Name:

Hartman Anna
Order: 22039665
Köszönjük a vásárlást a szerző és a kiadó, valamint a terjesztő nevében is. Vásárlásával
támogatta, hogy Magyarországon az elektronikus könyvkiadás fejlődni tudjon, a digitális
kereskedelemben kapható könyvek választéka egyre szélesebb legyen. Köszönjük, és reméljük
webáruházunkban hamarosan viszontlátjuk.
 Gary Chapman

A szeretet másik arca

A HARAG

HARMAT
Budapest, 2014
 This book was first published in the United States
by Northfield Publishing, 820 N. LaSalle Blvd.,
Chicago, IL 60610 with the title Anger,
copyright © 1999, 2007 by Gary Chapman.
Previously published as The Other Side of Love.
Translated by permission.

Magyar kiadás – Hungarian edition:

© Harmat Kiadó, 2013
All rights reserved. Minden jog fenntartva.

Első nyomtatott kiadás 2005, hatodik utánnyomás 2012

Második kiadás 2014
Első digitális kiadás 2014

Felelős kiadó Herjeczki Kornél

Felelős szerkesztő Lehoczky Tünde
Borítóterv Lente István
Fordította: Kárpátiné Smidróczky Éva
Elektronikus verzió: Takács Gábor

ISBN 978–963–288–178–2


Könyvemet azoknak az embereknek ajánlom,

akik az elmúlt harminc év során
megosztották velem a haraggal kapcsolatos személyes küzdelmeiket, és
sebezhetőségük vállalásával
arra ösztönöztek, hogy választ keressek a harag
nyugtalanító tapasztalatára.


Bevezetés

A harag megértése és feldolgozása

A harag témakörében íródott könyvek és cikkek sokasága láttán felmerülhet az

olvasóban a kérdés: Miért vállalkoztam egy újabb könyv megírására erről a
témáról?
Két okból éreztem szükségét ennek. Az első, hogy a legtöbb írás nem
foglalkozik két alapvető kérdéssel:
1. Honnan ered a haragra való képességünk?
2. Mi a harag célja?
Ez a két kérdés szorosan összefügg egymással. Ha megértjük a harag
eredetét, megvilágosodik előttünk a harag célja is, és könnyebben
megtanulhatjuk, hogyan kezeljük helyesen dühös indulatainkat.
Az a néhány könyv és cikk, amely felveti a harag eredetének kérdését, úgy
tekint a haragra, mint az ember evolúciója során kialakult túlélési technikára,
amelynek az a rendeltetése, hogy felkészítse az embert a veszélyre.
Antropológiában jártas emberként úgy gondolom, hogy ez a felfogás
szánalmasan helytelen. Egyrészt figyelmen kívül hagyja a keresztény
szemléletet, másrészt természettudományos szempontból sem magyarázza
meg kielégítően a harag pszichológiai vonatkozásait.
A keresztények körében nagy zűrzavar uralkodik a harag érzésével
kapcsolatban. Véleményem szerint a zavar nagy részét a harag eredetének
félreértése okozza. Biztos vagyok abban, hogy a haragunk kordában tartására
irányuló erőfeszítéseink sokkal hatékonyabbak lennének, ha jobban értenénk
az ember haragra való képességének forrását és rendeltetését. Erről lesz szó az
első két fejezetben.
A másik ok, ami ennek a könyvnek a megírására késztetett, csaknem
harmincéves lelkigondozói tapasztalatomra vezethető vissza. Családok
százaival dolgoztam együtt, sokféle problémával találkoztam, és azt
tapasztaltam, hogy a harag helyes kezelésének hiánya majdnem minden
esetben hozzájárul a család működési zavarához. Ha a felnőttek tisztában
lennének azzal, hogyan bánjanak helyesen a haragjukkal, nemcsak
kiegyensúlyozottabb légkört tudnának teremteni otthonukban, hanem
gyermekeiknek is nagyobb eséllyel tudnák megtanítani, mit kezdjenek haragos
érzéseikkel.
A nyugati világban elterjedt szokás, hogy az emberek pszichológushoz vagy
lelkigondozóhoz fordulnak életvezetési problémáikkal. Sokan a tanácsadó
irodájában hallanak először a harag kezelésének pozitív lehetőségéről. Sajnos
az emberek nagy része csak akkor folyamodik segítségért, amikor haragjuk
helytelen kezelése már komoly bajba sodorta őket. És még többen vannak azok,
akik – talán idő- vagy pénzhiány, esetleg félelem miatt – még ekkor sem kérnek
tanácsot. Biztos vagyok abban, hogy a megfelelő információk birtokában akár
otthon is bárki megtanulhatja a harag kezelésének helyes módját.
Ez a könyv azért íródott, hogy szélesebb körben is megismertesse azokat az
alapelveket és módszereket, amelyek az irodámban megforduló családok és
egyedülállók százainak segítettek felfedezni egy járhatóbb utat haragjuk
kezelésére. Az esetek szereplőinek nevét megváltoztattam, de az élethelyzetek
és a beszélgetések valódiak. Az esetbemutatások olvasása közben talán sokan
magukra ismernek majd. Mindannyiunknak van mit tanulnunk a harag
hatékonyabb kifejezésével kapcsolatban, ha meg akarjuk állítani a
generációnkra oly jellemző szóbeli és tettleges agresszív viselkedés terjedését.
Őszintén remélem, hogy a harag kérdésének bibliai szempontú
megközelítését minden olvasó fel tudja használni saját haragos érzéseinek
pozitív kezelésében. Bízom abban, hogy A szeretet másik arca hasznos
segédanyagot nyújt az érdeklődőknek, és ösztönözni fogja a
csoportmegbeszéléseket és a műhelymunkát a harag témájának
feldolgozásában. A fejezetek végén található kérdések a főbb gondolatok
áttekintését és gyakorlati alkalmazását segítik elő.
A könyvben kifejtett gondolatok elsősorban lelkigondozói munkám
tanulságaiból, valamint a Szentírás tanulmányozásából születtek. (Ahol
szükségesnek láttam, ott utaltam a legújabb pszichológiai kutatásokra is.)
A Biblia nem csupán elméleti ismereteket közöl a harag természetével
kapcsolatban, hanem konkrét példákon keresztül mutatja be a harag
kezelésének helyes, illetve káros formáit. S ami még fontosabb, a Szentírásból
megérthetjük, hogy Isten haragja hogyan függ össze szerető és szent
jellemével.
A harag – mint majd látni fogjuk – a szeretet másik arca. Könyvünkben tehát
arra a kérdésre keressük a választ, hogy miként állíthatjuk haragunkat a
szeretet szolgálatába.


1.

Miért gerjedünk haragra?

Egy forró nyári napon jól öltözött férfi keresett fel az irodámban. Mikor leült,
észrevettem, hogy a jobb lábán nincs cipő. Hamarosan kiderült, miért.
– Dr. Chapman, segítségre van szükségem – kezdte. – Régóta tudom, hogy
nem tudok uralkodni magamon, de ami szombaton történt, az volt az utolsó
csepp a pohárban. Tizenöt percen keresztül próbáltam beindítani a
fűnyírómat. Ellenőriztem a benzint, az olajat, gyertyát cseréltem, de csak nem
akart indulni. Végül annyira bedühödtem, hogy belerúgtam abba az átkozott
masinába. Két lábujjam eltörött, és egy harmadik is megsérült. Miközben az
orvosra vártam a rendelőben, azt mondtam magamban: „Nem vagyok
normális!” Hát most itt vagyok a bekötözött lábammal, és szégyellem magam.
Ha kérdezik, mi történt, azt mondom: „Balesetem volt a fűnyírómmal.”
Ilyenkor azt hiszik, a fűnyíró kése vágta el a lábamat, és sajnálnak. Nem merem
bevallani az igazságot. Inkább sajnáljanak, mint nevessenek rajtam! Nem ez
volt az első eset, hogy elvesztettem a fejemet – folytatta. – Sokszor előfordult
velem, hogy csúnya dolgokat vágtam a feleségem és a gyerekeim fejéhez.
Gyakran közel álltam ahhoz, hogy kezet emeljek rájuk.
A beszélgetés során kiderült, hogy Bill magasan képzett, kétdiplomás férfi.
Jól jövedelmező állása van, feleségével és két gyermekével egy szép kertvárosi
házban él. Gyülekezetének és közösségének aktív és megbecsült tagja. Volt
azonban egy szokása, amitől nem tudott szabadulni. Ahogy ő mondta,
„könnyen felkapta a vizet”.
Sokan vannak így ezzel, de sajnos, kevesen olyan őszinték, mint Bill, és még
kevesebben vannak, akik segítséghez folyamodnak.
Brooke vonzó, 33 éves nő, két óvodás gyermek édesanyja. Jó házasságban él
a férjével, Glennel, aki elismert ügyvéd. Gyermekei születése előtt Brooke is
sikeres volt a szakmájában; könyvelőként dolgozott egy állami cégnél, de úgy
döntött, félreteszi a karrierjét, amíg a gyerekek iskolába nem mennek.
– Azt hiszem, hibát követtem el – mondta. – Nem hiszem, hogy az anyaság a
hivatásom. Mindig is szerettem volna gyerekeket, de úgy érzem, nem tudok
bánni velük. Szörnyen viselkednek néha. Nem emlékszem, hogy valaha is
mérges lettem volna, vagy elvesztettem volna a türelmemet, amíg nem voltak
gyerekeim. Mindig figyeltem arra, hogy ura legyek az érzéseimnek. De be kell
vallanom, a gyerekeimmel szemben gyakran elvesztem a fejem. Ilyenkor
utálom magam, és tudom, hogy ez nekik sem jó.
– Hogy érti azt, hogy elveszti a fejét? – érdeklődtem.
– Néha kiabálok velük – mondta. – Máskor meg jól elfenekelem őket. Egy
alkalommal felkaptam Gingert, és megráztam. Ettől tényleg megrémültem. Épp
előző nap láttam a tévében egy riportot egy anyáról, aki úgy megrázta a
gyermekét, hogy az belehalt. Nem akarom bántani a gyerekeimet. Szeretem
őket, de néha elvesztem a türelmemet. Szeretném, ha Glen időnként vigyázna a
gyerekekre, és én pihenhetnék egy kicsit, de ő mindig olyan feszült a munkája
miatt, nincs türelme a gyerekekkel foglalkozni. Azt hiszem, jobb lenne, ha
visszamennék dolgozni, és rábíznám a gyerekeket valakire.
Ahogy tovább beszélgettem Brooke-kal, kiderült, hogy nemcsak a
gyerekeire haragszik a viselkedésük miatt, hanem a férjére is, amiért olyan
keveset segít neki. Saját magára is mérges, mert otthon maradt a gyerekekkel,
végül Istenre is, amiért megengedte, hogy anya legyen. „Tudnia kellett volna,
hogy nem leszek képes megbirkózni ezzel a helyzettel”, mondta.
Végül Brooke nem bírta tovább, és elsírta magát. Őszintén szólva engem is
a sírás környékezett, amikor arra a sok száz anyára gondoltam, akik az elmúlt
harminc évben megfordultak az irodámban, hogy végre megnyugvást
találjanak.
Bill a törött lábujjaival és Brooke az összetört szívével nagyon különböző
világban élnek, mégis közös bennük az, hogy tele vannak haraggal, amivel nem
tudnak mit kezdeni. Mindketten tisztában vannak azzal, hogy a haragjuk
helytelen viselkedésbe sodorja őket, de tehetetlennek érzik magukat. Ráadásul
családtagjaik is szenvednek miattuk.

A harag általános emberi tapasztalat

A következő fejezetekből megtudhatjuk, hogyan tanulta meg Bill és Brooke

pozitív módon kifejezni a haragját, de egyelőre a következő kérdésre keressük
a választ: „Mi a harag, és honnan ered?” Antropológiai kutatások is
alátámasztják, hogy a harag általános emberi tapasztalat, vagyis az egész
világon, minden kultúrában jelen van. Kortól, nemtől és társadalmi helyzettől
függetlenül minden ember átéli a harag érzését. Vajon honnan ered az ember
haragra való képessége?
Meredith egyedülálló fiatal nő, és haragszik az édesanyjára, aki irányítani
próbálja őt. Brian középiskolás diák, mérges a tanárára, aki rossz jegyet adott
neki. Tina tizenöt éves, és azért haragszik, mert úgy érzi, a szülei tízéves
gyerekként bánnak vele. Barbara nyolcvanöt éves nagymama, és mérges a
legidősebb fiára, aki ritkán látogatja meg; a lányára is dühös, aki ugyan
mindennap elmegy hozzá, de nem marad elég sokáig. Marvin középkorú
lelkész, és haragszik az egyházközség vezetésére, mert semmibe veszik az
elképzeléseit. Bethany még csak hároméves, de már mérges a mamájára, aki
elvette tőle a kedvenc játékát.
Honnan ez a sok harag?
 Mi a harag?

Először is tisztázzuk, hogy mit értünk haragon! Az értelmező szótár

meghatározása szerint: „(Vélt) sérelem, igazságtalanság vagy erős nemtetszés
keltette bosszús indulat, illetve indulatos lelkiállapot.” A haragot általában
érzelemnek tartjuk, valójában azonban több annál. Nemcsak az érzelmeinkre
van hatással, hanem testünkre, értelmünkre és akaratunkra is.
A harag válaszreakció életünknek olyan eseményeire, amelyek bosszúságot,
csalódást, fájdalmat vagy egyéb kellemetlenséget okoznak. A harag, amely a
csalódás, megbántottság, elutasítottság, szégyen és más hasonló érzések
együttese, a szeretet érzésének az ellentéte. A szeretet közelebb visz a másik
emberhez, a harag pedig szembeállít vele.
Mary csendben ül főnöke irodájában, aki közli vele, hogy nincs
megelégedve a munkájával, és ha nem képes nagyobb hatékonysággal
dolgozni, kénytelen lesz felmondani neki. Mary fejében kavarognak a
gondolatok. Ez azért van, mert egyedülálló nő vagyok. Tudom, hogy keményebben
dolgozom, mint a férfiak, csakhogy ő pikkel rám. Kezdettől fogva nem kedvel.
Igazságtalanul bánik velem! Gondolatai erőteljes, negatív érzelmeket váltanak ki
Maryből.
Testünk azonnal reagál a harag érzésére. Vegetatív idegrendszerünk
„adrenalinlökéssel” válaszol. A harag mértékétől függően testünkben a
következő változások játszódnak le: a mellékvese két hormont bocsát ki:
adrenalint és noradrenalint. Ez a két kémiai anyag felelős az ember izgalmi
állapotáért, a feszültségért, az izgatottságért és a haragos indulatért. „Ez a két
hormon változást idéz elő a szívritmusban, a vérnyomásban, a légzésszámban,
valamint serkenti az emésztőrendszer működését, ami tovább fokozza az
ember izgalmi állapotát.”{1} A testünkben végbemenő változások
következtében gyakran úgy érezzük, hogy teljesen hatalmába kerít bennünket
a harag, és nem tudunk uralkodni felette.
 Érzelmeink, gondolataink és a testünkben lejátszódó változások szorosan
összefüggenek, és együttesen vesznek részt a haragos állapot létrejöttében. A
harag ezután a viselkedés szintjén – szavainkban és tetteinkben – is
megjelenik. Bill belerúg a fűnyíróba; Brooke megrázza a kisgyerekét; az anya
leszidja kamasz lányát, aki későn ér haza; a feleség nem szól a férjéhez, aki
felbosszantotta stb. Hadd hívjam itt fel a figyelmet egy fontos tényre, amelyről
a könyv későbbi fejezeteiben lesz szó! Bár érzelmeinket és testi reakcióinkat
kevéssé tudjuk uralni, gondolatainkat és magatartásunkat viszont képesek
vagyunk irányítani és helyes mederbe terelni.
Összefoglalva tehát megállapíthatjuk, hogy a harag érzelmek, gondolatok
és testi reakciók összessége, amit akkor tapasztalunk, mikor úgy gondoljuk,
hogy igazságtalanság vagy egyéb sérelem ért minket vagy másokat.

A haragra való képesség eredete

Honnan származik az ember haragra való képessége? A harag mindent átható

érzés, és először a forrását kell megismernünk ahhoz, hogy kezelni tudjuk.
Meggyőződésem, hogy az ember haragra való képessége Isten
természetében gyökerezik. Kérem, ne gondolják, hogy tiszteletlen vagyok
Istennel szemben. Éppen ellenkezőleg, mély tisztelettel tekintek Istenre,
amikor ezt állítom. A harag ugyanis az isteni természet két alapvető
jellemzőjéből következik: Isten szentségéből és Isten szeretetéből.
A Szentírás kijelentése szerint Isten szent. (Lásd pl. 1Pt 1,16; 3Móz 11,44–45)
A szent szó azt jelenti, mentes a bűntől. Az isteni természet – akár az Atyáról,
akár a Fiúról, akár a Szentlélekről van szó – teljességgel mentes a bűntől. Az
Újszövetség szerint Jézus „hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben,
kivéve a bűnt” (Zsid 4,15){2}.
Isten természetének másik alapvető jellemzője a szeretet. János apostol az
egész Szentírás tanítását így summázta: „Isten szeretet” (1Jn 4,8). Fontos
megjegyezni, hogy a szeretet szót itt inkább melléknévként kell értelmeznünk,
mint főnévként. Isten nem azonos a szeretettel; inkább arról van szó, hogy
Isten természetének alapvető vonása a szeretet. Ez nem csak az Újszövetség
felfogása Istenről. A Szentírás elejétől a végéig úgy ábrázolja Istent, mint aki a
teremtményei jólétén munkálkodik, tehát természetéből következően szereti
őket.
Ebből a két isteni tulajdonságból következik Isten haragja. Nem véletlen,
hogy a Szentírás sehol sem mondja, hogy „Isten a harag Istene”, hiszen ez a
kijelentés nem igaz. Isten természetének nem alapvető része a harag, csupán
szentségének és szeretetének következménye. A Szentírásban gyakran
olvashatunk arról, hogy Isten haragszik. Az Ószövetségben 455 alkalommal
szerepel a harag szó, ebből 375 esetben Isten haragjáról van szó. A zsoltáros ezt
írja: „Isten igaz bíró, és olyan Isten, aki mindennap haragszik.” (Zsolt 7,12;
Károli)
Isten haragja nem korlátozódik az ószövetségi időkre. Ha elolvassuk a Jézus
életéről szóló beszámolókat, láthatjuk, hogy ő is többször haragudott (pl. Mk
3,1–5; Jn 2,13–17). Szeretetéből következik, hogy mindig jót akar a
teremtményeinek.
Szentsége pedig azt jelenti, hogy a bűn idegen tőle. Isten valamennyi
erkölcsi törvénye az ő szentségén és szeretetén alapul; minden törvénye és
parancsa az igazságot képviseli és teremtményei javát szolgálja. Isten azt
akarja, hogy az ember jót cselekedjen, és élvezze annak gyümölcseit. Így
intette a zsidó népet:
„Lásd, eléd adtam ma az életet és a jót, de a halált és a rosszat is. Ezért
parancsolom ma neked, hogy szeresd Istenedet, az Urat, járj az ő útjain, tartsd
meg parancsolatait, rendelkezéseit és döntéseit, és akkor élni és szaporodni
fogsz, mert megáld téged Istened, az Úr, azon a földön, amelyre bemégy, hogy
birtokba vedd.” (5Móz 30,15–16)
Isten jól ismeri a bűn pusztító hatását, ezért – ha azt látja, hogy az ember
vétkezik – haragra gerjed. A harag – éppen szentségéből és szeretetéből
következően – Isten logikus válasza az igazságtalanságra és a bűnre.
És mi köze mindennek az ember haragjához? A Szentírás azt állítja, hogy
Isten az embert „a maga képmására” teremtette (1Móz 1,27). Bár ez a képmás
megsérült a bűnbeesés következtében, de nem törlődött ki teljesen. Az
emberek a lelkük mélyén még mindig őrzik Isten képmását. Bár mindannyian
bűnre hajló természettel születünk a világra, mégis van érzékünk a jóra és az
igazságra. Az ember erkölcsi érzékkel rendelkező teremtmény. Modern
korunkban ugyan megkísérlik az embert erkölcs nélküli, amorális lényként
beállítani, ez azonban nincs összhangban a valósággal. A legistentagadóbb
embernek is van annyi erkölcsi érzéke, hogy felháborodva tiltakozzon, ha
sérelem vagy igazságtalanság éri.
A gyermekek pontosan tudják, hogy mikor éri őket igazságtalanság, és ezt
őszintén ki is mondják: „Ez nem igazságos, anya!” Honnan származik a
gyermekek erkölcsi ítélőképessége? Úgy vélem, mélyen a természetükbe lett
vésve.
A harag tehát olyan érzelmi, fiziológiai és tudati dimenziókat magában
foglaló állapot, amelyet igazságtalanság vagy egyéb vétség vált ki az emberből.
Miért haragszik a feleség a férjére? Mert rosszul bánt vele, megalázta, vagy
elutasította őt. Miért haragszanak a kamaszok a szüleikre? Mert úgy érzik, a
szüleik igazságtalanok, szeretetlenek és barátságtalanok velük. Miért mérges
az ember a fűnyírójára? Mert nem működik jól, tehát „rosszat tesz” velünk.
Miért dudálnak az emberek, amikor a lámpa zöldre vált? Mert úgy vélik, hogy
az előttük haladó akadályozza őket.
Próbáljunk visszaemlékezni a legutóbbi esetre, amikor haragudtunk, és
tegyük fel a kérdést: „Mi váltotta ki a haragunkat?” Nagy valószínűséggel
valamilyen igazságtalanságot vagy vétséget fogunk említeni, amivel ártottak
nekünk. A haragunk irányulhat egy személyre, egy tárgyra, egy helyzetre vagy
magára Istenre. Persze nem biztos, hogy helyesen ítéljük meg a helyzetet – de
erről egy későbbi fejezetben lesz szó. Egyelőre csupán azt szögezzük le, hogy a
harag érzése erkölcsi érzékünkből fakad, ami pedig abból következik, hogy
Isten képmására lettünk teremtve, aki olyan erkölcsi törvényeket alkotott,
amelyek teremtményei javát szolgálják.
A harag nem bűn, és nem is a bűnbeesés következménye. A harag nem a
sátán működése következtében van jelen az életünkben. Éppen ellenkezőleg! A
haragra való képességünk azt bizonyítja, hogy Isten képmására lettünk
teremtve, és hogy bűnös természetünk ellenére még mindig van érzékünk a
jóra és az igazságra. A haragra való képesség fontos bizonyíték arra nézve is,
hogy nem pusztán ösztönlények vagyunk, mint az állatok. A harag tehát
emberi természetünk nemes és értékes tulajdonsága.
Hálával tartozunk Istennek a haragra való képességünkért. Erkölcsi
érzékenység nélkül a világ valóban szörnyű hely lenne! Ezzel elérkeztünk
másik fő kérdésünkhöz, nevezetesen a harag céljának kérdéséhez.

Beszéljük meg!

1. A harag érzése egész életünket végigkíséri. Próbáljunk meg visszaemlékezni

egy-egy ilyen esetre gyermekkorunkból, kamaszkorunkból és a közelmúltból!
Osszuk meg ezeket a csoporttal, és hasonlítsuk össze reakcióinkat a három
különböző életkorban! Az életkor előrehaladtával tapasztalható-e pozitív
változás haragunk kezelésében? Milyen közös elemeket fedezhetünk fel a
három említett esetben?
2. Bár a haragot sokan elsősorban érzelemnek tartják, hatással van testi,
értelmi és lelki állapotunkra is. Soroljuk fel a harag néhány fizikai tünetét!
Beszéljük meg, hogy ezek a testi megnyilvánulások hogyan befolyásolják
haragunk kezelését.
3. Isten is érez haragot, de a harag nem elsődleges tulajdonsága, hanem
szentségének és szeretetének következménye. Mégis gyakran
összeegyeztethetetlennek tűnik számunkra Isten szeretete és haragja. Olvassuk
el az ószövetségi beszámolót Aj ostromáról (Józs 7)! Indokoltnak találjuk-e
Isten haragját? Haragja összhangban van-e szeretetével és szentségével?
Vitassuk meg a csoportban!
4. Haragunk feldolgozása. Képzeljük el, hogy egy kollégiumban lakunk, ahol
íratlan szabály, hogy a közös mosógépet nem lehet este tíz után használni! Bár
jóval este tíz előtt kezdtük el a mosást, mégsem sikerült időben befejezni, és a
program fél tizenegykor fog leállni. Amikor negyed tizenegykor belépünk a
helyiségbe, megdöbbenve látjuk, hogy a mosógépet kikapcsolták, és nedves
ruháink halomban hevernek a földön.
Beszéljük meg a csoportban, hogyan kezelnénk haragunkat ebben a
helyzetben! Vegyük sorra a választási lehetőségeket, és beszéljük meg, melyik
lenne a leghelyesebb és leghatékonyabb magatartás!


2.

A harag célja

A harag egyetemes emberi tapasztalat, sőt maga Isten is gyakran érez haragot.
Az l. fejezet alapján arra a következtetésre jutottunk, hogy a haragnak célja
van. Minthogy az ember haragra való képességében is a Teremtő képmása
tükröződik vissza, fel kell tennünk a kérdést: „Mi Isten célja a haraggal?”
A válasz magától értetődő: A harag isteni rendeltetése az, hogy konstruktív
cselekvésre ösztönözze az embert, ha bűnnel vagy igazságtalansággal szembesül.
Csakhogy bűnbeesett állapotunkban az igazságtalanságról alkotott fogalmunk
nem mindig helytálló, azaz nem mindig tényleges igazságtalanság vagy bűn
miatt gerjedünk haragra. Bűnre hajló természetünkből következik, hogy
gondolkodásunk egocentrikus, azaz énközpontú, ezért gyakran haragra
lobbanunk, ha valami nem a kedvünk szerint történik. A jogos illetve
indokolatlan harag kérdéséről egy későbbi fejezetben lesz szó, most arra az
alapvető kérdésre szeretnénk válaszolni, hogy „Mi Isten célja az emberi
haraggal?” A válasz lényege a következő: a harag rendeltetése az, hogy pozitív,
szeretetteljes cselekvésre késztesse az embert, amikor igazságtalansággal
szembesül. Lássuk, hogyan történik ez Isten haragja esetében!

Isten válasza a haragra

Ha figyelmesen tanulmányozzuk az Ó- és az Újszövetség könyveit, láthatjuk,

hogy Isten haragja mindig szeretetteljes cselekedetekkel járt együtt. Többnyire
a prófétákon keresztül fejezte ki rosszallását a nép bűnös cselekedetei miatt, és
bűnbánatra szólította őket. Ha az emberek megbánták bűneiket, Isten haragja
elmúlt, és minden rendbe jött. Ha azonban nem tanúsítottak bűnbánatot, Isten
további lépéseket tett. Jól illusztrálja ezt Isten Jeremiáson keresztül küldött
üzenete. „Ezért indulj, kiáltsd ezeket a szavakat észak felé! Ezt mondd: Térj
meg, elpártolt Izrael – így szól az Úr –, akkor nem haragszom rátok! Mert én hű
vagyok – így szól az Úr –, nem tart örökké haragom. Csak ismerd el bűnödet,
hogy hűtlenül elhagytad Istenedet, az Urat… Térjetek meg, elpártolt fiaim! –
így szól az Úr – mert én vagyok Uratok.” (Jer 3,12–14) Izrael elpártolt az
igazságtól, és a hazugságot követte. Isten ezért megharagudott, és elküldte
Jeremiást, hogy bűnbánatra szólítsa a népet.
Hasonlóképpen cselekedett Isten, amikor Jónást Ninivébe küldte. Ninive
lakói már hallottak Istenről. Amikor Jónás kihirdette az üzenetet arról, hogy
negyven napon belül elpusztul a város, „Ninive lakosai hittek Istennek, böjtöt
hirdettek, és zsákruhát öltött a város apraja-nagyja.” A király kihirdette, hogy
„kiáltsanak teljes erővel Istenhez, és térjen meg mindenki a rossz útról, és
hagyjon fel erőszakos tetteivel! Ki tudja, talán felénk fordul, és megszán az
Isten, lelohad lángoló haragja, és nem veszünk el!” Ninive lakói tudták, hogy
Isten haragját a szeretete vezérli. Itt is ez történt: „Amikor Isten látta, amit
tettek, és hogy megtértek a rossz útról, megbánta Isten, hogy veszedelembe
akarta dönteni őket, és nem tette meg.” (Jón 3,5.8–10)
Isten haragja pozitív cselekedetekben fejeződött ki: figyelmeztette a
vétkezőket, hogy a bűn büntetést von maga után. Éppen szeretete miatt nem
hagyhatja az igazságtalanságot büntetlenül. De amikor a niniveiek megbánták
bűneiket, és elhagyták bűnös útjaikat, Isten irgalmasan megbocsátott nekik. A
rossz jóra fordult, Isten haragja betöltötte pozitív célját. Ez a pozitív,
szeretetteljes törődés jellemzi Istent az egész Ószövetségben. Ha az emberek
bűnbánattal feleltek Isten prófétákon keresztül küldött figyelmeztetésére, ő
mindig kész volt megbocsátani. Ha nem bánták meg bűneiket, és
megkeményedett a szívük, Isten további lépéseket tett – néha sáskarajt
küldött, amely megette a termést aratás előtt, máskor éhínség és tűzvész
pusztított, vagy idegen hatalmak támadtak az országra, és fogságba vitték a
népet. De az üzenet mindig világos és egyértelmű volt: Isten a bűneik miatt
cselekszik így (lásd pl. Ám 1–2).
Sokan megkérdőjelezik Isten szigorú ítéleteit, melyekkel Izraelt és a
körülötte élő népeket sújtotta. Egy könyörtelen Isten képét vetítik bele ezekbe
a cselekedetekbe, aki igazságos ugyan, de nincs benne szeretet. Pedig ha
alaposabban tanulmányozzuk az ószövetségi írásokat, beláthatjuk, hogy Isten a
teremtményei érdekében folyamodott ilyen szigorú eszközökhöz. Az ő
szentségével összeférhetetlen, hogy szó nélkül elnézze a bűnt. Haragjában az
emberek iránti féltő szeretete fejeződik ki. Amikor egy kultúrát áthatott a bűn,
és az emberek szíve megkeményedett, Isten szigorú ítélettel sújtotta őket, hogy
véget vessen a bűn áradatának és további terjedésének. Isten minden
cselekedetét igazságossága és szeretete vezérli.

Jézus haragja

Ha Jézus életét tanulmányozzuk az evangéliumi leírásokban, megfigyelhetjük,

hogy ő is hasonló módon fejezte ki haragját. A bűnt látva haragra gerjedt, de
indulata mindig pozitív és szeretetteljes cselekedetekben fejeződött ki. Talán a
legismertebb eset az, amikor Jézus a jeruzsálemi templomban meglátta a
kereskedőket, amint ökröt, juhot és galambot árultak, és ezt mondta: „Meg van
írva: Az én házamat imádság házának nevezik: ti pedig rablók barlangjává
teszitek.” (Mt 21,13) Egyértelműen kiderül, hogy az emberek helytelen
viselkedése váltotta ki a haragját. Egy korábbi esetben így figyelmeztette a
pénzváltókat: „Vigyétek ezeket innen: ne tegyétek az én Atyám házát
kalmárkodás házává!” (Jn 2,16) János apostol feljegyezte, hogy Jézus kötélből
ostort készített, kiűzte az árusokat a templomból, „a pénzváltók pénzét pedig
kiszórta, az asztalokat felborította…” (15)
Felmerülhet bennünk a kérdés: „Hol volt ekkor Jézus megbocsátó
lelkülete?” Biztosak lehetünk abban, hogy ha az emberek megbánást
tanúsítottak volna, ő megbocsátott volna nekik. Ne feledjük, Isten
megbocsátása mindig az ember bűnbánatára adott válasz! Cselekedetével
nemcsak a kereskedőknek mutatta meg, hogy ami Isten templomában folyik, az
helytelen, hanem a vallási vezetőknek is. János evangéliumában olvashatjuk a
következő feljegyzést: „Ekkor tanítványainak eszébe jutott, hogy meg van írva:
A te házad iránt érzett féltő szeretet emészt engem.” (Jn 2,17; lásd Zsolt 69,10).
A tanítványok tehát megértették, hogy Jézus haragja az Atyja iránt érzett
szeretetből és tiszteletből fakadt.
Egy másik alkalommal Jézus szombaton a zsinagógában tartózkodott,
amikor egy ember ment hozzá, akinek béna volt a keze. A farizeusok keresték
az alkalmat, hogy a szombat törvényének megszegésével vádolhassák Jézust,
aki ezt kérdezte tőlük: „Szabad-e szombaton jót tenni vagy rosszat tenni, életet
megmenteni vagy kioltani?” A farizeusok nem feleltek, Jézus pedig „haragosan
végignézett rajtuk, és sajnálta őket szívük keménysége miatt; majd így szólt
ahhoz az emberhez: ’Nyújtsd ki a kezedet!’ Erre az kinyújtotta, és meggyógyult
a keze” (Mk 3,4–5). Jézus haragját a farizeusok merev és törvényeskedő
gondolkodása váltotta ki, amely szerint a szombat törvényének megtartása
fontosabb volt a szenvedő embernek nyújtott segítségnél. Amikor Jézus a
szemük láttára meggyógyította a béna kezű embert, világosan értésükre adta,
hogy az emberek szolgálata fontosabb a vallási törvények betű szerinti
megtartásánál. Az isteni modell tehát egyértelmű: a haragnak szeretetteljes
tettekben kell kifejeződnie, amelyek arra irányulnak, hogy véget vessenek a
bűnnek, és jó útra térítsék a bűnöst.

A harag célja:
az igazság érvényre juttatása
Térjünk vissza az emberi haraghoz! Eszem ágában sincs azt állítani, hogy mi,
emberek kis istenek vagyunk. Istenképűségünk azt jelenti, hogy bizonyos
mértékig megvan bennünk az igény a jóra, a tisztességre és az igazságra. A
rossz, a szeretetlenség, az igazságtalanság haragot vált ki belőlünk. A haragnak
azonban nem az a célja, hogy bántó módon viselkedjünk azokkal szemben, akik
ártottak nekünk. A harag isteni rendeltetése az, hogy pozitív és szeretetteljes
cselekvésre késztessen annak érdekében, hogy az igazságnak érvényt szerezzünk, és
helyreállítsuk a kapcsolatot azzal, aki vétett ellenünk.
Lássunk erre néhány példát a társadalmi és vallási reform-mozgalmak
területéről, ahol jól megfigyelhető a harag motiváló ereje! Amerika-szerte
sokan hallottak a MADD{3} nevű szervezetről, amelyet kétségkívül a harag
hívott létre. Olyan anyák hozták létre, akiknek gyermekei ittas vezetők által
okozott balesetekben vesztették életüket. A korábbi gyakorlat szerint a bíróság
éppen csak megdorgálta a vétkeseket, esetleg enyhe pénzbírságot szabtak ki
rájuk, és már másnap újra az utakon száguldoztak.
Az alapítót, Candy Lightnert sokkolta, amikor egy ittas sofőr halálra gázolta
13 éves lányát. Amikor a kaliforniai bíróság a már több ízben ittasan vezető
sofőrre enyhe ítéletet szabott ki, az anya fájdalma heves haraggá változott.
Több felháborodott anyával együtt megalapították a MADD nevű szervezetet.
Az igazságtalanság miatt érzett harag késztette arra Mrs. Lightnert és a többi
elkeseredett anyát, hogy egy országos szervezetet hozzanak létre, amelynek
azóta több mint négyszáz alcsoportja működik.
Kezdetben úgy próbáltak változtatni a helyzeten, hogy amikor az ittas sofőr
bíróság elé került, beültek a tárgyalóterembe. Jelenlétüknek köszönhetően a
bíró kétszer is meggondolta, hogy visszaadja-e az ittas vezető jogosítványát. Az
állami törvényhozókra is nyomást gyakoroltak, hogy hozzanak szigorúbb
törvényeket az ittas vezetőkkel szemben. Határozott fellépésüknek
köszönhetően az ittas vezetés bírsága megemelkedett az utóbbi években, és
sokkal több jogosítványt vontak be ittas vezetőktől, mint azelőtt. Mindez az
anyák haragjának köszönhető. A MADD további reformokat sürget mind az
igazságszolgáltatás, mind a törvényhozás terén.
A SADD{4} elnevezésű szervezet azt követően alakult meg, hogy néhány diák
felháborodott amiatt, hogy ittasan vezető társaik milyen sok kárt okoznak, és
megszervezték, hogy mindig legyen köztük egy önként vállalkozó, józan sofőr,
aki ittas társait hazaszállítja. Haragjukat pozitív cél szolgálatába állították.
A rabszolgaság eltörlése Angliában és Amerikában annak
eredményeképpen következett be, hogy az emberek jelentős részéből haragot
váltott ki a társadalmi igazságtalanság. Angliában a Society of Friends
(Quakers) nevű szervezet 1671-ben indította el mozgalmát a rabszolgaság
felszámolására, amerikai testvérszervezete pedig 1696-ban kezdte meg a
harcot. Thomas Clarkson és William Wilberforce{5} fellépésének köszönhetően
az angol kormány 1807-ben megszavazott egy törvényjavaslatot a rabszolga-
kereskedelem beszüntetésével kapcsolatban. 1833-ban az összes angol
gyarmaton eltörölték a rabszolgaságot. 1807 márciusában az Amerikai Egyesült
Államok megtiltotta, hogy 1808. január 1. után rabszolgákat szállítsanak az
országba. Ez törvényesen is véget vetett a tengerentúli rabszolga-
kereskedelemnek, bár a rabszolgaság intézménye csak a polgárháború után
szűnt meg. Az Amerikai Egyesült Államokban 1863-ban Lincoln elnök minden
rabszolgát szabadnak nyilvánított.
A rabszolgatartás kegyetlen gyakorlata nem ért volna véget, ha az
igazságtalanság miatt érzett felháborodás nem motivál egyeseket arra, hogy
lépéseket tegyenek rabszolgasorban élő embertársaik felszabadítása
érdekében.
Mindez teljes mértékben összhangban van Isten kívánságával, amit Ézsaiás
próféta így fogalmazott meg: „Nekem az olyan böjt tetszik, amikor leoldod a
bűnösen felrakott bilincseket, kibontod a járom köteleit, szabadon bocsátod az
elnyomottakat, és összetörsz minden jármot! Oszd meg kenyeredet az
éhezővel, vidd be házadba a szegény bujdosókat, ha mezítelent látsz, ruházd
fel, és ne zárkózz el testvéred elől!” (Ézs 58,6–7) A harag célja tehát az, hogy
pozitív és szeretetteljes cselekvésre ösztönözze az embert az igazságtalanság
megszüntetése érdekében.
A vallási reformmozgalmakban is fontos szerepet játszott a harag. A
reformáció azért bontakozott ki, mert Luthert és társait a hivatalos egyházzal
szemben érzett haragjuk lázadásra késztette. Felháborodásukat az a felismerés
váltotta ki, hogy a keresztény egyház gyakorlata nem állt összhangban a
Szentírással. Haragjuk elég erős volt ahhoz, hogy sokan közülük a mártírhalált
is vállalják meggyőződésükért.

Indítéka a harag, vezérelve a szeretet

Hasonló szerepet játszik a harag személyes életünkben is. Térjünk vissza

Brooke-hoz, akivel az előző fejezetben találkoztunk! Haragszik óvodás
gyermekeire, mert rosszul viselkednek, dühös a férjére, aki keveset segít
otthon, mérges magára, amiért azt választotta, hogy otthon marad a
gyerekekkel, és végül haragszik Istenre, akinek szerinte nem kellett volna
engednie, hogy ilyen nehéz helyzetbe kerüljön. Egyelőre nem foglalkozunk
azzal, mit is kellene Brooke-nak tennie, csupán arra a kérdésre keressük a
választ, hogy mi a célja a haragjának. Természetesen az, hogy szeretetteljes és
pozitív lépésekre késztesse őt azzal kapcsolatban, amit helytelennek,
méltánytalannak és igazságtalannak talál. Semmi esetre sem szabad figyelmen
kívül hagynia a haragját. A harag olyan, mint a villogó piros lámpa az autó
műszerfalán: jelzi, hogy valahol zavar támadt. (A következő fejezetben lesz szó
arról, hogy mit kell tennünk a zavar elhárítása érdekében.)
Leszögezhetjük tehát, hogy a harag – ha rendeltetésének megfelelően
kezeljük – pozitív szerepet játszik az életünkben. Ha helyes mederbe tereljük,
akkor segítségünkre van abban, hogy helyrehozzuk, ami elromlott, és érvényt
szerezzünk az igazságnak. Ugyanakkor gyakran tapasztaljuk, hogy pusztító és
féktelen indulattá is válhat. Mindent meg kell tennünk azért, hogy a harag
pozitív és hasznos erővé váljon az életünkben.
 Bill esete arra figyelmeztet, hogy a rosszul kezelt harag negatív erővé válik,
és ellenünk dolgozik. Bill haragos indulatában belerúgott a fűnyíróba, amivel
komoly fizikai fájdalmat és sérülést okozott magának.
Miután tizenöt percen át hiába próbálta beindítani a fűnyírógépet, Bill
méregbe gurult, és olyan tettre ragadtatta magát, ami nem volt sem pozitív,
sem szeretetteljes. Hetekig szenvedett rosszul kezelt haragjának
következményei miatt.
A későbbiekben részletesebben megvizsgáljuk, hogyan kezelhette volna Bill
helyesen a haragját, most csupán a következő kérdésre keressük a választ: „Mi
a célja Bill haragjának?” Az eddigiekben leírt modell értelmében Bill
haragjának az a szerepe, hogy pozitív lépéseket tegyen a fűnyíró hibájának
elhárítása érdekében. Kereshetne egy szomszédot, aki nála jobban ért a kerti
gépekhez, vagy felhívhatna egy szervizt, esetleg kölcsönkérhetné a szomszéd
fűnyíróját, hogy még aznap el tudja végezni a munkát.
Természetesen ezek a kézenfekvő megoldások nem jutnak eszünkbe a
harag hevében, és ahelyett, hogy a probléma megoldására koncentrálnánk,
még nehezebbé tesszük a helyzetünket.
Ezzel elérkeztünk a döntő kérdéshez: Hogyan fejezhetjük ki pozitív módon
a haragunkat? Erről szól a következő fejezet.

Beszéljük meg!

