Orvos-Tóth

Noémi

EGY NÁRCISZTIKUS
HÁLÓJÁBAN
FELÉPÜLÉS EGY ÉRZELMILEG
BÁNTALMAZÓ KAPCSOLATBÓL


© Orvos-Tóth Noémi, 2018

Szerkesztő: Orosz Ildikó

Borító: Cristina Grosan

HVG Könyvek
Kiadóvezető: Budaházy Árpád
Felelős szerkesztő: Máté Vilmos

ISBN 978 963 304 751 4

Minden jog fenntartva. Jelen könyvet vagy annak részleteit tilos

reprodukálni, adatrendszerben tárolni, bármely formában vagy
eszközzel – elektronikus, fényképészeti úton vagy más módon – a
kiadó engedélye nélkül közölni.

Kiadja a HVG Kiadó Zrt., Budapest, 2018

Felelős kiadó: Szauer Péter
www.hvgkonyvek.hu

Forgalmazza eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu
Elektronikus könyv: Ambrose Montanus
 Előszó

Amikor a kiadó felkért, elgondolkodtam, hogy a sok-sok élettörténet közül,

amelyeket az elmúlt években megismertem, melyik nyújthatná az olvasó
számára a legtöbbet. Kinek a sorsa, nehézségei, küzdelmei tárnak fel az egyéni
szálakon túl általános igazságokat? Olyan esetről szerettem volna írni, amelyet
nemcsak tisztes távolból, kívülállóként tarthatunk érdekesnek, de számtalan
vetületében saját élettörténetünk egyes részleteire is ráismerhetünk. Nemcsak
nekünk, de rólunk is szól. De mi az a téma, amely mindannyiunk életében jelen
van, ami szinte kikerülhetetlen? Kapcsolatok – adtam meg magamnak a választ.
Egész életünk emberi viszonyaink hálójában zajlik. A munkám során azt
tapasztaltam, hogy bármi legyen a kiinduló probléma, induljon a beszélgetés
bárhonnan, végül egy kapcsolathoz érkezünk. Ez egyáltalán nem meglepő. Az
„én” önmagában nem létezik. Nem értelmezhető. Kell mellé a másik, aki
tükrözi, reagál rá, akivel kölcsönösen hatnak egymásra.
Kapcsolataink meghatározzák pszichés jóllétünket, és egész életünk
minőségét. Ezek közül pedig az egyik legmélyebb, legintenzívebb hatást a
párkapcsolatunk gyakorolja ránk.
Ami ebben a kis mikroközösségben történik, az bekúszik a bőrünk alá.
Ideális esetben olyan összjáték alakul ki, amelyben mindkét fél megélheti a
szerelem és a szeretet élményét. Lesz egy hely, ahol fel lehet töltődni, ahonnan el
lehet indulni, tenni a dolgunkat, és ahova vissza lehet térni. Ez gazdagítja,
fejleszti énünket, olyan részeket hív elő, amelyektől színesebbé, árnyaltabbá
válik a személyiségünk.
A párkapcsolatunk azonban nemcsak építeni, kiteljesíteni képes, de
rombolni is tud, elszívni az energiánkat, belülről felemészteni a lényünket.
Sokszor hiába az elhatározás, hogy jól fogjuk csinálni, legszorosabb emberi
viszonyunk fájdalmak, bántások, szűnni nem akaró hiányok forrásává válik.
A világ állandó változásban van körülöttünk. Az elmúlt évtizedekben a
legnagyobb átalakuláson talán a házasság intézménye esett át. Más lett a forma,
és más tartalomra vágyunk. A házasság, mint két ember együttélési lehetősége,
elveszítette kizárólagosságát. Egyre szabadabban, külső kötöttségek nélkül
szeretnénk eldönteni, kivel és hogyan élünk. A cél már nem a bármi áron
fenntartott „holtomiglan-holtodiglan”. Nem pusztán kibírni akarjuk az
együttélést. Ma nem kizárólag a kapcsolat léte, de a minősége is meghatározó.
Egy formalitások által összetákolt, boldogtalan közösség helyett érzelmi
biztonságot adó, mély emberi szövetségre vágyunk, amelyben éppúgy
megélhetjük az izgalmat, mint a megnyugvást, a szenvedélyt és az
elcsendesedést. Ez azonban nem egyszerű feladat. Érzelmi érettségre,
biztonságos kötődési képességre, fejlett ön- és emberismeretre van szükség,
lehetőleg mindkét fél részéről. Minél világosabban látjuk, milyen mélyből jövő
erők mozgatják a választásainkat, és hogyan hatnak korai érzelmi mintáink a
kapcsolatainkra, annál inkább csökken a kiszolgáltatottságunk.
Korunk egyre kevésbé kedvez az egymásra hangolódás, a kapcsolatban
gondolkodás és kapcsolatban működés igényének. Egyre többeknek esik
nehezükre, hogy önmagukon kívül mást is lássanak, és ne csak kérjenek, de
adjanak is figyelmet, törődést, szeretetet és elfogadást.
Krisztával, akinek ebben a kötetben bepillanthatunk az életébe, csaknem
három évig dolgoztunk együtt. Izgalmas, mély, személyiséget alakító munkában
vettünk részt. Munkát írok, mert valóban az volt. Házasságának történetéből
megismerhetjük, hogyan működik egy nárcisztikus párkapcsolat, és arról is
képet formálhatunk, milyen nehézségekkel szembesülhetünk az elválás során. A
szereplők nevét és történetük egyes részleteit természetesen megváltoztattam,
hogy ne lehessen őket felismerni.
 Kétségbe esve

Ülök a vonaton. Egy vidéki képzésről tartok vissza a fővárosba. Igazából

szívesebben autózom, mert legtöbbször kifejezetten jólesik az a pár óra magány,
amit egy hosszú út jelent. Az állandó interakció, a másokra fordított figyelem
mellett elengedhetetlenül fontosak az egyedül töltött időszakok, amikor
kiszellőztethetem a lelkem, rendet tehetek az érzéseim és a gondolataim között.
Egyedül lenni nekem nem szorongató elszigeteltséget jelent, hanem feltöltődést,
rendeződést, a belső stabilitás visszaállítását. Most mégis a vonatozás mellett
döntök. Hetek óta hurcolok egy könyvet a táskámban, szeretném végre elolvasni.
Kora nyári hőség van. A klíma nem működik, fülledt levegő tölti be a
fülkét. Az ablak is beragadt, csak résnyire engedi magát lehúzni. Előveszem a
könyvem, és akkor veszem észre, hogy van nálam egy vékony kis szakirodalom
is a krízisről.1 Odateszem magam mellé azt is. Néhány perc múlva megszólal a
telefonom. Le kellett volna halkítani. A vonal végén remegő női hang. A nevét
alig értem, halkan beszél, a zakatolás elnyomja a szavait. Hangosítok a
telefonon, tenyeremet a másik fülemre tapasztom. Egy pillanat alatt múlik el
belőlem minden kelletlenség, figyelő üzemmódba kapcsolok. Szinte a
zsigereimben érzem az ismeretlen ember kétségbeesését. Attól kezdve ott
vagyok a másik élményeihez egészen közel.
– Időpontot szeretnék kérni – mondja, aztán felszakad belőle a sírás.
Hallgatom, most nem tehetek mást. Még nem ismerem, nem tudom, mi a
története, honnan jön, hogy néz ki, mégis itt vagyok vele ebben a nagyon intim
helyzetben. Tanúja vagyok a fájdalmának.
– Ne haragudjon, azt hittem, kibírom sírás nélkül – folytatja elcsukló
hangon.
– Azt hiszem, valami most nagyon nehéz önnek. Csak hagyja. Ha kicsit
megnyugszik, akkor folytatjuk. Figyelek – mondom bátorítóan, miközben
ezernyi gondolat cikázik a fejemben: mi lehet a probléma, veszélyben van-e,
szükség van-e sürgősségi beavatkozásra, ha igen, hova tudom továbbirányítani?
Az együttérzés mellett megjelenik a szakmai énem racionális, aktív, ha kell
irányító oldala is.
– Elnézést, nem akartam így önre zúdítani, de kibukott belőlem! – szólal
meg kis idő múlva, már összeszedettebben.
– Ne szabadkozzon! Van, hogy az érzések erősebbek, mint az akaratunk…
 – Igen, azt hiszem, ez az az eset.
– Miről van szó?
– Párkapcsolati probléma… Illetve, nem is tudom. Szeretnék elválni, de
nem lesz könnyű. Évek óta húzom, de most végleg elhatároztam magam… A
férjem elég öntörvényű ember, nehezen viseli, ha nem az elképzelései szerint
történnek a dolgok. Nem akar válni, mindent bevet, hogy lebeszéljen, nem érti,
mennyire boldogtalan vagyok, hogy nem bírom tovább – hosszú szünetekkel
beszél, mint akinek megerőltető kiejtenie a szavakat. Magában százszor is
végiggondolta, hogyan kér időpontot, mit mond majd a telefonban. Akkor talán
könnyebbnek tűnt, mint élesben. Időnként több hónapos, akár éves tépelődés,
rágódás előz meg egy ilyen hívást. És sokszor ezzel a lépéssel válik valóságossá,
amit addig sikerült elnyomni, letagadni, szépíteni. A segítségkérés azt jelenti:
bajban vagyok, egyedül nem látom a kiutat, ám ez sokak szemében a gyengeség
jele, és szégyellnivaló. Pedig pont ebben rejlik az igazi erő! Felvállalni,
beismerni az igazságot. Hogy néha kell egy külső szem, valaki, aki ránéz az
életünkre, aki odaáll és megtart, amikor mi már nem tudjuk tartani magunkat.
Párkapcsolati probléma – klasszikus téma a praxisomban. Pácienseim zöme
párkapcsolati „problémákkal” küzd. Az idézőjel szándékos, mert nem szeretem a
kifejezést. A probléma szóhoz annyi negatív érzés társul, igyekszem máshogy
fogalmazni. Az én fejemben nem problémás emberek vagy kapcsolatok léteznek,
sokkal inkább jellegzetes működésmódok, amelyek távol tartanak minket egy
harmonikusabb, örömtelibb élettől. A terápia sem problémamegoldásról szól.
Inkább a kapcsolódás egy új, addig talán ismeretlen formájáról, amelyben a
páciens megélheti, hogy fontos, hogy figyelnek rá, és elfogadják minden nehéz,
fájó vagy éppen szégyenletesnek megélt érzésével együtt. Közben persze
kutatjuk, boncolgatjuk, hogyan működik ő a világban, mitől fél, mire vágyik, és
azon gondolkodunk, hogyan tudná úgy átalakítani az életét, hogy több
megelégedésre találjon. A terápiában megélt új kapcsolati tapasztalat idővel
beszivárog a mindennapjaiba is.

A terápia mint kapcsolati modellhelyzet

A pszichológus legfontosabb munkaeszköze a saját lelke. Minden

érzés, amely a pácienssel kapcsolatban megszületik bennünk,
jelentőséggel bír. Ezeket fontos tudatosítanunk magunkban, hisz
értékes útjelzők a munkánk során. Az első benyomások különösen
fontosak, mert előre jelezhetik a későbbi együttműködés irányait.
Amikor valakivel találkozom, nem csak a tények, az életrajzi adatok
érdekelnek. Nem pusztán egy életesemény-listára vagyok kíváncsi.
Ezek fontosak, de önmagukban nem sokat árulnak el a másik ember
belső világáról. Ahhoz, hogy közelebb kerüljek a megértéséhez, a „mit
mond” mellett a „hogyan mondja” is ugyanolyan fontos. A velem
szemben ülő gesztusai, hangszíne, beszédének tempója, mimikája,
lényének egésze érdekel. Kíváncsi vagyok rá, szeretném minél
teljesebben megismerni és megérezni, ki is ő valójában, milyen az ő
senki máséhoz nem hasonlítható világa. Előzetesen nem tervezem
meg, mit fogok kérdezni, hogyan vezetem a találkozást. Ellenkezőleg.
Általában szeretem, ha minél kevesebb irányítással zajlik a
beszélgetés. Érdekes lebegő figyelem ez, a racionális és irracionális
keveredése, érzések és átsuhanó gondolatok, intuíciók elegye. Ahogy
telik az idő, időnként rákérdezek magamban: mit vált ki belőlem,
milyen visszhangok keletkeznek bennem, miközben hallgatom?
Hogyan érzem magam a jelenlétében? Két ember együttléte érzelmi
információk folyamatos oda-vissza áramlása. Mint egy lélektani
teniszmeccs. Ennek általában nem vagyunk tudatában, mégis
mindannyian megtapasztaltuk már. Hogyan érhetjük tetten?
Egyszerűbben, mint gondolnánk. Biztos vagyok benne, hogy
valamennyiünk életében vannak olyan emberek, akikkel jó együtt
lenni. A társaságukban magabiztosnak, nyugodtnak vagy éppen
sziporkázóan szellemesnek érezzük magunkat. Olyanok is akadnak,
akik feszengést, bizonytalanságot, kisebbrendűségi érzéseket váltanak
ki belőlünk. Egyesek untatnak, mások szórakoztatnak. Van, akitől
lemerülünk, és olyanokkal is találkoztunk már, akiket legszívesebben
szárnyaink alá vennénk, mert sajnálatot vagy együttérzést váltanak ki
belőlünk. Abban az 50 percben, amit a pácienssel töltök, időről időre
visszatérek magamhoz és keresem az érzést, amit pillanatnyilag átélek.
A terápia mindig több szinten zajlik. A felszín, az aktuális téma alatt
mindig ott húzódik az érzelmi eszmecsere szintje is. A terápiás hatás, a
változás pont ennek a mélyen fekvő szintnek a megdolgozásából
fakad. Mert ami kettőnk között zajlik, ahogyan rám hat a páciens,
általában másokra is nagyon hasonló benyomásokat tesz. A terápia egy
kapcsolati modellhelyzet, amiben felszínre kerülnek azok a dinamikák,
amelyekkel a páciens a való életben is rendszeresen szembesül. Mi
azonban nem állunk meg itt. Közös célunk az évtizedek óta követett
mintázatok átírása. A terápia – ahogy Franz Alexander, a
pszichoszomatikus gyógyászat úttörője vallotta – egy korrektív
emocionális élmény, vagyis két ember között létrejövő kölcsönhatás
révén próbál változást elérni.2 Éppen ezért lehet bármilyen ragyogó
technika a kezünkben, lehetünk szakmailag akármilyen felkészültek,
mindez fabatkát sem ér, ha nincs érzelmi találkozás páciens és
terapeuta között.
 Nem ilyen életet akarok

A megbeszélt időpontban percre pontosan érkezik. Ahogy bemutatkozik, érzem

a nem túl erős, de határozott kézfogását. A szemembe néz, tekintete még párás,
mintha nemrég sírt volna. Harminc körülinek saccolom, mint később kiderül,
nemrég töltötte be a 37-et. Kifejezetten vékony, magas, törékeny alkatú.
Mozdulatai harmonikusak, lágyak. Sötétszőke, félhosszú haja magasan lófarokba
fogva. Szép, inkább kislányos arc, zöldeskék szemek, szépen ívelt száj. Finoman
sminkelt, parfümje kellemesen púderillatú. Farmert és fehér pólót visel. Minden
egyszerű, letisztult rajta, csak a strasszokkal kirakott, különleges szandál utal rá,
hogy mégsem akar teljesen belesimulni az átlagosba. Az a típus, aki után akkor
is megfordulnak az utcán, ha nem igyekszik külsőségeivel felhívni magára a
figyelmet. Egyszerűen jó ránézni.
– Első alkalommal jár pszichológusnál? – kérdezem, mert fontos tudnom,
ismerős terepen mozog-e, tisztában van-e az ülések menetével, vagy teljesen
idegen a helyzet.

Első terápiás alkalom

Ha ismeretlen helyzetbe kerülünk, általában megnő bennünk a

feszültség és elbizonytalanodunk. Ebben a beszűkült figyelmi
állapotban több irányításra van szükségünk, ezért ha valaki nem járt
még pszichológusnál, akkor igyekszem minél több praktikus
információval oldani a szorongást. Elmondom, mi fog történni, hogy
talán jegyzetelni fogok, biztosítom a titoktartásomról, de még olyan
részletkérdésnek tűnő dolgokra is figyelek, mint hogy megmutassam,
hol van az óra a polcon, ahol megnézheti, hol járunk a
rendelkezésünkre álló 50 percben. Ezek talán lényegtelen
mozzanatoknak tűnnek, mégis sokat segítenek a biztonságérzés
kialakításában.
Krisztának korábban már két rövidebb önismereti próbálkozása is volt. Ezek
csupán három-, illetve ötalkalmas találkozások voltak. Átfut az agyamon, vajon
miért ért véget ilyen gyorsan az a két kezdeményezés. Az önismereti munka nem
rövidtávfutás, ahol egy gyors rajt után szinte azonnal vége a futamnak. Inkább
hasonítanám az ultramaratonhoz: hosszú, időnként kimerítő, és vannak
pillanatok, mikor úgy érzi az ember, soha nem lesz vége, ám utólag élete
legizgalmasabb élménye lehet. Talán túlzó elvárásai voltak? Vagy egyszerű
páciens-terapeuta össze nem illés lehetett a háttérben? Ahogy az élet más
területein sem találjuk meg mindenkivel a hangot, úgy a terapeutával sem
feltétlenül leszünk „egymás emberei”. Talán nehézségei vannak a bizalom
kialakításával, ami a mi együttműködésünkre is hatással lesz? Kriszta – anélkül,
hogy kérdezném –, már mondja is a választ. Férje nem támogatta a terápiát, úgy
gondolta, „telebeszélik a fejét mindenféle marhasággal”, ezért a családi béke
érdekében inkább megszakította a találkozásokat.
Nem először szembesülök ezzel a magyarázattal. A páciens közvetlen
környezete gyakran mutat ellenállást a terápiával szemben. Nem örülnek a
találkozásoknak, ezért különböző indokokkal igyekeznek lebeszélni
hozzátartozójukat a folytatásról. A terápia, ha jól működik, változásokat idéz elő.
Ezek a változások nemcsak az egyénre hatnak, de rajta keresztül a családtagok
életét is befolyásolják. Ez természetesen nem mindenkit tölt el örömmel. Sokan
betolakodóként, veszélyforrásként élik meg a terapeutát, aki „teletömi páciense
fejét, irányítja, kifordítja önmagából”. A környezet ellenállását mindig
igyekszem hangsúlyozott megértéssel kezelni, hiszen őket többnyire senki nem
támogatja a változások feldolgozásában.
Kriszta arról is mesél, hogy megpróbálkoztak a párterápiával is, ám két
alkalom után a férfi elzárkózott a folytatástól. „Neki ugyan két lúzer
pszichológus ne turkáljon az életében!” Hm, úgy tűnik, itt tényleg ellenszélben
leszünk kénytelenek hajózni – fut át az agyamon.
– Ahogy a telefonban már említettem, válófélben vagyunk a férjemmel.
Illetve, egészen pontosan én akarok válni, ő elzárkózik… Nem akar elengedni.
Eddig sem éltünk valami jól, de mióta elmondtam, hogy nem akarom folytatni,
mert felemészt ez az egész, még rosszabb lett. Azt mondja, megbolondultam, és
indokolatlanul csinálom a parádét.
– Ezek szerint nagyon eltérően élik meg, ami ebben a házasságban történik.
– Meglehetősen. Szerinte nincs különösebb gond, nem érti, mit hisztizek.
– Miközben ön…
– Eddig bírtam. De most kimerültem, elfáradtam, már nem tudok hinni
benne, hogy valaha megváltozik a helyzet… Hosszú évek óta zajlik ez az egész.
Mára szinte állandósultak a konfliktusok, vagy ha éppen nem veszekszünk,
akkor nem is szólunk egymáshoz. Ha nem ajnározom, akkor megsértődik, mint
egy kisgyerek, és elvonul a dolgozójába. Folyamatosan kritizál, gúnyol, durván
beszél velem. Azt érezteti, hogy egy nulla vagyok. Teljesen értéktelennek érzem
magam mellette. Minden energiámat felemészti, hogy megfeleljek az
elvárásainak, állandóan azon szorongok, vajon mibe köt bele, de hiába
próbálkozom jól csinálni, sehogy sem sikerül… Rettenetesen arrogáns és
lekezelő. Aztán meg sajnáltatja magát, hogy ő csak ad, és cserébe semmit nem
kap. Az a baj, hogy már a lányainkkal is kezdi, velük is kötekedik. Ez fáj a
legjobban. A múltkor Pankát szidta le, mert utolsó előtti lett az
aerobikversenyen. Elmondta mindenféle béna kacsának… Annyira bántott! Nem
szeretném, hogy a gyerekek sérüljenek ebben. Bár lehet, hogy ezzel már
elkéstem.
– Hány évesek a lányok?
– Panka hét, iskolás. Bubu meg négy, ovis. Igazából Borbála, de mi csak
Bubunak hívjuk.
A szeme könnybe lábad, maga elé mered. Most határozottan elgyötört az
arca.
Nézem, és arra gondolok, mi minden pereghet le belső mozijában, az
emlékek, régi vágyak, szép tervek tárházában. Vajon mennyi mindent remélt,
várt, hányszor csalódott, próbálkozott, mire eljött hozzám. A családra gondolok,
négy emberre, vitákkal és veszekedésekkel terhes napjaikra. Az otthon, ahol
szerencsés esetben a biztonság és szeretet légköre uralkodik, számukra a
feszültség és az elkeseredett csatározások színtere.
Kriszta arcán könnycseppek folynak végig, ő pedig bocsánatkérőn néz rám.
– Csak nyugodtan. Ha sírni kell, hát sírni kell, nincs miért szabadkoznia –
mondom, és az asztalon lévő papír zsebkendős dobozra mutatok. – Ez azért van
itt, mert ebben a szobában a sírásnak is helye van.
– Köszönöm! Ne haragudjon, nem szoktam így elgyengülni. A múltkor is,
amikor hívtam… nem is értem. Nem tudtam magam tartani.
– Lehet, hogy elérkezett az idő, amikor éppen az a dolga, hogy ne tartsa
magát?
– Lehet…
Felmerül bennem, vajon miért kér újra és újra bocsánatot? Miért gondolja
úgy, hogy valami szégyenletes dolgot tesz, ha felszínre engedi az érzéseit? Vajon
csak ebben a helyzetben zavarja, hiszen még alig ismerjük egymást, vagy más
körülmények között is igyekszik elnyomni a fájdalmát?
– Tudja, ezerszer eldöntöttem már, hogy vége, nem csinálom tovább, de
aztán mindig meggondoltam magam. Már réges-régen lépnem kellett volna,
mégsem tettem. Nem tudtam magam elszánni. Talán gyáva voltam? Most
azonban nem adom fel, végig kell csinálnom.
– Hm. A válás, a szakítás nem egyetlen lépés, és ritkán következik be egyik
napról a másikra. A legtöbb esetben hosszú, tépelődésekkel teli időszak előzi
meg. Ez egy folyamat, amely tele van egymással viaskodó ambivalens
érzésekkel. Menjek vagy maradjak – van, hogy százszor is megfordul bennünk,
mire megszületik az a végső döntés.
– Igen, ez eddig így volt, rengeteget gyötrődtem. Azt hiszem, most végleges
a döntésem. Úgy érzem, mindent megpróbáltam, nincs már mire várnom. Nem
akarom meggondolni magam…
– Úgy tűnik, mintha ez a mostani helyzet más lenne. Mitől vajon? Tudja rá
a magyarázatot? – kérdezem, mert mindig érdekes, miért pont ott és akkor szánja
rá valaki magát egy lépésre.
– Két hónapja halt meg a nagymamám. Nagyon szerettem. Az elmúlt fél
évben, amikor már nagyon beteg volt, még közelebb kerültünk egymáshoz.
Rengeteget beszélgettünk. Az utolsó héten ott ültem az ágya szélén, fogta a
kezem, és azt mondta: „Szeretném, ha végre boldog lennél! Hagyd ott, ne
szenvedj!”, és én megígértem neki, hogy boldog leszek, megszakítom a családi
örökséget, és nem adom tovább a boldogtalanság mintáját a lányoknak. Hát, így,
azt hiszem, ez volt az utolsó lökés.
– Szóval fogadalmat tett a nagymamának…

Ígéret a távozónak

A halál közelsége szokatlan lélektani állapot. A haldoklóknál gyakran

megfigyelhető a kényszer, hogy még mindent elrendezzenek.3 Ilyenkor
nemritkán az is előfordul, hogy iránymutatást adnak, kéréseket
fejeznek ki, hogy a túlélők hogyan folytassák az életüket. A távozó
szerettünknek tett ígéretnek rendkívüli ereje van, hiszen végleges,
visszavonhatatlan, az átalakítására, újratárgyalására nincs lehetőség. A
nagymama eltávozott, de maga mögött hagyott egy nagy feladatot: írd
át a felmenőidtől kapott forgatókönyvet, változtass, tedd meg, amit
nekünk nem sikerült! Ezen a ponton még alig tudok valamit Kriszta
életéről, ám a nagymama utolsó kívánságából kiderül, hogy
konfliktusokkal terhelt párkapcsolati minták adódnak át egyik
generációról a másikra. Magamban teszek egy megjegyzést, és tudom,
 hogy a beszélgetéseink egy későbbi szakaszában ez is fontos témánk
lesz.

– Igen, valahogy úgy. Talán ez adja majd a kapaszkodót, amikor

meginognék. Eddig billentem ide-oda. Hol el akartam futni, hol meg biztos
voltam benne, hogy meg tudom oldani, hogy az a helyes döntés, ha maradok, és
nem teszem tönkre a családot. Ön mit gondol erről?
– Azt hiszem, a tönkretétel szóban rengeteg önvád van. „Tönkreteszem” –
számomra ez fullasztóan hangzó megfogalmazás. Én nem használnám. Úgy
látom, nehéz időszak ez az ön számára. Elveszítette a nagymamáját, boldogtalan
a házasságában, a lelki tartalékai kimerültek, aggódik a gyerekek miatt. Sok-sok
érzés, amivel valamit kezdenie kell.
Néz, bólogat, csorog a könnye. (Két évvel később majd elmondja, hogy
ezek a mondatok hónapokig csengtek a fülében. Hosszú évek után először
enyhült a bűntudata, és látta magát rossz és felelőtlen alak helyett egy kétségek
között gyötrődő, megviselt embernek.)
– Kriszta! Mi most a legnehezebb ebben a helyzetben? Mitől tart
leginkább?
– Mitől…? Leginkább a gyerekek elvesztésétől. Attól félek a legjobban…
– Ezt hogy érti?
– Az van, hogy András azzal fenyegetőzik, hogy elperli tőlem a lányokat,
és teljesen tönkretesz. Azt mondta, az utcára kerülök, pont oda, ahol a helyem
van, és ott fogok éhen halni.
– Hm, ezt nagyon szorongató lehetett hallani… Hogy reagált a
fenyegetésre?
– Rácsaptam az ajtót. De közben azért kikészültem, pedig gondolom, nem
tudja megtenni. Később bocsánatot kért, de ez már többször előfordult. Mármint
az, hogy fenyegetőzött, aztán meg bocsánatot kért. Pontosan tudja, hogy ezzel ki
tud borítani.

Ördögi kör

A fenyegetés hatására kialakuló félelem természetes reakció, ami

minden racionális érv ellenére is megjelenhet. Hiába csekély egy
 esemény bekövetkezésének a valószínűsége, ha fenyegetve érezzük
magunkat, akkor az okos esélylatolgatások mit sem érnek. Válás vagy
párkapcsolati konfliktus esetén sajnálatosan gyakran fordul elő, hogy a
szülők a gyerekeket használják fel a másik befolyásolására. Ez nem
más, mint érzelmi bántalmazás. A gyermek elvesztésétől való félelem
az egyik legerősebb fenyegetettségérzés, ami rendkívül megterheli a
megzsarolt felet. A fenyegetés-bocsánatkérés-fenyegetés spirálja pedig
felemészti a lelki tartalékokat. A gyermek nem magántulajdon, nem
egy autó vagy ház, amelyre válás esetén kizárólagos jogot lehet
formálni. Hacsak valamelyik szülőnél nem állapították meg az
alkalmatlanságot, és azt, hogy veszélyt jelent a gyermek számára, a
gyerekeknek mindkét szülőre szükségük van. Éppen ezért a védelmük
érdekében tanácsos lenne, ha a párkapcsolati konfliktusok rájuk nem
terjednének ki.

