a borderline
és narcisztikus esetekben túl gyenge még az én struktúrája, hogy végrehajtsa az
elfojtást. És ilyenkor az én struktúra annyira fejletlen, hogy összekeverednek,
összeolvadnak az én és tárgy reprezentációk, az ént pedig elborítja a világtól vagy
a megsemmisüléstől való félelem, de az is előfordulhat, hogy a tárgyakat és a
személyeket csupán a grandiózus és a világgal összefolyt állapotban lévő önmaga
kiterjesztéseként kezeli.

Most már kialakultak olyan kezelési módok, hogy lehet kezelni a határeseti
patológiákat is, erre azért van lehetőség, mert kidolgozták az archaikus indulat
áttétel fogalmát, és nagyon alaposan megnézték az első három év fejlődését, az
elakadásokat, a torzulásokat, a strukturális szerveződés hibáit.

Először a csecsemőfejlődést, Mahler elvei szerint vizsgáljuk. Mahler azt találta,

hogy az én struktúra kifejlődése három fázison megy keresztül a születés és a
harmadik életév között. Az első az autisztikus, a második a szimbiotikus, a
harmadik pedig a szeparáció individuáció, amely további négy alszakaszra oszlik:
differenciáció, gyakorlás, újraközeledés és konszolidáció.

Tehát összesen hat szakasz van.

1. Autisztikus fázis, nullától egy hóig. Ez ilyenkor az újszülött pusztán
biológiai élőlénynek tűnik, reflexesen reagál. A libidó zsigeri helyzetben
van, nem tesz különbséget külső és belső között. Ezért Mahler ezt zárt
monádikus rendszernek, vagy elsődleges differenciálatlan mátrixnak
nevezi.
2. Szimbiotikus fázis, /egytől öt hó/. Ebben úgy működik a csecsemő, mintha
ő és anyja mindenható rendszer lenne, duálunió, melyet egy közös határ
vesz körül. Az én még nem vált el a nem éntől, a belső és a külső csak
 fokozatosan kezd elkülönülni.
3. Differenciáció alfázis. Ez az öttől kilencedik hó. Ezt kikelésnek is hívják, a
csecsemő szenzoros - fizikai - testi énje kikel a szimbiotikus állapotból. A
csecsemő elkezd elszakadni az anyjától, elkezdi megkülönböztetni a saját
testét az anyja testétől. Ez a konkrét differenciáció alapvetően a szenzoros-
fizikai testi énnek a környezettől való megkülönböztetésére vonatkozik,
mivel a csecsemő elméje (az újonnan kialakuló fantazmikus vagy képi
szint) és érzései (az érzelmi-szexuális szint) még nem differenciálódott a
környezettől. Érzelmileg még egy az anyjával, összeolvadt állapotban
vannak az érzelmek és az én képek. Az anya számára ez egy újraélési
helyzet a saját szimbiózis fázisának.
4. Gyakorló alfázis, /kilenctől - tizenöt hó/, a grandiózus - exhibicionista
narcizmus itt éri el a csúcsát. A gyerek megmámorosodik saját
képességeitől, és világának nagyságától. Felvillanyozódik saját
képességeitől, folyamatosan örül a táguló világban tett felfedezéseinek, és
beleszeret a világba, valamint saját nagyságába és mindenhatóságába. Az
én és tárgyi reprezentációk összeolvadt egységben vannak.
5. Az újraközeledési alfázis /15-24 hó/. Ez egy kulcsfontosságú szakasz, itt az
én és a tárgy reprezentációk végül elkülönülnek. Különálló és elkülönült
fantazmikus - emocionális én bukkan fel végre és különül el az érzelmi
libidinális (szeretett) tárgyi reprezentációktól. Pszichológiai értelemben
megszületett az emberi csecsemő. Tehát először van a születés, utána van a
kikelés, és utána következik be a pszichés megszületés, tehát a pszichének
a megszületése, a pszichés én megszületése. Ezzel a születéssel együtt jár a
grandiózus - narcisztikus fúzió az én és a tárgy egységek között,
megjelenik a szeparációs szorongás, és az elhagyásos depressziós érzés. A
kisgyereknek fokozatosan és fájdalmasan fel kell adnia a saját nagyságáról
szóló tévképzeteit. Ebben a fázisban a gyermek elméje és teste még szoros
egységet alkot, még összeolvadt.
6. Konszolidáció és érzelmi tárgy állandóság /huszonnégy - harminchat hó/
Az én és a tárgyak reprezentációinak világos és viszonylagos tartós
differenciációja jön létre. A rész én képek egy egész szelf reprezentációt
alakítanak ki. A résztárgy képeknek egésztárgy reprezentációba integrálása
megtörténik.