1. Isten azért küldte Jónást Ninivébe, hogy az embereket bűnbánatra

szólítsa fel. Ez a példa is jól mutatja, hogy Isten haragját a szeretet vezérli. Azt
kéri gyermekeitől, hogy szeressék őt, és engedelmeskedjenek neki, hogy
zavartalan közösségben lehessenek vele. Mit tesz Isten akkor, ha életünk nincs
összhangban az akaratával? Kerültünk-e már ilyen helyzetbe, és ha igen, mit
tanultunk meg belőle? Említsünk konkrét eseteket a saját életünkből, amikor
tetteink ellentétben álltak az Úr akaratával! Beszélgessünk arról, miben
érezzük konkrét és tapintható módon Isten szeretetét.
2. A Bibliában Isten haragja gyakran igen szigorúnak tűnik. Hasonlítsuk
össze Isten reakcióját abban az esetben, amikor az izraeliták az aranyborjút
kezdték imádni (2Móz 32), és amit Saul tapasztalt megtérésekor (ApCsel 9)!
Vizsgáljuk meg a két történet hasonlóságait és különbözőségeit! Miben tér el
Isten bánásmódja a két esetben? Vajon ugyanaz a szándék vezérelte Istent
mindkét történetben?
3. Isten szeretetéből következik, hogy azt kívánja, kövessük mindenkire
érvényes törvényeit, melyek teremtményei javát szolgálják. Minket is
ugyanennek az indítéknak kellene motiválnia, amikor gyűlölettel vagy
igazságtalansággal találkozunk. Említsünk egy esetet a közelmúltból, amikor
megharagudtunk valamiért, de szeretettel és határozottan kiálltunk az igazság
mellett! Gondolhatunk egy példára gyermekünk fegyelmezésével kapcsolatban,
egy munkahelyi vitára, vagy egy nézeteltérésre valamilyen politikai kérdésben.
Milyen lépéseket tettünk a probléma tisztázása és megoldása érdekében?
Elmúlt-e már a haragunk, vagy még mindig bennünk van?
4. Haragunk feldolgozása. Képzeljük el, hogy gyermekünk a közeli általános
iskolába jár! A szülői értekezleten a közelgő húsvéti zenés program
megbeszélése folyik. A szülők egy csoportja tiltakozik az ellen, hogy „állami
iskolában vallásos jellegű ünnepséget” tartsanak. Azt állítják, hogy gyerekeiket
erőszakosan meg akarják téríteni. Annak ellenére, hogy a húsvétot évek óta
megünneplik az iskolában, az igazgatóság – félve a következményektől – hajlik
arra, hogy elfogadja a „tavaszi fesztivál” ötletét a húsvéti zenés műsor helyett.
Mit tennénk ebben a helyzetben? Vitassuk meg a lehetséges megoldásokat!


3.

Hogyan tereljük mederbe haragunkat?

Bár az alábbiakban felsorolt személyek különböző okokból mérgesek, a

haragjukban van valami közös. Vajon felismerjük-e, hogy mi az?
• Brent 14 éve ugyanannál a cégnél dolgozik, és úgy érzi, cége sokat
köszönhet neki. A múlt héten a tudomására jutott, hogy megint mellőzték az
előléptetésnél. Brent nagyon dühös, mert szerinte a főnöke igazságtalan vele
szemben.
• Robert találkozót beszélt meg Triciával, hogy bevásároljanak a közelgő
utazásukra. 6:30-kor, a megbeszélt időben Robert még nincs sehol. Tricia húsz
percet vár, majd úgy dönt, hogy megveszi egyedül, amire szüksége van.
Kedvetlenül indul az üzletbe, és nagyon haragszik Robertra, aki mindenhonnan
elkésik.
• Sheila dühös a 16 éves fiára, Josh-ra, mert felfordulás van a szobájában, és
úgy ment el otthonról, hogy meg sem mondta, mikor ér haza, pedig a
nagyszülei hamarosan megérkeznek. Sheilának nincs ideje a szobát rendbe
tenni, és fogalma sincs, hogy Josh hová ment. Haragja egyre fokozódik,
valahányszor eszébe jut fia felelőtlen viselkedése.
• Randy nagyon haragszik a feleségére, Carolra. Így háborog magában:
Sosincs ideje rám. Bezzeg arra van ideje, hogy a barátaival ebédeljen. Többször volt
moziban velük, mint velem. Már unom, hogy minden este üres lakásba jövök haza. Néha
eszébe juthatna, hogy férje is van.
 • Alan szomszédja múlt héten úgy döntött, hogy rendbe rakja a háza előtti
pázsitot. Több bokrot kivágott, kettőt azok közül is, amelyek Alan telkéhez
tartoztak. Amikor Alan meglátta a kivágott bokrokat és a gödröket, először
megdöbbent, azután dühös lett. Azt hiszi, ez is az ő telke? Miért kellett kivágnia az
én bokraimat is? A saját részén azt csinál, amit akar, de az én bokraimat nincs joga
kivágni! A felesége is megdöbbent, amikor meglátta a bokrok hűlt helyét.
• Will és Ann jegyet vett a szombati kosármeccsre. Egész évben el akartak
menni egy meccsre, de most először sikerült rá időt szakítaniuk. Csütörtök este
Ann édesanyja telefonált, hogy tudnának-e Ann tízéves öccsére vigyázni, mert
ők egy üzleti vacsorára hivatalosak. Ann elmondta, hogy a kosármeccsre
készülnek, és nem biztos, hogy tudnak még egy jegyet szerezni. Édesanyja így
felelt: „Ugyan már, biztosan lehet jegyet kapni. Majd mi kifizetjük, ne aggódj!”
Mielőtt Ann felfogta volna, mit tett, már bele is egyezett. Amikor Will
meghallotta, mi történt, dühbe gurult: „Nincs több jegy – mondta. – Tegnap
akartam még egyet venni egy kollégámnak, de nem sikerült. Most lemaradunk
a meccsről, mert az anyád nem akar vigyázni a saját gyerekére.” Will dühös az
anyósára, hogy ilyen szívességet kért tőlük, és a feleségére is, amiért
beleegyezését adta.
A fenti esetek szereplői különböző okokból haragszanak, annyiban azonban
hasonló helyzetben vannak, hogy mindegyikük egy olyan személyre haragszik,
akihez folyamatos kapcsolat fűzi. A haragunkat kiválthatja egy kellemetlen
esemény, egy élettelen tárgy vagy egy általunk ismeretlen ember is, ebben a
fejezetben azonban arról lesz szó, amikor egy hozzánk közel álló személyre
haragszunk.

Két döntő kérdés

Amikor haragszunk valakire, két alapvető kérdést kell tisztáznunk magunkban:

1. Pozitív lépésre szántuk-e el magunkat, azaz a probléma megoldására, és a
kapcsolat helyreállítására törekszünk?
2. A szeretet motivál-e abban, amit tenni készülünk, azaz a másik személy
javát tartjuk szem előtt?
Mielőtt bármit tennénk, mindig meg kell vizsgálnunk, hogy pozitív és
szeretetből fakadó lépésre késztet-e a harag. Csak abban az esetben
beszélhetünk a harag pozitív kezeléséről, ha mindkét kérdésre igennel
felelünk.
A harag által kiváltott káros viselkedésformákról a későbbiekben lesz szó.
Ebben a fejezetben azt vizsgáljuk meg, hogyan fejezhetjük ki a haragunkat
pozitív formában.

A harag kezelésének pozitív modellje

A harag helyes kezelésének folyamata a következő öt lépésből áll:

1. ismerjük el, hogy haragszunk;
2. uralkodjunk hirtelen felindulásunkon;
3. határozzuk meg pontosan, miért haragszunk;
4. gondoljuk végig a lehetséges megoldásokat;
5. válasszuk a legoptimálisabb megoldást!

1. Ismerjük el, hogy haragszunk!

Először is ismerjük el, hogy haragszunk! „De hát ez nyilvánvaló! – gondolhatnánk. –

Le sem tagadhatnám!” Lehet, hogy mások számára nyilvánvaló, de nem biztos,
hogy mi magunk is a tudatában vagyunk annak, hogy haragszunk. Sokszor
olyan hirtelen tör ránk a harag, hogy azon kapjuk magunkat, már kimondtunk,
sőt tettünk is valamit, mielőtt még egyáltalán felfogtuk volna, mi is játszódik le
bennünk. Sokkal valószínűbb, hogy pozitív módon fogunk viselkedni, ha
időben tudatosítjuk magunkban, hogy mérgesek vagyunk.
 Azt ajánlom, mondjuk ki hangosan: „Haragszom! Most mit tegyek?” Ez a
kijelentés – amellett, hogy tudatosítja bennünk a harag érzését – segít abban,
hogy különbséget tegyünk a harag és az arra adott reakció között. Ezzel a
lépéssel az értelmünket is bevonjuk a folyamatba, és nem pusztán az
érzelmeink vezérelnek.
Bármilyen egyszerűnek is tűnik mindez, sok keresztény már ennél a
lépésnél megakad. Sokan egész életükben azt hallották, hogy haragudni bűn, a
harag elismerése tehát számukra azt jelenti, hogy bűnt követtek el. Csakhogy
ez a szemlélet egyáltalán nincs összhangban a Biblia tanításával. Remélem,
hogy e könyv első két fejezetéből egyértelműen kiderült, hogy a harag nem
bűn, hanem embervoltunk része, és Isten képmásának tükröződése bennünk.
Pál apostol ezt így fejezte ki: „Ha haragusztok is, ne vétkezzetek” (Ef 4,26).
Tehát nem az a cél, hogy „ne haragudjunk”, hanem az, hogy ne vétkezzünk,
amikor haragszunk. E cél eléréséhez először is el kell ismernünk, hogy
haragszunk.

2. Uralkodjunk hirtelen felindulásunkon!

Másodszor, uralkodjunk hirtelen felindulásunkon! Ha hagyjuk, hogy elragadjanak az

indulataink, nagy valószínűséggel olyasmit mondunk vagy teszünk, amit
később megbánunk. Nagyon kevés felnőtt tanulta meg kordában tartani és
irányítani a haragját. A legtöbben a gyermekkorunkban tanult mintát követjük,
amit a szüleinktől, vagy más, számunkra fontos felnőttektől láttunk. Ez pedig
általában a következő két véglet egyikéhez áll közel: szóban vagy fizikailag
kidühöngjük magunkat, vagy pedig csendben elvonulunk, és magunkba
zárkózunk. Ezekről a káros viselkedési módokról egy későbbi fejezetben lesz
szó.
A legtöbb embernek felnőttként kell megtanulnia, hogyan uralkodjon a
haragján, ami egyben azt is jelenti, hogy el kell felejtenie a régi mintákat. Ezért
is olyan fontos, hogy fékezzük az indulatainkat, mert csak így tudunk
elsajátítani új viselkedésmódokat. Az indulatainkon való uralkodás nem azonos
a harag elfojtásával. Csupán azt jelenti, hogy nem a megszokott módon
reagálunk a haragunkra. Salamontól származnak a következő bölcs
megállapítások: „Egész indulatát szabadjára ereszti az ostoba, de a bölcs végül
is lecsendesíti!” (Péld 29,11). „Az értelmes ember türelmes, díszére válik, ha
megbocsátja a vétket.” (Péld 19,11) „A hirtelen haragú bolondságot követ el.”
(Péld 14,17) Egy ismerősöm mondta nemrég: „Beszélj, amikor mérges vagy, és
biztos lehetsz abban, hogy később minden szavadat megbánod!”
Sok házaspár fordul hozzám ezzel a panasszal: „Chapman doktor, nem
tudok uralkodni a haragomon. Amikor mérges vagyok, elborul az agyam, és
nem tudom visszafogni magam. Olyan leszek, mint egy dühöngő őrült.” Bár
együtt érzek ezekkel az emberekkel, és jól ismerem a harag mindent elsöprő
erejét, mégis azt hiszem, nem kellene ennek így lennie. Ha szabad utat
engedünk haragos indulatainknak, valóban nehéz megállítani a lavinát. De
mindennek elejét vehetjük, ha megtanulunk uralkodni indulatainkon.
Biztosan hallottuk szüleinktől a bölcs tanácsot: „Ha mérges vagy, számolj el
tízig, mielőtt megszólalsz!” Sokunknak százig, sőt ezerig kellene elszámolnia
ahhoz, hogy lehiggadjunk. Ez az egyszerű technika sokaknak segít abban, hogy
ne reagáljanak elhamarkodottan.
Azt javaslom, számoljunk hangosan! Ha tehetjük, menjünk ki a szabadba, és
tegyünk egy sétát, miközben számolunk! Körülbelül félúton, amikor 597-nél
tartunk, valószínűleg már eléggé lecsillapodtunk ahhoz, hogy megálljunk és
megállapítsuk: „Mérges vagyok, mit tegyek most?” Az egyik legjobb dolog,
amit tehetünk, az imádság. „Uram, te tudod, hogy haragszom. Úgy érzem,
vétettek ellenem. Kérlek, segíts, hogy bölcsen tudjak dönteni, mit tegyek ebben
a helyzetben!” Ezután gondoljuk végig a választási lehetőségeinket!
Egy másik módszer, amelyet gyakran ajánlok házaspároknak, hasonló
ahhoz, amit atlétikaversenyeken láthatunk, mikor a versenyzők mutatóujjukat
összetéve egy T-betűt formálnak, azaz időt kérnek. Ezzel jelképesen ezt
fejezhetjük ki: „Most haragszom, de nem akarom elveszíteni a fejemet, ezért
időt kérek.” Ha ez a gesztus nem a probléma elől való megfutamodást jelenti,
akkor megfelelő módszer lehet a harag kordában tartására. De ne feledjük, az
időkérés nem három hónapra szól, csupán arra a rövid időtartamra, amíg úrrá
leszünk haragos indulataink felett!

3. Határozzuk meg pontosan, miért haragszunk!

A harmadik lépésre akkor kerülhet sor, ha sikerült úrrá lennünk hirtelen

felindulásunkon. Ha elszámoltunk százig – vagy akár ezerig –, határozzuk meg
pontosan, miért haragszunk! Ha például a házastársunkra haragszunk, tegyük fel
magunknak a következő kérdéseket: Mi váltotta ki a haragunkat? Az, amit a
társunk mondott vagy tett? Vagy a hangnem, ahogyan beszélt velünk? Esetleg
az, ahogy ránk nézett? Lehetséges, hogy a viselkedése szüleink velünk
kapcsolatos magatartására emlékeztet? Nincs-e része hirtelen fellobbant
haragunkban valamilyen munkahelyi kellemetlenségnek, netán egy régi,
gyerekkori sérelemnek?
Sheila – akivel a fejezet elején találkoztunk – felismerte, hogy fia iránt
érzett haragja összefügg anyja közelgő látogatásával. Eszébe jutott egy régi
jelenet a kamaszkorából, mikor anyja szúrós tekintettel ránézett, és azt
mondta: „Semmire sem fogod vinni az életben, hiszen még a szobádat sem
vagy képes rendben tartani!” Arra gondolt, hogy anyja hamarosan meglátja
Josh szobáját, és talán ez lesz számára a végső bizonyítéka annak, hogy Sheila
tényleg egy csődtömeg. El kellett ismernie, hogy ha anyja nem jönne
látogatóba, Josh szobájának állapota korántsem érdekelné annyira. Ez a
felismerés segített Sheilának, hogy jobban megértse, miért lobbant haragra.
Amikor haragszunk valakire, pontosan tisztáznunk kell magunkban, hogy
mit követett el ellenünk. Mivel bántott meg? Amikor Randy azt mondta a
feleségéről, Carolról, hogy „Sosincs ideje rám… valaki igazán megmondhatná
már neki, hogy férje is van”, akkor nagyon mérges volt, de haragja pontos okát
még nem tudatosította magában. Mikor jobban belegondolt, rájött, hogy nem
azért haragszik, mert Carol a barátaival ebédel vagy moziba megy velük.
Haragjának valódi oka az, hogy a felesége elhanyagolja őt, és nem tölti be a
szeretetigényét. Ez a felismerés segített Randynek abban, hogy helyes mederbe
terelje haragját.
Egy másik szempont, amit figyelembe kell vennünk, az, hogy mennyire
súlyos a bennünket ért sérelem. Robert késése a megbeszélt találkozóról
természetesen nem ugyanolyan súlyú vétség, mintha megcsalta volna a
feleségét. Ha ugyanúgy reagálunk egy kisebb sérelemre, mint amikor súlyosabb
bántás ér, helytelenül kezeljük a haragunkat.
Segítségünkre lehet, ha a problémát elhelyezzük egy 1–10-ig terjedő skálán,
ahol a 10-es a valóban súlyos bántást jelöli, míg az 1-es a kisebb sérelmeket. Ez
nemcsak azért hasznos, mert így jobb rálátásunk lesz a problémára, hanem
azért is, mert ha értékelésünket megosztjuk a másik féllel, ő is jobban fel tud
készülni a probléma elrendezésére.

4. Gondoljuk végig a lehetséges megoldásokat!

A harag pontos okának és súlyosságának meghatározása után elérkeztünk a

negyedik lépéshez: vegyük sorra haragunk feldolgozásának lehetséges módjait!
Hasznos lehet, ha gondolatainkat leírjuk, vagy hangosan szavakba foglaljuk.
Sokféle választási lehetőség áll előttünk. Odamehetünk a másikhoz, és jól
lehordhatjuk, amiért olyan igazságtalan, tapintatlan, érzéketlen,
meggondolatlan és figyelmetlen volt velünk. Fejére olvashatjuk az összes
múltbeli vétkét, ami az eszünkbe jut. Durva kifejezésekkel érzékeltethetjük,
hogy mennyire megbántott. Fejbe vághatjuk egy teniszütővel, felpofozhatjuk,
jó erősen megrázhatjuk vagy hozzávághatunk egy üveget. Elégtételt vehetünk
úgy is, hogy elhatárolódunk tőle: közöljük vele, hogy nem akarjuk többé látni,
és semmi közünk hozzá. Hadd érezze, milyen az, ha az embert elutasítják! Ilyen
és hasonló gondolatok kavarognak a fejünkben.
Vajon van ezek között helyes megoldás? Gondoljunk a fejezet elején
említett két alapvető szempontra: legyen a viselkedésünk mindig pozitív és
szeretetteljes! Olyan lépésre szánjuk el magunkat, ami segít a probléma
megoldásában és a kapcsolat helyreállításában, ugyanakkor a másik személy
javát is szolgálja. Azt hiszem, egyetértenek velem abban, hogy a felsorolt
reakciók egyike sem felel meg ezeknek a kívánalmaknak. Lehet, hogy régebben
így reagáltunk, de ha helyesen akarjuk kezelni a haragunkat, más megoldást
kell keresnünk.
Milyen lehetőségek közül választhatunk, ha kereszténynek valljuk
magunkat? Véleményem szerint két helyes megoldás van. Az egyik a
szeretetteljes konfrontálódás a másik személlyel, a másik pedig az, hogy
tudatosan felülemelkedünk a problémán.
Lássuk először a második lehetőséget! Bizonyos esetekben az a
leghelyesebb, ha elismerjük, hogy megbántottak, de belátjuk, hogy a másik
személlyel való konfrontálódás nem vezetne jó eredményre, ezért úgy
döntünk, hogy Istenre hagyjuk az igazságszolgáltatást. Ez nem ugyanaz,
mintha elfojtanánk vagy hagynánk felgyülemleni a haragunkat. Éppen
ellenkezőleg. Istenre bízzuk, és lemondunk a bosszúállásról és az ítélkezésről,
mert a Szentírás szerint ez egyedül Istenre tartozik (lásd Róm 12,19). Nem
engedhetjük, hogy mások vétsége felőrölje lelki békénket, ezért úgy döntünk,
hogy felülemelkedünk a bennünket ért sérelmen.
Ezt nevezi a Biblia béketűrésnek, és bizonyos esetekben ez az egyetlen
járható út. Tegyük fel, hogy a szüleink éveken át igazságtalanul bántak velünk,
vagy többször is mélyen megbántottak, éppen olyankor, amikor a legnagyobb
szükségünk lett volna a támogatásukra. Szívünk mélyén még mindig
haragszunk rájuk, de keresztényként szeretnénk elrendezni a haragot. Tudjuk,
hogy szüleink, akik most már a nyolcvanas éveikben járnak, nem tudnának
megérteni minket, sem pedig a fájdalmat, amit magunkban hordozunk. Ezért
úgy döntünk, hogy Istenre bízzuk a haragunkat és sérelmeinket, aki feltétel
nélküli szeretettel szeret minket, és mindenkivel – így a szüleinkkel is –
igazságosan és irgalmasan bánik. Ezután kérjük Istent, hogy Szentlelkével
töltsön be, és tisztítson meg minden nehezteléstől és haragtól!
Lássunk egy másik példát, amikor a béketűrés a legjobb megoldás! Tegyük
fel, hogy a főnökünk igazságtalan velünk szemben! Miközben a lehetőségeinket
mérlegeljük, eszünkbe jut, hogy már több kollégánk is összeütközésbe került
vele az elmúlt három évben, mert úgy érezték, hogy méltánytalanul bánt
velük. Egyikük sincs már a cégnél, mindegyiküket elbocsátották.
Arra a következtetésre jutunk, hogy a főnök érzéketlen és szeszélyes
ember, ha beszélnénk vele, az valószínűleg csak tovább rontana a helyzeten.
Átgondolva, hogy a családot el kell tartanunk, és mostanság nem könnyű
álláshoz jutni, úgy döntünk, hogy túltesszük magunkat a sérelmünkön. Persze
ettől még a főnök iránt táplált érzéseink, és a róla alkotott véleményünk nem
változik meg. Talán új állás után nézünk, vagy belátjuk, hogy ennél a cégnél
valószínűleg nem jutunk feljebb a ranglétrán, amíg ő a főnök.
Ha lemondunk a konfrontációról, egyetlen lehetőségünk marad: a főnököt
is és a haragunkat is Istenre bízzuk, és eltekintünk attól, hogy érvényt
szerezzünk az igazunknak. A főnökünkkel való kapcsolatunkon ez nem
változtat, de legalább a harag nem köti le az érzelmi és fizikai energiánkat.
Gyakran kerülhetünk olyan helyzetbe, amikor a sérelmeinken való
felülemelkedés a leghelyesebb megoldás. A Példabeszédek könyvében ezt
olvassuk: „Az értelmes ember türelmes, díszére válik, ha megbocsátja a vétket”
(Péld 19,11). Bízzuk a haragunkat Istenre!
Az esetek többségében azonban a haragot kiváltó személlyel való
szeretetteljes konfrontálódás a helyes megoldás. „Ha vétkezik ellened atyádfia,
figyelmeztesd, és ha megbánja, bocsáss meg neki. És ha naponta hétszer
vétkezik ellened, és hétszer tér vissza hozzád, ezt mondva: Megbántam –
bocsáss meg neki.” (Lk 17,3–4). Figyeljük meg, hogy Jézus azokról beszél,
akikhez személyes kapcsolat fűz. Továbbá a „figyelmeztet” szóval fordított
kifejezés eredeti jelentése így hangzik: „súlyt helyez rá”. A figyelmeztetés tehát
azt jelenti, hogy felfedem valaki előtt a problémát, azaz felhívom rá a
figyelmét. Számos példát találhatunk erre az Újszövetségben.
 Egy alkalommal Jézus arról beszélt a tanítványainak, hogy sokat kell majd
szenvednie, a vének és a főpapok elvetik és megölik, de harmadnapra feltámad.
A Szentírás feljegyzi az egyik tanítvány reakcióját: „Péter ekkor félrehívta és
szemrehányást tett neki.” (Mk 8,32) Hogy miért tett Péter szemrehányást
Jézusnak? Mert szerinte, amit Jézus mondott, helytelen volt. Nem így kell egy
királyságot alapítani! A Mestert nem ölhetik meg! Péter úgy vélte, hogy Jézus túl
sötéten látja a dolgokat, és mivel nem értett egyet vele, amikor kettesben
maradtak, szemrehányást tett neki. Válaszképpen Jézus így korholta Pétert:
„Távozz tőlem, sátán, mert nem az Isten szerint gondolkozol, hanem az
emberek szerint!” (Mk 8,33) Jézus világosan szembesítette Pétert a tévedésével.
Egy másik alkalommal Jézus megfeddte Jakabot és Jánost, akik ellenséges
magatartást tanúsítottak a hitetlen samaritánusokkal szemben: „Jakab és János
így szóltak: Uram, akarod-e, hogy ezt mondjuk: Szálljon le tűz az égből, és
égesse meg őket? De Jézus feléjük fordult, megdorgálta őket, és ezt mondta:
Nem tudjátok, milyen lélek van bennetek, mert az Emberfia nem azért jött,
hogy az emberek életét elveszítse, hanem hogy megmentse.” (Lk 9,54–56) Jézus
világosan tanítványai tudomására hozta, hogy helyteleníti a viselkedésüket.
A figyelmeztetés és a feddés azonban nem azonos a szidalmazással. Csupán
azt jelenti, hogy határozottan és ugyanakkor kedvesen felhívjuk felebarátunk
figyelmét arra, hogy helytelenül viselkedett. Természetesen mindig fennáll
annak a lehetősége, hogy félreértettük a szavait, illetve a cselekedeteit, mint
ahogy Péter is tévedett, amikor Jézusnak a közeli halálát megjövendölő szavait
elutasította.
Azt szoktam javasolni, hogy egy rövid írásos üzenetben jelezzük, hogy
haragszunk, és kérjünk lehetőséget a probléma tisztázására, miközben nyitva
hagyjuk a tévedés lehetőségét – valahogy így: „Lehet, hogy félreértem a
helyzetet, de valami nagyon zavar. Ha ráérsz, szeretnék erről beszélni veled.”
Ritkán fordul elő, hogy ne találna meghallgatásra egy ilyen üzenet. Amikor
sor kerül a tisztázásra, mondjuk el, mit gondolunk a történtekről, és kérdezzük
meg, hogy jól látjuk-e a helyzetet! Ezzel lehetőséget adunk a másik félnek arra,
hogy megossza velünk saját nézőpontját, feltárja indítékait, vagy pedig
egyszerűen beismerje, hogy hibázott.
Ha mindkét fél egymás megértésére törekszik, a probléma valószínűleg
megoldódik. Ha a másik fél magyarázatot ad a tetteire, vagy beismeri, hogy
hibát követett el, meg kell bocsátanunk neki, hiszen Jézus is erre tanít minket.
A Máté evangéliuma 18. részében Jézus arról beszél, hogy hogyan működik
ez az alapelv a gyülekezetben: „Ha vétkezik atyádfia, menj el hozzá, intsd meg
négyszemközt: ha hallgat rád, megnyerted atyádfiát, ha pedig nem hallgat rád,
végy magad mellé még egy vagy két embert, hogy két vagy három tanú szava
erősítsen meg minden vallomást. Ha nem hallgat rájuk, mondd meg a
gyülekezetnek, ha pedig a gyülekezetre sem hallgat, tekintsd olyannak, mint a
pogányt vagy a vámszedőt.” (Mt 18,15–17) Mit tegyünk a pogányok vagy
vámszedők esetében? Imádkozzunk az újjászületésükért és üdvösségükért.
Tiszteletben kell tartanunk a másik személy emberi méltóságát, hiszen Krisztus
érte is meghalt. Szívélyes barátságba ugyanakkor nem kerülhetünk vele, hiszen
nem hajlandó együttműködni a probléma megoldásában.
Akár a gyülekezetben, akár azon kívül a kibékülés az ideális megoldás. A
konfrontálódásnak soha nem lehet az a célja, hogy ítélkezzünk a másik felett,
inkább a kapcsolat helyreállítására kell törekednünk. Ha félreértés történt,
tisztáznunk kell a helyzetet. Ha a másik fél megbánást tanúsít, meg kell
bocsátanunk. Pál apostol figyelmeztetése megóv az elbizakodottságtól:
„Testvéreim, ha valakit tetten is érnek valamilyen bűnben, ti, akik lelki
emberek vagytok, igazítsátok helyre az ilyet szelíd lélekkel, de azért vigyázz
magadra, hogy kísértésbe ne essél.” (Gal 6,1) Egyikünk sem tökéletes, velünk is
előfordulhat, hogy hibát követünk el.
A legtöbb ember számára ismeretlen a szeretetteljes konfrontálódás, hiszen
sosem találkoztak a harag levezetésének ezzel a módjával. Annál több
tapasztalatuk van a haragos indulatok eluralkodásával vagy elfojtásával
kapcsolatban. Csakhogy az ilyen viselkedés mindig káros és destruktív. A
békülés érdekében vállalnunk kell a szeretetteljes konfrontációt.
 5. Válasszuk a legoptimálisabb megoldást!

Eljutottunk az ötödik lépéshez: tegyük azt, amit a leghelyesebbnek ítélünk! Ha

végiggondoltuk a lehetőségeinket, itt a cselekvés ideje. Ha úgy döntünk, hogy
„nem vesszük fel a kesztyűt”, valljuk ezt meg Istennek – valahogy így: „Uram,
te tudod, mi történt, azt is tudod, mennyire megbántottak, és milyen mérges
vagyok. Azt hiszem, hogy ebben a helyzetben az a legjobb, ha a sérelmemet és
annak okozóját is a te gondjaidra bízom. Te nemcsak az ember tetteit ismered,
hanem a legbelső indítékait is. Tudom, hogy igazságos vagy, ezért rád bízom az
ítélkezést. Kezedbe helyezem a haragomat is. A harag arra késztetett, hogy
újragondoljam a helyzetet, és már tudom, mit kell tennem. Segíts, hogy az
elkövetkezendő napokban ne a bennem maradt sérelmek irányítsák a
viselkedésemet! Nem akarom, hogy ez az eset tévútra vigyen. Köszönöm, hogy
a gyermeked lehetek, és hogy gondoskodsz rólam.”
Ha az elkövetkezendő napokban vagy hetekben újra és újra ránk törne a
megbántottság és a harag érzése, gondolatainkat és érzéseinket mindig tárjuk
Isten elé, és kérjük a segítségét, hogy a napi feladatainkra tudjunk
koncentrálni!
Ha viszont a másik személlyel való szeretetteljes konfrontáció útját
választjuk, gondoljunk Pál korábban idézett figyelmeztetésére (lásd Gal 6,1)!
Miután alkalmat kértünk a tisztázásra („Van valami, ami bánt engem, és
szeretném megbeszélni veled. Ráérsz most?”), mondjuk el, miért haragszunk,
és adjunk lehetőséget a másik félnek, hogy adjon magyarázatot arra, amit tett
vagy mondott, vagy tisztázza az esetleges félreértést! Ha beismeri, hogy
meggondolatlanul és bántóan viselkedett, bocsássunk meg neki! A beszélgetés
során az is kiderülhet, hogy tévesen ítéltük meg a helyzetet, és a másik fél
szavai és tettei mögött egészen más indítékok húzódtak meg, mint amit mi
gondoltunk. A félreértés tisztázása lehetővé teszi, hogy a kapcsolat
zavartalanul folytatódjon tovább.
 Ha a bántás különösen súlyos volt, lehet, hogy a megbocsátás ellenére nem
áll helyre azonnal a bizalom a másik személy iránt. De egy későbbi fejezetben
részletesen szólunk arról, hogy a megbocsátás valójában ígéretet jelent arra
nézve, hogy az elkövetett sérelmet többé nem tartjuk számon. A harag
betöltötte a célját, és elhárult az akadály a békülés útjából.

A kapcsolat helyreállítása

A konfrontáció nem mindig vezet az igazság maradéktalan érvényesüléséhez, a

kapcsolat azonban helyreállhat. Bill keményen dolgozott, sikeres üzletember
lett belőle, és jelentős tőkét halmozott fel. Jerry, Bill régi barátja új üzleti
vállalkozásba fogott, és 50 ezer dollárt kért kölcsön Billtől az induláshoz. Bill
szívesen odaadta a kért összeget. Aláírtak egy szerződést, mely szerint Jerry
egy éven keresztül kamat nélkül használhatja a pénzt, az év leteltével pedig
visszafizeti a teljes összeget, vagy pedig újratárgyalják a feltételeket.
Mire letelt az egy év, Jerry vállalkozása csődbe ment, az 50 ezer dollár pedig
„elúszott”. Sikerült ugyan állást találnia, de a fizetése nem volt elég ahhoz,
hogy a kölcsönt megadja. Megígérte Billnek, hogy öt éven belül visszafizeti a
pénzt, amint össze tudja gyűjteni. Csakhogy Jerrynek minden igyekezete
ellenére nem sikerült összespórolni a pénzt a kölcsön visszafizetéséhez. Bill
türelmesen várt, de egyre jobban haragudott Jerryre.
Billnek később már nem ment olyan jól az üzlet, és nagy szüksége lett volna
az 50 ezer dollárra, de Jerry nem tudott fizetni. Sok imádságot és a lelkészével
folytatott beszélgetést követően Bill elhatározta, hogy beszél Jerryvel. Mikor
bevallotta, hogy haragszik rá, Jerry is elmondta, mennyire elkeseríti, hogy nem
képes visszaadni a kölcsönt. „Ha meglenne a pénz, visszaadnám – mondta. –
Amint tudom, azonnal megadom.” Bill végül úgy döntött, hogy nem
ragaszkodik a kölcsön visszafizetéséhez. Azt mondta Jerrynek: „Régóta barátok
vagyunk. Nem akarom, hogy a pénz közénk álljon. Ha bármikor vissza tudod
fizetni a kölcsönt, örülni fogok, de nem követelem többé.”
Bill pert indíthatott volna Jerry ellen, de tudta, hogy ez Jerryt anyagilag
tönkretenné, ezt pedig nem akarta. Úgy döntött, hogy lemond a jogos
követeléséről. Barátságuk azóta újra zavartalan, és Jerry őszintén reméli, hogy
egyszer képes lesz visszafizetni a kölcsönt. Mélységesen hálás Bill nagyvonalú
gesztusáért.
Bizonyos esetekben az a legjobb megoldás, ha lemondunk az igazunkról.
Bill vállalta a konfrontációt Jerryvel, majd egy olyan megoldás mellett döntött,
ami nem volt számára túl kedvező. Viszont megszabadult haragos érzéseitől, és
helyreállt a barátsága Jerryvel.
Persze az is előfordulhat, hogy a vétkes fél nem hajlandó elismerni, amit
elkövetett. Gyakori eset, hogy az egyik házastárs letagadja, hogy megcsalta a
társát, ami csak fokozza a másik fél haragját. A be nem vallott bűn felőrli a
kapcsolatot mind az emberekkel, mind Istennel. Mit tehet ilyenkor a megcsalt
házastárs? Tanácsot kérhet egy lelkipásztortól vagy egy bizalmas baráttól,
esetleg elolvashat egy témába vágó könyvet. De legfőképpen arra van szüksége,
hogy imádkozzon, és kérje Isten vezetését, hogy helyesen tudjon dönteni.
Ha a másik továbbra is tagad, és nem hajlandó szembenézni a vétkével, az
azt jelenti, hogy nem akarja folytatni a kapcsolatot. Senkit sem lehet arra
kényszeríteni, hogy beismerje és megbánja bűnét. El kell engednünk őt, és
imádkoznunk kell érte, ahogy egy tévútra tért embertársunkért tennénk. A
szeretetteljes konfrontáció nem mindig vezet kibéküléshez, de tiszta lehet a
lelkiismeretünk, ha tudjuk, hogy megpróbáltuk felelősségteljes módon kezelni
a problémát.

Fordulópont

Hogyan tereljük mederbe a haragunkat?

Az előbbiekben ismertetett öt lépést követve eljuthatunk a haragtól a pozitív
és szeretetteljes cselekvéshez.
1. Ismerjük el, hogy haragszunk! Mondjuk ki hangosan: „Haragszom. Mit
tegyek?” Ez a kijelentés tudatosítja bennünk, hogy haragszunk, és segít
különbséget tenni a harag és annak kezelése között. Így az értelmünket is
bevonjuk a folyamatba.
2. Uralkodjunk hirtelen felindulásunkon! Igyekezzünk elkerülni a két
leggyakoribb káros reakciót:
a. dühös szóáradat, illetve tettlegességben megnyilvánuló dühkitörés;
b. hallgatás és magunkba zárkózás! Ne tegyük azt, amit automatikusan
tennénk! Adjunk időt magunknak, hogy lehiggadjunk, és ne mondjunk vagy
tegyünk olyasmit, amit később biztosan megbánnánk!
3. Határozzuk meg pontosan haragunk okát! Milyen szó vagy cselekedet
gerjesztett haragra? Mit vétettek ellenem? Ha ezt tudatosítottuk magunkban,
döntsük el, mennyire súlyos a sérelem! Ettől függ, hogyan lépünk tovább.
4. Gondoljuk végig a lehetséges megoldásokat! Tartsuk mindig szem előtt, hogy
a reakciónk pozitív és szeretetteljes legyen! Tegyük fel magunknak a kérdést:
Amit tenni készülök, az helyrehozza-e a vétséget, és helyreállítja-e a
kapcsolatot? Két pozitív választási lehetőség áll előttünk:
a. szeretetteljes konfrontáció;
b. tudatos döntés, hogy felülemelkedünk a sérelmünkön.
5. Válasszuk a legoptimálisabb megoldást! Ha úgy döntünk, hogy a második
megoldást választjuk, mondjuk el imádságban, mit érzünk, és bízzuk a másik
személyt az igazságos Istenre! Ha a szeretetteljes konfrontáció útját választjuk,
legyünk tapintatosak! Figyelmesen hallgassuk meg a másik fél magyarázatát,
ami új megvilágításba helyezheti a történteket! Ha elismeri, hogy amit tett,
helytelen volt, és bocsánatot kér, bocsássunk meg!

Beszéljük meg!
 1. A Példabeszédek könyve szerint „A hirtelen haragú bolondságot követ
el.” (Péld 14,17) Ez a bölcsesség arra tanít minket, hogy rossz
következményekkel járhat, ha haragunkban hevesen, indulatosan viselkedünk,
függetlenül attól, hogy jogosan haragszunk-e vagy sem. Említsünk egy példát,
amikor így próbáltuk levezetni a haragunkat! Mit értünk el vele? Milyen
negatív következményekkel járt meggondolatlan viselkedésünk? Hasonlítsuk
össze a reakciónkat a többiekével!
2. Nézzük át a fenti öt lépést a harag helyes kezeléséről! Ennek alapján
mondjuk el, mit tanácsolnánk egy kollégánknak, aki nagyon mérges, mert nem
léptették elő! Ha már kerültünk ilyen helyzetbe, meséljük el részletesen, mi
történt!
3. Sokszor nehezünkre esik felülemelkedni a sérelmünkön, mert úgy
érezzük, nem hagyhatjuk szó nélkül a minket ért igazságtalanságot. Beszéljük
meg, milyen előnyökkel jár, ha át tudjuk engedni a haragunkat Istennek!
Hogyan játszhat a harag pozitív szerepet az életünkben? Mit tehetünk, ha mi
ártottunk valakinek? Osszuk meg a tapasztalatainkat a többiekkel! Milyen
közös vonásokat figyelhetünk meg egymás beszámolóiban?
4. Haragunk feldolgozása. Képzeljük el, hogy szüleink 40 éves házassági
évfordulójára készülünk! Nővérünkkel megállapodunk abban, hogy ünnepi
vacsorát rendezünk nekik, ahová a tágabb családot is meghívjuk. Egy héttel az
esemény előtt, amikor már a számlák nagy részét kifizettük, nővérünk
telefonál, és közli, hogy rossz anyagi helyzetben van: „Sajnálom, de mégsem
tudom kifizetni a rám eső részt.” Már nem lehet lemondani a vendégséget, és a
szüleink is készülnek az eseményre. Becsapva érezzük magunkat. A harag
feldolgozásának öt lépését alkalmazva beszéljük meg, mit tennénk ebben a
helyzetben!


4.

Amikor indokolatlanul haragszunk

Az eddigiek után felmerülhet az olvasóban a kérdés: „Ha a harag olyannyira

pozitív dolog, hogyan lehetséges az, hogy mégis oly sok baj származik belőle?”
A válasz az ősidőkbe nyúlik vissza. Az édenkertben lezajlott dráma Ádámmal és
Évával, a kígyóval és a tudás fájával – melyről Mózes első könyvében
olvashatunk – alapjaiban megváltoztatta az ember természetét. Bármi is legyen
a bűnbeesésről vallott meggyőződésünk, a történelem azt bizonyítja, hogy a
bűnre való hajlam az emberi természet része lett. Isten bennünk tükröződő
képmása eltorzult, és természetünktől fogva rosszra hajlunk. Isten jó ajándékai
– például az értelem, a szexualitás, a szeretet – a kezünkben elromlottak.
Ez történt a harag esetében is. A csábító még mindig köztünk van, és a
paradicsomi jelenet naponta ismétlődik. A harag isteni rendeltetésének
eltorzítása a sátán egyik leghatékonyabb taktikája.
Az ellenség számos stratégiát bevet annak érdekében, hogy meghiúsítsa
Isten tervét az emberi haraggal. Elhiteti velünk például azt az illúziót, hogy a
haragunk mindig jogos és indokolt.

Az indokolatlan harag

Kétféle harag létezik: jogos és indokolatlan. A jogos haragot mindig valami

erkölcsi vétség váltja ki: igazságtalanul bánnak velünk, meglopnak, hazugságot
állítanak rólunk, vagy egyéb méltánytalanság ér. Isten haragja mindig jogos és
indokolt. Az ember haragja azonban az esetek többségében indokolatlan.
Amikor csalódás, be nem teljesült kívánság, meghiúsult erőfeszítés miatt
gerjedünk haragra, nincs szó semmiféle erkölcsi vétségről. Csupán arról van
szó, hogy valami kellemetlenséget okoz nekünk, érzékeny pontunkat érinti,
vagy egyszerűen csak túl fáradtak és feszültek vagyunk.
Ezt indokolatlan haragnak nevezem, nem azért, mintha az érzelmek
intenzitása bármivel kisebb lenne, mint a jogos harag esetén, hanem azért,
mert ezt nem igazságtalanság vagy erkölcsi vétség váltja ki. Jó példa erre az,
amikor élettelen tárgyakra haragszunk. A fűnyírónak nem áll szándékában
ártani nekünk, amikor nem indul be. A defektes kereket, a kialvó gyújtólángot,
az életlen kést sem rossz szándék vezérli, bár frusztrációt és haragot
kelthetnek bennünk.
Az emberek iránt érzett haragunk nagy része is ebbe a kategóriába tartozik.
Gyakran érzünk haragot, csalódást, megbántottságot olyankor is, amikor pedig
valójában nem vétettek ellenünk. Bármennyire is haragszunk, ilyenkor
másképpen kell reagálnunk, mint a jogos harag esetében.