– Mondja, kire számíthat most ebben a helyzetben? – kérdezem, mert

szeretném felmérni, milyen társas erőforrásokat mozgósíthat, vannak-e
családtagok, barátok, akik mellette állnak, és segítenek megküzdeni ezzel a
kritikus élethelyzettel.
– Főleg az édesanyámra számíthatok. Most úgy érzem, mellettem áll. Ő is
azt mondja, mint a nagymamám: ha nem megy, akkor változtassak, ne viseljem
el egy életen át. Pár barátom is van, akik tudnak a problémáinkról, de őket nem
akarom terhelni. Tudja, mindenkinek megvan a maga baja.
– Ebben igaza van, de talán nem is megterhelésként élnék meg, ha
segíthetnének önnek – bátorítom, mert úgy tűnik, nehezére esik, hogy támogatást
kérjen a környezetétől.
Ahogy nézem, azon kapom magam, hogy előredőlök, így csökkentve a
köztünk lévő távolságot. Észreveszem a spontán mozdulatot, és elgondolkodom.
Miért mozdultam közelebb? Mit indított el bennem? Azt hiszem, szeretnék neki
erőt és védelmet biztosítani. Legszívesebben átkarolnám, mint egy kisgyereket,
elmondanám neki, hogy nincs egyedül, hogy értem és értékelem, amit
megosztott velem. A kétségbeeséséhez, a kilátástalanságához egyértelműen
tudok kapcsolódni. Személyes életemben engem sem kerültek el a mélypontok.
Éreztem már elveszettnek és tehetetlennek magam, miközben tisztában voltam
vele, hogy abban az élethelyzetben nem adhatom fel, nekem kell a
hozzátartozóim számára biztonságot nyújtanom.
Beszélgetésünk alatt leginkább a szemei fogtak meg, melyekből
kimerültség, szomorúság és kétségbeesés keveréke áradt. Igen, határozottan
segítségkérőnek élem meg, aki elhozta hozzám élete válságát, és most arra vár,
tartsam meg, mutassak irányt. Közben azonban, ahogy vékony, törékeny
testalkatához alig illő csontos kezeire téved a tekintetem, az erőt is érzem benne,
amely most ugyan átmenetileg rejtőzik, de biztosan újra előcsalogatható.
– Tudja, egyszerűen nem értem, miért csinálja. Pedig olyan szép életünk
lehetne… Mindenünk megvan, a lányok egészségesek, okosak, igazi stramm kis
csajok. Nem szabadna ennek történnie – arcán megjelenik az értetlenség. Rám
emeli a tekintetét, látom, azt szeretné, ha most egy egyszerű megfejtéssel
szolgálnék. Eszembe jut, hogy ez a kihangosított belső monológ milyen gyakran
jött felszínre ebben a szobában.

Felelősség önmagunkért

Egy boldogtalan párkapcsolatban újra és újra felmerül a kérdés: miért?

A terápiás beszélgetések kezdeti szakaszában visszatérő dilemma:
vajon a másik miért teszi azt, amit? Mi lehet az oka a viselkedésének?
Miért nem hajlandó változni? Miért nem ad több szeretetet? Miért nem
csinálja ezt vagy azt? Általában időre van szükség, míg a másik
elemzése, az ő motivációinak boncolgatása mellé, majd helyébe lép a
saját érzelmi reakciók és viselkedés megértésének vágya is. Az
önismeret mélyülésével a „te” mellett megjelenik az „én” és a „mi” is.
A páciens lassan kezdi megérteni, őt milyen tudattalan erők mozgatják,
és azok hogyan befolyásolják azt, hogy mi történik szoros érzelmi
kapcsolataiban, legyen szó szülő-gyerek, baráti vagy szerelmi
kapcsolatról. Ezzel párhuzamosan a felelősség kérdése is
átértékelődik. A terápia elején sokan érzik úgy, a felelősség nagy része
a másikat terheli, hiszen míg ők mindent megtesznek a változásért, a
másik állandóan ellenáll, és szabotálja a próbálkozásaikat. Később
azonban az is kiderül, hogy ők maguk is részei a folyamatnak, és
felismerik, mivel járulnak hozzá a játszmák mozdíthatatlanságához, a
romboló dinamikák fennmaradásához.

– Hogy telnek most a napjai? – érdeklődöm, mert szeretném megtudni,

ebben az érzelmileg megterhelő helyzetben milyen testi, életmódbeli
változásokat tapasztalt. Elmondja, hogy nehezen alszik el, hajnal felé felriad, és
nem tud visszaaludni. Az elmúlt hónapban három kilót fogyott, nincs étvágya.
Általában heti két futással és egy jógaórával próbálja levezetni a feszültségét, ám
most a sport is nehezére esik. A háztartást és a gyerekeket ellátja, de most még a
rutinfeladatok is extra megterhelést jelentenek a számára.
– Vannak pillanatok, amikor szinte kilátástalannak tűnik a helyzetem,
olyankor alig van erőm bármihez. Aztán csak összeszedem magam… Magam
miatt lehet, hogy nem mozdulnék, annyira megtanultam már tűrni, de a
gyerekeknek nem ezt a sorsot szántam. Nem akarom, hogy így nőjenek fel. Nem
szeretném, ha a boldogtalanságot vinnék tovább – erősíti meg újra, milyen
fontos szerepet játszik a gyerekek jövője a döntésében. Próbálja titkolni előlük,
mennyire megviseli az elmúlt időszak, ezért csak esténként, amikor elaludtak,
mer sírdogálni a konyhában.
– Kriszta! Mit vár tőlem, miben látja a szerepemet és a közös munkánk
szerepét ebben a helyzetben? – kérdezem, mert kíváncsi vagyok rá, mennyire
reálisak és megvalósíthatók az elképzelései.
– Azért kértem a segítségét, mert szükségem van valakire, aki mellettem áll
a következő időszakban.
Néhány perccel korábban pont ezt éreztem: átölelni, védeni szerettem
volna. A belső élményem tehát egybecseng Kriszta velem szembeni elvárásával,
a kapcsolatunkról kialakult fantáziájával.
Hamar eltelik az 50 perc. Kikísérem, kezet fogunk, ő pedig halványan
elmosolyodik. Ahogy rám néz, úgy érzem, mintha meg akarna nyugtatni: ne
féljek, minden rendben lesz. Mintha ő próbálna engem óvni az érzelmi
megterheléstől. Úgy érzem, nagyon jellemző lehet rá, hogy védő, támogató
szerepet vesz fel a kapcsolataiban.
Az ajtó becsukódik mögötte, ám bennem ezer kérdés maradt nyitva. Az jár
a fejemben, egyszerre milyen sokat és mégis keveset tudok meg a másik
emberről az első találkozás alkalmával. Ilyenkor csupán felvillanó információk,
benyomások, apró mozdulatok vannak előttem, amelyek majd a jövőben állnak
össze koherens élettörténetté.
Ma „csak” kölcsönösen tájékozódtunk, ízlelgettük, milyen érzés ott ülni
együtt egy szobában: csökken-e a kezdeti szorongás, sikerül-e
összehangolódnunk, biztonságosnak tűnik-e az együttlét? Miközben az
érzéseimet elemzem, Kriszta története alapján azt is el kellett döntenem, az ő
támogatása, pszichés ellátása belefér-e a szakmai kompetenciámba. Tudok-e
érdemben segíteni, vagy tovább kell irányítanom?
Kriszta egyértelműen kritikus életszakaszban van. Gondolatait, érzéseit az
aktuálisan zajló érzelmi konfliktus és annak megoldási lehetőségei foglalják le.
A krízis igénybe veszi és nagyrészt felemészti énerejét. Szorong, kibuggyanó
érzelmeit nehezen kontrollálja. Keresi a megoldást, amit, úgy tűnik, meg is talált,
ám ez még nagyon képlékeny. Pillanatnyilag nem sokat lát a jövőből, csak a
változás szándéka fogalmazódott meg, a konkrét lépések még kidolgozásra
várnak. Ebben a helyzetben fokozottan szüksége van a támogatásra, és arra,
hogy legyen egy hely, ahol teljes biztonságban érezheti magát, ahol bátran
kimondhatja az érzéseit. Legfontosabb feladatom a pozitív kapcsolat kiépítése, a
bizalmi légkör megteremtése. Heti találkozásaink adják majd a struktúrát ebben
a jelenleg még kaotikusnak tűnő helyzetben.
Aznap este futni indulok. A napi meditáció mellett heti néhány alkalommal
szükségem van a futás lendületességére is. Ez a két dolog segít egyensúlyban
tartani magam, és feldolgozni annak a rengeteg nehéz élettörténetnek a stresszét,
amellyel a munkám során találkozom. Ahogy bemelegítek, és elindulok az első
körre, tudom, most 45 perc befelé figyelés következik. Ám valami megzavar.
Újra és újra Kriszta arca sejlik fel előttem. Hallom a hangját, látom magam előtt
a tekintetét. Húsz perc után megállok. Úgy elfáradtam, mintha a szokásos táv
dupláját teljesítettem volna. Úgy tűnik, a története mélyebben hatott rám, mint
gondoltam.

Nem „segítünk haragudni”

A párkapcsolati konfliktusról szóló terápiák fokozott körültekintést

igényelnek. Családok, gyerekek sorsáról, jövőjéről van szó, ami nagy
felelősséggel jár. A páciens részéről természetes elvárás, hogy a
pszichológus tanúsítson megértést, és nyújtson támogatást a
magánéleti viharok során. Ez azonban – bármilyen nagy is rá az igény
– nem jelentheti azt, hogy „segítünk neki haragudni”. A támogatás a
páciens-pszichológus kapcsolatban azt jelenti, hogy elfogadjuk a
szubjektív megéléseket, és engedjük, sőt bátorítjuk akár a szélsőséges
érzések felszínre kerülését is. A páciens lehet dühös, csalódott,
kezdetben hibáztathat másokat, de idővel a saját szerepét,
működésmódját is fel kell ismernie, hogy képes legyen a változásra. A
cél, hogy az aktuális kapcsolati nehézségéből kiindulva feltárjuk, hogy
általában mi történik szoros érzelmi viszonyaiban. Fontos megismernie
korai, tudattalanul működő kapcsolati mintáit, hiszen ezek
kormányozzák újra és újra hasonló helyzetekbe.
Amikor valaki párkapcsolati problémákról beszél, azzal is
tisztában kell lennünk, hogy csak a valóság benne leképeződő verzióját
halljuk. Amiről beszél, az az ő egyéni megélése, és szinte biztosra
vehető, hogy a párját hallgatva felmerülne bennünk a kérdés, vajon
ugyanarról a kapcsolatról van-e szó. Kezdő pszichológusként néhány
alkalommal elcsodálkoztam, amikor úgy alakult a helyzet, hogy
találkoztam pácienseim társaival. Az ő megéléseik, és az én
benyomásaim időnként köszönő viszonyban sem voltak egymással.
Egy esetben például a segítségemet kérő férfi „törékeny gazellaként”,
„védelemre szoruló kis Bambiként” írta le a szerelmét. Amikor végül a
hölgy is eljött egy beszélgetésre, a férfinál másfél fejjel magasabb,
jelentősen erősebb testalkatú, kifejezetten domináns, irányító nő állt
előttem. Ennyit a szubjektív torzításokról.
A párkapcsolati helyzetek megítélésével tehát csínján kell bánni.
Van azonban egy eset, amikor határozott, ha kell direkten irányító
hozzáállásra van szükség. Ha a páciens bántalmazó kapcsolatban él, a
terapeutának kötelessége állást foglalni. Ebben az esetben akár
határozott tanácsadásra is sor kerülhet. Ezekben a helyzetekben nem
elfogadható a semleges vagy óvatoskodó attitűd. A bántalmazás az
bántalmazás, és éppen attól tud azzá válni, hogy az áldozat elveszíti
reális helyzetértelmezését, önmagát hibáztatja, helytelen viselkedését,
személyiségének hiányosságait okolja. A bántalmazás nem csak fizikai
formában jelenhet meg. A lélek megtörése, az önbizalom, önértékelés
módszeres csorbítása, a megalázás, a hibáztatás, a másik
szükségleteinek figyelmen kívül hagyása szintén maradandó károkat
hagyhat maga után. Az érzelmi bántalmazás következményeinek
súlyosságát fájdalmasan sokáig alulbecsültük. Nyomában szorongás,
depresszió, pszichoszomatikus betegségek alakulhatnak ki. A
családban jelen lévő érzelmi bántalmazás a gyerekek kognitív és
emocionális fejlődésére abban az esetben is negatív hatással van, ha
nem ők a közvetlen célpontok. A bizonytalanság, a fenyegetettség
élménye stresszállapotot jelent, ami ha állandósul, károsítja az éretlen
idegrendszert. Éppen ezért nem bagatellizálhatjuk el, és mindent meg
kell tennünk, hogy segítsük a helyzet mielőbbi megszüntetését.
 Rózsaszín álomból rideg valóság

Kint nyár eleji, szikrázó napsütés, minden tele lendülettel, könnyedséggel.

Ahogy Krisztát meglátom, arra gondolok, milyen éles a kontraszt a külső
valóság és az ő belső világa között. Ma fáradtabbnak tűnik, mint első
találkozásunkkor. Szemei beesettek, alattuk sötét árkok húzódnak. Mozdulatai
lassúak, enerváltak. Lendületesen, felszabadultan futottam ajtót nyitni, ám
érzékelve hangulatát, önkéntelenül lekerekítem a mozdulataimat, lelassulok én
is. Mozgásom, testtartásom, hangszínem automatikusan illeszkedik a másik
ember érzelmi állapotához. Carl Rogers, a személyközpontú pszichológia alapító
atyja világított rá, hogy az empatikus ráhangolódás milyen elengedhetetlenül
fontos szerepet játszik a segítő kapcsolatban.4 A terapeuta a beleélés által tudja
megérezni és megérteni a másik ember érzéseit, miközben a saját határait
megtartva képes marad a segítségnyújtásra.
– Hogy jött ma? Milyen érzésekkel? – teszem fel az indító kérdést, és kis
magyarázatot is fűzök hozzá. – Tudja, ez sztenderd kérdés lesz. Minden
alkalommal, amikor találkozunk, meg fogom kérdezni, ahogy azt is, hogy mi
történt a legutóbbi találkozásunk óta eltelt időben, amit fontosnak tart elmesélni.
– Egyre nehezebb otthon… Elmondtam Andrásnak, hogy beadtam a
válópert. Őrjöngött. Próbáltam a lehetőségekhez mérten higgadtan beszélni vele,
de esélyem sem volt – zsebkendőt vesz elő, gyűrögeti, mintha az lenne a
fogódzó. – Szörnyen lekezelő tud lenni. Ahogy beszél velem. Aztán felpattant és
elrohant. Amikor hazajött, órákig csak mondta, hogy milyen fontosak vagyunk
neki, és ne rontsam el végleg az életét, a gyerekekkel sem tehetem meg. Nem
fogja fel, hogy a legrosszabb, ami a gyerekekkel történhet, ha feszültségben kell
felnőniük. Soha nem tudtunk, és most sem tudunk értelmes felnőtt emberként
beszélni. Szerinte nincsenek problémáink, én reagálok túl mindent, mert instabil
és hisztis vagyok. Azzal vádolt, hogy önző és érzéketlen vagyok, aki
keresztülgyalogol rajta, aki csak magára gondol. Utána jött a könyörgés, sírt,
hogy neki én vagyok az utolsó esélye az életében, hogy boldog legyen.
– És ön? Mit tett ebben a helyzetben?
– Csak hallgattam.
– Érzéketlen és önző, aki keresztülgyalogol a párján, meg instabil és hisztis.
Mit érzett, amikor ezt hallotta?
– Szégyelltem magam. Egészen kicsire megyek össze, amikor így beszél
velem.
– Szégyellte magát, és kicsire összement. Vagyis van önben egy rész, amely
egyetért Andrással? Ami azt mondja, bizony, Kriszta, te tényleg érzéketlen, önző
ember vagy, ezért megérdemled, hogy így bánjanak veled.
– Talán igaza van, tényleg úgy érzem, amikor szid, hogy betalál, hogy jól
lát engem: tényleg olyan rossz vagyok, amilyennek leír. Tudom, hogy nehéz ezt
megérteni, de őszinte leszek: mindig elbizonytalanodom. Annyira ki tud
billenteni. Meg amikor könyörög és kedveskedik…
– Olyankor ön megsajnálja, megenyhül, aztán reménykedni kezd? –
próbálom megragadni és szemléletessé tenni a különböző érzések egymást
követő hullámait. Nem célom helyette megfogalmazni, hogy mi megy benne
végbe, de időnként rávilágítok, hogy a külső szemlélő számára mennyire
bejósolható, és leírható az, ami belülről nagyon egyéni történetnek tűnik.
Életünk eseményei sokszor attól válnak nehezen kezelhetővé, hogy úgy
gondoljuk, csak velünk történnek meg ezek a szokatlan, szégyenletes vagy
érthetetlen dolgok. Ez az érzés elszigetel a környezetünktől. Az a hamis
elképzelésünk alakul ki, hogy nincs senki, akivel megosztható lenne, amin
keresztülmegyünk. Kialakul a romboló magány érzése, amely idővel egyre
magasabb falakat emel, melyek mögött végül elveszünk a világ számára. Amikor
úgy döntök, hogy valaki helyett kimondom az érzéseit, a célom nem más, mint a
falak lebontása. Azt üzenem: nézd, nem vagy egyedül, más is érzett,
gondolkodott, cselekedett már így. Nincs ebben semmi vállalhatatlan, semmi
rettenetes, semmi szégyellnivaló.
Kriszta bólogat, és úgy néz rám, mint egy kisgyerek, aki azt hitte, leszidják,
és nehezen hiszi el, hogy senki nem haragszik rá.
– Pontosan. Olyan ez az egész, mint egy hullámvasút. Régen is ez történt.
Kiborultam, akkor kedves volt, és kicsit jobb lett egy ideig, aztán kezdődött
minden elölről.
Látom, mennyire megviselik saját ambivalens érzései. Hol
elviselhetetlennek érzi a helyzetet, és menekülne, hol önmagát hibáztatja, és
azonosul azzal a negatív képpel, amit András mutat róla, majd megsajnálja a
férfit, és elgyengül. Ezek a szekvenciák pedig újra és újra váltják egymást. Nem
csoda, ha kimerült, hiszen nagyon megterhelő ezeknek az egymással ellentétes
érzéseknek és viszonyulásoknak a kezelése.
– Kriszta! Mit gondol arról, ami önök között történik? Mondana rá egy
szót?
– Házasság… – mondja kesernyés mosollyal.
– Gondolja, hogy ez a házasság?
– Hát, nem sok harmonikus kapcsolatot láttam magam körül.
 – Erre gondolt a nagymama? Hogy az ön számára ez a kapcsolati minta,
amit szinte törvényszerűnek tekint?
– Nehéz elhinnem, hogy lehet máshogy is élni.
– Ahhoz, hogy minél pontosabban megértsem mindazt, ami önök között
zajlik, szeretném megismerni a kapcsolatuk történetét! Meséljen el mindent,
amit fontosnak tart!
– Tíz éve ismerkedtünk meg. Akkor éppen úgy éreztem, egyenesbe jött az
életem. Pár hónappal korábban zártam le egy rövid, de annál viharosabb
kapcsolatot. Én nagyon szerelmes voltam, és azt hittem, a srác is, de aztán
kiderült, hogy összekeveredett a legjobb barátnőmmel. Megcsalt, de
fogalmazhatnék úgy is, hogy megcsaltak. Nagy veszteség volt. Egyszerre lett
vége egy szerelemnek meg egy barátságnak. Utána tettem egy fogadalmat, hogy
legközelebb körültekintőbb leszek, jobban megnézem, kibe leszek szerelmes.
Mintha ez elhatározás kérdése lenne. Férjet, családot, gyerekeket szerettem
volna. Egy házat zöld gyeppel, meg egy vizslát, ami ott rohangál a kertben, a
gyerkőcök meg kacagva utána. Ezt képzeltem el magamnak, de közben azért
egyre jobban kételkedtem benne, hogy mindez megtörténhet. Ketyegni kezdett a
biológiai órám is, 27 voltam, és korábban mindig úgy terveztem, hogy 30 éves
korom előtt megszülöm az első gyerekemet.
És akkor jött András. Hihetetlen volt az egész. Magas, jóképű, elképesztő
stílusérzékkel. Mint akit minden reggel stylist öltöztet. Mellette mindenki szürke
egérnek tűnt. Ráadásul okos volt és művelt. Teljesen magával ragadott. De nem
csak engem. Ha egy összejövetelre megérkezett, két percen belül ott zsongott
körülötte mindenki. Állandóan a középpontban volt, a többiek itták minden
szavát. Ő meg láthatóan élvezte és sütkérezett a csodálatukban. Nekem ez is
imponált. Tetszett, ahogy szeret tetszeni. Ma pont ettől ráz ki a hideg. Az állandó
feltűnési vágyától. Nem érdekes?
– Általában így szokott lenni. Amikor beleszeretünk valakibe, még a
később idegesítő, zavaró tulajdonságai is eszméletlenül vonzónak tűnnek. Ez
nem véletlen. A szerelem állapotában megváltozik az agyműködésünk. Az a
terület, amely egyébként a kritikai gondolkodásért felel, ilyenkor nyugalmi
állapotba kerül. Szabira megy, hogy ne zavarja meg a másik idealizálását.
Később, amikor a szerelem lecsillapodik, újra képesek vagyunk észlelni a zavaró
tulajdonságokat, de jó esetben addigra már kialakult egy mély kötődés, ami
segíti az elfogadást. Szóval a kezdeti csodálattal önmagában nincs baj.
– Hm, jó tudni! Szóval, én még új voltam a baráti társaságban, de engem is
beszippantott a bűvkörébe. Nem titkolom, rettenetesen vágytam rá, de közben
teljesen irreálisnak tűnt, hogy Mr. Big engem válasszon. Sokáig nem is történt
semmi. Aztán az egyik srác udvarolni kezdett. Láttam, hogy ezt András is
észrevette, de akkor már letettem róla, hogy köztünk lehetne valami. Aztán
egyszer csak kaptam tőle egy sms-t: „Azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy
beszélnünk kell.” Ez nagyon magabiztosan hangzott. A fellegekben jártam. Tél
volt, amikor elkezdődött a kapcsolatunk. Emlékszem, az első randevúink
egyikén felvitt a Normafához. Sétáltunk a szakadó hóban, aztán a táskájából
előhúzott egy üveg pezsgőt meg két poharat. Pont, mint egy hollywoodi filmben.
Teljesen elvarázsolt. Végzetesen beleszerettem. Sem aludni, sem enni nem
tudtam ettől az érzéstől. Mondjuk, aludni ő sem hagyott, mert 24 órából 23-at
folyamatosan kapcsolatban voltunk. Ahogy elváltunk, már hívott is, annyira
hiányoztam neki. Egyszerűen minden tökéletesnek tűnt. Kényeztetett, csodált,
imádott. Naponta ezerszer leírta, mennyire szeret, hogy én vagyok „a Nő” az
életében, és úgy érzi, bennem megtalált mindent, amire vágyott. „Életem
legszebb története vagy” – ezt mondta, én meg elhittem, hogy valami sosem
volt, sosem lesz mesének vagyok a főszereplője. Felnéztem rá, rajongtam érte,
fel akartam oldódni ebben a szerelemben.
– Ez elég idillien hangzik. Milyen érzés volt ez a csodálat önnek?
– Életemben először gyönyörűnek és kívánatosnak láttam magam.
Elkezdtem máshogy öltözni, azt hiszem, még a mozgásom is megváltozott,
valahogy átformált, hogy ennyire akart engem.
Ahogy hallgatom, elképzelem a fellegekben járó Krisztát, és azon
gondolkodom, milyen elsöprő hatást tudunk egymásra gyakorolni mi, emberek.
A körülöttünk élők tükörként működnek. Vannak tükrök, amelyek szépnek és
jónak mutatnak, másokat elkerülünk, mert kevéssé tetszetős a kép. Idővel
azonban az eredetileg jó tükrök is elhomályosulhatnak, ami fájdalmas
csalódással jár.
– Mikor érezte először, hogy valami talán mégsem stimmel?
– Ezen sokat gondolkodtam. Tudja, ha teljesen őszinte akarok lenni, már a
legelején volt egy rossz érzésem, de elnyomtam magamban.
– Miből fakadt az az érzés? Vissza tud rá emlékezni?
– Valahogy túl gyors volt a tempó. Azt hiszem, hamarabb mondtunk ki
dolgokat, mint egyébként szokás. De közben azt gondoltam, hülye vagyok,
hiszen mindenki egy ilyen elsöprő szerelemre vágyik. Utólag persze okos az
ember.
– Szóval a kezdeti rossz érzéseket elhallgattatta magában?
– Igen. Aztán történt valami. Azt hiszem, nyolc hónapja voltunk együtt,
amikor lebetegedtem. Akkor már együtt laktunk. Színházba készültünk, de
belázasodtam. Gondoltam, egyértelmű, hogy lemondjuk a programot. András
azonban kiakadt. Azt mondta, nem lehetek ennyire önző, ő sem érzi jól magát,
de ez egy jó darab, amit feltétlen látni akar. Akkor vesztünk össze először.
Nagyon sírtam, hogy hogy lehet ennyire érzéketlen. Aztán másnap persze
kibékültünk.
– Hogyan magyarázta meg magának a történteket?
– Elhittem, hogy tényleg nem volt olyan komoly bajom, ami indokolta
volna, hogy lemondjam a programot. De főleg a rettegésre emlékszem, hogy
elszúrtam életem nagy szerelmét. Borzasztóan megijedtem, hogy elveszítem.
Mellette olyan biztonságban éreztem magam, mint talán soha azelőtt.
– Szóval, meggyőzte magát, hogy rosszul értelmezi a helyzetet, mert félt,
hogy elveszíti a biztonságot, amit András mellett érzett.
– Így valahogy. Engem mindenki határozott, magabiztos nőnek gondol.
Általában azt hiszik, erős vagyok, aki kézben tartja az életét.
– Tévednek talán?
– Kifelé úgy tűnik, hogy talpraesett meg kiegyensúlyozott vagyok, de a
falak mögött egy szorongó nyuszi lapul.
– Vagyis a környezetének bekínál egy kedves, kiegyensúlyozott, talpraesett
képet önmagáról, ahhoz engedi őket kapcsolódni, miközben a szorongó énje ott
marad a színfalak mögött magányosan.
– Valóban soha nem szerettem megmutatni, ha valami bántott vagy
szomorúvá tett.
– Vajon miért döntött úgy, hogy a negatív érzéseit elrejti a világ elől?
– Nem tudom, nálunk nem volt divat a lelkizés.
– Lelkizés. Mintha pejoratív hangzása lenne.
– Azt hiszem, gyengeségnek tartottuk.
Néhány mondat, és mégis milyen sokat elárul egy ember gyerekkoráról,
felsejlik az a légkör, amelyben Kriszta kislányként elsajátította a világról és
önmagáról alkotott elképzeléseit, és megtanulta, mi az, amit vállalhat
önmagából, és mit kell cenzúráznia.

Hogyan viszonyul a szülő a gyermek

érzelmeihez?

Az érzelmek nagyon fontos szerepet játszanak az emberi kapcsolatok

kialakításában, fenntartásában és szabályozásában. Az alapérzelmek,
az öröm, szomorúság, félelem, düh, meglepetés és undor biológiailag
meghatározottak, vagyis minden embernél veleszületetten
megjelennek. Azt azonban, hogy ezekből az érzelmekből mit mutatunk
meg a környezetünknek, egyrészt a kultúránk szabályozza, másrészt a
szüleink hatása szerint alakul. A családok között jelentős különbségek
vannak abban a tekintetben, hogy hogyan reagálnak az érzelmek
kifejezésére. John Gottman amerikai pszichológus kutató és
munkatársai egy évtizedet átölelő, utánkövetéses vizsgálatuk során
négy szülői hozzáállást különböztettek meg:5

Érzelmi fejlesztő szülő: Elfogadja a gyerek érzéseit, szóban és tetteiben

is azt üzeni: „Jogod van azt érezni, amit érzel!” Bátorítja, hogy
szabadon kimutassa az érzéseit, legyen az öröm vagy félelem,
szomorúság vagy düh. Az érzelmi fejlesztő szülő az elfogadás által
érvényesíti a gyerek érzéseit. A gyerek megtanulja, hogy érzései
hitelesek, felvállalhatja, kimondhatja őket, így később sem igyekszik
elnyomni vagy eltitkolni mások elől. Érezni nem bűn, hanem a
legtermészetesebb emberi működés. Az ebbe a csoportba tartozó
szülők az elfogadás mellett azt is megtanítják, hogy az érzések
kibírhatók, elviselhetők, és még a legfájdalmasabb élményből is van
kiút. Ennek hatására a gyereknek fejlődik az érzelmi intelligenciája,
képes lesz a saját és mások érzelmi állapotának megértésére és
szabályozására is.