Mahler azt vallja, hogy a borderline tünetek legfontosabb kórtörténeti előzménye

az újraközeledési fázisban bekövetkezett törés. Az én struktúrának még nem
sikerült világosan elkülönülnie, leválnia a korábbi szimbiotikus és gyakorló
alfázisok grandiózus - omnipotens szoros egységéről; ez a fejlődési megrekedés
vagy az önstrukturalizálás törése a határeseti személyiséget nyitva hagyja az
érzelmek elborítása, elárasztása, a fúziós pánik vagy az én - és - tárgy
grandiózitás előtt. Mivel az én struktúrája nem alakul ki megfelelően ezen a
kezdetleges szerveződési szinten, a borderline személyiségnek nem állnak
rendelkezésére a magasabb vagy másképpen neurotikus elhárító
mechanizmusok /az elfojtás, a racionalizáció, az áttolás/; inkább a kezdetleges és
fejlődéstanilag a neurotikus szint alatti elhárításokra kell bíznia magát /különösen
a hasításra, a tagadásra, a bekebelezésre és a disszociációra/.
Másrészt viszont Blanck
8. és Blanck /1979/ szavaival összefoglalva: „Ha a
szimbiotikus fázist fordulópont
és a szeparáció - individuáció alfázisait megfelelőképpen éli
meg, akkor a kisgyermek elérkezik a valódi önazonosság /identitás/ szintjére -
amikor már elkülönülnek az én- és a tárgyreprezentációk, és már megvan a
képessége arra, hogy a szükségleti állapotától függetlenül is fenntartsa a
tárgyreprezentációkat (ha haragszom is éppen az anyámra az az anyám marad. Ez
tulajdonképpen az „érzelmi tárgy állandóság” definíciója). A stmkturalizáció jó
esetben a normális, rossz esetben a neurotikus szerveződés felé halad, de a
borderline - szerveződést elkerüli. Ha az egyén eléri és abszolválja a szeparáció -
individuáció e stádiumát, akkor az én struktúrája már elég erős és egyedi ahhoz,
hogy képes legyen a neurózis létrehozására; jöhet az ödipális korszak, amit vagy
megold /normális lesz/, vagy eltéved benne /pszichoneurotikus lesz/.

egész szelfrepre- egész tárgy-

zentáciék reprezentációk

Az első fordulópont /az autisztikus, szimbiotikus és differenciációs alfázisaival/ a

„kikelés” szakasza, melynek során az én rendszernek el kell érnie, hogy
kialakuljanak a lét fizikai és szenzoros - perceptuális alapstruktúrái. Ha ez a
kikelés véletlenül sérülne, akkor az én, nem tud lekerülni az autisztikus -
szimbiotikus röppályáról, és a legrosszabb esetekben nem képes még saját
szenzoros fizikai énjét sem megkülönböztetni a szenzoros fizikai környezettől
/autisztikus és szimbiotikus pszichózisok/, ennek következtében nem tud áttérni
a második, következő fordulópontra, fantazmikus - emocionális szeparációra,
individuációra.

egész fantazmikus - egész fantazmikus- konszolidáció

emocionális szelf emocionális tárgyak

újraközeledés

differenciálódás

gyakorlás

egesz szenzoros- egesz szenzoros-

fizikai én fizikai tárgyak
szimbiotikus

autisztikus

Ezen a ponton az Én bekerül a fejlődés második pontjába,

ahol el kell érnie, hogy kialakuljanak a lét következő nagy alapstruktúrái, az
emocionális - fantazmikus struktúrák
Ezen a ponton általában kialakulnak a lét alapstruktúráinak következő, újabb és
magasabb struktúrái; ebben az esetben a fantazmikus - emocionális. Pontosan ez
az újonnan kialakult szerkezet vezet az újabb és magasabb szintű fúziós
állapothoz, amelyet magát is az én-szerveződés új és magasabb szintjén kell
leválasztani és megkülönböztetni /szeparáció - differenciáció/. Ebben az esetben
ez a második fordulópont.

A legkorábbi szakaszban még nincs világos határvonal a /csecsemő/ mint

elkülönült /testi/ egység és a külvilág között. Még valószínűleg nincs tudatában
annak, hogy feszült állapota a saját testéből jön, vagy, hogy szükséglet
kielégüléseit és lelki feszültségeinek enyhítéseit valaki másnak köszönheti, aki
nem ő. Fokozatosan8.azonban az önmagával és a másikkal kapcsolatos érzékszervi
/szenzoros/ benyomásai révén elegendő mentális /fantazmikus/ kép halmozódik fel
fordulópont
benne önmagáról és a külvilágról /a második fordulópont kialakulása/. Ebben a
második szakaszban /tehát a második fordulóponton/ viszont az ön- és
tárgyleképezések még minden bizonnyal nagyon torzak /összekeverednek, vagy
összeolvadnak/, ami a projektív és introjektív mechanizmusoknak köszönhető. A
második fordulópont tehát már új, magasabb és minőségileg más fúziós
/fantazmikus - emocionális/ állapot, mint az első /szenzoros - perceptuális/, így
már egy új, magasabb rendű és minőségileg más, szeparációs - individuációs
folyamatnak kell felváltania.

Az ödipális szakaszt is meglehetősen nagy pontossággal határozhatjuk meg

fordulópontként vagy szeparációs - individuációs pontként.

fogalmi
tárgyállandóság

A
szeparációs-
individuációs
alfázis /a
második

érzelmi tárgy-
állandóság

fordulópont/
bejezésekor a
kisgyermek
fantazmikus-
emocionális
fizikai tárgy-
állandóság

énje elválik a
környezetéről, de a gyermek /fantazmikus és korai szimbolikus/ elméje és
/érzelmi-libidinális/ teste még nem vált el egymástól. Amikor /a magasabb rendű
szimbólumokkal és fogalmakkal/ kialakul a leképző elme, kezdetben még arra is
jellemző az elme és a test fúziója.

