OSIRIS TANKÖNYVEK

ADOLF VON HARNACK

A kereszténység
lényege

OSIRIS KIADÓ • BUDAPEST, 2000

 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült
Adolf von Harnack: Das Wesen des Christentums
Gütersloh, 1999, Chr. Kaiser / Gütersloher Verlagshaus

A bevezetést írta
TRUTZ RENDTORFF

Fordította
SZATHMÁRY LAJOS

A fordítást az eredetivel egybevetette,

a bevezetést fordította
GÖRFÖL TIBOR

Szerkesztette
SZABÓ ISTVÁN

Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás,

illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás
a kiadó eló'zetes írásbeli hozzájárulásához van kötve.

© Chr. Kaiser / Gütersloher Verlagshaus, Gütersloh, 1999

Hungárián translation © Szathm áry Lajos jogutódja, 2000
Hungárián translation (Bevezetés) © Görföl Tibor, 2000
© Osiris Kiadó, 2000
 TARTALOM

„Örök érvényű tartalm ak történetileg változó formában"

Bevezetés A kereszténység lényegéhez 7

ADOLF VON HARNACK: A KERESZTÉNYSÉG LÉNYEGE

Előszó 29

Első előadás 35
M ásodik előadás 43
H arm adik előadás 52
Negyedik előadás 61
Ötödik előadás 70
H atodik előadás 79
H etedik előadás 1 87
Nyolcadik előadás 95
Kilencedik előadás 104
Tizedik előadás 1 12
Tizenegyedik előadás 121
Tizenkettedik előadás 129
T izenharm adik előadás 137
Tizennegyedik előadás 145
T izenötödik előadás 153
T izenhatodik előadás 1 61
 „ÖRÖK ÉRVÉNYŰ TARTALMAK
TÖRTÉNETILEG VÁLTOZÓ FORMÁBAN” '
Bevezetés A kereszténység lényegéhez

A berlini Friedrich Wilhelm Egyetem 1899/1900-as őszi szemesztere előadásainak jegyzé­

kében az első oldalon, a hittudom ány fakultásnál a következő olvasható: A kereszténység
lényege (minden fa k u ltá s hallgatói számára) Prof. Dr. Harnack nyilvános előadása, csütör­
tökönként 1 5 -1 6-ig. Ezek az Adolf Harnack2 által hatszáz hallgatónyi „közönség" előtt
megtartott előadások 1900 m áju sá b a n ^ kereszténység lényege címmel nyom tatásban is
megjelentek. A hatszáz hallgatón kívül egészen rövid időn belül egész sor olvasó is megis­
merte az előadásokat: a megjelenés után négy hónappal tízezer, egy év elteltével huszonöt-
ezer, s végül számos fordítást követően százezer. A huszadik század elején keletkezett
harnacki mű a protestáns teológia egyik klasszikus alkotása.
A száz évvel később, a század végén és a harmadik évezred küszöbén közreadott új ki­
adás egy olyan szöveget tesz ismét hozzáférhetővé, amely az egyik legsajátosabb feldolgo­
zása egy olyan tapasztalatnak, amelyre valamennyi nemzedék ismételten szert tesz. A tör­
ténelmi változás tapasztalatáról, az e tapasztalat kifejeződése keretéül szolgáló formák
m ódosulásának tapasztalatáról van szó, és arról az ehhez kapcsolódó kérdésről, hogy mi
az, ami maradandó, am it a kultúra és a társadalom változásában, nem pedig attól elkülö­
nítve kell mindig újra felfedeznünk. A kereszténység történelmének összefüggésében ez
rejlik a „kereszténység lényegére” irányuló kérdés mögött.

A történelm i változás tapasztalata

A kereszténység és, ami ezzel szorosan összefügg, a vallás lényegére vonatkozó kérdés ki­
tüntetett jelentőséggel rendelkezik. A változás tapasztalata az állam és a társadalom, az
irodalom és a művészet vonatkozásában is gondolkodásra indít, ám a változás és az átala­
kulás tudata, amely az újkor egyik legjellemzőbb sajátossága, egyetlen más területen sem
nyilvánult meg oly meghatározó és kritikus formában, mint a kereszténységgel és a vallás­
sal kapcsolatban. A reflektív kereszténységen belül a reformáció óta semmiféle egyéb téma
nem vetett akkora hullámokat, m int a felvilágosodás és mindaz, amit az egyházra, a teoló­
giára és a személyesen megélt kereszténységre nézvést eredményezett.

1 Alább 40. p.
2 Az örökös nemesség elnyerésével (1914) Adolf von Harnack.

7
 ADOLF VON HARNACK

Az újkor egyik jellegzetes jegye, hogy önértelmezése mindenkor összekapcsolódik azzal a kér­
déssel, miként tekint a vallásra. A keresztény hagyom ány elemein a felvilágosodás és a
tudomány nevében gyakorolt kritika nagyban m eghatározta az újkor által egykor megfo­
galmazott üzenetet. Arról pedig újabb és újabb formát öltó', feszültséggel teljes vita folyik,
hogy vajon a teológia hozzájárult-e ennek az üzenetnek a megfogalmazásához, csupán
utólag szembesült-e vele, vagy igaz-e talán mindkét megállapítás.
A kereszténység és a vallás sokak által előre jelzett „vége” immár az újkor nagy non-
eve/zfjeinek kategóriájába tartozik. A vallás napjainkban tapasztalt „visszatérését”, csak­
úgy, mint az egyház újrafelfedezését az első világháborút követő időszakban, a végidőre
irányuló várakozás olyan formája kíséri, amely az újkor legjellemzőbb tényezőiként alap­
vető kritikát gyakorol a felvilágosodáson és a tudományon. Alaposabb vizsgálat után feltá­
rul: minden esetben olyan értelmezésről van szó, amely a történelmi kereszténység és az
újkor viszonyát jellemző feszültséget egyoldalúan igyekszik feloldani.
A kereszténység lényege klasszikus szöveg, ezekben az előadásokban Harnack ugyanis
kimutatja, hogy a kereszténység nem kívülről, a „világ” részéről szembesül a változás ta­
pasztalatával, amellyel szemben aggodalommal és szorongással telten védekeznie kell. El­
lenkezőleg: ez a tapasztalat a lényegéhez tartozik. A kereszténység nem azonos a teológia
: idő fölötti tanításainak összességével, sem az egyház intézm ényének m egingathatatlan
tekintélyével. A tanítás és az intézmény mindenkor szükséges tám aszát képezi az élő
kereszténységnek. Legmélyebb m ivoltában a kereszténység szabad, személyes meggyő­
ződés és következetes útkeresés kérdése, ami pedig a gyakorlatot illeti, súlypontját nem az
alkotja, am it az emberek az egyháztól elvárnak, hanem ami elvárásként velük szemben je­
lentkezik.
A kereszténység és a vallás lényegére irányuló kérdés mindkét szempontból, a személyes
szabadság és a szabadságban gyökerező felelősség tekintetében egyaránt, nem pusztán
mellékes jelentőséggel rendelkezik a modern kultúrára nézvést. Semmi egyébben nem ra­
gadható meg ugyanis pontosabban e kultúra egyetlen komoly és nélkülözhetetlen megala-
: pozása, mint az egyedi személyként tekintett ember méltóságában, s ennek mindennél je­
lentősebb elismerése egyben az a mérték is, amellyel a változó körülményeket és az ezeket
értelmező vagy meghatározó elképzeléseket szembesítenünk kell. Mi ad értelmet ennek a
mértéknek, és milyen eszmény áll mögötte - az erre irányuló mai, gyakran rendszertelen
kutatás szám ára Harnack előadásainak szemlélete am a forrásokról ad felvilágosítást,
amelyek ezt a megalapozást táplálják.
Ebben az értelemben Harnack sokat idézett kijelentése nemcsak teológiai, de kultúrtör­
téneti szempontból is érvényes: a kereszténység nem a pozitív vallások egyike, hanem
„maga a vallás",3 Ennek azonban nem apologetikus-bizonykodó értelmet kell tulajdoníta-
' nunk, hanem kritikus és meghatározott igényekkel fellépő kijelentésként kell olvasnunk.
A változás tapasztalata mintegy vezérfonálként szolgál a kereszténység lényegének ku­
tatásában. Harnack előadásainak ez a meghatározó elméleti alapja: „Az evangélium min-
den részében azonos a maga ereáttiformájaval - ha így van, megjelent a múló időben, s el

3 Alább 64. p.
 A KERESZTÉNYSÚG LÉNYEGE

is tűnik vele; vagy pedig örök érvényű tartalm akat foglal magában, de történetileg változó
form ában. "4 A formák változása, amelyben a változás tapasztalata szembeötlővé válik, az
evangéliumok hatástörténetének szerves részét képezi. „Kezdettől fogva formulák töröltet­
nek el, módosulnak reményeink, változik érzelmeink világa, s ez a folyamat sosem jut
nyugvópontra", am int „az »őskereszténységnek« meg kellett szűnnie, hogy a »keresztény­
ség« megmaradjon."6 Ebből fakad az a feladat, amelynek Harnack az előadásait szenteli:
„a lényeges és valóban értékes” m egragadására alkalmas mérce, „az evangélium az evan­
géliumban" feltárása.6
Harnack szám ot adott a történelmi változás tapasztalatáról a történelmi tudat színe
előtt. A tizenkilencedik században kialakult történelmi tudat ma, csakúgy, mint egykor, ösz­
tönző és kritikus összetevője az idő és a világ értelmezésének. Bármily elvont formát öltsön
is, a kultúrtudom ányok legbelsőbb m agját képezi. Egyháztörténettel foglalkozó teoló­
gusként Harnack a kereszténység lényegére vonatkozó kérdést a történelmi vizsgálódá­
sok megvilágító és kritikus szemszögéből közelítette meg. Ebben azonban építő szándék
vezette. És az, ahogy mindezt megvalósította, ma - jóllehet a történelmi tudat jócskán mó­
dosult az eltelt száz év során - éppúgy áttanulm ányozásra és átgondolásra méltó, mint
egykor.
Az előadások szerzője hangsúlyt helyez a keresztény hit értelmi vonatkozására. A ta­
pasztalatot és a tényleges megélést teljes joggal annak a formának tekinti, amely révén a
hit igazsága személyes bizonyossággá válhat, ám a keresztény hitnek nézete szerint
történelm i tap asztalat révén mégis reflektált hitként kell tudatosodnia. M áskülönben
külső tekintély és törvények függvénye lenne, s nem válna m indentől független, szem é­
lyes valósággá. A valláshoz kötődő érzelm ek nem pótolhatják a személyes hitelesség
igényét.
A kereszténység lényegéről szóló előadások a történelmi változás meghatározta gondo­
latm enetként születtek. Harnack maga is hangsúlyt helyezett arra, hogy „nem tankönyvről
van szó, hanem olyan előadásokról, amelyek mögött meghatározott kortörténeti háttér
áll”.7Amit ekkor, 1908-ban az 56-60 ezredik példányokhoz írt előszóban hangsúlyoz, azt
az 1925-ös kiadás alkalmával is megismétli, kiemelve, hogy az előadások „annak a kornak
a szellemi állapotához kötődnek, amelyben elhangzottak".8 E jelen kiadáshoz írt beveze­
tésben ennélfogva célszerű megrajzolnunk és a mai olvasó szám ára érthetővé tennünk a
kor m eghatározta összefüggéseket,9 a történelmi jellegzetességek feltárulásával ugyanis
pontosabban megragadhatóak a könyv lényegi elemei.

4 Alább 40. p.
5 Alább 40. p.
6 Alább 40. p.
I Alább 33. p.
8 Alább 34. p.
II Lásd ehhez Thomas Nipperdey: Religion in Umbruch: Deutschland 1870-1918, C. H. Beck, München,
1988 (Beck’sche Reihe. Bánd 363); Kurt Nowak: Geschichte des Christentums in Deutschland. Religion,
Politik und Gesellschqftvom EndedérAufklárung bis zűrM itte des 20. Jahrhundercs, C. H. Beck, München,
1995.

9
 ADOLF VON HARNACK.

Tudom ányos teológia és kereszténység az újkorban

A kereszténység lényege nem a szó szűk értelmében vett tudományos mű. Szerzője mind­
amellett a könyv megjelenése idején a közvélemény szerint a német protestáns tudom á­
nyos teológia legjelesebb képviselője volt. Harnack korában a „tudományos teológia” lé­
nyegében azt a teológiát jelölte, amely arra vállalkozott, hogy a keresztény hit igazságra tá­
m asztott igényét a történelmi kutatás alapján vizsgálat tárgyává tegye, és az igazság
megítélését meghatározó módosult feltételek szem előtt tartásával igazolja. Az ekképpen
felfogott tudományos teológia ennélfogva középponti helyet foglalt el a kereszténység tör­
ténelmének a jelenkort figyelembe vevő megrajzolása körüli vitákban. Ezek a viták a tizen­
nyolcadik század végétől erőteljesen foglalkoztatták az egyházat és a kereszténységet álta­
lában, a felvilágosodás következményeit felmérő és vitató vizsgálódások s az ezzel párhu­
zamosan jelentkező, az egyház és a kereszténység jövőjére vonatkozó kritikus kérdés
formájában.
E viták során a tudományos teológia játszotta a meghatározó és mérvadó szerepet, ám
korántsem ez határozott meg mindent. A tudományos kritika a történeti módszerre tá­
m aszkodva10 arra törekedett, hogy a teológia önállóvá váljék a feltétlen érvényesség igé­
nyével fellépő dogmákkal és hitvallásokkal, illetve a Biblia szó szerinti és tárgyiasító értel­
mezésével szemben. Úgy vélte, feladata - legalábbis alapvető célkitűzését tekintve - egy
síkon helyezkedik el a szellemtudományokkal, mindenekelőtt is a filozófiával és a történe­
lemtudománnyal. A tudományos teológiának egyidejűleg azonban válaszolnia kellett arra
a kérdésre is, miképpen őrzi meg az összhangot a hagyományaiban gyökerező egyházzal
és a tényleges keresztény vallásgyakorlattal.
A tudományos teológia története során mindenkor felmerültek azok az erőteljes vádak,
melyek szerint kritikájával e teológia elszakad a keresztény egyház alapjaitól, és, szándé­
kosan vagy sem, kiszakítja a megélt kereszténység gyökereit. A modern tudományosság
mércéjének elfogadása ezek szerint végső soron a korszellemhez való kritikátlan alkalmaz­
kodást eredményez, és a tudomány fejlődésének szolgálatába állva a kereszténység h a­
nyatlását idézi elő. Ezek a viták a tizenkilencedik század végén fokozottan kiéleződtek.
A vázolt helyzetben A kereszténység lényegéi'óX szóló előadásaival Harnack a számos
egyházi közösségre és irányzatra tagolt „evangéliumi kereszténységet” annak megfontolá­
sára igyekezett ösztönözni, mi az, „amiben lényegében egyek", s ekképpen „építő felisme­
résekre és békére kívánt vezetni, nem széthúzásra".'1
H arnacknak azonban rövid időn belül szembesülnie kellett azzal, hogy „rendkívül nagy'
szám ban jelentek meg előadásai[valj vitázó írások",12 amelyekben „fanatikus szenvedély”

10 A kérdést kiválóan megvilágítja Ernst Troeltsch: Über historische und dogmatische Methode in der
Theologie (1900) in uo: Zur religiösen Lage, Religionsphilosophie und Ethik, J. B. C. Mohr (Paul Siebeck),
Tübingen, 1913, 729-753. p.
" Alább 29. p.
12 A különböző' véleményeket összegyűjtötte Thomas Hübner: Adolf von Harnacks Vorlesungen über das
Wesen des Christentums, 98-175. p., Peter Lang, Frankfurt a. M., 1994 (Europäische Hochschulschriften,
Reihe 23, Band 493).

10
 A KERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

nyilatkozik meg, s amelyekben a vallás megértéséért folyó küzdelmek „a legalacsonyabb

színvonalra” süllyednek.13 E „lesújtó tapasztalatok" mellett mindazonáltal számos olyan
írás'1 is érkezett a szerzőhöz, amelyet „az evangélium erejének és a keresztény hit egységé­
nek eleven tanúságaként" értékelt.15Némi vallási pátosszal nyilatkozik úgy Harnack, hogy
ezek révén bepillantást nyerhetett „a keresztények láthatatlan közösségébe”, „amelyet
semmiféle hivatalos teológia nem képvisel”.16
E megjegyzések tükrében Harnack olyan teológusként jelenik meg, aki a kereszténység
lényegre szorítkozó bem utatásának jó értelemben vett építő szerepét többre értékeli a tudo­
mányos-egyházi véleménykülönbségekhez kötődő polémiánál. Mindamellett határozottan
fellép azzal a m agatartással szemben, amely pusztán a béke megteremtéséért elsimítani
igyekszik a modern teológiának a személyes kereszténység szempontjából lehetséges je­
lentősége körül folyó vitát. Meggyőződése ugyanis, hogy a keresztény hit igazságának a
gondolkodó keresztények értelme és következetes gondolkodása előtt is igazolódnia kell.
Ez az a belső elv, amely a kereszténységbe való bevezetése során a történész teológusnak és a
teológus történésznek irányt szabott. Ennélfogva a történész tudományos szemléletéhez kö­
tődő teológus tudatában van azoknak a határoknak, amelyek a történeti megismerés s a sze­
mélyes keresztény meggyőződés és a vallási tapasztalat szabad tere között húzódnak.