Elutasító szülő: Bagatellizálja vagy semmibe veszi, ezáltal

érvényteleníti a gyermek érzéseit. A „ne reagáld túl” vagy a
„katonadolog” típusú mondatokkal valójában azt üzeni: „ne terhelj az
érzéseiddel, mert én sem tudok mit kezdeni velük”.

Laissez-faire, vagyis be nem avatkozó szülő: A gyerek minden

korlátozás nélkül szabadjára engedheti az érzéseit, a szülő nem segít
sem a szabályozásban, sem az érzelem feldolgozásában.

Helytelenítő szülő: Nem csupán elutasítja, de bünteti, helyteleníti az

érzelemkifejezést, akár szidással „szoktatja le” a gyereket az érzelmek
felvállalásáról.
Kriszta lineárisan mesél, vagyis az események, mint egy lánc szemei, követik
egymást. Érződik, nem először gondolja végig, mi mindenen ment keresztül,
hogyan torzult a kezdeti tündérmese szomorú valósággá. András hol ebbe, hol
abba kötött bele. Először csak kérdéseket tett fel, amelyek elbizonytalanították.
A kezdeti célpont Kriszta munkája volt. „Biztos, hogy ez álmaid állása?” „Nem
gondoltál még arra, hogy valami értelmesebbet csinálj?” „Szerinted lesz itt
előrelépési lehetőséged?” „Biztos, hogy életed végéig ezen a szinten szeretnél
megrekedni?” Ezekben a mondatokban már megjelent Kriszta leértékelése.
Akkoriban egy nagy amerikai multinál dolgozott a szállítmányozási részlegen,
karrierje egyenletesen ívelt felfelé.
– Hogyan hatottak önre ezek a kérdések?
– Először nem is nagyon értettem, mire akar kilyukadni. Gyanútlanul
magyaráztam, mennyire jól érzem magam a munkahelyemen, de ő továbbra is
mondogatta, hogy ennél többre vagyok képes. Aztán kezdtem magam egyre
rosszabbul érezni.
– Úgy tűnik, fokozatosan átvette András nézőpontját. Mintha a saját
megélései helyett az ő véleményét formálta volna belső valósággá.
– Szinte csúsztam bele az elégedetlenségbe…
Hiába kapott új, kreatív feladatokat, lassan elveszítette az érdeklődését. Egy
idő után sem a kiemelkedően jó fizetés, sem a remek csapat nem tudta motiválni.
Kedvetlen, nyugtalan lett, mint aki nem találja a helyét. Egyre többször érezte
komplett csődtömegnek magát, aki sorozatos rossz döntései miatt zsákutcába
kormányozta a karrierjét.
– Aztán jöttek a családomra vonatkozó megjegyzések. Azt mondta, anyám
érzelmi manipulátor, aki mindenkit kihasznál, ezért akkor járok a legjobban, ha
minél távolabb vagyok tőle. Néha egészen bántó tudott lenni. Egy alkalommal,
amikor valamin megsértődött, azt mondta, nem csoda, hogy apukám inkább
meghalt, hiszen anyám mellett nem lehet élni. Közben, amikor meglátogattuk,
kedves és udvarias volt vele.
– Mit érzett, amikor ezt hallgatta?
– Kuszaságot, zavarodottságot. Addig volt egy elképzelésem a családomról,
de az a kép, amit András festett róluk, szinte sokkolt. Már csak hébe-hóba
hívtam anyut, mert nem nagyon tudtam, mit mondhatnék neki. Olyan volt,
mintha folyamatosan tágulna köztünk a szakadék. András nyugtatgatott, hogy ez
a természetes, éppen most növök fel, és ideje volt már leválnom. „Meg kell
értened végre, most már mi vagyunk egy család, anyád már nem lehet olyan
fontos.” Később a barátok is sorra kerültek. Mindenkiben talált valami
kivetnivalót. Az egyik műveletlen volt, a másik törtető karrierista, a
harmadiknak a hangja volt idegesítő. Lassan kikoptam a társaságból, alig
találkoztam velük, mert békésebb volt nem vitatkozni Andrással.
– Jól értem, hogy inkább lemondott a családjáról és a barátairól, csak ne
alakuljon ki konfliktus?
– Valahogy így. Nem szeretem a feszültséget. A szüleimnek nem volt jó a
házasságuk, abban nőttem fel, ezért próbálom kerülni.
– Tehát egyrészt igazat adott Andrásnak, hogy „problémás” a családja,
másrészt igyekezett kerülni a konfliktust. Talán pont ettől vált irányíthatóvá?
– Tényleg irányítható voltam, de ezt akkor még nem láttam.
– Ez általában nem egyik napról a másikra alakul ki egy kapcsolatban,
sokkal inkább fokozatosan masírozunk bele azokba a helyzetekbe, amelyekben
aztán igazán vacakul érezzük magunkat. Mint a béka, amely alatt lassan forralják
fel a vizet. Ha hirtelen dobnák a zubogó vízbe, kiugrana, ám ha apránként
emelkedik a hőmérséklet, mire észbe kap, már megfőtt.
Egy idő után András azt javasolta, Kriszta hagyja ott a munkahelyét, ha már
annyira rosszul érzi ott magát. Ő jól menő ügyvédként eleget keres, nincs
szükségük többre. Egy ideig legyen otthon, élvezze a szabadságot, aztán később
majd eldönti, mihez szeretne kezdeni. Kriszta hezitált kicsit, de néhány hét
múlva megírta a felmondólevelét, így alig egy évvel a megismerkedésük után
háziasszony lett.
– Fejest ugrottam a semmibe, mint akit hipnotizáltak. Fogalmam sem volt
róla, mit csinálok, csak szerettem volna a kedvében járni, várni haza. Én még a
hagyományos férfi-nő szerepben nőttem fel, és a lelkem mélyén mindig arra
vágytam, legyen valaki, aki mellett a család a legfontosabb feladatom. András
nem sokat beszélt a gyerekkoráról, de azt tudtam, hogy az anyukája elég ridegen
bánt vele, nem sok szeretetet meg törődést kapott tőle. Azt éreztem, én majd
kárpótolom mindenért, szeretni fogom, gondoskodom róla.
András eleinte örült, napközben hívogatta, élvezte, hogy bármikor el tudja
érni. „Olyan jó, hogy csak az enyém vagy!” – mondta. Amikor Kriszta először
hallotta ezt a mondatot, úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna. Tényleg
a férfi tulajdona lenne? Vagy ez a birtoklási vágy a szerelem természetes
velejárója? Rémeket lát, vagy valóban rossz irányba haladnak a dolgok kettőjük
között? Végül elhessegette a rossz érzéseit. Ma úgy gondolja, akkor még nem
akarta tudomásul venni, mennyire aszimmetrikussá vált a kapcsolatuk. A napjai
Andrásról szóltak, „köré szerveztem az életemet” – fogalmazza meg tömören, mi
is zajlott. Tökéletes háziasszony és nő akart lenni, megfelelni, elérni, hogy a férfi
elégedett legyen vele. Kényeztetni, kiszolgálni, boldoggá tenni – ezekkel a
szavakkal írja le akkori vágyait.
Aztán néhány hónap elteltével észrevette, hogy egyre bizonytalanabbá
válik. Már a legegyszerűbb döntésekben is kikérte a férfi véleményét. A végén a
bevásárlást is nehezére esett egyedül intézni. Állt a boltban, és nem tudta
eldönteni, melyik felvágottat vegye meg.
– Kriszta! Ismerős volt ez a bizonytalanságérzés valahonnan?
– Nem, nem emlékszem… vagyis de. Tulajdonképpen igen. Most, hogy
rákérdez, még 25 évesen is anyuval tudtam csak ruhát venni magamnak. Ha
egyedül indultam vásárolni, mindig üres kézzel mentem haza. Nem mertem
semmit megvenni.
– Mitől tartott?
– Nem is tudom. Csak nyugtalan lettem. Jobb volt, ha rábólintott.
– Értem. Tehát nagy szüksége volt a környezete jóváhagyására, mert akkor
érezte magát biztonságban, ha ők rábólintottak a döntéseire, vagy éppen
döntöttek ön helyett. Úgy tűnik, András pont ezt az igényét elégítette ki.
Határozott véleménye volt, és megmondta, mit kell tennie.
Ahogy figyelem az arcát, látom, mélyen elgondolkodik azon, amit hallott.
Szemei szomorúan merengővé válnak, mint aki fájdalmasan konstatálja az
igazságot. Életének összefüggései fokozatosan kerülnek majd felszínre. Egyre
több ok-okozati viszonyra derül fény.
A felismerések lépésről lépésre születnek a terápiás folyamatban. Az én
feladatom, hogy mindig annyira terheljem, amennyit aktuálisan képes elviselni.
Bár még csak a folyamat elején járunk, egy-egy lehetséges értelmezést adok, és
kíváncsi vagyok, hogyan reagál ezekre. Elfogadja-e, hogy a kapcsolati
dinamikáknak ő is részese és alakítója, vagy a saját szerepéről inkább nem
szeretne tudomást venni?
– Belátom, hogy én is benne voltam a dologban. Sokáig tényleg szerettem,
hogy ő fújja a passzátszelet. Elfogadtam, hogy minden az ő elképzelései szerint
alakul, hiszen olyan magabiztosnak tűnt, én meg mindig bizonytalan voltam.
Mellette úgy éreztem, semmi baj nem érhet, ő majd mindentől megvéd. Úgy
tekintettem rá, mint egy csalhatatlan lényre, és nagyon szerencsésnek éreztem
magam, hogy kellek neki.
 Kiszolgáltatva

Kriszta nagyjából fél éve volt otthon, amikor felvetette, hogy szeretne elkezdeni
egy médiaiskolát. András eleinte próbálta lebeszélni, ám végül belement. Annyit
azért megjegyzett, csodálná, ha Krisztának lenne elég kitartása, és néhány
alkalomnál többször részt venne az órákon.
Később, ha lelkesen próbált mesélni a képzésről vagy a kiválóra értékelt
írásairól, András rendszeresen félbeszakította, mert mindig akadt fontosabb
dolog, mint az ő „kis butuska irományai”. „Írogass csak, legalább lekötöd magad
valamivel” – mondta, ha azt látta, éppen dolgozik valamin. Amikor Kriszta
szeretett volna találkozni a csoporttársaival, beülni velük egy italra, hatalmas
féltékenységi jelenetet rendezett. Gyanúsítgatások, keresztkérdések jöttek,
amelyekre hiába próbált kimerítően válaszolni, a férfi nem nyugodott meg.
Azzal vádolta, tönkreteszi az életüket, és inkább a kapcsolatukkal törődne
annyit, mint a „lúzer” firkászokkal.
– Pedig annyira jól akartam csinálni! – mondja, miközben lemondóan
sóhajt egy mélyet.
– Ez az egész úgy hangzik, mint egy feladat, amit jól kellett csinálni, és
nem úgy, mint egy kapcsolat, amelyben szeretjük és támogatjuk egymást.
– Mindig igyekeztem megfelelni.
– Mi hajtotta ezt a megfelelési kényszert?
– Attól féltem, hogy talál egy jobbat, és elhagy – mondja, és kinéz az
ablakon. Most úgy tűnik, valahol a messzi múltba réved, talán távolabbra is,
mint amivel tisztában van. Közben arra gondolok: vajon honnan ered ez az
elhagyatástól való félelem, ami tehetetlenné és kiszolgáltatottá teszi?
Egy ideig hallgatunk, hagyom, hogy elmerengjen, befelé figyeljen, mielőtt
folytatja.
A csend, az együtt hallgatás is része a terápiának. Azok a pillanatok, amikor
csak ülünk, és a csenden keresztül kapcsolódunk egymáshoz. Talán egy perc
telik el így, aztán folytatja. Elmondja, hogy a féltékenység mellett András egyre
inkább kizárólagos jogot formált az idejére. Ha vizsgára készült vagy cikket írt,
ő pont akkor akart moziba menni. Ha fontos beadandó feladaton dolgozott,
áthívta vacsorára a szomszédokat, akikkel máskor szóba sem állt. A mások
jelenlétében elbűvölő férfi azonban, ahogy magukra maradtak, egyik pillanatról
a másikra változott kötekedő, rosszkedvű alakká. Ha valamin megbántódott,
elvonult a szobájába, és nem lehetett hozzá szólni. Elzárkózott, amitől Kriszta
teljesen kétségbe esett.
– Hogyan oldódtak meg ezek a konfliktushelyzetek? Sikerült valamikor
megbeszélni, mi történik önök között?
– Ez fájt a leginkább. Nem tudtunk értelmesen beszélgetni, mert azonnal
vádaskodás lett a dologból. Kizárólag hibás-áldozat szerepekben gondolkodtunk.
Természetesen én voltam a hibás, aki rosszat tett vagy mondott, András meg az
áldozat, akit megbántottam, semmibe vettem. Legalábbis ezt ő így látta.
– Ön hogyan látta a helyzetet? – kérdezem, jelezve, hogy engem az ő
megélései érdekelnek. Még akkor is, ha András viselkedéséről beszélünk, ez
Kriszta terápiája: az ő nézőpontjai, reakciói, érzései állnak a fókuszban. Csak
azok megértésén és átalakításán keresztül indulhat el a változás útján, ezért
kanyarodunk vissza mindig az ő megéléseihez.
– Egyik részem tiltakozott, próbált érvelni, de nem sok esélyem volt. A
másik részem végül mindig belátta, hogy neki van igaza. Nem tudom, valahogy
megsemmisülök mellette.
– Azt mondja, megsemmisül mellette. Azt hiszem, nem pont erre az érzésre
vágyunk egy párkapcsolatban.
– Tudja, milyen vele lenni? Mintha állandóan egy aknamező közepén
járnék, ahol bármelyik pillanatban felrobbanhat valami a lábam alatt. Emlékszik
arra a képre, amikor Lady Di golyóálló mellényben, a fején azzal a plasztik
védővel átsétált egy aknamezőn? Valahol Afrikában lehetett. Na, nekem otthon
van egy privát aknamezőm.
Szomorkás mosollyal néz rám, én meg arra gondolok, mennyi
erőfeszítésébe telik, hogy ne omoljon össze ebben az állandó érzelmi
szélmalomharcban. Látom, ahogy tartja magát, ahogy sírás helyett inkább
mosolyra húzza a száját, amitől megint szinte bocsánatkérőnek tűnik. Aztán azon
kapom magam, hogy én is merevebb háttal ülök, mintha az aknamező képe
bennem is növelte volna a feszültséget. Változtatok a testtartásomon, próbálom
ellazítani az izmaimat.
– Hogyan próbált életben maradni? Lady Dinek volt golyóálló mellénye.
Ön mivel védekezett?
– Igyekeztem a kedvében járni. Inkább éjszaka tanultam, csak ne legyen
nyűgös. Programokat szerveztem, hogy érezze, nekem az együtt töltött idő a
legfontosabb. De soha nem találtam el, éppen mire vágyna. Ha főztem, nem volt
éhes, ha egyszer-egyszer nem, akkor meg szédült az éhségtől, amikor hazaért.
Olyan volt, mintha mindig pont az lenne a rossz, amit teszek. Rendszeresen azt
vágta a fejemhez, hogy elhanyagolom, nem törődöm vele, ám ő ennek ellenére
annyira szeret, hogy még ezt is képes elviselni.
 Mindig úgy éreztem, nem tudok elég lenni. Próbáltam még jobban figyelni,
kiszolgálni, és közben egyre nőtt a bűntudatom, hogy nem tudom boldoggá
tenni.
– Vagyis magában kereste a hibát, és nem gondolkodott el azon, hogy talán
a másiknak vannak túlzó, állandóan változó, kielégíthetetlen igényei?
– Nem, ez így nem jutott eszembe. Bíztam benne, hogy egyszer csak
megint olyan lesz a kapcsolatunk, mint az elején. Elég szánalmas, nem?
– Szánalmas? Elég leértékelően ítéli meg önmagát, nem?
– Mi mást mondhatnék magamra?
– Például azt, hogy kétségbe volt esve, reménytelenül próbálkozott, vagy
azt, hogy teljesen elbizonytalanodott ebben a kiszámíthatatlan rendszerben. Sok
mindent, ön mégis egy leértékelő jelzőt használt.
A csökkentértékűségi érzésekkel küzdő ember hajlamos elfogadni a másik
kritikáját. Mivel önmagát tökéletlennek, rossznak, értéktelennek érzi, a
szemrehányások pontosan illeszkednek a negatív tartalmakkal teli énképébe.
Kriszta is azért tolerálta András becsmérlő megjegyzéseit, mert rímeltek önmaga
belső megélésére.
– Talán ezért fogadtam el a leghajmeresztőbb dolgokat, mert annyira
féltem, hogy elveszítem. Ő meg bármit meg tud magyarázni. Olyan meggyőző
tud lenni, mint senki más. Az egyik szentesténket például soha nem fogom
elfelejteni. Még a kapcsolatunk elején történt. András kérte, hogy abban az
évben töltsük kettesben a 24-ét. Nekem nem nagyon tetszett az ötlet, de hetekig
győzködött meg duzzogott, ezért végül beadtam a derekamat. Délelőtt még el
kellett szaladnia valami fontos megbeszélésre, így egyedül húztam haza a fát,
mert hiába ígérte, csak nem hozta haza korábban. Elkezdtem sütni, főzni, fát
díszíteni. Időnként telefonált, hogy már nemsoká indul, már csak egy dolgot kell
elintéznie. Megterítettem, elkészült a bejgli is, aztán felöltöztem és csak vártam,
meg vártam, meg vártam. Elérni nem tudtam, a telefonját nem vette fel. Azt
hittem, megbolondulok. Fogalmam sem volt, merre lehet, mi történhetett. Már
azon gondolkodtam, felhívom a rendőrséget, de féltem, hogy ha mégis előkerül,
nagyon fog haragudni. Valamivel este 9 után ért haza. Én csak bőgtem, meg
remegtem az idegtől, amikor megláttam, ő meg nézett rám értetlenül. Azt
kérdezte: „Mi a baj, Kicsim?” Egyszerűen nem értette, vagy nem akarta érteni,
mitől készültem ki. Leült az asztalhoz, dicsérte a dekorációt, aztán jóízűen evett,
mintha mi sem történt volna. A legszörnyűbb az volt, hogy engem is
meggyőzött, hogy túlreagáltam a dolgot. Azt hittem, megőrültem, nem létezik,
hogy ennyire félreértelmezem ezt a helyzetet.
Nem ez volt az első eset, amikor András teljesen máshogy értelmezett egy
helyzetet, és bagatellizálta annak jelentőségét. Kriszta ilyenkor
elbizonytalanodott, és mivel amúgy is hajlamos volt magában keresni a hibát,
azon töprengett, mit értett félre, miért éli meg olyan rosszul az András számára
jelentéktelen történéseket.
Két évvel a megismerkedésüket követően összeházasodtak. Kriszta remélte,
hogy ez a lépés minden korábbi nehézséget feledtet, a házasság végre stabilitást
hoz.
– Görcsösen akartam, hogy jóra forduljanak a dolgok, és azt hittem, ha
hivatalossá válik a kapcsolatunk, azzal kettőnk között is minden megváltozik.
András forszírozta, hogy mielőbb vállaljanak gyereket. Kriszta három
hónap múlva teherbe esett. A fellegekben járt. A megismerkedésükkor csodás
apának képzelte Andrást, akkoriban sokat beszélgettek, milyen lesz majd, ha
gyerekük születik. A valóságnak azonban nem sok köze lett az álmaihoz. A férfi
rendszeresen lekéste az ultrahangos vizsgálatokat, nem ért rá bababútort
vásárolni, a lakást átrendezni, és naponta éreztette, mekkora nyűgnek tartja a
készülődést. Kriszta az anyukájával jött-ment, intézte a születendő kis élet körüli
teendőket.
Hosszú és nehéz szülése volt. András szinte végig fontos
telefonbeszélgetéseket bonyolított, csak időnként kukkantott be hozzá. Ebben a
magárahagyottságban gondolta először, hogy nem akar tovább a férfival élni. A
kettőjük közötti kapcsolat akkor sem változott, amikor hazavitték a babát.
András nehezen viselte, mellőzöttségként élte meg, ha Kriszta a gyerekkel volt
elfoglalva. Szinte féltékeny volt a szoptatós, összebújós idejükre. Dühös és
arrogáns lett, vagy látható szomorúsággal elvonult a dolgozószobájába. „Utolsó
helyre kerültem az életedben”, „Neked már csak a gyerek számít, minden
körülötte forog, velem nem is törődsz” – hangzott el napi rendszerességgel.
– Hogy érezte magát ebben a helyzetben?
– Kimerült voltam, és kiábrándult. Igyekeztem tökéletes anya lenni,
megadni a kicsinek mindent, közben András felé is teljesíteni. Állandóan úgy
éreztem, nem tudok megfelelni az elvárásoknak. Mondogatta is, hogy bezzeg
más nők már a kéthetes gyerek mellől is el tudnak menni vacsorázni a párjukkal,
és érthetetlen, hogy én ekkora hűhót csapok a gyerek körül. Azt mondta, nem
normális, amit csinálok. Olyan volt, mint egy elegáns idegen, aki kívülről
szemléli a helyzetet. Nem folyt bele az életünkbe, nem vett részt a napi
feladatokban. Tisztes távolból szemlélt mindent. Közben kifelé úgy tűnt, ő a
mintaapa. Fényképeket mutogatott, meg áradozott, de talán, ha öt alkalommal
segített az esti fürdetésnél.
Az első kislány még nem töltötte be a harmadik évét, amikor megszületett a
kishúga. Őt nem tervezték, de Kriszta örült, hogy Pannának lesz testvére, nem
egyedül nő fel.
 Nehéz időszak volt, ma úgy gondolja, csak úgy tudta túlélni, hogy nem
gondolkodott, nem érzett, csak feladatokat hajtott végre. András egyre
kritikusabb lett, bántotta a szülésektől megváltozott alakja miatt, kritizálta, mert
másról sem tud beszélni, mint a gyerekekről. Ekkor már mások előtt is durván,
megalázóan beszélt vele. Bármit mondott, lehurrogta, butának, mindenre
alkalmatlannak nevezte. Kriszta önbecsülése a pinceszint alá süllyedt.
Először a kapcsolatuk ötödik évében derült ki, hogy Andrásnak viszonya
van egy kolléganőjével. Kriszta összeomlott. András azzal indokolta
félrelépését, hogy úgy érezte, Kriszta elveszítette az érdeklődését a szex iránt,
ezért voltaképpen őt akarta tehermentesíteni.
– Hogy fogadta ezt a magyarázatot?
– El sem akartam hinni, amit mond, hiszen nem éreztem változást a
szexuális életünkben. Az valahogy sokáig jól működött közöttünk. Először
abszurdnak találtam a magyarázatot, hogy tulajdonképpen nekem tett szívességet
azzal, hogy megcsalt. De aztán annyira kedves volt, meg bűnbánó, így lassan
elbizonytalanodtam. Azt mondta, nem gondolta volna, hogy ez fáj nekem.
– Szóval, elhitte, hogy akár hálás is lehetne, mert levette a szex terheit a
válláról.
– Igen. Emlékszem, nézegettem a lány fényképeit, és azt mondtam, én is
megcsalnám magam vele. Szép volt, és jókedvű. Fájt, de közben nem tudtam
hibáztatni Andrást.
– Beszélt erről valakinek?
– Nem, mert úgy éreztem, a környezetünk úgysem értené meg, ami köztünk
van.
– Vagy talán máshogy értelmeznék, amit lehet, hogy nem szeretett volna
hallani? – kérdezem, hiszen gyakran valóban azért nem beszélünk a
párkapcsolatunk nehézségeiről, mert nincs erőnk szembenézni azokkal az
igazságokkal, amelyekkel a kívülállók szembesítenének.
Később újabb félrelépésre derült fény. Kriszta valami meglepetés
kedvességet szeretett volna András táskájába rejteni a névnapjára. Ahogy
kinyitotta, a belső zsebben egy origami szívet talált, rajta szerelmes üzenettel.
Ezúttal dühösen kérte ezt számon a férfin, aki egyáltalán nem akart az esetről
beszélni, viszont kikérte magának, hogy Kriszta megsértette a privát szféráját, és
a táskájában kutakodott. Újra arról kezdett beszélni, ő mennyi mindent megtesz
a családjáért, pedig Kriszta meg sem érdemel ennyi törődést, hiszen még bízni
sem képes benne. Kriszta sokadszor érezte úgy, mintha András eltorzítaná a
valóságot, és szándékosan magyarázná félre a helyzetet. Azt hitte, beleőrül, és
már maga sem biztos benne, mi is történt valójában. Végül azon kapta magát,
hogy megint ő nyugtatgatja a férfit, és újra meg újra bocsánatot kér, amiért
„nyomozott” utána.
A hangulata hónapról hónapra nyomottabb lett. Sokszor csak ült a
konyhában, miután lefektette a gyerekeket, és azon gondolkodott, hogy került
ebbe a kilátástalan helyzetbe. Munkája nincs, évek óta csak a gyerekekről és a
háztartásról szól az élete. A házassága működésképtelen, Andrással vagy nem
szólnak egymáshoz, vagy ha igen, csak veszekedés lesz belőle. Megalázás,
hibáztatás, kritika vagy teljes elfordulás, a hétköznapok megszokott részei.
Tehetetlennek, magányosnak és kiszolgáltatottnak érezte magát. A barátaitól, ha
lehet, még távolabb került, annyira szégyellte a házasságuk kudarcát.
Ebben az állapotban kereste meg egy ismerőse, hogy kezdjen el cikkeket
írni egy online magazinnak. Eleinte nehezen ment, de mivel nagyon jól fogadták
az írásait, belelkesedett. Hosszú évek után végre volt valami a gyerekek mellett
az életében, aminek örülni tudott. A munkája révén egyre több emberrel
találkozott, interjúkat készített, levelezett, intézkedett. András ahol tudott, ott
kötött bele. Ha bele is olvasott egy-egy cikkébe, két sor után abbahagyta, és
kioktatta tárgyi tévedései vagy hibás elképzelései miatt. Nehezen tudta elviselni,
hogy Kriszta lassan kezdett egy önálló életet kialakítani magának, amelyben
sikerélményei vannak, és számítanak rá. Kriszta ennek ellenére úgy érezte, a
bezártság érzése fokozatosan oszlani kezd. Közben az is változni kezdett, ahogy
a kapcsolatukról gondolkodott.
– Sokáig nem értettem, mi történik köztünk. Olyan nagy szerelemnek
indult, aztán valami félrecsúszott. Magamat hibáztattam, azt kerestem, hol
rontottam el. Csak nemrég kezdtem ráébredni, hogy valami komolyabb dolog
lehet a háttérben, hogy nem pusztán az én alkalmatlanságomról van szó.
A beszélgetésünk ezen pontján újra nehezebben, nagy szünetekkel beszél.
– Mostanában sokat cikkeznek a nárcisztikus emberekről. Olvastam én is
ilyen írásokat, de csak pár hónapja ütött szíven, hogy amit olvasok, az igazából
rólunk szól. Csak bámultam a monitort, és nem tértem magamhoz. Olyan volt,
mint amikor elhúznak egy függönyt, és láthatóvá válik az ember életének összes
hazugsága. Eddig is ott volt minden, de most már nem tudom rejtegetni magam
elől. Sokkolt a felismerés, hogy András nem egyszerűen furcsa, meg nehéz
ember, nem egy zseni, akinek különös dolgai vannak, hanem nagy
valószínűséggel nárcisztikus.
– Mit jelentett ez önnek?
– Hogy segítség nélkül nem fog megváltozni, arról azonban hallani sem
akar. A párterápia nem működött. Ha én mentem pszichológushoz, akkor
kiborult, és nem engedte. Értelmesen évek óta nem beszélgettünk egymással. A
kör bezárult. Olyan sokáig hittem, hogy ha ügyesebben szeretem, akkor egyszer
csak túljutunk a nehéz időszakon. Lassan el kell fogadnom, hogy szerethetem én
bármennyire, egyedül nem tudom megváltoztatni a kapcsolatunkat. Amikor a
nagyi beteg lett, és többet jártam fel hozzá, elkezdtünk igazán mély dolgokról
beszélgetni. Azt hiszem, akkor fogalmazódott meg bennem, hogy igaza van a
nagyinak, nem kell így élnem, lehetőségem van változtatni. Sőt kell is, különben
még az unokáim is ezt a rossz mintát fogják nyögni.

Ismeretterjesztés vagy leegyszerűsítő

magyarázatok?