Bibliai példák az indokolatlan haragra

Talán jobban megértjük a kétféle harag közötti különbséget, ha megnézünk

néhány bibliai példát. Mózes első könyvének elején olvasunk Káinról, Ádám és
Éva legidősebb fiáról. Káin földműves volt, testvére, Ábel pedig pásztor. Amikor
eljött az ideje, mindketten áldozatot mutattak be az Úrnak: Ábel egy bárányt,
Káin pedig a termőföld gyümölcseit. „Az Úr rátekintett Ábelra és áldozatára, de
Káinra és áldozatára nem tekintett. Emiatt Káin nagy haragra gerjedt, és
lehorgasztotta a fejét.” (1Móz 4,4–5) Ha felületesen olvassuk a történetet, arra a
következetésre juthatunk, hogy Káin haragja jogos volt. Miért utasította vissza
az ő áldozatát Isten, és miért fogadta el Ábelét? Biztosak lehetünk abban, hogy
Isten egyértelműen a tudomásukra hozta: mindkettőjüktől állatáldozatot vár.
Ennek a jelentősége világossá válik a Szentírás egészének ismeretében, ha
megértjük az áldozati báránynak, Jézusnak, Isten megváltási tervében betöltött
szerepét. Káin azonban úgy döntött, hogy a saját elképzelései szerint
cselekszik, márpedig minden bűnnek ez a forrása. „Miért ne lenne a föld
termése éppen olyan jó?” – okoskodott magában.
Amikor emberi elgondolásainkat Isten világos parancsai fölé helyezzük,
súlyos hibát követünk el. Káin a saját feje után ment, bemutatta áldozatát a föld
gyümölcséből, majd amikor elutasításba ütközött, igazságtalansággal vádolta
Istent. Isten válasza a lényegre tapintott: „Miért gerjedtél haragra, és miért
horgasztod le a fejed? Hiszen ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz. Ha pedig
nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és rád vágyódik, de te
uralkodjál rajta.” (1Móz 4,6–7)
Káinon az elutasítottság és a harag érzése lett úrrá. Isten iránti haragja
azonban indokolatlan volt, hiszen nem Isten igazságtalansága okozta, hanem
saját téves elképzelése az igazságról.
Isten felszólította Káint, hogy rendezze el a rosszat, amit tett, mondjon le a
haragról, hogy újra a vele való közösségben élhessen. Káin azonban nem felelt
Isten közeledésére, hanem kihívta testvérét, Ábelt a mezőre, és ott megölte. Ő
volt az első ember, aki hagyta, hogy haragos indulatai irányítsák a
cselekedeteit, és ezzel még nagyobb bajba sodorta magát.
Egy másik példa Jónás esete, aki viharos tengeri utazás után Ninivébe ment,
és ott hirdette Isten üzenetét: „Még negyven nap, és elpusztul Ninive!” (Jón
3,4) Ninive lakói hallgattak Jónás üzenetére, böjtöt hirdettek, és megbánták
bűneiket. Bűnbánata jeléül még a király is levetette köntösét, zsákruhát öltött
és hamuba ült. Felszólította az embereket, hogy imádkozzanak és térjenek meg
a gonoszság útjáról, hátha Isten megbocsát, és eláll a szándékától. Ninive
népének őszinte bűnbánatát látva Isten megszánta őket, és nem küldött
pusztulást a városra.
„Ez azonban nagyon rosszul esett Jónásnak, és megharagudott. Így
imádkozott az Úrhoz: Ó, Uram! Gondoltam én ezt már akkor, amikor még
hazámban voltam. Azért akartam először Tarsisba menekülni, mert tudtam,
hogy te kegyelmes és irgalmas Isten vagy, türelmed hosszú, nagy a szereteted,
és még a rosszat is megbánod. Most azért Uram, vedd el az én életemet, mert
jobb meghalnom, mint élnem!”(Jón 4,1–3) Jónás kínos helyzetben érezte magát.
Az üzenet, amit hirdetett, valótlannak bizonyult. Miért tette ezt velem Isten? Azért
avatkozott bele az életembe, hogy szégyent hozzon rám? Isten tudta, hogy az emberek
meg fogják bánni a bűneiket. Bolondot csinált belőlem! Inkább meghalok, minthogy ezt
a szégyent elviseljem! Bizonyára ilyen gondolatok kavarogtak Jónás fejében.
Csakhogy Jónás indokolatlanul haragudott Istenre. „Az Úr azonban ezt
kérdezte: Igazad van-e, hogy haragszol?!” (Jón 4,4) Jónás nem felelt Isten
kérdésére. Kiment a városból, kunyhót készített magának, annak árnyékában
leült, és várt, hogy lássa, mi történik a várossal. Isten gondoskodott arról, hogy
Jónás egy gyors növésű bokor árnyékában pihenhessen. Jónás örült a
bokornak, csakhogy reggelre Isten egy férget küldött, hogy megegye a
növényt, és az el is száradt. Mikor Jónás haragra gerjedt, Isten ismét
megszólította: „Igazad van-e, amikor haragszol emiatt a bokor miatt? Ő így
felelt: Igazam van! Haragszom mindhalálig! Az Úr ezt mondta: Te szánod ezt a
bokrot, amelyért nem fáradtál, és amelyet nem te neveltél; amely egy éjjel
felnőtt, másik éjjelre pedig elpusztult. Én meg ne szánjam Ninivét, a nagy
várost, amelyben több mint tizenkétszer tízezer ember van, akik nem tudnak
különbséget tenni a jobb és a bal kezük között? És ott a sok állat is!” (Jón 4, 9–
11 )
Jónás haragja indokolatlan volt, hiszen saját téves gondolkodásából fakadt.
Gondolatai önmaga körül forogtak, a jó híre miatt aggódott. Saját feje után
ment, és nem hallgatott az igazságra. Isten nem okozott kárt Jónásnak. Ha
Jónás jobban figyelt volna Istenre, megértette volna, hogy valójában nagy
megtiszteltetésben van része, hogy részt vehet Isten munkájában Ninive
megmentéséért. Szégyenkezés helyett inkább örülnie kellett volna ennek a
kiváltságnak.
 Jónás azonban hagyta, hogy indokolatlan haragja irányítsa a viselkedését,
sőt az életkedvét is elvesztette. A Szentírás nem mondja el, hogy mi történt
ezután Jónással. Csak remélhetjük, hogy hallgatott az Úr szavára, és belátta,
hogy haragja saját téves gondolkodásán alapult, nem pedig Isten
igazságtalanságán.
Az ember azonban képes felismerni, hogy indokolatlanul haragszik, és
megtanulhatja pozitív módon kezelni a haragját. Ezt illusztrálja egy másik
bibliai személy, Naamán története. Naamán, a szírek kiváló hadvezére leprás
lett. Egy fiatal lánytól – aki hadifogolyként Naamán házában szolgált – hallotta,
hogy van Izraelben egy próféta, Elizeus, aki ki tudná gyógyítani a betegségéből.
Naamán engedélyt kért a királytól, hogy Izraelbe mehessen, s arannyal,
ezüsttel és egyéb ajándékokkal felszerelkezve útnak indult. Mikor hosszú és
fáradságos utazás után végül megérkezett a próféta házához, Elizeus ki sem
jött a kapuhoz, csak egy hírnököt küldött ezzel az üzenettel:
„Menj és fürödj meg hétszer a Jordánban, akkor újra megtisztul a tested! Naamán
azonban megharagudott, elment és így szólt: Én azt gondoltam, hogy majd ki fog jönni,
elém áll, és segítségül hívja Istenének, az Úrnak nevét, azután végighúzza kezét a beteg
helyen, és meggyógyít a bélpoklosságból. Hát nem többet érnek-e Damaszkusz folyói,
Abáná és Parpar, Izrael minden vizénél? Megfürödhetnék azokban is, hogy
megtisztuljak! Azzal megfordult és haragosan eltávozott.” (2Kir 5,10–12)
Naamán tehát haragra gerjedt. Felment a vérnyomása, orrcimpái remegtek,
és forrt benne az indulat. Haragos gondolatok cikáztak a fejében, amelyeket
teljesen jogosnak és indokoltnak tartott. Felháborító! Lehetőséget adtam neki, hogy
megmutassa Istenének a hatalmát, erre azt mondja, menjek és fürödjek meg abban a
koszos folyóban! Micsoda képtelen ötlet! Semmi tiszteletet nem mutat irántam! Naamán
szerint Elizeus, a próféta méltatlanul bánt vele, tehát jogosan haragudott meg
rá. Úgy érezte, nemcsak kudarc, hanem nagy szégyen is érte, ezért dühében
úgy döntött, hogy hazaindul. Pedig valójában a próféta jót tett vele, hiszen
megmondta neki, hogyan gyógyulhat ki a betegségéből.
Szerencsére a szolgái között akadt néhány józan gondolkodású ember is.
Ezek így szóltak hozzá:
„Atyám, ha a próféta valami nagyot parancsolt volna, azt is megtetted volna.
Mennyivel inkább megteheted, amikor csak azt mondta, hogy fürödj meg és
megtisztulsz. Lement tehát, és megmerítkezett hétszer a Jordánban az Isten emberének
a kívánsága szerint. Akkor újra tiszta lett a teste, akárcsak egy kisgyermeké. Ezután
Naamán visszatért egész kíséretével az Isten emberéhez, bement, megállt előtte. És azt
mondta: Most már tudom, hogy nincs máshol Isten az egész földön, csak Izraelben. Most
azért fogadj el ajándékot szolgádtól!” (13–15)
Elizeus Isten gyógyító hatalmára hivatkozva visszautasította az
ajándékokat, Naamán pedig nagy tisztelettel vett búcsút a prófétától, akire
nem sokkal korábban még haragudott.
Naamánhoz hasonlóan sokan vannak, akik könnyen haragra gerjednek,
akkor is, amikor ez nem indokolt, de amint szembesülnek ezzel, hallgatnak a
józan észre, és nem engedik, hogy haragjuk irányítsa a viselkedésüket.
Az indokolatlan harag helyes illetve helytelen kezelésének bibliai példái két
kérdést vetnek fel:
1. Honnan állapíthatjuk meg, mikor indokolatlan a haragunk?
2. Hogyan kezeljük az ilyen haragot? Az első kérdést könnyebb
megválaszolni, mint a másodikat, amely a következő fejezet témája lesz.

Az indokolatlan harag felismerése

Míg a jogos harag tényleges vétségre adott reakció, az indokolatlan harag

esetében csupán vélt rossz vagy vélt igazságtalanság váltja ki a haragot.
Képzeljük el például, hogy megyünk az utcán, és tanúi vagyunk annak,
hogy egy kamasz fiú odalép egy kisebb fiúhoz, kikapja a kezéből a biciklijét, és
elhajt vele! A kisebb fiú kiabál: „A biciklim! Ellopta a biciklimet!” Ezt látva
azonnal haragra gerjedünk, és ilyen gondolatok kavarognak a fejünkben:
Micsoda elvetemültség! Könnyű a kisebbet bántani! Vissza kell szerezni a biciklit. Ha a
tények megegyeznek azzal, ahogyan mi értelmezzük a helyzetet, akkor jogosan
haragszunk.
De tegyük fel, hogy a bicikli a nagyobb fiúé, a kisebbik csupán elvette,
mikor észrevette, hogy nincs a közelben a gazdája. Mikor a nagyobbik fiú ezt
meglátta, egyszerűen csak visszavette a saját biciklijét, még mielőtt a másik fiú
elhajtott volna vele. Ha így áll a dolog, akkor tévesen haragszunk az idősebb
fiúra, hiszen ő nem követett el semmi rosszat. Valójában helyrehozta a rosszat,
amit a kisebb fiú elkövetett. Az indokolatlan harag félreértésen vagy hibás
felfogáson alapul, míg a jogos haragot a ténylegesen elkövetett rossz, illetve
igazságtalanság váltja ki.
Nyilvánvaló, hogy súlyos hibát követnénk el, ha minden haragot jogosnak
és helyénvalónak tekintenénk. A fenti példánál maradva, hogyan éreznénk
magunkat, ha abban a hitben, hogy jogosan haragszunk, a kamasz fiú után
rohannánk, elvennénk tőle a biciklit, és akkor derülne ki, hogy tévesen ítéltük
meg a helyzetet?
A harag kialakulása többlépcsős folyamat. Először is van egy kiváltó
esemény, majd ezt az eseményt értelmezzük, és csak ezután jelenik meg a
harag érzése. Megjelennek bennünk a harag fiziológiai tünetei, és úgy érezzük,
tennünk kell valamit. Ez a folyamat egyformán zajlik mind a jogos, mind az
indokolatlan harag esetében. Ha azonban helyesen akarunk bánni a
haragunkkal, először meg kell vizsgálnunk, hogy jogosan haragszunk-e, azaz
valóban történt-e vétség. Ez időt és figyelmet igényel. Ezért van olyan nagy
jelentősége az előző fejezetben ismertetett második lépésnek: fékezzük meg
hirtelen támadt indulatainkat, és tisztázzuk a helyzetet! Ez azt jelenti, hogy
kérdéseket kell feltennünk magunknak, és néha a másik félnek is.
A fenti esetben mielőtt bármit tennénk, tisztáznunk kell, hogy kié a bicikli.
Amint kiderül az igazság, azonnal belátjuk, hogy ok nélkül lettünk mérgesek a
nagyobb fiúra. Ahogy további kérdéseket teszünk fel mindkét gyereknek, egyre
tisztább képet kapunk a helyzetről, és úgy döntünk, hogy a nagyobb fiúval
szemben nincs tennivalónk. A kisebb fiúnak viszont el kell magyaráznunk,
hogy mások biciklijét nem szabad engedély nélkül elvenni. Láthatjuk,
mennyire másképpen reagálunk, mintha elhittük volna, hogy jogosan
haragszunk. (Jóval bonyolultabb a helyzet, ha a két fiú két különböző
magyarázatot ad elő. Ilyenkor joggal feltételezzük, hogy az egyikük nem mond
igazat. Megoldás lehet, hogy az egyik fiút hazakísérjük, és beszélünk a
szüleivel.)
Ahhoz, hogy meghatározzuk jogosan haragszunk-e, két kérdést kell
feltennünk: „Milyen vétség vagy igazságtalanság történt?” és „Vajon biztos
lehetek abban, hogy minden körülményt ismerek?” Az első kérdés a dolog
lényegére tapint. Ha valóban vétség történt, akkor jogosan haragszunk. Ha
azonban valamilyen irreális elvárásunk adott okot a haragra, akkor
indokolatlan haragként kell kezelnünk. Hogy melyikünk mitől gerjed haragra,
az nagyrészt az alkati sajátosságainkon és az életünk során kialakult
beidegződéseken múlik. Például egy maximalista nemcsak önmaga számára
teszi magasra a mércét, hanem a körülötte élőkkel szemben is túlzott elvárásai
vannak. Ha környezete nem felel meg ezeknek az elvárásoknak, megharagszik.
Az ilyen harag rendszerint indokolatlan, hiszen a másik valójában nem
követett el semmi rosszat.
Jill maximalista. A szekrényében a ruhadarabok színük szerint és gondosan
összehajtogatva vannak elhelyezve. Az íróasztalán is példás rendet tart. Ez a
rendszeretet és tökéletesség jellemző rá élete minden területén. Férje, Jeff
kreatív ember, de a rend és a tisztaság számára ismeretlen fogalmak. Jill
gyakran méregbe gurul, amikor meglátja Jeff piszkos ruháit a szekrény sarkába
gyűrve, vagy amikor látja, hogy Jeff mindent felforgat, mégsem találja a
beszámolót, amit két héttel azelőtt írt meg. Ha az olvasó Jill-lel azonosul,
kérem, ne haragudjon meg rám, de véleményem szerint Jill haragja
indokolatlan.
Jeff nem követett el semmi rosszat, ő egyszerűen ilyen. Jill-lel ellentétben
neki nincs belső igénye a rendre és a tisztaságra. Elismerem, hogy Jill valódi
haragot érez Jeff rendetlensége miatt. Ugyanolyan érzelmi és testi tünetek
jelentkeznek nála, mintha jogosan haragudna. De tudomásul kellene vennie,
hogy emberek ezreire jellemzőek ezek a tulajdonságok, melyek önmagukban se
nem rosszak, se nem jók. Jillnek pozitív módon kellene kifejeznie haragját.
Ehhez először is meg kellene értenie, hogy tisztaságmániájából következően
túlzott elvárásokat támaszt férjével szemben, és ebből fakad haragja is.
Mikor haragszunk, emlékeztetnünk kell magunkat arra, hogy nem
ismerhetünk minden tényt és körülményt, ezért nem árt megkérdeznünk a
másik felet, nehogy téves következtetéseket vonjunk le. Patrick haragszik a
feleségére, mert ahogy belépett az ajtón, meglátta, hogy az ingei ugyanúgy
hevernek a széken, ahogy reggel hagyta őket. Beth azt ígérte, hogy elviszi őket
a tisztítóba, Patrick pedig arra számított, hogy vacsora után hazaviheti a tiszta
ingeket, mert másnap elutazik, és szüksége lesz rájuk.
Sokféle gondolat jár a fejében. Hogy lehet ilyen felelőtlen? Nem számíthatok rá
semmiben! Nem is szeret engem! Ha szeretne, nem lenne ilyen figyelmetlen! Csak
magára gondol! Mire Beth belép az ajtón, Patrick már a válópert fontolgatja.
Beth-re néz, majd gúnyosan megszólal:
– Köszönöm a segítségedet.
– Milyen segítséget, drágám? – kérdi Beth.
– Az ingeimet. Megígérted, hogy elviszed őket a tisztítóba. Holnap
szükségem lenne rájuk. De úgy látom, koszos ingeket fogok magammal vinni.
– Óh, drágám, bocsáss meg! – mondja Beth. – Elfelejtettem. Nagy
rohanásban voltam reggel, és egyszerűen kiment a fejemből.
Ezek után valószínűleg a szokásos forgatókönyv szerint zajlanak az
események. Akár úgy, hogy mindketten visszavonulnak, Beth önváddal és az
elutasítottság érzésével, Patrick pedig magában mérgelődve. De az is lehet,
hogy indulatos szócsatát vívnak, és minden múltban elkövetett hibát felrónak
egymásnak. Mindkét esetben káros mintát követnek. A 6. fejezetben lesz szó
arról, hogy hogyan lehet a harag kifejezésének helytelen formáin változtatni,
egyelőre az a kérdés, jogos volt-e Patrick haragja.
Lehet, hogy sokan nem értenek velem egyet, én mégis azt állítom, hogy
Patrick haragja indokolatlan. Hadd tegyem fel a kérdést: „Elkövetett-e Beth
valami rosszat?” Talán néhányan így felelnének: „Nem tartotta be, amit
megígért!” De vajon szándékosan tette ezt? Nyilvánvalóan nem! Egyszerűen
megfeledkezett valamiről, márpedig a feledékenység emberi dolog.
Melyikünkkel nem fordult még elő, hogy elfelejtettünk valamit, amit meg
akartunk tenni?
Beth feledékenysége kellemetlenséget okozott Patricknak, aki emiatt
haragot és csalódást érez. De ahhoz, hogy érzelmeit pozitív módon kezelje,
először is be kellene látnia, hogy indokolatlanul haragszik, hiszen Beth nem
szándékosan vétett ellene, egyszerűen feledékeny volt. Tévedni emberi dolog,
és csak idő kérdése, hogy mikor követi el Patrick is ugyanezt a hibát.
Ha őszintén megvizsgáljuk a haragunkat, be kell látnunk, hogy az esetek
többségében indokolatlanul haragszunk. Ez ugyanolyan kellemetlen lehet,
mint a jogos harag, de másfajta bánásmódot igényel. Erről lesz szó az 5.
fejezetben.
Az alábbi táblázat a jogos és az indokolatlan harag közötti különbséget
szemlélteti.

JOGOS HARAG INDOKOLATLAN HARAG

MEGHATÁROZÁS MEGHATÁROZÁS
Valós sérelem, vétség, Vélt sérelemből, téves
igazságtalanság által kiváltott helyzetértékelésből eredő
harag harag
OKOK OKOK
Törvények, erkölcsi szabályok Élettelen tárgyak által
megszegése kiváltott bosszúság;
 emberek okozta
kellemetlenség; fáradtság,
stressz, irreális elvárások
FELISMERÉSE FELISMERÉSE
Ha az alábbi két kérdésre A haragot frusztráció,
igennel válaszolunk: csalódottság vagy a
1. Valóban történt vétség? kudarc érzése kíséri
2. Pontosan ismerek minden
körülményt?
HELYES REAKCIÓ HELYES REAKCIÓ
Vagy a szeretetteljes Uralkodjunk a
konfrontációt választjuk, vagy haragunkon, és tisztázzuk
pedig úgy döntünk, hogy a helyzetet (lásd Naamán
felülemelkedünk a problémán. példáját)! (Lásd az
(Lásd a jogos harag indokolatlan harag
kezelésének negyedik lépését feldolgozásának négy
a 3. fejezetben) lépését az 5. fejezetben)

Beszéljük meg!
 1. A haragunk sok esetben indokolatlan, azaz félreértésből fakad. Lehet,
hogy megharagszunk egy barátunkra, amiért nem küldött nekünk karácsonyi
üdvözlőlapot, pedig csak arról van szó, hogy a betegsége miatt nem tudott
időben felkészülni az ünnepre. Emlékezzünk vissza egy olyan esetre, amikor
igazságtalanul vádoltunk valakit! Hogyan ismertük fel, hogy indokolatlanul
haragudtunk? Ki vagy mi volt a harag igazi oka? Hogyan kezeltük a
haragunkat?
2. Az indokolatlan harag esetében valójában nem történik vétség. Hogy
eldönthessük, indokolatlan haragról van-e szó, uralkodnunk kell fellobbanó
indulatainkon, és meg kell vizsgálnunk a helyzetet. Beszélnünk kell az érintett
személyekkel, hogy tisztázzuk, jogosan haragszunk-e. Említsünk néhány olyan
esetet, amikor indokolatlanul haragudtunk! Időben felismertük-e ezt ahhoz,
hogy pozitív módon kezeljük az indulatainkat? Vagy későn jött a felismerés, és
meggondolatlanul viselkedtünk, amivel esetleg jóvátehetetlen kárt okoztunk?
Osszuk meg egymással a tapasztalatainkat!
3. Az Egyiptomból való kivonulás során Mózes közvetítette Isten akaratát a
zsidó nép számára. Mózes haragja Isten haragját tükrözte vissza.
Tanulmányozzuk Mózes második könyvét: előfordult-e, hogy Mózes
indokolatlanul haragudott? Ha igen, beszéljük meg, mi volt ennek a
következménye!
4. Haragunk feldolgozása. Képzeljük el, hogy egy gyorsétterem vezetőjeként
dolgozunk! Rendszerint mi zárjuk az éttermet este 10-kor, de tegnap
kivételesen korábban kellett hazamennünk egy családi probléma miatt.
Megkértük a helyettesünket, hogy „mindent rendezzen el”, és zárja be az
éttermet este 10-kor. Ma reggel nyitva találtuk az étterem ajtaját, és
felfedeztük, hogy több dolog eltűnt. Igaz, hogy elfelejtettük odaadni a kulcsot a
munkatársunknak, de az irodában van egy pótkulcs. Jogosan haragszunk-e a
helyettesünkre? Hogyan állapíthatjuk ezt meg? Milyen tényezők tennék
indokolatlanná, illetve jogossá a haragunkat?


5.

Az indokolatlan harag feldolgozása

Valószínűleg mindannyiunkkal előfordult már, hogy haragra gerjedtünk

valami miatt, de később kiderült, hogy félreértettük a helyzetet. Téves
információ, hibás feltételezés, általánosítás, túlzott elvárás, előítélet vagy
egyszerűen a fáradtság is előidézheti az ilyen helyzeteket.
Az anya haragszik a lányára, mert történelemből rossz osztályzatot kapott,
éppen abból a tárgyból, amelyik az anya kedvence volt az iskolában. A titkárnő
rosszkedvű és mérges kolléganői pletykálkodása miatt. A férj morog, mert
felesége a széken felejtette az ingeit, ahelyett, hogy elvitte volna a tisztítóba,
ahogy megígérte. Egyik esetben sem történt olyan vétség, amely jogossá tenné
a haragot.
Az eddigiek során hangsúlyoztuk, hogy az indokolatlan harag helytelen, és
egyenes következménye az ember bűnbeesésének, hiszen önző
természetünkből fakad. Ettől a felismeréstől azonban még nem szabadulunk
meg a harag érzésétől. Tehát, mit is kezdjünk az ilyen haraggal? Hogyan
dolgozzuk fel, és tereljük helyes mederbe indokolatlan haragunkat?
Mivel haragunk az esetek nagy részében indokolatlan, rendkívül fontos,
hogy megtanuljuk helyesen kezelni. Ez három lépésből áll, de gyakran szükség
van egy negyedikre is.

Információközlés
Először is, osszuk meg a másik személlyel a saját szempontjainkat! Figyeljünk
arra, hogy csupán információkat közöljünk – minden vádló és ítélkező szándék
nélkül! Kerüljük az ilyen megbélyegző kijelentéseket: „Kiborítottál!”,
„Csalódást okoztál!” „Nem tartottad be az ígéretedet!”. Ezek a szemrehányó,
ítélkező kijelentések ellentétet szítanak. Inkább arról beszéljünk, hogy mit
érzünk (csalódást, megbántottságot, haragot, frusztrációt), és kérjünk
lehetőséget a megbeszélésre!
Ha Patrick ezt a megközelítést alkalmazná, akkor először is átölelné a
feleségét, hogy biztosítsa őt szeretetéről, megkérdezné, hogyan telt a napja, és
csak ezután mondaná a következőket: „Drágám, nagy csalódás ért, amikor
beléptem a szobába, és megláttam, hogy a szennyes ingeim még mindig a
széken hevernek, pedig holnap tiszta ingekre lenne szükségem.” Így csupán
információkat közölne az érzéseiről, az ingeiről és a másnapi tervéről –
anélkül, hogy elítélné a feleségét. Ezek után Beth bizonyára így felelne: „Ó,
Patrick, igazán nagyon sajnálom! Elfelejtettem elvinni az ingeidet a tisztítóba.
De ne aggódj, drágám, mindjárt kimosok és kivasalok egy párat, hogy magaddal
vihesd az útra!” Vagy felajánlaná, hogy elviszi az ingeket a gyorstisztítóba, ami
éjfélig nyitva van. Ha Beth-t nem nyomasztaná férje szemrehányása és
neheztelése, szabadon bevallhatná feledékenységét, és arra koncentrálhatna,
hogy a mulasztását jóvátegye.
Az információk megosztása során az a célunk, hogy a másik fél megismerje
az érzéseinket, a gondolatainkat és a problémánkat. Az érzéseinket kiváltó
eseményre koncentráljunk, ne pedig a másik személyére! Nagyobb
valószínűséggel tudjuk ezt megtenni, ha előzőleg már megállapítottuk, hogy a
haragunk indokolatlan, azaz a másik személy nem akart nekünk rosszat. Lehet,
hogy kellemetlenséget vagy csalódást okozott, de nem követett el erkölcsi
vétséget.

Információgyűjtés
A második lépés az információk begyűjtése. Korábban említettük, hogy vannak
olyan esetek, amikor be kell látnunk, hogy nem ismerünk minden körülményt.
Ilyenkor nehéz megállapítani, hogy a haragunk jogos-e vagy sem. Meredith és
Jason gyorsan megvacsoráztak, azután Meredith elment aerobikórára. Három
órával később, amikor hazaér, Jason a kanapén fekszik és tévét néz, a tányérok
pedig ugyanúgy az asztalon hevernek, ahogy vacsora után hagyták őket.
Meredith dühbe gurul. Hihetetlen! Két és fél órája a tévét nézi, miközben a
vacsoramaradék az asztalon hever! Mit képzel? Legszívesebben odamennék, és
belerúgnék a tévébe! Hogy lehet ilyen lusta! Én keményen dolgozom azon, hogy jó
kondícióban legyek, ő meg csak heverészik!
Meredith előtt több lehetőség áll. Levonhatja azt a következtetést, hogy
haragja jogos, mert a férje egy lusta, semmirekellő alak, és keserű szavakkal
támadhat rá; vagy azt is megteheti, hogy sértődötten elvonul, és később, az
ágyban visszautasítja férje szexuális közeledését. De az is lehet, hogy úgy dönt,
megpróbálja érettebb módon kezelni haragját. Ha ismeri a különbséget a jogos
és az indokolatlan harag között, felteheti magának a kérdést: „Mi rosszat
követett el Jason?” Miután végiggondolja, ami történt, talán arra az
eredményre jut, hogy a férje nem szereti őt eléggé. Végül is a Bibliában is az áll,
hogy a férjnek úgy kell szeretnie a feleségét, ahogy Krisztus szerette az egyházat. Az
biztos, hogy az ő viselkedése nem a szeretet kifejeződése! Ha szeretne, az lenne a
legkevesebb, hogy elmosogatja az edényeket.
Ha Meredith elég bölcs asszony, felteszi magának a kérdést: „Pontosan
ismerek minden körülményt?” Erre a kérdésre nyilván nemmel fog válaszolni,
hiszen valóban nem tudhat mindenről, ami a távollétében történt. A következő
lépés tehát az, hogy megismerje Jason szempontjait.
Leül a férje mellé, megöleli, és azt mondja: – Szeretnék valamit kérdezni.
Miért vannak a mosatlan tányérok még mindig az asztalon? – Ó, bocsáss meg! –
válaszolja Jason. – Leültem, hogy megnézzem a híradót. Gondoltam, utána
elmosogatok, de elaludtam, és arra ébredtem, hogy belépsz az ajtón.
Valószínűleg túl fáradt voltam. De máris elmosogatok.
 Meredith haragja valószínűleg elpárolog, amint megérti, hogy Jason nem
vétett ellene, hiszen nincs abban semmi rossz, hogy fáradt volt, és elaludt
tévénézés közben. Az információgyűjtés segített Meredithnek, hogy
lecsillapodjon a haragja, sőt talán még örül is, hogy Jason tudott egy kicsit
pihenni.
Meredith példája arra tanít, hogy amikor haragra lobbanunk, mindig
tájékozódjunk, és mérlegeljük, hogy jogosan haragszunk-e. Ha kiderül, hogy
tévesen ítéltük meg a helyzetet, mondjunk le a haragunkról, és próbáljuk meg
elfogadni a társunkat emberi gyarlóságaival együtt!

Kölcsönös megértés

Az indokolatlan harag feldolgozásának harmadik lépése az egymás

megértésére való törekvés. Nem könnyű a haragos érzésektől megszabadulni,
még akkor sem, ha belátjuk, hogy alaptalanul haragszunk. Bár a társunk nem
követett el semmi erkölcsi vétséget, attól még bánthat a viselkedése.
Csalódottak és megbántottak vagyunk. Szükségünk van arra, hogy megértsük
társunk indítékait, neki pedig arra, hogy megértse a mi érzéseinket. Ez őszinte
és oldott beszélgetést igényel, amely mentes az ítélkezéstől és a vádaskodástól.
Ha felismerjük, hogy indokolatlanul haragszunk, ez segíthet abban, hogy
szemrehányás nélkül tudjunk közeledni társunk felé.
Rita és Dennis harmincas éveik vége felé járó házaspár. Mindketten
örömüket lelik a hivatásukban, de Rita az utóbbi időben gyakran haragszik
férjére. Dennis fél évvel ezelőtt elhatározta, hogy többet fog mozogni, ezért
hetente háromszor vacsora után, elmegy a közeli edzőterembe, Rita pedig
magára marad a mosatlan edényekkel és a gyerekekkel. Dennis rendszerint
késő este ér haza, és azt szeretné, ha Rita leülne mellé tévét nézni, aztán
„ágyba bújna” vele, ahogy mondani szokta. Rita egyre jobban neheztel férjére.
Kényelmetlenül érzi magát, és bosszantja Dennis viselkedése. Úgy érzi, férje
elhanyagolja a gyerekeket, vele szemben pedig figyelmetlen és szeretetlen.
Elvárja tőle, hogy a szexuális igényeit kielégítse, az ő igényeivel viszont nem
törődik. Rita egyre boldogtalanabb, és úgy érzi, szétrobban a haragtól.
Amikor Rita eljött a tanácsadó irodába, és elmondta nekem az érzéseit,
azzal kezdtük, hogy megkeressük haragja forrását. Megpróbáltuk
meghatározni, hogy mi az Dennis viselkedésében, ami haragot vált ki belőle.
Végül az alábbi eredményre jutott:
• Dennis igazságtalan velem, mert otthagy a mosatlan edényekkel,
miközben ő szórakozni megy.
• Elhanyagolja a gyerekeket, mert azokon az estéken nem segít nekik a
tanulásban.
• Csak saját magára gondol, és szinte egyáltalán nem figyel az én
igényeimre. Talán nem is tudja, mire vágyom.
Amikor sorra vettük Rita igényeit, felismertük, hogy elsődleges
szeretetnyelve a minőségi idő.
– Régebben sokat beszélgettünk – mondta Rita. – Közel éreztem magam
hozzá, éreztem, hogy törődik velem. Most, hogy hetente három este elmegy,
nincs időnk beszélgetni. Már kezdem úgy érezni, hogy nem is akar velem lenni.
Ezután azt próbáltuk megállapítani, hogy indokolt-e Rita haragja.
– Mi rosszat követ el Dennis azzal, hogy a mosatlan edényeket magára
hagyja?
– Egyszerűen úgy gondolom, hogy ez nem igazságos – mondta Rita.
– Maga készít vacsorát azokon az estéken? – érdeklődtem.
– Csak az egyiken – felelte Rita –, a másik két estén hozatjuk a vacsorát.
– Akkor feltételezem, hogy azon a két estén alig van piszkos edény.
– Igen, de úgy gondolom, hogy ez elvi kérdés. Nem tartom igazságosnak,
hogy ő elmegy otthonról, és otthagy engem a házimunkával, mikor napközben
én is ugyanolyan keményen dolgozom, mint ő – mondta Rita.
– Egyébként segít otthon? – érdeklődtem.
– Igen, elég sokat segít. Ő tartja rendben a kertet, minden ház körüli
munkát ő végez, és a kocsikat is ő mossa le. Porszívózni is szokott, és besegít
bármi másba is, amit kérek tőle.
Ekkor áttértünk a leckeírás ügyére.
– Azon a két estén, amikor Dennis nem megy az edzőterembe, segít a
gyerekeknek a tanulásban?
– Igen, mindig – felelte Rita. – Igazából minden este szokott nekik segíteni.
Amikor az edzésről hazaér, olyankor is segít. De ez nem ugyanaz.
– Jól tanulnak a gyerekek? – érdeklődtem.
– Igen, mindketten jó tanulók. Ezzel soha nem volt semmi gond.
– És maga szokott segíteni a gyerekeknek a tanulásban? – kérdeztem.
– Néha igen, de nem túl gyakran. Ez mindig is Dennis dolga volt. Egészen
mostanáig úgy tűnt, hogy ő élvezi ezt.
– Milyen volt az életük régebben, amikor még Dennis nem járt el otthonról
hetente háromszor?
– Együtt vacsoráztunk, hacsak a gyerekeknek nem volt valami iskolai
elfoglaltságuk. Mindig segített nekem elmosogatni. Aztán leültünk és
körülbelül fél órát beszélgettünk, mielőtt tanulni kezdett volna a gyerekekkel,
én pedig folytattam a házimunkát. Nagyszerű volt. Közel éreztem magam
hozzá. Úgy éreztem, igazi család vagyunk. Most viszont elhanyagolja a
családot, mert hetente három este nincs otthon.
Amikor megkérdeztem, hogy a férje tudja-e, hogy ő így érez az edzésével
kapcsolatban, Rita nemmel felelt, de rögtön hozzátette: – Úgy érzem,
elhanyagol engem, és egyre távolabb kerülünk egymástól… Dennis fel sem
fogja, mi történik.
Ahogy tovább kérdezgettem Ritát, elmondta, hogy Dennis azután kezdett
az edzőterembe járni, hogy látott egy filmet a munkahelyén, amely az
egészséges életmódról szólt, és az egyik kollégája hívta, hogy eddzenek együtt.
– Örülök, hogy törődik magával. Biztos vagyok abban, hogy jobban is érzi
magát. Valószínűleg nekem is kellene mozognom, csak éppen nincs rá időm.
Szerintem neki sincs, de ő csinál magának. Persze a mi rovásunkra.
 Számomra nyilvánvalóvá vált, hogy Dennis viselkedése nem tartozik az
erkölcstelen cselekedetek kategóriájába. Amit ő tett, az önmagában nem rossz.
De Rita haragjával is kezdeni kellett valamit. Sajnos túl sokáig tartotta
magában, és már odáig jutott, hogy állandó neheztelés volt benne a férje iránt.
Mindkettőjüknek arra volt szükségük, hogy megértsék egymást, megismerjék
és betöltsék egymás igényeit, és érzelmileg ismét közel kerüljenek egymáshoz.
Azt javasoltam Ritának, hogy próbáljon beszélni Dennisszel. Ne tegyen neki
szemrehányást, és ne hibáztassa. Mondja el neki, hogy az utóbbi néhány
hónapban gyakran volt csalódott és sértődött, mert úgy érezte, Dennis
elhanyagolja őt, mikor esténként elmegy otthonról. Azt tanácsoltam, mondja
el, mi az a három dolog, ami zavarja férje viselkedésében, de tartózkodjon az
ítélkezéstől, és csupán arra törekedjen, hogy Dennis jobban megértse őt.
Ha azt szeretnénk, hogy társunk megértsen minket, mellőzzük a fenyegető
és támadó kijelentéseket, és ne ítélkezzünk felette, egyszerűen mondjuk el,
hogy a megértésére vágyunk!
Ezután arra biztattam Ritát, hogy hallgassa meg figyelmesen Dennis
válaszát, és próbálja megérteni őt, majd közösen keressenek olyan megoldást,
amely mindkettőjük számára megfelel.
Egy hónappal később Rita újra eljött, és nagy örömmel mesélte, hogy
Dennis pozitívan reagált a kezdeményezésére. Megígérte, hogy esténként segít
leszedni az asztalt, mielőtt elmegy az edzésre. Nem is gondolta, hogy Ritának
ez problémát jelent. Azzal is egyetértett, hogy több időt kellene kettesben
tölteniük. Az utóbbi két hétben már többször is együtt ebédeltek, és Dennis
megszervezett egy kettesben töltött hétvégét is. Megbeszélték, hogy
megkérdezik a gyerekeket, elég segítséget kapnak-e a tanulásban, és ha nem,
akkor Dennis jobban odafigyel rájuk. Dennis felajánlotta, hogy ha szükséges,
csökkenti a testedzésre fordított időt, de Rita már nem volt benne biztos, hogy
ezt akarja, miután látta, hogy férje milyen pozitívan állt hozzá a probléma
megoldásához.
Az egymás megértésére való törekvés nélkülözhetetlen a jól működő
emberi kapcsolatokban, legyen szó családi, baráti, munkatársi vagy bármilyen
más kapcsolatról. Az indokolatlan harag éppen azt mutatja, hogy valamire
jobban kellene figyelnünk. Az ilyen harag ritkán múlik el az érintett felek
őszinte és megértő hozzáállása nélkül.

A zavaró viselkedés megváltoztatása

Szükség esetén van még egy lépés, ami jól alkalmazható az indokolatlan harag
kezelésében, mégpedig a magatartás megváltoztatására irányuló kérés. Minden
emberi kapcsolatban előfordul, hogy az egyik fél zavarónak vagy bosszantónak
tart valamit a másik viselkedésében. Ez a harag a legtöbb esetben indokolatlan,
hiszen nem tényleges vétségről van szó. Ha azonban a kapcsolat természetéből
adódóan sok időt töltünk együtt, akkor szükségessé válhat, hogy megkérjük a
másik személyt, próbáljon meg változtatni az általunk zavarónak tartott
viselkedésén. Szeretném hangsúlyozni, hogy csak a kérés jöhet szóba, a
követelés vagy az irányítás inkább ellenállást vált ki.
Ha egyébként jó a kapcsolat, számíthatunk arra, hogy kérésünk
meghallgatásra talál. Lássunk erre egy munkahelyi példát! Tegyük fel, hogy a
titkárnőnk hangosan szürcsöli a kávét, miközben a másik ajtó mögött egy
ügyféllel tárgyalunk. Miután biztosítjuk a titkárnőt arról, hogy nagyra
értékeljük a munkáját, megkérjük, hogy ne igyon kávét, ha ügyfél van nálunk,
vagy próbáljon meg halkabban inni. Egy ilyen kérés valószínűleg elegendő
ahhoz, hogy a másik fél változtasson a viselkedésén, különösen akkor, ha
világossá tesszük, hogy mi is nyitottak vagyunk az ő kérései felé.
Ugyanez az elv érvényes a családi kapcsolatokra nézve is. Egy jól működő
házastársi kapcsolatban a férj valószínűleg pozitívan reagál felesége kérésére,
hogy ne atlétatrikóban menjen le vásárolni, hanem vegyen fel egy inget.
Különösen akkor várható ez, ha a felesége előtte biztosítja szeretetéről, és
arról, hogy férje jó megjelenése érdekében kéri ezt.
 Ugyanígy, a feleség valószínűleg nem veszi zokon a kérést, hogy használt
alsóneműjét ne hagyja szerteszét, hanem a szennyeskosárba tegye, ha a férj
felesége pozitív jellemvonásait is észreveszi és értékeli. Minden kapcsolatra
nézve igaz, hogy ha érezzük a másik fél szeretetét és megbecsülését, továbbá a
változtatásra irányuló igény kérés, nem pedig követelés formájában hangzik el
– hajlandóak vagyunk a viselkedésünkön változtatni.
Az indokolatlan harag éppolyan kellemetlen és erős lehet, mint amikor
jogosan haragszunk. Mindkettőt kezelnünk kell, ha nem akarjuk, hogy
elmérgesedjen, és nehezteléssé váljon. Véleményem szerint az indokolatlan
harag kezelése sokkal egyszerűbb, mint a jogos haragé, ám a cél mindkét
esetben az, hogy haragunkat pozitív formában fejezzük ki.

Fordulópont

Az indokolatlan harag feldolgozása

A jogos haraghoz hasonlóan az indokolatlan haragot is meg kell tanulnunk

feldolgozni, hogy ne válhasson nehezteléssé. Ennek a megközelítése némiképp
eltér attól, amit a jogos haraggal kapcsolatban mondtunk a 3. fejezetben. De a
cél mindkét esetben ugyanaz: konstruktív megoldást találni a harag
kifejezésére.
Az indokolatlan harag helyes kezelése négy lépésből áll.
1. Információközlés. Osszuk meg saját szempontjainkat tárgyilagosan, minden
ítélkezés nélkül, és kérjünk alkalmat a probléma tisztázására! A haragot kiváltó
eseményre koncentráljunk, és ne a személyre!
2. Információgyűjtés. Ahhoz, hogy megállapítsuk, indokolt-e a haragunk, meg
kell ismernünk a másik fél szempontjait is.
3. Kölcsönös megértés. Szemrehányás és ítélkezés nélkül osszuk meg
érzéseinket, majd hallgassuk meg figyelmesen a másik fél válaszát! A
beszélgetés őszinte és oldott légköre elősegíti egymás kölcsönös megértését.
4. A változtatás igényének kifejezése. Erre az utolsó lépésre akkor van szükség,
ha szeretnénk, hogy a másik fél változtasson az általunk zavarónak tartott
viselkedésén. Jó kapcsolat esetén az emberek többsége kedvezően reagál egy
ilyen kérésre, feltéve, hogy nem követelő vagy bíráló hangnemben fejezzük ki.

Beszéljük meg!