A harmadik fordulópontnál: a /leképező/ elme és az /érzelmi - libidinális/ test

differenciádója/integrádója történik meg. Ha ennél a fordulópontnál szakad meg a
fejlődés, akkor neurotikus én-struktúra alakul ki: a központi én leragad, fixálódik
bizonyos testi késztetéseknél /beteges fenntartás/, vagy pedig elfojt, esetleg
disszociál bizonyos testi késztetéseket /beteges megtagadás/. Ha azonban a
harmadik fordulópontot is sikerül jól teljesíteni, akkor az elme és a test világosan
kettéválik, és új, magasabb rendű fogalmi én-struktúrába integrálódik, amelyben
szerepet kap egy új és magasabb rendű internalizáció /a felettes én/. És amely már
képes a fogalmi tárgyállandóságra - vagyis megvan rá a lehetősége, hogy egy egész
fogalmat vagy a tulajdonságok egy osztályát egységben lássa anélkül, hogy
például libidinális vágyai nyomán, összekeverné az elemeit, vagy szétesne a
fogalmi kategória.

mátrix

Az én fejlődés három fordulópontja tulajdonképpen nem más, mint az, hogy az én

felkapaszkodott a nagy alapstruktúrák létrájának első három fokára.
Az én mindegyik fordulópontnál azonosul /normális megtartás/ az aktuális
alapstruktúrával, így kezdetben összeolvad az adott struktúrával és annak
tárgyaival, vagy nem válik el tőlük. Ezt követi a szeparáció-differenciáció /normál
megtagadás/ időszaka, amelyben az én rendszer vagy én struktúra megtanulja
megkülönböztetni magát mind az adott szintre jellemző tárgyaktól, mind pedig az
előző szint alanyától /vagyis meghaladja a korábbi és kizárólagos szubjektív
azonosulását a korábbi és alsóbb alapstruktúrával/. Ha bármely fordulópontnál
beteges megtartás /fixáció/ vagy beteges megtagadás /hasítás, disszociáció,
elfojtás, allergia/ alakulna ki, akkor megjelenik az annak a szintnek megfelelő
patológia is, amelyen 8. a törés bekövetkezett.
fordulópont

Kernberg én-fejlődési szakaszai:

1. szakasz: normál „ autizmus ” vagy elsődleges differenciálatlan szakasz. Ez a

szakasz az élet első hónapját fedi le, és megelőzi a „jó” differenciálatlan
én-tárgy konstelláció megszilárdulását. Ha a fejlődés megszakad, vagy
leragad ennél a szintnél, akkor ezt a szintet az autisztikus pszichózisok
kialakulása jellemzi.

2. szakasz: normális „szimbiózisEz a fázis az élet második hónapjától nagyjából

a hat-nyolc hónapos korig tart. A 2. szakasz kóros fixációja, vagy a 2.
szintre történő visszalépés jellemzi a gyermekkor szimbiotikus
pszichózisát, a felnőttkori szkizofrénia legtöbb típusát és a depresszív
pszichózisokat.

3. szakasz: az én megkülönböztetése a tárgyreprezentációktól. Nyolc hónapos

korban kezdődik, és a tizennyolcadik vagy a harminchatodik hónap között
fejeződik be. A végén ötvöződnek a „jó” és a „rossz” én reprezentációk, és
integrált én - fogalom alakul ki /ez minden bizonnyal énkép lesz, mivel a
fogalmak nem alakulnak ki a negyedik életévig/; valamint „egész” /tehát
nem részekből álló/ tárgyreprezentációkban integrálódnak a „jó” és a
„rossz” reprezentációk. Ha a fejlődés ebben a szakaszban vall kudarcot,
akkor határeseti személyiségszerveződésről beszélünk. /Ebbe a tág
kategóriába Kernberg beleérti a határeseti tüneteket, a függőségeket, a
narcisztikus zavarokat, a „mintha” és antiszociális személyiségzavarokat.
E szakasz folyamán működésbe lép az elhárítások korai készlete, amelyek
a hasítás vagy a primitív disszociáció körül csoportosulnak, és kedveznek a
többi korai elhárításmódnak: a tagadásnak, a primitív idealizációnak, a
projektív identifikációnak, az omnipotenciának és a devalválásnak.

4. szakasz: a magasabb szintű intrapszichés tárgykapcsolatokból származó

struktúrák. A szakasz tipikus pszichopatológiáját a neurózisok és a
 „magasabb szintű” karakterpatológiák adják. Az elfojtás válik a szakasz
legfontosabb elhárító mechanizmusává.

5. szakasz: A felettes én és az én integrációjának megszilárdulása. Ezt az /ödipális

időszak utáni/ fejlődési szakaszt az én - identitás fokozatos fejlődése
jellemzi.

Masterson /1981/ azt vetette fel, hogy a narcisztikus és határeseti állapotok ugyan
nagyon közeli kapcsolatban állnak egymással, fejlődéstanilag mégis különbözőek.
Masterson szerint a határeseti személyiségzavarok elsődleges fejlődéstörténeti
lelki sebei az újraközeledési fázis /F-2b/ sérülésére vezethetők vissza, míg a
narcisztikus zavarok fejlődéstörténeti törése minden bizonnyal ez előtt megtörtént
már /vagyis a gyakorló alfázisban F-2a/. A narcisztikus zavarokat a grandiózus én
és az omnipotens tárgyvilág közötti fuzionált egység jellemzi, ami a gyakorló
alfázisban tipikus. Az újraközeledési alfázist már a grandiózus-omnipotens
fuzionált én-tárgyegységek felbomlása vagy differenciálódása jellemzi, így
Masterson szerint ez nem lehet a narcisztikus zavarok fejlődési törésének pontja.
„A narcisztikus személyiségzavarok fixációjának már az /újraközeledési krízis/
előtt meg kell jelennie, mivel a páciens klinikailag úgy viselkedik, mintha a
tárgyreprezentáció szerves részét képezné a saját szelf reprezentációjának - a
kettő együtt mindenható, duális unió A határeseti személyiség viszont „úgy
viselkedik, mintha az egész élet nem lenne más, mint egy hosszú-hosszú
újraközeledési válság”.