Lelki működésünk megismerése több évezredes vágyunk. Szeretnénk

megérteni önmagunk és a körülöttünk élők viselkedésének
mozgatórugóit és bejósolni reakcióikat. Vágyunk a tudásra, mert
vágyunk a biztonságra. Az önsegítő könyvek, az ismeretterjesztő
előadások hatására a pszichológiai ismeretek a közbeszéd részévé
váltak. Ennek nagyon sok pozitív hozadéka van. A tudás csökkenti a
kiszolgáltatottság érzését, segít magyarázatot találni a történésekre,
illetve ledönteni azokat a tabukat, amelyek lelki életünket övezték. Az
ismeretek terjedésének azonban van egy kevésbé üdvözítő hatása is:
megnyílt az út a leegyszerűsítő magyarázatok, az önfelmentés, a másik
hibáztatása és stigmatizálása előtt. Ma már egy hétköznapi társalgás
során is teljes természetességgel használjuk a szakkifejezéseket, és
lazán „diagnosztizálunk” bárkit. A kolléganő nem nehéz természetű,
hanem passzív-agresszív, a barátnő nem ragaszkodó, hanem
kapcsolatfüggő, a hangoskodó szomszéd nem idegesítő, hanem
pszichopata, a hisztis testvér pedig nemes egyszerűséggel borderline.
A média által aktuálisan felkapott lelki betegségek ragyogó hivatkozási
alapul szolgálhatnak egy-egy kapcsolati konfliktus esetén, ám
önmagukban nem sokat érnek.
Ha a terápia során felmerül valamelyik hozzátartozó pszichés
megbetegedése, fontosnak tartom, hogy a páciens minél pontosabban
megértse az adott betegséget, és az egyszerű ok-okozati
összefüggéseken túl is felismerje, milyen emberi kölcsönhatások
jelennek meg közte és hozzátartozója között.
Kis nárcizmus-útmutató

A nárcizmussal pont az a helyzet, mint annyi más dologgal az életben:

az is baj, ha túl sok van belőle, és az is, ha túl kevés. Képzeljünk el egy
egyenest! Egyik végpontján a nárcizmus túlburjánzott,
személyiségzavar szintű formáját, míg a másikon a nárcizmus teljes
hiányát, az önalávetést, az önfeladást találjuk. Mindannyian
elhelyezhetők vagyunk a képzeletbeli skála valamelyik pontján, vagyis
a nárcizmus nem vagy-vagy alapon működik, a köztünk lévő
különbségek inkább mennyiségiek. Természetesen egyik szélső érték
sem ideális, hiszen míg az extrém nárcisztikus csak magával törődik,
az önfeladó csak másokkal. Előbbi a kapcsolatait terheli meg, utóbbi a
saját teherbírását teszi próbára. A spektrum közepe jelenti az
egészséges tartományt. Ebben az esetben a nárcizmus mint egy
tüzelőanyag fűti a személyiséget: ösztönzi a teljesítményt,
kibontakoztatja a kreativitást, segíti az önmegvalósítást. Egészséges
nárcizmus esetén, miközben az egyén tisztában van saját értékeivel,
nem hangsúlyozza túl saját jelentőségét, marad még figyelme, lelki
kapacitása a másik emberre is. Az „én” és a „te” harmóniában él
egymással.
A kóros nárcizmus valami olyasmi, mint amikor az ember
egyedül áll a színpadon: minden tekintet csak rá szegeződik, mindenki
őt figyeli. A reflektorok erős fénye el is vakítja, a közönségből, a többi
emberből ő alig lát valamit. Ez a túlzott énközpontúság, a csodálat és
törődés iránti igény csúcsra járatása. A nárcisztikus kulcsszavai: én,
engem, nekem, rólam, értem. A másik ember elsősorban arra kell,
hogy kielégítse a soha ki nem elégíthető szükségleteket. A nárcisztikus
örökké éhes: éhezik a figyelemre, a rajongásra, arra az érzésre, hogy ő
különb, mint mások. Számára nehézséget okoz az empátia, a másik
érzéseire, vágyaira való ráhangolódás. Szimmetrikus, egyenrangú
kapcsolatok kialakítására nem képes. Gondolatait a „Nekem jár!”,
„Jogom van hozzá!” típusú elképzelések uralják. Saját jelentőségét,
képességeit rendszeresen és irreálisan túlhangsúlyozza, miközben a
legenyhébb kritikára, de akár egy ártatlan kérdésre is feszült dühvel
reagál.
Együtt élni egy kórosan nárcisztikus személlyel sok-sok nehezen
gyógyuló lelki sérülést okoz.
 A nárcisztikus partnerhez fűződő viszony esetében néhány
jellegzetesség rendszeresen tetten érhető:

Nárcisztikus hullámvasút
1. Berobbanó és idealizáló szerelem. A kapcsolat nem elkezdődik, nem
fokozatosan, tapogatózva alakul, sokkal inkább berobban az életbe. A
kapcsolatnak nincs felfelé haladó íve, mert azonnal olybá tűnik, hogy itt
egy mindent elsöprő szerelemről van szó. Megfigyelhető egyfajta mohó
határtalanság. A nárcisztikus idealizálja partnerét: dicséreteivel, szépen
cizellált bókjaival felemeli, csodálja, a különlegesség érzésével tölti el.
Szélsőségesen idealizáló viszonyulása teljesen leveszi a lábáról gyanútlan
partnerét, aki úgy érezheti, ilyen mély és varázslatos kapcsolata még soha
senkivel nem volt. Olyan ez az időszak, mint egy tejjel-mézzel folyó
érzelmi Kánaán. A csodálatos jövőkép előrevetítése elaltatja a gyanakvást,
ezért ebben a szakaszban ritkán derül fény a valóságra.
2. Egymásba olvadás. Bár minden szerelmes vágyakozik a párja után, a
nárcisztikus személy olyan elementáris erővel teszi ezt, hogy szinte
lehetetlen a korábbi életvezetést fenntartani mellette. Igényli párja minden
szabad pillanatát, vágyik figyelmének utolsó morzsájára is. Naponta
tucatnyi hívással, üzenettel bombázza a másikat, aki lassan ébren töltött
idejének jelentős részét a vele való kapcsolattartásra fordítja. A nárcisztikus
számára a másik ember (amíg idealizálható) állandó megerősítő funkciót
tölt be, akire folyamatosan szüksége van.
3. Gyors elköteleződés. A nárcisztikus személy nagyon hamar kijelenti, hogy
párjában megtalálta az igazit, számára nincsenek kérdések, tudja, hogy
örökké együtt maradnak. Viharos gyorsasággal hozza szóba a házasság,
összeköltözés vagy a gyermekvállalás témáját, és elégedetten konstatálja,
ha partnere belemegy a „jövő tervezgetése” című játékba.
4. A partner izolálása. A nárcisztikus személy akkor érzi magát biztonságban,
ha képes párja felett kontrollt gyakorolni. Ehhez arra van szüksége, hogy
minél inkább kizárólagos szerepet töltsön be a másik életében. Van, hogy
lassan, fokozatosan, de az is előfordul, hogy drasztikus gyorsasággal
igyekszik párját leválasztani korábbi társas hálójáról, eltávolítani a
támogatást jelentő emberi kapcsolataitól. Ezt leginkább kritikák
megfogalmazásával éri el: lenézően, leértékelően nyilatkozik barátokról,
családtagokról, majd felébreszti a másikban a kétkedést, hogy környezete
vajon tényleg jó szándékú-e vele szemben. Akkor nyugszik meg, ha érzi,
 hogy a partnere izolálódott a korábban őt körülvevő emberektől.
5. Devalválás (leértékelés). A kezdeti idealizálás hirtelen gyorsasággal csaphat
át a másik végletbe. A partner, ha már nem felel meg a csodálat tárgyának,
végletesen leértékelődik. Míg egy egészséges és érett személy a szerelem
mindent tökéletesnek láttató kezdeti időszaka után képes a másikat jó és
rossz, vonzó és kevésbé vonzó tulajdonságaival együtt is többnyire
pozitívan értékelni, a nárcisztikus személy leginkább szélsőségekben
létezik. Számára alig léteznek átmenetek: szeret vagy gyűlöl, tökéletesnek
vagy semmirevalónak látja a másikat.
6. Elbizonytalanítás. Az angolszász irodalomban gázlángolásnak (gaslighting)
nevezett módszer eredményeként a nárcisztikus párja idővel egyre inkább
megkérdőjelezi saját józan ítélőképességét. A fogalom a Gázláng című
Ingrid Bergman-filmből származik, melyben a férj a gázvilágítás
manipulálásával igyekszik őrületbe hajtani feleségét. A módszer lényege,
hogy meggyőzze párját, mennyire rosszul látja a helyzetet, milyen hibás az
érzékelése. Gyakori mondatai: „Túlságosan érzékeny vagy.” „Megint
túlreagálod a dolgokat.” „Nem is értem, miről beszélsz.” „Próbálj
megnyugodni, mert megint teljesen kifordultál magadból.” „Ha nem
provokálnál, minden rendben lenne köztünk.”
7. Lejáratás. A nárcisztikus személy előszeretettel tünteti fel párját
bántalmazó vagy mindig elégedetlen, akadékoskodó szerepben. Legfőbb
célja, hogy a környezet megkérdőjelezze párja beszámíthatóságát,
megbízhatóságát, normalitását, emberi kvalitásait. Rágalmaival szemben
nehéz védekezni, hiszen a provokációinak pont az a célja, hogy olyan
reakciókat váltson ki párjából, amelyek igazolják az állításait.
 Vissza a múltba

Korán reggel a rendelőtől két háztömbnyire világháborús bombát találtak. Több

utcát lezártak, a forgalmat a keskeny mellékutcákba terelték. Az egész környék
bedugult. Minden páciensem késve érkezett, mert csak hatalmas kerülővel tudta
megközelíteni a rendelőt. Felkészültem, hogy a nap további részében sem lesz
máshogy, az 50 perc helyett rövidebb idő áll rendelkezésre, így kicsit
módosítanom kell az ülések szokásos ritmusán. Kriszta délben érkezik.
Hajszálpontosan a megbeszélt időben. Kicsit csodálkozom, és rákérdezek, mi a
helyzet a környéken, feloldották-e a lezárásokat. Nem, feleli, de ő mindig
ráhagyással indul, nehogy elkéssen.
– Mit érezne, ha mégsem időben érkezne? Elég nagy ez a város, könnyen
kialakulhatnak dugók, lehetnek nem várt akadályok.
– Az nagyon rossz érzés lenne. Nem szeretnék játszani az idejével.
– Ha egy váratlan esemény miatt késne, akkor úgy élné meg, hogy játszik
az időmmel? Esetleg attól tartana, hogy én ezt feltételezném önről?
– Lehet, hogy ezt gondolná… Igen.
– Szóval, igyekszik megfelelni nekem, mert úgy gondolja, szigorúan
ítélkeznék?
– Biztos, hogy van bennem ilyen érzés.
Legkorábbi kapcsolati élményeink nem múlnak el nyomtalanul.
Gyerekkorunk fontos személyeivel megélt tapasztalataink át- meg áthatják
későbbi interperszonális viszonyainkat is. A terápia elfogadó légkörében a
páciens gyakran olyan érzéseket vetít rá a terapeutára, amelyeket a múltjából
hoz. Ezt a jelenséget hívjuk áttételnek, melynek felismerése, tudatosítása és
átdolgozása a közös munka központi célja. Ennek érdekében visszatérően
megvizsgáljuk, Kriszta milyennek lát, milyen érzései, gondolatai vannak velem
kapcsolatban.
– És ha önnek kell várnia valaki másra?
– Ja, az nem zavar, rugalmas vagyok. Csak én ne késsek.
– Ha jól értem, míg magával elég szigorúan bánik, másokkal türelmes és
elnéző. Ezt nevezik kettős mércének, nem?
– Úgy tűnik, van velem baj! – mondja kesernyés félmosollyal a szája
szegletében.
– Úgy tűnik, a visszajelzésem megint jó okot adott, hogy szigorúan bánjon
magával, és azt érezze, mennyi baj van önnel – jelzem vissza, hogy rávilágítsak,
hogyan vélekedik önmagáról.
– Igaza van. Megint elég kritikus voltam magammal.
– Vagy talán mások voltak kritikusak önnel életének korai, érzékeny
szakaszában, ön pedig belsővé tette azokat a hangokat.
– Ezt könnyen el tudom képzelni. Apu mindig magasra tette a mércét,
elvárta, hogy jól teljesítsünk. Ebben nem ismert tréfát.
– Mesélne róla?
– Én 12 éves voltam, a húgom, Laura 7, amikor apu szívinfarktusban
meghalt. Jó nevű orvos volt, nagyszerű szakember, aki teljesen a munkájának élt.
A volt kollégái a mai napig nagy tisztelettel beszélnek róla. Rengeteget
dolgozott, ügyelt, otthon is volt rendelése. Széthajtotta magát. Meg gondolom,
az ital sem tett neki jót. Azt hiszem, nem tudta kezelni azt a hatalmas nyomást,
ami rá nehezedett. Túlságosan fiatalon lett osztályvezető főorvos, és nagyon meg
akarta mutatni, hogy elbír a feladattal. Legalábbis ma így gondolom. Amikor
meghalt, anyu teljesen összeomlott, a háztartást sem nagyon tudta ellátni.
– Kire számíthattak ebben a helyzetben? Volt valaki, nagyszülő, barát, aki
segített önöknek?
– Leginkább senkire. Már csak a két nagymamám élt. Időnként eljöttek
ugyan, de főleg én próbáltam intézni a dolgokat. Már elég idős voltam, így
bevásároltam, délutánonként tanultam a húgommal, aztán főztem valami
vacsorát. Anyu csak annyira volt képes, hogy eljárjon dolgozni, mert élni azért
kellett valamiből, egyébként csak vegetált. Olyan volt, mint egy élőhalott.
Emlékszem, hogy próbáltam felvidítani, ültem az ágyánál, simogattam az arcát,
hogy minden rendben lesz, ne féljen, rám számíthat.
– Mint egy felnőtt, aki egy kisgyereket vigasztal. Egyszerre igyekezett
fizikai és érzelmi támasza lenni az anyukájának.
– Igen, talán felcserélődtek a szerepek. Úgy éreztem, rajtam múlik minden.
– Elég nagy tehertétel ez egy kislánynak.
– Akkoriban ezt nem is éreztem, csak csináltam, amit kellett.
– Az édesapjára hogyan emlékszik vissza, milyen volt a kapcsolatuk?
– Imádtam az apámat. Úgy éreztem, nincs nála nagyszerűbb ember. Meg
voltam róla győződve, hogy mindent tud, mindent megold, nagyon büszke
voltam rá, hogy ő az apukám. Emlékszem, mindig azt vártam, hogy jöjjön már
haza. Néha bemehettünk hozzá a kórházba, olyankor bevitt minket a kisműtőbe,
és eljátszottuk, hogy megműt. Azt mondta, most kiműtjük az akaratosságot, meg
a hisztit. Utána szólt anyunak, hogy elkészültek a jó gyerekek.
– Szóval, a jógyerekségnek voltak bizonyos feltételei.
– Igen. Rengeteget dolgozott, ezért amikor otthon volt, anyu beküldött
minket a szobánkba, hogy ne zavarjuk aput, mert nyugalomra van szüksége.
– Úgy tűnik, mindig volt távolság önök között. Ha dolgozott, azért, ha
végre hazaért, akkor meg azért, mert pihennie kellett.
– Nem volt az az apa, akiket manapság a játszótereken látok. Tudja, akik
jelen vannak. Róla inkább csak távoli képeim vannak. Meg egy állandó
hiányérzet.
– Mint most a lányainak Andrásról?
– Hú… Ő ugyan nem iszik, mégis elérhetetlen a lányok számára.
– Az apukája alkoholizmusa mikor derült ki az ön számára?
– Talán 6 -7 éves lehettem, nem emlékszem pontosan. Egyedül voltam
otthon apuval, anyu a húgommal elment valahova. Apu szokás szerint a
szobájában volt, anyu mondta, hogy ne zavarjam, mert éjszaka ügyelt, aludnia
kell. Én persze nem bírtam ki, és bekukucskáltam hozzá. Ott feküdt az ágyon
kiterülve, a földön egy felborult üres üveg. Rettenetesen megijedtem, azt hittem,
meghalt. Elkezdtem rángatni, és kétségbeesetten kiabáltam, hogy apu, apu ébredj
fel, ne halj meg! Valamennyire magához tért, és azt mondta, menj ki, hagyjál
aludni, de mindezt olyan… galuskásan, mint aki alig tud beszélni. Teljesen
összezavarodtam, nem értettem, mi van vele.
– Ijesztő élmény lehetett. Beszélt erről az anyukájának vagy bárkinek?
– Nem, dehogy! Eszembe sem jutott! Anyunak nem mondhattam el, mert
mérges lett volna, hogy a tiltása ellenére bementem hozzá, Laura meg még
nagyon kicsi volt.
– Akkor csak magában őrlődött, és próbálta megérteni, mi történt az
apukájával?
– Pontosan. Innentől kezdve nagyon figyeltem. Állandóan azt lestem, éppen
milyen állapotban van. Egy idő után már az ajtó csukódásából megismertem, ha
részegen jött haza. Egyébként, ha nem ivott, vagy csak szalonspicces volt,
nagyon jó fej tudott lenni. Mostanában gyakran eszembe jut. Úgy szerettem
volna, ha többet lett volna velünk. Néha dühös is vagyok, amiért nem tudta
letenni az italt.
Ahogy hallgatom, elszorul a torkom. Eszembe jut egy néhány nappal
korábbi élményem. A buszmegállóban egy hatéves forma kislányra és az
apukájára lettem figyelmes. A férfi egyértelműen ittas volt. Tántorgott. A kislány
gyengéd mozdulatokkal terelgette, fogta a kezét, megállva várta, hogy apja
megtalálja az egyensúlyát, és folytatni tudják az útjukat. Ami a sarki kocsmába
vezetett. A kislány gyakorlott mozdulattal nyitotta az ajtót, és tartotta, míg apja
nagy nehezen be tudott lépni. A busz, amire vártam, már rég elment, de én csak
álltam, és bámultam a kocsmaajtót, amely mögött ott volt egy kislány azzal a
nehéz sorssal, amitől olyan jó lenne minden gyereket megkímélni.
 Elhessegetem a képet.
– Hogyan emlékszik vissza a szülei kapcsolatára?
– Úgy tudom, nagy szerelemnek indult. Apu az orvosira járt, anyu
nővérként dolgozott, amikor megismerkedtek. Anyu nagyon szép nő volt,
mindenki őt ostromolta, apu meg eldöntötte, hogy megszerzi magának. Mindent
bevetett, felmászott a nővérszálló ablakába egy létrán, és ott adott szerenádot,
virágcsokrokkal bombázta, vacsorázni vitte. Anyu egy ideig kérette magát, ami
apunak még inkább imponált. Tetszett neki, hogy nem kapja meg könnyedén,
mint a többi nőt az életében. Az első pár évben nagyon boldogok voltak, anyu
felnézett apura, mégiscsak ő volt az orvos. Aztán, gondolom, lassan kimerült a
dolog. Anyu egyre kevésbé tolerálta, hogy semmiben nem számíthat apura, meg
a súlyosbodó alkoholizmus sem segített. Mielőtt apu meghalt, sokat hallottuk
őket veszekedni, pedig mindig becsukták az ajtót és felhangosították a tévét. Mi
persze ott hallgatóztunk a húgommal, és próbáltuk kitalálni, mennyire fajulnak el
a dolgok.
Milyen gyakran hallok ilyen gyerekkori történeteket a pácienseimtől! A
szülők igyekeznek eltitkolni a konfliktusaikat, ám ezzel pont az ellenkezőjét érik
el. A gyerekek, ha pontosan nem is tudják, mi zajlik a felnőttek között, a
feszültséget határozottan érzik. Végtelenül érzékeny radarjaikkal mindig többet
felfognak az őket körülvevők érzelmi állapotából, mint amennyit azok
szeretnének velük megosztani. Ha a szülők közötti kapcsolat feszült,
szeretettelen vagy indulatokkal teli, azzal a gyerekek pontosan tisztában vannak.
Ha ráadásul beszélni sem lehet arról, ami történik, az plusz megterhelést jelent.
A titkolózás és elhallgatás miatt elveszítik a szülőkbe vetett bizalmukat, ami
megrendíti a biztonságérzetüket. Bár a párkapcsolati konfliktusok részletei
valóban nem tartoznak a gyerekekre, letagadni azonban nem érdemes a
feszültségeket. Ha a szülők képesek felülemelkedni az indulataikon, és
megpróbálják a lehető legbékésebben rendezni a konfliktusaikat, azzal olyan
példát mutathatnak, amelynek a gyerekek felnőttként is nagy hasznát vehetik.
– A szüleim a hagyományos férfi-női szerepek szerint éltek. Bár anyu is
dolgozott, mégis kizárólag ő intézte a háztartást meg a velünk kapcsolatos
dolgokat. Apu soha nem tett arrébb egyetlen bögrét sem. De anyu nem is várta
el, hiszen ő is hasonlóan nőtt fel.
– A minták nagyon ragadósak. Hiába fogadkozunk, hogy soha nem fogjuk a
szüleink példáját követni, sokszor azon kapjuk magunkat, hogy pont úgy
viselkedünk, mint ők.
– Azt hiszem, a nagymama elég sikeresen átadta ezt az önfeláldozó női
mintát. Ő törvénytelen gyerekként született. Dédi alig múlt 16, amikor egy
bálban elcsábította a szomszéd fia. Hatalmas botrány lett. Dédit elküldték a
vidéki rokonokhoz, ott szülte meg nagyit. Talán egy évig volt távol, amikor a
szülei visszaengedték magukhoz. Később megismerkedett egy férfival, és
összeházasodtak, aki aztán a nevére is vette nagyit, de igazából soha nem tudta
sajátjaként szeretni. Szegény nagyinak mostoha gyerekkora volt. Rajta csattant
minden feszültség, keményen dolgoztatták, ha hibázott, meg is verték. Még két
féltestvére született, akikkel teljesen máshogy bántak a dédszüleim. Ők voltak a
kedvencek, nagyi meg a „zabigyerek”. Nem csoda, hogy korán belemenekült
egy házasságba, amivel sajnos szintén nem járt jól. A házasságában folytatódott
mindaz, amit gyermekkorában megszokott. Nagyapám önző, követelőző ember
volt, akinek a kedvenc mondása szerint „asszonynak hallgass a neve”. Anyu
szegény nem sok szép emléket őriz az apjáról. Hatéves volt, amikor a papát
elütötte egy autó, és meghalt. Egyébként ő is ivott.

Transzgenerációs átadások

A családokban megfigyelhető ún. transzgenerációs átadás azt jelenti,

hogy a kapcsolati minták, szerepelképzelések, viselkedési szabályok
vagy megküzdési módok generációról generációra öröklődnek.
Életünk legfogékonyabb időszakában, a gyerekkorunkban szüleinktől
látott mintákat szivacsként szívjuk magunkba. Ezek a zsigereinkben
elraktározott hiedelmek szinte automatikusan irányítják felnőtt életünk
számtalan területét. Általában megfellebbezhetetlen igazságként
fogadjuk el őket, és szinte észre sem vesszük, hogy meghatározzák
érzelmi életünket, spontán reakcióinkat és viselkedésünket. A terápiás
munkában éppen ezért a családi múlt feltárásának is fontos szerepe
van. Családfánk feldolgozása megmutatja, milyen örökségeket
hordozunk és adunk tovább saját gyerekeinknek.

– Meséljen az édesanyjához fűződő viszonyáról! Róla mi az első emléke? –

kérdezem, mert kíváncsi vagyok, milyen érzelmi tapasztalatokra tett szert élete
első meghatározó kapcsolatában.
– Hogy nem akarom, hogy elmenjen – vágja rá rögtön, miközben feszülten
gyűrögetni kezdi a kezében lévő zsebkendőt. Érződik, hogy még most is nehéz
szívvel emlékszik vissza.
 – Elmenjen? Hova?
– A húgom születése előtt sok időt töltöttem az apai nagyszüleimnél. Anyu
nyár elején levitt, és ősszel hoztak haza. Közben talán egyszer vagy kétszer
látogattak meg. Ma megértem, hogy levittek, mert nem tudtak hova tenni.
Amikor megszülettem, anyu a munka mellett még tanult is. De hiába volt jó
dolgom a nagymamánál, anyu nagyon hiányzott. Mindig haza akartam menni.
Ahogy mesélik, napokig sírtam, meg kiabáltam. Aztán, gondolom, elfáradtam,
és abbahagytam. Arra emlékszem, hogy sokat álldogáltam a kerítésnél, hátha
felbukkannak. A kerítés fémrácsainak érintése ma is itt van a tenyeremben.
– Milyen érzések voltak ekkor önben?
– Úgy éreztem, azért mentek el, mert nem kellek nekik, mert rossz gyerek
vagyok. Ezért aztán próbáltam jó lenni. Amikor már nagyobb voltam, segítettem
a mamáéknak. Olyanokat képzeltem, hogy például, ha most ezt a nagy vödör
vizet elcipelem a kacsák óljáig, akkor értem jönnek. Elcipeltem, nem jöttek.
– Nagyon nehéz lehetett ez önnek – mondom, mert úgy érzem, valakinek
végre el kell ismernie annak az egykori kislánynak a fájdalmait.
Kriszta nyári emlékei valójában kötődési sérülésekről szólnak. Egy
kisgyerek időérzékelése még kialakulatlan, nagyjából hároméves koráig az
állandó jelenben él. Amikor édesanyja otthagyta a nagyszülőknél, hiába
nyugtatgatták, ő úgy érezte, örökre elveszítette azokat, akiket a legjobban ismert
és szeretett. Ettől bepánikolt, és a maga gyermeki eszköztárával mindent
megpróbált, hogy visszaszerezze az anyukáját. Bár a szülők szempontjai
érthetők, mégis, az ismétlődő elhagyatások a gyerek Kriszta számára szinte
elviselhetetlenek voltak. A korai szülő-gyermek kapcsolatban megélt
tapasztalatok óriási jelentőségűek, és bámulatos erővel befolyásolják felnőtt
életünket is. Kriszta emlékei sem múltak el nyomtalanul. Idegrendszere ma is
őrzi a rettegés, a magárahagyottság lenyomatát. Ahogy kislányként igyekezett
mindent megtenni a veszteség elkerülése érdekében, ma is próbálja önmagát a
feltételezett elvárásokhoz igazítani, minél jobb lenni, minél többet adni,
miközben saját igényeit a végletekig háttérbe szorítja.
– Mi történt a húga születése után?
– Akkor lett vége ezeknek a nyaraknak. A nagymamám két gyereket már
nem tudott vállalni, ezért otthon maradtunk. Anyu addigra befejezte az iskolát,
így egy kicsivel neki is könnyebb lett. Meg akkor már rám is számíthatott, sokat
segítettem neki a kisbaba körül.
Mivel a szülők mindketten kórházban dolgoztak, sokszor alakult úgy az
ügyeleti beosztásuk, hogy egyszerre voltak távol éjszaka is. Ilyenkor minden
feladat az öt évvel idősebb Krisztára hárult: ő keltette, öltöztette, etette a húgát,
aztán elvitte az óvodába. Mindenki örült, milyen ügyes nagylány, akire bármit rá
lehet bízni. A túlterhelt szülőknek könnyebbséget jelentett, és egy idő után el is
várták tőle, hogy korát meghazudtolóan éretten viselkedjen. Szinte a húga
pótmamája lett. Élénken emlékszik az éjszakákra, amikor egyedül maradtak
otthon. A kishúga mélyen aludt, miközben ő torkában dobogó szívvel figyelte az
árnyakat, amiket az utcai lámpa beszűrődő fénye rajzolt a plafonra. Hogy
elmondta-e a szüleinek, mennyire fél? Nem. Igyekezett jó kislány lenni, nem
terhelni a problémáival az amúgy is elfoglalt felnőtteket.