Az előadások életrajzi háttere

Adolf Harnack 1851. május 7-én született Dorpatban.17Apja, Theodosius Harnack az egy­
háztörténet és a homiletika professzora volt a Dorpati Császári Egyetemen, 1853 és 1866 kö­
zött professzorként Erlangenben tanított, majd ismét Dorpatban, ahol Adolf Harnack 1869-
ben megkezdte teológiai tanulm ányait. A szülői ház élete és az ifjú nevelése a pietista val­
lásosság jegyében állt. Ami apja teológiáját illeti, Theodosius Harnack munkái elsősorban
az evangélikus-lutheránus egyház hitvallásának és Luther teológiájának körébe vágtak.18
Ha Adolf H arnacknak a kereszténység lényegéről szóló szabadelőadását vallási nevelte­
tésének körülményeit figyelembe véve olvassuk, figyelemre méltó, hogy az előadások gon­

13 Előszó az 1901-es ötödik kiadáshoz, alább 30. p.

14 Harnack hagyatékát a következő intézmény őrzi: Staatsbibliothek Berlin Unterden L inden-P reussischer
Kulturbesitz. A hagyatékban megtalálható ezek közül néhány olyan H arnacknak írt levél is, amelyet
mindeddig nem használtak fel a kutatásban.
15 Alább 30. p.
16 Alább 30. p.
17 Az életrajz tekintetében a mai napig alapvető jelentőségű lányának könyve-Á gnes Zahn-Harnack:/tóo<y'
von Harnack, Hans Bott, Berlin, 1936 (második, javított kiadás: 1950, a következőkben erre hivatko­
zunk).
18 Theodosius Harnack: Die Grundbekenntnisse dérEvangelisch-Lutherischen Kirche. Die drei ökumenischen
Symbole und die Augsburgische Confession, Karow, Dorpat, 1845; uő: Luthers Theologie m it besonderer
Beziehungaiif seine Versöhungs- undErlösungslehre, Band 1: Luthers theologische Grundanschauungen,
Band 2: Luthers Lehre von dem Erlöser und dérErlösung, Blaesing, Erlangen, 1862, illetve 1866.

1 1
 ADOLF VON HARNACK

dolatmenetében milyen gyakran jelennek meg bibliai szakaszok és fordulatok, illetve mi­
lyen gyakran találkozunk ezekre való utalásokkal. Harnack csupán néhány esetben adta
meg a megfelelő bibliai helyet. A jelen kiadásban ezért következetesen azonosítjuk a hall­
gatók, illetve olvasók szám ára magátólértetődően ismert idézeteket és utalásokat.15 Ezek
azt igazolják, hogy a történeti-kritikai tudomány művelőjéhez egészen közel állt a Biblia
olvasásából táplálkozó evangélikus vallásosság, és alapját képezte annak, amire töreke­
dett: a teológia átform álásának.
Adolf Harnack tudományos pályája apja teológiájának erőteljesen konfesszionális meg­
határozottságától a keresztény teológiatörténet dogmákkal szemben kritikus szemléletéig
s Luther és a reformáció újszerű értelmezéséig ívelt. Harnack szemében Luther és a refor­
máció a modern tudom ány és műveltség előkészítője, annak az „egyre fejlődő kultúrának"
a forrása, amely szakít „az ortodoxia által megszerkesztett, szűkre szabott és minden érzé­
kenységet nélkülöző rendszerrel".20
Harnack 1873-ban doktori fokozatot szerzett Lipcsében, egy évvel később ugyanitt habi­
litált, s ezzel párhuzam osan, az ókeresztény egyház forrásaival foglalkozva, egyre élesebbé
vált kritikai-történeti gondolkodása. Ekkor kezdődött él tudományos kutatómunkája,
amelynek során a későbbiekben dogmatörténészként nagy hírnévre tett szert. A fiatal ma­
gántanár körül barátokból és tanítványokból álló kör alakult ki, amelynek tagjai közül ki
kell emelnünk Martin Radét. A Die Christliche Welt című hetilap alapítójaként a Harnack-
kal szoros barátságban álló Rade megteremtette azt a közeget, amely Harnack legfonto­
sabb teológia- és egyházpolitikai küzdelmeinek színtereként szolgált. E viták révén pedig a
fiatal teológus a „modern" teológia elleni tám adásbk középponti szereplőjévé vált. 1878-
ban, huszonnyolc évesen Harnack meghívást kapott a giesseni egyetem teológiai fakultá­
sára, s 1886-ban itt fejezte be dogmatörténeti kézikönyvének első kötetét.21 Ebben a műben
már jelen van az az elgondolás, amelyből A kereszténység lényegéről szóló előadások elvi
alapja kialakult.
A dogmatörténet aktuális jelentőségéről kiválóan fogalmat alkothatunk annak a memo­
randum nak az alapján, amelyet Harnack a marburgi egyetemen végzett, kereken kétévnyi

19 [A magyar fordítás szövegéhez csatolt jegyzetekben közöljük ezeket az adatokat. A jegyzeteket illetően to­
vábbá lényeges, hogy a Trutz Rendtorfftól, a szöveg szerkesztőjétől szárm azó megjegyzéseket szögletes
zárójelben közöljük, míg a Harnack által az 1908-as kiadáshoz írt jegyzeteknél külön jelzés nem találha­
tó.]
20 Adolf Harnack: Martin Luther in seiner Bedeutungjür die Geschichte der Wissenschaft und der Bildung.
Festrede gehalten am 10. November 1883 in der grossen Aula der Ludewigs-Universität, /. Ricker, Giessen,
1883; újonnan megjelent: A dolf von Harnack als Zeitgenosse, szerk. és bev. Kurt Nowak, Teil 1: Der
Theologe und Historiker, W alterde Gruyter, Berlin, New York, 1996, 196-222. p., az idézet a 218. oldalon
található.
21 Adolf Harnack: Lehrbuch der Dogmengeschichte, Band 1: Die Entstehung des kirchlichen Dogmas, J. C.B.
Mohr (Paul Siebeck), Freiburg i. B., 1886, Band 2: Die Entwickelung des kirchlichen Dogmas l, 1887, Band
3: Die Entwickelung des kirchlichen Dogmas II, III, M utató a három kötethez, első és m ásodik kiadás 1890
(Sammlung theologischer Lehrbücher, Dogmengeschichte). Vö. továbbá Adolf Harnack: Grundriss der
Dogmengeschichte, 2 Teilbände, J. C. B. Mohr (Paul Siebeck), Freiburg i. B., 1889, ezt a következőkben a ja ­
vított ötödik kiadás alapján idézzük, J. C. B. Mohr (Paul Siebeck), Tübingen, 1914.

12
 A KERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

tanítás u tán a berlini egyetemtől kapott felkérést követően (1888) a porosz kultuszm inisz­
ter, Althoff részére írt az ókeresztény egyháztörténet jelentőségéről.22 Harnack ebben azt ál­
lítja, az első h at század egyház- és dogmatörténete „a teológusok számára az egyháztörtév
net legjelentősebb szakaszát jelenti’’.25 A teológus itt fedezheti fel „azokat a szempontokat1,,
amelyek alapján a történelem későbbi szakaszát szemlélheti", amennyiben azt „az eredetű
kereszténység szempontjából” ítéli meg.24 Az előadások ekképpen ezeknek a szempontok­
nak konkrét érvényesítését jelentik. Harnack a továbbiakban kifejti: „Valamennyi lényeges
problémánk az ókori történelem körébe vág.”26 E problémák között említi Harnack azt is,
„miképpen alakult k i a katolicizmus, miképpen viszonyul a kereszténység eredeti formájá­
hoz, miképpen [...] alakult k i a dogm a’’.26
Az ókori történelemre vonatkozó, a memorandumban kitüntetett jelentőségűként emlí­
tett ismereteknek Harnack szemében fontos szerepe van a jelenkori teológia szempontjából
is. Olyan tényezőknek tekinti ezeket, amelyek elejét vehetik annak, hogy az egyházi lapok­
ban közölt egyházi-teológiai vélemények csatájához és a „meghamisított hagyomány h a­
talmi igényeihez" kötődjünk. „Egyházunk jövője" sokkal inkább „a történelem pontosabb
megismerésének”, mintsem az exegézisnek és a dogmatikának a függvénye. A történelem
tanulm ányozása és a történeti szemlélet lehetővé teszi a teológus számára, hogy megsza­
baduljon „a terhes és a lelkiismeretet összezavaró hagyományok kötöttségéből”. Arról,
hogy Harnack miképpen képzeli el ezt a folyamatot, világos képet nyújt az, ahogyan
Manning bíboros „frivol kijelentésével" - „a történelmet a dogma révén meg kell halad­
nunk" - szembehelyezi saját megállapítását: „A történelem segítségével meg kell tisztíta­
nunk a dogm át.’’27
Az egyháztörténész Harnack azt tűzi ki feladatul, hogy „feltárja a dogmákhoz kötődő
kereszténység kialakulását”.2a A dogmákhoz kötődő kereszténység eszméjének „valóban
korszakalkotó vonását” abban látja, hogy „itt létrejön az emberiség szellemi kultúrájának
és a vallásnak az összhangja, s e kettő szorosan összekapcsolódik".29 A modern teológus
szemében mindez már m ásként jelenik meg. A reformáció „megszüntette” és „felszámolta"
a vallás és a k u ltú ra -a dogmák történelmi formájában m egvalósuló-összhangját.30 Luther
mindamellett megtartott egyes „katolikus vonásokat”.31 Az ebből eredő zavarok minden
esetben élesen megjelentek a protestáns teológián belül, ha úgy vélték, Luther „új felisme­
rése egyszerűen azonos a régi dogmával".32

22 Ágnes Zanh-Harnack; A dolf von Harnack, 1. m. 129-131. p.

23 Uo. 129. p.
21 Uo. 129. p.
25 Uo. 130. p.
26 Uo. 130. p.
27 Uo. 131. p.
28 Adolf von Harnack: Dogmengeschichte, 5. javított kiadás, 3. p.
29 Uo. 111. p.
30 Uo. 449. p.
31 Uo. 453. p.
52 Uo. 443. p.

13
 ADOLF VON HARNACK

Harnack célja nem az, hogy az eltörlés szándékával pusztán kritizálja vagy tagadja a dog­
mát. A francia teológus, Sabatier szavait idézi: „A protestáns egyházakban elvi szempont­
ból és a gyakorlatban mindig is napirenden van a dogmák revíziója."33

Az előadások előzménye: az Apostoli hitvallás körüli vita

Az Apostoli hitvallás volt a tárgya annak a nagyszabású vitának, amelyben Berlinbe érke­
zése után Harnack elsőként emelt szót. Harnack felkérése a porosz egyháztanács tiltakozá­
sa m iatt kis híján meghiúsult. Csak a fiatal császár személyes döntése tette szabaddá az
u tat szám ára a német tudomány központjába. Mindamellett ezzel egyidejűleg meghívták
Adolf Schlattert is, hogy megnyugtassák azokat a köröket, amelyek a sajtón keresztül éle­
sen tiltakoztak Harnack felkérése ellen.
Csakhamar a felháborodás hangjai csaptak fel, amikor is a berlini teológiai fakultás új
tagja szavát hallatta a vitában. A vitát Christoph Schrempf württembergi lelkész eljárása
váltotta ki. Schrempf egy keresztelés alkalmával nem mondta el az Apostoli hitvallást,
egyes kijelentéseit ugyanis nem tudta összeegyeztetni teológiai lelkiismeretével. Eljárásá­
ról nyomban értesítette a berlini egyháztanácsot, ezt követően pedig az ordinációval vállalt
kötelezettségek teljesítésének hiánya okán azonnali hatállyal felfüggesztették, noha a tar­
tományi egyház száz lelkésze kifejezte szolidaritását Schrempffel.34
A korábbi évtizedekben ismételten parázs viták robbantak ki a körül az egyházi előírás
körül, amelynek értelmében az Apostoli hitvallás nemcsak a keresztelésnek és az ordináció-
nak, hanem a vasárnapi istentiszteletnek is állandó részét képezi. Léteztek olyan hitvallási
formula megalkotására irányuló kísérletek is, amelyek kevésbé szolgáltatnának alapot a
történeti kritikára.35
Röviddel a Schrempf-eset előtt, amely Apostolicum-vitaként vonult be a protestáns egy­
háztörténetbe, az Adolf Harnackhoz a lipcsei tanulóévek óta baráti szálakkal kötődő Julius
Kaftannal megjelent az „új dogma" fogalma.36 Ez az Apostoli hitvallás körüli vitát közvet­
lenül megelőző eset azért tanulságos, mert barátjával, Martin Radéval eszmét cserélve
Harnack rögzítette azokat a szempontokat, amelyek megvilágítják a századfordulón tar­
tott előadások céljának hátterét. Harnack nem tartotta szerencsésnek az „új dogma" kifeje­
zést, amiről nézete szerint szó lehetett, az csak egy új hitvallás. Maga a kérdés azonban na­
gyon is jelentős, hiszen szégyenletes lenne, ha a hitvallás egyes megfogalmazásait érintő

35 Uo. 4. p.
34 Vö. többek között Agnes Zahn-Harnack: Der Apostolikumstreit des Jahres 1892 und seine BedeutungJür
die Gegenwart, N. G. Elwert'sche Verlagsbuchhandlung, Marburg, 1950.
35 Az új formulák kialakításának egyik legismertebb példája Carl Immanuel Nitzsch kísérlete, aki 1846-ban
a porosz általános zsinat főreferenseként egy új, közvetítő hitvallást terjesztett az óporosz unió elé. Ironi­
kusan Niztschenumnak nevezett indítványa azonban nem tudott érvényt szerezni magának.
“ Julius Kaftan: Glaube und Dogma, in Die Christliche Welt 3 (1898), col. 7-10, 19-25, 43-48, 68-72,
88-92. 150-157. Kaftan írása válasz Otto Dreyer művére: Undogmatisches Christentum. Betrachtungen
eines deutschen Idealisten, Schwetschke, Braunschweig, 1888.

14
 A KERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

történeti kételyek jelentette szükségből erényt kovácsolnának, és a protestantizm ust a ke­

reszténység ama form ájának tekintenék, amely nem alakított ki keresztény hitvallást.
A protestantizm us körében élő ilyetén bizonytalanságok megszüntethetők lennének, véli
Harnack, „ha 1. rendelkeznénk e g y - a z Apostoli hitvalláshoz hasonlóan - rövid, hitvallás­
sal, és 2. egy olyan művel, amely a m últat áttekintve tartalm azná mindazt, amit a tizenha­
todik, tizennyolcadik és tizenkilencedik században m egtanultunk’’.37
Ami az elsőként említett rövid hitvallást illeti, figyelemre méltó az a válasz, amelyet
Harnack berlini diákjai azon kérdésére adott, „kívánatos-e beadvánnyal fordulni az Evan­
gélikus Egyháztanácshoz az Apostoli hitvallás hatálytalanítása ügyében".38 Az „Apostoli
hitvallás h atálytalanítása” megfogalmazás helytelen, tekintve, hogy egy betűhöz kötődő,
az evangéliumtól idegen hiten alapuló felfogásból indul ki. „Az Apostoli hitvallás tényle­
ges formájának elfogadása" nem képezi „a keresztény és teológiai érettség próbakövét".
Éppen ellenkezőleg: a művelt, gondolkodó kereszténynek szükségképpen fenntartásai
vannak e hitvallás egyes kijelentéseivel szemben. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezért a
hitvallást éppúgy elvethetjük, mint az egyházi hagyomány bármely egyéb szövegét. Néme­
lyek lelkiismeretessége és kételye nem válhat közvetlenül „általános törvénnyé". Harnack
a történelmi érzékre és a történelmi tájékozottságra hivatkozik, amely különösen a teoló­
gustól várható el. Mindemellett az intézményként tekintett egyház feladatát fejti ki máig
érvényes formában: nem lehetséges sem az, hogy „olyan, a tanítást és a kultuszt rendező
intézményeket hozzunk létre, amelyek minden tekintetben az általános vélekedéshez iga­
zodnak, és senkiben nem ébresztenek tiltakozást", sem az, hogy az intézmények „köves­
sék a keresztény gondolkodás valamennyi változását".30 A kritikának más jellegűnek kell
lennie. „Az egyházban - akárcsak az államban - csak akkor van helye a tagadásnak, ha
egyidejűleg épít is."'10 Új hitvallás azonban nem támad pusztán új vágyak nyomán. Ehhez
„új reformátori tettre vagy új reformátori személyiségre van szükség".41 Harnack azonban
nem tekintette m agát ilyennek.42
Ami pedig a teológia által a tizenhatodik, tizennyolcadik és tizenkilencedik században
tanultakat összefoglaló írást illeti, azt állíthatjuk, ennek a feladatnak A kereszténység lé­
nyege tett eleget. Ez m agyarázatot ad a mű megjelenése által a német protestantizm us és
ezen túl a művelt kereszténység körében kiváltott hatalm as visszhangra is. Maga Harnack
semmiképpen sem tulajdonított ilyen szerepet előadásainak, bár a hagyatékban szerepel
egy kis papírdarab, amelyre Harnack az előadásokra felkészülve a következőket jegyezte
fel: „1699-1799-1899”. Ezekkel az évszámokkal Harnack Gottfried Arnold Unpartheiische

37 Levelezőlap Adolf Harnacktól M a rtin ia d é n a k 1889. január 31-én, megtalálható in Johanna Jantsch
(szerk. és komm.): Der Briefwechsel zwischen Adolf von Harnack und Martin Rade. Theologie aiifdem
öffentlichen Markt, Walter de Gruyter, New York, Berlin, 1996, 70. levél, 212. p.
38 Adolf Harnack: In Sachen des Apostolikums, in Die Christliche Welt 6 (1892), col. 768-770.
39 Uo. col. 768.
40 Uo. col. 768.
41 Uo. col. 768.
42 Lásd ehhez alább 168. p.