Mindegyik fordulóponton belül három alfázist különböztethetünk meg. Az a)

alfázis a fordulópont differenciálatlan alapja, a b) alfázis a vertikális és horizontális
szeparáció - individuáció folyamata, a c/d alfázis pedig az ideális megoldás az
újonnan differenciált én és tárgyrészek megszilárdulása és integrációja.

Kernberg Főbb
fordulópontok
egoisztikus-fogalmi konszolidáció
ödipális korszak elme-test
differenciálatlanság érzelmi
konszolidáció újraközeledés
gyakorlás differenciálódás
szimbiotikus autisztikus
 8.
fordulópont

Ha az érzelmi én már kialakult és megszilárdult, a gyermek mentális énje kezd

kialakulni és kifejlődni, mely folyamatot jelentősen segíti a nyelv elsajátítása. A
mentális én különösen gyorsan fejlődik a harmadik és a hatodik életév között,
mely idő alatt a gyermek megtanul, nemcsak érezni, hanem gondolkodni, azaz
nyelvileg megfogalmazni, beszélni és mentálisan uralkodni a viselkedésén. Ám
azt is megtanulhatja, hogy bizonyos /különösen a szexuális és az agresszív/
érzései, és viselkedései elfogadhatatlanok a környezete számára ezért
megpróbálhatja „megtagadni” vagy „elfojtani” ezeket az érzéseket. Bizonyos
értelemben a mentális én /és annak gondolatai/ megtanulja, hogyan kell elfojtani a
korábbi érzelmi ént /és annak érzéseit/. Ha ez az elfojtás súlyos és hosszan tart,
akkor az elfojtott érzések kerülő úton és fájdalmas alakban újból megjelenhetnek,
amelyeket „neurózisok” néven szoktunk összefoglalni /Pl. fóbiák, kényszerek,
megszállottságok, hisztériák, függőségek stb./
A neurózisok esetében az egyént arra bíztatják, hogy „feltárja” az elfojtott
érzelmeit és érzéseit, és közvetlenebbül élje át őket újra /ezeket „feltáró
technikáknak” nevezik, ilyen például a klasszikus pszichoanalízis is/. A határeseti
zavar esetén viszont nem annyira az érzelmi én van elfojtva, hanem inkább arról
van szó, hogy az még nem stabilizálódott. Az érzelmi határok ilyenkor olyannyira
képlékenyek és változóak, hogy a terápia célja nem az, hogy bármit is „feltárjon”,
hanem, hogy kiépítse az én elkülönült és individualizált érzését /ezeket a
technikákat ennek megfelelően „struktúraképző technikáknak” nevezik/.

A PSZICHOPATOLÓGIA SPEKTRUMA

I.RÉSZ: A preperszonális tartomány patológiái.

A személyiségtipológia háromdimenziós modell, amelyben a személyiségtípus, a

személyiségszerveződés szintje és az alkati vagy öröklött terheltség foka
ötvöződik.

1. fordulópont
1a: autisztikus pszichózisok 1b/c:
szimbiotikus infantilis pszichózisok, a
legtöbb felnőttkori szkizofrénia, depresszív
pszichózisok.

2. /fordulópont
2a: narcisztikus személyiség zavarok

„A narcisztikus személyiségzavar főbb klinikai jellemzői a grandiozitás, a

rendkívüli én involváltság, valamint az érdeklődés és az empátia hiánya mások
irányában, holott a személy betegesen hajszolja az embereket, hogy kiváltsa
csodálatukat, és elfogadásra leljen náluk. A narcisztikus személyiségzavarral
jellemezhető páciens a jelek szerint szakadatlanul a tökéletességre törekszik
mindenben, amit csak tesz, gazdagságra, hatalomra és szépségre vágyik, és
igyekszik olyan emberekre találni, akik tükrözik és csodálják az ő nagyságát
/grandiozitását/. E védekező jellegű „homlokzat” mögött ott rejtőzik az üresség
állapota és a harag, valamint ami a legfontosabb: az intenzív irigység.

A narcisztikus személyiségzavar intrapszichés struktúrája megőrzi az infantilis

grandiozitást és az omnipotens tárgyhoz fűződő narcisztikus köteléket.”
/Masterson, 1981/
A nárcisztikus személyiség struktúra én- és tárgyreprezentációi konkrétan a
grandiózus én és a mindenható tárgy fuzionált egységéből állnak. A másik
személyt nem különálló egyénként /vagy elkülönült „egész tárgyként”/ élik meg,
akiknek saját jogaik és kívánságaik vannak, hanem saját grandiózusexhibicionista
énjük kiterjesztéseként,
8. akiknek az a célja, hogy az elsődleges szükségletek
kielégítésén munkálkodjanak.
fordulópont/Kohut, 1971/. Az egész világnak csak egyetlenegy
feladata van: tükrözni az én tökéletességét.
A grandiózus én és az omnipotens tárgy fuzionált egysége alkotja a központi ént,
és ez az összeolvadás olyannyira „légmentesen” zárt, hogy látszólag elfedi a
mögöttes üres-, haragos- irigy fuzionált egységet, és az annak eredményeként
kialakuló mély, elhagyásos depresszió érzését. Jellegzetes elhárító mechanizmusai
a devalválás, az elutasítás, a tagadás, az elkerülés, a hasítás /különösen a
grandiózus én és a mindenható tárgy fuzionált egységét hasítja le az üres
(agresszív/depresszív egységről), valamint az acting-out.