Parentifikáció: az elveszett gyerekkor

Egészséges családokban a gondozás iránya a szülőtől a gyermek felé

mutat. A szülő biztosítja azokat a fizikai, lelki és szellemi feltételeket,
melyek a gyermek egészséges fejlődéséhez szükségesek. A gyermek,
még ha ki is veszi a részét a családi munkamegosztásból, segít a
háztartásban vagy kisebb testvérei körül, továbbra is
gyermekszerepben maradhat. Az általa elvégzett feladatokat a szülők
elismerik és értékelik, ami büszkeséggel tölti el, és növeli
önbecsülését. A jól működő családi rendszerben a gyermek által
nyújtott segítség szintje nem haladja meg az életkora, személyisége,
képességei, fizikai-lelki teherbíró képessége szerint elvárható szintet, a
felelősség pedig továbbra is a szülőt terheli. Abban az esetben, ha a
szülő betegség, családi élethelyzet vagy személyisége okán nem képes
megfelelően betölteni a funkcióit, a gyermek – érezve a gondozási űrt
– átlép a szülői szerepbe. Ezt a jelenséget nevezzük parentifikációnak
vagy más néven szülősítésnek. Két nagy kategóriáját különböztetjük
meg:
A fizikai parentifikáció esetében a gyermek életkorát jelentősen
meghaladó mértékben vesz részt a háztartási munkákban, a testvérek
vagy más családtagok gondozásában. Bizonyos feladatokat kizárólag ő
lát el, a szülők pedig elvárják, hogy önállóan, teljes felelősséggel vigye
az életkorával nem összhangban lévő ügyeket.
Az érzelmi parentifikáció során a gyermek a szülő elsődleges
lelki támaszává válik, a szülő bizalmas barátjaként, házastársaként
vagy terapeutájaként tekint rá. A szülő a gyermektől várja el, hogy
érzelmi biztonságot és megnyugtatást nyújtson számára. Vele beszéli
 meg anyagi, érzelmi, párkapcsolati vagy szexuális problémáit, vagy
közvetítőként használja különböző konfliktusai esetén.
A külső szemlélő számára érettnek és magabiztosnak tűnő gyerek
rengeteg szorongással küzdhet. Mivel érzi, hogy az aránytalanul nagy
feladatoknak nem tud maradéktalanul megfelelni, önbecsülése sérül. A
naponta megélt elégtelenségérzés gyakran depresszióhoz, önértékelési
és/vagy magatartási zavarokhoz vezet.
A parentifikált helyzet akár a gyermek teljes életére rányomhatja
a bélyegét. Alakuló identitásába beépül a szülői szerepek betöltése, így
mások szükségleteit felnőve is a sajátja elé helyezheti. Ő lesz az, aki
mindenkin segít, aki másokat támogat, miközben saját igényeit
rutinszerűen háttérbe szorítja. Mivel gyermekkori élménye, hogy
egyedül kénytelen a képességeit meghaladó feladatokat ellátni, felnőve
is úgy gondolja, hogy csak magára számíthat. Párkapcsolatában
hajlamos éretlen, a felelősséget hárító társat választani, olyan valakit,
aki nem veszi ki a részét a családi rendszer működtetéséből, inkább
elvárja, hogy őt is kiszolgálják. A parentifikált gyerekkor felnőve
gyakran vezet kapcsolati függőséghez.
Azok a szülők, akik gyerekkorukban parentifikált helyzetben
voltak, nemritkán elvárják, hogy saját gyerekük is kövesse a mintát. Ez
az ismétlődő családi forgatókönyv transzgenerációs átadása. Azok a
szülők, akiknek gyerekkorukban elhanyagolták a természetes érzelmi
vagy fizikai szükségleteit, úgy érezhetik, hogy a szüleik adósak
maradtak, és tudatosan vagy tudat alatt a gyerekeiktől várhatják el a
számla kiegyenlítését.

– Most milyen kapcsolatban van az édesanyjával?

– Azt hiszem, kicsit csalódott bennem. Nem olyan lettem, mint amilyennek
elképzelt.
– Miből gondolja?
– Mindig úgy éreztem, hogy nagy elvárásai vannak velem szemben.
Szerette volna, hogy több, meg jobb legyek. Jussak előbbre, mint ő, de közben
valahogy vissza is fogott. Mintha mégsem akarná.
– Egyszerre tolta és húzta. Melyiket hogyan? Fel tudja idézni?
– Mindig volt egy bezzeg gyerek a környezetemben, akire mutogatott.
Ezektől el volt ájulva, hogy milyen okosak meg sikeresek. Rengetegszer
hallgattam, hogy a barátnői gyerekei milyen versenyeket nyertek, hány
nyelvvizsgát tettek már le. Csak úgy elkezdett mesélni, hogy mi történt az
ismerősöknél, és beleszőtte mások sikersztorijait. Szerintem ezzel akart biztatni.
– Nem hangzik valami inspirálóan…
– Engem is inkább nyomasztott. Mostanában is felhoz néha szuper
példákat, amiktől a falra mászom. Közben meg kifejezetten pesszimista. Sokszor
mondogatta, hogy törődjünk bele, hogy nekünk csak ennyi jutott az életből, nem
kell nagyravágyónak lenni. Ha valami rossz történt, akkor mindig azt mondta:
„Na, ez jellemző ránk, nem vagyunk egy szerencsés család.” Szóval, eléggé
kettős üzenetei voltak. Amikor Andrással megismerkedtem, akkor egy időre
érzelmileg nagyon eltávolodtam tőle, de a gyerekek születésével ez
megváltozott. Akkoriban csak rá számíthattam, egyedül nem bírtam volna.
Egyébként nagyon egymásra vagyunk hangolódva, fél szavakból is értjük
egymást. Ennek ellenére nem egyszerű a kapcsolatunk. Ő nem igazán nyitott a
lelki dolgokra. Ha valami megvisel, akkor bár ott van, de csak annyit tud
mondani, hogy szedjem össze magam, nem lehet ebbe belerokkanni.
– Feltehetően nem sok megoldókulccsal rendelkezik ezekre a helyzetekre.
A nehézségekkel való megküzdés nem születik velünk. Azt ugyanúgy meg kell
tanulnunk, mint az anyanyelvünket. Olyan észrevétlenül, olyan spontán és
magától értetődő módon. Ha kimarad a tanulási folyamat, akár élethosszig is
csak felemás megoldásaink lesznek a problémáink kezelésére.
Ebben az esetben főleg a tagadás, az elfojtás, a bagatellizálás marad mint
lehetőség. Ha jön egy fájdalom vagy bármilyen megterhelő érzés, annyit tudunk
mondani: ugyan már, ez nem komoly. Az érzelmek azonban nem állnak
akaratlagos kontroll alatt. Erőből nem tudunk megszabadulni a fájdalmas
érzéseinktől.
– Azt hiszem, sokat kell még tanulnom ezen a téren.
– Ez egy végtelen történet. Életünk végéig tanuljuk önmagunkat, és azt,
hogy miképpen tudunk harmóniába kerülni kívül és belül egyaránt.
– Nem szeretném bántani az anyámat, annyi mindent tett értünk, apa halála
után egyedül nevelt fel minket. Minden rosszért szeretném kárpótolni.
– Mintha még mindig próbálna vigyázni rá, mint amikor az édesapja halála
után ott ült az ágya szélén és simogatta az arcát, vagy amikor kislányként
mindent megtett, hogy tehermentesítse.
– Lehet. Neki már csak én maradtam, a húgom hat éve Ausztráliában él. Ő
mindig is nagyon független volt, élte a maga életét, nem igazán érdekelte, hogy
otthon mi van.
– Vagy pontosan tudta, hogy ön majd kézben tartja a dolgokat. Helytáll, így
ő kiléphet a rendszerből.
– Ebben van valami. Mondta is, amikor elment, hogy rá itt úgysincs
szükség, én majd mindenről gondoskodom. Ha jól sejtem, most az lesz a kérdés,
az én igényeimmel közben mi történik, engem ki támogat?
Felnevetünk, miközben mindketten tisztában vagyunk vele, hogy valóban
lényeges kérdést fogalmazott meg.
Kriszta a baráti kapcsolataiban is hajlamos a támasz, a segítő szerepét
felvenni. Bárki hívja, azonnal rendelkezésre áll, meghallgatja a problémáikat,
intézkedik. Ő az, akire mindig lehet számítani, aki akkor sem mond nemet, ha
éppen ki sem látszik a saját gondjaiból. Az önfeláldozás zsigeri reakciójává vált.
Ezzel párhuzamosan a maga számára ritkán kér segítséget. Lehet bármilyen
mélyponton, inkább egyedül próbál túllenni rajta.
Az óra végére érzem, hogy Kriszta nagyon kimerült. Amíg beszélt,
többször is párás lett a tekintete, igyekezett visszafojtani a sírást. Úgy tűnik, az
elmúlt években tökélyre fejlesztette azt a képességét, hogy kimanőverezze magát
a nyomasztó érzésekből. Mielőtt elbúcsúzunk, megállapodunk, hogy a következő
alkalomra végiggondolja, pontosan mit vár kettőnk együttműködésétől, mi
legyen a munkánk fókuszában. Bár még csak három alkalommal találkoztunk,
határozottan érzem, hogy kialakult közöttünk az a bizalmi légkör, amelyben
elkezdhetjük a mélyebb lélektani munkát.
 Terápiás célok

Laikusoktól gyakran hallani, hogy a pszichológus nem csinál mást, mint

szimplán beszélget, ezért kár időt és pénzt vesztegetni a terápiára. Sokan úgy
vélik, hogy ha probléma adódik az ember életében, jobban jár, ha magában
elintézi vagy egy barátjával beszéli meg a dolgot – és kétségtelen, hogy számos
esetben ezek a módszerek is segíthetnek a nehézségek áthidalásában. A terápia
azonban pont attól lesz más, mint egy hétköznapi beszélgetés, hogy célra
irányul. Bár a témák, amelyeket közösen boncolgatunk, hihetetlenül színesek, és
sokszor az élet legváltozatosabb aspektusait érintik, végig ott húzódik egy
vezérfonál: a terápiás cél. A terápiás célok a páciens és a terapeuta
együttműködésének kottáját adják. Nemcsak légből kapottan beszélgetünk –
még ha időnként úgy tűnik is –, hanem egy előre kialakított terv szerint
haladunk. A célok kijelölik a végpontot, a módszerek pedig segítenek odáig
eljutni. Ahogy a folyamat egyre mélyül, időnként felülvizsgáljuk a
célkitűzéseket, és ha szükséges, módosítjuk őket. Arról is rendszeresen
beszélünk, hol tartunk, milyen haladást értünk el az elmúlt időszakban.
Krisztával úgy döntöttünk, a munkánkat két fontos részre bontjuk.
Tisztában voltunk vele, hogy a válás és az azzal járó feszültségek aktuális
kezelése elengedhetetlen, miközben mindketten éreztük, hogy szükség lesz a
személyiség átfogóbb működésének átdolgozására is. A következő célokat
határoztuk meg:

Az akut stresszhelyzetek kezelése, relaxációs, autogén tréning és meditációs

technikák elsajátításával.
A problémamegoldó stratégiák fejlesztése, illetve a korábban hatékonyan
működő megküzdési mechanizmusok megerősítése.
Az önismeret fejlesztése, a Winnicott által hamis szelfnek nevezett kép
helyett a valódi szelf megteremtése és integrálása.6 (Vagyis a megfelelési
vágyból született én lebontása, és egy önazonos, valódi belső vágyait
felismerő és vállaló személyiség megteremtése.)
Interperszonális kapcsolati minták feltárása. Annak megértése, hogyan
 reagál másokra, ő milyen reakciókat vált ki a környezetéből, és ez a két
dolog milyen kölcsönhatásba kerül egymással.
A jelentős személyek érettebb, tudatosabb megválasztása, szimmetrikusabb
és támogatóbb kapcsolatok kialakítása, melyekben az ő szükségletei is
kielégülnek.

Kezdetben 25 alkalomban állapodunk meg, tudva, hogy az együttműködésünk

feltehetően hosszabb időszakra terjed majd ki. A találkozásokat heti
rendszerességgel, lehetőleg azonos időpontban tartjuk. Kriszta az üléseken való
részvétel mellett vállalja, hogy nyitottan és őszintén megosztja velem a
felmerülő feszültségeit, azokat a terápiás kereteken belül próbálja megoldani, és
nem viszi ki a közös térből. A magam részéről biztosítom a titoktartásról, és
arról, hogy a személyiségem mellett szaktudásom legjavával igyekszem
támogatni a folyamatot. A ma egyre népszerűbb integratív megközelítést
alkalmazzuk, vagyis számos különböző pszichoterápiás módszer egyénileg
kialakított kombinációját használjuk.
 Önsorsrontó mintázatok

Hogyan látja Kriszta önmagát? Milyenek legmélyebben fekvő elképzelései a

világról és a másik emberről? Milyen tudattalan meggyőződések irányítják
láthatatlanul az életét? Ahhoz, hogy a beszélgetéseink valódi változásokhoz
vezessenek, ezeket a kérdéseket feltétlen meg kell válaszolnunk. A belső,
önmagunk számára is rejtett mozgatórugóink felszínre hozásához és
megértéséhez létezik egy nagyon szemléletes és könnyen érthető elmélet, illetve
egy hozzá kapcsolódó terápiás eljárás. Jeffrey E. Young és munkatársai úgy
gondolták, hogy felnőtt életünk alakulásában nagy szerepe van a
gyerekkorunkban kielégítetlenül maradt szükségleteinknek.7 Hogy mik ezek?
Youngék szerint, bár eltérő mértékben, de születésünktől kezdve mindannyian 5
alapvető érzelmi szükséglettel rendelkezünk:
1. Biztonságos kötődés (a biztonságra, stabilitásra, gondoskodásra és
elfogadásra való igény).
2. Autonómia, kompetencia és az én-azonosság érzése.
3. A jogos igények és érzelmek kifejezésének szabadsága.
4. Spontaneitás és játék.
5. Reális keretek és önkontroll.

Ha a gyermek veleszületett temperamentuma és a környezet nem illeszkedik

harmonikusan, az alapszükségletek részben vagy egészben kielégítetlenül
maradnak. Ezek kompenzálására ún. maladaptív (rosszul alkalmazkodó) sémák
alakulnak ki. Ezek olyan átfogó, önsorsrontó mintázatok, amelyek emlékekből,
érzelmekből, gondolatokból és testi érzésekből állnak, és meghatározzák,
hogyan gondolkodunk, érzünk másokkal és magunkkal szemben, hogyan
viszonyulunk magunkhoz, másokhoz és a világhoz. A korai maladaptív sémák
makacs jószágok, így egész életünkön át elkísérnek minket. Általában úgy
irányítják a döntéseinket és a választásainkat, hogy újra és újra átéljük azokat az
érzéseket, amelyek gyermekkorunkban a legfájdalmasabbak voltak számunkra.
Hiába igyekszünk elkerülni a múltat, a rögzült rossz sémák ismételten
belekormányoznak minket a gyötrelmes helyzetekbe. A sémák megdönthetetlen
világképek, ezért csak olyan élményt engednek át szigorú szűrőiken, amelyek
illeszkednek a kialakult rendszerbe. Ha valamelyik tapasztalatunk nem felel meg
a hitrendszerünknek, azt egyszerűen figyelmen kívül hagyjuk. Minél több és
erősebb rossz sémával rendelkezünk, annál kevesebb esélyünk van azok spontán
átírására. Ebben az esetben ugyanis hiába történnek velünk jó dolgok, észre sem
vesszük őket, vagy ritka kivételként tekintünk rájuk, amelyek erősítik a szabályt.
Ha arra vagyunk kíváncsiak, valaki miért pont úgy viselkedik, ahogy, érdemes
megvizsgálni, milyen alapvető sémákkal rendelkezik. A sémák a viselkedés
rejtett irányítói.
Kriszta szeme felcsillan, amikor a sématerápia módszeréről mesélek neki. A
kezdetektől fogva nyitottan áll az önismeret elmélyítéséhez, és ahogy ez a
megközelítés is hangsúlyozza, partneri viszonyként tekint a közös munkára.
Nem arra vágyik, hogy én, mint tévedhetetlen szakértő, mondjam ki az
ítéletemet, hanem elfogadja, hogy együtt eredünk nyomába a belső világának.
Örül, hogy ezzel a módszerrel érthetővé és kezelhetővé válnak a reakciói.
A Young-féle sémakérdőív segítségével Krisztánál a következő maladaptív
sémákat azonosítjuk:
1. Elhagyatottság – instabilitás
Akiben erős a séma, a kapcsolatait instabilnak, megbízhatatlannak érzi.
Meggyőződése szerint a szerettei előbb vagy utóbb el fogják hagyni. Hogy
miért, annak számtalan oka lehet: megbízhatatlanok, érzelmileg labilisak és
kiszámíthatatlanok, valaki jobb miatt lépnek le, esetleg meghalnak.
Kriszta kisgyermekkorától számos alkalommal megélte, hogy el kellett
válnia a szüleitől. Csecsemőkorától húga születéséig hónapokra a
nagymamánál hagyták, ahol bár szerető gondoskodásban volt része, az
édesanyjától való elszakítottság fájó traumaként hatott rá. Édesapja halála
újból egyenlőségjelet rajzolt szeretet és veszteség közé.
2. Érzelmi depriváció (érzelemmegvonás)
A depriváció jelentése megfosztottság, vagyis nincs, aminek lennie kellene,
hiányzik, ami alanyi jogon járna. A séma aktivitása esetén úgy érezzük,
nincs az életünkben olyan ember, aki megtartana, ha bajban vagyunk, aki
odafigyelne ránk, akinek fontosak lennének az érzéseink. Belső megélésünk
szerint nem számíthatunk mások megértésére és odafordulására, egyedül
vagyunk a gondjainkkal, nincs kihez fordulnunk tanácsért, védelemért,
támogatásért. Senkitől nem számíthatunk vigasztalásra, gyengédségre és
ölelésre.
Kriszta gyakran fogalmaz úgy, hogy az élete egy one-woman show, amiben
teljesen egyedül van. Számára természetesnek tűnik, hogy míg órákig
 hallgatja a barátai problémáit, ő semmit nem mesél magáról, nem osztja
meg velük a nehézségeit. Ha beteg, eszébe sem jut felhívni valakit, és
segítséget kérni, mindent egyedül igyekszik megoldani.
3. Önfeláldozás
Mások igényei szinte teljes mértékben felülírják a saját vágyakat,
szükségleteket. Az a lényeg, hogy a másik jól legyen, megkapja mindazt a
törődést és figyelmet, amire szüksége van, miközben az egyén maga
háttérbe szorul.
Kriszta mindig igyekszik megfelelni a környezetében élők elvárásainak,
önmagát háttérbe szorítva törődik a többiek jóllétével. Bárki kéri, azonnal
siet, hogy saját szükségleteit háttérbe szorítva segítsen, támogasson,
meghallgasson. Nem kényszerből teszi, nem a büntetéstől félve, hanem
önként, belső motivációinak engedelmeskedve. Fejlett empátiája miatt
mások fájdalmát, szomorúságát olyan intenzíven éli át, hogy mindent
megtesz annak enyhítésére.
4. Csökkentértékűség – szégyen
A tökéletlenség, a „nem vagyok elég jó”, az értéktelenség keserű érzése.
Akinél ez a séma aktív, úgy érzi, ha a másik igazán megismerné, biztosan
nem tudná már szeretni. Fokozottan érzékeny a kritikára, elutasításra.
Automatikusan összehasonlítja magát másokkal, ennek eredményeként
mindig ő marad alul.
Kriszta énképe tele van negatív elemekkel, nem érzi magát szerethetőnek,
András kritikái és leértékelő megnyilvánulásai ráerősítettek az önmagáról
kialakított képére.
 Menni vagy maradni

Bár Kriszta határozottnak tűnő válási szándékkal érkezett, munkánk első két
hónapjában újra és újra elbizonytalanodik döntése helyességében. Néha úgy érzi,
jeges kéz markolja a torkát, nyelni is alig tud, annyira feszült. A válás az egyik
legtöbb stresszel járó élethelyzet, amely számos érzelmi, jogi és praktikus
kérdést vet fel. Nem csoda, ha erre a megterhelésre időnként visszavonulót
fújnánk, és a legszívesebben elfelejtenénk az egészet. A válóper ugyan már a
bíróság előtt van, ám ettől Kriszta érzelmi ambivalenciája nem szűnt meg.
András közben mintha változna, ami szintén hozzájárul a kusza érzések
fennmaradásához.
– Tegnap elmentünk vacsorázni. Nem is emlékszem, mikor volt ilyen
utoljára. Az étteremben találkoztunk. Pontosan érkezett, mint talán még soha.
Kedves volt, előzékeny. Olyan jót beszélgettünk! Egyáltalán nem vádaskodott,
sőt teljesen megértette, hogy mi a bajom.
– Milyen érzés volt ez?
– Elég furcsa… Mindig így képzeltem el.
– Úgy érezte, az történik, amire olyan régen vágyott már.
– Igen, de persze azon is elgondolkodtam, vajon mennyire lesz ez tartós.
– Fél, hogy csak kampányjellegű a változás?
– Nagyon. Nem szeretném, ha arra menne ki a játék, hogy meggondoljam
magam, aztán visszatérnénk a régi kerékvágásba.
– Azt megfigyelte, hogy ön mennyiben viselkedett másként, mint
korábban? Vissza tudjuk pörgetni az estét, mint egy filmet?
– Megpróbálom! Határozottan – vagy inkább: határozottabban – érkeztem.
Aztán ahogy elkezdett beszélni, és olyan kedves volt meg megértő, kezdtem
elbizonytalanodni. Az járt a fejemben, hogy lehet, hogy eddig rossz mozit
néztem, és én rontottam el a kapcsolatunkat.
– Szóval, megint bekúszott az önvád…
– Úgy látszik, bármi történjék, mindig oda lyukadok ki.
A vacsorát követő pár nap békésen telt, ezért eldöntötték, hogy kettesben
elutaznak egy hosszú hétvégére, ahol alaposan átbeszélhetik, ki hogyan látja a
múltat, és miként képzeli el a jövőt.
Kriszta a következő alkalommal megint kisírt szemmel érkezik. Az utazás
nem azt hozta, amire számított. Néhány óra után megint azon kapta magát, hogy
András vádaskodásait, számonkéréseit hallgatja. „Itt az ideje, hogy észhez térj,
elég a hisztiből!”, „Miért hoztál ilyen helyzetbe, tényleg nem volt jobb dolgod?”,
„Soha senki nem fog így szeretni! Tényleg el akarod ezt dobni?” – ilyen és
ehhez hasonló mondatok hangzottak el.
– Azt hiszem, tényleg mindent elrontok.
– Ha valaki sokáig hallgatja, hogy mindenért ő a hibás, idővel tényleg
elhiszi. Nekem úgy tűnik, önnek ez ragyogóan sikerült. Hibásnak érzi magát,
ezért jogosnak tartja a támadásokat, amiket aztán meg is kap.
– Pedig mindig mondogatom magamnak, hogy nem csak én lehetek a hibás.
– A mondogatás önmagában nem sokat ér, ha mély belső
meggyőződésünket szeretnénk megváltoztatni. Azokat először is fel kell
ismernünk, majd módszeresen helyettesítenünk kell egy kedvezőbb képpel. Most
azonban, első körben, nézzük meg, ön hogyan tudna elindítani egy változást a
kettőjük közötti kommunikációban! Vegyük azt a helyzetet, amikor András
vádaskodásba kezd! Mi a szokásos reakciója?
– Általában próbálom magam tartani, de a legtöbbször hamar elsírom
magam, vagy ha éppen erősebb passzban vagyok, akkor visszaszólok. Azt
nagyon rosszul viseli, olyankor bezárkózik a dolgozóba vagy elmegy otthonról.
Kriszta szemlátomást hezitál. Gyötrődik és tépelődik, a tekintete
gondterhelt. Úgy tűnik, mintha még egy utolsó utáni kísérletet szeretne tenni,
mert idő előtti feladásnak élné meg a házassága végét. Átérzem ezt a
bizonytalanságot, és úgy gondolom, a legtöbbet azzal segítek neki, ha ebben az
ambivalenciában is vele tudok lenni. Ha nem úgy tekint rám, mint valakire, aki
előtt bizonyítania kell a határozottságát, hanem mint egy társra, aki kíséri az
útján, legyen az akármilyen kacskaringós.
– Mi lenne, ha tenne egy próbát, és hangot adna a valódi, mély érzéseinek?
– bátorítom, egy kissé közelebb hajlova. – Elmondaná neki, mennyire bántja, ha
durván és lenézően beszél önnel. Adjon hangot annak, amit érez! Mondja el,
ahogy görcsbe rándul a gyomra, ahogy megint értéktelennek érzi magát.
Beszéljen a szomorúságáról is, hiszen nagyon fáj önnek, hogy a házasságuk nem
egy védett és biztonságos hely. Jelezze, hogy nem bűnbakot szeretne keresni,
hanem elindítani egy olyan beszélgetést, amelyben közelebb tudnak kerülni
egymás megértéséhez. Mindezt persze csak abban az esetben, ha valóban ez a
belső meggyőződése, hiszen ez az, ami elengedhetetlen a hitelességhez és ahhoz,
hogy valóban átmenjen az üzenet.
Kriszta a következő hetekben többször is próbálkozik, de úgy érzi, nem jár
sikerrel. András azt mondja, hagyja már a pszicho maszlaggal, ne beszéljen úgy
vele, mint Teréz anya. Ő mindent megtett a házasságukért, a felelősség teljes
egészében Krisztát terheli. Ő tette tönkre a kapcsolatukat, miatta fognak a lányok
elvált szülők gyerekeként felnőni. Az empátiaösztönző próbálkozások kudarcba
fulladnak.
 Nincs tovább