15
 ADOLF VON HARNACK

Ketzergeschichte című, 1699-ben megjelent művére utal,43 illetve Schleiermacher híres,

A vallásról szóló beszédeire, amelyek 1799-ben jelentek meg.44 Ezt az 1899-ben meghirde­
tett előadásainak tulajdonított keretet a nyilvánosság előtt mindamellett sosem említette.
Amikor Martin Rade azzal üdvözölte az előadások megjelenését, hogy „végre egy könyv",
amelyet „azok a művelt fők is olvasni fognak", akik máskülönben nem vesznek a kezükbe
teológiai műveket, és arra szólított fel, „Csoportosítsuk e könyv köré a z egymástól távoli
szellemeket!",^ Harnack válasza a következő volt: ha könyve a cél nélküli és a minden kö­
zösséggel szakító elszigetelődés ellen ható „középpont” lehetne, „az a lehető legpompá­
sabb eredmény volna".46

A kereszténység története és lényege: az előadások főbb tartalm i jegyei

A jelen kiadáshoz írt bevezetés nem érintheti mindazokat a kérdéseket, am elyek/l keresz­
ténység lényege körüli tudományos, teológiai és történeti vitákban felmerültek, és részben
ma is elevenek. Hogy csak a leglényegesebbekről szóljunk, ilyen például a Harnack által
gyakran említett „induktív" módszerhez kapcsolódó módszertani kérdés47 vagy a „magnak”
tekintett lényeg és a „külső héjként" tekintett történelmi formák megkülönböztetése.48
Hosszú időn át tartó viták bontakoztak ki a már a dogmatörténetben is részletesen kifejtett, a
kereszténységnek az ősegyház idején végbement „hellenizálásáról” kialakított elgondolása
és a vallástörténetet a teljes elutasításig menően bíráló felfogása körül. Ezek és más hasonló
kérdések csak Harnack teljes életművének fényében vizsgálhatók, és nem állnak szoros kap­
csolatban az alábbiakban közreadott művel. A következőkben csupán néhány olyan kér­
dést tekintünk át, amelyek jelentős szerepet játszanak az előadások mai hatásában.
Harnack igen fontosnak tartotta, hogy értelmezése teljes egészében történeti49 meghatá­
rozottságú. Ezzel a szigorúan tudom ányosnak tekintett szándékkal Harnacknál azonban
nemcsak a dogmatikus előítéletekkel szembeni kritikus beállítottság társul, hanem, mint
említettük, az a gyakorlati célkitűzés is, hogy a művelt keresztények szám ára szabad teret
engedjen az intellektuális következetességre támaszkodó, önálló ítéletalkotásnak.
Az előadások elsőként a z evangéliumok történeti megbízhatóságának és hitelességének
kérdésével foglalkoznak. Ez a kérdés, mint ismeretes, Reimarus és Strauss óta igen eleve­

43 Gottfried Arnold: Unparteyische Kirchen- und Ketzer-Historié von Anfang des Neuen Testaments biss a iif
das Jahr Christi 1688, Fritsch, Frankfurt a. M., 1699.
44 Friedrich Dániel Ernst Schleiermacher.- A vallásról, ford. Gál Zoltán, Osiris, Budapest, 2000.
45 Martin Rade: ZuH arnacks Wesen des Christentums, in Die Christliche Welt 14 (1900), col. 1100.
46 Adolf Harnack levelezőlapja Martin Radénak 1900. november 18-án, inDerBriefwechsel, i. m. 287. levél,
464. p.
47 A „teljes indukció” (lásd alább 39. p.) jelentését első ízben vizsgálja rendszeres formában Thomas
Hübner: Adolf von Harnacks Vorlesungen iiberdas Wesen des Christentums.
48 Vö. ehhez Ernst Troeltsch: Was heisst „Wesen des Christentums" (1903) in uő: Gesammelte Schriften,
Bánd 2, 386-451. p.
49 Lásd alább 29., 34. és 168. sk. p.

16
 A KERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

nen merült föl, s napjainkban is ismételten széles körű viták tárgyát képezi. E kérdés egyik
legsajátosabb elemét az evangéliumok csodákról szóló beszámolói képezik. „Ámde itt a
csodás elem, a számos csodáról szóló beszámoló! Nemcsak Strauss, sokan mások is úgy
megriadtak ezektől, hogy a csodák m iatt teljes egészében tagadták az evangéliumok hite­
lességét."50 Harnack megkísérli „röviden ism ertetni” a történettudomány álláspontját e
kérdésre vonatkozóan, amelynek alapján a csodákról szóló beszámolók „történeti forrás­
ként értékelhetők és használhatók".
E ponton tárja fel Harnack a történeti hermeneutikának, a megértés művészetének a je­
lentőségét, amely tudom ányos és gyakorlati szempontokat egybeötvöző szemléletet egy­
képpen magáévá tette a protestáns és a katolikus teológia. Ám minthogy a mindenkori új
nemzedékek nem a tudományos teológia közvetítésével kerülnek belső kapcsolatba a ke­
reszténységgel, hanem a Biblia, a Biblia képei, történetei és képszerű elképzelései megis­
merésével, a megértés folyamata sosem zárul le, még ha némely szaktudós szemében ez
időnként így is tűnik fel.
A csodákról szóló történeteket Harnack a maguk történelmi összefüggésében szemléli, s
egy olyan m agyarázat javaslatával lép fel, amelyre a későbbiekben Rudolf Bultmann meg­
alkotta az „egzisztenciális értelmezés”51 fogalmát. „A csodák kérdése viszonylag közömbös
mindazzal kapcsolatban, ami az evangéliumokban áll. Nem csodákról van szó itt; a döntő
jelentőségű kérdés az, hogy menthetetlenül a könyörtelen szükségszerűség foglyai va-,
gyunk-e, vagy létezik-e olyan Isten, aki a kezében tart mindent, s akinek a természet felett
hatalom m al rendelkező erejét kérhetjük és m egtapasztalhatjuk.”52
Hasonlóképpen közelíti meg Harnack a küszöbönálló vég hirdetésének, az apokalipti-.
kus eszkatológiának a kérdését. Miképpen kell tekintenünk ezt a „drámai-eszkatologikus
kifejezésmódot"?53 Ennek az elképzelésnek a kifejezésére szolgáló formák „a mindenkori
körülmények függvényei”, azaz „alárendelt jelentőségűek”.54 Az evangéliumokban foglal­
tak értelmét végképp nem ragadja meg sem a pontos időpontra irányuló várakozás, sem a
„nyomorúság m egtanít imádkozni" jelszó mögött álló szemlélet, noha az egyháztörténet
folyamán a végre irányuló várakozás és az ítélet igencsak gyakran kapcsolódott össze
ezekkel.55 Amiről itt szó van, az az „új" ereje, amely nem vezethető le a nyomorúságos kö­
rülményekből. Ezt a hívő bizalom ragadja meg, amely „minden erkölcsi erő megfeszítésére
int, az igazsághoz és a szellemhez szólít, hogy a szellem erejéből minden megújuljon”.56
A Harnack által említett történeti-teológiai változások nyomán később megjelenik az új
valóság, Jézus igehirdetése. Adolf Harnack ennek „lényegét" három témakör meghatározá-

M Alább 45. p.
51 Rudolf Bultmann: Neues Testament und Mythologie. Das Problem der Entmythologisierung der neu-
testam entlichen Verkündigung, in uö: Offenbarung und Heilsgeschehen; Evangelischer Verlag Albert
Lempp, München, 1941, 41. p. (Beiträge zur evangelischen Theologie, Band 7.)
52 Alább 48. p.
53 Alább 53. p.
54 Alább 55. p.
55 Alább 55. p..
56 Alább 55. p.

17
 ADOLF VON HARNACK

sával foglalta össze. Minden bizonnyal erre a három, sokat idézett témakörre - amelyekkel
Harnack Jézus igehirdetésének „lényegét” tárta fel - irányult a legnagyobb figyelem az elő­
adások későbbi értékelése során, ezért pontosan idézzük őket:
„1. Isten országa és annak eljövetele.
2. Az Isten atyasága és az emberi lélek végtelen méltósága.
3. A nagyobb igazságosság és a szeretet parancsolata."57
E témakörök m eghatározása mellett Harnack rögzít egy értelmezési elvet is, amely sze­
rint „valamennyi témakör olyan, hogy m agában foglalja az igehirdetés teljes tartalmát,
ezért ez valam ennyi keretében teljes egészében bem utatható”.68 Harnack ezzel felvázolta
Jézus igehirdetése megértésének és értelmezésének egy útját, amely éles ellentétben áll
ezen igehirdetés tartalm ának rendszerbe foglalásával és dogmákká alakításával. Nem a
rendszeres egység tudós megszerkesztésével, valamely elvont teológiai formula révén -
„Isten igéje", „kérügma" -, csakis a nézőpontok sokfélesége alapján ragadható meg és fejt­
hető ki „az evangélium" úgy, ahogy „az evangéliumokban" történeti formát nyert.
Mindez Harnack dogmakritikájának tömör foglalata. A történész arra figyelmezteti a teo­
lógust, hogy az „evangélium" nem ragadható meg racionalizáló értelmezéssel. Jóllehet a fel­
színes szemlélő számára a történeti értelem az objektív igazságok relativizálásával fenyeget,
éppen az ellenkezőjéről van szó: lehetővé teszi a tárgyiasíthatóság határainak felismerését,
és ekképpen még inkább arra hívja fel a figyelmet, ami mint „evangélium az evangélium­
ban", mint a kereszténység „lényege” nem m utatható fel pontosan meghatározott tárgyként,
amit csak úgy lehet körülírni és kifejteni, ha különböző nézőpontok szerint vizsgálódunk.
Az olvasó mindamellett egyértelműen felismerheti, hogy Harnack különösen is nagy
hangsúlyt helyez a második témakörre: „Isten atyasága és az emberi lélek végtelen méltó­
sága". E ponton egyértelműen kiemeli, hogy „az evangélium a legkevésbé sem a többi val­
láshoz hasonló pozitív vallás, nem foglal m agában semmiféle rendelkezést és részleges je­
lentőségű vonást, vagyis hogy maga a vallás".5,>Az újszövetségi exegézis történeti-kritikai
módszere alapján tájékozódó olvasó szám ára ezenkívül az is feltűnő, hogy az „istengyer­
mekség lényegét" Harnack pusztán négy mondás (illetve nagyobb mondásegység) alapján
fejti ki.60 Ezek e témakörön belül mintegy újabb kánont képeznek a kánonban. A negyedik
mondás - „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt
vall?"61 - értelmezése során egyre erőteljesebbé váló pátosz igazolja ezt a benyomást. Az
üzenet, a görög filozófiától eltérően, nem a „bölcsek"62 szűk köréhez szól, hanem „minden­
kihez, akinek emberi arca van".63 Mindez „az értékek átértékelése”, s erre tekintettel állítja
Harnack, hogy itt „a legkövetkezetesebb vallásról van szó".64 E ponton is az az elgondolás

57 Alább 58. p.
58 Alább 58. p. (Kiemelések - T. R.)
59 Alább 64. p.
60 Alább 64. p.
61 Alább 66. p.
62 Alább 66. p.
63 Alább 66. p.
64 Alább 67. p.

18
 A KERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

játszik meghatározó szerepet, amely alapján Harnack kritikával illeti a lényeg tanítássá és
teológiává alakítását, amely elfedi a tekintetet az evangélium elől. A tanítás önállóvá válá­
sával m agyarázható ugyanis a „tudás letéteményeseinek" és azoknak az elkülönülése,
akiket az evangélium „sokaknak" nevez, s akiknek üzenete szól.65
Ezzel m ár érintjük azt a kérdést, amely az előadásokkal kapcsolatban a legélesebb kriti­
kát váltotta ki - a „krisztológia kérdéséről"66 van szó. Mi is a,kérdés? Történeti szempont­
ból Jézus „önmagára vonatkozó szavairól” van szó, arról, üzenetén belül milyen szerepet
tulajdonított önm agának. Harnack a következő eredményre jut: „nem a Fiúról, csakis az
Atyáról van szó a Jézus által hirdetett evangéliumban".67 Másfelől teológiai szempontból a
krisztológiai dogmaalkotás megítélése a kérdés.
Harnack figyelmeztet arra, hogy az általa elmondottak ezzel olyan nagyszabású és so­
kat vitatott kérdéseket érintenek, amelyek változatlanul a leghevesebb viták tárgyát képe­
zik. E ponton megnövekszik a feszültség. A vita körülírása teljességgel egyértelművé teszi,
hogy itt küzdelemről van szó, olyan csatáról, amely a tizenkilencedik század során mind­
végig jelen volt, s az Apostoli hitvallás körüli vitában nagy erővel robbant ki újra. Ennél­
fogva átadjuk a szót m agának Harnacknak: „E ponton egy-egy fogalmi árnyalat kedvéért
megszakították a testvéri közösséget, és ezrekre zúdítottak gyalázatot, taszítottak ki, ve­
tettek fogságba, és ezrek életét oltották ki. Megborzongunk, ha végigtekintünk ezen a törté­
neten. A »krisztológia« talaján az emberek félelmetes fegyverekké kovácsolták vallási tanaikat,
s félelmet és rettegést keltettek. Ez a m agatartás mára sem szűnt meg, a krisztológiát úgy
tárgyalják, m intha az evangélium nem tám asztana más kérdést, az ezt kísérő fanatizmus
pedig ma is eleven.”68
Ismét csak a történész tárja fel a teológus számára, mi az, ami a Jézus által önmagáról
elm ondottak kérdésében történetileg kim utatható, és mi az, ami - nem véletlen - rejtve
marad a történeti tájékozódás szám ára, s ami csak képekben és szimbólumokban fejezhető
ki.69 Harnack legsúlyosabb érve az, hogy az evangélium nem választható el Jézus szemé­
lyétől úgy, hogy közben Jézus személyéről szóló tanítássá válik. Jézus nem pusztán az
evangélium egyik - akár a legjelentősebb - „összetevője”, hanem „az evangélium szemé­
lyes megvalósítója”.70Ez az állásfoglalás lehetővé teszi a teológusnak, hogy könnyűszerrel
választ adjon arra a kritikára, hogy nem tulajdonít önálló jelentőséget Jézus személyének.
Éppen ellenkezőleg, ez kiemeli és értelmezi azt, hogy Harnack a „Jézus által hirdetett evan­
géliumról"71 beszél. Harnack ugyanis ismételten hangsúlyozta, hogy a kritika nem győzte
meg őt, s hogy ragaszkodik e döntő jelentőségű kérdésben kialakított véleményéhez.72

65 Ez a kritika a továbbiakban aktuális értelmet is nyer, Harnack a lutheránus egyházon belüli, „a teológu­
sok és lelkészek illetve a laikusok között tett téves megkülönböztetésre” vonatkoztatja (165. p.).
66 Lásd alább-. „Az evangélium és Isten Fia, avagy a krisztológia kérdése.” (91. p.)
67 Alább 100. p. (az eredetiben kiemelve).
68 Alább 92. p.
60 Uo. 92. p.
70 Alább 101. p.
Alább 100. p.
72 Lásd ehhez Harnack megjegyzését alább 100. p. 22. jegyzet.

19
 ADOLF VON HARNACK

Harnacknak h atározott meggyőződése volt, hogy ekképpen teológiailag pontosabban és

történetileg megfelelőbben közelíthető meg a krisztológia, mint a krisztológiai dogma me­
tafizikájának formájában. Ezzel pedig egyben jelentős mértékben kiküszöbölhető az is,
hogy a kor számos kereszténye és művelt olvasója a továbbiakban is megütközéssel tekint­
sen az egyház érthetetlen krisztológiájára.73

T isztázatlan kérdések

Rudolf Bultmann „teljességgel legitimnek" nevezte Harnacknak az egyház krisztológiájára

irányuló kritikáját, s ezt a maga kérügmatikus értelmezésével kapcsolta össze. Az olvasó
figyelmét minden bizonnyal megragadja, amikor Bultmann a Harnacknál a „Jézus által
hirdetett" evangéliumról m ondottakat a következőképpen aktualizálja: Krisztust „tehát
akkor hirdetik helyesen, [...] ha maga lesz az, aki hirdet”.74 Az eredeti értelem itt nem cse­
kély mértékben megváltozott. A „Jézus által hirdetett evangélium” Bultmann-nál már így
hangzik: „ő maga az, aki hirdet”. Ekképpen az egyházban folyó - „helyes” - igehirdetés
úgy jelenik meg, mint ami mindenkor megismétli Jézus eredeti igehirdetését. Harnacknál
mindez egyértelműen m ásként áll, hiszen ő arra utal, hogy Krisztusról csak akkor gondol­
kodhatunk és taníthatunk „helyesen”, „ha már evangéliuma szerint élünk".75
Mindamellett Bultmann teljes joggal m arasztalja el H arnacknak a dogmára és a tanítás­
ra vonatkozó kritikáját azért, mert „a szabadságért s a törvények és tantételek szorítása el­
len vívott legitim küzdelem során nem reflektált arra, miféle legitim szerepe van a tanítás­
nak a keresztény egyházban”.76Az egyházi tanítás funkciójának megfelelő meghatározása
mindamellett feltételezi, hogy kifejtését és az általa tám asztott igényeket tekintve a tanítás
nem azonosítható azzal, amiről szól.
A Harnack krisztológiai dogmát érintő álláspontja körüli heves vita ugyan már a múlté,
maga a kérdés, a hermerieutikai és történeti problémák azonban ma is elevenek. Míg a
Harnack utáni teológiát hosszú időn keresztül a Harnackkal és a protestáns teológia általa
képviselt formájával szembeni ellenséges beállítottság határozta meg, később újra megjelen­
tek azok a szempontok, amelyek Harnack kritikájának és szemléletének alapjául szolgáltak,
és „A mai teológiához intézett, megoldásra váró kérdésekeként77 ismét figyelmet követelnek.
1950-ben, díszdoktorrá avatásakor a marburgi teológiai fakultáson tartott előadásában
Agnes Zahn-Harnack, Adolf von Harnack lánya és életrajzírója az Apostoli hitvallás körüli vi­

73 Rudolf Bultmann: Előszó, 13. p. in Adolf von Harnack: Das Wesen des Christentums. Mit einem Geleitwort
von Rudolf Bultmann, Siebenstern Taschenburch Verlag, München, Hamburg, 1964.
74 Uo. 13. p.
76 Alább 102. p.
76 Rudolf Bultmann: Előszó, 14. p.
77 Ezt a címet viseli Karl Barth egyik 1920-ban keletkezett szövege, in Karl Barth - Eduard Thurneysen: Zur
inneren Lage des Christentums. Eine Buchanzeige und eine Predigt, Kaiser, München, 1920, 3-24. p.,
megtalálható továbbá Karl Barth: Die Theologie und die Kirche, Kaiser, München, 1928, 1-25. p. (Karl
Barth: Gesammelte Vorträge, Band 2.)