A narcisztikus szerkezettel ellentétben a határeseti személyiségnél már részben

vagy majdnem differenciálódtak az én- és a tárgyreprezentációk. Elkezdett
kiemelkedni egy elkülönült egyén, de én - struktúrája még olyannyira erőtlen vagy
gyenge, hogy folyamatosan attól retteg, hogy elnyeli, vagy elhagyja a másik.
A határeseti én - szerkezet egy tehetetlen, függő, megfelelni akaró én - részre, és
egy „teljesen haszontalan”, „romlott”, „velejéig gonosz” én-részre hasad, ahol az
előbbi védekezése a csimpaszkodás, az utóbbié a távolságtartás vagy a
visszahúzódás. A megfelelni akaró, csimpaszkodó én-részhez egy csupa jó,
jutalmazó és védelmező résztárgy kapcsolódik, a „romlott-visszahúzódó” én -
részhez pedig egy csupa rossz, dühös, támadó és bosszúálló résztárgy.

A differenciációk nincsenek integrálva, ezért a határeseti személyiség

szerkezetében rengeteg töredékstruktúra vagy részegység található. A határeseti
személyiség ennek következtében folyamatosan ingadozik a majdnem teljes vagy
szinte kaméleonszerű megfelelési vágya - mely a „jó”, „elfogadottság” vagy
„biztonságos” érzéseket kelt - és a másoktól való visszahúzódás és morcos
távolságtartás között. Mivel a többi ember (akiket ilyenkor dühösnek,
bosszúállónak és lebecsülőnek él meg) hatására romlottnak, féregnek, teljesen
értéktelennek, megvetendően rossznak éli meg önmagát /olykor öngyilkossági
gondolatai is támadnak/.

3. fordulópont
3a: határeseti neurózisok

Ezek a kórképek vagy a szeparációs - individuációs alfázis hiányosságaival

megterhelt neurotikus fejlemények, vagy pedig részleges visszalépés a
határesethez közelibb állapotokhoz a túlságosan megterhelő neurotikus - ödipális
fejlemények hatására.
Két rövid példával szemléltetve: ha a genitális szexualitást az újraközeledési
alfázis hiányosságai terhelik meg, a személy torzítva észleli a szexuális
válaszokat, fenyegetést érez, hogy csapdába esik, vagy elnyelődik. Ha viszont a
narcisztikus tükrözés feldolgozatlan terhei nyomasztják, akkor a diadalérzés az
énje nagyságának birtokló kiterjesztése vagy a dühös-szadisztikus uralkodás
irányába történik a torzítás.

3b: pszichoneurózisok

A jól ismert neurotikus zavarok /a neurotikusszorongás, a megszállottkényszeres

tünet együttes, a neurotikus depresszió, a fóbiák, a hisztéria, a hipochondria,
függőségek/ tartoznak ide.
A legalacsonyabb én - fejlődési struktúrák /az autisztikus, a szimbiotikus és a
narcisztikus/ általában monádikus természetűek; a határesetiek diádikusak, a
pszichoneurotikus struktúrák pedig triádikusak.

A 2. és 3. év környékén azonban az én ráébred a saját nemi identitására, és ezzel

három szereplő lép színre: én, a nőnemű anya és a hímnemű apa. Gender.

A központi én most már egy szimbolikus - fogalmi szerkezettel azonosul, és

akként létezik, nevezetesen a leképező elme egójával: már nem fantazmikus -
libidinális én, hanem fogalmi ego szerű én.
Az ego szerű én, tehát ideális esetben már három feladatot is megoldott, mire
idáig eljutott.
1. / Horizontálisan differenciálódott az új, fogalmi tárgykapcsolataitól,
2. / Megszilárdította és integrálta saját struktúráját, amely most már új és
magasabb internalizációkat is tartalmaz /a szuper egót/, és
3. / Vertikálisan differenciálódott a korábbi szinttől, a libidinális éntől,
/vagyis meghaladta azt/ - a kizárólag libidinális Ént megtagadja és
transzcendálja, de maga a libidó /vagy az ösztön Én /megmarad, mint alapvető,
megfelelő és szükséges létezési alapstruktúra.