Ugyanebben az időszakban Krisztával sokat beszélgetünk arról, hogyan képzeli

el azt az életet, amelyben jól érezné magát, aztán ezeket a képeket összevetjük a
valósággal.
– Egyáltalán nem úgy élek, ahogy szeretnék. Fényévekre vagyok attól,
amire vágynék, pedig nem hiszem, hogy túlzók lennének az elképzeléseim.
Hogy mire vágyik? Egy olyan otthonra, ahol biztonságban érezheti magát,
mert tudja, hogy nem éri bántás és megaláztatás. Egy támogató szövetségre,
amelyben kölcsönösen fontos, amit éreznek, gondolnak, csinálnak. Szeretne
szeretve lenni, és szeretné, ha mindaz, amit adni tud, érték lenne a másik
számára. Egy dolgot pedig örökre el akar felejteni: az érzelmi bántalmazást.
Kriszta lassan belátja, András nézőpontja nem változik, nem tudnak
elmozdulni az évek óta ismétlődő kommunikációs mintázatoktól. Az empátiát
ösztönző beszélgetések kudarca egyértelművé teszi számára, hogy nincs utolsó
szalmaszál. Tovább nem érdemes húzni az elköltözés előkészítését.
– Azt hiszem, tényleg mindent megpróbáltam, ami csak lehetséges. Még az
utolsó utáni pillanatban is megkíséreltem fordítani egyet a történetünkön, de
tovább már nincs értelme. Akármerről közelítettem, mindig oda lyukadtunk ki,
hogy kizárólag én vagyok a hibás, nekem ment el a józan eszem, én vagyok a
beszámíthatatlan. Feladom.
András teljesen elzárkózik minden egyeztetés elől. „Ez a te bizniszed, te
találtad ki, csináld végig, de tudjál róla, hogy semmilyen felelősséget nem
vállalok!” – mondogatja. Így aztán Kriszta elkezdi nagymamája lakását
átalakítani; festenek, bútort pakolnak. A praktikus feladatok lekötik a figyelmét.
Egyre többször kapja magát azon, hogy a jövőtől való rettegést felváltja egy
jóleső izgalom. Felvette a kapcsolatot régi barátaival, a velük folytatott hosszú és
őszinte beszélgetések jótékonyan hatnak rá. Kiderül, nincs egyedül a
helyzetével, a baráti körből többen is keresztülmentek már a válás hol békésebb,
hol viharosabb folyamatán.
Egyik alkalommal, hogy megállapítsuk, hogyan áll lelki muníció
tekintetében, számba vesszük külső és belső erőforrásainak rendszerét. Ehhez
arra kérem, rajzoljon egy kört, és ossza fel nyolc részre. Ez az erőforráskerék. A
körcikkelyek egy-egy olyan dolgot jelölnek, amelyek feltöltik, segítik a
nehézségek leküzdésében, kapaszkodót biztosítanak a számára. Miután
megnevezi az erőforrásait, azt is meghatározza, hogy ezeket milyen mértékben
képes most kihasználni, és erőt meríteni belőlük.
Kriszta erőforrásai: munka, terápia, barátok, édesanyja, sport, meditáció,
kitartás és optimizmus. Pillanatnyilag a terápia mellett a munkát találja a
legbiztosabb erőforrásnak. Amikor dolgozik, képes minden másról elfeledkezni.
Írásain keresztül egyre több sikerélményre tesz szert, felkéréseket kap, cikkei
különböző lapokban jelennek meg, és időközben marketingszövegek írását is
elvállalja. Ezzel lassanként anyagilag is függetlenné válik, és ahogy számolja,
András támogatása nélkül is fedezni tudja majd a kiadásaikat. Ez az új élmény
kezdi átalakítani az énképét, önmagát sokkal pozitívabb, stabilabb színben látja.
Az elsajátított relaxációs és meditációs technika segít, hogy képes legyen az
érzelmeit szabályozni. Naponta kétszer, reggel és este alkalmazza a mindfulness
meditáció technikáját. Nagyjából tíz hét elteltével kezdi érezni, hogy a módszer
megbízható kapaszkodót nyújt a stresszes helyzetekben.
András szinte teljesen kivonja magát a közös életükből, alig jár haza,
félszavas mondatoknál többet nem is váltanak egymással. Amikor Kriszta
elmondja, hogy elkészült a lakás, és tényleg elköltöznek, megint csak azt ismétli:
„Nem érdekel, ez a te dolgod. Azt csinálsz, amit akarsz, de a felelősség is csak a
tiéd.” Ez a teljes elzárkózás nagyon megviseli Krisztát, mert még mindig hisz
benne, hogy képesek megbeszélni, mi történik velük.
Végül mégis egyedül dönt. Egy októberi hosszú hétvégén elköltözik a
gyerekekkel. A következő ülésre fáradtan, de foldobottan érkezik.
– Megtörtént. Elköltöztünk. Rettenetesen kipurcantam, de azért nagyszerű
érzés! A lakás még a feje tetején áll, de majd csak kialakul. Előtte már alig
aludtam, annyi minden kavargott a fejemben: bepakoltam-e a lányok kedvenc
ruháit, megvan-e az oltási könyvük, meg ilyen apróságok.
– Gondolom, az érzések is kavarogtak rendesen.
– Leginkább az bántott, hogy András úgy viselkedett, mint egy idegen. De
nemcsak velem, hanem a lányokkal is. Amikor pakoltunk, úgy nézett át rajtuk,
mintha ott sem lennének, aztán elment, aznap már nem is láttuk. Utána két napig
nem jelentkezett.
– Hogy viselte ezt?
– A második nap már ráírtam, hogy legalább annyi hírt adjon, hogy él, és
nem kell a rendőrséggel kerestetnem. Erre küldött egy üzenetet, „élek”, ennyit
írt.
– Amikor az ember nem meri kimutatni a fájdalmát, akkor
tehetetlenségében lehet, hogy nem marad más választása, mint az elzárkózás.
Ettől persze önnek még nagyon nehéz ezt elviselni, de fontos, hogy lássa, a
másik nem feltétlen azért nem tesz meg valamit, mert nem akar, hanem mondjuk
azért, mert nem tud.
– Azt hiszem, egyre jobban értem, mi zajlik benne. És persze bennem is. De
azon azért megint kiborultam, hogy amikor előkerült, és szerettem volna
megbeszélni, mikor jön a lányokért, azt válaszolta: „Cicukám, nehogy azt hidd,
hogy mostantól te diktálhatsz! Ahhoz még fel kell ám nőnöd!”
– Fel kell nőnie. Ez tényleg úgy hangzik, mintha egy szülő beszélne lefelé a
gyereke irányába.
– Összementem, amikor mondta, de most rajtakaptam magam, ahogy
elindult bennem a szorongás. A torkom összeszorult, a gyomrom begörcsölt, de
azért valahogy kipréseltem magamból, hogy fontos és felnőtt kérdést tettem fel,
minősítés nélkül, és kérem, hogy ő is minősítgetés nélkül válaszoljon.
Elmondtam, hogy a lányok érdekében ki kell alakítanunk egy rendszert, és
bízom benne, hogy ebben partner lesz.
– Örülök, hogy a szorongató érzés ellenére ilyen éretten tudott reagálni.
Minden ilyen alkalom megszilárdítja majd önben az érzést, hogy képes rá.
Nem szoktam fukarkodni a pozitív visszajelzésekkel, ha úgy látom, a
páciensnek sikerült egy lépést tennie a változás irányába. Tisztában vagyok vele,
milyen kemény erőfeszítésbe kerül máshogy viselkedni, reagálni vagy beszélni,
mint ahogy azt korábban megszoktuk. Az apró elmozdulásokat is észre kell
venni, és megtámogatni a hitet, hogy sikerülni fog.
 Külön élet

Kriszta meglepődve vette tudomásul, hogy az elköltözést követő első pár hétben
a megkönnyebbülés érzésébe keserűség vegyült. Panka nagy lendülettel vetette
bele magát új szobája rendezgetésébe, úgy tűnt, könnyen alkalmazkodik a
megváltozott helyzethez. Bubu ezzel szemben bújósabb, nyűgösebb lett, több
figyelmet és dédelgetést igényelt. A gyerekek kérdése eddig is folyamatosan
tárgya volt a terápiának, de ezen a ponton az ő érzéseik kerülnek előtérbe.
– Aggódom Bubuért, nagyon megviseli a változás. Pedig ő is látta és
megélte, hogy mennyire nem volt már jó, ahogy éltünk.
– Zavarja, hogy a lánya máshogy éli meg a helyzetet? Nem erre számított?
– Ő is tudja, mennyit veszekedtünk. Neki is kijutott belőle, most meg…
– Most meg szomorú, mert mégiscsak van ebben veszteség is.
– Pedig annyira igyekszem, hogy ne érezzék annak. Olyan szépen
kialakítottam a szobájukat, otthonos kis kuckó lett, pont olyan, amilyet szerettek
volna.
– Igen, látom, hogy nagyon igyekszik, hogy ne legyen ebben fájdalom a
gyerekeknek, de talán szerencsésebb lenne teret adni minden érzésnek, ami ott
van bennük. Tudja, mit? Rakjunk ide egy széket, üljön le, és hunyja be a szemét.
Most képzelje bele magát Bubu helyébe. Próbálja meg minél teljesebben átélni,
mi mehet benne végbe. Hogy érzi magát? Mitől fél? Mire vágyik? Ismeri a
gyerekeit, úgyhogy ez menni fog.
– Jézusom! Nagyon rosszul érzem magam. Hányingerem van, pedig csak
most ültem ide, és nem is történt semmi – mondja, miközben ott ül a szoba
közepére helyezett székben.
– Mit szeretne, mire vágyik Bubuként?
– Biztonságra.
– Hol lehet a biztonság?
– Az anyukámnál. Most úgy érzem magam, mintha visszamentem volna a
gyerekkoromba…
Elsírja magát. Először csak csorognak a könnyei, aztán egyre hevesebben
rázza a zokogás. Hiába minden, a változás veszteséggel is jár, amit
mindannyiuknak el kell gyászolni. Ha elismerjük egy érzés jogosságát, ha teret
engedünk neki anélkül, hogy értelmezni vagy elemezni próbálnánk a
helyénvalóságát, kisebb eséllyel ragadunk bele a fájdalomba.
 – Úgy tűnik, mintha megkönnyebbült volna, hogy kisírta magát – mondom,
ahogy megnyugszik.
– Értem, a lányoknak is erre lenne szükségük. Hogy sírhassanak, ha az esik
jól.
– Egészen biztosan azzal adja a legtöbbet a gyerekeinek, ha nem várja el,
hogy ugyanúgy érezzenek, mint ön. Ha szabad máshogy is, ha nem kötelező
lekövetniük az ön érzelmeit. A család minden tagja máshogy éli meg a változást,
és mindenkinek joga van a saját érzéseihez. Ha szülőként ezt tiszteletben tudjuk
tartani, azzal segítjük leginkább a gyerekeinket.
Kriszta később elmondta, hogy az ülést követően rendszeresen gyakorolta a
perspektívaváltást: elképzelte, hogyan érezhetik magukat a lányai a bőrükben, az
ő oldalukról hogyan néznek ki az események. Egy ilyen alkalommal döbbent rá,
hogy Panka könnyen belecsúszhat a parentifikált gyerek szerepébe, amit
kislányként ő is megtapasztalt. Annyira igyekszik segíteni az anyukájának,
hirtelen olyan felnőttesen kezdett viselkedni, hogy figyelni kell, nehogy
túlságosan korán kikerüljön a gyerekszerepből. Kriszta eldöntötte, hogy elviszi a
lányokat egyik gyermekpszichológus kollégámhoz, hogy segítsen nekik minél
rugalmasabban alkalmazkodni az új helyzethez. A lányok külön-külön 8 és 10
alkalommal vettek részt játékos-beszélgetős-rajzolós gyermekterápiás üléseken.
Ezek az alkalmak mindenkinek jót tettek. Kijátszották magukból a
feszültségeiket és bizonytalanságaikat, Kriszta pedig megnyugodott, mert
egyrészt úgy érezte, minden tőle telhetőt megtett a lányokért, másrészt ismét
megélte, hogy képes segítséget kérni, nincs egyedül, és kontrollálni tudja a
helyzetet. Márpedig a kontroll érzése a legnagyobb segítség, amikor nehéz
élethelyzetbe kerülünk.
Ahogy teltek a hetek, a kis hármas egyre harmonikusabban élt együtt, az
egész életüknek megváltozott a hangulata. Kialakultak az új rituálék, Kriszta
vasárnaponként palacsintával ébresztette a lányokat, esténként gyertyát
gyújtottak, aztán összebújtak az ágyban és úgy beszélgettek a félhomályban.
 Épülő határok

Kriszta már egy éve külön él. Fizikailag eltávolodott ugyan Andrástól, az
érzelmi leválás azonban még nem történt meg teljes egészében. Ennek praktikus
szinten is látható jelei vannak. A férfi a legváratlanabb időpontokban jelenik
meg, mert látni szeretné a lányokat. Ilyenkor úgy mozog a lakásban, mintha ő is
ott élne. Együtt vacsoráznak, tévéznek, aztán egyszer csak megint ott találják
magukat egy vita közepén. Miért hagyja? Hogyan csúszik bele újra és újra
ezekbe a helyzetekbe? Mit tehet, hogy megszakadjon ez a forgatókönyv? Erről
nagyon sokat beszélgettünk.
A mérgező nárcisztikus emberekkel szemben az egyik legfontosabb
feladatunk a szilárd határok kialakítása – írják az önsegítő könyvek. Ennek
elérése azonban egyáltalán nem egyszerű feladat. Határaink a másokkal való
kapcsolatban fejlődnek. Csecsemőkorunkban az anyával (vagy a gondoskodó
felnőttekkel) megélt bőrkontaktus segíti a saját test felismerését. A gyermek a
testi érintésen, a simogatáson, ringatáson keresztül tanulja meg önmagát
megkülönböztetni az anyától, és megélni önálló létezését. Bőrünk a
legalapvetőbb határunk. Minél gyakrabban tudatosítjuk a létezését, annál
hatékonyabban leszünk képesek megőrizni énhatárainkat is.
Kriszta állandó házi feladatként naponta többször is megáll néhány
pillanatra, és saját testére összpontosítja a figyelmét. Megfigyeli, ahogy a talaj
megtartja, ahogy a levegő érintkezik a bőrével, tudatosítja az órája érintését a
csuklóján vagy éppen a fotel háttámláját, ahogy nekitámaszkodik.
A testi határok megerősítése mellett Krisztának a következő varázsszót is el
kellett sajátítania: „nem”. Ez a szó biztonsági zónát von körénk, és a
legfontosabb verbális üzenet, amivel tudtára adjuk a környezetünknek, hogy
meddig jöhetnek felénk. Használatával egyértelművé tesszük, hogy önálló
akarattal, elképzelésekkel, szándékokkal és vágyakkal rendelkezünk. A „nem”
mellett természetesen a belső önvalónkkal összhangban kimondott „igen”-re is
szükség van. A legfontosabb pedig az, hogy képesek legyünk nemet mondani,
amikor arra van szükségünk, és igent, amikor annak jött el az ideje.
A tágabb fizikai határok védelme szintén fontos lépés, amikor valaki
bántalmazó kapcsolatból épül fel. Ha a volt partner továbbra is otthonosan,
minden korlátozás nélkül mozoghat az életterünkben, ellehetetlenül a tényleges
elszakadás, és továbbra is szabad az út a kontroll, a megalázás, a leértékelés és a
gúnyos megjegyzések előtt. „Ahol bántanak, onnan menekülj!” – szokta
mondani az előadásain Feldmár András, és ezzel teljesen egyetértek, talán azzal
kiegészítve: „Aki bánt, azt ne engedd be az otthonodba!”
Az időmegvonás, a találkozások számának és időtartamának korlátozása
szintén eredményes védekezési forma, amely segít csökkenteni a bántalmazási
lehetőségeket.
A találkozások és beszélgetések számának és időtartamának korlátozása
mellett Krisztának azt is meg kellett tanulnia, hogyan mondhat nemet András
lekicsinylő, vádaskodó, megalázó megjegyzéseire. Minden alkalommal, amikor
a férfi személyeskedni kezdett, Kriszta elmondta neki, hogy megérti, ha feszült,
ám ennek ellenére sem fogadhatja el tőle a minősítgetéseket. Ha András szeretne
érdemben beszélni vele, arra természetesen nyitott, ám ha eltér a tárgytól, és
vádaskodni kezd, azonnal berekeszti a beszélgetést.
Kriszta mindezek mellett néhány pontban megfogalmazta saját határlistáját,
amelyet a fürdőszobatükrére ragasztott.
– Az első dolog, amire reggelente ránézek. Így minden napom a határaim
tudatosításával indul. Lassan már nemcsak mondogatom, de át is érzem, amiket
leírtam. Érdekes, de mostanában szabadabbnak és magabiztosabbnak érzem
magam – mondja, és én is úgy látom, mintha egyre kiegyensúlyozottabb lenne.
Kriszta listája:

Jogom van nemet mondani.

Nem felelek mások boldogságáért.
Jogom van az érzéseimhez.
Elég vagyok.
Nem kell eltűrnöm, ha bántanak.
Nem az a dolgom, hogy mindenkinek megfeleljek.
Nem kell mindenkit kiszolgálnom.
Belefér, hogy valaki haragszik rám vagy nem kedvel.

A határkijelölés nem kizárólag az Andrással való kapcsolatában fontos feladat.

Kriszta a legkülönbözőbb élethelyzetekben hajlamos engedni mások akaratának,
alámenni, és kiszolgálni mások igényeit. Egyik alkalommal feltérképezzük, hány
olyan szituáció jut eszébe, amikor magával nem törődve áldoz időt, energiát,
figyelmet vagy anyagiakat mások jóllétére. Rájön, hogy ha bárhol segíteni kell, ő
az első, aki jelentkezik, ha feladat van, ő már hozzá is fog, esélyt sem adva
másoknak. A munkában azokat a lehetetlenül rövid határidőket is vállalja,
amelyeket mások csípőből utasítanak vissza; ha barátnőkkel találkozik, mindig ő
fizet. Ez a feladat döbbenti rá, mennyire automatikusan működik nála az
önalávetés, a saját igények feladása.
A következő lépés a tudatosság bevezetése: elkezdi figyelni magát, és
amikor beindulnak az automatizmusok, próbálja megakadályozni, hogy
végigfussanak. Kriszta szabadúszóként dolgozik, annak minden előnyével és
hátrányával. Egyrészt saját maga dönthet, hogy milyen feladatokat vállal el,
másrészt viszont hiányzik a fix munkahely adta biztonság. Személyisége mellett
ez a tény is abba az irányba tolja, hogy mindent elvállaljon. Ez a túlteljesítés
azonban hosszú távon nem igazán kifizetődő, hiszen egyrészt kimeríti, másrészt
a sok apró feladat miatt nem marad elég kapacitása saját, nagyobb horderejű
munkáira.
Hogy képes legyen nemet mondani, a következő technikát találjuk ki: ha
munkamegbeszélésre megy, mielőtt belép a helyiségbe, ad magának néhány
másodpercet, amíg tudatosítja, hogy itt olyan helyzet várható, amelyben
hajlamos beindítani önfeláldozó énjét. Végiggondolja azokat a mondatokat,
amelyek segítenek elkerülni, hogy azonnal igent mondjon, mint például:
„Köszönöm, hogy rám gondoltál ezzel a munkával kapcsolatban, de engedd
meg, hogy megnézzem, belefér-e az időmbe. Ma délután visszajelzek.”,
„Érdekesnek hangzó projekt, de még nem tudom biztosan megmondani, hogy
részt tudok-e benne venni.”, „Szívesen megcsinálnám ezt, de ilyen rövid
határidővel nem tudom biztonsággal vállalni. Ahhoz, hogy megfelelő színvonalú
legyen, még x napra szükségem lenne.”
Ezek a példamondatok kezdetben nehezen hagyják el a száját, és úgy érzi,
idegenül csengenek, ám idővel egyre magabiztosabban használja őket.
 Veszteségek árnyai

A sématerápia módszere és szemlélete mindvégig nagy segítségünkre van.

Kriszta számára átláthatóvá, megfoghatóvá válik, milyen automatizmusok
irányítják a viselkedését, és hogyan tartja fenn, kreálja újra életének fájdalmas
élményeit. Eleinte még gyakran feltette nekem a kérdést, hogy „miért történik
velem mindez”. Később, ha el is hangzott ez a kérdés, már nevetve mondta:
tudom, tudom, már megint a nyavalyás sémáim.
Beszélgetéseink során gyakran szóba kerülnek azok a veszteségélmények,
amelyeket gyerekként élt meg. A szüleitől távol töltött nyarak, édesapja
elvesztése mind egy-egy kötődési traumát okozott számára. Ezek következtében
meggyőződésévé vált, hogy akit szeret, az előbb-utóbb el fogja hagyni.
– Mindannyian félünk a hozzánk közel állók elvesztésétől – mondom neki
egy alkalommal. – A szeretet magában hordja ezt az érzést. Az ön esetében
azonban a veszteség nem pusztán lehetőségként jelenik meg, hanem teljes
bizonyossággal tudja, hogy be fog következni. Mindaz, ami Andrással történt,
hiába volt nagyon fájdalmas, paradox módon mégis kényelmesen ismerősnek
tűnt. Azt lehetett mondani, hogy „tudtam én, hogy ez fog történni, így legalább
beigazolódott, milyen jól látom a világot”.
– Azért ez elég borzasztóan hangzik! Vagy távol tartom magam a
kötődéstől, vagy ha belemegyek, akkor biztosan szenvedni fogok, mert olyan
embert választok, akit valami miatt úgyis elveszítek?
– Azért ennél több rugalmasság van a rendszerben. A sémák, bár nagyon
konzervatívak és szeretnek ellenállni a változásnak, azért mégis átalakíthatók.
Ezen dolgozik minden egyes nap. Felismeri, amikor felbukkannak, és igyekszik
leállítani az automatikus reakcióit.
A kettőnk között kialakult kapcsolat alapvetően új érzelmi élmény Kriszta
számára. Eleinte gyakran megfogalmazta, mennyire számít rám, milyen
reménytelenül elveszett lenne a segítségem nélkül. Rendszeresen úgy éreztem,
aggódik, hogy egyszer csak nem leszek elérhető. Egyik alkalommal ezt a témát
járjuk körül.
– Mostanában sokat beszélgettünk az életünk veszteségeiről. Ön többször is
megélte, hogy valaki, akihez közel állt, akit szeretett, egyszer csak eltűnt, ön
pedig magára maradt.
– Igen, számomra ez nagyon sokáig evidencia volt.
 – Néha úgy érzem, a kettőnk kapcsolatát sem érzi kellően stabilnak.
Megfigyeltem, hogy minden alkalommal, amikor elköszönünk, szinte félve
kérdez rá, hogy a jövő héten a szokott időben tudunk-e találkozni.
– Néha tényleg eszembe jut, mi lesz, ha egyszer csak azt mondja,
végeztünk, már nem kell többet jönnöm.
– Attól fél, hogy a közös munkánk ilyen váratlanul, ilyen hirtelenséggel ér
véget?
– Igen, többször elképzeltem már.
– Mit érzett olyankor?
– Feszültséget, szomorúságot. Egyszer el is sírtam magam, mint egy kis
hülyegyerek.
– A kis hülyegyerek, aki tehetetlen, akit csak úgy magára hagynak,
védtelenül, kiszolgáltatottan…
– Tudom, hogy elég bután hangzik.
– Szerintem nem hangzik bután. Ez az ön félelme. Semmiképpen sem
butaság, sőt nagyon is valóságos érzés, amiről jó, hogy beszélünk. Emlékszik a
szerződésünkre?
– Persze.
– Abban megállapodtunk a terápia lezárásának menetéről is. Nem
váratlanul, nem hirtelen szakadnak meg a találkozásaink, és nem is kizárólag én
határozom meg, mikor zárjuk le. Együtt hozzuk meg a döntést, amikor felkészült
rá, hogy a heti találkozások nélkül is bátran vigye az életét.
– Igen, tudom, szokta mondogatni, hogy a terápia az élet főpróbája…
– Valóban. Amikor Yalomnál olvastam ezt a gondolatot,8 tényleg úgy
éreztem, nincs találóbb meghatározása arra, amit itt csinálunk. Tényleg az életre
gyakorolunk, arra készül fel, hogy önállóan is elboldoguljon.

Biztonságos menedékből a való életbe

Páciens és terapeuta kapcsolata mély, bensőséges kötődés. Sokak

számára életük első biztonságélménye. Az ülések során
megtapasztalják, milyen érzés, ha a másik ember elfogadással,
empátiával és teljes figyelemmel fordul feléjük. Teljesen érthető, ha
ennek lehetséges elvesztése eleinte félelemmel tölti el a pácienst. A
terápia célja azonban nem a függőség kialakítása. Azért dolgozunk,
hogy a pozitív élmények ne arra a heti 50 percre korlátozódjanak,
hanem átvihetők legyenek a mindennapokba is. Ahogy a jó szülő sem
láncol le, hanem igyekszik szárnyakat adni a gyermekének, úgy a
terapeuta is abban érdekelt, hogy páciense a való életben találja meg
azokat a kötődéseket, amelyekben biztonságban érezheti magát. A
terápia az elején az életből kiszakított, védett és biztonságos menedék,
a célunk pedig nem más, mint ennek a biztonságnak a kiterjesztése
minél távolabbi területekre is.
 Kiszolgáltatva