20
 A KERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

tára visszatekintve azt mondta, „ma még minden kérdés válaszra vár’’.78 Röviden és lényegre-
törően m utatott rá arra, hogy az egyházi-teológiai körökben igencsak kelletlenül fordítottak
figyelmet a „liberális” teológia által a hitvallással kapcsolatban felvetett, máig tisztázatlan kér­
désekre. Ennek egyik meghatározó okát abban jelölte meg, hogy a Hitvalló Egyház „új jelentés­
sel ruházta fel a hitvallás szót, és új rangra emelte". Meggyó'ződése szerint ez a nagyra értéke­
lés nem a Hitvalló Egyház teológiájának szerves folyománya, hanem „azok példás, bátor és ál­
dozatkész m agatartásának a következménye, akik ehhez az egyházhoz tartozónak vallják
magukat".79 Ez a nagyra értékelés és ez a hála emelte meg a hitvallás fogalmának értékét.
Mindehhez ma már hozzáfűzhetjük, hogy ez a nagyra értékelés és a „szégyen amiatt,
hogy azokban a vészterhes napokban nem léptünk a határozott döntés ú tjára”,80 mélyreha­
tó változást eredményezett a protestantizm us szemléletében. A liberális alkotmány alapel­
veinek elfogadása mellett megszűntek azok a tényezők is, amelyek az egyházon és a ke­
reszténységen belül fenntartották a hitvallás tekintélye és az engedelmesség, illetve a sza­
bad protestáns tudat közötti ellentétet, ezzel pedig új helyzet állt elő.

A kereszténység etikája: az evangélium szerinti élet

Jézus igehirdetése lényegi vonásainak s a krisztológia, a tanítás és a hitvallás vitatott kér­

déseinek tárgyalása között Harnack „az evangélium legfőbb vonatkozásairól"81 beszél,
amelyeket illetően nem másról van szó, mint az „evangélium szerinti élet” konkrét megva­
lósulási formáiról. E szakaszokban azokat a tém ákat tekinti át, amelyek egy évtizeddel ké­
sőbb majd Ernst Troeltsch Die Soziallehren dér christlichen Kirchen und Gruppén82 című
nagyszabású művének tárgyát képezik. Troeltsch szociális tanítása a jelenkor feltérképezé­
se a keresztény történelem köntösében, és Harnacknál ugyanerről van szó, amit m ár a kór-
társak is érzékeltek. Harnack itt történeti távlatban tárgyalja az aszkézis, a szegénység és

78 Ágnes Zahn-Harnack: Dér Apóstolikumstreit des Jahres 1892 und seine Bedeutungjür die Gegenwart, i.
m. 14. p.
70 Uo. 15. p. A Harnack és a Bonhoeffer család baráti kapcsolatban álltak. Adolf Harnack egyik fia, Ersnt
Dietrich Bonhoefferhez hasonlóan csatlakozott az ellenálláshoz, és 1945-ben kivégezték. Vö. ehhez:
Ernst von Harnack: Jahre des Wiederstands 1932-1945, szerk. Gustav-Adolf von Harnack, Neske,
Pfullingen, 1989. Bonhoeffer és Harnack kapcsolatát behatóan tárgyalja Reinhart Staats: Adolf von
Harnack im Leben Dietrich Bonhoeffers, in Theologische Zeitschrift 3 7 (1981), 94-122. p.; vö. továbbá
Carl-Jürgen Kaltenborn: A dolf von Harnack a/s Lehrer Dietrich Bonhoeffers, Evangelische Verlagsanstalt,
Berlin, 1973. (Theologische Arbeiten, Bánd 31.)
80 Ágnes Zahn-Harnack I. m. 16. p.
81 Alább 71. p.
82 Ernst Troeltsch: Die Soziallehren dér christlichen Kirchen und Gruppén, J. C. B. Mohr (Paul Siebeck),
Tübingen, 1912 (Ernst Troeltsch: Gesammelte Schriften, Bánd 1). Harnack és Troeltsch összehasonlításá­
hoz lásd joachim M ehlhausen: Ernst Troeltsch „Soziallehren" und Adolf von Harnacks „Dogmen-
geschichte”. Eine historisch-system atische Skizze, in Fiedrich Wilhelm Gráf - Trutz Rendtorff (szerk.):
Ernst Troeltschs Soziallehren. Studien zu ihrer Interpretation, Giitersloher Verlagshaus Gerd Mohn,
Gütersloh, 1993, 193-211. p. (Troeltsch-Studien, Bánd 6.)

21
 ADOLF VON HARNACK

szociális kérdés, a jog és a földi intézmények, a m unka és kultúra kérdéseit, s ennek során
éppen azokat a tém ákat tekinti át, amelyeket a kor protestantizm usa újszerű összefüggés­
be igyekezett hozni a kereszténységgel.
Ennek legjelentősebb fóruma az 1890-ben Adolf Stöcker alapította Evangélikus Társa­
dalmi Kongresszus volt. Harnackot választották meg ennek egyik elnökhelyettesévé, majd
1902-ben vállalta az elnökségi tisztet, amelyet azután 1911-ig viselt. A szervezet m unka­
tervében Harnack az evangélium alapján vázolja egy effajta szociálpolitikai kezdeménye­
zés feladatait és határait, s amikor első ízben nyilatkozott erről, felsorolta azokat a vitatott
kérdéseket, amelyek a mai napig - jóllehet változó formában - ismételten felmerülnek a
protestáns szociáletikával kapcsolatban.83
Az Evangélikus Társadalmi Kongresszus célja a német protestantizmus valamennyi irány­
zatának egyesítése volt, kísérlete azonban kudarcot vallott. A „Stöcker-párt” elkülönült,
majd megalakult a Szabad Egyházi Konferencia, amiben a'csoport erőteljesen konzervatív
szemlélete mellett nem utolsósorban Stöcker antiszemitizmusa is szerepet játszott. Harnack
már 1890-ben figyelmeztetett arra, hogy „lesújtóan botrányos, ha az antiszemitizmust tűz­
zük az evangéliumi kereszténység zászlajára'’.84 Az Evangélikus Társadalmi Kongresszus
Stöcker elszakadása után és Harnack elnöksége alatt „kultúrprotestáns fórummá”86 alakult.
Ennélfogva A kereszténység lényegéi olvasva ezt az összefüggést is figyelembe kell ven­
nünk. A kereszténység értelmezése a modern kultúrán belül és a kultúrának a keresztény­
ség történelmével összefüggésben történő értelmezése - ez képezi azt a kérdéskört, ame­
lyen belül H arnacknak a teológia átform álását célzó tudományos és gyakorlati tevékenysé­
ge kibontakozott, amelynek szerves részét képezik az oktatáspolitikában vállalt feladatai,
és a tudománypolitikában játszott meghatározó szerepe is. 1900-ban, az előadások megje­
lenésének évében tette közzé Harnack a Porosz Tudományos Akadémia történetéről írt ter­
jedelmes művét, és ő tartotta az ünnepi előadást az Akadémia m egalapításának évforduló­
ján rendezett ünnepségen.86A következő évben a Berlini Egyetem rektorává választották.87
A Kaiser-Wilhelm-Gesellschaft, e „nagyüzemi" tudományos intézmény döntően Harnack
kezdeményezése nyomán alakult meg.

83 Harnack vonatkozó szövegeiből nyújt válogatást Kurt Nowak {sitik.)-. A dolf von Harnack als Zeitgenosse.
Reden und Schriften aus den Jahren des Kaiserreichs und der Weimarer Republik, Teil 2: Der Wissenschafts-
Organisator und Gelehrtenpolitiker, Walter de Gruyter, Berlin, New York, 1996, 1270. skk. p.
84 A dojf von Hamack als Zeitgenosse, Teil 2, 1282. p.
85 Volker Drehsen: „Evangelischer Glaube, brüderliche Wohlfahrt und wahre Bildung." Der Evangelisch­
soziale Kongress als sozialistisches und praktisch-theologisches Forum im K ulturprotestantism us im
W ilhelminischen Kaiserreich, in Hans Martin Müller (szerk.): Kulturprotestantismus. Beiträge zu einer
Gestalt des modernen Christentums, Gütersloher Verlagshaus Gerd Mohn, Gütersloh, 1992, 190-229. p.
86 Die Geschichte der Königlich Preussischen Akademie der Wissenschaften zu Berlin im Aiiftrag der
Akademie bearbeitet von Adolf Harnack, 3 kötet, G. Reimer, Berlin, 1900, illetve Rede zur Zweihundert­
jahrfeier der Akademie (1900), in A dojf von Harnack als Zeitgenosse, Teil 2, 983-1008. p.
87 Rektori beszédében Harnack szót emelt az ellen, hogy a teológiai fakultásokat vallástudom ányi szakká
alakítsák. Beszédében kifejti, hogy a kereszténység nem „egy vallás a sok közül, hanem maga a vallás".
Adolf Harnack: Die Aufgabe der theologischen Fakultäten und die allgemeine Religionsgeschichte (1901),
in A dolf von Hamack als Zeitgenosse, Teil 1, 797-824. p.

22
 A K ERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

A kereszténység története: protestantizm us - katolicizm us - zsidóság

Maga Harnack kifejezetten nem beszélt arról, ami ezt a sokszínű tevékenységet összekap­
csolja a kereszténység lényegére vonatkozó felfogásával.88 Felfogásának kifejtésében a re­
formációról alkotott történeti és teológiai képe játssza a legmeghatározóbb szerepet. Azzal,
hogy a reformáció átalakította a teológiát és az egyházat, „az evangélium újra a maga va­
lódi mivoltában jelent meg".“11Harnack úgy véli, az evangéliumi szabadság nyomán álltak
elő a modern tudományos kultúra lényegi lehetőségi feltételei.90 Ám a következőkkel is szá­
molnunk kell: „a keresztény vallás történetében a reformáció óta nem jelent meg új kor­
szak”.1’1Harnackkal kapcsolatban nem beszélhetünk sem a fejlődésbe vetett naiv reményről,
sem a kultúrához való kritikátlan igazodásról, amelyet a Harnackot követő teológusnem­
zedék oly gyakran felhozott vádként a kultúrprotestantizmussal szemben. A „kulturális
fejlődés” és a „kultúrmunka" Harnacknál tapasztalható józan megítélése más képet tár
elénk.92
Az evangélium történeti útjának áttekintése végén Harnack a reformációról tárgyal. Az
előadások e második részében a teológus egyháztörténészként a rá jellemző szuverenitás­
sal használja fel ismereteit. Nagymértékben támaszkodik dogmatörténeti műveire,93 olykor
ezekből származó közvetlen és közvetett idézetekkel is találkozunk. Hogy némely korábbi
ítéletét és elgondolását nemcsak kritizálja, de megfelelő érvekkel helyesbíti is, az megfelel
a tudományos kutatás fejlődése természetének, ennél azonban figyelemreméltóbb a tudo­
mányos tárgyalásmód megváltozása, amely azzal magyarázható, hogy Harnack korától
kezdődően a „római katolicizm us” a tudományos teológia területén teljes mértékben meg­
nyílt a történeti tudat felé, és magáévá tette a kritikai történeti kutatás módszerét.9“1Ez nem
elhanyagolandó összetevőjét képezi az ökumenikus tudat kialakulása folyamatának,-
amely az egyházak intézményes egyesülési terveit megelőzően és azoktól függetlenül bon­
takozott ki. Ami a „görög katolicizmust" illeti, az ortodox teológiával kapcsolatban mind­
eddig csak igen csekély mértékben figyelhetők meg hasonló jelek. Méltán rótták fel
Harnacknak, hogy legcsekélyebb figyelmet sem szentelt az anglikán kereszténységnek,95 bár
ezzel a puszta megemlítésen túl e helyütt nem foglalkozhatunk.

88 Lásd alább 168. p.

89 Alább 162. p.
90 Bevezetés a Geschichte der Königlich Preussischen Akademie der Wissenschaften zu Berlinhez, 6. skk. p.
Vö. továbbá Harnack előadását az 1883-as Luther-évfordulón: Martin Luther in seiner Bedeutung für die
Geschichte der W issenschaft und der Bildung {1883), in A dolf Harnack als Zeitgenosse, Teü 1. 196-202. p.
91 Alább 168. p. (Az eredetiben kiemelve.)
92 Alább 89. skk. p.
93 Lásd fentebb 21. jegyzet.
^ Alfred Loisy-t, aki Harnackot mélyreható történeti kritikával bírálta (EÉvangile e t l'Église, Alphonse
Picard et Fils, Paris, 1902), minthogy a katolikus modernizmushoz kötődött, még kiközösítés sújtotta.
95 Lásd ehhez-. Stephen Skyes-. The Identity ofchristianily. Theologians und the essence ofchrístianityfrom
Schleiermacher to Barth, SPCK, London, 1984.

23
 ADOLF VON HARNACK

A katolicizmusra vonatkozó, a protestáns öntudat pátoszával96 kifejtett éles dogmatörténe­

ti ítéletek más színben tűnnek fel előttünk, ha a Harnack által a protestáns többségű Po­
roszországban élő katolikusokról mondottak összefüggésébe állítjuk őket.97 A reformáció
tárgyalása során Harnack teljes mértékben mentes marad annak a Luther-tiszteletnek a
szellemiségétől, amely a Luther-reneszánsz nyomán alakult ki. Az, amit magáról a refor­
mátorról és saját kora lutheránus egyházáról elmond, olyan protestáns teológusként állítja őt
elénk, akinek véleménye a legkevésbé sem viseli magán az önelégült nemzeti protestantizmus
jegyeit.
Önálló kérdéskört jelent az a zsidóságon belül Harnack előadásai nyom án kialakult
vita, amelynek tárgya a „zsidóság lényege" volt.98 Leó Baeckm ár 1901-ben megjelentete­
tett egy könyvet Harnacks Vorlesungen überdas Wesen des Christentums címmel, amely­
ben kifogásolja H arnacknak a zsidó tudom ányra és irodalomra vonatkozó hiányos isme­
reteit, és történetileg elégtelenként kritizálja a lényeg m eghatározására alkalm azott
módszerét. A zsidók és a keresztények, ezen belül kivált „a kultúr- és liberális protestan­
tizm us s a liberális zsidóság" kapcsolatának m eghatározására irányuló gondolkodása
„belső összefüggésében" m indam ellett egész élete során m eghatározó volt a Harnackkal
folytatott vita.99
A zsidóságon belül folyó vita két álláspont között bontakozott ki. A zsidóság és a keresz­
ténység viszonyának kérdése egyfelől szerves részét képezte annak az erőfeszítésnek,
amellyel a zsidóság a kulturális és politikai asszimiláció lehetőségeit és határait igyekezett
tisztázni a maga számára. E vonatkozásban a zsidó olvasók érdeklődéssel fogadhatták,
hogy H arnacknak az evangéliumra és Jézus személyére vonatkozó felfogása lényegében
megegyezik a zsidó teológia álláspontjával. Másfelől a kereszténység lényegével szembe­
helyezték a zsidóság sajátos és páratlan vallási identitását. Egyenesen a zsidó teológiai és
kulturális öntudat reneszánszának kezdetéről beszélhetünk, amely a Harnackkal, a protes­
táns m eghatározottságú kultúra jeles képviselőjével folytatott vita és párbeszéd során ala­
kult ki.