Kialakul a 3. fordulópont énjének háromrészes szerkezete: ego - szuperego - id

/én, felettes én, ösztönén/. Míg az F-2 színt énjének legtöbb konfliktusa
személyek közötti /interperszonális/ volt, az F-3 színt énjénél személyen belüli
/intrapszichés/. Ahol a differenciáció - integráció nem világos, vagy nem
befejezett, ott háború dúl: a felettes én és az ösztön-én között /gátlás/, az ösztönén
és az én között /szorongás, megszállottság/, a felettes én és az én között /bűntudat,
depresszió/.
Az F-3 szintű én háromrészes szerkezete jó kulcsot ad a kezünkbe ahhoz is, hogy
mit jelentenek a pszichoneurózisok a fejlődés és a patológia teljes spektrumában,
mivel az én folyamatosan kapaszkodik felfelé a létezés alapstruktúráinak
létrafokain az anyagtól a testen, az elmén és a pszichén a lélek felé.
A test, a természethez tartozik, az elme azonban nem létezik történetiség nélkül; a
testet késztetések irányítják, az elmét a gondolkodás. A test csupán szubjektív, az
elme azonban interszubjektív, szabadon felveszi más szubjektumok szerepét a
kölcsönös kommunikáció és a szimbolikus gondolatcsere közben. A test egy
pusztán jelenlévő érző ént alkot, az elme viszont táptalajt nyújt az időben és
tematikusán létező énnek, amely történeti hermeneutikus (értelmezőmagyarázó),
intencionális (szándékolt,
8. szándékos), értelmez/het/ő, jelentést kereső,
gondoskodó, morálisfordulópont
szerepe/ke/t játszó sors- és forgatókönyvi én.

Ödipális szakasz sors- és forgatókönyvei /szkriptjei/ és társas szerepei azonban

meglehetősen durvák és egyszerűek, különösen a későbbiekkel összehasonlítva.
Kezdjük azzal, hogy a szerepek száma és fajtái nagyon egyszerűek: van
gyermeki, szülői, testvéri. Maguk a forgatókönyvszerepek továbbá majdnem
teljesen /vagy legalábbis túlnyomórészt/ pusztán libidinális programok, örömelv
által vezéreltek.

II.RÉSZ: A perszonális tartomány patológiái

A szerepek átvételének igazi képessége kimondottan az ödipális szakasz utáni

fejlemény a 7-8 életév betöltésével. A gyermek teljesen normális és egészséges
módon oldja meg az ödipális konfliktust, hogy aztán zátonyra fusson a
szerepzavar és az identitászavar feladatain, mégpedig olyan okokból, amelyeknek
az égvilágon semmi közük nincs az ödipális konfliktusokhoz vagy gondokhoz. E
konfliktusok sokkal inkább kognitív, mintsem pszichodinamikai természetűek és
eredetűek, de éppen olyan gyengítő és lesújtó hatással járnak. A kognitív
identitással kapcsolatos és egzisztenciális gondok egész körét „középső” vagy
„személyes” tartománynak nevezthetjük, amelyeket „kognitívforgatókönyvi”,
„identitás” és „egzisztenciális” szinteknek nevezhetünk.

4. fordulópont
A szerep-én és a kognitív forgatókönyv-
patológia

A központi én meghaladja a leképező elmével történt kizárólagos azonosulását /

és ödipális kivetítéseit/, majd elkezd a szabály/szerep - elmével azonosulni. A
szabály/szerep elme /másképpen: formális műveletek szintje/, az első olyan
szerkezet, amely már nemcsak utánozni, hanem valóban felvenni is képes mások
szerepét. Az F-4 szintű én élethalálharcai viszont már inkább a szabályokkal és a
szerepekkel kapcsolatosak - a vágyak a beilleszkedéssel, a valahová tartozással, a
többiek között a saját helyünk vagy szerepünk megtalálásával kapcsolatosak. Meg
szeretnénk érteni a szabályokat, és ennek megfelelően félünk attól, hogy
„elveszítjük az arcunkat”, kiesünk a szerepünkből, megszegjük a szabályokat.
Ennek a szakasznak a legkiemelkedőbb elhárító mechanizmusa a „dupla fenekű
tranzakció, amikor az egyén mást kommunikál a felszínen /Pl. „Csak a legjobbat
akarom neked!”/ és mást a rejtett szinten /Pl. „Ne hagyj el!”/. Ha felfedjük előtte
a rejtett üzenetet, akkor az egyén azt körömszakadtáig tagadja.

5. fordulópont
Identitásneurózis

A formális reflektív alapstruktúra kialakulása lehetővé teszi az F-5 szintű én

fejlődést: a magas szinten, differenciált, reflektív és introspektív én szerveződést.
A én el tud gondolni lehetséges /másképpen: hipotetikus/ jövőket, amelyek
teljesen új célokkal, új lehetőségekkel, új vágyakkal /ez az élet/ és új
félelmekkel /ez a halál/ járnak. Fel tudja fogni a lehetséges sikereket és a
lehetséges kudarcokat.
Elég erős-e ahhoz, hogy megszabadítsa magát a szabály/szerep elmétől, és a saját
lelkiismereti elveire támaszkodjon? Lesz-e elég mersze saját véleményt alkotni?
Vajon legyőzi-e majd a szorongás és a depresszió, amikor elkezd kialakulni? Az
ilyen aggodalmak - amelyeket sajnos sok tárgykapcsolat - elméleti gondolkodó az
F-2 szint szeparációs-individuációs dimenzióira redukál alkotják az F-5 szintű én
magját és annak identitáspatológiáját. A filozófiai problémák az F-5 szintű fejlődés
szerves részét képezik, ezért ezen a szinten a filozófiai tájékoztatás a terápia
szerves és legitim részét alkotja.