1. Miután felismertük, hogy indokolatlanul haragszunk, a következő lépés a

harag feldolgozása. Mivel ebben az esetben a helyzet téves megítélése áll a
háttérben, a haragos indulatok kezelése nagyrészt saját tévedésünk és
félreértésünk felismeréséből és helyreigazításából áll. De ettől még nem múlik
el azonnal a harag érzése. Az 5. fejezetben megismerkedtünk azzal a három
alapvető lépéssel, amely az indokolatlan harag helyes kezeléséhez szükséges.
Az első lépés az információközlés, azaz saját nézőpontunk megosztása.
Említsünk példát arra, mikor ezt megtettük! Hogyan fejeztük ki az érzéseinket?
Nyitott volt a másik fél a probléma megbeszélésére? Milyen feltételeknek kell
teljesülniük ahhoz, hogy az információközlés hatékony legyen?
2. A második lépés az információgyűjtés. Maradjunk az előbbi példánál, és
mondjuk el, hogyan történt ez a mi esetünkben! Sikerült megnyernünk az
érintett fél együttműködését? Milyen információkra volt szükségünk?
Figyelmesen végighallgattuk-e a másik személyt, vagy csak az járt a fejünkben,
hogy újabb adalékokat gyűjtsünk ellene?
3. A harmadik lépés az egymás megértésére való törekvés. Kifejezésre kell
juttatnunk, hogy – megbántottságunk ellenére – nem feltételezünk rossz
szándékot a másik fél részéről. Ezzel megkönnyítjük számára, hogy belássa az
általa okozott kellemetlenségeket. Még mindig a fenti példánál maradva osszuk
meg a csoporttal, sikerült-e egymást megértenünk! A másik fél hozzáállása
elősegítette-e haragunk feloldását?
 4. Haragunk feldolgozása. Tegyük fel, hogy családunkban generációk óta
hagyomány, hogy a férfiak az ácsmesterséget űzik! Egyetlen gyermekünk, aki
idén érettségizik, bejelenti, hogy egyetemre akar menni, filozófia szakra.
Határozottan kijelenti, hogy nem akar ács lenni. Bár soha nem próbáltuk
rábeszélni, természetesnek vettük, hogy folytatni fogja a családi hagyományt.
Ez a hirtelen bejelentés feldühít. Indokolt-e a haragunk? Hogyan kezelhetjük
pozitívan ezt a helyzetet?


6.

A harag kifejezésének káros formái

A lángok, melyeket a vezetékből szivárgó gáz táplált, a magasba csaptak. A

repedés akkor keletkezett, amikor egy építési vállalkozó a talajelőkészítés
munkálatai közben megsértett egy gázcsövet. Először csak az összesűrített gáz
szivárgott hangosan sziszegve. Fél órával később azonban egy szikra
belobbantotta, és lángok törtek az ég felé.
A tűzcsóva perceken belül négy emelet magasba csapott, s mindez
Chicagónak abban a kerületében történt, ahol jobbára idősebb emberek éltek. A
rendőrség időben kiüríttette a házakat, de mire a gázszolgáltató cég elzárta a
gázt, emberek tucatjai maradtak fedél nélkül, miután lakásuk részben vagy
teljesen kiégett.
Két hónappal később, 1998 decemberében egy másik robbanás zavarta meg
Chicago lakosságát. Igaz, ezt a robbanást előre eltervezték. Az épületbontó cég
által elhelyezett dinamitrudak sorban egymás után robbantak fel. Négy
szomszédos épület omlott le, rengeteg törmeléket és hatalmas porfelhőt
hagyva maga után.
A két robbanás abban különbözött egymástól, hogy az utóbbi esetben az
építőanyag törmeléke befelé hullott, valamint abban is, hogy a rombolást
hónapokon át tervezték. A korábbi lakók biztonságos távolságból figyelték a
rombolást, néhányan lelkesen kiáltoztak, egyesek tapsoltak is.
Vajon melyik esemény volt pusztítóbb erejű? A gázszivárgás miatti
robbanás, amely épületeket égetett ki és embereket tett hajléktalanná?
Valószínűleg sokan igennel felelnének, mivel ez a pusztítás váratlanul érte a
lakókat, és sokan maradtak fedél nélkül. Az épületek tervezett robbantásáról
viszont a lakók előre tudtak, és már korábban beköltöztek új otthonukba.
Valójában mind a gázrobbanás, mind a szándékos robbantás egyformán
pusztító következményekkel járt. Sőt, amikor a házakat szándékosan
robbantották fel, több épület omlott össze, több por és törmelék keletkezett. A
lakók érzelmi vesztesége és fájdalma is hasonló volt mindkét esetben, hiszen
sokan nem szívesen hagyták el megszokott otthonukat.
A harag érzésére is két egyformán pusztító reagálás létezik: a dühkitörés és
az elfojtás. Sokan azt gondolják, hogy a dühkitörés ártalmasabb, mint az
elfojtás, pedig az igazság az, hogy a befelé történő robbanás éppolyan ártalmas,
és a következményei sem kevésbé károsak, mint a kirobbanó harag esetében.
Az előző három fejezetben a harag pozitív kifejezési formáit tárgyaltuk, de
legyünk őszinték, sokan nem tanultuk meg a haragot pozitív módon kezelni, és
a reakcióink általában csak tovább rontanak a helyzeten. Így aztán a harag
puszta érzését is bűnös dolognak tekintjük. A tévé képernyőjén nap mint nap
tanúi vagyunk gyerekek, kamaszok és felnőttek haragos viselkedésének. Úgy
tűnik, egyre fiatalabb gyerekek és egyre több tinédzser követ el erőszakos
cselekedetet.
A kultúránkban egyre nagyobb tért hódító erőszak kétségtelenül több
tényező következménye, de az egyik minden bizonnyal a helytelenül kezelt
harag. Ebben a fejezetben éppen erről lesz szó: hogyan ismerhetjük fel a
haragra adott negatív reakciókat, és hogyan helyettesíthetjük ezeket
egészségesebb viselkedésformákkal.

A kifelé robbanó harag

Először a harag szembeszökőbb formájával foglalkozunk. Sokak számára a

dühkitörés a harag kifejezésének egyetlen módja. A dühkitörés, mely szóbeli
durvaság vagy fizikai bántalmazás formájában jelentkezik, manapság jól ismert
fogalmak az amerikai társadalomban. Sajnos legtöbbünknek volt már része
ebben – akár elkövetőként, akár áldozatként. A szóbeli vagy tettleges
bántalmazás gyökerénél mindig megtaláljuk a nem megfelelően kezelt haragot.
Margaret valóságos „hisztérika” volt. Ha valaki felmérgesítette – legyen az
gyerek, férj, főnök –, annak aztán volt mit hallgatnia! Margaret büszke volt
arra, hogy „ami a szívén, az a száján”. – Legalább tudják az emberek, hányadán
állnak velem – mondogatta. Pedig az igazság az, hogy Margaret egyszerűen
nem tudott uralkodni magán. Tinédzserkora óta megszokta, hogy szóbeli
kirohanásokkal juttassa kifejezésre a haragját, és ezt folytatta évtizedeken át.
Margaret egészen addig jogosnak találta saját kitöréseit, míg egy nap
tízéves lánya egy cédulát hagyott az asztalon a következő szöveggel: „Drága
mama, ma nem jövök haza. Nem bírom már, hogy folyton hisztizel. Nem
tudom, mi lesz velem, de legalább nem kell hallgatnom a szitkozódásodat,
amikor valamit nem úgy teszek, ahogy te akarod. Ginny”.
Szerencsére Margaret nem kezdett „hisztizni”, hanem felhívta a lelkészét.
Először csak ezt mondta:
– Ginny elment. Nem tudom hová. Nagyon aggódom érte.
Majd valami meglepő dolgot mondott, olyasmit, ami régebben
elképzelhetetlen lett volna tőle:
– Én üldöztem el őt. Tudom, hogy azért ment el, mert folyton szidtam és
kiabáltam vele – zokogta a telefonba. Ekkor ismerte el először, hogy haragos
szóáradatával súlyos hibát követett el. A lelkész azt javasolta Margaretnek,
hogy kérjen segítséget egy keresztény lelkigondozótól. Szerencsére Ginny
negyvennyolc órán belül előkerült, és amikor Margaret a lelkigondozóhoz
kezdett járni, ő is vele tartott. Margaret lassanként megtanulta felismerni és
helyes mederbe terelni a haragját. Ginny ma már tizenkilenc éves, elsőéves
egyetemista, és jó kapcsolatban van az édesanyjával. Margaret gyakran
mondogatja, hogy élete legnehezebb, de egyben legjobb napja az volt, amikor
megtalálta Ginny levelét.
Harvey viszont a tettek embere volt. Ha valakinek a viselkedése
felbosszantotta, azonnal indulatba jött. Néha egy kólásüveget vagy a
telefonkagylót vágta a családtagjaihoz, máskor ceruzákat tördelt vagy
golyóstollakat hajigált. Ha vezetés közben dühbe gurult, ráfeküdt a dudára, és
trágár kézmozdulatokkal fejezte ki nemtetszését.
Judy, a felesége többször tanúja volt Harvey indulatkitöréseinek, még
mielőtt összeházasodtak volna, de rajta sohasem töltötte ki a haragját. Hat
hónappal az esküvőjük után azonban Harvey nekilökte őt a falnak. Judy úgy
érezte, tennie kell valamit, hogy ez többet ne fordulhasson elő. A következő
levelet írta Harveynak: „Drága Harvey, a múlt éjjel olyat tettél, amit soha nem
gondoltam volna rólad. Nagyon szeretlek, és nem hiszem, hogy tényleg bántani
akartál. Szeretném, ha tudnád: ha még egyszer ilyet teszel, elhagylak, és
egészen addig nem jövök vissza, amíg egy szakember ki nem jelenti rólad, hogy
alkalmas vagy az együttélésre. Szerető feleséged, Judy!”
Azon az estén, amikor Harvey megkapta ezt a levelet, bocsánatot kért
Judytól, és biztosította afelől, hogy többé ilyesmi nem fordul elő. Hat hónappal
később azonban egy dührohama közben megragadta Judyt a vállánál fogva, és
erősen megrázta. Judy nem szólt egy szót sem, de másnap Harveyt a következő
levél várta: „Túlságosan szeretlek ahhoz, hogy veled maradjak, és hagyjam,
hogy bánts, és lerombold a saját önbecsülésedet is. Tudom, hogy téged is
elkeserít az, ami tegnap történt. Nem jövök vissza, amíg meg nem tanulsz
uralkodni az indulataidon.”
Judy gyors, kedves és határozott lépése Harveyt arra késztette, hogy
felhívja a lelkészét, aki egy lelkigondozóhoz irányította. Tudta, hogy
elveszítheti Judyt, ha nem tanulja meg kordában tartani a haragját. Három
hónap egyéni, majd három hónap házassági tanácsadás után Judy
visszaköltözött Harveyhoz. Ezután még egy éven át rendszeresen jártak
hozzám utókezelésre. Mindez tíz évvel ezelőtt történt. Harvey azóta egyszer
sem bántotta a feleségét.
 Káros viselkedésformák

Margaret és Harvey ártalmas módon fejezték ki a haragjukat. Az ilyen

viselkedésforma hosszú évek során alakul ki, és rendszerint nem változik meg
addig, amíg egy fontos kapcsolat elvesztésének kilátása rá nem kényszeríti az
embert, hogy segítséghez forduljon. Pusztán az idő múlása nem oldja meg a
problémát, megfelelő segítséggel azonban a káros viselkedésforma
megváltoztatható. A családtagoknak és a barátoknak meg kell tanulniuk, hogy
a dühöngő személyt felelősségre vonják a magatartásáért.
Az indulatos dühkitörés sohasem helyénvaló. Nemcsak annak árt, akire
irányul, hanem rombolja a dühöngő személy önbecsülését is, aki gyakran
olyasmit mond és tesz, amit később megbán. A szabadjára eresztett harag
tönkreteszi a kapcsolatokat. Aki nem tud uralkodni haragos indulatain, az
elveszíti a körülötte élők megbecsülését, akik végül már a közelében sem
szeretnek lenni.
Évekkel ezelőtt bizonyos pszichológiai körökben népszerű volt az a
vélekedés, mely szerint a harag agresszív módon történő kifejezése pozitív
lehet, ha az agresszió nem személy ellen irányul. Ennek megfelelően arra
biztatták az embereket, hogy ha méregbe gurulnak, üssenek bele egy párnába,
durrantsanak ki egy zacskót, verjenek meg egy játékbabát, vagy töltsék ki a
dühüket egy focilabdán. Az ezzel kapcsolatos kutatások azonban arra utalnak,
hogy a harag agresszív kiélése nem csökkenti, hanem éppen növeli a további
dühkitörések valószínűségét.{6} A dühkitörés, akár szóban, akár tettlegesen
nyilvánul meg, sohasem megfelelő módja a harag kezelésének.

Az elfojtott harag felismerése

A harag elfojtása valójában a dühkitöréshez hasonló robbanással jár, de az
indulatok ilyenkor befelé robbannak.
Amikor Chicagóban épületeket robbantottak fel, hogy a helyükre újakat
emeljenek, a robbanószert az épületen belül helyezték el, hogy a kő- és
üvegtörmelék befelé hulljon. Ez a szemléletes kép jól tükrözi azt, hogy mi
történik az emberben, ha elfojtja a haragját. Míg a dühkitörésnek – tehát a
kifelé robbanó haragnak – könnyen felismerhető jelei vannak, addig az
elfojtott harag a kívülálló számára nem látható, hiszen természetéből
következően leplezett, titkolt harag.
Sok keresztény, aki elítéli a harag indulatos kifejezési módjait, nem számol
azzal a ténnyel, hogy a harag elfojtása hosszú távon ugyanolyan ártalmas. Míg
a dühkitörés heves indulati megnyilvánulásokkal jár, és könnyen
erőszakosságig fajul, az elfojtott harag csendesen és észrevétlenül csap át
neheztelésbe, keserűségbe és végül gyűlöletbe. Az elfojtott harag három fő
jellegzetessége: a tagadás, a visszahúzódás és a tépelődés. Lássuk, mit
jelentenek ezek a jellemzők!
Megfigyelhetjük, hogy aki elfojtja a haragját, az többnyire tagadja is, hogy ő
mérges lenne. Erre különösen is hajlamosak azok a keresztények, akik a
haragot bűnnek tartják. Gyakran hallhatjuk tőlük az alábbi kijelentéseket:
„Nem haragszom, csak rossz kedvem van.”
„Nincs bennem harag, csak ideges vagyok.”
„Nem vagyok mérges, de csalódást okoztak nekem.”
„Nem haragszom, csak bosszant, hogy megbántottak.”
Valójában azonban mindegyik esetben a harag érzése húzódik a háttérben.
Jól illusztrálja ezt Beverly esete.
– Doktor Chapman, tudom, hogy egy kereszténynek nem szabad
haragudnia – kezdett bele mondandójába, mikor helyet foglalt az irodámban –,
és én nem is haragszom, egyszerűen csak fel vagyok háborodva. A bátyám
rábeszélte a szüleimet, hogy adják el a házukat, mert pénzre volt szüksége az
üzleti vállalkozásához. Vett nekik egy kis lakást, és megígérte, hogy amíg
élnek, ő fizeti a rezsijüket, és egyébként is gondoskodik róluk anyagilag.
Mindezt anélkül tette, hogy velem megbeszélte volna. Ismerem a bátyámat.
Semmi üzleti érzéke. Két év alatt elúszik az összes pénz, a szüleim pedig ott
állnak majd kisemmizve. Amikor megtudtam, mit tett, rögtön felhívtam. Azt
mondta, tudta, hogy én is egyetértenék ezzel, hiszen korábban többször
beszéltünk már arról, hogy jobb lenne a szüleinknek egy kisebb lakásba
költözni. Erre azt feleltem, hogy remélem, minden rendben lesz, de azóta minél
többet gondolok erre az ügyre, annál jobban fel vagyok háborodva.
Nyilvánvaló, hogy Beverly nagyon mérges. De mivel úgy gondolja, hogy egy
kereszténynek „nem illik” haragudni, ezért inkább azt mondja, hogy fel van
háborodva. Akkor is letagadta a haragját, amikor a bátyjával beszélt.
Meghagyta őt abban a hitben, hogy helyesli, amit tett, holott valójában
teljességgel elfogadhatatlannak tartja bátyja cselekedetét, aki nem is sejti, hogy
Beverly csak úgy forr a dühtől.
Ha nem változtat a viselkedésén, az elfojtott harag – mint az épületben
elhelyezett dinamit – a maga idejében felrobban, és Beverly élete összeomlik.
A harag tagadása nem csökkenti annak pusztító erejét. Az elfojtott harag –
akár akaratlanul, akár szándékosan nem vesznek róla tudomást – káros
hatással van mind a testre, mind a lélekre.
A tagadás nem minden esetben jellemző az elfojtott haragra, az azonban
mindig megfigyelhető, hogy a haragját leplező személy központi viselkedési
stratégiája a visszahúzódás. Talán elismeri, hogy haragszik, de mindenképpen
igyekszik távolságot tartani a haragját kiváltó személytől vagy helyzettől. Ha
távol tudom tartani magamat ettől az embertől, vagy legalább nem kell vele beszélnem,
amikor a közelében vagyok, akkor majd lassan elmúlik a haragom – áltatja magát a
haragvó ember. Ha a másik, aki megbántotta őt, megszólítja: „Valami baj
van?”, akkor így felel: „Nem. Mért kérdezed?” Ha a másik nem adja föl, és
tovább kérdez, mondván: „Olyan hallgatag vagy mostanában. Nem is kérdezed
meg, hogy telt a napom, és te sem mesélsz semmit”, akkor azt feleli: „Fáradt
vagyok. Nehéz napom volt”, és kimegy a szobából.
 Az elfojtott harag következményei

A hallgatag, visszahúzódó magatartás elhúzódhat napokig, hónapokig vagy

akár évekig, de minél tovább tart, annál biztosabb, hogy neheztelés és
keserűség lesz belőle.
Az elfojtott harag gyakran olyan módon fejeződik ki, amit a pszichológusok
passzív-agresszív magatartásnak neveznek. A kamasz, aki haragszik a szüleire,
lehet, hogy látszólag passzív, és próbál úgy tenni, mintha semmi baja sem
lenne, a harag azonban utat tör magának, és helytelen viselkedés formájában
fejeződik ki, például úgy, hogy rendszeresen nem veszi figyelembe a szülők
kéréseit.
Howard például ilyen passzív-agresszív magatartással viseltetett
feleségével, Helennel szemben. Haragudott a feleségére, amiért rendszeresen
elutasította szexuális közeledését. Howard nem akart erről nyíltan beszélni,
viszont amikor Helen megkérte, hogy mosogasson el, egyszerűen nézte tovább
a tévét, és válaszra sem méltatta Helent. Amikor pedig a felesége megkérte,
hogy nyírja le a füvet a következő szombaton, kirándulást szervezett aznapra a
fiával. Bár Howard nem volt teljesen tudatában annak, hogy mindezt
haragjában teszi, de valójában így állt bosszút a feleségén.
Helen visszahúzódása a szexuális kapcsolattól szintén lehet passzív-
agresszív magatartás. Ő sem árulja el, hogy azért haragszik, mert Howard
elhanyagolja őt, így aztán benne is felgyülemlik a harag, és a viselkedésében jut
kifejeződésre. Ez még több haragot, majd további passzív-agresszív reakciót
eredményez. Hacsak nem szakad meg ez az ördögi kör, a házasságuk
pusztulásra van ítélve.
Az elfojtott indulatok másik gyakori következménye, amikor az ember
eltereli a haragját, vagyis nem az azt kiváltó személyre vagy helyzetre
irányítja, hanem valaki vagy valami másra. Jól ismerjük annak az embernek az
esetét, aki dühös a főnökére, de nem mer szembeszállni vele, inkább hazamegy,
és jól belerúg a macskába, leszidja a gyerekét, gorombáskodik a feleségével.
Azok, akikre ez a célt tévesztett harag irányul, értetlenül állnak a helyzet előtt,
esetleg ők is haragra gerjednek. A beosztott, aki otthon adja ki magából a
haragját, talán nincs is tudatában annak, hogy a főnöke bánásmódja
összefüggésben van azzal, ahogyan ő a családtagjaival szemben viselkedik. Az
ilyen célt tévesztett harag elmélyíti a problémát, amely továbbra is ott lappang
megoldatlanul.
A harag elfojtása és letagadása végül testi és lelki stresszhez vezet. Egyre
több kutatási eredmény bizonyítja, hogy közvetlen összefüggés van az elfojtott
harag és a magas vérnyomás, a vastagbélgyulladás, a migrénszerű fejfájás és az
egyes szívbetegségek között.{7} Ám ennél is ártalmasabb hatása van a lelki és
érzelmi egészségre nézve, hiszen a magunkba fojtott harag nehezteléshez,
keserűséghez és gyakran gyűlölethez vezet.
Az elfojtott harag harmadik jellemzője a haragot kiváltó eseményeken való
rágódás, tépelődés. Lelki szemeink előtt – mint egy videofilmet – újra és újra
lejátsszuk a jelenetet. Magunk előtt látjuk a másik arckifejezését, halljuk a
szavait, újra átéljük az egész helyzetet.
Hogy lehet ilyen hálátlan? Sokkal régebben dolgozom a cégnél, mint ő, aki csak öt
éve van itt! Fogalma sincs arról, hogy mennek itt a dolgok. Ha tudná, milyen fontos
vagyok a cég számára, nem merne így bánni velem! Legszívesebben lemondanék, és
hagynám őt kínlódni, vagy panaszt tennék az igazgatónál, és kirúgatnám őt!
A baj csak az, hogy mindez belső monológ formájában zajlik. Sem az
érintett személlyel, sem egy bizalmas baráttal nem beszéljük meg a problémát.
Ha ez a káros folyamat nem szakad meg, akkor végül az elfojtott harag befelé
robban, és érzelmi összeomlás, depresszió, esetleg öngyilkosság formájában
fejeződik ki.
Napjaink szomorú tendenciája, hogy a haragjukat magukba fojtó emberek
közül egyre többen robbannak kifelé. Kétségbeejtő érzelmi állapotukban
erőszakosan lépnek fel azzal szemben, aki felbosszantotta őket. Az esti
híradóban rendszeresen hallhatunk ilyen esetekről. A beosztott, akit kilenc
hónapja elbocsátottak a munkahelyéről, bemegy és lelövi a főnököt. A
gyermek, akit a szülei folyamatosan bántalmaztak, tizenöt éves korában
ellenük fordul, és megöli őket. A csendes és szelíd férj váratlanul a feleségére
támad. A szomszédok hitetlenkedve fogadják a hírt, és értetlenül állnak a
történtek előtt. „Olyan kedves embernek látszott. Nem is tudom elhinni, hogy
ilyet tett!” A szomszédok persze nem tudhattak az elfojtott és éveken át
felgyülemlő haragról.
Nyilvánvaló, hogy az elfojtott harag éppolyan pusztító, mint a kifelé
robbanó indulat. Pál apostol így figyelmeztet minket: „Ha haragusztok is, ne
vétkezzetek: a nap ne menjen le a ti haragotokkal, helyet se adjatok az
ördögnek.” (Ef 4,26–27) Pál arra figyelmeztet minket, hogy a haragunkat minél
hamarabb dolgozzuk fel, lehetőleg még aznap, különben az ördögnek
engedünk teret, azaz további bűnnek tesszük ki magunkat. Az apostol továbbá
arra int, hogy szabaduljunk meg a haragunktól (lásd Ef 4,31; Kol 3,8). A harag
érzése önmagában nem bűn, az viszont már bűnös dolog, ha megtűrjük és
elraktározzuk magunkban. A keserűség az elraktározott harag következménye,
márpedig a Szentírás ezt egyértelműen elvetendőnek tartja (lásd például
ApCsel 8,23; Róm 3,14; Zsid 12,15). Salamon a következő bölcs tanácsot adja:
„Ne bosszankodj föl lelkedben hirtelen, mert a bosszankodás az ostobák
szívében tanyázik.” (Préd 7,9) Ostoba az, aki engedi, hogy a harag lakozást
vegyen a szívében. A bölcs ember gyorsan megszabadul a haragtól, amely
eredeti rendeltetése szerint csupán látogatója lehet az emberi szívnek, nem
pedig a lakója.
Mindannyian szoktunk haragudni, de a tagadás, elfojtás és tépelődés
sohasem lehet a harag helyes kezelési módja, ahogy ezt a Szentírás is világosan
értésünkre adja.

Óvakodjunk a gyűlölettől
Sokéves lelkigondozói munkám során gyakran hallottam kamaszoktól ilyen
kijelentéseket: „Gyűlölöm az apámat!” Az ilyen indulatok majdnem mindig a
szülő által elkövetett sorozatos bántásokból fakadnak. A kamasz elraktározza a
sérelmeket és a haragot magában, ami lassanként neheztelés, keserűség, végül
pedig az apa iránti gyűlölet formájában jelenik meg. A gyűlölet sohasem egyik
napról a másikra alakul ki. Legfőbb forrása az emberi szívben hosszú időn át
megtűrt és táplált harag.
Szinte törvényszerű, hogy aki gyűlöl valakit, az rosszat kíván neki, sőt
gyakran ezt végre is hajtja. Ezzel azonban Isten előjogát bitorolja. A Szentírás
ezt mondja: „Ne álljatok bosszút önmagatokért, szeretteim, hanem adjatok
helyet az ő haragjának, mert meg van írva: Enyém a bosszúállás, én megfizetek
– így szól az Úr.” (Róm 12,19) A bosszúállás minden esetben elmérgesíti a
helyzetet.
Milyen pozitív lépéseket tehetünk annak érdekében, hogy
megszabaduljunk az elfojtott haragtól? Először is ismerjük el, hogy
haragszunk! Másodszor osszuk meg a problémánkat egy bizalmas barátunkkal
vagy egy családtaggal! Ez segít abban, hogy eldöntsük, kell-e vállalnunk a
konfrontációt azzal a személlyel, akire mérgesek vagyunk. Talán úgy döntünk,
hogy felülemelkedünk a problémán. Ha azonban továbbra is tanácstalanok
vagyunk, keressünk fel egy lelkipásztort vagy egy lelkigondozót a
problémánkkal! Semmiképpen se engedjük, hogy a harag gyökeret verjen
bennünk!
Ha észrevesszük, hogy egy barátunk haragot táplál magában, próbáljunk
meg segíteni neki! „Lehet, hogy tévedek, de úgy látom, mintha bántana
valami” – fordulhatunk hozzá. Ha elutasító választ kapunk, fogadjuk el! De az is
lehet, hogy ez az érdeklődés lesz a kezdő lökés ahhoz, hogy végre
szembenézzen a haragjával.
A Szentírás arra bátorít, hogy tanuljunk meg pozitív és szeretetteljes
módon bánni a haragunkkal. A dühkitörés illetve a harag elfojtása
mindenkinek árt, elsősorban annak, aki haragszik, de a körülötte élőknek, sőt a
tágabb környezetének is. Nem tölthetjük be Isten velünk kapcsolatos tervét,
amíg dühkitöréssel vagy elfojtással kezeljük haragos érzéseinket. Ezzel
elérkeztünk a következő kérdéshez: Mit tegyen az, aki az őt ért bántások miatt
bosszús és megkeseredett emberré vált? A következő fejezetben erre a
kérdésre keressük a választ.

Fordulópont

Vigyázat, robbanásveszély!

A dühkitörés feltűnőbb és látványosabb, az elfojtott harag viszont sokkal

gyakoribb jelenség. A közkeletű felfogással ellentétben a harag elfojtása
éppolyan ártalmas, mint a dühöngés. Az alábbiakban összefoglaljuk az elfojtott
harag jellemzőit.

Az elfolytott harag természete: belsővé vált harag, amely nem jut kifejezésre
Indítéka: a konfrontációtól való félelem, az a tévhit, hogy a harag érzése és
kifejezése is helytelen
Tünetei: a harag tagadása, visszahúzódás
Jellegzetes kijelentések: „Nem haragszom, csak csalódott vagyok.” „Nem
haragszom, csak rossz kedvem van.”
Következményei: Passzív-agresszív magatartás, célt tévesztett harag, stressz,
neheztelés, keserűség, gyűlölet, illetve erőszakos cselekedetek.

Beszéljük meg!

1. Hogyan tudnánk jellemezni a dühkitörést? Mondjuk el egy személyes

élményünket a többieknek, amikor rázúdítottuk a haragunkat valakire!
Megpróbáltunk uralkodni a haragunkon? Hogyan? Segített-e az imádság
abban, hogy lehiggadjunk? Beszéljük meg, hogyan uralkodhatunk fellobbanó
haragunkon!
2. Az elfojtott harag a dühkitörés ellentétének tűnik, pedig sok hasonlóság
van a kettő között. Mi jellemzi az elfojtott haragot? Egyetértünk-e a szerzővel
abban, hogy az elfojtott harag ugyanolyan veszélyes, mint a dühkitörés?
3. A Szentírásban olvashatunk több olyan esetről, amikor Jézus haragudott.
Az egyik közismert eset, amikor a templomból kiűzte a pénzváltókat (Mt 21,12–
13). Miben különbözik Jézus reakciója a dühkitöréstől?
4. Haragunk feldolgozása. Tegyük fel, hogy egy bevásárlóközpont személyzeti
vezetőjeként dogozunk! Az utóbbi időben két fiatal alkalmazott gyakran vitát
kezdeményez a többiekkel, amivel komoly fennakadást okoznak. Bár ők még
csak néhány éve dolgoznak a cégnél, nem fér a fejükbe, hogy az idősebb
dolgozók miért kapnak több fizetést és jutalmat. Mikor legutóbb beszélni
próbáltunk velük, indulatosan kiabálni kezdtek velünk a többiek jelenlétében.
Egyre rosszabb hatással vannak a közhangulatra és a munka hatékonyságára,
de vonakodunk az elbocsátásuktól, mert a cég vezetősége pártfogolja őket. Az
igazgató rossz szemmel nézi a történteket, és határozott fellépést vár tőlünk.
Hogyan kezelhetnénk helyesen ezt a kínos helyzetet? Mit kezdünk a
haragunkkal? Hogyan kezeljük a két alkalmazott haragját?


7.

Az elraktározott harag feldolgozása

Mike jóképű, kellemes modorú, sikeres orvos volt, Julie, a felesége mégis
panasszal fordult hozzám: – Körülbelül egy éve mindenbe beleköt, és a
gyerekekkel is folyton veszekszik – mondta. – Nem tudom, mi történt vele, de
elegem van abból, hogy bármit teszünk, neki semmi nem jó.
Julie elmondta, hogy a házasságuk nagyon jól indult. Mike mindig kedves és
figyelmes volt, és sohasem panaszkodott. Körülbelül két éve kezdett
megváltozni, és az elmúlt év folyamán tovább romlott a helyzet.
Megkérdeztem, szerinte mi okozhatta a változást.
– Fogalmam sincs – mondta Julie. – Abban az időben halt meg az édesanyja,
de előtte már évek óta beteg volt, és az utolsó évben nem is nagyon ismerte
meg Mike-ot, úgyhogy nem hiszem, hogy az ő halála kapcsolatban lenne ezzel.

„Mintha elvesztette volna az életkedvét”

– Van valami más is a kapcsolatukban, ami zavarja önt? – kérdeztem.

– Mike olyan, mintha elvesztette volna az életkedvét – mondta Julie. –
Azelőtt tele volt tervekkel és ambícióval, mindig újabb és újabb ötlettel állt elő.
Az utóbbi időben viszont egykedvű, és semmi sem érdekli.
A beszélgetésünk végén kiderült, hogy Julie Mike jóváhagyásával keresett
fel, sőt ő is el akart jönni, Julie-t azonban zavarta volna a férje jelenléte. Azt
javasoltam, hogy mielőtt mindkettőjükkel együtt beszélnék, a következő
alkalommal csak Mike keressen fel. Julie beleegyezett.
Két hét múlva, amikor Mike-kal beszélgettem, röviden beszámoltam neki
Julie látogatásáról, majd ezt kérdeztem tőle:
– Ha a házasságuk korai éveire visszagondol, hogyan jellemezné azt az
időszakot?
– Boldogok voltunk, sok időt töltöttünk együtt, és élveztük egymás
társaságát. Aztán jöttek a gyerekek, de mindig szakítottunk időt egymásra is.
Azt hiszem, jó házasságban éltünk. Szerintem most sincs baj a házasságunkkal,
csak egy kicsit nehezebb időszakon megyünk keresztül.

Mike története

– Ön szerint mi az oka annak, hogy az utóbbi időben feszültségek vannak a

házasságukban? – kérdeztem.
– Elég sok stressz ér a munkahelyemen – mondta Mike –, a gyerekek pedig
nagyon kimerítik Julie-t, így ő is mindig fáradt. Azt hiszem, mindkettőnkre
nagy nyomás nehezedik.
– És ez milyen hatással van önre?
– Julie szerint túl nagyok az elvárásaim vele és a gyerekekkel szemben, ami
régebben nem volt rám jellemző.
– Ön egyetért ezzel?
– Talán igen. Valóban sokkal gyakrabban fejezem ki az érzéseimet, és lehet,
hogy Julie-t ez zavarja. És ingerlékenyebb is vagyok, mint régen.
– Julie viselkedése is megváltozott?
– Talán érzékenyebb lett. Azt hiszem, könnyebben megbántódik, és mintha
a szexuális kapcsolatunk már nem okozna olyan örömet neki, mint korábban.
Sőt, úgy tűnik, hogy ez egyáltalán nem is fontos a számára.
– Említette ezt Julie-nek?
 – Nem nagyon beszéltem vele erről. Vagy legalábbis nem sűrűn – Mike
megrázta a fejét, és így folytatta: – Az utóbbi időben valahogy semmit sem
érzek elég fontosnak. A munkám sem nagyon izgat, és semmihez nincs
kedvem. Őszintén szólva, ez aggaszt leginkább.
– Mióta tart ez az állapot? – érdeklődtem.
– Azt hiszem, körülbelül egy éve, és mintha az utóbbi két hónapban tovább
romlott volna a helyzet.
– Megengedi, hogy feltegyek néhány kérdést a gyerekkorával
kapcsolatban? – kérdeztem. Mike beleegyezett, és elmondta, hogy van egy
öccse, és apja második házasságából egy húga.
– Apám elhagyta anyámat még kiskoromban – folytatta Mike –, később újra
megnősült, és abból a házasságból van egy lánya, aki tíz évvel fiatalabb nálam,
de közelebb áll hozzám, mint az öcsém. Az öcsém és én soha nem jöttünk ki
valami jól egymással – magyarázta Mike, majd hozzátette: – Miután apám
elhagyott minket, azon ment köztünk a küzdelem, hogy ki legyen „a férfi a
háznál”. Mindig találtunk valami okot arra, hogy összekapjunk. Aztán én
egyetemre mentem, ő pedig bevonult a hadseregbe, és azóta alig látjuk
egymást.
– Apám alkoholista volt. Ha józan volt, nem sok vizet zavart, de ha ivott,
akkor erőszakos lett. Nincsenek jó emlékeim a gyerekkoromból. Miután apám
elment, nem láttuk őt körülbelül öt évig, aztán amikor egyetemre mentem,
felajánlotta, hogy segít a tanulmányaimban, amit meg is tett. Ezután hébe-hóba
találkoztunk, de sohasem volt köztünk igazán szoros kapcsolat.
– És milyen volt a kapcsolata az édesanyjával? – kérdeztem.
– Anyámnak mindig megvolt a maga baja – mondta. – Talán emiatt fordult
apánk az italhoz. Anyámnak túl nagy elvárásai voltak, és nem volt valami
melegszívű. Miután apám elment, anyám keményen dolgozott, hogy eltartson
minket. Tisztelem őt ezért, de nagyon keményen bánt velem és az öcsémmel.
Igazából örültem, amikor egyetemre mentem, és elkerültem otthonról.
Az apjától eltérően Mike anyja nem házasodott meg újra. – Két évvel
ezelőtt halt meg – mondta Mike. Utolsó éveiben Alzheimer-kóros lett, és
rohamosan romlott az állapota. A végén már nem is tudta, ki vagyok, amikor
meglátogattam.
– Nem gondolja, hogy sok neheztelés gyűlt össze önben a szüleivel
szemben? – kérdeztem.
– Nem hiszem, hogy neheztelnék rájuk – mondta. – Azt hiszem, inkább
sajnálom őket. Olyan üres volt az életük.
– És az egyetemi évekről jó emlékei vannak? – kérdeztem.
– Igen is, meg nem is. Jó élményeim is voltak, ugyanakkor történtek olyan
dolgok, amiket később nagyon megbántam. A tanulmányaimmal jól haladtam,
de a kapcsolataim eléggé viharosan alakultak. Az az igazság, hogy harmadéves
koromban teherbe ejtettem egy lányt. Hiába kértem, hogy vetesse el, ő erre
nem volt hajlandó. Végül örökbe adta a gyereket, de nagy balhé volt emiatt.
Julie-nak elmondtam, de a gyerekeknek nem hiszem, hogy tudniuk kellene
erről.
Úgy éreztem, mintha Mike kissé zavarba jött volna.
– Amikor autót vezet, és a lámpa zöldre vált, de az ön előtt álló autó nem
indul azonnal, akkor ön dudálni kezd? – kérdeztem.
Mike elmosolyodott, majd így szólt: – Honnan tudja?
– Csak kíváncsi voltam – feleltem.
– Igen, elismerem – felelte. – Általában nyugodt és kiegyensúlyozott
embernek ismernek, olyannak, akit nem könnyű kihozni a sodrából. De a volán
mögött néha elszabadulnak az indulataim. Az emberek annyi ostobaságot
elkövetnek. Ha magam vagyok, gyakran kikiabálok. De ha Julie és a gyerekek is
a kocsiban vannak, akkor igyekszem uralkodni magamon.
– Mindig ilyen dudálós volt? – kérdeztem.
– Azt hiszem, igen – mondta mosolyogva. – Ha jól belegondolok, amióta
csak vezetek, mindig ilyen dudálós fazon voltam.
Mike jót nevetett magán, és én is vele nevettem.
– Szeretném valamire megkérni – folytattam. – Azt hiszem, az évek során
igen sok harag halmozódott fel önben.
Mike egy pillanatig elgondolkodott, aztán azt mondta: – Nem szoktam
haragudni, sőt mindig büszke voltam magamra, hogy milyen jól tudok
uralkodni az indulataimon. Nem vagyok az a dühöngős fajta. Korán
megtanultam, hogy nem érdemes mérgelődni. Tényleg nem tartom magam
haragos embernek – jelentette ki. Bólintottam, és azt mondtam, lehet, hogy
igaza van.

Mike feladata

– Szeretnék önnek egy feladatot adni a következő hétre, ami körülbelül másfél
órát vesz igénybe. Arra kérem, hogy egyszer, amikor egyedül van, gondolja
végig az életét, és keressen választ két kérdésre: Kik azok az emberek, akik az élete
során kárt okoztak önnek? és Mit követtek el önnel szemben? Készítsen elő papírt és
ceruzát, és próbálja felidézni a legkorábbi emlékeit, gondoljon vissza az
anyjával, apjával, testvérével való kapcsolatára! Írja fel, hogy pontosan milyen
sérelmek érték, és azt is, hogy ki okozta! Például, ha a testvére fejbe vágta egy
teniszütővel, írja fel a következőt: „Ned tízéves koromban megütött egy
teniszütővel.” Próbáljon meg konkrét és részletes leírást adni. Ha ezzel készen
van, térjen át az iskolával kapcsolatos emlékeire! Gondoljon vissza a tanáraira
és a diáktársaira, majd az előbbiekhez hasonlóan jegyezze fel, hogy ki és
hogyan vétett ön ellen! Ezután gondolja végig egyéb gyermekkori kapcsolatait,
majd térjen át a kamaszkorára, idézze fel a barátaival, szerelmeivel kapcsolatos
emlékeit! Mindent jegyezzen fel, ami eszébe jut! Azután elevenítse fel az
egyetemi éveit, a munkahelyi kapcsolatait, majd a Julie-val való kapcsolatát
egészen a kezdetektől a mai napig! A tágabb családot se hagyja ki! Szánjon rá
elég időt, és idézzen fel mindent, amire emlékszik! Meglátja, hasznosnak fogja
találni ezt a feladatot.
Éreztem, hogy Mike nem érti pontosan, hová akarunk kilyukadni, de
izgatta a dolog, és beleegyezett a feladat elvégzésébe.
– És azt javaslom, legközelebb is egyedül jöjjön, csak azután találkozzunk
Julie-val hármasban! – mondtam.
– Rendben – felelte Mike. – Megmondom Julie-nak.
Két hét múlva Mike egy sárga notesszal a kezében lépett be a rendelőmbe.
Három teljes oldalt írt tele nevekkel és emlékekkel.
– Nagyon tanulságos feladat volt – mondta. – Régebben sosem
gondolkodtam ezekről a dolgokról, és nem gondoltam volna, hogy ennyi
minden eszembe fog jutni. De ahogy elkezdtem, megrohantak az emlékek, alig
tudtam leírni őket. Be kell vallanom, nagyon fájdalmas tapasztalat volt. Még
soha nem töltöttem ilyen sok időt azzal, hogy a múltamon töprengjek. Inkább
az előttem álló feladatokra és célokra szoktam koncentrálni. A filozófiám
mindig az volt, hogy ami elmúlt, azon nem tudok változtatni, minek rágódni
rajta?
– Van némi igazság ebben a filozófiában – feleltem. – De két másik fontos
szempontot is figyelembe kell vennie: az egyik, hogy a múltunkból
tanulhatunk, a másik pedig az, hogy a múlt hatással van a jelenlegi
viselkedésünkre.
Mikor kézbe vettem Mike listáját, első helyen az apja nevét láttam, majd
végigolvastam a neve mellett álló hosszú felsorolást. Végül megkérdeztem: –
Beszélt ezekről valaha az apjával?
– Nem – felelte. – Korán megtanultam, hogy jobban teszem, ha nem szállok
szembe vele.
Bólintottam, majd újra felemeltem a jegyzetfüzetet, és elolvastam az anya
neve mellett álló listát. Mikor a végére értem, ismét megkérdeztem, hogy
beszélt-e erről az anyjával.
– Nem, nem akartam anyát bántani. Volt épp elég baja. Azt akartam, hogy
békesség legyen köztünk.
Ismét a papírra pillantottam, és továbbolvastam.
– Említette ezeket a dolgokat a testvérének? – kérdeztem.
 – Amikor mindketten otthon voltunk, akkor gyakran szóba kerültek. Ezek
okozták köztünk a legtöbb nézeteltérést.
Sorban tovább olvastam a neveket és Mike emlékeit arról, hogy az évek
során kik és hogyan ártottak neki. 34 név volt felsorolva, és sok-sok fájó emlék.
Mindössze két olyan eset szerepelt a felsorolásban, amikor pozitív módon
kezelte a haragját. A többi 32 esetben egyszerűen megpróbálta elfelejteni a
történteket, és inkább a jövőre koncentrált.