96 Vö. a szakaszt lezáró ítéletével: „A római katolicizmus m int külsőleges egyház, m int jogon és erőszakon
alapuló állam semmiféle szállal nem kapcsolódik az evangéliumhoz, sőt alapjában ellentmond neki."
(Alább 1S3. ¡p:)
97 Lásd ehhez Adolf Harnack: Protestantism us und Katholizismus in Deutschland (1907), in Adolf von
Harnack als Zeitgenosse, Teil 1, 391-416. p. Agnes Zahn-Harnack beszámol arról, hogy az előadás,
amelyben Haimack azt állítja, hogy az egyházak fokozatosan „érző és testvéri segítséget nyújtó közössé­
gekké" (415,. p..) válnak, igen fagyos fogadtatásra talált a berlini előadóteremben.
98 Ehhez: Uriel Tal: Theologische D ebatten um das „Wesen des C hristentum s", in W erner E. Mosse
(szerk.)■.¡uden im Wilhelminischen Deutschland 1 8 9 0 -1 9 1 4 , J. C. B. Mohr (Paul Siebeck), Tübingen,
1976, 599-632. p.; Walter Homolka: Jüdische Identität in der modernen Welt. LeoBaeck und der deutsche
Protestantismus. Mit einer Einleitung von Albert H. Friedlander, Gütersloher Verlagshaus, Gütersloh,
1994.
99 Ezt állítja Walter Homolka: Jüdische Identität in der modernen Welt, 64. p.

24
 A KERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

A kereszténység „lényegére" irányuló kérdés alapvető szerkezete

Harnack előadásainak kritikus recepciója - amely a kor teológiai vitáiban nemigen váltott
ki nagyobb visszhangot - határozott vonalakkal állít elénk egy olyan szerkezetet, amely
Harnacknál a „keresztény lényegének” m eghatározása során rendkívül fontos szerepet ját­
szik. A történeti vizsgálódás és az értékelő állítás kölcsönös összefüggéséről van szó.
A Harnack által kitüntetett jelentőségűnek tartott, szigorúan történeti szemlélet az egy­
ség és a megegyezés szolgálatában állt egy vitákkal terhes egyházi-teológiai és - ehhez
kapcsolódóan - politikai-kulturális helyzetben. A már-már az egyetemesség igényével fel­
lépő történeti módszer az ellentétek kibékítését tűzte ki céljául. A kereszténység és a vallás
történeti szemlélete következtében nemcsak a vallási meggyőződés szabad kialakulása vált
lehetővé, de az is, hogy újfent érvényre jusson a sajátos történeti identitás, azaz hogy meg­
kíséreljük önnön „lényegünk" meghatározását. Harnacknál a keresztényég „lényegének" a
történelem egészét átfogó tartalm i meghatározása olyan álláspontot eredményez, amelyet
a protestantizm us sajátos identitása határoz meg. ErnstTroeltsch ezt az összefüggést a kö­
vetkezőképpen fogalmazta meg: „A lényeg meghatározása a lényeg megformálása. "I0G
A lényeg módszer szerinti, azaz történeti és tartalmi, azaz teológiai m eghatározása egy­
aránt a vallás és a felvilágosodás viszonya újkori m eghatározásának helyzetére vezethető
vissza. Jóllehet a kritikai történelemszemlélet lehetővé teszi az aktuális vitáktól való távol­
ságtartást, ez a lehetőség a vitatott tartalom körülírására vonatkozó tartalmi állásfoglalás­
sal szakítva nem m ozdíthatja elő azt a megismerést, amelynek elérésére törekszik. A lé­
nyeg m eghatározásának logikája m agában foglalja azt, hogy a lényeg célul kitűzött általá-.
nossága megint csak egy m eghatározott identitás formáját ölti.101 A történeti szemlélet
azonban annyiban jelentkezik a meghatározott identitású „lényegben” is, hogy az identi­
tástudat magáévá teszi és elismeri a történeti pluralitás tényét. Ekképpen a történeti gon­
dolkodás segítheti és korrigálhatja a vallásokat és a velük összefonódott kultúrákat, s kü­
lönösen akkor játszik szerepet sajátos kritikája, amikor fennáll annak a veszélye, hogy a
történetteológia történeti ideológiává válik.
Ennélfogva felettébb kívánatos lenne, hogy a kereszténység és a zsidóság viszonyának
effajta összemosódások jellemezte és vétkek terhelte m eghatározását újfent átgondoljuk
annak a vitának a fényénél, amelyet a század elején Harnack előadásai váltottak ki. Azt
pedig szükségtelen hosszasan igazolnunk, hogy itt nemcsak történettudományról van szó,
hanem a m agunk mai, mélyreható tapasztalatok formálta állásfoglalásunkért kell felelős­
séget vállalnunk.
A kereszténység lényege a következő szavakkal végződik: „A vallás, azaz Isten és a fele­
barát szeretete ad értelmet az életnek. A tudomány erre nem képes.”102 Ez a teológia tudo­

100 Ernst Troeltsch: Was heisst „Wesen des Chrístentums”, 431. p. (Kiemelés az eredetiben.)
101 Jellemző, hogy e protestáns műre, A kereszténység lényegém reagálva születik meg Leó Baeck/1 zsidóság
lényege és Kari Adam/1 katolicizmus lényege ( 1924) című műve, vagy a Harnackkal vitázva megfogalma­
zott anglikán identitás Stephen Sykes: TheIdentity o f Christianity című könyvében.
102 Alább 168. p.

25
 ADOLF VON HARNACK

mányára is érvényes. E ponton Harnack tulajdon tapasztalata nyilatkozik meg. A keresz­

ténység lényege nem lép az evangélium helyére, nem tám aszt igényt arra, hogy pótolja a
hitvallást, vagy hogy új dogmatika legyen. Az e vonatkozásban hiányosságokat és elégte­
lenséget felrovó kritika ekképpen teljességgel tárgytalan.
1925-ben Harnack az új kiadásokhoz írt legutolsó előszavában ismételten kiemelte,
hogy előadásai „annak a kornak a szellemi állapotához kötődnek, amelyben elhangzot­
ta k ”.103 Ezért „történelmi ham isítással lenne egyenértékű",104 ha változtatna rajtuk azért,
hogy számot vethessen az időközben felmerült kérdésekkel. Ilyenként „a vallás és a vallá­
sok” problémáját s a vallás profán kultúrával szembeni súlyának a kérdését említi.105 Az
előadások jelen, közreadásuk után száz évvel megjelenő kiadása egy olyan relecture-1 kí­
ván lehetővé tenni, amely hagyja, hogy hasson rá Harnack előadásának szelleme, s így,
ami a kereszténységet és a vallást illeti, szabadabb tekintettel mérheti fel korunk szellemi
helyzetét.

Trutz Rendtorff

103 Alább 34. p.

10,1 Alább 34. p.
106 Alább 34. p.

26
 íD a é ^85 e f c n
í>eé(£l?rtffenfumé
<Se<f>jel)n ííorlefungen
Bor © f u b í e r e n b e n ö f t e r S o f u t f á t e n
im 2 Bi n f e r f e me f f e r i S 9 9 / l 9 o o
an ber í í n i t m f i f á f F e r i i n

g e f y a ï i e n Dun

Síboíf o. öornatf

1 %. %a « f e n 6

t t

1 9 2 9

X e í p g í g / 3 . <S. &ittáá} 0 ’fd)e 3

' ud?1jsnbíuttg
 Naí, KÚpie- Kai T á KuvápLa
inTOKcmü T (ls TpaTréC'ns' éaO íoucrív
dm ö t& v i | > l x í ,w v tű v ttc ú S ío jia

Márk 7.28.

Előszó az első kiadáshoz

Az itt olvasható előadások az elmúlt téli szemeszterben az összes fakultásról mintegy hat­
száz hallgató előtt hangzottak el. A nyilvános előadásokat Walter Becker teológushallgató
úr gyorsírással lejegyezte, és - számomra váratlanul - rendelkezésemre bocsátotta annak
átiratát. Ezúton is köszönetemet fejezem ki neki ezért. Munkájával lehetővé tette számom­
ra, hogy eredeti formájukban tegyem közzé előadásaimat. Néhány kivételt leszámítva csak
akkor eszközöltem rajtuk javítást, ha az írott szöveghez illő stílus ezt megkövetelte. Hall­
gatóim szíves visszajelzései alapján az elhangzott előadások konkrét igényre feleltek, s ez
alapot ad ahhoz a reményhez, hogy írott formájukban is befogadókra találhatnak. Az
evangéliumot és annak történelmi útját igyekeztem alig néhány óra keretében áttekinteni,
s e merész vállalkozást mind önmagam, mind az olvasók előtt csak úgy tudtam igazolni,
hogy nem módosítottam vizsgálódásaim eredeti jellegét, azaz akadémiai előadásokként
tettem közzé őket.
Célkitűzésemet kizárólag történeti szempontból határoztam meg, és igyekeztem megva­
lósítani. Ezzel együtt jár az, hogy a jelenségek lényegi és maradandó magját akkor is fel
kell ismernünk, ha durva formák rejtik, hogy meg kell tisztítanunk és érthetővé kell ten­
nünk azt. Tévedéseket ennek során óhatatlanul elkövetünk, ám a történelem vizsgálata
„régiségtanként" soha nem fed fel semmit.
Az evangéliumi kereszténység számos egyházi gyülekezet és irányzat összessége. Ám
mihelyt teljes komolysággal megfontolják, mit kaptak adományként, és mi táplálja őket, rá
kell ébredniük, hogy lényegében egyek. A legnagyszerűbb lenne, ha vizsgálódásaim erősít­
hetnék a lelki egység tudatát. Építő felismerésekre és békére kívánnak vezetni, nem szét­
húzásra.

1900 májusa

A m ásodik kiadás elé

Az új kiadás alkalm át kihasználva néhány stilisztikai javítást végeztem, és egy helyütt he­
lyesbítettem egy félreérthető megjegyzést. Máskülönben nem változtattam az előadások
szövegén.

1900 augusztusa A.H,

29
 ADOLF VON HARNACK

Az ötödik kiadás elé

Az elmúlt hónapokban rendkívül nagy számban jelentek meg előadásaimmal vitázó írá­
sok. Átolvastam ezeket, s több figyelmet nem szenteltem nekik. Sajnálatos módon semmit
sem meríthettem belőlük, tekintve, hogy az a mű, amely legalább a látszatát igyekszik
megőrizni a tudományos vitának,1 szintén olyan előfeltevéseket és érveket hoz fel, amelyek
máskülönben egyetlen tudom ányban sem megengedhetőek, téves megvilágításba helyezi
fejtegetéseimet, kifordítja azokat, és egyszerűen lehetetlenné teszi a kereszténység történe­
ti megismerését. Ha a teológusok továbbra is így próbálják megnyugtatni a „keresztény
gyülekezetet”, be fog teljesedni Schleiermacher jövendölése: a hit barbársággal párosul. Lé­
tezik ugyanis olyan áltudom ány is, amely nem más, mint barbárság. Mit is m ondhatnánk
arról, hogy Walther professzor szerint könyvem egyetlen érdeme az, hogy elrettentő hatása
van, s ennek megfelelően a következőképpen fejezi be eszmefuttatását: „Ekképpen Harnack
könyve, csakúgy, mint minden, amit Isten megenged, a legjobb javát szolgálhatja az Úr
egyházának”? Ez a gondolat az állandó ismételgetéstől ugyan már hosszú ideje elkoptatott,
de feltárja, milyen is az, aki nem átallja újfent hangoztatni. A többi vitairatra még ennyi szót
sem vesztegethetek. A fanatikus szenvedély és a gondolatszegény indulatok minden árnya­
lata megjelenik ezekben - s éppen egy olyan szempont kapcsán, amely az engem tám adókat
a hit, a szeretet és az erkölcs súlyának megfontolására kellene hogy késztessen. Szükség­
szerű-e, hogy a vallás megértéséért folyó küzdelmet a legalacsonyabb színvonalra rántsuk
le, csak azért, hogy ne hozzuk fejünkre a hitetlenség gyanúját? Már-már így tűnik.
Ám nem kívánom, hogy e lesújtó tapasztalatoké legyen a végszó. Bőségesen kárpótol
ezekért az a tény, hogy előadásaim kapcsán hazánk legtöbb részéről, számos más ország­
ból, minden felekezet és minden teológiai és egyházi csoportosulás köréből az evangélium
erejének és a keresztény hit egységének eleven tanúságai jutottak el hozzám. Bepillantást
nyerhettem a keresztények láthatatlan közösségébe, amelyet semmiféle hivatalos teológia
nem képvisel. Életemnek egyetlen más tapasztalata sem fogható ehhez, s ezért ezt az elő­
szót is azzal zárom, hogy arra a békére tekintek előre, amely megvalósulhat és meg is fog
valósulni a szükségszerű teológiai viták közepette.

1901 júniusa

Az akadém iai kiadás elé

Újra meg újra azzal a sürgető kéréssel kerestek meg barátaim, hogy az alábbi előadásokat
olcsó kiadásban is jelentessem meg. Döntésemben elsősorban az egyetemi ifjúság köréből
jelentkező igények játszottak meghatározó szerepet. Könyvemet eleve nekik, valamennyi
fakultás hallgatóinak szántam, s kötelességemnek tartottam, hogy lehetővé tegyem szá­
mukra, hogy a lehető legkönnyebb úton jussanak hozzá.

1 W. Wakher: A. H's Wesen des Christentums für die christliche Gemeinde geprüft, Leipzig, 1901.

30
 A K ERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

Beható tanulm ányokkal m agunk mögött készen állunk arra, hogy megvizsgáljuk a szelle­
mi élet valamely szintézisteremtő' korszakát. Egy ilyen korban a vallás könnyebben hallatja
szavát. Bárcsak hozzájárulhatnának eló'adásaim ahhoz, hogy az új átfogó értékelés vilá­
gos és mély, felszabadító és nevelő' hatású legyen.

1902 februárja AdolfHarnack

A 4 5 -5 0 ezredik példányok elé

A könyvet ez alkalommal is változatlan formában adom közre, hiszen olyannak kell ma­
radnia, amilyen eredetileg is volt - az előadásokat olyan formában kell tartalm aznia,
amelyben ténylegesen elhangzottak. Azok a félreértések, amelyeknek minden élő ábrázo­
lás ki van téve, tekintve az engem ért kritikák jellegét, nem adnak okot a szöveg m ódosítá­
sára. A rosszakaró és célzatos értelmezéssel szemben minden javítás tehetetlen.
A könyvet ért tám adások az elmúlt évben csak fokozódtak. Ezek abban a bírálatban te­
tőznek, hogy nem fejeződik ki benne a kereszténység mint a bűntől való megváltás vallásá­
nak a lényege, alábecsüli Krisztus személyének jelentőségét, és mintegy a törvény jegyében’
álló vallásként tünteti fel a kereszténységet. Mindezek nyomán újfent átnéztem az előadá­
sokat, nemcsak pusztán Pált, A ugustinust vagy Luthert illetően, hanem Jézus Krisztus ige­
hirdetésének és az általa kiváltott hatások összességének a vonatkozásában is.
Nem változtathatok azon, am it elmondtam, meg kellene tagadnom történelmi ismeretei­
met, ha módosításokat végeznék. Arra azonban nem volt módom, hogy beleszőjem a vallás
lényegének bem utatásába azt, am it áthagyományozott formájában sajátosnak érzek. Iga­
zat adhatunk Pálnak, A ugustinusnak vagy Luthernek, mégis óvakodnunk kell attól, hogy
az ő kereszténységüket azonosítsuk a kereszténységgel általában, ezzel ugyanis leszűkít­
jük a vallás alapját, amelyet maga Jézus Krisztus vetett meg. Ha nem tévedek, a két hitval­
láshoz tartozó katolikus keresztények, amennyiben kereszténységük valóban élő, egyaránt
nyitottabban viszonyulnak ehhez a gondolathoz, mint a protestánsok. Mihelyt bensőleg
szabaddá válnak minden egyházi formától, elszakadnak minden részleges tényezőtől. Ám
a protestánsoknak, akik sokkalta könnyebben szert tesznek erre a szabadságra, kemény
leckék során kell megtanulniuk, hogy tulajdon kereszténységüket nagyobb egészbe helyez­
zék, s hogy a részleges jelenségeket ne azonosítsák az egésszel. Aki az „egészet" és a „lé­
nyeget” igyekszik bemutatni, mindig is ki lesz téve annak a bírálatnak, hogy leegyszerűsít,
hiszen nem sajátja mindaz a sajátos vonás és tapasztalat, amelyek révén a vallás az egyes
emberek vagy egész közösségek szám ára élő és értékes. Ám ha nem válunk képessé arra -
különösen ma, amikor az egész föld egyetlen színtérré v á lt-, hogy megragadjuk vallásunk
lényegét és magját, s felekezetünk vagy jómagunk sajátos jellegét pusztán egy hatalm as fa
egyetlen ágának tekintsük, miként is valósíthatjuk meg akkor a vallás egységét, amely
minden erőfeszítésünk célja? Mindig is azt fogjuk hirdetni, hogy a bűn az ember romlása,2