A terápia második évében járunk. Kriszta egy nap feldúltan érkezik. A gyerekek
a hétvégét az apjuknál töltötték. Vasárnap zaklatottan kapta vissza őket,
Pannának láza volt, sírdogálva kuporodott a kanapéra, Bubu meg őrjöngve
rohangált a lakásban, dobálta a játékait, és még a macska farkát is meghúzgálta,
amit korábban soha nem tett. Tudta, hogy valaminek történnie kellett a két nap
alatt.
Végül Panka kérte, hogy bújjanak össze, és a fülébe suttogta, hogy apa egy
nénivel lakik együtt. Őt puszilgatta, ölelgette végig, velük nem is foglalkozott.
Panka hüppögve mondta el, mennyire fél, hogy apa már nem szereti őket, mert
azt a szép nénit szereti, most már vele lesz gyereke, őket többet nem is viszi el
magával. Kriszta, miközben belül tombolt, próbálta vigasztalni, nyugtatgatni a
lányát. Elemi erővel tört rá a kiszolgáltatottság érzése, az, hogy szemernyi
lehetősége sincs kontrollt gyakorolni az események felett, nem tudja megvédeni
a gyerekeit a fájdalmas élményektől és a csalódásoktól, kénytelen tehetetlenül
nézni, ami történik.
– Kriszta, az aktuális helyzet adott. Úgy tűnik, Andrással továbbra sem
sikerül együttműködniük. Ő újra és újra olyan helyzetek elé állítja, amelyektől
ön rendkívül rosszul érzi magát. Az adott szituációban megjelenő érzései
azonban segíthetnek abban, hogy jobban megértse a saját belső világát, és idővel
kezelni tudja az érzéseit. Azok a helyzetek, amelyek itt és most rendkívüli erővel
hatnak ránk, gyakran a korábbi élményeinkre emlékeztetnek. Lehet, hogy
tudatosan nem vagyunk képesek az emléket felidézni, ám a testi reakcióink
hevessége elárulja, hogy a múltban már volt hasonló élményünk. Az előbb két
fontos érzést említett: tehetetlenség és kiszolgáltatottság. Szeretném, ha ma
ezekkel dolgoznánk. Mondja el, mikor érzi, érezte így magát!
Először a válási folyamat során megélt élmények kerülnek felszínre. Kriszta
úgy érzi, átadta az élete fölötti irányítást a nagy és átláthatatlan bírósági
gépezetnek.
– Olyan az egész, mint egy mamut, eltörpülök előtte – mondja.
Fogalma sincs, hány tárgyalásra lesz még szükség, mire kimondják a válást.
Egyáltalán nem lát bele az ügymenetbe, nem tudja, milyen lépések vannak hátra.
Az ügyvédje is csak esélylatolgatásig jut, semmi konkrétumot nem tud mondani.
Az események az eredeti elképzeléseihez viszonyítva sokkal lassabban haladnak.
Az idegőrlő várakozásban érthető módon nő a frusztrációja. Egyre többször tör
rá a tehetetlenség és a kiszolgáltatottság érzése.
– Érzett már ehhez hasonlót korábban is? Gondolja csak végig, hogy
ismerősek-e valahonnan ezek az érzések.
– Talán hétéves lehettem, amikor néhány napot az unokatestvéreméknél
töltöttem. Mi vidéken laktunk, ők Budapesten. Ők rendszeresen jöttek hozzánk,
mert ahogy anyám mondta, mi jól tartottuk őket. Tőlünk mindig felpakolva
mentek haza: vittek tojást, szalonnát, frissen kopasztott csirkét. Mi alig
látogattuk meg őket. Nem tudom, hogy nem hívtak, vagy a szüleim nem akartak
menni. Engem persze mindig elvarázsoltak, amikor jöttek, mert annyira mások
voltak. Sokat jártak külföldre, mindig olyan jó illatuk volt, a ruhájuk is divatos,
amit mi csak a filmekben láttunk. Egy fiuk és egy lányuk volt, néhány évvel
lehettek nálam idősebbek. Komolyan csodáltam őket, nekik meg tetszett a kis
hülye, ahogy tátott szájjal bámulja őket. Már pontosan nem emlékszem, hogy
jött az ötlet, hogy egy látogatásuk után menjek fel velük Pestre néhány napra.
Emlékszem, hogy egyszerre akartam is, meg féltem is tőle, de végül nem
mertem nemet mondani, nehogy megbántsam őket. Tudja, nekem a nemet
mondás az életem nagy feladata, már akkor sem jeleskedtem benne.
Szóval, beültem az autóba és elmentem velük. Nem akarok túlozni, de az a
pár nap igazi horror volt. Az unokatestvéreim mást sem csináltak, mint rajtam
szórakoztak. Folyamatosan szekáltak. Pókot tettek a hajamba, amikor hátat
fordítottam nekik, utána visítva menekültek előlem. Éjszaka, amikor a szülők
valami buliban voltak, felébresztettek, hogy betörők vannak a házban, és lehet,
hogy meg fognak ölni. Eldugták a ruháimat, rám nyitottak a vécében, ehetetlenre
sózták az ebédemet. Most, ahogy ezt felidézem, azon gondolkodom, a szülők
vajon merre lehettek, hogy történhetett meg mindez anélkül, hogy bárki
észrevette volna, mi folyik. Nem tudom, hány napig lehettem ott, talán kettő,
talán öt, de az biztos, hogy sírva rohantam a szüleim karjába, amikor végre értem
jöttek.
Ahogy mélyet sóhajt, én is kifújok egy nagy levegőt. Nyomasztó az
emléket még hallgatni is, de még nyomasztóbb lehetett átélni. A munkám során
számtalanszor hallottam már a kiszolgáltatottságról szóló gyerekkori
történeteket. Voltak köztük igazán kegyetlenek és látszólag talán könnyebben
átélhetők, amelyek mégis kísértetként járnak vissza a múltból. Néha arra
gondolok, milyen nehéz gyereknek lenni. Azt szoktuk mondani, a gyerekek
jelentik a jövőt, ezért védeni kell őket és vigyázni rájuk, ám közben talán észre
sem vesszük, ha éppen a szemünk előtt gyűjtik be életre szóló sebeiket, nehezen
feldolgozható rossz emlékeiket.
Kriszta pillanatnyi élethelyzete, a végeláthatatlannak és
kontrollálhatatlannak tűnő bírósági eljárás, András gyerekeikkel szemben
mutatott empátiahiánya nemcsak önmagukban jelentenek megpróbáltatást, de
velük együtt felszínre kerülnek az érzelmileg nagyon hasonló korai élmények
terhei is. Olyan ez, mint a gyerekek „kicsi a rakás” játéka, amikor egyik gyerek a
másik hátára fekszik: a régi és a jelenlegi élmények a kiszolgáltatottságról egyre
magasabb fájdalomkupacokat képeznek Kriszta lelkében.
A feladatom tehát ennek a kupacnak a szétbontása. De hogyan lehet ehhez
hozzákezdeni? Mit lehet tenni a múlt kínzó emlékeivel?
Létezik egy nagyon hatékony pszichoterápiás technika, amely alkalmas a
múltbeli emlékek érzelmi töltetének átírására. Az NLP (Neurolingvisztikus
Programozás) Change history (történetátírás) elnevezésű módszere segítségével,
módosult tudatállapotban, a jelen egy nyomasztó élményéből kiindulva a múlt
olyan eseményéig lépünk vissza, amely érzelmi minőségét tekintve hasonló.
– Helyezkedjen el kényelmesen a fotelban, tudva, hogy ez a testhelyzet
bármikor megváltoztatható. Kezdje el tudatosítani a testhatárait, érezheti, ahogy
a feje megtámaszkodik a fotel fejtámláján, ahogy a karjai az ölében pihennek,
érzékelheti a padló stabilitását a lába alatt. Figyelje csak meg, ahogy egészen
finoman megmozdítja a lábujjait és talpának izmait, mennyivel hangsúlyosabbá
válik az érzés. Egyre jobban beleengedheti magát a fotelba, és felfedezheti,
ahogy a háta szinte kiszélesedik a háttámlán. Közben itt vannak a szoba neszei,
zajai, talán az utcáról beszűrődő zajok is, amelyek fokozatosan elveszítik
jelentőségüket, ahogy a figyelme elindul befelé, a belső világa felé. Ez az ön
ideje, amiben képes eltávolodni az „itt és most”-tól, és átadni magát a belső
munkának.
– Most kérem, idézze fel a kiszolgáltatottság testi érzését, amit legutóbb,
amikor a lányok Andrástól visszajöttek, átélt.
– Megvan.
– Nagyszerű. Hol van ez az érzés a testében?
– A mellkasomban.
– Mekkora ez az érzés?
– Hm, mint egy teniszlabda.
– Egyenletesen jelen van vagy változik?
– Egyenletes.
– Kemény vagy inkább puha?
– Kemény… nagyon kemény.
– Hideg vagy meleg?
– Hideg, hideg.
– Milyen a színe?
– Fekete.
 – Milyen a tapintása?
– Sima.
– Jól van. Most figyeljen csak erre az érzésre, majd induljon el vissza az
időben, honnan ismerős ez az érzés? Mikor érzett még hasonlót?
– Egészen kicsinek látom magam.
– Egészen kicsinek látja magát. Mekkora lehet?
– Talán másfél éves.
– Talán másfél éves. Mit csinál itt?
– Fekszem egy nagy ágyon.
– Milyen érzések vannak itt, a nagy ágyon?
– Rettegés, hogy nem tudom, mi fog történni.
– Hol van ez az ágy? Nézzen körül!
– Egy kórházi szoba. Minden fehér, és ez a furcsa szag.
– Minden fehér, furcsa szag…
– Próbálok szabadulni, de le vagyok kötve. A karomba csöpög az infúzió.
– Milyen testi érzés van önben?
– Félelem, hogy tehetetlen vagyok. Minden olyan nagy, én meg kicsi
vagyok. (Közben elered a könnye.)
– Engedje, hogy a könnyei szabadon végigcsorogjanak az arcán! Hol van a
félelem és a tehetetlenség érzése a testében?
– Ugyanott. A mellkasomban érzem.
– Jól van. Most távolodjon el ettől a képtől, hagyja ott a kórházi szobát, és
idézzen fel egy olyan emléket, amikor biztonságban és védve érezte magát.
Ebben a helyzetben minden probléma eltűnt, pozitív érzések járták át.
– A nagymamámnál vagyok. Talán óvodás lehetek. Fekszem a kertben a
hintaágyon. Nyár van, késő délután. Meleg van, álmos vagyok. Nagyi simogatja
a lábamat, közben dúdol, és picit ringatja a hintaágyat. Az eget nézem, a fehér
bárányfelhőket.
– Milyen érzés ez a simogatás?
– Nagyon jó. Megnyugtató.
– Milyen a nagymama keze?
– Gyengéd, de közben erő is van benne.
– Milyen a hangja, ahogy dúdol?
– Andalító, álmos leszek.
– Milyen belső érzések vannak önben?
– Ellazultság… Teljesen nyugodt vagyok.
– Jól van. Most ezzel az ellazult, nyugodt érzéssel menjen vissza a kórházi
szobába. Egyszerre legyen ott másfél éves kislányként, de legyen ott felnőttként
is, és segítsen a kicsi önmagának. Annak, aki ott fekszik egy kórházi szobában,
egyedül egy nagy ágyon, rettegve, tehetetlenül. Ki van kötözve, a karjába folyik
az infúzió, nem érti, mi történik. Fél, hiszen minden olyan nagy, ő meg kicsi és
gyenge. Ott az a furcsa szag is. Segítsen neki, adja meg, amire szüksége van
most annak a kislánynak! Vigye oda minden élettapasztalatát, felnőtt
bölcsességét, tudását, hiszen annyi mindenen keresztülment.
– A karomba veszem. Ringatom. Megnyugtatom, hogy ne féljen.
Elmagyarázom neki, mi történik vele, hogy nem bántják, hanem meggyógyítják,
és minden rendben lesz.
– Használja az érzést, amit a nagymamával a hintaágyon megélt. Adja át azt
a testi érzést a kicsi önmagának. Segítsen neki abban, hogy megszűnjön a
mellkasában a rossz érzés, elmúljon a tehetetlenség és kiszolgáltatottság.
– Befészkeli magát az ölelésembe. Szorosan odabújik.
– Legyenek egy kicsit így együtt… Most pedig azonosuljon, élje át, milyen
ez az érzés másfél évesen, bújjon bele önmagába.
– Ez most nagyon jó! Biztonságos, nyugodt, ellazult.
– Most legyen egyszerre a felnőtt Kriszta, és a kislány. És élje át, hogy
biztonságot ad, és biztonságot kap. Érezze a karjaiban, hogy biztonságot tud
adni, és közben kicsiként élje meg ezt a biztonságot… Most az érzések
összeolvadnak, és elkísérik mindenhová. Ott lesznek önnel mindenhol, bármikor
felidézheti őket, amikor szüksége van rá… Bárhol, és bármikor. Hiszen a
biztonság élménye önben van. Létrehozta, átélte… És most megtartva ezeket az
érzéseket, induljon el vissza a jelenbe.
Ahogy kinyitja a szemét, hosszan mered maga elé, de közben szinte látom,
hogy zakatolnak a gondolatai. Nem emlékezett a kórházi élményre, a módosult
tudatállapotban látott képek nagyon megrázták. Az ülés után azonnal rákérdez az
anyukájánál, aki elmondja, hogy ebben az életkorban tényleg volt egy fertőző
agyhártyagyulladása, amely miatt hetekig kórházban ápolták. A szülőket is csak
időnként engedték be hozzá, így tényleg magára hagyottan volt a hatalmas
kórteremben. Az imagináció során látottak megerősítik az elhagyatási érzések
gyerekkori gyökerét.
 Bizonyosság

Borús novemberi nap. Már elmúlt az ősz színkavalkádja, de még távol a

karácsony, hogy megtöltse a napokat izgatott várakozással. Ez az időszak nem
tartozik a kedvenceim közé, nem szeretem a nyirkosságát, a sötétségét, a
szürkeségét. Ilyenkor időnként én is azt mondanám, amit anno a dackorszakát
élő hároméves lányom közölt durcás arccal: „Nincs jó kedvem.” Ezen a napon
nekem sincs.
Ahogy ajtót nyitok, azonnal érzem, hogy Krisztával egymásra rímel a
hangulatunk. Ismerem már annyira, hogy apró jelekből is észrevegyem, ha
rosszabb passzban van.
Most fásultnak, kiábrándultnak látom. Mi történhetett?
Táskájából dossziét húz elő, és leteszi az asztalra.
– Megjött az igazságügyi pszichológiai vélemény.
Mivel a gyermekelhelyezésben nem tudtak megállapodni, a bíróság
igazságügyi szakpszichológus bevonását kérte a nevelési alkalmasság
megállapítására. Sokat beszéltünk erről, Krisztát kifejezetten nyugtalanította a
vizsgálat. Félt magától az eljárástól, és sokat szorongott a várható eredménytől
is. Kérdőn nézek rá.
– Pont azt állapították meg, amit eddig is tudtam.
– Úgy tűnik, ettől nem könnyebbült meg. Mit érez most?
– Egyrészt jó, hogy egy szakértő is kimondta, hogy nem én ültem rossz
moziban, András tényleg nárcisztikus. Másrészt meg az jutott eszembe, hogy
több mint tíz évem ment rá erre a történetre.
– Hát, ha az életet lehetne visszafelé is élni, biztosan máshogy döntött
volna, nem igaz? – ironizálok kicsit, hogy felrázzam.
– Persze, de most, hogy kimondódott, valahogy máshogy tekintek a
történtekre. Mintha most vált volna valóságossá, pedig benne éltem, vagy ha
egészen pontosan akarok fogalmazni, akkor benne is fogok élni.
– Néha a bizonyosságot nehezebb megemészteni, mint a bizonytalanságot.
Amíg nincs egyértelműen kimondva valami, addig még reménykedhetünk, hogy
más az igazság. A bizonyosság, hiába számítottunk rá, mégis új helyzetet jelent,
amit be kell illesztenünk az életünk történetébe. Ilyenkor úgy vagyunk, mint a
kisbabák azokkal a formabedobó játékokkal. Először csak fogják a kezükben a
kockát, és próbálják a különböző alakú résekbe illeszteni. Sokáig nem sikerül,
mégis kitartóan próbálkoznak. Aztán egyszer csak rájönnek, hol a megfelelő
alakú rés. Mi is így keressük néhány történetünk helyét, míg végül csak
megtaláljuk.
– Az jár a fejemben, hogyan tovább. Ha akkor nem vettem tudomást a
jelekről, akkor lehet, hogy a jövőben is belesétálok egy ilyen kapcsolatba. Nem
szeretnék még tíz ilyen évet.
– Ne becsülje le azt a munkát, amit az önismeretébe tett. A mai Kriszta már
nem az a Kriszta, aki egykor belesétált abba a kapcsolatba. Természetes, hogy
aggódik, hiszen megégette magát, de ettől nem kevesebb, hanem több lett. A
tapasztalatai pedig nem lógnak feldolgozatlanul a levegőben, hanem
megdolgozott tudássá váltak, így már egészen máshogy van jelen az életében és
a kapcsolataiban is.
– Ez tényleg így van. Olyan érdekes, ahogy az elmúlt időszakban a baráti
köröm nagy része is lecserélődött. Azok, akik megszokták az önalávető, mindig
készséges Krisztát, nem igazán tudnak mit kezdeni az új énemmel. Már a
barátságban sem szeretném eltűrni, hogy kritizáljanak, kioktassanak meg
számonkérjenek, de azt sem, hogy mindig a másik mondja meg, mi legyen, hova
menjünk, miről beszélgessünk. Egyenrangú fél szeretnék lenni a barátságaimban
is.
 Levél az apának

Ahogy a terápia haladt előre, sorra előkerültek Kriszta életének fontos szereplői.
Beszélgettünk a hozzájuk fűződő viszonyáról, arról, hogy régen hogyan látta
őket, és most milyen érzései vannak velük kapcsolatban. Sokszor bizonytalanná
vált, ahogy egyre mélyebbre ástunk, mert attól tartott, ha negatív érzéseket
fogalmaz meg, akkor igazságtalanul bántja a szeretteit, vagy előttem tünteti fel
őket rossz színben. Többször is megnyugtattam, hogy látni valakinek a kevésbé
pozitív oldalát is, és elismerni, hogy nem volt teljesen felhőtlen a viszonyunk,
nem árulás. Egy kapcsolat akkor kerül bennünk a helyére, akkor dolgoztuk meg,
ha nem félünk szembenézni, ha egyre élet- és valóságközelibben tudunk ránézni
egy viszonyra. Amíg szélsőségesen idealizáljuk vagy ellenkezőleg, teljesen
leértékeljük, addig még nem mondhatjuk el magunkról, hogy éretten tudunk
viszonyulni a másik emberhez. Amikor Kriszta édesapjáról volt szó, évtizedek
óta elrejtett, elfojtott érzések kezdtek a felszínre szivárogni.
– Haragszom az apámra – mondja, ahogy lehuppan a kanapéra. – És
haragszom Andrásra, hogy pont olyan, mint az apám. Elegem van a férfiakból.
– Elege van? Körbe tudjuk ezt járni?
– Dühös vagyok, mert nem figyelnek a gyerekeikre, apám nem figyelt rám,
András nem figyel a lányainkra.
– Ön meg egyszerre érzi a kislány Kriszta dühét és az anya Kriszta
csalódottságát.
– Igen, ahogy a lányaimra nézek, amikor hiába várják az apjukat, akkor úgy
érzem, megszakad a szívem, egyszerre tudnék sírni meg kiabálni.
– Egyik része sír, a másik kiabál. Nézzük meg ezt a két részt, hogy is érzik
magukat. A sírós énrész…
– Szomorú.
– Milyennek látja, ha elképzeli? Hol van?
– Csak ül az ágyán. Összekucorodva, egyedül és sírdogál.
– És a kiabálós rész?
– Ő még elhiszi, hogy tud változtatni, még harcol.
– Ő milyen, hol van?
– Áll apa előtt, indulatosan mondja, mondja, kiabálja, hogy törődjön vele.
– Tehát van az aktív és a passzív rész. Az aktívban ott az indulat, hogy…
– Nem is tudom. Hogy megvédje a sírós részt a szomorúságtól.
 – Kiabál, hogy meghallják a szomorúságot, ami csendes. Figyelje csak meg,
milyen érdekes, hogy a szomorú egyedül van a szobában, nem látszik. A dühös,
a kiabálós meg belép a kapcsolatba, ő megy oda az apához. És Andrással is ő
kerül kapcsolatba. Hogy is vagyunk ezzel a dühvel? Nézzük csak meg! Ön mit
tesz, ha valaki dühös önre?
– Az fenyegetés. Én is felemelem a hangomat, vagy lelépek.
– Egyik helyzetben sem kerül közelebb a megoldáshoz, a megértéshez.
– Ez igaz…
– Akkor keresni kellene egy olyan közvetítőt, aki képviselni tudná a
szomorú részt.
– Elmondani az érzéseket, de higgadtan, hogy meghallják a lényeget.
– Mi a lényeg, Kriszta? Mit szeretne elmondani?
– Hogy vágyom a kapcsolatra, hogy hiányzik… Hiányzik az apám
szeretete, és hiányzik András együttműködése. Már nem akarom vissza a
házasságunkat, de szeretném, ha a lányok apukájaként számíthatnék rá.
– Ez egy érvényes igény! Vágyhat arra, hogy szülőként képesek legyenek
együttműködni, miközben párkapcsolatban már nem gondolkodik.
Kriszta nehezen fogadta el, és tette belsővé, hogy lehetnek igényei. Értelmi
szinten jogosnak tartotta, érzelmileg azonban nem tudott azonosulni a verbálisan
megfogalmazott szükségleteivel. Egyszerűen nem hitte el, hogy tényleg
elvárhatja a másik embertől, hogy törődjön vele, vegye figyelembe, amit
szeretne, és Andrással akkor is legyen egy rugalmas kooperáció, ha
házastársként végleg szakítottak egymással.
Úgy érezte, ha annak idején tesznek valamit, talán ma is élne az apukája. Ez
a gondolat hónapokig foglalkoztatta. Szinte minden hozzáférhető szakirodalmat
elolvasott az alkoholfüggők terápiájáról.9 A bűntudat mellett megjelent a düh
érzése. Haragudott elveszett gyerekkoráért, apja gyengeségéért, vádolta és
közben mentegette. A feldolgozatlan gyász befagyott érzése fokozatosan kezdett
olvadni. Ekkor döntöttem úgy, elérkezett az idő, hogy írásban is megfogalmazza
a gondolatait.
A házi feladatként adott, szülőknek írt levél kitűnő módszer, amely segít
összegezni mindazt, amit a páciens megértett a szüleihez fűződő viszonyából,
hangot adni sérelmeinek, és megfogalmazni mindazt, amit a szülőktől várt volna.
Az írás struktúrát kényszerít a gondolatokra, amelyek gyakran körbe-körbe
forognak, és segít kifejezni az addig gátolt tudattartalmakat. James W.
Pennebaker, a gyógyító írás nemzetközi hírű szakértője úgy véli, az írás nemcsak
szubjektíve jó, hanem pozitív élettani hatása is kimutatható.10 Azok a
vizsgálatba bevont személyek, akik alkalmazták a módszert, hosszú távon
egészségesebbé váltak, immunmutatóik javultak, hangulatuk pedig tartósan
kiegyensúlyozottabb lett.
Kíváncsian vártam Kriszta levelét, és drukkoltam neki, hogy szembe
merjen nézni a feladattal.
A következő ülést a levél felolvasásával indítjuk. Kriszta nagyot sóhajtva
kezd bele az olvasásba. Néhány mondat után megáll, ajkait összeszorítja,
koncentrál, hogy ne sírja el magát. Amikor folytatja, a hangja már nyugodtabb.

Drága Apa!
Napok óta bámulom az üres papírt. Kézzel akarok neked írni, úgy
természetesebbnek érzem. Azt hittem, majd kitisztul a kép, és el tudom mondani,
mit is érzek, de minden csak kavarog. A pszichológusom biztat, hogy jobb lesz,
ha megfogalmazom, amit az elmúlt években magam elől is rejtegettem. Furcsa
ez, mert most kellene elmondanom, amit soha nem tudtam.
Amikor kislány voltam, te voltál az Isten. Semmi másra nem vágytam, mint
hogy felkapj, amikor hazaérsz, és megpörgess a levegőben. Szerettem volna,
hogy fontos legyek neked és ezt el is mondd. Néha, amikor egy-egy filmben olyan
apát látok, amilyennek téged szerettelek volna, elbőgöm magam. Basszus, Apa!
Hogy a fenében nem érezted, mennyire nagy szükségem lett volna rád?! Tudod,
mit tanultam tőled? A mellőzöttség érzését. Hogy bármit teszek, bármennyire
igyekszem, csak morzsákat kapok a jóból, a figyelemből és a szeretetből.
Elhittem, hogy bele kell feszülnöm, hogy kelljek, hogy mindig igyekeznem kell a
szeretetért cserébe. Mert már kislányként állandóan igyekeznem kellett, hogy
kapjak egy-két pillanatot belőled. Hálás voltam, ha beengedtél magadhoz a
kórházba, és csak felnőttként jöttem rá, mennyire nem volt vicces a műtős játék.
Hogy azt üzented vele, nem vagyok elég jó, hogy van bennem valami, amit el kell
távolítani. Lehet, hogy nem így akartad, nem ez volt a célod. Egészen biztos
vagyok benne, hogy fogalmad sem volt, milyen mély nyomot hagyott bennem
egy-egy odavetett megjegyzésed. Amikor a társaság előtt újra és újra viccet
csináltál az orromból, ami szerinted olyan turcsi, hogy beleesik az eső.
Fogalmad sem volt, mit éreztem akkor, mert neked csak az számított, hogy a
többiek jót röhögtek. Én meg évekig próbáltam az arcomon aludni, hogy
lenyomjam azt a turcsiságot. Naná, hogy nem sikerült. Soha nem láttam magam
szépnek, állandóan a hibáimat figyeltem. Szégyelltem magam minden férfi előtt,
és hálás voltam, ha valakinek még így, leértékelt áruként is kellek. Ez is
hozzájárult ahhoz, hogy hosszú évekre méltatlan helyzetekbe ragadtam bele.
Mert nem szólt a vészcsengőm. Nem ordította, hogy állj fel, és menekülj, mert azt
hittem, örülnöm kell, hogy kellek. Neked kellett volna segítened az önbecsülésem
megszületését, el kellett volna mondanod, hogy értékes vagyok. Hogy nem kell
elviselnem a bántást.
És iszonyatosan haragszom rád, amiért az ital fontosabb volt, mint én, anyu
és Laura. Utáltam, amikor bűzlöttél a piától. Utáltam, hogy mindig figyelnem
kell, milyen állapotban vagy. Felelőtlen voltál. Vigyázni kellett volna az életedre,
és ránk. Nem halhattál volna meg! Nem vádaskodni akarok, ne érts félre.
Egyszerűen csak ki kell mondanom, hogy rohadt sok kárt okoztál… Rohadt
sokat! Eddig ezt nem mertem kimondani, hiszen annyiszor hallottam, hogy
halottról jót vagy semmit, hogy szinte szégyelltem. És mégis szeretlek. Minden
harag mellett mégis fáj a hiányod. Olyan kevés időt kaptunk együtt. Vágytam
volna, és most is vágynék egy bölcs apára, aki segít a tanácsaival, akihez mindig
vissza lehet menni szeretetért, támogatásért és megértésért.
Apa! Hiszek benne, hogy egyszer találkozunk, de akkor már nem haraggal
akarok melletted ülni. Meg akarok szabadulni a múlt árnyaitól, ki akarom húzni
magam, hinni és bízni önmagamban.

Ölellek, vigyázz magadra ott fent, én is vigyázok magamra itt.

Ahogy nézem és hallgatom Krisztát, érzem a mellkasomban kialakuló nyomást,

és tudom, hogy ez egy kiemelkedően katartikus pontja a közös munkánknak.
Amikor elhallgat, akkurátusan összehajtogatja a levelet, majd visszateszi a
borítékba, amire apró matricák vannak ragasztva. Észreveszi a pillantásomat, és
elmosolyodik:
– A lányok ragasztották a nagypapi levelére. Elmondtam nekik, hogy ebben
a levélben leírtam mindent, amit nem tudtam elmondani az apukámnak, mert ő
már egy másik dimenzióban van. Utána egész este erről beszélgettünk. Bubu azt
mondta, ő ezért kezdte megtanulni a betűket, mert neki is annyi mondandója
lenne. Annyira cuki volt. Panna sokáig csak hallgatott, aztán egészen halkan
odasúgta, hogy ő is ír majd az apukájának. Na, akkor mondjuk megszakadt a
szívem, és arra gondoltam, de jó lenne egy olyan világ, ahol nincs szükség
tisztázó levelekre a gyerekek és a szüleik között.
Ez alkalommal, amikor kikísérem, egy hosszú pillanatig csak állunk az
ajtóban, aztán közelebb lép, és hosszan átölel.
– Köszönöm – suttogja. Én pedig hálás vagyok, hogy részese lehettem
ennek a csodálatosan mély élménynek.
 Nyitás

Március eleje van. Megváltoztak a fények, a levegőben érződik a tavasz illata.

Szeretem ezeket a heteket, amikor már biztosan lehet tudni, hogy vége a tél
hideg szürkeségének. Jókedvűen futok fel a lépcsőn. Bár még tíz perc van
kezdés előtt, Kriszta már ott vár az ajtóban. Eddig ismeretlen csillogást fedezek
fel a szemében.
– Elnézést, hogy korábban jöttem, de itt reggeliztem a közelben egy
kávézóban, ezért hamarabb ideértem – mondja, és látom rajta, hogy nem csak
szabadkozni akar.
– Értem, jöjjön! – tessékelem be. – Meséljen nekem erről a reggeliről, meg
erről a csillogásról a szemében! – Az elmúlt két évben nagyon közel kerültünk
egymáshoz. Így van ez, ha hosszú időn keresztül hétről hétre kísérjük egy másik
ember életét. A kezdetben még több formalitást tartalmazó kapcsolatunk sokkal
fesztelenebb, közvetlenebb lett. Bár a szerepek továbbra is egyértelműek, én
változatlanul a terapeutája vagyok, ám attól, hogy megszoktuk és megismertük
egymást, és több nehéz időszakot átéltünk együtt, a kommunikációnk is
változott, bensőségesebb lett.
– Jól gondolja, egy férfival reggeliztem – mondja huncut mosollyal.
– És, hogy ízlett az a reggeli? – kérdezem én is hasonlóképpen.
– Nagyon furcsa volt! Annyira elszoktam attól, hogy nőként legyek jelen
egy helyzetben, hogy az elején eléggé feszengtem. Ennek ellenére jól éreztem
magam, bár azért nagyon figyeltem. Mióta ide járok, máshogy nézem az
embereket. Azt hiszem, keresem a jeleket, amelyek figyelmeztethetnek, nehogy
megint belesétáljak egy nárcisztikus csapdájába. Ha valaki nagyon lehengerlő és
elbűvölő, és már az első alkalommal le akar venni a lábamról, attól menekülök.
Ezt remélem, egy életre megtanultam.
Kriszta óvatosan, tapogatózva kezd nyitni egy új kapcsolat lehetősége felé.
Lassan másfél éve él külön. A bírósági eljárás még tart, de a figyelmét már nem
kizárólag a válás körüli jogi teendők kötik le. Míg az első néhány alkalommal
megviselték a tárgyalások, előtte napokig alig tudott aludni, ma már sokkal
kevésbé érzi megterhelőnek a folyamatot. Ha ki is billen az egyensúlyából, ezek
az állapotok már nem tartanak olyan sokáig, és korántsem olyan mélységűek,
mint az elején. Ezzel párhuzamosan jelent meg az igény, hogy legyen mellette
egy társ, akivel megoszthatja az életét, és akivel felépítheti azt a kölcsönös
tiszteleten, szerelmen és elfogadáson alapuló kapcsolatot, amelyre mindig
vágyott.
Az elmúlt hónapokban megtanult máshogy figyelni az érzéseire.
Észreveszi, amikor aktiválódnak a sémái, amikor elkapja a rettegés, hogy
elveszíti a másik szeretetét, vagy kiderül róla, hogy nem elég jó. Amikor ezek a
nyomasztó érzések megjelennek, nemcsak felismeri őket, de képes külső
segítség nélkül is megnyugtatni magát. A benne élő sérülékeny gyermek, bár
előtérbe kerül, már nem uralkodik rajta.
Nem tudom, és nem is akarom titkolni előle, mennyire örülök, hogy a
fájdalmas témák és érzések helyett valami reménytelien bizsergető történet kezd
kibontakozni. Kriszta az elmúlt hónapokban meggyászolta házassága
elvesztését, megismerte eddig tudattalan mozgatórugóit, és talpra állt. Tudom,
hogy készen áll, és már nem kapaszkodót vagy fájdalomcsillapítót keres egy
másik emberben. Magamban drukkolok neki, miközben figyelek rá, nehogy úgy
érezze, elvárom tőle, hogy találjon valakit.
 Búcsúzás

Krisztával közel három évig dolgoztunk együtt. Míg kezdetben heti

rendszerességgel találkoztunk, az utolsó fél évben ritkítottuk az üléseket, már
csak minden második héten beszélgettünk. Elindult a leválás időszaka, amire
mindkettőnknek fel kellett készülnie. Nem titkolom, annak ellenére nekem is
megterhelő ez a szakasz, hogy pontosan tudom: akkor volt hatékony a munkánk,
ha egy idő után már bátran elengedhetem a páciens kezét. Az ember kötődő lény.
A pszichológus is az. Megismeri, megszokja és megszereti a pácienseit, akiket
nem tud csak úgy elengedni, arra neki is fel kell készülnie. A ritkuló
találkozások segítenek alkalmazkodni az új helyzethez. A páciens rájön, hogy a
heti találkozások mankója nélkül is képes vinni az életét, tud önállóan dönteni,
és már sokkal kevésbé van szüksége külső támogatásra, hogy tudja, merre
szeretne haladni. És a pszichológus is rájön, hogy lassan nincs már rá szükség.
Keserédes érzés, hiszen valami véget ér, miközben tudom, hogy a páciensnek
valami új kezdődik.
Néha persze pont a lezárás időszakában lehetnek visszaesések, amikor
páciens és terapeuta is azt hiheti, hogy még nem jött el az idő a befejezésre. Erre
mindig fokozottan kell figyelni. Az elválás mindkét félben aktiválhatja a korai
veszteségélményekből és bizonytalanságokból táplálkozó félelmeket, amelyek
aztán hatalmas erővel képesek a terápia befejezése ellen hatni. Krisztával is
megéltük ezt. Alig négy ülés volt még hátra, amikor ziláltan és szokásától
eltérően késve érkezett.
– Nem vagyok jól! Úgy érzem, megint összecsaptak a hullámok a fejem
felett.
– Mi történt?
– Anyuval volt egy veszekedésünk. Teljesen kiborít! Megbeszéltük, hogy a
jövő héten lesz egy fontos konferencia, amire el kell mennem, erre most közli,
hogy nem tud vigyázni a lányokra, mert elfelejtette, hogy pont akkor van a
vidéki barátnője szülinapja, amire muszáj leutaznia. Annyira nem fair!
– Úgy érzi, magára maradt?
– Pontosan így érzem.
– Kriszta, nézzük csak meg ezt a helyzetet! Máskor is előfordult már, hogy
az anyukája nem tartotta magát a megbeszéltekhez?
– Nem. Vagy nem emlékszem. Ha arra kíváncsi, akkor ön is tudja, hogy ez
nem jellemző rá.
– Tehát ez most kivételes eset, ami bárkivel előfordulhat, ön mégis
cserbenhagyásként éli meg, amitől teljesen kiborul.
– Persze.
– Mint egy kisgyerek, akit magára hagynak, ő meg nem tud mást, mint
tehetetlenül tűrni. De azok az idők már elmúltak. Már nem kisgyerek többé.
– Most mégis úgy érzem magam. Annyi teher van rajtam, alig bírom el. És
akkor jön anyu ezzel, hogy nem segít.
– Kriszta! Mitől tűnik egyszerre ilyen nehéznek az élet?
– Nem tudom, de ha arra gondolok, hogy ide se jöhetek többet…
– Akkor megijed, hogy magára maradt, és visszacsúszik abba az állapotba,
amikor ott feküdt a kórházban kiszolgáltatottan, meg amikor otthagyták a
nagymamáéknál. Kriszta, az, hogy vége lesz a terápiájának, nem az én
kizárólagos döntésem. Együtt jártuk végig ezt az utat, és mindketten úgy láttuk,
megérett a helyzet arra, hogy önállóan folytassa az útját. A döntést együtt hoztuk
meg, nem az ön feje fölött született. Abban is biztos lehet, hogy ha a jövőben
újra szüksége lenne a beszélgetéseinkre, bármikor visszatérhet.
– Tudom, tudom, csak valahogy elkapott ez a rossz érzés. Azért felnőttnek
lenni sem mindig könnyű.
– Hát nem, de nem is áltatta ezzel senki – mondom, és mindketten nagyot
nevetünk.
Az utolsó alkalom inkább laza beszélgetés, már nem megyünk mélyre az
érzésekben. Beszélgetünk, inkább praktikus dolgokról, milyen sportversenyre
megy Panka, Bubunak éppen ki a legjobb barátnője az iskolában, és hogy
megveszik-e végül azt az aranyos kis kutyát, amiért a lányok már vagy fél éve
rágják a fülét. Úgy néz ki, a döntés megszületett, és hamarosan új családtaggal
bővül a hármasuk. Ez mindannyiukat izgalommal tölti el.
– Látja, Noémi, egyszer említette, hogy az állatoknak terápiás hatásuk van,
hát én most beszerzek magunknak egy terapeutát. Ha nem válik be, jövök
reklamálni.
– Azt hiszem, ebből az ügyből kifolyólag nem fogunk találkozni.
Nevetve búcsúzunk. Most azért hosszabb a kézfogásunk, és egy pillanatig
csak nézünk biztatóan egymásra, aztán megfordul és kilép az ajtón. Egészen
biztosan tudom, hogy jó irányba halad az élete. Képes lesz megküzdeni a
felmerülő problémákkal, és olyan kapcsolatokban élni, amelyekben szeretik,
tisztelik, és építik egymást.
 Kriszta levele

Időnként előfordul, hogy a régi páciensek akár hosszabb idő elteltével is

visszajeleznek, és megírják, merre tart az életük. Ezek mindig megható
események, hiszen a kapcsolat, amely egyszer kialakult, életünk végéig ott él az
emlékezetünkben. Kriszta levele tíz hónappal az utolsó találkozásunkat
követően, egy januári napon érkezett, finom tapintású, halványlila borítékban.