A felgyülemlett harag kezelése

– Most már érti, hogy miért gondoltam a múlt alkalommal, hogy túl sok harag
gyűlt össze önben? – kérdeztem.
– Azt hiszem, igaza volt – mondta Mike. – De miből gondolta?
– Mert a felgyülemlett harag két jellegzetes tünetét mutatta – folytattam. –
Egyrészt gyakran panaszkodott Julie és a gyerekek viselkedésére, másrészt –
ahogy a felesége fogalmazott – mintha elvesztette volna az életkedvét. Hadd
magyarázzam el, mi okozhatja ezt! Önt az élete folyamán több súlyos
igazságtalanság érte. Nem arról van szó, hogy akik önt megbántották, azok
rossz emberek lettek volna. De úgy tűnik számomra, hogy sok sérelem érte önt
az élete során. Amikor vétenek ellenünk, természetes emberi reakció, hogy
haragra gerjedünk. A haragot kezelnünk kell, különben elraktározódik
bennünk. Azonban gyakran – különböző okok miatt – nem tudjuk ezt
megtenni. A gyerekek például ritkán fejezik ki a haragjukat a szüleik iránt,
általában félnek attól, hogy nem értik meg őket, és csak még rosszabb lesz a
helyzet. Az öccsével szemben viszont kifejezte a haragját, gyakran veszekedtek
egymással, néha még verekedtek is. Ettől persze nem oldódott meg a probléma.
A legtöbb esetben azonban úgy védekezett a haragja ellen, hogy megpróbálta
elfelejteni a rosszat, ami fájdalmat okozott, és igyekezett a jövőre koncentrálni.
Csakhogy a harag nem múlik el ilyen könnyen. Az a tény, hogy ön ennyi év
után is élénken emlékszik a sérelmeire, azt jelzi, hogy nem felejtette el ezeket,
és nem dolgozta fel a haragját.
Mike csendben figyelt, néha bólintott. Így folytattam:
– Ha az embert hosszú időn keresztül folyamatosan sérelmek érik, az
lassanként meghaladja az érzelmi tűrőképességét. Két dolog szokott történni
ilyenkor: az egyik, hogy rázúdítjuk a haragunkat azokra, akik éppen kéznél
vannak, az ön esetében Julie-ra és a gyerekekre. Ön a régóta felgyülemlett
haragját kezdte kifejezni, amikor folytonosan bírálta a családját, ami azelőtt
nem volt jellemző önre. A másik, ami az ön haragjára utal, az a kezdődő
depresszió. A haragnak az a rendeltetése, hogy konstruktív lépéseket tegyünk a
haragunkat kiváltó probléma megoldása érdekében, de ha ezt nem tesszük
meg, a feldolgozatlan harag sötét felhőként lebeg az életünk felett. Rengeteg
bántás ér minket az életünk folyamán, sokan sokféle módon ártanak nekünk,
ami nyomasztó súllyal nehezedik az érzelmi életünkre. Lassanként elveszítjük
az életkedvünket. Már nem érdekelnek többé azok a dolgok, amelyek korábban
fontosak voltak számunkra. Ha nem teszünk valamit ez ellen, akkor egyre
dühösebbek leszünk, és lassanként a depresszió tünetei is megjelennek az
életünkben.
Mike egyetértően bólogatott. – Mindez pontosan így van – mondta. – De
miért épp mostanában kezdődött nálam ez az egész?
– Talán az édesanyja halála indította el ezt a folyamatot – feleltem. – Bár
élete utolsó éveiben súlyos beteg volt, és már nem lehetett vele kommunikálni,
a halála felszínre hozta önben a régen elfeledettnek hitt sérelmeket. Azelőtt a
feldolgozatlan haragot elfedte a hasznos célok és tervek megvalósításáért
végzett tevékenység.
– Mint egy lappangó fertőzés – jegyezte meg Mike –, amely arra vár, hogy
kitörjön.
– Pontosan – feleltem.
– Ez ésszerű magyarázatnak tűnik – mondta Mike. – De most mit tegyek?
Már nem lehet ezeket a régi dolgokat tisztázni. Anyám meghalt, apám soha
nem értene meg. A többiek közül is néhányan már meghaltak, másokról pedig
fogalmam sincs, hol élnek.
– Ez bizonyára így van – feleltem. – Úgyhogy mást javasolnék. Olyasmit,
ami segít önnek abban, hogy pozitív módon dolgozza fel a haragját, és abban is,
hogy felhagyjon azzal a két negatív viselkedésmóddal, ami az utóbbi időben
megnehezíti az ön és a családja életét.
Tudtam, hogy Mike hívő keresztény, és elfogadja azokat a bibliai elveket,
amelyeket a figyelmébe készültem ajánlani.
– Először is szeretném önt emlékeztetni Isten két alapvető tulajdonságára.
Ő szerető és igazságos Isten, aki törődik teremtményei jólétével, és végül
mindenkinek igazságot szolgáltat. Ezt minden keresztény tudja. Éppen erről
szól a keresztáldozat. Krisztus minden bűnünkért megfizetett helyettünk, így
azoknak, akik ezt elfogadják, Isten meg tud bocsátani, és mégis igazságos
marad. Van egy másik bibliai igazság is, amelyre emlékeztetni szeretném önt.
Isten azt mondja: „enyém a bosszúállás, én megfizetek”. Tehát nem a mi
dolgunk, hogy igazságot szolgáltassunk, és az ellenünk vétkező embert
megbüntessük. Lehet, hogy egyszer majd megvallja a bűnét Istennek, és
megtapasztalja az ő bűnbocsánatát, de az is lehet, hogy majd csak Isten előtt
szembesül a bűnével, és Isten lesz a végső bírája.

Egyedül Istennel

– Íme a javaslatom – mondtam, és Mike szemébe néztem. – Minél előbb

keressen alkalmat arra, hogy egyedül maradhasson Istennel! Vegye elő ezt a
listát, és olvassa fel hangosan az összes nevet és az összes sérelmet! Azután
mondja azt Istennek: „Te tudod, hogy az apám ezt és ezt tette velem. Azt is
tudod, hogy évekig magamban tartottam a sérelmeimet. De ma szeretném
mindezt a te kezedbe helyezni. Te igazságos és szerető Isten vagy. Mindent
tudsz apámról. Nem tudom, miért viselkedett így velem, de te ismered az ő
tetteit és a legbelsőbb indítékait is. Ezért rád bízom őt, mert tudom, hogy
neked gondod van rá. Tégy akaratod szerint, tedd azt, ami jó és szeretetteljes!
Tudom, hogy ha megbánja a rosszat, amit tett, te megbocsátasz neki. Ha pedig
nem tenné ezt, akkor előtted kell majd egy napon számot adnia.” Haladjon
végig az egész listán, és bízzon Istenre minden egyes személyt és minden egyes
sérelmet! – javasoltam Mike-nak. – Végül pedig köszönje meg Istennek, hogy
mindezt rábízhatta, és kérje meg őt, hogy töltse be Szentlelkével, és adjon
önnek erőt, hogy betölthesse azt a tervet, amit Isten készített az ön számára!
Kérje Isten segítségét, hogy ezentúl időben fel tudja dolgozni a haragját! Az
emberek ezután is fognak sérelmeket okozni önnek, ezért meg kell tanulnia a
haragját pozitív módon kezelni. És végül annak jeleként, hogy többé már nem
tartja számon ezeket a sérelmeket, szeretném, ha majd elégetné vagy széttépné
ezt a listát.
Amikor Mike és Julie ismét felkerestek, mindketten felszabadultan
mosolyogtak.
– Úgy érzem, nagy tehertől szabadultam meg – mondta Mike. – Istennel
könnyebb volt megosztanom ezeket a dolgokat, mint Julie-val, de már túl
vagyunk rajta.
A következő találkozásaink azzal teltek, hogy Mike megtanulja káros
haragreakcióit egészségesebb viselkedésformákkal helyettesíteni.
Mike és Julie házasságában mérföldkövet jelentett ez a tapasztalat, és
hozzájárult ahhoz, hogy meghittebbé váljon a kapcsolatuk. Tapasztalataikat
felhasználva az elmúlt tíz évben számos házaspárnak nyújtottak segítséget.

Az elhúzódó harag

Több évtizedes tanácsadói munka után meggyőződésem, hogy sok ezer Mike-
hoz hasonló ember él a földön, akikben éveken át tünetmentesen lappang az
életük során felgyülemlett harag. De ez előbb vagy utóbb utat tör magának, és
erőszakos viselkedés vagy mély depresszió formájában jelenik meg, ami
megakadályozza, hogy Isten terve megvalósuljon az életükben. Természetesen
nem minden depressziónak a feldolgozatlan harag az oka. De vannak esetek,
amikor a depresszió az évek óta rejtegetett harag következménye.
A haragot fel kell dolgoznunk, ha el akarjuk kerülni, hogy elmérgesedjen, és
robbanáshoz vezessen. Az a mód, ahogyan végül Mike feldolgozta a haragját,
mindenki számára hasznos lehet. Mike-hoz hasonlóan sok embernek fogalma
sincs arról, hogy a múltban átélt tapasztalatok milyen nagy hatással vannak
jelen viselkedésükre. Amikor átgondoljuk múltbeli sérelmeinket, tegyük fel
magunknak a kérdést: „Hogyan dolgoztam fel a haragomat ezzel az esettel
kapcsolatban?” Ha úgy találjuk, hogy ezt elmulasztottuk megtenni, soha sincs
késő, hogy változtassunk rajta.
Láttuk, hogy a harag feldolgozásának fent bemutatott módja önmagában
nem állítja helyre a kapcsolatot azokkal a személyekkel, akik ártottak nekünk.
Viszont érzelmi és lelki gyógyulást nyújt számunkra, továbbá segít abban, hogy
egészségesebb viselkedésformákat sajátítsunk el.
Ha úgy döntünk, hogy személyesen rendezzük a kapcsolatunkat azokkal,
akik vétettek ellenünk, imádkozzunk ezért, és szívleljük meg azokat a
szempontokat, amelyeket a 3. fejezetben ismertettünk ezzel kapcsolatban. Így
nemcsak a személyes gyógyulás, hanem a kapcsolat megújulásának lehetősége
is megnyílik előttünk. Ugyanakkor az is előfordulhat, hogy újabb elutasítás és
bántás ér minket. A kibékülésre tett kísérlet rendszerint sokkal sikeresebb, ha
egy megbízható lelkipásztor, lelkigondozó vagy barát közreműködésével
történik.
Ezzel eljutottunk a következő fejezet témájához, a megbocsátás
szükségességéhez.

Fordulópont
Az elraktározott harag felismerése és feldolgozása

Az éveken keresztül raktározott harag feldolgozásának folyamata legalább

négy, de néha hat lépésből áll.
Először is készítsünk egy listát az ellenünk elkövetett sérelmekről!
Másodszor, tegyük fel magunknak a kérdést: „Hogyan fejeztem ki a haragomat az
egyes esetekben?” Ez segít abban, hogy felismerjük a feldolgozatlan haragot. Ne
feledjük, nem számít, milyen régen történt az eset, sohasem késő feldolgozni a
mélyen eltemetett haragot!
Harmadszor, engedjük át a haragunkat Istennek, és köszönjük meg neki, hogy
igazságosan és szeretettel bánik azokkal, akik vétettek ellenünk! Így tegyünk
azok esetében, akik már nem élnek, vagy akikkel nem áll módunkban
kibékülni!
Negyedszer, döntsük el, hogy megpróbálunk-e kibékülni azokkal, akikkel erre
még van lehetőségünk, vagy inkább „elengedjük” a haragunkat! Ha az utóbbit
választjuk, mondjuk el ezt a döntésünket Istennek, és bízzuk rá az ítélkezést! (A
3. fejezetben részletesen olvashatunk erről.)
Ha a kibékülés mellett döntünk, hadd javasoljak egy ötödik lépést: kérjünk
meg egy megbízható lelkipásztort, lelkigondozót vagy barátot, hogy vállalja a közvetítő
szerepét, aki figyelmeztet, ha mellékvágányra térünk, és segít helyes mederben
tartani a beszélgetést.
A kibéküléssel eljutottunk a hatodik lépéshez: bocsássunk meg! Erre mindkét
fél részéről szükség lehet, hiszen akaratlanul mi is megbánthattunk másokat.
(A megbocsátásról a 8. fejezetben lesz szó.)

Beszéljük meg!

1. Valószínűleg mindannyian voltunk már úgy, hogy a harag egyre csak

gyűlt bennünk, de a problémát nem oldottuk meg. Talán túl fájdalmasnak vagy
túl nehéznek találtuk a tisztázást. Idézzünk fel egy ilyen esetet. Milyen
természetű problémáról volt szó? Kire haragudtunk? Miért volt olyan nehéz
feldolgozni a haragunkat? Ha később sikerült, hogyan történt ez? Figyeljük
meg, milyen hasonlóságok fedezhetők fel a csoportban megosztott
tapasztalatok között!
2. Gyakori eset, hogy az ember a szüleivel szemben hordoz magában
felgyülemlett haragot. Mint szülők, mit tehetünk azért, hogy a gyermekünkben
összegyűlt harag és frusztráció feloldódjon? Felnőttként mit tehetek azért,
hogy megbékéljek a szüleimmel? Milyen feltételei vannak ennek?
3. Előfordulhat, hogy régóta hordozunk magunkban haragot, de nem
ismerjük fel. Milyen jelekből lehet erre következtetni? Hogyan lehet megoldani
ezt a problémát?
4. Haragunk feldolgozása. Tegyük fel, hogy édesapánk nyugalmazott
középiskolai kosárlabdaedző! Annak ellenére, hogy mindig is lelkesedtünk a
sportok, különösen a kosárlabda iránt, apánk soha nem szánt időt arra, hogy
foglalkozzon velünk, inkább a tehetségesebb gyerekekre koncentrált, míg mi
időnk nagy részét tartalékos játékosként a kispadon töltöttük. A tanítványai
közül sokan az egyetemen is folytatták a kosarazást, sőt az egyikük hivatásos
kosárlabdajátékos lett. Most, hogy a saját fiaink is érdeklődnek a sport iránt,
elhatározzuk, hogy nem követjük el apánk hibáját. Még mindig haragszunk rá,
és nem szívesen engedjük őt az unokái közelébe. Hogyan dolgozzuk fel a
haragunkat?


8.

Harag és megbocsátás

Marylin nemrég tudta meg, hogy férje, akivel tíz éve házasok, megcsalta egy
fiatal kolléganőjével. Marylin mélyen meg van bántva, és nagyon dühös.
Phil hónapokig dolgozott egy új tervezeten, melynek megvalósításával a
vállalata évente több ezer dollárt takaríthatna meg. A múlt hónapban
elmesélte az ötletét egy kollégájának. Két héttel később ugyanez a kolléga
előterjesztette a főnökségnek Phil tervének némileg módosított változatát,
amiben említést sem tett Philről. Phil két hét múlva szerzett erről tudomást,
amikor a főnöke kikérte a véleményét az ötlettel kapcsolatban. Phil majd
felrobban a dühtől.
Rachel másodéves főiskolás, és egész nyáron keményen edzett, hogy
bekerülhessen a főiskola kosárlabdacsapatába. Nagy csalódására végül mégsem
választották be. Közben a fülébe jutott, hogy Lisa – akiről addig azt hitte, hogy
a barátnője – azt hazudta az edzőnek, hogy Rachel drogozik. Rachel
rettenetesen dühös lett Lisára.
Különböző emberek, különböző helyzetek. De Marylin, Phil és Rachel
esetének van egy közös vonása. Mindhármuk haragja jogos, hiszen valóban
igazságtalanság érte őket. Marylin ellen a férje vétett, Philt a kollégája hozta
kínos helyzetbe, Rachellel szemben pedig a barátnője viselkedett
tisztességtelenül. Mindhármuk haragja az igazságtalanságra adott jogos válasz.
Amint az 1. fejezetben említettük, a haragra való képességünk abból fakad,
hogy erkölcsi érzékkel rendelkező teremtmények vagyunk, és a harag az
igazságtalanságra adott érzelmi, lelki és testi reakciónk. A Biblia ezt az
igazságtalanságot bűnnek nevezi.

Isten megbocsátása

Amikor egy ember bűnt követ el egy másik emberrel szemben, ez mindig
eltávolítja őket egymástól. A Szentírás számos példával szolgál erre nézve,
kezdve Ádámmal és Évával, akik – mielőtt bűnbe estek – közösségben éltek
Istennel az édenkertben. A bűn azonban nemcsak Istentől távolította el őket,
hanem egymástól is elidegenedtek. Ádám Évára hárította a bűnt, Éva pedig a
kígyót vádolta.
Később Ézsaiás próféta így intette az ősi Izraelt: „A ti bűneitek választottak
el titeket Istenetektől, a ti vétkeitek miatt rejtette el orcáját előletek, és nem
hallgatott meg.” (Ézs 59,2) Semmi sem választhat el minket Isten szeretetétől, a
bűn azonban a vele való közösségünk útjába áll. Pál apostol arra figyelmeztet,
hogy a „bűn zsoldja a halál”, majd gyorsan hozzáteszi: „az Isten kegyelmi
ajándéka pedig az örök élet Krisztus Jézusban, a mi Urunkban.” (Róm 6,23)
Isten közösségben szeretne élni teremtményeivel, ezért Krisztus
keresztáldozatán keresztül felajánlja megbocsátását és az örök élet ajándékát.
Ahhoz, hogy megtapasztaljuk Isten bocsánatát, bűnbánattal és Krisztusba
vetett hittel kell felelnünk a Szentlélek hívó szavára. (Lásd ApCsel 2,37–39)
A frissen megtért hívőt a Szentírás az újszülötthöz hasonlítja, akinek egyre
inkább Krisztushoz kell hasonlóvá válnia. (Lásd 1Pt 2,2–5.9–12; Róm 8,29 )
Persze ez nem megy egyik napról a másikra. Inkább egy folyamat veszi
kezdetét ilyenkor, de mivel bűnre hajló természetünk nem tűnik el, mindig
fennáll annak a lehetősége, hogy eltérünk Isten céljaitól, és nem követjük Jézus
tanítását. A Biblia ezt bűnnek nevezi.
A szerető Isten mindenkinek megbocsát, aki megvallja bűneit. „Ha
megvalljuk bűneinket – írja János apostol –, hű és igaz ő: megbocsátja
bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól.” (1Jn 1,9)
Istennel való közösségünk tehát akkor áll helyre, ha beismerjük bűneinket,
megköszönjük Istennek, hogy Krisztus megfizette helyettünk a büntetést, s
végül elfogadjuk Isten megbocsátását. Amint ezt megtesszük, mennyei Atyánk
meleg öleléssel visszafogad a vele való közösségbe. János szavai szerint:
világosságban járunk, közösségünk van Istennel, és „Jézusnak, az ő fiának vére
megtisztít minket minden bűntől.” (1Jn 1,7)
Mielőtt továbbmennénk, tisztáznunk kell a megbocsátás szó jelentését. A
Szentírás három héber és négy görög szót használ a megbocsátás fogalmának
kifejezésére. Ezek alapvetően ugyanannak a szónak a szinonimái, árnyalatnyi
jelentésbeli eltéréssel, és a következő fogalmakat foglalják magukban: elfed,
elvesz, elnéz és megkönyörül. A zsoltáros ezt így fogalmazza meg: „Amilyen
messze van napkelet napnyugattól, olyan messzire veti el vétkeinket.” (Zsolt
103,12) A megbocsátás megszabadítja az embert Isten ítéletétől – vagyis a
bűnösnek járó büntetéstől. Szintén a zsoltárokban olvashatjuk: „Nem vétkeink
szerint bánik velünk, nem bűneink szerint fizet nekünk.” (Zsolt 103,10) Ézsaiás
próféta pedig azt írja, hogy Isten „eltörli” a bűneinket, és nem emlékezik rájuk
többé (Ézs 43,25). Isten megbocsátása tehát azt jelenti, hogy a bűn nem állít
többé akadályt Isten és az ember közé, és az ember ismét közösségben élhet
Istennel.

A megbocsátás alapja:
bűnvallás és bűnbánat

Isten megbocsátása a minta, amelyet követnünk kell. A Szentírás arra szólít,

hogy „bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek a
Krisztusban!” (Ef 4,32) Az isteni minta két alapvető részből áll: a bűnös részéről
szükséges a bűnök megvallása és a bűnbánat, ezt követi a megbocsátás. A
Szentírásban ez a kettő elválaszthatatlan egymástól.
Isten így szólt Izraelhez: „Térj meg, elpártolt Izrael… akkor nem haragszom
rátok! Mert én hű vagyok… nem tart örökké haragom. Csak ismerd el bűnödet,
hogy hűtlenül elhagytad Istenedet, az Urat. Futkostál útjaidon az idegenek
után… térjetek meg, elpártolt fiaim! – így szól az Úr – mert én vagyok Uratok.”
(Jer 3,12–14) Isten addig soha nem békült ki Izraellel, amíg az megmaradt a
bűnben. Bűnbánat nélkül nincs megbékélés. Jézus következő szavai ugyanezt
fejezik ki: „Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat, és megkövezed
azokat, akik hozzád küldettek, hányszor akartam összegyűjteni gyermekeidet,
ahogyan a tyúk szárnya alá gyűjti a csibéit, de ti nem akartátok! Íme,
elhagyottá lesz a ti házatok.” (Mt 23,37–38) Isten nem tud békét kötni azokkal,
akik elfordulnak tőle.
A Szentírás egyetlen olyan esetet sem említ, amikor Isten megbocsátott
volna valakinek, aki nem bánta meg bűneit, és nem fordult hozzá hittel. Szinte
hallom az ellenvetést: Akkor mit gondoljunk Jézus kereszten mondott
imádságáról: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!”
(Lk 23,34)? Vajon ezt a kérést nem hallgatta meg az Atya? Bizonyára
meghallgatta, de nem azonnal, hiszen tovább folytatták gonosz cselekedetüket,
és keresztre feszítették Isten fiát.
Péter pünkösdi prédikációjából – melyet az Apostolok cselekedeteiben
olvashatunk – világosan kiderül, hogy nem nyertek azonnal bocsánatot. Péter
azokhoz az emberekhez szólt, akik felelősek voltak Krisztus keresztre
feszítéséért. „Izraelita férfiak, halljátok meg ezeket az igéket! A názáreti Jézust,
azt a férfiút, akit az Isten igazolt előttetek erőkkel, csodákkal és jelekkel,
amelyeket általa tett az Isten közöttetek, ahogyan magatok is tudjátok, azt, aki
az Isten elhatározott döntése és terve szerint adatott oda, ti a pogányok keze
által felszegeztétek és megöltétek. De őt az Isten, miután feloldotta a halál
fájdalmait, feltámasztotta, mivel lehetetlen volt, hogy a halál fogva tartsa őt…
Még más szavakkal is lelkükre beszélt és így kérlelte őket: Szabaduljatok meg
végre ettől az elfajult nemzedéktől!” (ApCsel 2,22–24.40)
A hallgatóság soraiban tehát sokan lehettek, akik részt vettek Krisztus
keresztre feszítésében. Péter prédikációjának hatására több mint háromezren
tértek meg és ismerték el Krisztust Megváltónak (41. vers), később pedig sokan
csatlakoztak hozzájuk: „Az Isten igéje pedig terjedt, és nagyon megnövekedett
a tanítványok száma Jeruzsálemben…” (ApCsel 6,7) Jézusnak a kereszten
elmondott imája („Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit
cselekszenek!”) azt a mély vágyát fejezte ki, hogy még az őt bántalmazó
emberek is megtapasztalhassák az Atya megbocsátását. Ehhez azonban el
kellett jutniuk a bűnbánatra, és hinniük kellett Krisztusban mint Messiásban.

„…ha megbánja, bocsáss meg neki!”

Az emberi megbocsátásnak az isteni mintát kell követnie. A valódi megbékélés

feltétele a bűn beismerése és megbánása. Térjünk vissza a fejezet elején
ismertetett esetekhez! Marylin férje tízévi házasság után megcsalta a feleségét
egy fiatal kolléganőjével. Marylin el van keseredve, haragszik és nem tudja, mit
tegyen. Philt a kollégája csapta be: ellopta az ötletét, és sajátjaként adta elő.
Phil nagyon dühös. Mit tegyen? Rachel méregbe gurult, amikor rájött, hogy a
legjobb barátnője azt a hazugságot terjesztette róla, hogy drogozik, és ezzel
meghiúsította Rachel vágyát, hogy tagja lehessen a főiskola kosárcsapatának.
Mitévő legyen Rachel?
Lássuk a bibliai mintát, amelyet Jézus állít elénk Lukács evangéliumában:
„Ha vétkezik ellened atyádfia, figyelmeztesd, és ha megbánja, bocsáss meg
neki. És ha naponta hétszer vétkezik ellened, és hétszer tér vissza hozzád ezt
mondva: Megbántam – bocsáss meg neki” (Lk 17,3–4). Figyeljünk az események
sorrendjére! Vétettek ellenünk – valaki igazságtalanul bánt velünk, tehát a
harag, amit érzünk, jogos és indokolt. Először is figyelmeztetnünk kell azt, aki
ezt elkövette, azaz szembesítenünk kell őt a vétkével.
 Ahogy korábban említettük, mielőtt bármit tennénk, időt kell adnunk
magunknak a lehiggadásra. Valószínűleg nem sikerül teljesen
megnyugodnunk, de vigyázzunk, nehogy vétkezzünk, miközben a másikat
figyelmeztetjük! Gondoljunk arra, hogy Krisztus érte is meghalt! Ahogy Jézus
kész volt megbocsátani azoknak, akik őt megölték, úgy Isten Szentlelkének
segítségével nekünk is a megbocsátás vágyával és készségével kell közelednünk
azokhoz, akik vétettek ellenünk.
A következő lépés a bűn beismerése és megbánása. Ha ez megtörténik,
akkor – Jézus szavai szerint – meg kell bocsátanunk. Ezzel minden akadály
elhárul az útból, és a bizalomnak helyre kell állnia a kapcsolatban. Nem
engedhetjük, hogy egy sérelem a barátságunk útjába álljon, és azt sem, hogy a
sértettség és csalódottság érzése irányítsa a viselkedésünket. Úgy kell
megbocsátanunk, ahogyan Isten is megbocsátott nekünk, és ahogy mi is
rászorulunk mások megbocsátására, amikor hibát követünk el.
Meg kell jegyeznünk, hogy a megbocsátás nem törli el a bűn összes
következményét. Dávid vétkezett Betsabé és férje ellen, később azonban
megvallotta bűnét, és Isten megbocsátott neki. Dávid azonban élete hátralévő
részében sokat szenvedett vétke negatív következményei miatt. Így van ez a mi
életünkben is. Hadd illusztráljam ezt egy példával! Tegyük fel, hogy elkövettem
azt a súlyos hibát, hogy ittasan vezettem, és nekimentem egy lámpaoszlopnak.
Eltört a lábam, az autó pedig összetört. Lehet, hogy megvallom a bűnömet
Istennek, még mielőtt kiszállok a kocsiból, és elnyerem a bocsánatát, de ettől
még nem lesz kisebb a kár, amit okoztam. Nemsokára a feleségem szemébe kell
néznem, és meg kell vallanom, hogy ellene is vétettem. Ha megbocsát, akkor
mindent meg kell tennem azért, hogy visszaszerezzem a bizalmát, ám nem
óvhatom meg attól, hogy ő is szenvedjen a balesetem következményei miatt:
ezentúl több biztosítást kell fizetnünk, és amíg nem tudok vezetni, neki kell
engem munkába vinnie. A megbocsátás tehát nem törli el a bűn minden
következményét. Felelős vagyok a cselekedeteimért, és tanulnom kell a
hibáimból.
 Másrészt a megbocsátás után nem múlnak el teljesen a fájdalmas érzéseink
sem. Lehet, hogy a feleségem készséges a megbocsátásra, de amikor arra
gondol, mit tettem, talán újra és újra csalódást és haragot érez. A megbocsátás
nem érzelem, hanem az a döntés, hogy elfogadjuk a másik személyt annak
ellenére, amit tett. Elhatározzuk, hogy nem kérjük rajta számon az igazságot,
hanem irgalmasságot gyakorlunk. Mivel azonban emlékezetünkben életünk
minden eseménye elraktározódik, a hibák, amelyeket elkövettünk, vagy mások
vétettek ellenünk, újra és újra eszünkbe fognak jutni. Valljuk meg Istennek
ezeket a gondolatainkat és érzéseinket, és adjunk hálát a megbocsátás
ajándékáért. Határozzuk el, hogy a jövőre koncentrálunk, és nem hagyjuk,
hogy a gondolataink olyan múltbeli hibák és vétségek körül forogjanak,
amelyek már meg lettek bocsátva!

Ha a megbánás elmarad

De mit tegyünk, ha a vétkes nem tanúsít megbánást? Akkor is bocsássunk meg

neki? Jézus tanításában megtaláljuk a választ: „Ha vétkezik atyádfia, menj el
hozzá, intsd meg négyszemközt: ha hallgat rád, megnyerted atyádfiát. Ha pedig
nem hallgat rád, végy magad mellé még egy, vagy két embert, hogy két vagy
három tanú szava erősítsen meg minden vallomást. Ha nem hallgat rájuk,
mondd meg a gyülekezetnek. Ha pedig a gyülekezetre sem hallgat, tekintsd
olyannak, mint a pogányt vagy a vámszedőt.” (Mt 18,15–17) A gyülekezeti
fegyelmezés itt vázolt elve minden kapcsolatra nézve érvényes.
Mit kell tennünk tehát, ha elmarad a megbánás? Imádkoznunk kell a
vétkezőért, és nyitottaknak kell lennünk felé, de nem tekinthetünk rá úgy,
mintha ártatlan lenne, hiszen nem az. A bűn mindig elválaszt, és akadályt emel
az emberek közé, amit csak az őszinte bűnbánat és az őszinte megbocsátás
mozdíthat el az útból.
Mit tehet Marylin, akit a férje megcsalt? Miután tudomást szerzett a
történtekről, szembesíti a férjét vétségével. A férj többféleképpen reagálhat.
Tagadhat egészen addig, amíg be nem látja, hogy a feleségének bizonyítékai
vannak. Beismerheti tettét, és megígérheti, hogy szakít a kolléganőjével.
Bevallhatja, hogy szerelmes a kolléganőjébe, és el akar válni, hogy feleségül
vehesse új szerelmét. A megbocsátás csak abban az esetben lehetséges, ha
beismeri, amit tett, és megszakítja a kapcsolatot a kolléganővel. A bűn
beismerése és őszinte megbánása nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a feleség
megbocsásson, és elkezdődhessen a bizalomkapcsolat helyreállítása.
Nézzük Phil esetét! Ha Phil szembesíti kollégáját a tettével, a kolléga előtt is
több lehetőség áll. Lehet, hogy bizonygatni kezdi, hogy az általa előterjesztett
javaslat különbözik Phil eredeti ötletétől, és ő nem tett semmi rosszat.
Kijelentheti, hogy ha már egy ötletet megosztottak másokkal, akkor az már
többé nem személyes tulajdona az illetőnek, és hiba volt Phil részéről, hogy
beszélt az ötletéről, ha nem akarta, hogy bárki más felhasználja. Talán
beismeri, hogy hibázott, és elnézést kér Philtől, sőt azt is vállalja, hogy a
főnöknek is megmondja az igazat. Csak az utóbbi hozzáállás teszi lehetővé az
őszinte megbocsátást, hiszen a vétség elismerése nélkül nincs mit
megbocsátani.

Meg kell-e bocsátanunk ahhoz,

hogy ne maradjon bennünk keserűség?

Sokan úgy gondolják, hogy Philnek is érdeke lenne, hogy megbocsásson,

nehogy a haragja keserűséggé fajuljon. De a kommunikációhoz hasonlóan a
megbocsátáshoz is két személyre van szükség. A megbocsátás ajándék, amelyet
addig nem lehet felbontani, amíg a bűnös nem akarja elfogadni.
Isten mindig kész a megbocsátásra, de sehol sem olvasunk arról a
Szentírásban, hogy bárkinek is megbocsátott volna anélkül, hogy a bűnös
elismerte és megbánta volna bűnét. Ez az alapelv érvényes az emberi
kapcsolatokra nézve is. Keresztényként a Szentlélek segítségével mindig
hajlandóságot kell mutatnunk a megbocsátásra, de nem erőltethetjük rá a
megbocsátást olyasvalakire, aki nem kívánja ezt.
Mit tegyünk hát haragos érzéseinkkel és gondolatainkkal, ha a vétkes nem
mutat megbánást? Először is szeretetteljesen szembesítenünk kell a másikat
vétkével. Ha nem tanúsít megbánást, imádkoznunk kell érte, és egy újabb
kísérletet kell tennünk, esetleg úgy, hogy elhívunk még egy vagy két közeli
ismerőst közvetítőnek. Ha erre sem reagál pozitívan, akkor a tágabb családhoz
vagy a gyülekezeti közösséghez kell fordulnunk. Ha ekkor sem bánja meg a
vétkét, akkor Jézus tanácsa szerint úgy kell bánnunk vele, mint egy
„pogánnyal”. Máté evangéliuma 18. fejezete elsősorban a keresztények közötti
kapcsolatokra vonatkozik, de ez az elv alkalmazható mindenkire, aki hagyja,
hogy a bűn tönkretegyen egy kapcsolatot (Mt 18,15–17). A „pogány” szó
eredetileg a hitetlen kívülállókra utalt. Pogányként bánni egy személlyel tehát
azt jelenti, hogy nem tekintjük őt közeli barátunknak. Továbbra is
imádkoznunk kell érte, és tisztelettel, sőt kedvesen kell bánnunk vele, de nem
tehetünk úgy, mintha a bűn nem állt volna közénk.
Keresztények körében gyakran találkozhatunk azzal a téves felfogással,
hogy akkor is meg kell bocsátanunk a vétkesnek, ha az nem hajlandó beismerni
és megbánni bűnét. Hány keresztény feleség kerül tarthatatlan helyzetbe
lelkésze tanácsa miatt, aki arra biztatja őt, hogy bocsásson meg a férjének, aki
félrelépett, még akkor is, ha a férj nem mutat megbánást. Megértem a
lelkipásztor szándékát. Azt szeretné, ha a feleség megszabadulna a haragtól, a
keserűségtől és a gyűlölettől, ami tönkreteszi lelki békéjét, és végső soron az
életét is. Bár a szándékkal egyetértek, mégis meg vagyok győződve arról, hogy
ez nem áll összhangban a bibliai értelemben vett megbocsátással.

Két döntő lépés

Mit tehetünk, ha vétkeztek ellenünk? Először is bízzuk Istenre a vétkezőt, és ne
akarjunk mindenáron megfizetni neki a rosszért, amit velünk tett! A Szentírás
azt tanítja, hogy a bosszúállás Istenre tartozik, nem pedig az emberre (lásd
Róm 12,19). Egyedül Isten ismeri az emberek legbelső indítékait, és csak ő
képes arra, hogy igazságos és helyes ítéletet hozzon. Hagyjuk hát rá a
bíráskodást!
Pál apostol így mutatott példát erről a fiatal Timóteusnak: „Alexandrosz, a
rézműves sok rosszat követett el ellenem. Megfizet neki majd az Úr
cselekedetei szerint. Te is őrizkedj tőle, mert igen hevesen ellenállt a mi
beszédeinknek.” (2Tim 4,14–15) Pál nem bocsátott meg Alexandrosznak, mert
az nem mutatott bűnbánatot, sőt figyelmeztette Timóteust, hogy legyen vele
óvatos, nehogy neki is ártson. Ellenben Isten figyelmébe ajánlotta
Alexandroszt. Nem hiszem, hogy Pálnak ezután álmatlan éjszakái lettek volna
miatta. Úgy dolgozta fel a haragját, hogy a vétkest az igazságos és irgalmas
Istenre bízta.
Péter Krisztus szenvedéseiről szólva ezt írta: „Mikor gyalázták, nem
viszonozta a gyalázást; amikor szenvedett, nem fenyegetődzött, hanem rábízta
ezt arra, aki igazságosan ítél.” (1Pt 2,23) Mint ember, Jézus nem élt azzal a
kiváltságával, hogy bosszút álljon azokon, akik ártottak neki. Inkább Istenre, az
igazságos bíróra bízta őket. Ha valaki vét ellenünk, gyakran úgy érezzük, hogy
nekünk kell igazságot szolgáltatnunk, pedig ez egyedül Istenre tartozik. Ő az
igaz bíró, aki a lehető legkörültekintőbb döntést hozza, és sokkal inkább
törődik az igazságossággal, mint mi.
Másodszor, valljuk meg Isten előtt a saját bűnünket! A harag nem bűn, viszont
gyakran engedjük, hogy bűnös viselkedésre késztessen bennünket. A 6.
fejezetben részletesen szóltunk a harag kezelésének helytelen módjairól, a
dühkitörésről és a harag elfojtásáról. Haragunkban nemritkán vétkezünk, és
tovább súlyosbítjuk a problémát.
Ahogy korábban említettük, a harag csupán látogató lehet nálunk, de nem
lehet lakója a szívünknek. A Szentírás így figyelmeztet: „Vessétek el
magatoktól mindezt: a haragot, az indulatot, a gonoszságot, az istenkáromlást,
és szátokból a gyalázatos beszédet.” (Kol 3,8) Ha állandóan a sérelmeinken és a
haragunkon rágódunk, akkor nem Istenre irányulnak a gondolataink, és
helytelen indulatok rabjaivá válunk. Ritkán van nagyobb szükségünk Isten
segítségére és vezetésére, mint amikor egy barát vagy egy családtag vét
ellenünk.
Az alábbi imádság segítségünkre lehet az említett két lépés megtételében,
és abban, hogy belső nyugtalanságunk enyhüljön:
„Atyám, te ismered sértettségemet, haragomat és keserűségemet. Te tudod, hogy…
mit tett velem, és azt is tudod, hogy mindent megtettem azért, hogy kibéküljünk, de ő
nem hajlandó elismerni a rosszat, amit tett. Belátom, hogy nem irányíthatom őt, és nem
kényszeríthetem arra, hogy azt tegye, amit én szeretnék. Tudom, hogy igazságos Isten
vagy, ezért rád bízom őt, hogy tedd azt, amit jónak látsz!
Megvallom, hogy folyton a haragom, sérelmeim és csalódottságom körül forogtak a
gondolataim, és hagytam, hogy úrrá legyen rajtam a keserűség – nemcsak iránta, de
néha még irántad is. Kérlek, bocsásd ezt meg nekem! Köszönöm, hogy Krisztus
megfizette a bűneimért járó büntetést.
Kérlek, hogy Szentlelked töltse be a szívemet és gondolataimat, és segítsen, hogy azt
tegyem, ami a leghelyesebb ebben a helyzetben! Nem akarom, hogy a lelki békémet
tönkretegye ez a sérelem. Vezess engem, hogy az életemet ismét a te kezedbe tudjam
helyezni! Követni akarlak téged, és szeretném betölteni az életemmel kapcsolatos
terveidet. Krisztus nevében, ámen.”
A ilyen őszinte imádság helyes mederbe tereli az energiáinkat, és
helyreállítja az Istennel való közösségünket. Amíg a másik fél nem tanúsít
megbánást, és nem hajlandó a békülésre, nem tudjuk rendezni a vele való
kapcsolatunkat, de nyugodtak lehetünk afelől, hogy Isten velünk kapcsolatos
céljait nem hiúsíthatják meg mások helytelen cselekedetei. A Szentírás arról
biztosít minket, hogy Isten még a rosszat is a javunkra tudja fordítani (lásd
Róm 8,28).
 Amikor mi vétünk mások ellen

Ebben a fejezetben elsősorban arról beszéltünk, hogy felelősek vagyunk azért,

hogy figyelmeztessük az ellenünk vétőket, és mindent megtegyünk a békülés
érdekében. De mit kell tennünk akkor, ha mi vétünk mások ellen? Jézus
útmutatása világos: „Ha tehát áldozati ajándékodat az oltárhoz viszed, és ott
jut eszedbe, hogy atyádfiának valami panasza van ellened, hagyd ott
ajándékodat az oltár előtt, menj el, békülj ki előbb atyádfiával, és csak azután
térj vissza, s vidd fel ajándékodat.” (Mt 5,23–24)
Amint felismerjük, hogy szavainkkal vagy tetteinkkel megbántottunk
valakit, kezdeményeznünk kell a békülést, azaz helytelen magatartásunk
beismerését és a bocsánatkérést. Láthatjuk tehát, hogy akár okozói, akár
elszenvedői vagyunk a vétségnek, felelősek vagyunk azért, hogy lépéseket
tegyünk a békülés felé. A harag isteni rendeltetése az, hogy konstruktív
cselekvésre – a rossz jóvátételére és a kapcsolat helyreállítására – ösztönözzön.

Fordulópont

A megbocsátáshoz vezető út

Jogos harag esetén a megbocsátás elengedhetetlen a kibéküléshez. A

megbocsátás útján három irányjelzőt találunk.
Először is figyelmeztessük a vétkezőt, azaz hívjuk fel a figyelmét az általunk
sérelmezett viselkedésére! Előbb azonban higgadjunk le, hogy mindezt
szeretettel és a megbocsátás szándékával tehessük!
Másodszor, várjuk meg, hogy a másik fél megbánja helytelen cselekedetét! Ha
elismeri, hogy hibát követett el, és elhatározza, hogy ez többé nem fordul elő,
Jézus szavai szerint meg kell bocsátanunk neki.
 Harmadszor, számolnunk kell azzal, hogy a bűn egyes következményei továbbra is
fennállnak, még akkor is, ha a megbocsátás után a kapcsolat helyreáll. Időre van
szükség a sebek begyógyulásához, főleg akkor, ha a bizalom megrendült.
Lépéseket kell tennünk a kapcsolat helyreállítása érdekében, de nem
háríthatjuk el a bűn minden következményét. Tudnunk kell, hogy a
megbocsátás után is érezhetünk csalódást és haragot, valahányszor
visszagondolunk a történtekre. Ilyenkor emlékeztessük magunkat arra, hogy a
megbocsátás nem érzelem, hanem az a szándék és elhatározás, hogy elfogadjuk
a másik személyt – bármit is tett!

Beszéljük meg!

1. Az emberi társadalom tele van igazságtalansággal. Minél közelebbről

érint minket egy-egy ilyen eset, annál nagyobb hatással van ránk. Amikor egy
korrupciós botrányról hallunk, felháborodunk, de valószínűleg kevésbé
haragszunk, mintha egy barátunkban vagy egy családtagunkban kellene
csalódnunk. Hogyan befolyásolja a megbocsátásra való hajlandóságunkat az,
hogy milyen közelről érint bennünket az eset?
2. A bűnbánat nélkülözhetetlen ahhoz, hogy elnyerjük Isten megbocsátását.
Mit jelent a bűnbánat? Osszuk meg a csoporttagokkal néhány olyan
élményünket, amikor Isten megbocsátását kértük! Mindig beismertük és
megbántuk a bűnünket? Könnyű volt ezt megtennünk? Miből éreztük, hogy
Isten megbocsátott nekünk?
3. Az emberek közötti megbocsátásnak az isteni mintát kell követnie:
bűnvallás és megbánás a vétkes részéről, és a másik fél megbocsátása.
Beszéljünk meg a csoportban egy esetet, amikor valakitől bocsánatot kértünk!
Miben hasonlít, illetve miben tér el ez a példa az Isten szerinti megbocsátástól?
Vajon Istentől, vagy az emberektől könnyebb bocsánatot kérni? Miért?
4. Haragunk feldolgozása. Kamasz fiunknak évek óta beszélünk az alkohol és a
drog veszélyeiről, és ő meg is ígérte, hogy soha nem fog élni ezekkel. Ma
értesített a rendőrség, hogy a fiunkat letartóztatták kábítószer birtoklása és
használata miatt. Kiderül, hogy már majdnem egy éve használ különféle
drogokat. Hogyan dolgozzuk fel a haragunkat? Hogyan tudunk megbocsátani a
fiunknak?