2 Vö. Péld 14,36.

31
 ADOLF VON HARNACK

s hogy Jézus azért jött el, hogy üdvözítse a bűnöst - de vajon csak Pálnak a bűnről és a ke­
gyelemről szóló tanítása vagy valamely mai elgondolás, lehet az egyetlen eszköze annak,
hogy érvényt szerezzünk mindennek? A keresztény vallás igehirdetése mindig is Jézus
Krisztusról szóló igehirdetés lesz, de szükségünk van-e ehhez a zsinatok szenthárom ság­
tanára és pontosan meghatározott krisztológiára? Halljuk azt az örömhírt, hogy Krisztus a
törvény vége, de érvényét veszti-e ezért a következő kijelentés: „Ha szerettek engem, meg­
tartjátok az én parancsolataim at”?
Másfelől azt hozták fel előadásaimmal szemben, hogy a kereszténység lényegének meg­
határozására törekedve háttérbe szorítanak vagy figyelembe sem vesznek némely eredeti jel­
legzetességet. Az előadásoknak azonban nem is volt céljuk, hogy bem utassák Jézus igehirde­
tésének történeti formáját vagy az őskereszténységet, hanem a jelenség lényegének megraga­
dására törekedtek. S hogy ez történetietlen vagy egyenesen jogosulatlan vállalkozás, azt,'
egyetlen gondolkodó történésszel sem lehet elhitetni. A történeti megértés ugyanis csak ak­
kor válik lehetségessé, ha megkíséreljük leválasztani valamely nagyszabású jelenség lénye­
gét és mibenlétét a korhoz kötött külső formákról. S ki ne lenne tisztában azzal, hogy ennek
során szükségképpen számos eredeti vonás háttérbe szorul - olyanok is, amelyek a maguk
korában lényegesnek tűntek, és azok is voltak -, s hogy az egész vállalkozás könnyen ku­
darcba fulladhat? Ám nem állhatunk el attól, hogy belefogjunk e vállalkozásba, hiszen itt
sem a múlt búváráé, sem a filozófusé, sem a rajongóé nem lehet a döntő szó, csakis a törté­
nészé, minthogy egy történelmi jelenség lényegi sajátosságának megragadása teljes egészé­
ben történeti feladat. Az e ponton kifogásokat emelő filozófus mögött rendszerint csupán a
dogmatikus rejtőzik, aki valamely előre meghatározott elképzelésnek igyekszik lopva érvényt
szerezni, a múlt búvára mögött pedig, ha lelke mélyén nem romantikus, az, aki közömbös.
Ám befejezem, hiszen ez az előszó nem duzzadhat értekezéssé. Nem tehetem le azonban
a tollat anélkül, hogy köszönetemet ne fejezném ki m indazoknak közel és távol, akik az el­
múlt három évben kifejezésre juttatták a könyv feletti örömüket és azt, hogy hozzám h a ­
sonlóan vélekednek. Az előadások megjelentek angol, francia, olasz, japán, holland,
norvég-dán, svéd és - úgy emlékszem - orosz fordításban is, s számos lap és folyóirat tár­
gyalta őket. Mindemez országokból s a legkülönbözőbb felekezetű és műveltségű kereszté­
nyektől kaptam kézhez szíves leveleket. Lehetetlen volt, hogy valam ennyit megválaszol­
jam: minden időmet e levelezésre kellett volna fordítanom. így hát e helyütt mondok köszö­
netét valamennyiért, nőknek és férfiaknak, lelkészeknek és papoknak, államférfiaknak,
tudósoknak és kereskedőknek, mindenekelőtt azonban az egyetemi ifjúságnak minden fa­
kultásról, amelynek könyvemet szántam , és amelyet illet.

1903 áprilisa

A 5 6 -6 0 . ezredik példányok elé

Az előadások szövege változatlan maradt, ám ezúttal egész sor jegyzetet fűztem hozzá,
hogy megakadályozzam, bármi is tovább hasson a jövőben abból, amit már másként gon­
dolok. (A jegyzetek emellett néhány esetben helyreigazítanak bizonyos félreértéseket, és

32
 A K ERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

adatokat közölnek.) Ebben a formában ma is m agaménak vallók mindent, amit kilenc év­
vel ezelőtt előadásaim ban kifejtettem. Ez nem jelenti azt, hogy ma is ugyanígy tartanám
meg őket. E nagy kérdések kifejtéséhez sosem váiunk teljesen éretté, s szomorú lenne, ha
ennyi év alatt nem jutnánk új felismerésekre. Arra azonban nem gondolhattam, hogy lé­
nyegi változtatások nélkül dolgozzam át a könyvet. Nem tankönyvről van szó ugyanis, ha­
nem olyan előadásokról, amelyek mögött meghatározott kortörténeti háttér áll, s erről nem
választhatók le. E háttér jelentős változásokon ment át, ám a könyv iránti változatlan/ér­
deklődés arról tanúskodik, hogy könyvem még nem avult el. Most, hogy angol nyelven már
több kiadást megért, s megjelent a spanyol és a magyar fordítás is - nemsokára napvilágot
lát a lengyel is mintegy 90 000 példány foroghat közkézen. A két kis kötetből álló olcsó
spanyol kiadás (LaEsencia dél Cristianismo. Barcelona, 1904) különösen örömömre szol­
gált, minthogy a könyv &Biblioteca sociológica internacional sorozatban jelent meg, nem
sokkal KautskyZa defensa de los trabajadoresy lajornada de ocho horas című műve után.
Csak azt kívánhatom , hogy eljusson mindenhova, ahol Kautsky könyvét olvassák.

1908. október

Előszó

Az az öröm ért, hogy e karcsú kötetet gyakran elküldik a harctérre, s gyakran kérték is a
harctérről és a kórházakból. A kiadó ezért úgy vélte, szükség van egy megfelelő tábori ki­
adásra. Örömmel adtam beleegyezésemet. A könyv, amely 16 évvel ezelőtt a Berlini Egye­
tem előadótermében született meg, meglepetésemre az egész világon elterjedt, s immár 14,
nyelven olvashatják minden felekezet keresztényei (legutóbb az izlandi kiadás jelent meg).
Most pedig a lövészárkokban is forgatják, s ez a legnagyobb megtiszteltetés számára, a
szerzőnek pedig a legnagyobb ajándék.
Semmit nem kell hozzáfűznöm, mindössze szívélyes üdvözletemet és őszinte köszönete-
met mindazok számára, akik a hadtéren olvassák, és az élethalálharc közepette visszapil­
lantanak a múltba, és előre tekintenek a jövőre. Értünk harcoltok, a hazáért, de az egész
emberiségért és legszentebb javaiért is vívjátok harcotokat! És ti, akik „barbárnak” bélyeg-
zitek az ellenséget, maradjatok hűek németségetekhez:
„Német vagy, s ez azt jelenti / barátilag tárod karod minden ember felé, / ám szívedben az
örökké lángoló, / az egyetlen hév: a haza! / Német vagy, s ez azt jelenti: töprengsz, küzdesz,
alkotsz, / gondolatokat szülsz, a csillagokat fürkészed / és virágot szakítasz - de mindig
kéznél a fegyver, / hogy megvédd veszélyben forgó javaidat."3
Maradjon ez így itthon, nálunk és nálatok, a hadtéren, s a győzelem Isten kegyelméből
máris a miénk!

17.10.15. v.Harnack
a Berlini Egyetem professzora

3 [Az (itt prózai fordításban közölt) idézet eredete ismeretlen.]

33
 ADOLF VON HARNACK

A 70 ezredik példány elé

Elsőként 25 évvel ezelőtt jelentek meg a következő előadások, újabb és újabb kiadásokat
értek meg, és számos idegen nyelvre is lefordították őket. Kevéssel a világháború előtt hoz­
zájárulhattam az izlandi és nemrégiben az észt kiadáshoz is. A megjelent példányok szá­
ma minden bizonnyal elérte már a 100 000-et. Mindamellett fel kell tennem azt a kérdést,
érdemes-e még kiadnom a könyvet, nem mintha nem vallanám m agaménak az előadáso­
kat - elvi álláspontom semmilyen vonatkozásban nem változott hanem mivel az e téren
folyó kutatás számos tekintetben módosult. A vallás lényegének kérdése újfent előtérbe ke­
rült, majd követte „a vallás és a vallások” problémája, végül - s ez a legjellemzőbb - a val­
lás súlyának a kérdése a profán kultúrával szemben. Ha ma tartanék előadásokat a keresz­
ténység lényegéről, a kitűzött cél keretein belül megkísérelnék választ adni ezekre a kérdé­
sekre, ám ha megváltoztatnám a ténylegesen m egtartott előadásokat, az történelmi
ham isítással lenne egyenértékű. Annak a kornak a szellemi állapotához kötődnek ugyan­
is, amelyben elhangzottak. Minthogy azonban elismerésük mellett már akkor is erőteljes
ellenállásba ütköztek, az 45-50 ezredik példányok elé fűzött előszóban röviden vázoltam,
mit gondolok a kritikákról, s arra kérem a nyájas olvasót, nézzen u tána ennek, és vegye fi­
gyelembe.
Amiért pedig továbbra is megjelentetem ezeket az előadásokat, az az, hogy bár egy meg­
határozott korhoz kötődnek, olyan szemléletet képviselnek, amelynek vallásunk lényegé­
nek m eghatározását illetően mérvadónak kell maradnia, s amely napjainkban eltűnni lát­
szik./! kereszténység lényegének meghatározása: történeti feladat, m inthogye vallás eseté­
ben olyan igehirdetésről van szó, amely a történelemben valósult meg. Csak az képes
helyesen viszonyulni hozzá, akit megragadott, ám ha a saját tapasztalatát állítja az objek­
tív valóság helyébe, vagy annak néhány elemét teszi meg alapnak, vagy ha a konkrét val­
lást általános misztikává oldja - miképpen ragadható meg akkor a kereszténység lényege,
és miképpen szerezhető neki általánosan elismerés? A mindenkori részleges jelentőségű és
visszás tényezőket szembe kell állítanunk a megfelelően felosztott, mégis a maga teljes va­
lóságában vizsgált történelmi tényállással, és ki kell szűrnünk belőle a lényeget. Ezekben
az előadásokban erre tettünk kísérletet, amely kísérlet ugyan kétségkívül tökéletlen, ám
más útja nincs sem a megértésnek, sem a megértetésnek.

Berlin, 1925. november v. Harnack

 ELSŐ ELŐADÁS

A pozitivizmus nagy filozófusa, John Stuart Míll egy alkalommal azt mondta: az emberisé­
get újra meg újra emlékeztetni kell arra, hogy volt egyszer egy Szókratész nevű ember. Iga­
za van. De még fontosabb, hogy ismételten az emberiség emlékezetébe idézzék: volt egy­
szer egy ember, akit Jézusnak hívtak, s aki szintén itt élt közöttünk. Fiatal korunktól fogva
próbálták ezt megértetni velünk, de sajnos nem mondható el, hogy korunk közoktatása al­
kalmas lenne arra, hogy Jézus Krisztus képét az iskolai évek után is, egész életünkre szóló
elidegeníthetetlen tulajdonunkként belénk rögzítse. S bár igaz, hogy akit elért az ő fényé­
nek sugara, soha többé nem lehet már olyan, mint ha sohasem hallott volna felőle, s hogy
amelyet megérintett, minden lélek mélyén nyomot hagy, de ez a kusza emlék gyakran csak
babona, nem elegendő arra, hogy erő és élet fakadjon belőle. De ha meg is marad valakiben
a vágy, hogy többet és bizonyosabbat tudjon meg róla, hogy hiteles ismeretei legyenek Jé­
zus Krisztusról és arról, miképp is hangzott valójában üzenete, a napi irodalomhoz fordul­
va az ellentmondások zűrzavarában találja magát. Egyesek szerint ugyanis a keresztény­
ség eredetileg igen közel állt a buddhizmushoz, s ennek megfelelően a világtól való elfor­
dulásban és a pesszimizmusban nyilatkozik meg magasztossága és mélysége. Mások
viszont azt bizonygatják, hogy a kereszténység optimista vallás, amely pusztán a zsidóság
egy magasabb fejlődési foka, s ők is úgy vélik, hogy ezzel mélységes igazságot tárnak fel.
Vannak azután olyanok, akik szerint az evangélium levetkőzte a zsidóságot, és titokzatos
módon érvényesülő görög hatások nyomán alakult ki, így a hellenizmus fájának egyik haj­
tásaként fogható fel. Vallásfilozófusok emelnek szót, és kifejtik, hogy az evangéliumból
sarjadt metafizika annak tulajdonképpeni magva s egyben titkának feltárása. Megint má­
sok azt válaszolják nekik, hogy az evangéliumnak semmi köze sincs a filozófiához: az érző
és szenvedő emberiséget szólítja meg, a filozófiát csak ráerőszakolták. A legújabb elképze­
lések szerint a vallás-, az erkölcs- és a filozófiatörténet csak külső máz, mögöttük mindig
ott rejlik a gazdaságtörténet, az egyetlen igazi hajtóerő. Vagyis a kereszténység eredetileg
nem más, mint szociális mozgalom; maga Krisztus is pusztán szociális felszabadító volt,
szabadságharcosa a szenvedő alsó néposztályoknak.
Megindító látni, miként igyekszik mindenki a saját álláspontja, a maga érdeklődése sze­
rint megtalálni önm agát Jézus Krisztusban, vagy legalább részben egynek lenni vele. Újra
meg újra megismétlődik az a színjáték, amely már a második századi „gnoszticizmusban"
is lejátszódott, s amelynek során a legkülönfélébb irányzatok küzdenek azért, hogy a ma­
gukénak tudhassák Jézus Krisztust. S ma itt vannak előttünk nemcsak Tolsztoj, de Nietz­
sche eszméi is, amelyek sajátos módon kapcsolódnak az evangéliumhoz, s talán érdemle­

35
 ADOLF VONHARNACK

gesebb megfigyeléseket tehetünk ezekkel kapcsolatban, mint arról, hogy miféle összefüg­
gés áll fenn a különböző „teológiai” és „filozófiai” elméletek és Krisztus igehirdetése kö­
zött. Ezek az egymásnak ellentmondó ítéletek végső soron azonban igen lesújtó hatást
gyakorolnak. A zűrzavar reménytelennek tűnik. Ugyan kitől vehetnénk rossz néven, ha'
néhány tájékozódási kísérlet után feladja a küzdelmet, s esetleg azt is hozzáfűzi, hogy ez a
kérdés valójában közömbös? Ugyan mennyiben tartozik ránk ez a történet, olyasvalakinek
a személye, aki ezerkilencszáz esztendővel ezelőtt élt? Hiszen eszméinknek és erőinknek a
jelennek kell megfelelniük. Kilátástalan, barokk dolog, hogy nagy ügybuzgalommal régi
kéziratokból merítsük őket. Ha így gondolkodunk, nem tévedünk, de nincs is igazunk.
Amik vagyunk, és amink csak van - magasabb értelemben - a történelem adománya, és a
történelemnek köszönhető, de természetesen csak annak, ami nyomot hagyott benne, és
ami napjainkra is h atással van. Ennek pontos megismerése azonban nem csupán a törté­
nész feladata, hanem mindazoké is, akik a feltárt dolgok gazdagságát és erejét önállóan
akarják m agukba építeni. Az evangélium pedig ezek körébe tartozik, és semmi egyéb
nem pótolhatja, s ezt a legmélyebb gondolkodók mindig is állították. „Fejlődjön bár még-
annyira is a szellemi kultúra, váljon bár mégoly hatalm assá is az emberi szellem: a ke­
reszténység nagyságát és erkölcsi kultúráját, am int az az evangélium ban felragyog és
fénylik, sohasem fogja felülm úlni.” Ezekben a szavakban Goethe szám talan útkeresés
és önmaga fáradhatatlan csiszolása után erkölcsi és történelmi felismeréseit foglalta össze.
Ha nem ugyanerre irányulna tulajdon szándékunk is, az ő tanúsága önm agában is meg­
érné, hogy komolyan elgondolkozzunk azon, am it ő oly értékesnek tartott. S ha Goethe
vallom ásával szemben napjainkban harsányabb és magabiztosabb hangok azt hirdetik,
hogy a kereszténység idejétmúlttá vált, az csak arra ösztönözzön bennünket, hogy köze­
lebbről megismerjük ezt a vallást, amelynek halotti bizonyítványa egyesek szerint már
kiállítható. '
A valóságban azonban a keresztény vallás és az iránta megnyilvánuló érdeklődés eleve­
nebb, mint azelőtt. Korunk dicséretére elmondhatjuk, hogy komolyan foglalkozik a keresz­
ténység lényegének és értékének kérdésével, s hogy fokozottabb érdeklődés és erőteljesebb
kutatás figyelhető meg e téren, mint harminc évvel ezelőtt. Még a tapogatódzó kísérletek­
ben, a különös és zavaros válaszokban, a karikatúrákban és a kaotikus zűrzavarban, sőt
még a gyűlöletben is valóságos élet és komoly küzdelem érezhető. Csak azt ne gondoljuk,
hogy ez a küzdelem egyedi eset, vagy hogy mi vagyunk az elsők, akik a tekintélyen alapuló
vallástól megszabadulva valóban felszabadító és öntörvényű vallás u tán áhítozunk, s
eközben szükségszerűen sok zavaros féligazság is felmerül. Hatvankét évvel ezelőtt
Carlyle ezt írta: „Ezekben a zavaros időkben, amikor a vallási alapelv kiűzetett a legtöbb
templomból, s jámbor emberek szívében rejtőzve új kinyilatkoztatás után vágyakozik,
vagy pedig hazátlanul bolyong, m int valami testetlen lélek, amely földi hazáját keresi:
ilyen időkben kísérletképpen és átmenetileg a babona és a fanatizmus különféle meglepő
formáit ölti magára. Az emberi természet magasabb lelkesültségének bizonyos ideig nincs
képviselője, de továbbra is töretlenül és fáradhatatlanul tevékeny, s rejtve ott munkálkodik
a nagy kaotikus mélységben. Ekképpen egyik szekta a másik után, egyik egyház a másik
után jön létre, és oszlik újabb csoportokra."