6. fordulópont.
Egzisztenciális patológia

Különbséget kell tennünk az „egzisztenciális”, mint az én-fejlődés egy bizonyos

szintje /F-6/ és az „egzisztenciális, mint egy olyan konfliktus között, amely az én-
fejlődés minden szintjén előfordulhat és elő is fordul. Az utóbbi /az ún.
„egzisztenciális konfliktus”/ nem más, mint az én-fejlődés minden egyes szintjén
előforduló élet/halál, illetve megtartás/megtagadás küzdelmek egyik látásmódja,
az emberi lét mély és jelentőségteljes eseményeivel kapcsolatosak. Minden
szakasz központi dilemmáját és késztetéseit felfoghatjuk az élet/halál, a
megtartás/megtagadás problémájának, vagy másképpen egzisztenciális
problémának, bár az egzisztenciális küzdelem megnyilvánult formái szintről-
szintre változnak.
Az „egzisztenciális szint” az alapstruktúra-fejlődés egy konkrét szintjére /a
„víziólogika” szintjére/ és a neki megfelelő én-fejlődési szintre /a „kentaurra”/
utal.

1. / Az egzisztenciális elme Heidegger: egész személyes filozófiáját csodálatosan

áthatja ez a tudatossági szint.
2. / A szint én-struktúrája olyan, hogy „az elme és test egyaránt az integrált én
tapasztalatának a része”. Ez a személyes elme-test integráció - innen jön a kentaur
elnevezés.
3. / Ez a szint a személyes tudatosság legmagasabb szintje.
Az F-6 vagy egzisztenciális én legfőbb gondjai a következők: személyes
autonómia és integráció, hitelesség, valamint önmegvalósítás. Az ezzel együtt
járó affektusok pedig: érdeklődés az élet /vagy a világban való lét/ átfogó értelme
iránt, küzdelem a személyes
8. mulandósággal és végességgel, megtalálni a léthez
szükséges bátorságot a magányos és váratlan halállal szemben. Míg a formális
fordulópont
műveletekre képes elme elkezdi felfogni az élet lehetőségeit, és belemenekül ebbe
az újonnan megtalált szabadságba, addig az egzisztenciális elme /a víziólogika
révén/ összeadja a lehetőségeket, és megállapítja: a személyes élet nem más, csak
egy szikra a kozmikus űrben.

Az F-6 szint patológiájának központi kérdései közé tartozik, hogyan sikerül az

egzisztenciális énnek kezelni az új autonómia- és önmegvalósítási lehetőségeket,
és hogyan sikerül megküzdenie a végesség, a halandóság és a látszólagos
értelmetlenség problémáival.

A leggyakrabban előforduló tünetek:

1. Egzisztenciális depresszió - globális-diffúz depresszió, vagy az „életben való

elakadás” a látszólagos értelmetlenséggel szemben.

2. Hiteltelenség - Az egyénből hiányzik a saját végességének és

halandóságának mély tudatossága-elfogadása.

3. Egzisztenciális elszigeteltség és „ borzongás ” - az én elég erős, mégsem érzi

otthon magát az ismerős világban.

4. Elakadt önmegvalósítás - Maslow /1971/: Figyelmeztetem önöket, hogyha

szándékosan lejjebb rakják a lécet, mint amit egyébként át tudnának ugrani
/az önmegvalósításban/, akkor egész életükben mélyen boldogtalanok
lesznek.”
5. Egzisztenciális szorongás - az egyén világban való létezésének önreflektív
módjait fenyegető halál vagy veszteség.

Az egzisztenciális közönynek viszont sajátos és eltéveszthetetlen „íze” van: erős

és nagyon differenciált-integrált én-struktúra jeleníti meg a tünetet: meggondolt,
makacs, aggodalmas és mély depresszióról van szó, amelyből hiányzik a
határeseti személyiség „vonítása” vagy a neurotikus bűntudata.

„Miért is élek én? Miért is kellene vágynom bármire? Miért is tegyek bármit?”
Ismét más szavakkal: „van-e olyan értelme az életemnek, amely nem pusztul el a
rám váró elkerülhetetlen halállal?”
III.RÉSZ: A transzperszonális tartomány patológiái.

A transzperszonális tartomány is három nagyobb fejlődési szintre, és a nekik

megfelelő patológiákra oszlik, amelyeket okkultnak, szubtilisnak és kauzálisnak
nevezzük.

7 fordulópont
okkult zavarok

Az okkult patológia, amelyek:

1. / Minden viszonylag fejlett lélekben spontán módon kialakulhatnak,
2. / Komoly stressz helyzet /Pl. pszichotikus epizódok/ esetén a fejlődés bármely
korábbi alsóbb szintjét eláraszthatják,
3. / Valamely kontemplatív irányzat kezdő gyakorlóját lepik meg.

1. A legdrámaibb hatású okkult patológia a spirituális okkult energiák vagy

képességek általában spontán és nem keresett felébredésének köszönhető.
A kundaliní ébredése például: lelki dinamitként hathat.

2. A múló szkizofrén kitörések vagy pszichózisszerű epizódok egyik

legrejtélyesebb vonása az, hogy gyakran mély spirituális meglátásokat
közvetítenek, de neurotikus, borderline vagy akár egészen pszichotikus
/különösen paranoid pszichotikus/ én-struktúra közvetítésével.