9.

Harag a házasságban

– Nem emlékszem, hogy valaha is kijöttem volna a sodromból, mielőtt

megházasodtam. – Lehet, hogy Mike nem jól emlékszik a házasságkötése előtti
időkre, az viszont biztos, hogy Susan viselkedése gyakran feldühíti. – Néha
olyan dolgokat mond, máskor meg úgy néz rám, hogy attól azonnal begurulok.
Susan olyan kérdésekkel és megjegyzésekkel fordult a férjéhez, amelyek
sértették Mike önérzetét: „Lenyírod a füvet, vagy megint apámat kell
elhívnunk?”, „Még a szemetet is nekem kell levinnem, miután megfőztem és
elmosogattam?”, „Nem gondolod, hogy egy kicsit többet kellene törődnöd a
ház körüli dolgokkal?”
– Amikor pedig fürkésző tekintettel rám bámul – mondta –, az rosszabb
ezer szemrehányó szónál. Azt fejezi ki a tekintete, hogy „Sajnálom, hogy
hozzád mentem feleségül!”
Ebből világossá vált számomra, hogy Mike haragja az önbecsülésén esett
sérelemmel függött össze. Mindannyian szeretetre, elfogadásra és
megbecsülésre vágyunk, és amikor kritika ér minket, hajlamosak vagyunk
védekezéssel reagálni. Susan talán arra hivatkozik, hogy ő csak Mike
viselkedését kifogásolja, de mivel viselkedésünk személyiségünk része, ezért
nehéz a kettőt szétválasztanunk. Mike tehát azért haragszik, mert úgy érzi,
hogy Susan lekezelően bánik vele.
Susan megjegyzései arra engednek következtetni, hogy ő is haragszik. Úgy
gondolja, hogy Mike nem veszi ki a részét a ház körüli teendőkből. Amíg ő főz
és mosogat, Mike a tévét nézi. Susan nem ilyen férjről álmodott.
Minden házasságban felüti a fejét a harag. Ez még nem lenne baj. Az viszont
tragikus, hogy a házaspárok többsége sosem tanulta meg, hogyan kezelje
helyesen a haragját. Vagy haragos szóáradatot zúdítanak egymásra, amivel
még jobban elmérgesítik a helyzetet, vagy pedig szótlanul visszavonulnak és
magukba fojtják a mérgüket. Melyikünknek ne lennének olyan fájdalmas
gyermekkori emlékei, amikor egy kellemesnek induló kirándulás tönkrement –
de nem a rossz időjárás, hanem a szülők haragja miatt. Hány születésnap
fulladt veszekedésbe azért, mert a szülők nem tanulták meg kezelni az
indulataikat! Hány családi nyaralást keserített meg a mélyben lappangó harag!
Nincs jól működő házasság a harag helyes kezelése nélkül. A szeretet és a
rosszul kezelt harag kölcsönösen kizárják egymást. A szeretet a másik ember
javát keresi, míg a megfékezetlen harag a másik romlására tör.

A harag kezelésének hatlépcsős modellje

Minden házaspár képes megtanulni a harag érett és felelősségteljes kezelését.

Valójában ez a tartós és jól működő házasság elengedhetetlen feltétele. A harag
kezelésére vonatkozó alapelveket felhasználva – amelyeket a 3. fejezetben
ismertettünk – hadd javasoljak egy hat lépésből álló stratégiát a házasságban
jelentkező harag kezelésére!
Először is ismerjük el, hogy haragszunk! Időről időre tapasztaljuk, hogy a harag
az emberi együttélés velejárója. Néha jogosan, máskor indokolatlanul
haragszunk egymásra. A haragra való képességünk azt bizonyítja, hogy
működik az igazságérzetünk. Nem kell tehát elítélnünk magunkat vagy
egymást, ha haragszunk, és ne is próbáljuk letagadni a harag érzését!
Másodszor, egyezzünk meg abban, hogy haragunkat egymás tudomására hozzuk!
Amikor haragszunk a társunkra, mondjuk el neki, mit érzünk! Különben
kénytelen találgatásokba bocsátkozni a viselkedésünk alapján, és nem
valószínű, hogy helyes következtetésre jut. A harag annak a jele, hogy akadály
került a kapcsolatunk útjába. Ha elhatározzuk, hogy mindig elmondjuk
egymásnak a haragunk okát, döntő lépést teszünk a harag helyes feldolgozása
felé.
Harmadszor, egyezzünk meg abban, hogy a dühkitörés – akár szóban, akár
tettekben nyilvánul meg – a harag kifejezésének helytelen és kerülendő módja! A
dühkitörés mindig ártalmas, és tovább ront a helyzeten. Ez nem jelenti azt,
hogy soha többé nem fogjuk elveszteni a fejünket. De ilyenkor is tartsuk
magunkat a megállapodásunkhoz, és ismerjük el, hogy helytelenül
viselkedtünk! Csak ezután kerülhet sor a haragot kiváltó ok tisztázására.
Hasznos és jól bevált módszer az indulatkitörés káros szokásának
megszüntetésére, ha megállapodunk abban, hogy amikor egyikünk feldühödik,
akkor a másik kimegy a szobából, vagy rövid időre elmegy otthonról, és magára
hagyja dühöngő házastársát. Ha előre megegyezünk ebben a stratégiában,
akkor tudni fogjuk, hogy amikor a társunk „menekülőre fogja”, itt az ideje
megállni és elgondolkodni azon, hogy mi is történt. Remélhetőleg mire
visszatér, addigra lehiggadunk, és képesek leszünk azt mondani: „Sajnálom,
hogy dühöngeni kezdtem. Belátom, hogy hibát követtem el, mikor
elvesztettem a fejemet. Kérlek, bocsáss meg!” Ezzel elhárul az akadály a
haragot kiváltó probléma tisztázásának útjából.
Negyedszer, egyezzünk meg abban, hogy magyarázatot kérünk, mielőtt ítélkeznénk!
Amikor haragszunk a házastársunkra, csak arra tudunk gondolni, hogy
helytelenül viselkedett. Ezt azonban mindaddig csupán feltételezésnek kellene
tekintenünk, amíg meg nem hallgattuk az ő szempontjait. Gyakran előfordul,
hogy tévesen értelmezzük egymás szavait vagy cselekedeteit. Például a férj
elfelejt tejet venni, pedig még fel is írta magának. A feleség ezt
nemtörődömségnek tartja, és haragszik. Pedig sokféle magyarázat lehetséges.
Előfordulhat, hogy a boltban éppen elfogyott a tej, vagy a férj hazavitte
kollégáját a hivatalból, és nem tudta útba ejteni az üzletet, esetleg tudta, hogy a
tej úgysem a vacsorához kell, és úgy tervezte, hogy majd később veszi meg,
amikor elmegy a gyerekekért az edzésre. Ha a feleség tartja magát ahhoz a
megállapodáshoz, hogy magyarázatot keres férje viselkedésére, akkor nem
vádolja felelőtlenséggel, mielőtt meg nem hallgatta a magyarázatát.
Mikor Bob belépett az ajtón, a felesége éppen ezt mondta a telefonba: „…
késik, és olyan borzasztó ez a hosszú várakozás”. Bob mérges lett, mert
igyekezett időben hazaérni, és mindössze két percet késett. Amikor
magyarázatot kért, kiderült, hogy a felesége a barátnőjéről beszélt, aki már két
héttel túlhordta a terhességét. Ha a cselekedeteink és a szavaink
félreérthetőek, mennyivel inkább ez a helyzet az indítékainkkal! Gyakran olyan
indítékokat tulajdonítunk a társunknak, amelyek minden alapot nélkülöznek.
Jonathan bölcsen tette, hogy fékezte a haragját, és a következőket mondta
a feleségének: – Lehet, hogy félreértem a dolgot, ezért magyarázatot szeretnék
kérni tőled. Úgy látom, hogy egy 300 dolláros csekkel fizettél az áruházban,
pedig ha jól emlékszem, megegyeztünk abban, hogy amíg nem rendezzük a
tartozásainkat, egyikünk sem költ 100 dollárnál többet megbeszélés nélkül.
Bethany így felelt:
– Ó, drágám, mindjárt megmagyarázom. A kollégáimmal együtt elmentünk
Betsynek ajándékot választani nyugdíjazása alkalmából. A többiek megkértek,
hogy ebédidő alatt vegyem meg az ajándékot, mert különben is arra kellett
mennem. Tehát írtam egy csekket a teljes összegről, de mindenki adott nekem
20 dollárt. A pénztárcámban van a pénz. Azt hiszem, megvan mind a 300 dollár,
csak az én részemmel kevesebb.
Jonathan haragja rögtön alábbhagyott, amikor megértette, mi történt. Arra
gondolt, hogy néhány hónappal korábban, mielőtt Bethanyval együtt részt
vettek egy házasságápoló tanfolyamon, biztosan másképp reagált volna.
Régebben hasonló helyzetben rögtön dühbe gurult, és kivörösödve, emelt
hangon kérdőre vonta a feleségét. Szívből örült, hogy megtanult helyesen
bánni a haragjával, és hogy nem kellett utólag szégyenkeznie és bocsánatot
kérnie.
 Ötödször, egyezzünk meg abban, hogy mindketten a probléma megoldására
törekszünk! Jonathan haragja rögtön elpárolgott, amint meghallgatta Bethany
magyarázatát. Persze nem mindig ilyen egyszerű a megoldás. Tegyük fel, hogy
Bethany valóban megszegte a megállapodást, és 300 dollárt költött anélkül,
hogy a férjével megbeszélte volna. Íme Bethany magyarázata:
– De drágám, ezt nem lehetett kihagyni! Végkiárusítás volt, és
megspóroltam 200 dollárt, ráadásul szükségünk is van rá. Biztos voltam abban,
hogy te is helyeselni fogod.
– Egyáltalán nem helyeslem! – felelte Jonathan. – Eddig is megvoltunk
nélküle, és különben sem engedhetjük meg magunknak, hogy még 300
dollárral növeljük a tartozásunkat. Nem helyes, hogy megszegted a
megállapodásunkat.
– Meglep, hogy ezt mondod. Csakugyan nem gondoltam, hogy ellenezni
fogod. Azt hittem, te is örülni fogsz neki – felelte Bethany.
– Persze, hogy örülnék neki, de egyelőre nem engedhetjük meg
magunknak. Megegyeztünk, hogy nem lépünk túl egy bizonyos összeget, és
ehhez kell tartanunk magunkat.
– Hát, ha ragaszkodsz hozzá, visszavihetem – egyezett bele Bethany.
– Én is szívesen megtartanám, de ez most túl nagy kiadás lenne nekünk. Te
ugyanúgy ismered a helyzetünket, mint én – mondta Jonathan határozott és
nyugodt hangon.
– Rendben – felelte Bethany. – Akkor visszaviszem.
– Köszönöm, drágám. Nagyon szeretlek, és ígérem, hogy máskor majd
megvesszük – mondta Jonathan, és átölelte a feleségét.
– Belátom, hogy elhamarkodott döntés volt – ismerte el Bethany. – Örülök,
hogy figyelmeztettél a megállapodásunkra.
Tudom, hogy most sokan a fejüket csóválják, és ezt gondolják: „Ez túl szép!
Ilyen csak a mesében van!” De higgyék el, ez a valóságban is így zajlik azoknak
a házaspároknak az életében, akik képesek a haragjukat érett módon kifejezni,
és valóban szeretik egymást.
 Hatodszor, egyezzünk meg abban, biztosítjuk egymást a szeretetünkről! Ezzel azt
fejezzük ki, hogy nem akarjuk, hogy bármi közénk álljon.
Ha a vétkes elismerte és megbánta, amit tett, a másik pedig készségesen
megbocsátott, a harag betöltötte nemes célját, mert mindkét felet
felelősségteljes és érett viselkedésre ösztönözte.
A feldolgozatlan harag azonban idővel lavinaként maga alá temetheti a
házasságot. Kevés dologra van nagyobb szükség a sikeres házassághoz, mint
arra, hogy mindkét fél felelősségteljes módon kezelje a haragját.
Ebben kíván segíteni a fent ismertetett hat szempont. Nem szükségszerű,
hogy a harag tönkretegye a házasságot! Őszintén kívánom, hogy ez a könyv
segítséget nyújtson a házaspároknak abban, hogy ezeket az alapelveket a
gyakorlatba átültetve megtanulják helyes mederbe terelni a haragjukat.

Lássunk hozzá!

Hadd javasoljak egy egyszerű módszert, amely sok házaspárnak segített a

kezdeti lépések megtételében. Írjuk fel egy papírlapra a következő szavakat:
Most haragszom, de ne aggódj, nem akarlak bántani! A segítségedre lenne szükségem.
Beszélhetnénk most? Ragasszuk ki ezt a kártyát a hűtőszekrény ajtajára, vagy
más, könnyen elérhető helyre! A következő alkalommal, amikor haragszunk a
házastársunkra, vegyük elő, és amilyen nyugodtan csak tudjuk, olvassuk fel a
szöveget! Ha az időpont nem megfelelő, állapodjunk meg egy másikban.
Kezdjük a beszélgetést valahogy így: „Lehet, hogy félreértettem valamit, vagy
nem jól látom a helyzetet. Kérlek, hallgass meg, azután mondd el, te hogyan
látod a történteket!” Ez a bevezetés olyan légkört teremt, amely nem fenyegető
a másik fél számára, és alkalmas a konfliktus tisztázására.
A harag minden házasságot meglátogat néha. Ha megértjük, hogy honnan
ered, és mi célt szolgál, akkor többé nem ellenséget, hanem barátot látunk
benne. Kérjük a Szentlélek segítségét ahhoz, hogy felelősségteljesen és az isteni
mintát követve tudjuk kezelni a haragunkat. Ez nem csupán a sikeres
házassághoz nélkülözhetetlen, hanem gyermekeink életére is döntő hatással
van. S ezzel el is érkeztünk a 10. fejezethez: Hogyan taníthatjuk meg
gyermekeinket haragjuk helyes kifejezésére?

Fordulópont

A harag kezelése a házasságban

Az alábbiakban összefoglaljuk azt a hat lépést, melynek segítségével helyesen

tudjuk kezelni a házastársunk iránt érzett haragunkat.
1. Ismerjük el, hogy haragszunk! Akár jogos a haragunk, akár nem, ne ítéljük el
magunkat érte! Inkább ismerjük el, és gondoljunk arra, hogy a harag
önmagában nem bűn!
2. Egyezzünk meg abban, hogy haragunkat egymás tudomására hozzuk! Mondjuk
el világosan, hogy haragszunk, és azt is, hogy miért, ne várjuk meg, hogy
társunk a viselkedésünk alapján találgatásra kényszerüljön!
3. Egyezzünk meg abban, hogy a dühkitörés – akár szóban, akár tettekben nyilvánul
meg – a harag kifejezésének helytelen és kerülendő módja! Mindkettő tovább ront a
helyzeten.
4. Egyezzünk meg abban, hogy magyarázatot kérünk, mielőtt ítélkeznénk!
Emlékeztessük magunkat arra, hogy az első benyomás gyakran téves, és
félreértéseken alapul! Igyekezzünk megismerni a társunk szempontjait! Lehet,
hogy ezután egészen más fényben látjuk a történteket!
5. Egyezzünk meg abban, hogy mindketten a probléma megoldására törekszünk!
Miután megismertük a másik fél nézőpontját, könnyebben találunk
mindkettőnk számára megfelelő megoldást. Ha jogosan haragszunk, és társunk
megbánta, amit tett, bocsássunk meg neki; ha ellenben mi vétettünk ellene,
akkor nekünk kell bocsánatot kérnünk! Bármi is legyen a nézeteltérés oka,
törekedjünk a kibékülésre!
6. Egyezzünk meg abban, hogy biztosítjuk egymást a szeretetünkről! Miután
feloldottuk a haragot, újra erősítsük meg, hogy szeretjük egymást!

Beszéljük meg!

1. A házasság, mint a legszorosabb emberi kapcsolat, a harag táptalaja.

Mivel meghitt kapcsolatról van szó, a harag káros hatásai fokozottan
érvényesülnek. Soroljunk fel öt dolgot, ami haragra szokott ingerelni a
társunkkal kapcsolatban! Lehet ez egy ártalmatlan rossz szokás, de lehet
komolyabb vétség is, mint például a hazugság. Sikerül megoldanunk a
problémát ezekben az esetekben, vagy elraktározzuk a haragot?
2. Gondoljuk át a harag kezelésének hatlépcsős stratégiáját! Játsszuk el a
csoportban azt a jelenetet, amikor az egyik házastárs megharagszik a másikra,
mert az túl sok pénzt költött! Beszéljük meg az egyes lépéseket, és azt, hogy
mit tehetünk a harag feloldása érdekében!
3. Hogyan működik ez a stratégia az indokolatlan harag esetében?
Képzeljük el azt a helyzetet, amikor az egyik házastárs – tévesen – azt
feltételezi, hogy a társa, aki túl sok időt tölt munkahelyén, fontosabbnak tartja
a hivatását, mint őt!
Hogyan alkalmazható ebben a helyzetben a harag levezetésének fenti
modellje?
4. Haragunk feldolgozása. Tegyük fel, hogy ötéves házasok vagyunk, és
gyakran haragszunk a társunkra, mert nem szeret társaságba járni, és
legszívesebben mindig otthon ülne! Bosszant, hogy miközben a barátaink
remekül szórakoznak, mi „folyton otthon gubbasztunk”. Mit kezdünk a
haragunkkal?


10.

Gyermekünk és a harag

Rachel egyedül neveli a gyermekeit, és éppen a vasárnapi ebédet főzi. A

hatéves Maggie és a nyolcéves Robert a nappaliban játszik. A hangokból ítélve
Rachelben hirtelen felébred a gyanú, hogy inkább csatáról, mint játékról lehet
szó. Amint belép a szobába, látja, hogy Robert a húga hátát püföli egy
játékmackóval. Maggie sírni kezd.
– Elvette a könyvemet! – panaszolja Robert.
– Nem igaz! – tiltakozik Maggie.
Rachel megragadja Robert karját, ráhúz egyet a fenekére, és azt mondja: –
Menj a szobádba, és ne gyere ki, amíg nem szólok! – Azután Maggie-hez fordul:
– Hányszor mondtam már neked, hogy ne nyúlj a bátyád dolgaihoz?
– De én nem csináltam semmit! – védekezik Maggie. – Csak fel akartam
mászni a kanapéra, ő pedig megütött engem.
– Nem érdekel! – torkolja le Rachel. – Nem tudom megfőzni az ebédet, mert
folyton veszekedtek. Menj a szobádba, és majd szólok, ha kijöhetsz!
– Mindig engem hibáztatsz! – szipogja Maggie, miközben a szobájába indul.
Rachel érzi, hogy valamit elrontott, de nem tudja, hogyan javíthatná ki.
Tudnunk kell, hogy a gyerekek ugyanúgy átélik a harag érzését, mint mi, és az
ő haragjuk is lehet jogos vagy indokolatlan. Talán Maggie tényleg bántotta a
bátyját, de Robert viselkedése sem volt helyes. Az is nyilvánvaló, hogy Maggie
nemcsak a bátyja cselekedetét érezte igazságtalannak, hanem édesanyja
bánásmódját is. Rachel reagálásából a gyermekei nem tanulhatják meg, hogyan
is kellene a haragjukat helyesen kezelni.
A szülők felelőssége, hogy megtanítsák a gyermekeiket haragjuk helyes
kifejezésére. Sok szülő azonban alkalmatlannak érzi magát erre a feladatra.
Amikor gyermekük helytelen és káros módon fejezi ki a haragját, többnyire
pánikba esnek, és negatívan reagálnak, ahelyett, hogy megragadnák az
alkalmat gyermekük tanítására. Minthogy valaha magam is ilyen szülő voltam,
nagy együttérzéssel gondolok azokra a szülőtársaimra, akik még mindig
küzdenek ezzel a problémával.
Minden gyermek ismeri a harag érzését. Erre nem kell őket megtanítani.
Arra azonban igen, hogy mihez kezdjenek a haragjukkal. A szülő-gyermek
kapcsolat természetéből következően mi, szülők vagyunk a legnagyobb
hatással gyermekünk fejlődésére. Tőlünk tanulhatják meg a harag
kifejezésének pozitív mintáit, s ha ezt elmulasztjuk megtanítani nekik, komoly
hátránnyal lépnek a felnőttkor küszöbére.
A legtöbb szülő őszintén vágyik arra, hogy gyermekének ezen a téren is
segíteni tudjon. Hadd osszam meg önökkel azokat az alapelveket, amelyeket
már sok-sok házaspárnak elmondtam tanácsadó irodámban és a szülőknek
tartott tanfolyamokon! Ahhoz, hogy ezeket az elveket átültessük a gyakorlatba,
nemcsak elszántságra, hanem a Szentlélek segítségére is szükségünk van. De
bízhatunk abban, hogy ha a bibliai elvek követésére törekszünk, mindig
számíthatunk a Szentlélek segítségére.

A szeretet az alap

Amire minden gyermeknek a legnagyobb szüksége van, az a szeretet. Miért

hozakodom elő a szeretet témájával, amikor a haragról beszélünk? Azért, mert
az egészséges szülő-gyermek kapcsolat alapja a szeretet. Ha a gyermek nem
érzi szülei szeretetét, akkor nemcsak a haragja növekszik, hanem a nevelésére
irányuló erőfeszítéseket is visszautasítja. A Gyerekekre hangolva c. könyvben{8}
– melyet Ross Campbell pszichiáterrel közösen írtunk – hangsúlyozzuk annak
szükségességét, hogy a gyermek szeretettankját a szülőnek újra és újra fel kell
töltenie szeretettel, különben az üres szeretettartály haraggal telik meg. A
gyermek valahol mélyen tudja, hogy szülei szeretetére és elfogadására van
szüksége. Ha ezt nem kapja meg, akkor úgy érzi, hogy igazságtalanul bánnak
vele, és úrrá lesz rajta a harag.
Szeretetünket – az elismerő szavak, a minőségi idő, az ajándékozás, a
szívességek és a testi érintés nyelvén – folyamatosan éreztetnünk kell a
gyermekkel.
Szeretném hangsúlyozni, hogy minden gyermeknek feltétel nélküli
szeretetre van szüksége. Sok szülő észre sem veszi, hogy csak olyankor fejezi ki
a szeretetét gyermeke iránt, ha az jó hangulatban van, és az elvárásainak
megfelelően viselkedik. Ezek a szülők úgy gondolják, hogy ha megvonják a
szeretetüket egy időre, akkor a gyermek azt fogja tenni, amit ők szeretnének.
Ez a szülői magatartás azonban ahhoz vezet, hogy a gyermek lázadni kezd a
szülő ellen.
Nem helyes, ha csak akkor öleljük meg a gyermekünket, ha elégedettek
vagyunk a viselkedésével. Akkor is mondhatjuk neki: „Nagyszerűen játszottál a
meccsen!”, ha a szobája olyan, mint egy csatatér. Az apa elmehet kettesben
vacsorázni a fiával akkor is, ha a fiú a nappaliban labdázott, és eltört egy vázát.
Az anya pedig meglepheti a lányát egy új ruhadarabbal akkor is, ha az
elhanyagolta a tanulást. „És nem válnak így felelőtlenné a gyerekeink?” – teszi
fel a kérdést sok szülő. Meggyőződésem, hogy éppen ellenkezőleg: a feltétel
nélküli szeretet felelősségre nevel. Ha a gyermek érzi, hogy szeretetünk
független a viselkedésétől, akkor sokkal valószínűbb, hogy fogékony lesz a
kéréseinkre és felszólításainkra, és lázadozás nélkül megteszi, amit kérünk. Ha
feltétel nélkül szeretjük a gyermekünket, és gondoskodunk arról, hogy érzelmi
tankja mindig tele legyen, akkor kiküszöbölhetjük a gyermekkori és a
serdülőkori harag egyik legfőbb forrását.
 Az üzenet, amelyet minden gyermeknek hallania és éreznie kellene, így
hangzik: „Szeretlek téged, függetlenül attól, hogy mit teszel. Nem mindig
tetszik a viselkedésed, és nem mindig értek vele egyet, de mindig szeretlek.”
Azok a gyermekek, akik szüleik szeretetének biztonságában nőnek fel, sokkal
nagyobb valószínűséggel hoznak majd bölcs döntéseket életük során, ha pedig
rossz döntést hoznak, nagyobb eséllyel tanulnak a hibáikból, és változtatnak a
viselkedésükön. Ahhoz, hogy gyermekeinket a harag helyes kezelésére
taníthassuk, érezniük kell feltétel nélküli szeretetünket.
Ne feledjük, hogy gyermekünk érzelmi tankját folyamatosan meg kell
töltenünk! A szeretet olyan, mint a táplálék: nem lehet elraktározni – naponta
többször is magunkhoz kell vennünk. A gyermek érzelmi tankja gyorsan
kiürül, akárcsak a gyomra, újra és újra után kell tölteni. A bölcs szülő ismeri
gyermeke elsődleges szeretetnyelvét, és minden alkalmat megragad, hogy
kifejezze szeretetét, miközben a másik négy szeretetnyelvről sem feledkezik
meg.
Az alapok lefektetése után ismerkedjünk meg azzal a három alapvető
módszerrel, amelyek segítségével a harag kifejezésének érett formáira
taníthatjuk gyermekeinket!

Példaadás

Scott és Debby, egy kétgyermekes házaspár ült velem szemben az irodámban.

Kellemes őszi délután volt, az ablakból kipillantva gyönyörű látvány tárult a
szemem elé: fehér bárányfelhők vonultak a kék égen, és aranysárga levelek
táncoltak a szélben. Ők azonban nem törődtek a tájjal, szemüket az iroda
szőnyegére szegezték. Először Scott szólalt meg.
– Doktor Chapman, úgy érezzük, kudarcot vallottunk a 14 éves fiunkkal,
Matt-tel. A lányunkkal, aki most 18 éves, soha nem volt semmi problémánk, a
fiunkkal viszont annál több. A legnagyobb problémát a haragja okozza. Nagyon
nehéz év van mögöttünk, talán azért, mert most kamaszodik.
– Úgy viselkedik, mintha semmi tiszteletet nem érezne irántunk – folytatta
Debby. – Folyton veszekszik velem, és mindennel elégedetlen. Újabban már az
apjával is kiabál. Ez így nem mehet tovább.
– Hogyan szokott reagálni Matt kiabálására és dühöngésére? – kérdeztem
Scottot.
– Általában igyekszem nyugodtan végighallgatni, és érvekkel meggyőzni.
De annyira logikátlanul reagál, hogy előbb-utóbb elvesztem a türelmemet, és
kiabálni kezdek vele. Tudom, hogy ez nem helyes, de egyszerűen nem tudom,
mi mást tehetnék.
– És ön mit szokott tenni ilyenkor? – fordultam Debbyhez.
– Mi folyton kiabálunk egymással – felelte. – Mattre azért vagyok dühös,
mert durván beszél velem, Scottra meg azért, mert nem kellene engednie, hogy
Matt így viselkedjen. Már szinte idegroncs vagyok. Lehet, hogy inkább nekem
lenne szükségem segítségre.
Meglepett Debby őszintesége. Teljesen kétségbe volt esve. Nem próbált
szépíteni a dolgokon, őszintén segítségre vágyott.
– Örülök, hogy eljöttek hozzám. Ezzel megtették az első lépést a megoldás
felé. Biztosíthatom önöket, hogy sok házaspár küzd hasonló nehézségekkel, és
mindig van megoldás. De először szeretnék feltenni néhány kérdést, hogy
jobban átlássam a helyzetet. Rendben van?
Miután beleegyeztek, megkértem Scottot, gondoljon vissza a
gyermekkorára, és mondja el, hogyan viselkedtek a szülei, amikor haragudtak
egymásra.
– Kettőjük közül az apám volt a hevesebb vérmérsékletű – mondta Scott. –
Alapvetően jó ember volt, de néha elvesztette a fejét és kiabált velünk –
mondta.
– Ön és az édesanyja mit tettek ilyenkor?
– Mindketten hallgattunk – felelte. – Tudtuk, hogy kár a szóért. Azt hiszem,
anyám megtanulta, hogy ezzel csak rontana a dolgon, így amikor apám
felemelte a hangját, ő hallgatott, és én is ezt tettem. Apám általában morgott
még egy ideig, aztán kiment a szobából. Másnap úgy tett, mintha mi sem
történt volna. Egy szó sem esett a történtekről. Szerencsére ez ritkán fordult
elő, és a gyerekkorom nagyrészt békében és nyugalomban telt.
Ezután Debbyhez fordultam:
– Az ön szülei hogyan fejezték ki a haragjukat?
Debby elmosolyodott, és azt mondta: – Én egy igazi olasz családban nőttem
fel. Mindenki kiabált mindenkivel, de amikor kiadtuk magunkból a haragot,
mintha elvágták volna. Senkiben nem maradt neheztelés, és mindenki ment a
maga dolgára.
– Scott, ha jól emlékszem, ön azt mondta – fordultam ismét a férjhez –,
hogy a Matt-tel való vitáik során, ön egy ideig csendben marad, de aztán
elveszti a türelmét, és kiabálni kezd vele. Így van?
– Igen – bólogatott.
– Tehát ön ugyanúgy viselkedik a fiával szemben, ahogyan az édesanyja
viselkedett, mikor az ön apja kiabált vele, ugye?
– Igen, annyi különbséggel, hogy én végül kiabálni kezdek Matt-tel. Ezt az
apámmal soha nem tettem.
– Debby, ha jól értettem, azt mondta, hogy ön és Matt rendszeresen
kiabálnak egymással, ahogy ez az ön gyermekkorában is szokás volt otthon.
– Igen, csakhogy Matt soha nem hagyja abba, és nem tudjuk lezárni a vitát –
felelte.
– Azért tettem fel ezeket a kérdéseket – magyaráztam –, mert általában
mindannyian a szüleink mintáját követjük a harag kezelésében. És többnyire
azzal a szülővel azonosulunk, akinek a személyisége közelebb áll a miénkhez.
Az ön természete, Scott, inkább az édesanyjáéra hasonlít, így van?
– Pontosan – felelte.
– Tehát a haragra adott elsődleges reakciója a hallgatás. Csak egy bizonyos
határon túl robban, akkor viszont az apja szokását követi. Az ön szülei teljesen
eltérő módon kezelték a haragjukat. Két különböző mintát adtak önnek. Ön
inkább az anyjával azonosult, de esetenként az apjához hasonlóan reagált.
– Debby, úgy tűnik, hogy az ön szülei „kikiabálták magukból” a haragjukat.
Felnőttként ön is ezt a mintát követi. A férje azonban általában nem kiabál
vissza, hanem csendben hallgatja önt.
– Igen, és ettől még dühösebb leszek – mondta Debby. – Jobban szeretném,
ha ő is kiabálna velem.
– Azt viszont nem akarja, hogy Matt kiabáljon önnel.
– Az más – felelte. – Matt a gyerekünk. Egy gyerek ne kiabáljon a szüleivel!
– Ön kiabált a szüleivel annak idején? – kérdeztem. Debby egy pillanatig
hallgatott, majd azt mondta:
– Hát, azt hiszem, igen.
Debby és Scott esete jól illusztrálja a szülők által nyújtott minta
fontosságát. Felnőttként mindketten a szüleik példáját követték, jóllehet
egyiket sem tartották hatékony módszernek. Mivel szerették volna, ha Matt
érettebb módon fejezi ki a haragját, elhatározták, hogy változtatni próbálnak
saját haragreakcióikon.
Sok szülő a fenti házaspárhoz hasonlóan csak akkor kezd foglalkozni saját
helytelenül kezelt haragjával, mikor szembesül gyermeke haragjával.
Gyermekeink tükröt tartanak elénk, amelyben megláthatjuk, mire tanítottuk
őket. Matt az édesanyjától eltanult módon, hangos szóáradattal fejezte ki
haragját.
Szerencsére a felnőttek is képesek változtatni rossz beidegződéseiken, és el
tudják sajátítani a harag feldolgozásának helyesebb és egészségesebb módjait.
Debby és Scott még néhány alkalommal eljött hozzám, és lassanként
megtanulták, hogyan fejezzék ki a haragjukat elfogadható modorban, anélkül,
hogy ítélkező szavakkal támadtak volna egymásra. Néha Matt is tanúja volt
annak, ahogy a nézeteltéréseiket megbeszélték egymással. Később így számolt
be erről: – Alig hittem a fülemnek! Jól megmondták a véleményüket
egymásnak, és még csak nem is kiabáltak!
Később Debby és Scott elmondta Mattnek, hogy lelkigondozóhoz fordultak,
mert úgy érezték, helytelenül fejezték ki a haragjukat, és változtatni akartak
ezen. Úgy tűnt, Matt örül ennek, bár nem mondott semmit. De hamarosan
kiderült, hogy pontosan értette, miről van szó, mert egy este, amikor Debby
ideges lett, Matt azt mondta: – Anya, szerintem most olvasd fel azt a cetlit
apának!
– Azt hiszem, igazad van Matt – felelte Debby, és levette a hűtőszekrényre
ragasztott kártyát.
Nem sokkal később alaposan megdöbbentek, amikor egy este Matt belépett
a szobába, kezében a kártyával, és így szólt: – Haragszom, de ne aggódjatok,
nem akarlak letámadni benneteket, csak a segítségetekre lenne szükségem!
Beszélhetnénk most?
A szülők harsány nevetésben törtek ki. Matt elmosolyodott, és így folytatta:
– Nem viccelek, tényleg haragszom, és meg szeretném beszélni veletek a
dolgot.
Szülei kikapcsolták a tévét, és leültek, hogy meghallgassák Matt
mondanivalóját. Ez volt az első eset, hogy a fiuk az általuk bevezetett minta
szerint fejezte ki haragját.
A legtöbb gyerekre jó hatással van, ha azt tapasztalja, hogy szülei
megpróbálják elfogadhatóbb formában kifejezni a haragjukat. Amikor pedig
tényleges változásokat is tapasztalnak, biztonságérzetük megnő, és követni
kezdik a pozitív mintát.

Útmutatás

Ragadjuk meg az alkalmat, amikor gyermekünk haragszik, és tanítsuk őt

haragja helyes kifejezésére! Be kell látnunk, hogy ezt elsősorban tőlünk
tanulhatja meg. Ahogy megtanítjuk mosogatni, beágyazni, biciklizni, úgy arra
is meg kell tanítanunk, mihez kezdjen a haragjával. Ez azt jelenti, hogy
elfogadjuk gyermekünket azon a fejlődési szinten, ahol éppen tart, és segítünk
neki továbblépni a harag kifejezésének érettebb formái felé.
A gyermekek kétféleképpen fejezik ki haragjukat: szavaikkal illetve a
viselkedésükkel. Mindkettő megnyilvánulhat pozitív vagy negatív formában. A
gyermek kifejezheti haragját úgy, hogy lökdösődik, verekszik, tárgyakat dobál,
meghúzza a másik haját, vagy a saját fejét üti a falba. Nyilvánvaló, hogy ezek
negatív viselkedésmódok. Sokkal érettebb magatartásformát választ, ha
kimegy a szobából, és hangosan elszámol százig, vagy megkerüli a háztömböt,
amíg lehiggad, és képes lesz uralkodni az indulatain.
A harag szóbeli kifejezése is lehet negatív, ha a gyermek kiabál, szitkozódik
és káromkodik. Sok szülő nehezen tudja elfogadni, hogy gyermeke gyerekes
módon, tehát éretlenül vezeti le a haragját. Az a szülő, aki így fakad ki: „Ne
kiabálj! Ne merészelj velem ilyen hangon beszélni, megértetted?” – olyan érett
magatartást vár el a gyermektől, amit valójában még ő maga sem ért el. Ahogy
egy fiatalember mondta egyszer: „A szüleim folyton rám kiabálnak, hogy ne
kiabáljak velük.”
Ha gyermekünk haragjában kiabál velünk, hallgassuk meg! Nyugodt
hangon tegyünk fel kérdéseket neki, és hagyjuk, hogy kifejezze a haragját!
Minél többet kérdezünk, és minél figyelmesebben hallgatjuk őt, annál
valószínűbb, hogy ő is lehiggad. Próbáljunk arra figyelni, hogy mi lehet a
haragja oka, és ne akadjunk fenn azon a módon, ahogyan kifejezi magát!
Igyekezzünk megérteni, mit érez igazságtalannak vagy rossznak! Akkor is
hallgassuk végig, ha nem értünk egyet vele! Ha úgy érzi, hogy megbántottuk, a
haragja nem fog elmúlni addig, amíg meg nem hallgatjuk a panaszát. Szüksége
van arra, hogy érezze, fontosnak tartjuk az érzéseit és a gondolatait. Ne
engedjük, hogy az a hangnem, ahogyan kifejezi az üzenetét, távol tartson
minket magától az üzenettől!
Ha már túl vagyunk egy „meghallgatáson” a haragos gyermekkel, akkor
este vagy másnap így szólhatunk hozzá: „Örülök, hogy elmondtad nekem, hogy
mérges vagy. Lehet, hogy nem mindig értünk egyet, de mindig szeretném
tudni, hogyan érzel. Tudom, hogy nem vagyok tökéletes szülő, és néha rosszul
döntök, de azt szeretném tenni, ami neked a legjobb. Remélem, hogy
mindketten megtanuljuk higgadtabban kifejezni az érzéseinket, de ennél is
fontosabb, hogy elmondd, amit érzel.”
Ha eddig az volt a szokásunk, hogy belefojtottuk gyermekünkbe a szót, itt
az ideje, hogy megtanuljunk figyelmesen hallgatni. Ha a gyermek érzi, hogy
fontosnak tartjuk a véleményét és érzéseit, tiszteletben fogja tartani a mi
véleményünket és döntésünket, akkor is, ha nem mindenben ért egyet velünk.
Ha képesek vagyunk higgadtan végighallgatni gyermekünk dühös szóáradatát,
számíthatunk arra, hogy idővel megtanulja nyugodtabb és barátságosabb
hangnemben kifejezni a haragját.
Ha a gyermek lökdösődik, verekszik vagy dobálózik, próbáljunk meg
elsősorban a haragjára figyelni, és csak másodsorban a viselkedésére. Ilyesmit
mondhatunk neki: „Látom, nagyon mérges vagy. Szeretném, ha elmondanád,
mi bánt, de nem tudunk beszélgetni, amíg lökdösődsz/dobálózol/verekszel.
Gyere, sétáljunk egyet, és beszéljük meg a dolgot!” Ezzel kifejezzük, hogy
fontosak számunkra az érzései, ugyanakkor kedvesen, de határozottan a
tudomására hozzuk, hogy csak akkor tudunk beszélgetni, ha felhagy a
dühöngéssel.
Sok szülő rögtön haragra gerjed, ha gyermeke dühösen közeledik hozzá, és
hasonló dühkitöréssel reagál. Végül mindketten rosszul érzik magukat a
viselkedésük miatt, mielőtt bármit tettek volna a probléma megoldása
érdekében. Nyilvánvaló, hogy mind a szülőnek, mind a gyermeknek sok
tanulnivalója van a harag helyes kezelésével kapcsolatban. Tudom, hogy nem
könnyű az általam javasolt megközelítést alkalmazni, de kérem, vegyék
figyelembe a következőket:
– A gyermek életkoránál fogva éretlen, még fejlődésben van, így a haragját
is éretlen formában juttatja kifejezésre.
– Nekünk, szülőknek viszont érett felnőtt módjára kellene viselkednünk. Ha
nem tanultuk meg féken tartani a haragunkat, legalább ismerjük be, hogy ez a
mi problémánk, és nem a gyermekünké!
 Csak akkor vezethetjük gyermekeinket a harag egyre érettebb
kifejezésmódjai felé, ha mi magunk megtanultuk helyes mederbe terelni a
haragunkat.
Ha a gyermek nem tudja kiadni magából a haragját, kénytelen magába
fojtani, és előbb-utóbb viselkedésében és cselekedeteiben jut felszínre. A
pszichológusok ezt passzív-agresszív magatartásnak nevezik. Ez azt jelenti, hogy
a gyermek látszólag passzív, belül azonban egyre gyűlik benne a harag, ami
végül agresszív viselkedésben nyilvánul meg, például romló tanulmányi
eredményben, drogozásban, szexuális élmények hajszolásában, a tanulás
elhanyagolásában, vagy bármilyen más magartásban, amellyel a gyermek a
szüleit bosszanthatja. Ha a szülők megértenék a passzív-agresszív magatartás
rendkívüli veszélyét, mindent megtennének azért, hogy gyermekük ne fojtsa
magába a haragját.
Ez nem azt jelenti, hogy a szülőknek mindig meg kell tenniük, amit a
gyermek kér. A gyermek haragja gyakran indokolatlan, mert félreértésből vagy
téves helyzetértékelésből fakad. Ilyenkor egy egyszerű magyarázat is elegendő
lehet a harag feloldásához. A gyermeknek azonban éreznie kell, hogy őszintén
figyelünk rá, és tetteinket a feltétel nélküli szeretet irányítja.
A gyermek haragja kiváló alkalmat nyújt a szülőknek arra, hogy indulatai
megfelelőbb kifejezése felé tereljék, és a harag szóbeli kifejezésének érettebb
formáira tanítsák. Ha tapasztalja, hogy szülei odafigyelnek rá, és
meghallgatják, egyre kevésbé érzi szükségét annak, hogy kiabáljon, és dühös
szóáradatot zúdítson szüleire. Ez a szülői magatartás rendkívül hatékony
módja annak, hogy gyermekünket a harag felelősségteljes kezelésére tanítsuk.