36
 A KERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

Aki ismeri korunkat, megállapíthatja, ezek a szavak úgy hangzanak, mintha ma írták vol­
na le őket. Előadásaink során mi azonban nem a „vallási alapelwel" és annak fejlődésével
kívánunk foglalkozni, hanem azt a szerényebb, de nem kevésbé égető kérdést igyekszünk
megválaszolni, hogy mi a kereszténység, hogy mi volt, és mivé lett. Rémé- nyeink szerint
az erre a kérdésre adandó válaszunk nyomán arra az átfogóbb kérdésre is választ kap h a­
tunk, hogy mi a vallás, s hogy mi legyen szám unkra. A vallást illetően ugyanis szám unk­
ra kizárólag csak a kereszténység jöhet szóba, a többi vallás lényegében már nem foglal­
koztat bennünket.

Mi a kereszténység? Erre a kérdésre itt csupán történeti jellegű választ kívánunk adni, azaz
a történettudom ány eszközeire és arra az élettapasztalatra támaszkodunk, amely a megélt
történelem gyümölcse. Ezzel elhatároltuk m agunkat az apologetikai és vallásfilozófiai
szemléletmódtól. Bocsássák meg nekem, ha itt néhány szó erejéig kitérőt teszek.
Az apologetikának megvan a maga szükségszerű helye a vallástudományban. Jelentős
és nagy feladata, hogy igazolja a keresztény vallás létjogosultságát, s hogy rávilágítson an­
nak az erkölcsi és szellemi életben való jelentőségére. De ezt a feladatot nem szabad össze­
m osnunk a keresztény vallás lényegét kutató, kizárólag történeti irányultságú kérdések­
kel, így ugyanis hitelét veszti a történeti kutatás. Továbbá egyetlen igazán nagyszabású
m inta sem áll még rendelkezésünkre a mai igényeknek megfelelő apologetika számára. Né­
hány jobbra törekvő kezdeményezést leszámítva ez a tudományág siralmas állapotban
van. Nem látja világosan, mit védelmezzen, és nem tudja, milyen eszközöket alkalmazzon.
Mindezen felül képviselői gyakran méltatlan és erőszakos módon művelik. Abban a hitben,
hogy helyesen jár el, úgy értékeli az evangéliumot, m intha fogyatékos jelenség lenne, vagy
gyógyír a társadalom minden szükségére. Minden apróságot felhasznál, a vallás felékesíté­
sére, s miközben arra törekszik, hogy nagyszerű és szükséges jelenségként állítsa be, meg­
fosztja minden komolyságától, s legfeljebb azt igazolja, hogy tökéletesen elfogadható, hi­
szen ártalm atlan. Végül nem tesz le arról, hogy észrevétlenül felelevenítsen valamely egy­
házi programot a múltból, és azt valami „alátám asztására" alkalmazza, gondolatainak
laza rendszerében ugyanis végképp nem számít, hogy valamivel több vagy kevesebb ele­
met tartalm az. El sem mondható, micsoda kár szárm azott ebből, s ennek visszás következ­
ményei egyre szaporodnak. Nem, a keresztény vallás ennél sokkal magasztosabb. Egysze­
rű és egyetlen tárgyra irányul: az örök életre a múló időben, Isten erejében és Isten tekintete
előtt. Nem erkölcsi vagy szociális gyógyír, amely mindent változatlanul megőriz vagy jobb­
ra fordít. Már azzal is megsértjük, ha mindenekelőtt azt kutatjuk, mit tett az emberiség kul­
túrája és haladása javára, s ennek tükrében igyekszünk értékelni. Goethe egy ízben azt
mondta: „Az emberiség szüntelenül fejlődik, de az ember mindig ugyanaz m arad." A vallás
az ember ügye; azé az emberé, aki a változó és fejlődő világban mindig ugyanaz marad.
Ezért a keresztény apologetikának tudnia kell, hogy tárgya a vallás, a maga egyszerűségé­
ben és erejében. A vallás ugyan nem elszigetelt valóság, belső kapcsolatban áll a szellem
minden tevékenységével, s a gazdasági és erkölcsi körülményekkel, mindamellett nemcsak
ezek funkciója vagy leképződése, hanem hatalm as erő, amely akadályt képezve vagy ösz­
tönzést nyújtva, romboló vagy teremtő hatalom ként fejt ki hatást. Először is meg kell is­

37
 ADOLF VON HARNACK

m ernünk és meg kell határoznunk sajátos természetét, azt, miként viszonyulhat hozzá a
vizsgálódó egyén, s hogy értékesnek tartja-e vagy sem a maga életében.
Ám a szoros értelemben vett vallásfilozófiai szemléletet is szám űzzük előadásainkból.
Ha ezeket az előadásokat hatvan évvel ezelőtt tartottuk volna, arra törekszünk, hogy spe­
kulatív módszerrel feltárjuk a vallás általános fogalmát, s ennek nyomán kíséreltük volna
meg a keresztény vallás meghatározását. Csakhogy, éspedig joggal, szkeptikussá váltunk
ezzel a megközelítéssel szemben. Latét dolus in generalibus! Ma már tudjuk, hogy az életet
nem lehet általános fogalmakba sűríteni, s hogy nincs olyan vallásfogalom, amelynek a
tényleges vallások egyszerűen alárendelhetőek lennének. Sőt azt a kérdést is feltehetjük,
létezik-e egyáltalán a „vallás” általános fogalma? Nem jelent-e az „általános” csupán vala­
miféle bizonytalan megközelítést? Lehetséges, hogy e szó csupán egy üres foltot jelöl ben­
sőnkben, amelyet mindenki m ásként ír be, s egyesek talán észre sem vesznek? Nekem nem
ez a véleményem. Meggyőződésem, hogy a mélyben valami közös rejlik, ami a történelem
folyamán a zűrzavarból és a homályból egységre és világosságra küzdötte fel magát. Meg­
győződésem, hogy helyesen állítja Augustinus: „Uram, m agadnak teremtettél minket, és
nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik benned." Az azonban nem a mi felada­
tunk, hogy igazoljuk ezt, s hogy lélektani és néplélektani vizsgálódások útján feltárjuk a
vallás lényegét és létjogosultságát. Nem szakadhatunk el a kizárólag történeti meghatáro­
zottságú kérdésfeltevéstől: mi a keresztény vallás?
Mi képezi vizsgálódásaink tárgyát? A válasz egyszerűnek és egyben kimerítőnek tűnik:
Jézus Krisztus és a z ő evangéliuma. 1 Kétségtelen ugyan, hogy ez nemcsak vizsgálódásunk
kiindulópontja, de annak legfőbb tárgya is, ám a legkevésbé sem elégedhetünk meg azzal,
hogy kizárólag Jézus Krisztusról és evangéliumának alapvető vonásairól rajzoljunk képet.
Ezt azért nem tehetjük, mert minden nagy, jelentős hatást kifejtő egyéniség lényének egy
része csak azokban figyelhető meg, akikre hatást gyakorol. Sőt azt állíthatjuk, minél gran-
diózusabb egy egyéniség, s minél nagyobb hatást gyakorol mások belső életére, annál ke­
vésbé ismerhető meg lényének teljessége csupán szavai és tettei alapján. Azt a visszhangot
és azt a h atást kell megvizsgálnunk, amelyet azokban váltott ki, akiknek vezetője és irá­
nyítója lett. Ezért lehetetlen kimerítő választ adnunk a kereszténység mibenlétének kérdé­
sére, ha kizárólag Jézus Krisztus igehirdetésének vizsgálatára szorítkozunk. Tanítványai­
nak - akik együtt ettek és ittak vele2- első nemzedékéhez kell fordulnunk, s meg kell hall­
gatnunk, mi mindent tapasztaltak vele kapcsolatban.
De még ezzel sem merítettük ki tárgyunkat. Ha a kereszténység olyan valóság, amely
nemcsak valamely m eghatározott korszakban volt érvényes, ha benne és általa nem csak
egyszer, hanem folyamatosan erők szabadultakfel, akkor figyelembe kell vennünk szelle­
mének minden későbbi gyümölcsét is. Nem olyasfajta „tanításról” van ugyanis szó, amely

1 „Jézus Krisztus és az ő evangéliuma" - Jézus Krisztus evangélium át m ásként tárja elénk a Mt 5,1 skk., il­
letve a Mt 11,5.28 sk. és a L k 4,18-21 (vö. e mű és oldalaival). Ettől az evangéliumtól megkell különböz­
tetnünk a jézus Krisztusról, azaz a m eghalt és feltám adt Krisztusról (ilyen értelmű m ár a Mk 1,1 skk. és az
egész könyv) szóló evangéliumot. A két evangélium egymással párhuzam osan létezett az egyháztörténet
folyamán. Ezen a helyen és a következőkben az előbbiről beszélünk.
2 ApCsel 10,41.

38
 A KERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

változatlan formában hagyományozódott, vagy amelyet önkényesen megváltoztattak, h a ­

nem életről, amely újra és újra fellobban, s amely végül önállóan is képes lobogni. Hozzá­
fűzhetjük mindehhez, hogy maga Krisztus és az apostolok is meg voltak győződve arról,
hogy a vallás, amelynek magját elvetették, nagyobb dolgokat fog megtapasztalni, és mé­
lyebb dolgokat fog látni,3 mint alapításának idején. Bíztak a Lélekben, hitték, hogy dicső­
ségről dicsőségre fog vezetni,4 s hogy egyre magasabb rendű erőket fog kibontakoztatni.
Amint egy növényt is csak akkor ism erünk meg teljesen, ha nemcsak a gyökerét és a'szárát,
hanem a kérgét, az ágait és a virágait is megszemléljük, úgy a keresztény vallást is csak va­
lamennyi összetevőjének teljes történetére kiterjedő áttekintésével értékelhetjük helyesen.
Kétségtelenül volt egy klasszikus korszaka, mi több, egy olyan alapítója, aki azonos volt
azzal, amit tanított (s a legfontosabb mindig is az, hogy őt egyre mélyebben megismerjük),
de ha az ő személyére szorítkoznánk, az elégtelen volna jelentőségének vizsgálatához. Ő ön­
álló vallásos életet akart lángra lobbantani, és ez lángra is lobbant. Az volt - mint majd lát­
ni fogjuk - tulajdonképpeni nagysága, hogy Istenhez vezette az embereket,5 hogy ők ek­
képpen a saját életüket éljék vele. Miként is hagyhatnánk figyelmen kívül az evangélium
történetét, h a egyszer annak lényegét akarjuk megismerni?
Felhozható ez ellen, hogy az ekképpen kitűzött feladat túlságosan nehéz, s hogy megoldá­
sát számos hiba és tévedés veszélye fenyegeti. Ezt nem is tagadjuk. De igencsak visszás kibú­
vó lenne, ha a nehézségek miatt leegyszerűsítenénk, azaz esetünkben helytelenül szabnánk
meg feladatunkat. Később azonban, ha fokozódnak is a nehézségek, a nagyobb igénnyel ki­
tűzött feladat megkönnyíti munkánkat, segítségünkre lesz ugyanis abban, hogy megragad­
juk azt, ami lényeges a jelenségben, s hogy megkülönböztessük a magot a külső buroktól.
Jézus Krisztus és első tanítványai éppúgy a maguk korában éltek, am int mi is a m agun­
kéban. Érzéseik, ismereteik, ítéleteik és harcaik népük és a korabeli viszonyok horizontján
és keretei között bontakoztak ki. Nem húsból és vérből való emberek, hanem kísértetek let­
tek volna, ha ez másképp lenne. Ezerhétszáz éven át úgy vélték, és közülünk sokan még
ma is úgy vélik, hogy Jézus Krisztus (általuk is elfogadott) „emberségének” jellemzéséhez
elegendő, h a elfogadjuk, hogy emberi teste és emberi lelke volt. Mintha létezhetne ember
egyedi tulajdonságok nélkül! Emberré elsősorban az tesz valakit, hogy pontosan körülír­
ható, és ezért határolt és korlátozott szellemi meghatározottsággal rendelkezik, másodsor­
ban pedig, hogy e meghatározottságával együtt egy szintúgy határolt és korlátozott törté­
neti összefüggés része. Ilyenformán tehát „általános ember" nincs. Ebből viszont egyértel­
műen az következik, hogy az ember semmit, abszolút semmit nem gondolhat, m ondhat
vagy tehet kora és önnön adottságai nélkül. Ha egy megállapítás valóban klasszikusnak és
mindenkor helytállónak tűnik is - már maga a nyelv egyértelműen korlátokat szab. Még
kevésbé lehetséges, hogy egy szellemi személyiség teljessége olyképpen nyerjen ábrázo­
lást, hogy ne érzékeljük határait, s ezzel egyedi vagy szokványos jegyeit; s mindez annál
inkább érzékelhető, minél hosszabb idő választ el a szóban forgó személytől.

3 Vö. Jn 1,50.
4 Vö. 2 K o r3 ,ll.
5 Vö. lP t 3,18.

39
 ADOLF VON HARNACK

A történész számára, akinek legfőbb feladata annak megállapítása, hogy mi az, ami érté­
kes és maradandó, mindebből az következik, hogy nem horgonyozhat le a szavaknál, a zt
kellfeltárnia, am i lényeges. Ha az „egész" Krisztus és az „egész” evangélium címszavakon
csak a külső képet értjük, annak minden vonásával együtt, s ezt a képet követendő példá­
nak állítjuk, ezek éppoly fonák és megtévesztő címszavakat jelentenek, m int az „egész”
Luther. Fonákok, mert béklyóba kötnek, és megtévesztők, mert akik hangoztatják, maguk
sem veszik komolyan őket, s h a megkísérelnék is ezt, akkor sem sikerülne nekik, mert csak
koruk gyermekeiként tudnak érezni, ismeretet szerezni és ítéletet alkotni.
Csak két lehetőség áll fenn: az evangélium minden részében azonos a m aga eredeti for­
májával - ha így van, megjelent a múló időben, s el is tűnik vele; vagy pedig örök érvényű
tartalm akat foglal magában, de történetileg változó formában. Ez utóbbi elgondolás a he­
lyes. Az egyháztörténet már a kezdeteknél arról tanúskodik, hogy az „őskereszténységnek”
meg kellett szűnnie, hogy a „kereszténység” megmaradjon. Ekképpen a későbbiekben is
folytonos átalakulások követték egymást. Kezdettől fogva formulák töröltetnek el, módo­
sulnak reményeink, változik érzelmeink világa, s ez a folyamat sosem ju t nyugvópontra.
De minthogy a kezdetet és a folyamat egészét egyképpen figyelembe vesszük, biztosabb
mércével rendelkezünk annak megállapításához, hogy mi az, ami lényeges és valóban érté­
kes. Biztosabb mércével rendelkezünk - de ezt nem szükségképpen csak a későbbi korok
történelme alapján alakíthatjuk ki. E mérce magából a szóban forgó tárgyból következik.
Látni fogjukjihogy az evangélium az evangéliumban oly egyszerű és oly nagy erővel szólít
meg bennünket, hogy aligha lehetséges, hogy ne ismerjük föl. Nincs szükség hosszadal­
mas, módszeres eligazításra és terjedelmes bevezetésre ahhoz, hogy megtaláljuk a hozzá
vezető utat. Aki felfedezi és érzékeli, hol lakozik élet és valódi nagyság, az szükségképpen
felismeri, és képes arra, hogy leválassza azt a külső, korhoz kötött keretről. S ha némely
esetben nem is olyan könnyű megkülönböztetni egymástól azt, ami maradandó, és azt,
ami múlandó, azt, ami lényegi, és azt, ami merőben történeti, mégsem járhatunk úgy, mint
az a gyermek, aki a hordozó alapot keresve addig tépdeste egy virág szirmait, hogy végül
semmi sem m aradt a kezében, és be kellett látnia, hogy maguk a szirmok alkották a virá­
got. A keresztény vallás története is m utat fel hasonló törekvéseket, de ezek száma elenyé­
szően csekély azokhoz képest, amelyek arról igyekeznek meggyőzni bennünket, hogy
nincs itt sem mag, sem külső héj, sem növekedés, sem elhalás, hanem minden egyaránt ér­
tékes, minden maradandó.