Kedves Noémi!
Lassan egy év telt el az utolsó találkozásunk óta. Mondhatnám, sok víz lefolyt
azóta a Dunán, de kit érdekel a Duna, amikor a saját lelkemben és az életemben
annyi izgalmas változás történt. Tudja, az a nő, aki egyszer régen sírva hívta fel
telefonon, ma már csak távoli emléknek tűnik. Tudom, hogy én voltam, mégis
olyan, mintha valami alig-ismerős lenne, akire csak halványan tudok
visszaemlékezni. A személyiségem olyan sokat változott, hogy magam is
rácsodálkozom. Emlékszem, amikor a kezdet kezdetén felvázolta előttem, mit
várhatok a terápiától, a szavait ugyan hallottam, de egyáltalán nem értettem.
Egyszerűen csak éreztem, hogy vagy megbízom önben, vagy nem leszek képes
változtatni az életemen.
Az évek során sok érdekes önismereti feladatot kaptam öntől, volt több
összefoglaló beszélgetésünk is, de egy mind közül kiemelkedik. Ha jól
emlékszem, azon gondolkodtunk közösen, mi segítene leginkább a fejlődésben,
abban, hogy a kapcsolataim egyre több örömet, és egyre kevesebb frusztrációt
meg csalódást jelentsenek számomra. És akkor megfogalmaztam: minden
„nem”, amit kimondok, közelebb visz ehhez a célhoz. A nemek jelentik a
határaimat, amiket nyitok, ha akarok, de be is zárhatok, ha nekem úgy jó. Nemet
mondani azonban nem könnyű, ha valaki állandóan elfogadásra, megerősítésre,
szeretetre vágyik. Ahhoz, hogy ez menjen, képesnek kell lennem érzelmileg is, és
nem csak anyagilag a saját lábamra állni. Talán ez jelentette a legnagyobb
kihívást. Nem a másiktól várni a stabilitást, hanem megteremteni ott belül, a
lelkem mélyén. Elhinni, hogy valóban jó és értékes vagyok, és nem csak
megjátszani a magabiztosságot.
Milyen könnyű ezt most leírni, és milyen nehéz volt idáig eljutni! Néha úgy
éreztem, anyám helyett anyám volt, hiszen hétről hétre úgy vittem önhöz a
bajaimat, mint amikor gyerekkoromban az anyámhoz szaladtam a lehorzsolt
térdemmel. Jó volt tudni, hogy ott van, vár és kíváncsi rám meg a nyűgjeimre.
(Persze, most hallom a hangját, ahogy mondja: Kriszta, ezek nem nyűgök, ez az
élet maga!)
A terápia kezdetén olyan volt körülöttem minden, mint egy vihar tépázta
tenger. Kapaszkodnom kellett, hogy ne essek ki a csónakból. Andrást kifejezetten
rossznak és gonosznak láttam, aki becsapott és elvitte az álmaimat, magamat
meg áldozatnak éreztem, aki mindennel egyedül küzd. Mára sokkal árnyaltabb
lett a kép. Megszűnt a fekete-fehér bontás, színek költöztek ebbe a kapcsolatba
is. Azt hiszem, ebben pont az segített a legtöbbet, hogy már nem tud behúzni a
csőbe, nem hatnak rám a különböző manipulációs technikái. Ha kritizál – mert
azt azért teszi –, nem omlok össze, és nem akarom bebizonyítani neki, hogy
téved. Meghagyom neki, hogy gondoljon meg mondjon rólam, amit akar. Kerek
az életem az ő jóváhagyása és elismerése nélkül is.
Szakmailag azt hiszem, a helyemen vagyok. Lubickolok a feladataimban,
élvezem, hogy segíthetek és számítanak rám, de közben vigyázok, hogy itt se
essek csapdába. Nem szeretnék most meg a munkámon keresztül begyűjtött
megerősítésektől függeni. Tudom, hogy szükségünk van kis lelki simikre, de nem
ezek megszerzése a legfontosabb célom. Ha jön, veszem, ha éppen nincs
mindennap, azzal is elboldogulok. A külső támasztékok mellé van már biztos
belső váz is a lelkemben.
Olyan érdekes, ahogy a baráti társaságom is sokat változott. Kiterjedtebb is
lett, meg néhány emberrel mélyebb is. Már itt sem a megfelelés dominál. A
minap például nyíltan meg mertem mondani egy nagyon határozott, irányító
típusú barátnőmnek, hogy ne abba az étterembe menjünk, ami az ő kedvence,
hanem egy olyan helyre, ami nekem is tetszik. Ez sokaknak talán banálisan
hangzik, nekem azonban olyan jólesett a saját bátorságom. Lassan megérkezem
ahhoz a magabiztos nőhöz, akit eddig csak eljátszottam.
Érdekesek a környezetemben élők visszajelzései is. Azt mondják,
nyugodtabb, harmonikusabb lettem. Szeretnek velem, a közelemben lenni, mert
nincsenek a megfelelési kényszerből adódó feszültségeim. Azt hiszem, anyaként
is egyre közelebb kerülök az elég jó anyasághoz. A lányokkal kialakítottunk egy
klassz kis csapatot, ami nagyon jól működik. Mindennap figyelek rá, hogy ne
húzzam őket át felnőtt szerepekbe, hadd legyenek minél tovább gyerekek!
Végezetül átküldök egy verset, amit nemrég olvastam. Annyira azt éreztem,
hogy nekem szól, hogy meg is tanultam.

Tisza Kata
 Először adsz, mert adnod kell. Nem is tudod,
hogy adsz, csak adod. Van, és árad, hát legyen az
övé. Aztán adod, mert ez szeretet: tessék vigyed.
Később adod, mert öröm lesz. Majd a mindenna-
pok. És te még mindig adod. Majd egy ponton meg-
szokod, hogy még mindig adod, és tovább adod.
Aztán géppé válva adod. És akkor valaki felte-
szi a kérdést, hogy adni öröm, és te adod, de hol
az öröm? Elgondolkodsz először azon, hogy van-e
pont, ahol te ezt visszakapod. És ha nincs ilyen
pontod, akkor magadnak szép csendben megvála-
szolod. És hordozod. Sokáig viszed-hozod, marcan-
golod. Azért nem kapok, csak adok, mert érdemte-
len vagyok? Majd megszülethet egy olyan válasz,
hogy tán nem jó helyre adod. És akkor ezt megint
hordozod. Hosszú idő, mire ki is mondod. Egy élet
is, vagy a fele sokszor. Hogy bazdmeg, én itt egye-
dül vagyok! Az a helyzet, hogy sokan vagyunk, akik
megrekedünk ott, hogy érdemtelenek vagyunk,
és addig adunk, amíg el nem fogyunk. És vagyunk,
akik eljutunk oda, hogy ki is mondjuk. És még ke-
vesebben vagyunk, akik változtatunk. A legtöbben
pedig nem sírunk rendesen, és belehalunk.

Kívánok önnek sok sikeres terápiát, és olyan életet, amilyenre csak vágyik!

Üdvözlettel:

Kriszta
 Utószó

Pakolászom a szekrényemben. A lezárt terápiák dokumentációját átteszem egy

másik helyre, hogy ne foglalják a helyet a jelenleg futóktól. Ami elmúlt, térben
is másik helyre kerül, azzal a tudattal, hogy ha szükséges, bármikor elővehető.
Kriszta dossziéja kerül a kezembe. Végigsimítok a kék borítón, aztán
belelapozok, és beleolvasok az egykori feljegyzéseimbe.
Honnan is indultunk? Megtörve, kétségbe esve érkezett, és úgy
kapaszkodott a terápiába, mint utolsó szalmaszálba. Az önbecsülése romokban
hevert. A nagymamájának tett ígéret, és a lányok jövője miatti aggodalom tolt
egyet rajta, hogy változtasson az életén, ám a valódi változást az önismereti
munka hozta meg számára. Nagy utat járt be. Bizonytalan, érzelmileg
bántalmazott nőből határozott, magabiztos emberré fejlődött, aki ismeri a
határait, melyeket ma már képes megvédeni. Az egykori önalávető, önfeladó
beállítódása helyébe az egészséges önérvényesítés lépett.
Szerettem Krisztával dolgozni. Látni, ahogy az élete átalakul, megerősítette
bennem a hitet, hogy a személyiség igenis képes a változásra. Az ilyen terápiák
tartanak lendületben, visznek előre. A munkám, ha hétről hétre vizsgálom az
eredményét, egyáltalán nem látványos. A fejlődés lassú folyamat, amelyben
bizony szükség van a korábbi sikerek emlékére, hogy tudjam: bár most még nem
látjuk, de jó irányba haladunk.
 Ajánlott művek

Az ajánlott művek listáját kezdjük a nárcisztikus szerelem himnuszával. Szabó

Lőrinc Semmiért egészen című versében nem kertel, nyíltan kimondja, mit akar a
másiktól: szűnjön meg létezni, adja fel önmagát, mutasson teljes alázatot.
Vegytiszta birtoklási vágy hatja át a sorokat, amiről egy interjúban maga Szabó
Lőrinc így beszélt:11
– A nő szerepe a férfi mellett?
– Nem mi szabjuk meg. Az, amit a két fél külső és belső ereje
kiegyensúlyoz.
– S ha a férfi szabhatná meg?
– Kérem, én önző vagyok. A többi férfi, úgy tudom, nem az. A nők sem
azok. Így aztán én egészen különleges valamit szeretnék. Örömöt és feltétlen
megbízhatóságot. Vigaszt, támaszt, segítőtársat. Különösen a hosszú lejáratú
vagy éppen életfogytiglani szerződéseknél, amilyen például a házasság. A
feleség, hacsak nem különlegesen zseniális, önálló, teremtő egyéniség, legyen
alkatrésze a férje életének. Találja ebben az örömét, a becsvágyát, a boldogságát.
Másképp nincs házi béke. Az egyenlő jog és egyenlő rang javarészt elmélet,
babona. A házastársak vagy szerelmesek belső jogait a két ember el sem gondolt,
külön, személyes megállapodása alakítja ki gyakorlatilag. Vannak területek, ahol
a nőnek sokkal több joga van; s vannak, ahol majdnem semmi sincs. Az a
kívánatos, hogy a közös legjobb eredmény érdekében az a fél vezessen, az
legyen az első, igenis, az első, amelyik – legtágabb értelemben véve a szót –
különb. Amelyik a több, az erősebb. S ilyenkor a másik ne versengésre,
gáncsvetésre; bosszúra, harcra fordítsa a maga szintén létező, kisebb erejét,
hanem a vezető társ feltétlen támogatására. Mindenben. Ez nem lehet szép, nagy,
nemes becsvágy egy asszony számára? Dehogynem lehet! Nagyon tisztelem a
feleségemet, amiért úgy szereti a Semmiért egészen című versemet, amely sokak
szerint maradéktalanul feltárja a férfi „igazi” felfogását.
Hogy kétség se férjen hozzá, mennyire komolyan gondolta a fentieket,
álljon itt még egy idézet, Korzáti Erzsébethez írt, 1931. február 10-i leveléből:
„Az urad: úgy értem, hogy szeretnék az lenni, rendelkezni veled, életre-halálra.
Ne haragudj érte.” 12
Bizony, nehéz lehet nem haragudni, elviselni meg annál is nehezebb,
Korzáti Erzsébet is feladta 25 év után, kinyitotta a gázcsapot, és végül megfelelt
az elvárásnak: halott lett és akarattalan.
Szabó Lőrinccel kezdtem, folytatom Adyval, aki csak az én
szubjektivitásom miatt került most második helyre. „Ady bármerre néz, önmagát
látja” – olvastam valahol. Írhat bármiről vagy bárkiről, a középpont mégis ő
marad.

Ady Endre: Mert engem szeretsz

Áldott csodáknak
Tükre a szemed,
Mert engem nézett.
Te vagy a bölcse,
Mesterasszonya
Az ölelésnek.
Áldott ezerszer
Az asszonyságod,
Mert engem nézett,
Mert engem látott.
S mert nagyon szeretsz:
Nagyon szeretlek
S mert engem szeretsz:
Te vagy az Asszony,
Te vagy a legszebb.

A másik, ha kielégíti a nárcisztikus csodálat iránti vágyát, kicsit maga is

felkerülhet a piedesztálra. Ez azonban időhatáros. Abban a pillanatban, hogy
nem tölti be tökéletesen a funkcióját, lepottyan, és mehet, amerre lát. Léda a
szakításuk után hiába könyörgött Adynak, hogy útban Párizs felé, egyetlen rövid
percre még láthassa a bécsi pályaudvaron, Ady válaszra sem méltatta. A nő, aki
majd elkésett elégtételként bevonul az irodalomtörténetbe, aznap valószínűleg
kisírt szemmel zakatolt tovább Párizs irányába.
Akit bővebben érdekel a nárcizmus bonyolult és összetett jelensége, de a
szakirodalmat túl száraznak találja, annak ragyogó olvasmány lehet Bánki
György A legnagyszerűbb könyv a nárcizmusról 13 című könyve. A meggyőző
alaposságú, mégis olvasmányos írás segít eligazodni a nárcizmus útvesztőiben.
Bár elsősorban a nárcisztikus személyiségzavart állítja a fókuszba, a teljes
spektrumot bemutatja, rávilágítva, hogy valamilyen mértékben mindannyian
érintettek vagyunk. Az is kiderül, milyen családi dinamikák segítik elő a
kialakulását, hogyan fest a nárcisztikus személy rejtett belső világa, és milyen
sémák irányítják a viselkedését. Ez nem egy rövid, vasárnap délután átfutható
könyvecske, érdemes több időt szánni rá, akár többször is újraolvasva egyes
részeit.
Ha valaki rövidebb lélegzetvételű műre vágyik, ajánlom figyelmébe dr.
Craig Malkin A nárcizmus pszichológiája14 című könyvét. A Harvard Egyetem
tanára amellett, hogy bemutatja a nárcizmus különböző szintjeit, abban is
segítségünkre lehet, hogyan bánjunk nárcisztikus hozzátartozóinkkal,
főnökeinkkel vagy munkatársainkkal. A könyvben szereplő teszt kitöltésével
pedig arról is képet kaphatunk, hogy mi magunk mennyire vagyunk
nárcisztikusak.
A nárcisztikus karaktereket a mozivásznon sem kell nélkülöznünk. Az én
szerelmem (Mon roi) című film a lelki bántalmazás sötét bugyraiba kalauzol el.
A pergő filmkockákon feltárul egy nárcisztikus férfi és áldozata között kialakuló
dinamika minden aspektusa. Végigkövethetjük a behálózás, a felismerés, a
kudarcba fulladó kitörési kísérletek, majd a szétesést követő lassú felépülés
minden, tipikusnak tűnő állomását. A férfi főszereplő, Vincent Cassel hibátlanul
hozza a nárcisztikus jegyeket, a rossz nyelvek szerint nem kellett sokat
hozzátennie saját személyiségéhez.
Egy despota, önimádó anya és fia kapcsolatát mutatja be a Nyugalom című
film, melynek alapjául Bartis Attila A nyugalom15 című könyve szolgált. Az
egykori nárcisztikus sebéből gyógyulni képtelen anya a fiát terrorizálja, aki
képtelen szabadulni a beteges szimbiózisból.
Cate Blanchett, a Blue Jasmine című filmben nyújtott alakításáért méltán
kapott Oscar-díjat. A Woody Allen rendezte filmdrámában egy önimádó és
felszínes, másokat kihasználó New York-i társasági hölgyet ismerhetünk meg.
De miért marad valaki egy akár fizikailag, akár érzelmileg bántalmazó
kapcsolatban? – kérdezik sokan. Leslie Morgan Steiner TED-előadásában16 saját
történetén keresztül adja meg a választ a gyakran felmerülő kérdésre. Érdemes
meghallgatni, hogy minél többünknél a hibáztatásról a megértésre kerüljön át a
hangsúly.
 Jegyzetek
1Bakó Tihamér dr.: Verem mélyén – Könyv a krízisről. Budapest, Psycho Art,
2002.
2Alexander, Franz – French, Thomas Morton: Psychoanalitic Therapy. New
York, Ronald Press, 1946.
3Lásd Jung, Carl Gustav: „Lélek és halál” (Seele und Tod). Ford.: S. Nyírő
József. http://mek.oszk.hu/02000/02013/
html/lelek/index.htm
4Rogers, Carl R.: Valakivé válni – A személyiség születése (On Becoming a
Person). Ford.: Simonfalvi László. Érd, Edge 2000, 2003.
5Gottman, John – DeClaire, Joan.: Gyerekek érzelmi intelligenciája – Nevelés
szívvel-lélekkel (Raising An Emotionally Intelligent Child: The Heart of
Parenting). Ford.: Illés Róbert. Budapest, Jaffa, 2016.
6Winnicott, Donald W.: Játszás és valóság (Playing and Reality). Ford.: Biró
Sándor – Széchey Orsolya. Budapest, Animula, 1999.
7Young, Jeffrey – Klosko, S. Janet – Weishaar, E. Majorie: Sématerápia
(Schema Therapy). Ford.: Fogd Dóra et al. Budapest, VIKOTE, 2010.
8Yalom, Irvin D.: A terápia ajándéka (The Gift of Therapy). Ford.: Zsuppán
András. Budapest, Park, 2013, 194.
9Lásd például dr. Kapitány-Fövény Máté: Függőben – Az alkoholizmus
lélektana. Budapest, HVG Könyvek, 2018.
10Pennebaker, James W. – Evans, John F.: Gyógyító írás – Ha fáj a történeted
(Expressive Writing: Words That Heal). Ford.: Török Péter. Budapest,
Kulcslyuk, 2018.
11Bella Andor: „Milyen a szép élet? – Egy szót se irodalomról”, Film Színház
Irodalom, 1942. aug. 7–13.; Szabó Lőrinc: Vallomások – Naplók,
beszélgetések, levelek (szerk.): Horányi Károly – Kabdebó Lóránt. Budapest,
Osiris, 2008, 196.
12Huszonöt év – Szabó Lőrinc és Korzáti Erzsébet levelezése (jegyz.): Kabdebó
Lóránt – Lengyel Tóth Krisztina. Budapest, Magvető, 2000, 253.
13Bánki György: A legnagyszerűbb könyv a nárcizmusról. Budapest, Ab Ovo,
2016.
14Malkin, Craig: A nárcizmus pszichológiája – Hogyan ismerjük fel és kezeljük
 az önimádókat? (Rethinking Narcissism: The Secret to Recognizing and
Coping with Narcissists). Ford.: Turóczi Attila. Budapest, HVG Könyvek,
2017.
15Bartis Attila: A nyugalom. Budapest, Magvető, 2001.
16www.ted.com/talks/leslie_morgan_steiner_why_domestic_violence_victims_don_t_leave
 Felhasznált irodalom

Alexander, Franz – French, Thomas Morton: Psychoanalitic Therapy. New York,

Ronald Press, 1946.
Argelander, Hermann: Az első pszichoterápiás interjú (Das Erstinterview in der
Psychotherapie). Ford.: Alpár Zsuzsa. Budapest, SpringMed, 2006.
Bakó Tihamér dr.: Verem mélyén – Könyv a krízisről. Budapest, Psycho Art,
2002.
Bánki György: A legnagyszerűbb könyv a nárcizmusról. Budapest, Ab Ovo,
2016.
Evans, Patricia: Szavakkal verve… – Szóbeli erőszak a párkapcsolatokban (The
Verbally Abusive Relationship). Budapest, Háttér–NANE, 2014.
Gottman, John – DeClaire, Joan: Gyerekek érzelmi intelligenciája – Nevelés
szívvel-lélekkel (Raising An Emotionally Intelligent Child: The Heart of
Parenting). Ford.: Illés Róbert. Budapest, Jaffa, 2016.
Hámori Eszter: A korai kapcsolat zavarai. Budapest, Oriold és Társai, 2016.
Jenkins, Hugh: A rendszer kezelése – Válogatás egy család-specialistától. Ford.:
Bogár Krisztina et al. Budapest, Animula, 2007.
Jung, Carl Gustav: „Lélek és halál” (Seele und Tod). Ford.: S. Nyírő József.
http://mek.oszk.hu/02000/02013/html/
lelek/index.htm
Kapitány-Fövény Máté dr.: Függőben – Az alkoholizmus lélektana. Budapest,
HVG Könyvek, 2018.
László János: „Narratív pszichológia” In: Bagdy Emőke – Demetrovics Zsolt –
Pilling János (szerk.): Polihistória – Köszöntők és tanulmányok Buda Béla
70. születésnapja alkalmából. Budapest, Akadémiai, 2009, 141–48.
Malkin, Craig: A nárcizmus pszichológiája – Hogyan ismerjük fel és kezeljük az
önimádókat? (Rethinking Narcissism: The Secret to Recognizing and Coping
with Narcissists). Ford.: Turóczi Attila. Budapest, HVG Könyvek, 2017.
Minuchin, Salvador: Családok és családterápia (Families and Family Therapy).
Budapest, Animula, 2005.
Pennebaker, James W. – Evans, John F.: Gyógyító írás – Ha fáj a történeted
 (Expressive Writing: Words That Heal). Ford.: Török Péter. Budapest,
Kulcslyuk, 2018.
Révai Gábor: Beszélgetések a szerelemről és a szeretetről Csányi Vilmossal és
Bánki Györggyel. Budapest, Libri, 2018.
Rogers, Carl R.: Valakivé válni – A személyiség születése (On Becoming a
Person). Ford.: Simonfalvi László. Érd, Edge 2000, 2003.
Szondy Máté: Megélni a pillanatot – Mindfulness, a tudatos jelenlét
pszichológiája. Budapest, Kulcslyuk, 2012.
Tisza Kata: Akik nem sírnak rendesen. Budapest, Scolar, 2017.
Tóth Borbála: Sorsunk rejtett mintázata – A genogramtól a genodrámáig.
Budapest, Kairosz, 2017.
Winnicott, Donald W.: Játszás és valóság (Playing and Reality). Ford.: Biró
Sándor – Széchey Orsolya. Budapest, Animula, 1999.
Yalom, Irvin D: A terápia ajándéka – Műhelytitkok (The Gift of Therapy). Ford.:
Zsuppán András. Budapest, Park, 2013.
Young, Jeffrey – Klosko, S. Janet – Weishaar, E. Majorie: Sématerápia (Schema
Therapy). Ford.: Fogd Dóra et al. Budapest, VIKOTE, 2010.
 Orvos-Tóth Noémi

Klinikai és mentálhigiéniai szakpszichológus, pszichológia szakos tanár. Főbb

érdeklődési területei a transzgenerációs átadások, a korai kötődés felnőtt
párkapcsolatokra gyakorolt hatásai és a traumák élethosszig tartó befolyása.
Magánpraxisa mellett előadásokon, cikkekben népszerűsíti a pszichológiai
ismereteket.
 Tartalom

Előszó

Kétségbe esve
A terápia mint kapcsolati modellhelyzet

Nem ilyen életet akarok

Első terápiás alkalom
Ígéret a távozónak
Ördögi kör
Felelősség önmagunkért
Nem „segítünk haragudni”

Rózsaszín álomból rideg valóság

Hogyan viszonyul a szülő a gyermek érzelmeihez?

Kiszolgáltatva
Ismeretterjesztés vagy leegyszerűsítő magyarázatok?
Kis nárcizmus-útmutató

Vissza a múltba
Transzgenerációs átadások
Parentifikáció: az elveszett gyerekkor

Terápiás célok

Önsorsrontó mintázatok

Menni vagy maradni

Nincs tovább
Külön élet

Épülő határok

Veszteségek árnyai
Biztonságos menedékből a való életbe

Kiszolgáltatva

Bizonyosság
Levél az apának

Nyitás

Búcsúzás

Kriszta levele

Utószó

Ajánlott művek

Jegyzetek

Felhasznált irodalom

Orvos-Tóth Noémi

Forgalmazza:
eKönyv Magyarország Kft.
www.ekonyv.hu
Elektronikus könyv: Ambrose Montanus
 Felhasznált betűtípusok
Noto Serif – Apache License 2.0
Roboto – Apache License 2.0
 Table of Contents
Címoldal
Copyright
Előszó
Kétségbe esve
A terápia mint kapcsolati modellhelyzet
Nem ilyen életet akarok
Első terápiás alkalom
Ígéret a távozónak
Ördögi kör
Felelősség önmagunkért
Nem „segítünk haragudni”
Rózsaszín álomból rideg valóság
Hogyan viszonyul a szülő a gyermek érzelmeihez?
Kiszolgáltatva
Ismeretterjesztés vagy leegyszerűsítő magyarázatok?
Kis nárcizmus-útmutató
Vissza a múltba
Transzgenerációs átadások
Parentifikáció: az elveszett gyerekkor
Terápiás célok
Önsorsrontó mintázatok
Menni vagy maradni
Nincs tovább
Külön élet
Épülő határok
Veszteségek árnyai
Biztonságos menedékből a való életbe
Kiszolgáltatva
Bizonyosság
Levél az apának
Nyitás
Búcsúzás
Kriszta levele
Utószó
Ajánlott művek
Jegyzetek
Felhasznált irodalom
Orvos-Tóth Noémi
Tartalom