Tanítás

A legtöbb szülő elköveti azt a hibát, hogy a tanítást helyezi az első helyre. A
tanítás valóban a gyermek nevelésének egyik leghatékonyabb módszere, de
csak megfelelő „talajelőkészítés” után. A feltétel nélküli szeretet, a pozitív
példaadás és az útmutatás teszi termékennyé a talajt, melybe a tanítás magvait
vetjük. Ha nem gondoskodunk ezekről a feltételekről, az elhintett mag nem
ereszt gyökeret a gyermek lelkében.
Minden életkorban számos kedvező alkalom kínálkozik arra, hogy
gyermekünket a harag helyes kezelésére tanítsuk. Lássunk néhány példát!
Ha kisgyermekről van szó, felolvashatunk bibliai történeteket, amelyek a
haraggal kapcsolatosak. Káin és Ábel, vagy József és testvérei története, Jónás
haragja Istenre, és Jézus haragja a pénzváltók iránt – mind alkalmasak arra,
hogy felkeltsék a gyermek érdeklődését, és betekintést nyújtsanak a harag
természetébe. A Példabeszédek könyve szintén kitűnő tanításokat tartalmaz a
harag kezelésével kapcsolatban, érdemes néhányat fejből is megtanulnunk
gyermekünkkel együtt. Hadd javasoljak néhányat:
– „Egész indulatát szabadjára ereszti az ostoba, de a bölcs végül is
lecsendesíti.” (29,11)
– „A haragos ember viszályt szít, az indulatos ember sok bűnt követ el.”
(29,22)
– „A hirtelen haragú bolondságot követ el.” (14,17)
– „A türelmes ember nagyon értelmes, a türelmetlen pedig nagy
bolondságot követ el.” (14, 29)
Ezeknek a bölcs mondásoknak a memorizálása kiválóan alkalmas arra, hogy
mind a szülőt, mind a gyermeket bölcsességre tanítsa. Egy másik nagyszerű
vers, amelyet érdemes a gyermekünknek is megtanítani, az Efézusiakhoz írt
levélben található: „Ha haragusztok is, ne vétkezzetek: a nap ne menjen le a ti
haragotokkal, helyet se adjatok az ördögnek.” (4,26–27)
Az idősebb gyermek számára hasznos lehet ennek a könyvnek az elolvasása
és megvitatása. Biztassuk, hogy végezzen kutatásokat a harag témájában, és
kutatómunkája eredményét foglalja össze írásban! Nemcsak a könyvtárban
vagy az interneten nézhet utána, hanem elbeszélgethet néhány felnőttel,
például a nagyszüleivel arról, hogy mit gondolnak a haragról, és annak helyes
kezeléséről. Érdekes és tanulságos lehet ez a kamasz számára.
A tanítás másik hatékony módja a beszélgetés. Egy őszinte beszélgetés,
amelynek során kérdéseket tehet fel, és elmondhatja saját észrevételeit, jó
alkalom lehet arra, hogy megvitassuk a harag kezelésének családunkban
szokásos módját, és közösen átgondoljuk a szükséges változtatásokat. Osszuk
meg saját küzdelmeinket a harag érzésével kapcsolatban, és bátorítsuk a
kamaszt, hogy ő is kifejezze vívódásait!
Könnyebben megnyílik a gyermek, ha nem az ő haragjáról beszélünk,
hanem a sajátunkról. Jó apropót adhat egy ilyen beszélgetéshez, ha elmesélünk
egy témába vágó cikket vagy tanulmányt, valahogy így: „Olvastam egy cikket a
haragról, amelyben arról volt szó, hogy sok szülő észre sem veszi, milyen
gyakran elveszíti a türelmét a gyermekével szemben, és olyan dolgokat mond,
amivel mélyen megbántja őt, később pedig már nem is emlékszik arra, hogy
miket vágott a fejéhez. Elgondolkoztam azon, hogy vajon én is el szoktam-e
követni ezt a hibát.” „Hát, anya, ha már így szóba hoztad…”
Miközben a gyermekünket tanítjuk, ne próbáljuk azt a látszatot kelteni,
mintha minden kérdésre tudnánk a választ, és az igazság letéteményesei
lennénk! Sokkal becsületesebb, ha elismerjük, hogy nekünk is fejlődnünk kell,
és igyekszünk egyre pozitívabb módon kifejezni a haragunkat. A gyerekek
általában nagylelkűen megbocsátják a szülők gyengeségeit, hacsak a szülő nem
próbál a „mindentudó” szerepében tetszelegni. Valljuk meg, ha hibáztunk, és
ne féljünk bocsánatot kérni, ha elvesztettük az önuralmunkat! Az őszinte
beismerés tiszteletet ébreszt a gyermekben, aki enélkül is pontosan tudja, hogy
helytelenül viselkedtünk. Ha felelősséget vállalunk a saját hibáinkért, arra
tanítjuk a gyermeket, hogy ő is ezt tegye.
Azoknak a szülőknek, akik szeretnének jobban elmélyedni ebben a
témában, hadd ajánljam Ross Campbell, Dühöngő ifjak c. könyvét,{9} melyben a
szerző részletesen szól a passzív-agresszív magatartásról, és olyan speciális
problémákról is, mint a figyelemzavar és a hiperaktivitás.
Meggyőződésem, hogy a pozitív szülői minta, a szeretetteljes útmutatás, és
az oldott légkörben történő tanítás a leghatékonyabb módja annak, hogy
gyermekeinket megtanítsuk haragjuk érett kifejezésére.

Fordulópont

Hogyan tanítsuk meg gyermekeinket haragjuk helyes kezelésére?

A fejezetben tárgyalt három módszer egymásra épül, ezért fontossági

sorrendben tekintjük át.
1. Mutassunk példát! A gyermek azt a viselkedésmódot és azokat a reakciókat
utánozza, amelyeket szüleinél tapasztal. Haragját is úgy fejezi ki, ahogyan azt
attól a szülőtől látja, akinek a személyisége közelebb áll az övéhez. Ha a szülő
változtatni próbál a saját helytelen haragreakcióin, idővel gyermeke is
megtanulja haragját pozitív formában kifejezni.
2. Segítsük a gyermeket haragja érettebb kifejezésében! Induljunk ki a
gyermek fejlettségi szintjéből, és onnan segítsünk neki továbblépni, ahol éppen
tart! Hallgassuk meg a gyermeket, hogy megértsük, mit érez igazságtalannak
vagy rossznak. Éreznie kell, hogy számunkra fontosak az érzései és a
gondolatai. Uralkodjunk magunkon, és ne engedjük, hogy a gyermek
viselkedése hozzá hasonlóan éretlen viselkedést váltson ki belőlünk! Minden
olyan helyzet, amikor a gyermek mérges, lehetőséget ad a szülőnek arra, hogy
haragja érettebb kifejezési formái felé terelje.
3. Tanítsuk a gyermeket! A tanításnak a feltétel nélküli szeretet, a
példamutatás és a szeretetteljes útmutatás talajába kell gyökereznie.

Beszéljük meg!

1. A gyerekek ugyanúgy éreznek haragot, mint mi felnőttek, de nem elég

érettek ahhoz, hogy hatékonyan kezeljék azt. Hogyan segíthetünk
gyermekünknek abban, hogy pozitívabb formában fejezze ki haragját?
2. Tekintsük át azt a három módszert, amely segítségünkre van a harag
helyes kifejezésének tanításában! Beszéljük meg a csoportban, hogy az egyes
módszerek esetében milyen szerepet kell játszania a szülőnek! Miért olyan
sarkalatos a szülő szerepe a gyermek haragreakcióinak alakításában? Mennyire
fontos, hogy mindkét szülő részt vegyen ebben?
3. Beszéltünk arról, milyen fontos, hogy folyamatosan példát mutassunk
gyermekünknek. Amikor gyermekünk dühöngéssel fejezi ki haragját, ezt a
viselkedést neki kell tulajdonítanunk, vagy pedig saját magunknak? Esetleg
valaki másnak? Ki vagy mi a gyermek szerepmodellje, és milyen hatással van ez
rá? Vitassuk meg a csoportban annak fontosságát, hogy meghallgassuk
gyermekünket, amikor kifejezi haragját! Mit tanulhatunk ebből? Mit tanul a
gyermek abból, hogy odafigyelünk rá?
4. Haragunk kifejezése: Tegyük fel, hogy két lányunk van, az egyik tizenegy
éves, a másik tizenhárom! Többnyire jól viselkednek, de nagyon féltékenyek
egymásra. A kisebbik a ráeső házimunkát kis ösztönzésre mindig elvégzi, de a
nagyobbikra jobban oda kell figyelni, mert gyakran megfeledkezik a
feladatairól. Egy alkalommal iskolai feladataira való tekintettel felmentjük a
nagyobb lányt a munka elvégzése alól. Bár ezt teljesen indokoltnak tartjuk, a
húga nagyon mérges lesz emiatt. Durva szavakkal és dühös kiabálással fejezi ki
haragját nővére iránt és irántunk. Nővére hasonló módon vág vissza. Hogyan
oldanánk meg ezt a helyzetet?


11.

Amikor Istenre haragszunk

Amikor Edna eljött az irodámba, már nem sírt. De majd szétvetette a harag.
Egyetlen lányát, Jennifert három hónappal azelőtt vesztette el egy ittas sofőr
által okozott balesetben. A sokk, a bánat, a nem enyhülő fájdalom szinte
elviselhetetlen volt Edna számára. Miután a sokkos állapotból magához tért,
ráébredt a fájdalmas valóságra, és egyre csak tragikus vesztesége
foglalkoztatta. Fájdalmába egyre több harag vegyült.
Az ilyen tragikus helyzetekben a fájdalom és a harag gyakran együtt jár.
Edna dühös volt az ittas sofőrre, aki miatt elvesztette gyermekét. Az
igazságszolgáltatásra is haragudott, amiért nem vonták be a sofőr
jogosítványát, annak ellenére, hogy korábban már háromszor volt büntetve
ittas vezetés miatt, és haragudott a férjére is, mert ő vette Jennifernek azt a
„csinos kis autót”. „Esélye sem volt abban a kis autóban – mondta Edna –,
hiszen az egy halálos csapda volt!”
Mélységesen együtt éreztem Ednával. Azzal, hogy eljött hozzám, megtette
az első lépést ahhoz, hogy feldolgozza fájdalmát és haragját. Szerettem volna
tisztázni a benne forrongó harag természetét, és mivel tudtam, hogy Edna hívő
keresztény, megkérdeztem: – Mit érez Isten iránt?
– Nem szívesen mondom ezt, doktor Chapman, de ha őszinte akarok lenni,
be kell vallanom, hogy haragszom Istenre. Úgy érzem, cserbenhagyott engem.
Megóvhatta volna Jennifer életét. Olyan fiatal és tehetséges volt! Miért engedte
ezt Isten? Egyszerűen nem értem!
A keresztények gyakran éreznek haragot Isten iránt, ha tragédia éri őket.
Minél elkötelezettebb hívő valaki, annál erősebb ilyenkor az Isten iránti
haragja. Edna ezt később így fogalmazta meg:
– Mindig hittem Istenben, és hűséges voltam hozzá. Hogyan engedhette,
hogy ez történjen velem?
Edna ugyanazt élte át, amit Jób érezhetett, hiszen ő is „igaz ember” volt.
(Lásd Jób 1,8; 2,3) Jób is megharagudott Istenre, aki megengedte, hogy
elveszítse a vagyonát, a családját, az egészségét. Fájdalmában ezt mondta:
„Isten kiszolgáltat engem az álnokoknak, és a bűnösök kezébe juttat.” (Jób
16,11) Minden életkedvét elvesztette: „Mert ez a néhány esztendő eltelik, és én
nem térek vissza az ösvényről, amelyen elmegyek. Lelkem összetört, napjaim
kialvóban vannak: a temető vár énreám! …Napjaim elmúltak, szétfoszlottak
terveim, szívemnek vágyai.” (16,22; 17,1.11) Ednához hasonlóan Jób sem
értette, hogyan engedhette Isten, hogy ilyen tragédia történjen vele, és tele
volt haraggal Isten iránt.

Hogyan tekint Isten az ember haragjára?

A Bibliából világosan kiderül, hogy Isten nem ítéli el ezeket a haragos

érzéseket. Sőt, beszélgetni kezd az emberrel, hogy segítsen neki feldolgozni
negatív érzéseit. Ez azonban nem jelenti azt, hogy meg is magyarázza, miért
engedte meg, hogy a rossz dolgok megtörténjenek. Jób könyve a barátaival,
illetve Istennel folytatott beszélgetését tartalmazza. Barátai azzal vádolták
Jóbot, hogy bűnt követett el, és a tragédia Isten büntetése. Jób azonban
határozottan állította, hogy nem erről van szó.
Isten megértő volt Jób haragjával szemben, nem ítélte el miatta.
Emlékeztette Jóbot, hogy az ő útjai sokszor kifürkészhetetlenek az ember
számára. Felhívta a figyelmét arra, hogy ő mindenek teremtője és éltetője,
igazságos Isten, akiben bíznunk kell (lásd: Jób 38–41). Végül kifejezte haragját
Jób barátai iránt, amiért elítélően vélekedtek Jóbról, és felszólította őket, hogy
bánják meg a bűnüket, és kérjék Jóbot, hogy imádkozzon értük: „Szolgám, Jób
pedig imádkozzék értetek. Mert csak rá való tekintettel nem szégyenítlek meg
benneteket, hiszen nem beszéltetek rólam olyan helyesen, mint szolgám, Jób.”
(42,8)
Bár Jób nem értette Istent, mégis bízott benne, és elmélyült a vele való
kapcsolata. Ahogy ő mondta: „Csak hírből hallottam rólad, de most saját
szememmel láttalak.” (42,5) A Szentírás végül feljegyzi, hogy „Az Úr pedig
jobban megáldotta Jóbot azután, mint azelőtt.” (42,12)

„Miért nem tett valamit Isten?”

Isten együtt érez az övéivel, miközben fájdalmat és haragot élnek át, és

készségesen meghallgatja panaszukat. A harag érzése akkor sem bűn, ha
Istenre haragszunk. Az igazságérzetünk tiltakozik, valahányszor úgy érezzük,
hogy igazságtalanság történt velünk, és természetes, hogy ilyenkor haragot
érzünk. Tudjuk, hogy Isten mindenható, és elháríthatta volna a történteket.
„Miért nem tett valamit Isten?” – teszi fel a kérdést sok szenvedő keresztény.
Az értelmünkkel belátjuk, hogy Isten soha nem tesz rosszat, érzelmeinkben
mégis jelen van a harag.
Mit tehetne Isten annak érdekében, hogy elhárítsa a tragédiákat? Egyrészt
eltávolíthatna minden bűnös embert, hogy eltűnjön a fájdalom, amit a bűneik
okoznak. Csakhogy ez azt jelentené, hogy el kell törölnie az egész emberi fajt,
hiszen „mindenki vétkezett” (Róm 3,23)! A másik lehetőség az lehetne, hogy
Isten közbelép, és csodálatos módon elhárítja a bűnök következményeit.
Megakadályozhatná, hogy a bombák fölrobbanjanak, megállíthatna minden
ittas ember által vezetett autót, kiolthatna minden baktériumot és vírust,
lecsendesíthetne minden vihart, elolthatna minden tüzet, amint a szikra lángra
kap, elnémíthatna mindenkit, mielőtt kimondana egy bántó szót, és
átmenetileg megvakíthatna minden tolvajt és minden kéjsóvár tekintetet.
Csakhogy ha mindez megtörténne, elveszne az ember szabad akarata, és
olyanná válnánk, mint egy robot, ami csak jót képes cselekedni. Isten azonban
tiszteletben tartja az ember szabadságát, tehát eldönthetjük, hogy
engedelmeskedünk-e neki, vagy sem. Nincs szabadság a rossz választás
lehetősége nélkül, márpedig a rossz mindig negatív következményekkel jár.
A bűn által okozott igazságtalanságokon kívül a keresztény ember gyakran
szenved a nyilvánvaló személyes egyenlőtlenségek miatt is. „Miért éppen az én
fiamnak kellett rákban meghalnia, míg más, kevésbé jó emberek tovább
élnek?” „Az én férjem fiatalon meghalt, bezzeg az az istentelen szomszédom
vígan éli életét. Miért nem vigyáz jobban Isten a gyermekeire?” Az ilyen és
ehhez hasonló kérdések gondolkodásunk korlátaira figyelmeztetnek minket.
Bár a Bibliából sok mindent megtudhatunk Istenről, a terveit nem fedi fel
előttünk teljes mélységében. Péter levelében azt olvashatjuk, hogy a
megpróbáltatások, amelyek fájdalmat okoznak, arra valók, hogy általuk
növekedjék a hitünk.
Pál arra hívja fel a figyelmünket, hogy Isten mindent jóra fordít, és azt
szeretné, hogy életünk eseményei által egyre hasonlóbbakká váljunk
Krisztushoz. Jakab szerint a próbák érettebbé tesznek minket, Jézus tanítása
szerint pedig a nehézségeink néha azt a célt szolgálják, hogy általuk az
emberek láthassák Isten munkálkodását az életünkben. (Lásd 1Pt 1,5–7; Róm
8,28–29; Jak 1,2–4; Jn 9,1–3)
Noha ezek valóban pozitív célok, mégsem adnak feleletet minden gyötrő
kérdésünkre, amelyek személyes fájdalom és veszteség esetén
megfogalmazódnak bennünk. Isten azt kéri tőlünk, hogy bízzunk benne – akár
sötétség, akár világosság vesz körül. Ha a körülményeink fájdalmasan
alakulnak is, ő nem változik.
 Az Isten iránt érzett harag feldolgozása

Amikor Istenre haragszunk, általában nem magával a haraggal van baj, hanem
azzal, ahogyan haragos érzéseinket kezeljük. Pál szavait így is
fogalmazhatnánk: „Ha haragusztok is Istenre, ne vétkezzetek…”(lásd Ef 4,26)
Isten iránti haragunk mindig indokolatlan, mert Isten soha nem tesz velünk
rosszat – bár ettől még valódi haragot érzünk. Úgy érezzük, hogy Isten
igazságtalanul bánt velünk, mert nagy fájdalom ért minket, amelyről azt
gondoljuk, hogy ő elháríthatta volna. A harag természetes emberi reakció,
hiszen Isten a haragra való képességgel együtt teremtett bennünket. Az
viszont már a mi felelősségünk, hogy mit kezdünk haragos érzéseinkkel. Ez a
szabad akarat döntésén múlik.
Ha felelősségteljesen szeretnénk bánni az Isten iránt érzett haragunkkal,
először is tárjuk fel haragos érzéseinket Isten előtt! Nem kell szégyenkeznünk
miattuk. Nyugodtan elmondhatjuk Istennek, hogyan látjuk a dolgokat. Nem
sértődik meg, és nem gerjed haragra. Az ő gyermekei vagyunk, és azt szeretné,
hogy egész életünket osszuk meg vele. Nem lepődik meg a haragunkon. Jól
tudja, mit élünk át, és azt kívánja, hogy tárjuk elé érzelmeinket és
gondolatainkat. Számos bibliai példa bizonyítja, hogy Isten nem ítéli el
gyermekeit, amikor haragjukat elé viszik. Lássunk erre három példát!
A Bibliában először Mózes első könyvében, Káin és Ábel történetében esik
szó a haragról. Káin megharagudott Istenre, mert Isten elfogadta testvére, Ábel
áldozatát, míg az övét nem. „Emiatt Káin nagy haragra gerjedt, és
lehorgasztotta a fejét. Ekkor azt kérdezte Káintól az Úr: Miért gerjedtél
haragra, és miért horgasztod le a fejed? Hiszen ha jól cselekszel, emelt fővel
járhatsz. Ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és rád
vágyódik, de te uralkodjál rajta!” (1Móz 4,5–7) Isten észrevette Káin haragját,
és felhívta rá a figyelmét. Úgy tűnik, hogy Káin megpróbálta eltitkolni haragos
indulatát, Isten azonban azt akarja, hogy beszéljünk vele az érzéseinkről. Az
iránta érzett haragunkat sem szabad magunkba fojtanunk. Figyeljük meg, hogy
Isten rögtön rátapintott a jó és a rossz problémájára, ami mindig ott van a
harag hátterében!
Káin úgy érezte, hogy igazságtalanság érte őt Isten részéről. Isten viszont
egyértelműen a tudtára adta, hogy indokolatlan a haragja, hiszen nem tett
Káinnal semmi rosszat. Bár a Szentírás erre nem tér ki, de Isten válasza arra
utal, hogy Káin minden bizonnyal tisztában volt azzal, milyen áldozatot vár
tőle Isten, csakhogy ő másképp döntött. Isten nem fogadta el Káin áldozatát, de
lehetőséget adott neki arra, hogy megbánja helytelen cselekedetét. A bűn a
romlásunkat okozza, Isten pedig óvni szeretne ettől. Mindannyian felelősek
vagyunk a döntéseinkért.
A második példa Jónás próféta esete. Jónás az ítélet üzenetével érkezett
Ninivébe: negyven nap múlva Isten elpusztítja a várost. Ninive lakói ezt hallva
bűnbánatot tartottak, ezért Isten megbocsátott nekik, és elengedte a büntetést.
„Ez azonban nagyon rosszul esett Jónásnak, és megharagudott”, írja a
Szentírás. „Így imádkozott az Úrhoz: Ó, Uram! Gondoltam én ezt már akkor,
amikor még hazámban voltam! Azért akartam először Tarsisba menekülni,
mert tudtam, hogy te kegyelmes és irgalmas Isten vagy, türelmed hosszú, nagy
a szereteted, és még a rosszat is megbánod. Most azért Uram, vedd el az én
életemet, mert jobb meghalnom, mint élnem!” (Jón 4,1–3)
Jónás Isten elé tárta csalódását és haragját. Isten válasza mély
együttérzéséről tanúskodik. Próbálta megértetni Jónással, hogy indokolatlanul
haragszik, hiszen a küldetése nem volt hiábavaló, sőt hozzájárult Isten
tervének megvalósulásához. Az ő terveiben sokkal fontosabb helyet foglal el a
bűnbánat és a megbocsátás, mint az ítélet.
Nem tudjuk, mit tett Jónás e beszélgetés után. Csak remélhetjük, hogy
értékelte Isten megbocsátását, és végül hálás volt, amiért együttműködhetett
vele megmentő munkájában.
Illés haragja szintén tanulságos. A Királyok első könyvében olvashatjuk,
hogy Illés szembesítette Aháb királyt a bűneivel, és elhatározta, hogy leszámol
a hamis prófétákkal. Isten meghallgatta Illés imáját, és tűz csapott le az égből,
amely megemésztette az égőáldozatot. A nép így kiáltott: „Az Úr az Isten! Az
Úr az Isten!” Illés hatalmas győzelmet aratott, és dicsőséget szerzett Isten
nevének.
Jezábel királyné azonban követeket küldött Illéshez azzal az üzenettel,
hogy egy napon belül megöleti őt. Illés megijedt és elmenekült, hogy mentse az
életét. A harag szó nem szerepel ugyan a bibliai szövegben, de Illés imájából
kiderül, hogy a próféta haragos érzésekkel küzdött: „Elég most már, Uram!
Vedd el életemet, mert nem vagyok jobb elődeimnél!”
E kétségbeesett kiáltás után Illés elaludt. Kis idő múlva egy angyal
felébresztette: „Kelj föl, egyél! Amikor föltekintett, látta, hogy a fejénél forró
kövön sült lángos és egy korsó víz van.” (1Kir 19,5–6) Illés ismét elaludt, majd
az angyal újra szólította, és enni adott neki. Miután az ételtől erőre kapott,
„ment negyven nap és negyven éjjel az Isten hegyéig, a Hórebig. Itt bement egy
barlangba, és ott töltötte az éjszakát.” (8–9. vers)
Miután Isten gondoskodott arról, hogy Illés jóllakjon és kipihenje magát,
beszélgetni kezdett vele. Illés ezt mondta Istennek: „Nagyon buzgólkodtam az
Úrért, a Seregek Istenéért, mert Izráel fiai elhagyták szövetségedet,
lerombolták oltáraidat, prófétáidat pedig fegyverrel ölték meg. Egyedül én
maradtam meg, de az én életemet is el akarják venni.” (10. vers) Az Úr nem
vitatkozott Illéssel, csupán azt kérte tőle, hogy álljon ki a barlang elé, és
figyeljen. Illés látta, hogy hatalmas szél szaggatta a hegyeket és tördelte a
sziklákat, ezt földrengés követte, végül tűz támadt, de az Úr egyikben sem
jelent meg. „A tűz után halk és szelíd hang hallatszott. Amikor Illés ezt
meghallotta, palástjával eltakarta az arcát, kiment, és megállt a barlang
bejáratánál.” (12–13. vers)
Az Úr ismét megszólította Illést, aki újra kifejezte csalódottságát, amiért
mindannak ellenére, amit az Úrért tett, halálos veszedelem fenyegeti, és
menekülnie kell. Isten ekkor felszólította őt, hogy menjen Damaszkuszba, és
Hazáelt kenje föl Arám királyává, Jéhut Izráel királyává, Elizeust pedig maga
helyett prófétává. Elmondta Illésnek, hogy ezek a vezető emberek fognak
elbánni az ellenségeivel. Végül biztatásul felfedte a próféta előtt, hogy rajta
kívül még hétezer igaz ember él Izráelben. Illés elfogadta újabb megbízatását,
és ismét útra kelt (lásd 14–18. vers).
Mindhárom bibliai történet arra bátorít, hogy osszuk meg Istennel haragos
érzéseinket. Ő a mi megértő Atyánk, aki meghallgat minket, ugyanakkor
hatalmas Isten, aki soha nem hibázik. Lehet, hogy segít megérteni a
helyzetünket, amint ezt Káin, Jónás és Illés esetében tette; vagy egyszerűen
minden magyarázat nélkül azt kéri tőlünk, hogy bízzunk benne, ahogy Jóbbal
tette.
Illés példája illusztrálja a második lépést az Isten iránti haragunk
feldolgozásában: figyeljünk Isten üzenetére! Miután őszintén kiöntöttük a szívünket
Isten előtt, itt az idő, hogy a „halk és szelíd hang”-ra figyeljünk. Ezt a hangot
néha egy hívő barátunkon, máskor egy prédikáción keresztül halljuk meg. De
közvetítheti az Úr szavát egy könyv vagy egy ének, és meghallhatjuk a
Szentírás olvasása közben is. Arról ismerhetjük fel, hogy Isten szól hozzánk,
hogy az üzenet összhangban van a Szentírással. Figyeljünk az ő hangjára, és
bízzunk abban, hogy Isten képes jóra fordítani a rosszat, miközben egyre
hasonlóbbá válunk Krisztushoz!
Isten igéje, a Szentírás, valamint az ő igaz és bölcs jelleme a biztosíték arra,
hogy életünk minden eseményét felhasználja jó céljai megvalósítása
érdekében. Nem biztos, hogy mindig megértjük az ő útjait, abban azonban
biztosak lehetünk, hogy ha figyelünk az ő hangjára, akkor idővel el tudjuk
fogadni a helyzetünket anélkül, hogy keserűség maradna bennünk Isten iránt,
és „Isten békessége, amely minden értelmet meghalad” (Fil 4,7), betölti a
szívünket és értelmünket.
Az elfogadás békessége után következik a harmadik szakasz. Isten szolgálattal
bíz meg bennünket. Amíg élünk, Istennek terve van velünk. Illés meg akart halni,
Isten azonban királyok felkenését bízta rá. Legyünk bár betegek, kedvetlenek,
csalódottak, Isten jó terveket tartogat számunkra: „Mert csak én tudom, mi a
tervem veletek – így szól az Úr –: békességet, és nem romlást tervezek, és
reményteljes jövőt adok nektek.” (Jer 29,11) A fájdalom még sokáig elkísérhet,
a haragot azonban képesek vagyunk feldolgozni, hogy ne álljon többé az
Istennel való közösségünk útjába.
Edna, akit ennek a fejezetnek az elején megismertünk, tizenöt évvel ezelőtt
keresett fel először. Azóta női bibliaköröket vezet, és a csoportjai igen
népszerűek. „Látszik, hogy tapasztalatból beszél” – mondta egy családanya.
Edna nem tagadja le a fájdalmát, őszintén beismeri, hogy nem múlik el nap,
hogy ne gondolna Jenniferre, de azt sem titkolja, hogy élete sokat gazdagodott
lánya elvesztése óta. Edna sok megválaszolatlan kérdést hordoz magában, de
hajlandó várni a válaszokra. Tapasztalta, hogy Isten az élet legfájdalmasabb
eseményeiben is jelen van.
Illés feldolgozta Istennel szembeni haragját, és tovább folytatta az életét.
Káin ellenben elhívta testvérét, Ábelt, a mezőnek egy félreeső helyére, és ott
megölte őt. Káin példája mindörökre arra figyelmeztet, hogyan nem szabad
bánnunk a haraggal. Káin ugyan hosszú életet élt, de egész életét tönkretette
bűnös cselekedete, amit Isten iránti indokolatlan haragjában követett el.
Minden hívő, aki haragszik Istenre, két út közül választhat. Ha Káin
példáját követjük, kiszolgáltatjuk magunkat bűnös indulatainknak, és
fellobbanó haragunkban olyan dolgokat teszünk, amelyek még jobban
megnehezítik az életünket. Ha Illés példáját követjük, akkor feltárjuk a
haragunkat Isten előtt, de közben figyelünk az ő „halk és szelíd hangjára” is.
Bármennyit is értünk abból, ami velünk történt, úgy döntünk, hogy bízunk
Istenben, aki ismeri és átérzi fájdalmunkat.
Ha megtanuljuk Isten iránti haragunkat pozitív módon feldolgozni, a jövő –
a jelen fájdalmai ellenére is – reményt tartogat számunkra. Sok hívő átélheti
Jób tapasztalatát: „Az Úr pedig jobban megáldotta Jóbot azután, mint azelőtt.”
(Jób 42,12) Ednához és Jóbhoz hasonlóan minden hívő részesülhet Isten
áldásában, és abban a kiváltságban, hogy részese lehet az ő terveinek.
 Fordulópont

Amikor Istenre haragszunk

A harag az igazságtalanságra adott természetes emberi reakció. Amikor

fájdalom ér minket, és úgy gondoljuk, hogy Isten megakadályozhatta volna,
gyakran úgy érezzük, hogy Isten igazságtalanul bánt velünk, és haragot érzünk
iránta. Ez a harag indokolatlan (hiszen csak úgy véljük, hogy igazságtalanság ért
minket), mindazonáltal valódi harag.
Hogyan dolgozzuk fel a haragunkat?
Először is tárjuk fel a haragunkat Isten előtt! Mondjuk el Istennek, hogyan
látjuk a történteket! Nem fogjuk őt sem megsérteni, sem haragra gerjeszteni.
Isten a mi együtt érző Atyánk, aki törődik velünk. Ugyanakkor mindenható
Isten, aki soha nem tesz rosszat. Lehet, hogy megengedi, hogy az ő
nézőpontjából láthassuk a helyzetünket, de gyakran egyszerűen csak azt kéri
tőlünk, hogy bízzunk benne (ahogy Jób esetében tette).
Másodszor, figyeljünk Isten üzenetére! Miután őszintén feltártuk előtte
fájdalmunkat, figyeljünk az ő „halk és szelíd” hangjára! Ezt meghallhatjuk egy
barátunkkal való beszélgetésben, egy lelkész prédikációjában, egy könyv
olvasása közben, vagy amikor a Szentírást olvassuk. Isten hangját onnan
ismerhetjük fel, hogy üzenete mindig összhangban van a Szentírással.
Harmadszor, álljunk készen a további szolgálatra! Amíg élünk, Istennek tervei
vannak velünk. Hasznos eszközök lehetünk a Mester kezében, akiket felhasznál
tervei megvalósításában.

Beszéljük meg!

1. A hívők gyakran haragszanak Istenre, amikor valami tragikus esemény

történik az életünkben. Sokan úgy gondolják, hogy a szerető Isten csak
gyermekei javával törődik. Nehezen értjük meg, hogy Isten a bajokat is a
javunkra tudja fordítani. Említsünk egy példát arra, amikor haragudtunk
Istenre valamilyen nehézség vagy csalódás miatt! Sikerült-e hatékonyan
feldolgoznunk a haragunkat? Hogyan felelt Isten az iránta érzett haragunkra?
2. Jób könyve egy olyan emberről szól, aki a kétségbeesés és az őt ért
tragédiák ellenére is engedelmes maradt Isten iránt. Mit mond ez a történet
Istenről, és arról, ahogyan ő az emberi haragra válaszol? Mit tanultunk Jób
tapasztalatából? Van-e határa a nehézségeknek, amelyeket még el kell
viselnünk, miközben hűségesek maradunk Istenhez?
3. Voltunk-e már Jóbhoz hasonló helyzetben? Mikor? Hogyan jutalmazza
meg Isten, ha hűségesek vagyunk hozzá a megpróbáltatások idején is?
4. Haragunk feldolgozása. Képzeljük magunkat egy negyvenöt éves,
tehetséges keresztény szavalóművész helyébe! Húsz éve sikerrel lépünk fel
különböző rendezvényeken, előadásokon, és gyakran vállalunk szereplést
gyülekezeti evangélizációs alkalmakon is. Nemrég, amikor torokfájással
orvoshoz mentünk, az orvos előrehaladott torokdaganatot állapított meg, és
közölte, hogy csak egy sürgős műtét mentheti meg az életünket. A műtét
következtében elveszíthetjük néhány hangszálunkat, ami komolyan
veszélyezteti további pályafutásunkat. Jó előadói készségünket mindig is Isten
ajándékának tekintettük, és most úgy érezzük, Isten elhagyott minket, hiszen
vissza akarja venni azt az adományt, amellyel eddig neki szolgáltunk. Vajon
jogosan haragszunk-e Istenre? Mondjuk el, hogyan dolgozhatjuk fel helyesen a
haragunkat! Minek kell történnie ahhoz, hogy visszanyerjük belső békénket?


12.

Amikor önmagunkra haragszunk

Szombat reggel 8 óra van, Sean úgy dönt, hogy megjavítja az emeletre vezető
lépcsőt. Tizenöt perccel később már nagy munkában van, a következő
pillanatban pedig rávág a kalapáccsal a hüvelykujjára.
Miközben sajgó ujját tapogatja, így dühöng magában: Én ostoba! Hogy
hagyhattam ott az ujjamat?! Asztalost kellett volna hívnom. Sohasem értettem a
barkácsoláshoz. Ha behajlítja az ujját, éles fájdalmat érez. El kell mennem az
ügyeletre. Oda az egész napom! Biztosan eltört az ujjam. Ez nem lehet igaz!
Hogy is érzi magát Sean ezen a szép reggelen? Majd szétveti a düh. Úgy
gondolja, hogy a hüvelykujjában lüktető fájdalom, amely egyre feljebb kúszik a
karjában, a saját figyelmetlenségének a következménye. Haragját növeli a
felismerés, hogy rossz döntés volt egyedül nekikezdeni a lépcső javításának.
Amikor pedig arra gondol, hogy figyelmetlensége miatt egész napját az
ügyeleten töltheti, még dühösebb lesz magára.
Amint korábban említettük, a harag valamilyen igazságtalanságra vagy
vétségre adott érzelmi és fizikai reakció. Amikor magunkra haragszunk, úgy
érezzük, hogy mi követtünk el figyelmetlenséget, ostobaságot, felelőtlenséget.
Az önmagunk ellen irányuló harag gyakran önváddal, bűntudattal és
szégyenkezéssel párosul.

Az önmagunk ellen irányuló harag forrásai

Többnyire azért haragszunk magunkra, mert nem felelünk meg saját
elvárásainknak, vagyis nem sikerül elérnünk valamit, amit kitűztünk magunk
elé – a hivatásunkban, a hobbinkban, a kapcsolatainkban vagy egyéb területen.
Jon fiatal üzletember, keményen dolgozik, és egyre sikeresebb a cégénél.
Egy este felesége, Betsy magába roskadva találja. Jon így vádolja magát! „Nem
tudom elhinni, hogy a legfontosabb részt kifelejtettem a beszámolómból!
Amikor a kollégám figyelmeztetett, rögtön tudtam, hogy óriási baklövést
követtem el! Hogy kerülhette el a figyelmemet?! Most mindenki hülyének néz,
ráadásul a nagyfőnök is ott volt. Máskor nem szokott eljönni ezekre a
megbeszélésekre. Ez nem lehet igaz!”
Jenna a kóruspróbákról általában jókedvűen ér haza, de ezúttal feltűnően
csendes és visszahúzódó. – Milyen volt a próba? – kérdezi Mac, a férj. –
Szörnyű! – feleli Jenna – Nem is tudom, miért vállaltam ezt a szólót, jobb lett
volna, ha meg sem hallgatnak. Szörnyű voltam, pedig tudom, hogy sokkal
többre vagyok képes ennél. Fogalmam sincs, mi történt. A hangszálaim
megfeszültek, úgy sipákoltam, mint egy kuvik.
Brad általában kipihenten és vidáman megy haza a golfpályáról. De kedd
este, amikor Jennifer megkérdezte tőle, hogy ment a játék, így felelt: – Jobb
nem beszélni róla! Azt hiszem, életemben nem játszottam ilyen rosszul. Nem
tudom, mi történt velem. Minden ütést elrontottam.
Jon, Jenna és Brad saját magukra mérgesek, mert mélyen elvárásaik alatt
teljesítettek. Úgy gondolják, megbocsáthatatlan, ha az ember kevesebbet nyújt,
mint amire képes.
Néha mindannyiunkkal előfordul, hogy figyelmetlen és meggondolatlan
viselkedésünk miatt megharagszunk magunkra. Haragunk csak fokozódik,
mikor ráébredünk, mennyi kellemetlenséget okoztunk magunknak. Bruce a
frissen vásárolt autóját vezette, és éppen a CD-lejátszót próbálta bekapcsolni,
amikor belerohant az előtte haladó teherautóba. Nagyon dühös volt magára. Ez
nem lehet igaz! Állandóan magyarázom Andynak, hogy amikor vezet, ne vacakoljon a
rádióval, csak az útra figyeljen. Legalább százszor elmondtam neki, és most velem
történik ez!
Marilynnek sietnie kellett, gyorsan fellépett egy székre, hogy levegye a
tálat a felső polcról. A szék megbillent, ő pedig csak arra emlékszik, hogy
fekszik a földön, és körülötte mindenütt üvegcserepek hevernek. Marilyn első
gondolata ez: Hogy lehetek ilyen ügyetlen! Tudtam, hogy az a szék nem stabil! Ha nem
kapkodok, mindez nem történik meg. Néhány perccel később, amikor rájön, hogy
eltört a karja, így mérgelődik magában: Most aztán eltoltam az egész hétvégémet.
Mehetek orvoshoz ahelyett, hogy Ginnyt vinném a nagymamához. Vissza kellene
fognom a tempót. Az egész életem egy taposómalom.
Gyakran haragszunk magunkra, amikor megszegjük a saját magunk által
fontosnak tartott erkölcsi szabályokat. Ken hívő keresztény, aki egyszer
hazugságon kapta magát, később pedig ki is derült a dolog. Nagyon mérges lett
magára. Hogy tehettem ilyet, ráadásul fölösleges is volt hazudnom, nem volt a
dolognak semmi jelentősége. Fogalmam sincs, miért tettem! Valószínűleg ilyesféle
gondolatok jártak Ken fejében. A harag érzését fokozza, ha a helytelen
cselekedet kiderül, és mások számára is nyilvánvalóvá válik, vagy ha az ember
szenvedni kezd saját hibájának hátrányos következményeitől.
Az önmagunk ellen irányuló harag és a bűntudat együtt jár. Bűnbánat és
megbocsátás nélkül a bűntudat elhatalmasodik rajtunk, és a feldolgozatlan
harag mérgezi.

Egészségtelen haragreakciók

Bármi is legyen az ok, ami miatt mérgesek vagyunk magunkra, meg kell
tanulnunk pozitívan kezelni a haragunkat. A 6. fejezetben beszéltünk a harag
kifejezésének káros formáiról, a dühkitörésről és az elfojtásról. Sajnos ezekkel
a destruktív módszerekkel élhetünk olyan esetekben is, amikor saját magunkra
vagyunk mérgesek. A dühkitörés megnyilvánulhat önmagunk szidalmazásában
éppúgy, mint tettlegesség formájában.
 A harag elfojtása esetén kifelé nyugodtnak tűnik az ember, belül azonban
így vádolja magát: Úgy kell nekem, megérdemlem a szenvedést! Hogy lehettem ilyen
ostoba?! Nem is tudom, hogyan tudna ezután bárki is hinni bennem. Azt tettem, amiről
pontosan tudom, hogy rossz. Nem is érdemlek bocsánatot. Némelyek egészen
szélsőséges kijelentésekre ragadtatják magukat: Semmire sem vagyok jó. Meg sem
érdemlem, hogy boldog legyek. Nincs is miért élnem. Az ilyen önmarcangolás
gyakran kóros testi tüneteket eredményez, emésztőszervi és idegrendszeri
betegségek formájában jelenik meg.
Nyilvánvaló, hogy sem a dühkitörés, sem az elfojtás nem megfelelő módjai
az önmagunk iránt érzett harag kezelésének. Vizsgáljuk meg, hogyan kell
keresztényként az önmagunk ellen irányuló haragot kezelnünk!