3. Kezdő meditálók bajai:

a. Pszichés infláció - az okkult szint egyetemes - transzperszonális

energiáit és meglátásait kizárólag az egyéni én vagy a kentaur szolgálatába
állítják, ami rendkívüli módon felboríthatja az egyensúlyt /különösen, ha a
nárcisztikus alfázis maradványai megtalálhatók az én szerkezetben/.

b. A spirituális technika hibás gyakorlásából fakadó spirituális

bizonytalanság. Általában enyhe, szabadon lebegő szorongásban, vagy
pszichoszomatikus konverziós tünetekben /fejfájások, kisebb
szívritmuszavarok, bélpanaszok, stb./ jelenik meg.

c. A „lélek sötét éjszakája” - ha a lélek már közvetlenül megízlelte

vagy megtapasztalta az Istenit, az ezzel együtt járó látomásokat,
elragadtatást és tisztaságot, és az élmény kezd elhalványulni /kezdetben ez
elkerülhetetlen/, akkor a lélek mély elhagyásos depressziót élhet át /.

d. Egymással versengő életcélok - például: „Alapítsak családot, vagy a

meditációnak éljek?” A felső és az alsó én szükségletek közötti mély
hasadás egyik formáját fejezi ki, amely hasonlít a kóros sors- és
forgatókönyvekre, a neurózisok elfojtására, stb.

e. „Áldukha”
8. Az Áldukha gyakran a fejlődés okkult szintjének
egzisztenciális, neurotikus vagy még gyakrabban, borderline
fordulópont
maradványainak hatására alakul ki. Az ember ilyenkor ahelyett, hogy csak
megtapasztalná az élet keserűségét, maga keseredik meg.

f. Pránikus zavarok: ez a kundaliní

energiájának
iránytévesztésére utal az energia felébredésének korai stádiumában. A
pránikus zavarokat általában a helytelenül végzett vizualizációs és
koncentrációs gyakorlatok okozzák. Általában elemi erejű
pszichoszomatikus tünetek kísérik, többek között alig kontrollálható
izomgörcsök, erőteljes fejfájások, légzési nehézségek, stb.

g. „Jógabetegség” Az okkult és finom energiák nagy intenzitása

tulajdonképpen túlterhelheti az „alsóbb áramköröket”, ami /Aurobindo
szerint/ sok mindent eredményezhet, az allergiáktól az emésztési
panaszokon át a szívzavarokig. Ha Aurobindo ma is élne, talán
hozzátehetné még ezekhez a rákot is.
 Finom zavarok

Az F-8 szintű patológia két sebezhető pontja a következő: 1./ a korábbi mentális
okkult dimenzió differenciációja- szeparációja -meghaladása /transzcendálása/ és
2./a szubtilis archetípusos én és annak tárgykapcsolataival való azonosulás -
integráció - konszolidáció.

1. Ennek a törésnek egyetlen alapvető oka van: az Archetípusok. Jelenléttel

vagy éberséggel történő azonosulás megköveteli a mentális okkult én
halálát. E megaláztatás elszenvedése helyett az én visszahúzódik saját
elkülönült létezésébe, így széttöri a magasabb és elsődleges archetípusos
identitást. Az Archetípusos Jelenlét töredékei ilyenkor a még mindig duális
tudat tárgyaiként jelennek meg ahelyett, hogy az egész Archetípusos
jelenlét válna a transzcendentális tudatosság megérzett szubjektumává.
Ahelyett, hogy Archetípusos Éberség lenne /mint szubjektum/ az én a
meditációban csupán annak töredékeit szemléli /mint tárgyakat/. Nem éri
el a megszilárdulás /8c/ szintjét.

2. Álnirvána - ez egyszerűen azt jelenti, hogy a finom vagy archetípusos

formákat, megvilágosulásokat, elragadtatásokat, önkívületeket,
megértéseket vagy feloldódásokat összetévesztik a végső
megszabadulással.

3. Álfelismerés. A felismerés szintjén minden tudattartalom félelemkeltőnek,

nyomasztónak, undorítónak, fájdalmasak megvetendőnek tűnik: hihetetlen
fizikai fájdalmak és intenzív mentális-okkult nyugtalanság érezhető. Ez
azonban nem ennek a szintnek a patológiája, hanem teljesen normális ezen
a szinten, amelynek velejárója, hogy az ember intenzíven rálát a
jelenségek végső soron nem kellemes természetére, ha a numenontól
elkülönülve szemléli őket. Ez az erős fájdalom és érzelmi fordulat
motivációként hat az irányba, hogy az ember meghaladjon minden
felfogható megnyilvánulást a nirvánaszerű feloldódásban.

9. fordulópont
Kauzális zavarok
 1. A differenciáció kudarca - ha valaki nem képes elfogadni az
archetípusos én végső halálát /amely nem más, mint az elkülönült én-érzés
legfinomabb szintje/, akkor leragad a megnyilvánult világ valamely
aspektusához kötődésében. A Nagy Halál soha nem jelenik így meg,
aForma Nélküli Tudatosság pedig nem tud leválni a megnyilvánult
világról, és nem tudja meghaladni azt. Az én, nem tud a szívbe hullani,
mert elzárja előle a legfinomabb összehasonlítás, kapaszkodás, keresés
vagy vágyakozás; a végső akadály: a megszabadulás utáni vágy.

2. Arhat betegség. A tudatnak sikerül megkülönböztetnie önmagát minden

tudattárgytól, vagy az egész megnyilvánult világtól, olyan mértékben,
hogy semmilyen tárgy nem bukkan fel a figyelmében. Ddnyána, szamádhi,
nirvikalpaszamádhi, nirvána/.

Bevezetés a transzperszonális pszichológiába, Ursus Libris, 2006.