Az önmagunk ellen irányuló harag kezelése

Az alábbiakban ismertetett öt lépés bemutatja, hogyan reagálhatunk pozitívan

olyan esetekben, amikor saját magunkra vagyunk mérgesek.
1. Ismerjük el, hogy haragszunk! A gyógyuláshoz vezető első lépés, amikor
beismerjük: „Mérges vagyok magamra!” Ezt legfőképpen önmagunkban kell
tudatosítanunk, de megvallhatjuk egy bizalmas barátunknak, egy családtagnak,
lelkésznek vagy lelkigondozónak is. Fejezzük ki a haragunkat kísérő többi
gondolatot és érzelmet is! Például így: Csalódtam magamban. Olyan ostobának
érzem magam. Úgy érzem, becsaptam a többieket, ráadásul saját magamat és Istent is.
Felelőtlen voltam!
Sokan hasznosnak találják, ha írásban is megfogalmazzák érzéseiket, majd
hangosan felolvassák, és imádságban elmondják Istennek.
2. Vizsgáljuk meg a haragunkat! A magunk ellen irányuló harag éppúgy lehet
jogos vagy indokolatlan, mint amikor másokra haragszunk. Akár valós, akár
vélt haragról van szó, helyes mederbe kell terelnünk, de a kétféle haragot
másképp kell feldolgoznunk.
 Sean, aki kalapáccsal ráütött a hüvelykujjára, nem követett el semmi
erkölcstelenséget. Lehet, hogy saját gondatlansága miatt tört el az ujja – ebben
az esetben a haragja jogos és indokolt. Sean pozitívan vezeti le a haragját, ha
bocsánatot kér Istentől, és igyekszik tanulni a hibájából. De az is lehet, hogy
egyszerűen egy balesetről van szó, ami bárkivel megeshet, aki kalapácsot vesz
a kezébe. Senki sem tökéletes, a világ sem az, amelyben élünk, Sean tehát
indokolatlanul haragszik magára. Ebben az esetben akkor reagál helyesen, ha
hálát ad Istennek, hogy nem történt nagyobb baja, és belátja, hogy nem
követett el semmi rosszat, ami haragra adna okot.
Egészen más a helyzet Ken esetében, aki hazudott, tehát megszegte Isten
erkölcsi törvényét. Jogosan haragszik magára, hiszen bűnt követett el. Haragját
bűntudat és szégyenkezés kíséri. Mit kell tennie Kennek, hogy feldolgozza
negatív érzéseit?
3. Valljuk meg helytelen cselekedetünket Istennek, és fogadjuk el megbocsátását! A
Szentírásból világosan kiderül, hogyan kell feldolgoznunk a haragunkat, ha
vétkeztünk: „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő; megbocsátja bűneinket és
megtisztít minket minden gonoszságtól.” (1Jn 1,9) Isten szeret minket, és azt
akarja, hogy zavartalan közösségben éljünk vele, de mivel ő szent, nem tűrheti
meg a bűnt. „Akit szeret az Úr, azt megfenyíti.” (Lásd Zsid 12,5–11) De ha
megvalljuk bűneinket, ő mindig megbocsátó szeretettel felel, és megtisztít
minket. Erről szól Krisztus keresztáldozata. Krisztus megfizette a bűneinkért
járó büntetést, hogy Isten megbocsáthasson nekünk, és ismét élvezhessük a
vele való közösséget.
Ha nemcsak saját magunk és Isten ellen vétkezünk, hanem egy másik
személy ellen is, akkor neki is be kell vallanunk a bűnünket, és bocsánatot kell
kérnünk tőle. Pál apostol ezt így fogalmazta: „Ezért magam is arra törekszem,
hogy lelkiismeretem mindenkor tiszta legyen Isten és az emberek előtt.”
(ApCsel 24,16) Az igazi bűnbánat mindig együtt jár azzal a vággyal, hogy
megvalljuk a vétkünket, és jóvátegyük a rosszat, amit elkövettünk.
Zákeus, a tisztességtelen vámszedő esete jól illusztrálja ezt az elvet. Zákeus
így szólt Jézushoz: „Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha
valakitől valamit kizsaroltam, a négyszeresét adom vissza neki.” Jézus erre így
felelt: „Ma lett üdvössége ennek a háznak: mivelhogy ő is Ábrahám fia.” (Lk
19,8–9) Jézus nem azért bocsátott meg Zákeusnak, mert felajánlotta a
jóvátételt, hanem mert a felajánlása annak a bizonyítéka volt, hogy elfogadta
Jézust Urának. Ha az Istennel való közösségünk zavartalan, az emberekkel is
rendezett kapcsolatokra vágyunk. Miután megvallottuk Istennek, hogy
hazudtunk, elnyerjük a bocsánatát, de attól is bocsánatot kell kérnünk, aki
ellen vétettünk a hazugsággal. Ha úgy dönt, hogy megbocsát, akkor
lehetőségünk van arra, hogy visszaszerezzük a bizalmát, és helyreálljon a
kapcsolatunk. Ezzel elérkeztünk a negyedik lépéshez.
4. Határozzuk el, hogy megbocsátunk magunknak! A megbocsátás azt a döntést
jelenti, hogy többé nem tartjuk számon a bűnt, amit mások vagy mi magunk
elkövettünk, így a kapcsolat helyreállítására koncentrálhatunk.
A 8. fejezetben megállapítottuk, hogy a megbocsátás nem törli el
automatikusan a sérelmet, a fájdalmat, illetve a bűn emlékét, de ezek többé
nem jelenthetnek akadályt a kapcsolatban. A megbocsátás a bűn
következményeit sem törli el. A bizalom gyakran alapjaiban rendül meg, és
csak hosszas és kitartó munkával épülhet újjá.
Ugyanezek az elvek érvényesek az önmagunknak való megbocsátás
esetében is. Miután megvallottuk a bűnünket Istennek, és bocsánatot kértünk
azoktól is, akiket megbántottunk, itt az idő, hogy magunknak is
megbocsássunk. Ne szidalmazzuk, és ne vádoljuk magunkat, ezek a harag
levezetésének helytelen és káros formái! Az önmagunknak való megbocsátás is
a döntésünkön múlik. Legjobb, ha ezt egy imádság keretében tesszük meg,
miközben őszintén feltárjuk érzéseinket és gondolatainkat Isten előtt. Lássunk
erre egy példát!
„Atyám, te tudod, mit követtem el. Megvallottam neked, és tudom, hogy te
megbocsátottál, és Igéd szerint nem tartod többé számon a vétkemet. Hálás vagyok
neked ezért. Azt is tudod, hogy az elmúlt hetekben mennyit gyötörtem és vádoltam
magam, és úgy éreztem, megérdemelném, hogy örökké szenvedjek. Tudom, hogy ezek az
önpusztító gondolatok nem kedvesek előtted, hiszen a te gyermeked vagyok, és nincs
jogom elítélni magamat, miután te már megbocsátottál nekem. Megvallom ezt neked, és
kérem a bocsánatodat.
Köszönöm, hogy szeretsz, és mindig kész vagy a megbocsátásra. Mivel a Te
gyermeked vagyok, én is megbocsátok magamnak. Lehet, hogy a fájdalom még sokáig
megmarad bennem, de nem hagyom, hogy a múlt hibái távol tartsanak attól, hogy a Te
terved megvalósulhasson az életemben.”
A megbocsátás nem mentesít a felelősség vállalása alól, tetteink
következményeivel szembe kell néznünk. De nem kötnek gúzsba többé
múltbeli hibáink, és szabaddá válunk arra, hogy a jövőre koncentráljunk, azaz
megtegyük a következő lépést.
5. Tűzzünk ki pozitív célokat magunk elé! Néha az ember elköveti azt a hibát,
hogy megpróbál többé nem gondolni a múlt hibáira és kudarcaira. Pedig sokat
tanulhatunk a hibáinkból. Isten mindent a javunkra akar fordítani, ami velünk
történik (lásd Róm 8,28).
Mi vezetett ahhoz, hogy kísértésbe estünk? Hogyan kerülhetjük el a
jövőben az ilyen helyzeteket? Ezeknek a kérdéseknek az átgondolása nemcsak
azért hasznos, mert segít a tanulságok levonásában, hanem azért is, mert a
jövőnk pozitív alakításának lehetőségére irányítja a figyelmünket. Ebben
segítségünkre lehet, ha elolvasunk egy könyvet, elvégzünk egy tanfolyamot,
beszélgetünk a barátainkkal, kikérjük egy lelkész vagy egy lelkigondozó
tanácsát. Ezáltal olyan új szempontok és információk birtokába juthatunk,
amelyek segítenek abban, hogy másképp alakítsuk a jövőnket.
Ha egy családtag vagy egy barát ellen követtünk el valami rosszat, itt az
idő, hogy megpróbáljunk pozitív tettekkel közeledni felé. Nem arról van szó,
hogy bárkit is manipulációval próbáljunk rávenni a megbocsátásra. Az a
törekvés, hogy másokat irányítsunk, soha nem tesz jót az emberi
kapcsolatoknak. Válasszuk inkább a szeretet cselekedeteit, amelyekkel a másik
javát keressük – anélkül, hogy viszonzást várnánk! A feltétel nélküli szeretet
nem fizetség a kapott szolgáltatásokért, nem is megvesztegetés valaminek az
elérése érdekében, hanem őszinte törődés a másik ember boldogulásával. Isten
is így munkálkodik a mi javunkra egész életünkben.

A szeretet hatalma

A feltétel nélküli szeretet a legpozitívabb cél, amit kitűzhetünk magunk elé. A

Szentírás arra bátorít, hogy járjunk ezen az úton, mert „szívünkbe áradt az
Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által” (Róm 5,5). Isten életformája a
szeretet, és azt kívánja tőlünk, hogy mi is ezt állítsuk életünk középpontjába.
„Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én
szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! Arról fogja megtudni
mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást” – mondta
Jézus. (Jn 13,34–35)
A szeretet a keresztények ismertetőjegye. Senkit sem kényszeríthetünk
arra, hogy viszonozza a szeretetünket, abban azonban biztosak lehetünk, hogy
a szeretet a leghatékonyabb fegyver, amely a világ javát szolgálja. Ha a
szeretetünk valóban feltétel nélküli, és mind szavakban, mind tettekben
megnyilvánul, akkor mindent megtettünk, amit egy másik emberért tehetünk.
Bárhogyan is reagáljon a másik, tiszta lehet a lelkiismeretünk, mert tudjuk,
hogy Jézus tanítását követjük. Ha elnyertük Isten megbocsátását, és mi is
megbocsátottunk magunknak, reménységgel nézhetünk a holnap elé.

Fordulópont

Amikor magunkra haragszunk

Akár vélt, akár valós ok miatt haragszunk magunkra, meg kell tanulnunk
helyesen bánni a haragunkkal. Sem a dühkitörés, sem az elfojtás nem
elfogadható módjai a harag kifejezésének. Az alábbi öt lépés segítségével
sikeresen kezelhetjük önmagunk iránti haragunkat.
1. Ismerjük el, hogy haragszunk! Mondjuk ki, írjuk le, valljuk meg Istennek és
esetleg valaki másnak is, hogy haragszunk magunkra!
2. Vizsgáljuk meg a haragunkat! Állapítsuk meg, hogy jogosan vagy
indokolatlanul haragszunk-e! A jogos harag valódi vétségen alapul, míg az
indokolatlan harag hamis bűntudatot ébreszt bennünk.
3. Valljuk meg Istennek, hogy vétettünk ellene és önmagunk ellen, és fogadjuk el a
megbocsátását.! (Lásd 1Jn 1,9) Ha valaki mást is megbántottunk, tőle is kérjünk
bocsánatot!
4. Bocsássunk meg magunknak! Lehet, hogy a fájdalom még nem múlt el, de ha
Isten megbocsátott nekünk, magunknak is meg kell bocsátanunk. Az
önostorozás káros és bűnös válasz a haragra. Valljuk meg Istennek, ha ezt
tettük, és bocsássunk meg magunknak!
5. Tűzzünk ki pozitív célokat magunk elé! Tanuljunk a hibáinkból, tegyük meg a
szükséges változtatásokat annak érdekében, hogy a jövőben elkerüljük a
korábban elkövetett hibákat!

Beszéljük meg!

1. Míg másokon könnyen kitöltjük a haragunkat, addig a saját magunk

iránti indulatainkat sokszor elfojtjuk. Meséljünk el a csoport tagjainak egy
esetet, amikor magunkra haragudtunk! Hogyan dolgoztuk fel a haragunkat?
Milyen következményekkel járt a haragunk ránk illetve másokra nézve?
2. Az önmagunk ellen irányuló harag kezelésének öt lépését szem előtt
tartva hogyan tudunk megbocsátani magunknak? Tudnak-e ebben mások
segíteni nekünk? Honnan tudhatjuk, hogy megbocsátásunk valódi volt?
3. Az ötödik lépés pozitív cselekvésre szólít. Mit tehetünk például akkor, ha
elfelejtettük felköszönteni édesanyánkat a születésnapján? Vagy ha véletlenül
eltörtünk egy értékes vázát? Vagy esetleg figyelmetlenségből anyagi kárt
okoztunk a munkahelyünkön? Vitassuk meg ezeket a helyzeteket a
csoportban!
4. Haragunk feldolgozása. Tegyük fel, hogy történelmet tanítunk az
egyetemen! Sajnos gondatlanságunk miatt elveszett a végzős hallgatók írásbeli
záróvizsgáját tartalmazó dosszié. Tudjuk, hogy sok jó képességű diákunk
nagyon számít a jó jegyre, mert ennek alapján folytathatják tovább a
tanulmányaikat, míg másokat csak az érdekel, hogy átmenjenek a vizsgán. A
dolgozatokat nem lehet újra megíratni. Milyen érzések kavarognak bennünk?
Hogyan dolgozzuk fel a haragunkat, és milyen megnyugtató megoldást
találhatunk mind a magunk, mind a diákok szempontjából?


13.

Szemtől szemben a haraggal

Éppen egy fiatal párt fogadtam az irodámban, amikor hangos kopogás zavarta
meg a beszélgetésünket. – Bocsánat – szóltam, és az ajtóhoz léptem. Egy ötven
év körüli férfi állt az ajtóban, és mielőtt bármit mondhattam volna, magából
kikelve kiabálni kezdett:
– Vegye tudomásul, az egyház ki fogja fizetni a sárhányómat! Azok a
fekvőrendőrök túl magasak – mondta az irodámmal szomszédos templom
parkolójára mutatva. – Letört a sárhányóm, pedig nem is mentem gyorsan.
Biztosan nem én vagyok az egyetlen, aki megjárta. Az egyház felelősséggel
tartozik ezért, és meg kell térítenie a káromat.
Mindezt egy szuszra, teli torokból kiabálva adta tudtomra. Arca
kivörösödött, szemét tágra meresztette, orrcimpái remegtek. Kétség sem fért
hozzá: alaposan feldühödött emberrel álltam szemben.
Becsuktam magam mögött az irodám ajtaját. (Egészen addig a kilincsen volt
a kezem, és az ajtót félig nyitva hagytam. Talán tudat alatt így biztosítottam
magamnak egérutat arra az esetre, ha tettlegességig fajulna a dolog.) Nyugodt
hangon szólaltam meg: – Most mondja el nekem újra, pontosan mi is történt a
kocsijával! – Erre a dühös szavak ismét záporozni kezdtek.
– A parkolón mentem keresztül, és amikor átmentem a fekvőrendőrön,
leszakadt a sárhányóm. Nem tudom, ki tette oda azokat a fekvőrendőröket, de
akárki volt az, igenis meg fogja téríteni a káromat!
 – Milyen irányból jött, és melyik fekvőrendőr volt a tettes? – érdeklődtem.

Lassan a testtel!

A hangerejét kicsit lejjebb vette, és mintha kezdett volna megenyhülni. Így

felelt: – Éppen a sportcsarnok mellett jöttem el, és az utca végénél ott van az a
fekvőrendőr. Miért kellett azt odatenni? Túl közel van az úthoz. Most kell
keresnem valami drótot, hogy rögzítsem a sárhányómat, és haza tudjak menni.
Az egyháznak ki kell fizetnie a káromat.
Lassan összeállt a kép, és kezdtem megérteni a problémát. – Teljesen
megértem a felháborodását – mondtam. – Valószínűleg én is haragudnék az ön
helyében. Eddig nem tűnt föl nekem, hogy a fekvőrendőrök túl magasak, de ha
az ön sárhányóját letépte, akkor ez valószínűleg mással is előfordulhat. Ki
fogjuk cseréltetni. Biztosíthatom önt, hogy ha elküldi a számlát, megtérítjük a
javítás költségét. Ez a legkevesebb, amit tehetünk. Ha nem várnának rám az
irodámban, lemennék, és segítenék önnek. De a földszinten talál egy
karbantartó munkást, aki segíteni fog. Örülök, hogy felhívta a figyelmemet erre
a problémára. Természetesen gondoskodni fogunk arról, hogy ez többet ne
fordulhasson elő.
A férfi – most már teljesen lehiggadva – azt mondta: – Gondoltam, jó, ha
tudnak erről. Nagyon sajnálom, hogy megzavartam önöket, és elnézést kérek,
amiért ajtóstul rontottam a házba. Nem kellett volna így elvesztenem a
fejemet.
– Mindenkivel előfordul néha – nyugtattam meg. – A lényeg az, hogy
hajlandók legyünk beismerni. Mindenesetre örülök, hogy megosztotta velem
ezt az információt a fekvőrendőrrel kapcsolatban. És ígérem, ki fogjuk javítani.
– Köszönöm, és még egyszer elnézést a zavarásért – mondta, miközben az
ajtó felé tartott.
Sem azelőtt, sem azóta nem láttam ezt az embert, de gyakran használom
ezt az esetet annak illusztrálására, hogy mit tegyünk, amikor valaki ránk
zúdítja a haragját. Úgy érzem, ebben az esetben helyesen cselekedtem.
(Mellesleg, az illető soha nem nyújtotta be a számlát. Talán szégyellte magát a
viselkedése miatt, és nem akarta felfedni a kilétét.) A fekvőrendőröket két
héttel az eset előtt helyezték el, és többen jelezték, hogy túl magasnak találják,
bár egyetlen másik kocsinak sem esett baja. A következő héten korrigáltuk a
hibát.

Szemtől szemben a haraggal

Nap mint nap találkozunk haragos emberekkel. Vannak, akik magukból kikelve
kiabálnak, míg mások igyekeznek nyugalmat erőltetni magukra, de belül forr
bennük az indulat. Mit tegyünk, amikor valaki ránk zúdítja a haragját?
Hadd ajánljak egy hét lépésből álló stratégiát ezekre az esetekre! Az első
három lépés rendkívül fontos. Először is hallgassuk meg az illetőt! Ez a legjobb,
amit egy haragvó emberrel tehetünk. Az „első kör” után kérjük meg, hogy
mondja el még egyszer pontosan, mi történt, tehát másodszor is hallgassuk végig!
Ezután tegyünk fel kérdéseket, hogy teljesen átlássuk a helyzetet, vagyis
hallgassuk meg harmadszor is! Legalább három meghallgatásra van szükség,
mielőtt reagálnánk.
Az első meghallgatás során valószínűleg alig értünk valamit az erősen
felindult állapotban előadott történetből. Mikor másodszor is végighallgatjuk,
kezdi megérteni, hogy valóban meg akarjuk érteni, mi történt, és nem ítéljük el
a haragja miatt. A harmadik körben még több részletre fény derül, és kezd
összeállni a kép. Ez az a pont, amikor a heves indulatok csillapodni kezdenek.
Ha mégsem, akkor negyedszer is végig kell hallgatnunk, hogy úgy érezze,
mindent kiadott magából.
Ha azelőtt reagálunk, mielőtt világosan értenénk, miről van szó, csak
tovább szítjuk a haragot. A mérges ember úgy érzi, súlyos sérelem érte. Vagy
azért osztja meg velünk a haragját, mert minket is hibásnak érez, vagy pedig
segítséget vár tőlünk. Ha meghallgatjuk, tiszteletben tartjuk a jogát, hogy
mérges legyen, és úgy bánunk vele, ahogy mi is szeretnénk, hogy hasonló
helyzetben bánjanak velünk. Mindannyian azt szeretnénk, hogy megértően
hallgassanak végig, amikor haragszunk. A megértéshez a figyelmes
meghallgatáson keresztül vezet az út, s ezzel meg is érkeztünk a negyedik
lépéshez.
Igyekezzünk megérteni a haragos ember problémáját! Képzeljük magunkat az ő
helyébe, és próbáljuk meg az ő szemével látni a világot! Igyekezzünk
megérteni, hogy mi váltotta ki a haragját! Tegyük fel magunknak a kérdést:
Vajon én is megharagudnék hasonló helyzetben?
Nekem nem volt nehéz azonosulnom azzal a felháborodott férfival, akinek
a kocsijáról leszakadt a sárhányó a templom parkolójában. Ha az én kocsim lett
volna, valószínűleg én is haragra gerjedtem volna. Lehet, hogy másképp
fejezem ki a haragomat, de nem volt nehéz átéreznem az érzéseit.
Igaz, az is előfordulhat, hogy az illető haragja indokolatlan. Lehet, hogy
nem ismer minden tényt. Talán figyelmen kívül hagyja a saját felelősségét.
Lehet, hogy az én haragos betolakodóm keresztülszáguldott a parkolón. Végül
is éppen ennek az elhárítására helyezték el a fekvőrendőröket. Már két hete ott
voltak, és az övé volt az első sárhányó, amely leszakadt. Ugyanakkor lehet,
hogy az ő sárhányója lejjebb volt, mint a többi kocsié. De fölösleges lett volna
előhozakodnom ezekkel a kérdésekkel, ha szóba hozom, és az ő felelősségét
hangsúlyozom, az csak olaj lett volna a tűzre.
Ha képesek vagyunk arra, hogy türelmesen végighallgassuk a
panaszáradatot – akár háromszor is –, akkor valószínűleg meg fogjuk érteni,
hogy miért haragszik az illető. Egyelőre nem az a kérdés, hogy helyesen látja-e
a helyzetet. Az a lényeg, hogy megértsük, hogyan látja a dolgokat. Még nincs itt
az ideje, hogy vitába bocsátkozzunk vele. Egyelőre csupán az a dolgunk, hogy
megértsük őt. Csak így segíthetünk neki abban, hogy haragját fel tudja
dolgozni.
 Patsy és Suzanne ugyanazon a futószalagon dolgozott. Patsy fülébe jutott,
hogy Suzanne azt mondta a főnöküknek, hogy ő szívesen dolgozna újév napján,
mert utálja az újévi focimecscseket, és legalább lenne indoka, amiért elmehet
otthonról. Patsy már két órája rágódik ezen. Munka közben egyfolytában ez jár
a fejében: Az igaz, hogy nem bánnám, ha dolgoznom kellene azon a napon, de Suzanne-
nek akkor sincs joga, hogy beajánljon engem a főnöknek. Csak a saját érdekeit nézi, és ki
akar használni engem. Egyre jobban forr benne a düh. Két órával később, amikor
az ünnepi munkabeosztást kiírják, és Patsy meglátja a nevét a január elsejei
munkanapon, szabad folyást enged indulatainak.
Egyenesen odamegy Suzanne-hoz, és azt mondja neki: – Nem volt jogod azt
mondani a főnöknek, hogy szeretnék dolgozni újév napján! Nem is beszéltél
velem erről! Meg se kérdeztél engem! Te csak magadra gondolsz, és
kihasználsz engem! Nehogy azt hidd, hogy te fogod megmondani, mivel
töltsem az időmet!
Suzanne szóhoz sem jutott. Hirtelen nem is értette, miről beszél Patsy.
Próbálta megőrizni a nyugalmát, és így szólt hozzá: – Patsy, ülj le, és mondd el
pontosan, miről is van szó!
– Pontosan tudod, miről beszélek – folytatta Patsy. – Azt mondtad a
főnöknek, hogy én szívesen dolgoznék január elsején, mert utálom az újévi
focimeccseket, és legalább nem lennék otthon. Még ha van is ebben igazság,
akkor sincs jogod ahhoz, hogy te döntsd el helyettem, akarok-e dolgozni
újévkor. Ez nem a te dolgod, ezt beláthatod. Hát ezért vagyok olyan ideges.
Suzanne most már mindent értett. – Szerinted én azt mondtam a főnöknek,
hogy te dolgozni akarsz újév napján, ezért inkább téged osszon be, és ne
engem? – kérdezte.
– Pontosan erről van szó – mondta Patsy.
– Így már értem, miért vagy olyan dühös – mondta Susanne. – A te
helyedben én is fel lennék háborodva. De hadd mondjam el, mi történt
valójában! A főnök odajött hozzám, és megkérdezte tőlem, hogy szívesen
dolgoznék-e január elsején. Azt feleltem, hogy örülnék, ha nem kellene, de ha
nem talál mást, akkor vállalom. És valóban azt mondtam, hogy meg kellene
kérdeznie téged, mert tudom, hogy nem szeretsz otthon maradni újév napján.
Azt hittem, a főnök majd odamegy hozzád, és megkérdezi, hogy szeretnél-e
dolgozni aznap. Azt egészen biztosan nem mondtam neki, hogy osszon be
anélkül, hogy megkérdezne téged. De ha nem beszélt veled erről, akkor értem,
hogy miért haragszol. Én is fel lennék háborodva a helyedben. Ha szeretnéd,
természetesen bejövök elsején dolgozni – folytatta Suzanne. – Ha jól
emlékszem, a múlt évben is te dolgoztál újévkor, tehát egyébként is én
következnék.
Patsy most már teljesen lecsillapodott, és elismerte, hogy csakugyan
szívesen dolgozna elsején. Megértette, hogy Suzanne nem akarta kihasználni
őt, így már semmi kifogása nem volt az ellen, hogy újév napján dolgozzon.
Miután Suzanne háromszor figyelmesen végighallgatta Patsyt, megértette,
miért haragudott meg rá, s ezzel elérkezett az ötödik lépéshez: biztosította Patsyt a
megértéséről. Nem támadta le kolléganőjét a tényekkel, az ráér később. Inkább a
helyébe képzelte magát, és elismerte, hogy jogosnak tartja a haragját. Suzanne
pontosan tudta, hogy ő nem vétett Patsy ellen, de azzal is tisztában volt, hogy
Patsy ezt nem így gondolja. Ha a másik ember helyébe képzeljük magunkat, a
legtöbb esetben nem nehéz megértenünk a haragját. Suzanne jól tette, hogy
ezt el is mondta Patsynek, mikor így szólt hozzá: „A te helyedben én is mérges
lennék.” Az együttérzés megnyugtatóan hat a mérgelődő emberre, és feloldja a
beszélgetés ellenséges légkörét. Érzi, hogy nem ítéljük el, sőt megértjük és
mellette állunk.
Ekkor tehetjük meg a hatodik lépést: osszuk meg vele azokat az információkat,
amelyek szükségesek ahhoz, hogy tisztábban lássa a helyzetet! Ezt tette Suzanne,
amikor elmondta, hogyan is zajlott a főnökkel való beszélgetése. Mikor Patsy
megértette, hogy Suzanne semmi rosszat nem követett el ellene, azonnal
elmúlt a haragja. Ha valaki helytelenül viselkedett vele szemben, az inkább a
főnöke volt, hiszen őt meg sem kérdezte, mielőtt kiírta a munkabeosztást. De
mivel Patsy valóban szívesen dolgozott volna január elsején, ezért a főnöke
iránti haragja sem tartott sokáig.
Gyakran előfordul, hogy a dühöngő ember indokolatlanul haragszik, mert
nem ismer minden tényt, vagy pedig félreérti a helyzetet. Jól tesszük, ha
megosztjuk vele a saját nézőpontunkat. De ha túl hamar tesszük ezt, nem fog
végighallgatni minket, és hamarosan heves vita közepette találjuk magunkat.
Ha Suzanne rögtön az elején, amikor Patsy rátámadt, a szavába vág, és ezt
mondja: „Ide figyelj, Patsy, ne dühöngj itt nekem! Nem tudom, ki mondta ezt
neked, de tévedett. Egy szóval sem mondtam a főnöknek, hogy téged osszon
be. Hagyjál engem dolgozni, és ne beszélj velem többet ilyen hangon!” Egy
ilyen válasz évekig tartó ellenségeskedést szülhetett volna Patsy és Suzanne
között. Tragikus, hogy ez milyen gyakran megtörténik.
Súlyos hibát követünk el, ha rögtön helyreigazítjuk a másikat, amint
elkezdi kiönteni a mérgét. Az ilyen ellentámadás szinte mindig veszekedést
szül, és nemritkán barátságokat tesz tönkre. A meghallgatás és a megértés
ellenben elősegíti a dühöngő fél lecsillapodását, aki ezután sokkal készségesebb
lesz a mi nézőpontunk megismerésére.
Miután végighallgattuk, és kifejeztük együttérzésünket, elérkeztünk a
harag feloldásának utolsó lépéséhez.
Ismerjük el, ha hibáztunk, és tegyük jóvá! Ha belátjuk, hogy a másik haragja
jogos, azaz valóban – szándékosan, vagy akaratlanul – vétettünk ellene, akkor
itt az ideje, hogy elismerjük a felelősségünket, és megpróbáljuk jóvátenni a
hibánkat.
Ne mentegessük magunkat, ez végeláthatatlan vitatkozás forrása lehet, és
nem járul hozzá a helyzet megoldásához! Általában nehezünkre esik beismerni,
ha hibát követtünk el. Úgy érezzük, csorbát szenved az önbecsülésünk, ezért
aztán körömszakadtáig védjük magunkat akkor is, ha tudjuk, hogy nincs
igazunk. Lehet, hogy másokat meg tudunk győzni, magunkat azonban nem
csaphatjuk be. Lelkiismeretünk megtelik bűntudattal, és kényelmetlenül
érezzük magunkat. Ezzel többet ártunk az önbecsülésünknek, mint ha
vállalnánk a felelősséget a tetteinkért.
 Hadd hangsúlyozzam: ne siessük el az első három lépést! Meghallgatni,
meghallgatni, és újból meghallgatni – ez a megértés alapja. Ha betartjuk a
helyes sorrendet, nemcsak a harag feldolgozását tesszük könnyebbé, hanem
hozzájárulunk kapcsolatunk elmélyüléséhez.

A haragra adott káros reakciók

1. Elfojtás

Szeretném felhívni a figyelmet két hibás magatartásformára. Ezek igen

gyakoriak, pedig mindkettő rendkívül káros. Az egyik a dühöngő ember
haragjának elfojtása. A szülők gyakran követik el azt a hibát, hogy így szólnak
gyermekükhöz: „Ha nem tudsz velem normálisan beszélni, akkor fogd be a
szád, és menj a szobádba!” Az ilyen kijelentés megállítja a gyermek
érzelmeinek áradását, és bennerekednek az indulatok. Képzeljük el, hogy
kinyitunk egy szénsavas ásványvízzel teli üveget, majd visszatesszük a kupakot
az üvegre, és erőteljesen megrázzuk – valami hasonló folyamat játszódik le a
gyermek lelkében, amikor megakadályozzuk, hogy kifejezze a benne fortyogó
indulatokat. Ha „palackozzuk” a gyermek haragját, előbb-utóbb depresszióssá
válik, vagy passzív-agresszív módon kezd viselkedni, azaz olyan módon reagál,
amivel bosszúságot okoz a szüleinek.
A harag elhallgattatása talán a legrosszabb módja annak, ahogy a dühöngő
ember viselkedésére reagálhatunk. Nem kellemes egy haragos ember
kifakadását végighallgatni, de az a tény, hogy megosztja velünk a haragját,
mindenképpen pozitív dolog. A haragot ugyanis nem lehet feldolgozni
mindaddig, amíg az ember magába zárja. Ki kell fejezni, még akkor is, ha ez
hangosan történik.
Annak érdekében, hogy segíteni tudjunk a haragvó embernek, átmenetileg
el kell néznünk neki, hogy hangosan beszél, dühösen néz, és intenzíven
gesztikulál. Igyekezzünk arra figyelni, amit mond, nem pedig arra, ahogyan
mondja! Miért lett mérges? Mi esett rosszul neki? Ez a lényeg, ezt próbáljuk
megérteni! A harag akkor is harag, ha nem jogos sérelemből, hanem
félreértésből fakad. Ha nem hagyjuk, hogy az illető elmondja, ami bántja, nem
lesz képes a haragját feldolgozni, aminek súlyos következményei lehetnek.
Nemcsak hiábavaló, de igen ártalmas törekvés a dühös emberbe belefojtani a
haragját.

2. A harag viszonzása

A másik negatív magatartás, ha a haragra haraggal válaszolunk, azaz hagyjuk,

hogy a másik személy dühöngése minket is hasonló viselkedésre késztessen.
Kiabál velem, tehát én is kiabálni kezdek vele. Hozzám vág egy üveget, erre én
is hozzávágok valamit. Az indulatoskodás viszonzása csak elmélyíti a
problémát. Bőven elég egy dühöngő ember, nincs szükség kettőre.
Szívleljük meg Jakab figyelmeztetését: „Tanuljátok meg tehát, szeretett
testvéreim: legyen minden ember gyors a hallásra, késedelmes a szólásra,
késedelmes a haragra, mert az ember haragja nem szolgálja az Isten igazságát.”
(Jak 1,19–20) Ha mérges emberrel találjuk szemben magunkat, a legjobb, amit
tehetünk, az imádság: „Atyám, kérlek segíts nekem, hogy helyesen viselkedjek!
Adj nekem figyelmes fület! Segíts, hogy a másik haragja mögött meglássam az
embert, megértsem, miért haragszik, és segíteni tudjak neki!”
Az önuralmát vesztett embernek segítségre van szüksége ahhoz, hogy a
haragját fel tudja dolgozni. Ha vitába szállunk vele, azzal csak olajat öntünk a
tűzre. Ha ellenben végighallgatjuk, és nem tápláljuk a harag tüzét, akkor az
szép lassan kialszik, és az illető megnyílik a segítő szándék előtt.
Ez az elv a gyermekeinkkel való kapcsolatunkra is érvényes. Az, hogy
nagyobbak és erősebbek vagyunk náluk, nem jogosít fel arra, hogy uralkodjunk
rajtuk. Pál így figyelmezteti az apákat: „Ti apák pedig ne ingereljétek
gyermekeiteket.” (Ef 6,4) Ha mérgesen és gorombán válaszolunk a
gyermeknek, aki megpróbálja a haragját kifejezni, csak még jobban
fölingereljük. Szívleljük meg a bölcs tanácsot: „A higgadt válasz elhárítja az
indulatot, de a bántó beszéd haragot támaszt.” (Péld 15,1) Legyen az ember hét,
vagy harminchét éves, ha durva szavakat vágnak a fejéhez, még jobban haragra
gerjed. Viszont ha együttérzően meghallgatják, és szelíden felelnek neki, a
haragja lassan alábbhagy. Ezt a bibliai mintát kell követnünk.
A haragos embernek szüksége van valakire, aki törődik vele annyira, hogy
figyelmesen végighallgatja, és megérti a fájdalmát. Arra van szüksége, hogy
átérezzük a haragját, biztosítsuk a megértésünkről, és segítsünk megoldást
keresni a problémájára.

Fordulópont

Szemtől szemben a haraggal

Ha az alábbi hét lépést megszívleljük, hatékonyabban tudunk segíteni

másoknak haragjuk helyes kezelésében.
1. Hallgassuk meg a panaszáradatot! A legjobb, amit a haragos emberrel
tehetünk, hogy végighallgatjuk.
2. Hallgassuk meg ismét! Miután egyszer már meghallgattuk a történetét,
kérjük meg, hogy még egyszer mondja el! Ebből látni fogja, hogy komolyan
vesszük őt, és valóban meg akarjuk érteni, miért haragszik.
3. Hallgassuk meg újra! Miután már kétszer meghallgattuk, most tegyünk fel
kérdéseket, hogy teljesen tisztán lássuk a helyzetet! Legalább háromszor végig
kell hallgatnunk ahhoz, hogy kiadja magából a haragját.
4. Próbáljuk megérteni a problémáját! Miközben igyekszünk megérteni, mi
gerjesztette az illetőt haragra, kérdezzük meg magunktól: „Én is mérges lennék
az ő helyében?” Képzeljük bele magunkat az ő helyzetébe!
5. Biztosítsuk megértésünkről! Fejezzük ki együttérzésünket. Ne vonjuk
kétségbe haragos érzései jogosságát, akkor sem, ha tévesen ítéli meg a
helyzetet! Ez ráér később. Egyelőre ismerjük el az érzéseit.
6. Osszunk meg vele olyan információkat, amelyek elősegítik a helyzet jobb
megértését! Saját nézőpontunk megismertetése gyakran új megvilágításba
helyezi a történteket, és segít a harag feloldásában.
7. Ismerjük be, ha hibáztunk, és igyekezzünk jóvátenni! Ha belátjuk, hogy
valóban vétettünk a másik ellen, tehát jogos a haragja, akkor itt az idő, hogy
ezt elismerjük, és megtegyünk mindent, hogy helyrehozzuk a hibát.

Beszéljük meg!

1. Bármikor kerülhetünk olyan helyzetbe, amikor egy haragos emberrel

állunk szemben. Meg kell tanulnunk helyesen kezelni mások haragját. Lehet,
hogy az illető személy szerint ránk mérges, esetleg az általunk képviselt ügyre
vagy intézményre, vagy egyszerűen csak éppen mi akadtunk az útjába.
Számoljunk be a csoportban egy ilyen élményünkről! Hogyan kezeltük a
helyzetet? Mi volt az illető haragjának az oka? Sikerült kölcsönösen
elfogadható megoldást találni?
2. Nem hangsúlyozhatjuk eléggé, hogy csak akkor kezelhetjük helyesen
mások haragját, ha többször is figyelmesen végighallgatjuk őket. Csak így
segíthetünk a haragos érzések feldolgozásában. Tegyünk a csoportban egy
„meghallgatás” próbát! Mondjuk el a többieknek egy olyan élményünket,
amikor egy intézményre vagy egy hivatalos személyre haragudtunk meg
valamilyen igazságtalanság vagy tévedés miatt (pl. túlfizetett számla, hibás
áru)! A csoport többi tagjának segítségével idézzük fel a történtek legfontosabb
részleteit, és próbáljuk megérteni haragunk forrását! Meg vagyunk-e elégedve
azzal, ahogyan a többiek végighallgattak?
3. Amellett, hogy igyekszünk minél teljesebben megérteni a másik személy
helyzetét, arra is szüksége van, hogy jobban rávilágítsunk a történtekre. Ha
például a szomszédunk haragszik ránk, mert nem hívtuk meg a
lakótársainknak rendezett kerti partira, ami egy óra múlva kezdődik, el kell
mondanunk neki, hogy már egy héttel azelőtt odaadtuk a meghívót a kamasz
fiának. Ha ettől nem is múlik el teljesen a rossz érzése, be kell látnia: nem
rajtunk múlt, hogy nem kapta meg a meghívót. Beszéljük meg, hogyan tudnánk
segíteni a szomszédunknak abban, hogy megnyugodjon! (Milyen magatartást
kell tanúsítanunk vele szemben? Hogyan előzhetjük meg, hogy újabb
feszültség támadjon a szomszéd és fia között?)
4. Haragunk feldolgozása. Tegyük fel, hogy a közeli postahivatalban
dolgozunk! Egy dühös ügyfél jön az ablakunkhoz, és felháborodottan
panaszolja, hogy a múlt héten egy több házzal odébb lakó szomszédjának
kézbesítették a leveleit, és most attól fél, hogy a napokban esedékes nyugdíját
is más fogja megkapni. A hölgy rendkívül dühös, és a posta vezetőjénél akar
panaszt tenni. Hogyan segíthetnénk neki, hogy lecsillapodjon?


Utószó

Isten természete az emberben

Könyvünk elején megállapítottuk, hogy Isten természetének két alapvető

jellemzője a szentség és szeretet. Mivel Isten a saját képmására teremtett
minket, ne csodálkozzunk, ha – Péter apostol szavain keresztül – így szól
hozzánk: „Mint engedelmes gyermekek, ne igazodjatok azokhoz a korábbi
vágyaitokhoz, amelyek tudatlanságotok idején voltak bennetek, hanem – mivel
ő, a Szent hívott el titeket – magatok is szentek legyetek egész
magatartásotokban, úgy, amint meg van írva: Szentek legyetek, mert én szent
vagyok!” (1Pt 1,14–16) S amint Jézus mondja: „Ahogyan én szerettelek titeket,
ti is úgy szeressétek egymást” (Jn 13,34), Isten arra vágyik, hogy az ő
természete tükröződjék bennünk.
Ha nem tanulunk meg érett és felelősségteljes módon – azaz a bibliai
mintát követve – bánni a haragunkkal, sem Isten szentségét, sem szeretetét
nem tudjuk visszatükrözni. A „rendeltetésszerűen” kezelt harag helyreállítja a
megromlott emberi kapcsolatokat, orvosolja az igazságtalanságot, és
hozzájárul ahhoz, hogy tiszta lelkiismerettel alhassunk, és az emberek félelem
nélkül éljenek körülöttünk.
A harag helyes kezelésének elsajátítása élethosszig tartó folyamat. Ha
haragunkban vétkezünk, meg kell tanulnunk ezt minél előbb megvallani
Istennek és embertársainknak, akik ellen vétettünk (lásd Ef 4,26).
Amint könyvünk első két fejezetében kifejtettük, a haragra való
képességünk forrásának és céljának megértése a kiindulópont ahhoz, hogy
megtanuljuk helyesen kezelni indulatainkat. A haragra adott pozitív válasz
megtanulása része annak a folyamatnak, melynek során egyre inkább a
krisztusi természet részeseivé válunk. A lelki érettség jele, hogy rendszeresen
mérlegeljük, magatartásunkkal pozitív célt szolgálunk-e.
A keresztény családokban jelentkező működési zavarok nagy része a harag
érzésének félreértelmezésére és helytelen kezelésére vezethető vissza.
Őszintén remélem, hogy ez a könyv a katalizátor szerepét tölti majd be sok
család és keresztény közösség életében: gondolatokat ébreszt, eszmecserére és
imára bátorít, és elősegíti a haragos helyzetek pozitív megoldását. Bízom
abban, hogy olvasóim egyetértenek velem abban, hogy minden
„prédikációnál” többet ér a pozitív minta, amelyet házastársuk és gyermekeik
elé állítanak.
Az alábbi három javaslat a segítségünkre lehet abban, hogy a könyvben
ismertetett elveket átültessük a gyakorlatba, és másokat is erre bátorítsunk:
1. Ismertessük és vitassuk meg a könyv üzenetét a barátainkkal!
2. Ajánljuk a könyvet – a fejezetek végén található kérdésekkel együtt –
megbeszélésre saját keresztény kisközösségünkben! Kevés téma érinti jobban a
családokat és végső soron minden embert, mint a harag kérdése.
3. Keressünk alkalmat arra, hogy nem hívő barátainkkal is megoszthassuk a
harag helyes kezelésének módját! Erre különösen is szükség van modern
világunkban, melyben egyre nagyobb és pusztítóbb szerephez jut a
megfékezetlen harag.
Isten csak akkor használhat fel nem hívő barátaink és ismerőseink
életében, ha haragunkat megtanuljuk hozzá méltó módon kifejezésre juttatni.
Ellenkező esetben felmerülhet bennük a gyanú, hogy kereszténységünk nem
több üres formaságnál.
Meggyőződésem, hogy haragunkban személyiségünk lényege fejeződik ki.
Mondd meg, miért haragszol, és megmondom, ki vagy! Az érett személyiség
biztos jele, hogy haragját az igazságtalanság, az erkölcstelenség és a
jogtalanság váltja ki, nem holmi személyes és kicsinyes indítékok. A keresztény
ember haragját mindig áthatja az irgalom és az alázat, mert tudja, hogy ő is
bármikor hibázhat. A próféta szava mindannyiunkat figyelmeztet: „Ember,
megmondta neked, hogy mi a jó, és hogy mit kíván tőled az Úr! Csak azt, hogy
élj törvény szerint, törekedj szeretetre, és légy alázatos Isteneddel szemben.”
(Mik 6,8)
Ez a nemes életcél – az igazság, az irgalom, és az alázat – akkor valósulhat
meg az életünkben, ha megbékélünk Istennel, és a Szentlélek vezetésére bízzuk
magunkat.
{1}
Mark T. Crossgrove, Counseling for Anger (Dallas: Word, 1988), 30. o.
{2}
Ahol másként nem jelöltük, a bibliai idézeteket az 1975. évi új fordítású Biblia
javított kiadásából vettük át (Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya Budapest,
1991).
{3}
Mothers Against Drunk Drivers (Anyák az Ittas Vezetők Ellen)
{4}
Students Against Driving Drunk (Diákok az Ittas Vezetés Ellen)
{5}
Lásd: Derick Bingham: A rabszolgafelszabadító (Harmat Kiadó, Budapest,
2004)
{6}
Mark P. Cosgrove, Counseling for Anger (Dallas: Word, 1988) 71, 95. o.
{7}
Mark P. Cosgrove, Counseling for Anger (Dallas: Word, 1988) 98. o.
{8}
Ross Campbell – Gary Chapman: Gyerekekre hangolva (Harmat, Budapest, 2003)
{9}
Ross Campbell: Dühöngő ifjak (Harmat, Budapest, 1996)