Ennek értelmében a következő előadások során elsőként Jézus Krisztus evangéliumáról fo­
gunk beszélni. Ennék a feladatnak szenteljük időnk nagy részét. Majd azt fogjuk bem utat­
ni, milyen hatással volt ő és evangéliuma tanítványainak első nemzedékére. Végül nyo­
mon követjük a kereszténység legfőbb változásait a történelem folyamán, és igyekszünk
bem utatni leglényegesebb megjelenési formáit. Azt, ami közös mindezekben a jelenségek­
ben, az evangéliumhoz mérjük, az evangélium alapvető vonásait pedig a történelemhez, s
reményeink szerint ekképpen megközelíthetjük a dolog magvát. Alig néhány órás előadá­
saink keretében mindezekkel kapcsolatban természetesen csak a legfontosabb dolgokat
emelhetjük ki. De talán nem haszontalan, ha csak a kép legfontosabb vonásait és

40
 A KERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

legnagyszabásúbb elemeit vesszük szemügyre, s a kevésbé fontos ¡tényezőket háttérbe szo­

rítva a hatalm as anyagot sűrített formában vizsgáljuk meg. Eltekintünk attól - ez teljes­
séggel megengedhető - , hogy bevezetésképpen behatóan tárgyaljunk a zsidóságról s an­
nak külső és belső viszonyairól, s hogy részletesen beszéljünk a görög-római világról. Ter­
mészetesen sosem hagyhatjuk figyelmen kívül ezeket - mindig is szem előtt kell tartanunk
ő k et-, de hosszas fejtegetésekre e helyütt nincs szükség. Jézus igehirdetése alig néhány, de
annál nagyszabásúbb lépcsőfokon keresztül nyomban olyan magasságba emel bennünket,
ahol a zsidósággal való kapcsolata már csak lazának tűnik, és ahol a „kortörténethez”
visszavezető szálak nagy része jelentéktelenné válik. Ezt a nézetet paradoxnak találhatják,
napjainkban ugyanis új felfedezésként újfent erősen bizonygatják, hogy nem érthetjük
meg Jézus tanítását, sőt egyáltalán nem is értelmezhetjük, ha nem a korabeli zsidó tanok­
kal összefüggésben vizsgáljuk, s ha nem ezek feltárása a kiindulópontunk. Ez a felfogás
nem csekély igazságot foglal magában, de mint majd kimutatjuk, mégsem helytálló. Telje­
sen helytelenné válik azonban, ha azzá az elvakult tétellé fajul, hogy az evangélium csu­
pán egy kétségbeesett népcsoport vallása, nem több, mint egy olyan hanyatló kor végső
erőfeszítése, amelyben az elnyomottak, minthogy kénytelenek lemondani e világról, az
eget kísérlik megostromolni, és ott követelnek polgárjogot maguknak. Ez a nyomorúság
vallása volna. Csakhogy különös módon a valóban kétségbeesettek éppen hogy nem fogad­
ták el, sőt harcoltak ellene. Még különösebb, hogy általunk ismert vezető képviselőire nem
volt jellemző az erőtlen kétségbeesés. A legkülönösebb pedig az, hogy az új vallás követői
lemondtak ugyan a világról és annak javairól, de szentségben és szeretetben olyan testvéri
közösséget alapítottak, amely hadat üzent az emberiség mélységes nyom orúságának.6 Va­
lahányszor újraolvasom és felütöm az evangéliumokat, egyre inkább veszítenek a jelen­
tőségükből szememben azok a korra jellemző feszültségek, amelyek az evangélium kelet­
kezésének körülményeit és keretét alkották. Kétségtelen számomra, hogy a szerző eleve az
embert tartotta szem előtt, függetlenül annak külső életkörülményeitől - a z embert, aki
alapjában véve mindig ugyanaz marad, akár felfelé, akár lefelé ível élete, akár jómódban
él, akár szegénységben, legyen bár erős vagy erőtlen lélekben.7És éppen ebben áll az evan­
gélium szuverenitása: végeredményben mindezeket a feszültségeket átfogja, és felettük
áll, minthogy mindenben azt a pontot keresi, amelyet ezek a feszültségek nem érintenek.
Pálnál ez egészen világos. Bensőleg királyként uralkodik a földi dolgok felett, és azt akarja,
hogy mások is megvalósítsák ezt.8A hanyatló korszakról és a nyomorultak vallásáról ki­
alakított, m ár említett nézet alkalmas lehet ugyan arra, hogy valamiféle külsőleges megkö­
zelítést nyújtson, helyesen m utathat rá a kezdeteknél szerepet játszó okokra, de ha a ke­
resztény vallás megértésének kulcsaként kínálkozik, el kell utasítanunk. Ez a nézet ezzel
az igénnyel máskülönben egy olyan általános történeti.divat vetülete, amely a történetírás­

6 „(Tjescvéri közösség, amely hadat üzent az emberiség mélységes nyom orúságának" - ez nem azt jelenti,
hogy ez a hadüzenet a szociális nyom ornak szólt. A szerencsétlenség ellen fordult, amennyiben az a bűn
és a szeretetlenség következménye, s amennyiben az élet szigorításával és szeretettel segíteni lehet rajta.
7 Vö. Róm 15,1.
8 Vö. Gál 4,12 sk.

41
 ADOLF VON HARNACK

bán bizonyára egyéb divatoknál tovább fog uralkodni, minthogy eszközeivel számos ho­
mályos tényezőre válasz adható. A dolog magváig azonban e nézet hívei sohasem jutnak
el, mert hallgatólagosan m aguk is azt feltételezik, hogy ilyen mag nem létezik.
Engedjék meg, hogy végezetül még egy fontos pontot érintsek. A történelem területén
nem vagyunk képesek abszolút ítéleteket hozni. Olyan felismerés ez, amely ma - szándé­
kosan mondom: ma - egyértelmű és tagadhatatlan. A történelem csak azt tárhatja fel, mi
hogyan történt, és h a a dolgokra fényt is tudunk deríteni, összefoglaljuk és értékeljük is
azokat, arra már nem vállalkozhatunk, hogy kizárólag történeti vizsgálódás alapján el­
vont, abszolút értékítéletet hozzunk. Ezeket az érzelmek és az akarat alakítják ki, vagyis
szubjektív megnyilvánulások. Az a tévedés, mely szerint ezek az ítéletek a megismerés
gyümölcsei, abban a hosszú időszakban jelent meg, amikor a tudástól és a tudománytól
vártak mindent, amikor úgy vélték, a tudomány oly átfogóvá válhat, hogy kielégítheti a
szellem és a szív valamennyi igényét. Erre azonban nem képes. Szám talanszor mázsás
súllyal nehezedik lelkünkre ez a felismerés a megfeszített m unka óráiban, ámde mily két­
ségbeejtő is volna az emberiség számára, ha az a magasabb béke, amely után vágyakozik,
ha az a világosság, biztonság és erő, amelyért küzd - a tudás és az ismeret mennyiségétől
függne!

42
 MÁSODIK ELŐADÁS

Előadásaink első szakaszában Jézus igehirdetésének lényegi vonásaival foglalkozunk.

Ezekhez az alapvető vonásokhoz tartozik az a forma is, ahogyan Jézus tanítását hirdette.
Látni fogjuk, hogy lényének mily fontos összetevője nyilvánult meg e ponton, ő ugyanis
„úgy tanított, mint akinek hatalm a van, nem úgy, mint az írástudók és a farizeusok1’1. De
mielőtt e lényegi vonások tárgyalásába bocsátkoznék, kötelességemnek tartom, hogy tájé­
koztassam Önöket a forrásokról.
Jézus igehirdetését illetően forrásaink - eltekintve Pál apostol néhány fontos közlésé­
től - azonosak az első három evangéliummal. Minden egyéb, amit a három evangéliumtól
függetlenül tudunk Jézus életéről és igehirdetéséről, oly csekély, hogy minden további nél­
kül összegyűjthető egynegyed oldalon. Különösen a negyedik evangélium (amely nem Já­
nos apostoltól származik) nem tartható a szó általános értelmében vett történeti forrásnak.
A szerző szuverén szabadsággal járt el, adatokat módosított, és önkényes megvilágításba
helyezte azokat, önállóan alkotta meg Jézus beszédeit, és kigondolt helyzetek segítségével2
fejtette ki emelkedett gondolatait. Művét ezért, jóllehet nem nélkülöz egy valóságos, ám ne­
hezen m egragadható hagyományt, szinte egyetlen ponton sem lehet Jézus történetének
forrásaként felhasználni. Csupán kevés elemet - azt is nagy óvatossággal - meríthetünk
művéből. Ezzel szemben kitűnő forrás annak tanulmányozásához, Jézus személyére vo­
natkozóan micsoda életteli elgondolásoknak, s micsoda világosságnak és bensőségesség-
nek adott életet az evangélium.
Hatvan évvel ezelőtt David Friedrich Strauss úgy vélte, hogy az első három evangélium
hitelességét is csaknem minden szempontból megcáfolta. Két generáció történeti-kritikai
vizsgálódásainak sikerült hitelességüket nagyrészt3 helyreállítania. Mindenesetre ezek az
evangéliumok sem igazi történeti művek. Nem azért íródtak, hogy egyszerűen csak hírül
adják, ami történt, hanem az evangelizáció szolgálatában állnak. A céljuk az, hogy hitet
ébresszenek Jézus Krisztus személyében és küldetésében. Jézus beszédeinek és cselekede-

' Mt 7,29.
2 „[Kigondolt helyzetek segítségével" - ez talán némileg túlzás. Nem bizonyítható teljes következetesség­
gel, hogy a könyv bármely helyzete a szerző' alkotása lenne, ám bizonyos esetekben ez fölöttébb valószínű.
3 ,,[N]agyrészt" - ez félreérthető, ha úgy véljük, merőben mennyiségi szempontról van szó; a Máté és Lukács
által felhasznált forrás és Márk szám os szakasza révén azonban Jézus m ondásainak és tetteinek terjedel­
mes és lényegében megbízható gyűjteményei állnak rendelkezésünkre (lásd Jézus mondásairól és beszé­
deiről szóló írásomat, Leipzig, 1907). [Adolf Harnack: Beiträge zu r Einleitung in das Neue Testament. 2.
kötet. Sprüche und Reden Jesu: Die zweite Quelle des Matthäus und Lukas. Leipzig, 1907.]

43
 ADOLF VON HARNACK

teinek ábrázolása s az Ószövetségre való hivatkozások ugyanezt a célt szolgálják. Mind­

amellett történeti forrásként nem tekinthetők használhatatlannak, kivált mivel céljuk nem
külső szempontokhoz igazodik, hanem részben azonos Jézus szándékával. Amit azonban
meghatározó irányultságként az evangélistáknak tulajdonítottak, azt teljes egészében
nem sikerült igazolni, még ha lehetséges is, hogy egyes részletkérdésekben mellékes szem­
pontok meghatározta szándékok is vezérelték őket. Az evangéliumok nem „pártos" beszá­
molók, és nem is hatja át őket mindenestől a görög szellem. Lényegi tartalm uk szerint még
a kereszténység első, a zsidóság jegyében álló korszakához tartoznak, ahhoz a rövid idő­
szakhoz, amelyet paleontológiainak nevezhetünk. A történelem egyik legörvendetesebb
fejleménye, hogy rendelkezünk e korból származó beszámolókkal, még ha az első és a har­
madik evangélium1 megfogalmazása és lejegyzése később is történt. Az evangéliumok pá­
ratlan mivoltát a mai kritika egyöntetűen elismeri. Elsősorban az elbeszélés módjában kü­
lönböznek minden későbbi irodalmi alkotástól. Ez az irodalmi műfaj, amelyet egyfelől a
kateketikai igény alakított ki, másfelől a zsidó tanító elbeszélések mintája ihletett, ez az
oly egyszerű és oly nagy h atást gyakorló elbeszélő forma néhány évtizeddel később már
nem volt alkalm azható a maga eredeti mivoltában. M iután az evangélium görög-római ta­
lajra lépett, alkalmazkodott a görög irodalmi formákhoz, s az evangéliumok stílusát ekkor
idegenszerűnek, de emelkedettnek érezték. A görög nyelv mindamellett mintegy csupán át­
tetsző fátyolként takarja ezeket az írásokat, tartalm uk könnyen visszafordítható héberre
vagy arámira. Egyértelműen belátható, hogy e ponton lényegében elsődleges hagyomány­
nyal5 van dolgunk.
Hogy ez a hagyom ány formáját tekintve milye-n szilárd volt, azt a harm adik evangélium
tanúsítja. Valószínűleg egy Domitianus idején6 élt görög szerző alkotása, aki művének má­
sodik részében, az Apostolok cselekedeteiben - mellesleg már első művének bevezetésében
is - igazolja, hogy jól ismerte népének irodalmi nyelvét, hogy kiváló stiliszta volt. De az
evangélium megfogalmazásában nem mert szakítani a hagyományozott formával. Azon a
nyelven ír, ugyanolyan 'mondatszövéssel, ugyanolyan stílusárnyalattal, mint Máté és
Márk, sőt számos részletet illetően is követi őket. Csak a legcsiszolatlanabb, a finomabb íz­
lést sértő fordulatokat és szavakat javítgatta óvatos kézzel. De evangéliumának egy másik
tényezője is figyelemre méltó: a bevezetésben biztosít bennünket arról, hogy mindennek
pontosan utánajárt, és számos beszámolót tanulm ányozott.7 Ha azonban megvizsgáljuk
forrásait, azt találjuk, hogy főként Márk evangéliumát, valam int egy olyan forrást vett ala­
pul, amelynek Máté evangéliumában is nyomára akadunk. A tekintélyes történetíró ezt a

1 ,,[A]z első és a harm adik evangélium" - a második evangéliumot is hozzákapcsolhatjuk ezekhez,

amennyiben szerzője valószínűleg az apostoli korban élt neves jeruzsálemi személyiség lehetett, aki azon­
ban közvetlenül nem kísérte nyomon Jézus életét. Nem is pusztán csak az apostolok emlékeit rögzítette
művében, hanem nagymértékben merített egy ekkor már elterjedt hagyományból.
5 „[Ljényegében elsődleges hagyomány" - ám az elsődleges hagyom ány sem eredeti hagyomány, hiszen
m ár rányom ták bélyegüket a hit körébe vágó elképzelések és állásfoglalások. „Lényegében" helyett azt kell
m ondanunk, hogy „számos ponton”.
6 „[VJalószínűleg Domitianus idején" - helyesebben: legkésőbb Domitianus idején.
7 Lk 1,3.

44
 A KERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

két írást találta a legértékesebbnek a többi tömegében. Ez jelentős mértékben szavatolja hi­
telességüket. Történetírónk nem tartotta lehetségesnek vagy szükségesnek, hogy más h a­
gyományt állítson ennek a helyébe.
És még valamit. Ez a hagyomány,.a szenvedéstörténettől eltekintve, szinte kizárólag ga-
lileai hagyomány. Ha nem ez a földrajzi horizont lett volna a legmeghatározóbb Jézus nyil­
vános tevékenysége során, a hagyom ány nem így tudósított volna, hiszen minden stilizált
történeti elbeszélés elsősorban Jeruzsálembe helyezte volna Jézus tevékenységét. így szá­
mol be erre vonatkozóan a negyedik evangélium is. Az, hogy a három első evangélium
szinte teljesen hallgat Jeruzsálemről, eleve hitelességük mellett szól.
A „megegyezés, inspiráció és tökéletesség" mércéjével mérve ezek az írások sok kívánni­
valót hagynak maguk után, s emberi mérce szerint is nem kevés hiányosság fedezhető fel
bennük. S bár későbbi korból származó nagyobb kiegészítéseket nem tartalm aznak - emlé­
kezetünkbe kell idéznünk, hogy csak a negyedik evangéliumban érdeklődnek görögök Jé­
zus iránt8 -, olykor azonban ezekben is tükröződnek az ősegyház viszonyai és a későbbiek
során felgyűlt tapasztalatai. Napjainkban persze hamarabb előállunk efféle magyaráza­
tokkal, m int szükséges volna. Az a meggyőződés továbbá, hogy Jézus történetében betelje­
sedett az Ószövetség jövendölése, zavarólag hatott a hagyományra. Végül: egyes elbeszélé­
sekben egyértelműen felfokozottan jelentkezik a csodás elem. Másfelől viszont nem állja
meg a helyét Strauss am a véleménye, hogy az evangéliumok számos „mitikus” elemet tar­
talmaznak, akkor sem, ha elfogadjuk a Strauss által használt felettébb homályos és téves
mítosz-fogalmat. Ez szinte csak Jézus gyermekkorának történetében9 m utatható ki, de ott
is csak elvétve. Mindezek a zavaros elgondolások nem érintik a szövegek legbensőbb mon­
danivalóját. Jó részük könnyűszerrel kiküszöbölhető az olvasó számára, részben az evan­
géliumok szövegének egybevetésével, részben a józan, a történelem tanulm ányozásán
érett ítélet segítségével.
Ámde itt a csodás elem, a számos csodáról szóló beszámoló! Nem csak Strauss, sokan
mások is úgy megriadtak ezektől, hogy a csodák m iatt teljes egészében tagadták az evan­
géliumok hitelességét. A történettudom ány az elmúlt ötven évben e ponton is nagy lépést
tett előre: nagyobb megértéssel és jóindulattal képes megítélni ezeket az elbeszéléseket, s
ekképpen a csodákról szóló beszám olókat is történeti forrásként tudja értékelni és használ­
ni. Tartozom Önöknek és tém ánknak azzal, hogy röviden ismertessem azt a véleményt,
amelyet a mai történettudom ány ezekkel a beszámolókkal kapcsolatban képvisel.
Először is tudjuk, hogy az evangéliumok olyan korból származnak, amelyben a csodák
szinte m indennapos jelenségnek számítottak. Az emberek úgy látták és úgy érezték, hogy
csodák veszik körül őket, és korántsem csak a vallás világában. Mi - eltekintve néhány spi-
ritisztától - a csodák kérdését kizárólag a vallással szoktuk kapcsolatba hozni. Annak ide­
jén ez m ásként volt. Számos olyan forrás létezett, amelyből csodák fakadtak. Úgy gondol­
ták, hogy mindegyik mögött egy-egy isten tevékenykedik - a csodát az isten viszi végbe
de az emberek nem minden istennel ápoltak vallási kapcsolatot. A csoda szóval általunk

8 Vö. ]n 12,20.
9 Különösen Lk 2,22-40.41-52.

45
 ADOLF VON HARNACK

összekapcsolt szigorú fogalmat továbbá akkoriban még nem ismerték. A csoda fogainla
csak a természeti törvényeknek és azok szilárd fennállásának a felismerésével jelent meg.
Mindaddig az emberek nem tudhatták bizonyosan, mi lehetséges és mi nem, mi törvény-
szerű és mi kivételes. De ha ezt illetően bizonytalanság uralkodik, illetve ha ez a kérdés
még nem vetődik fel élesen, akkor a szó szoros értelmében vett csoda nem létezik. A termé­
szeti törvények áth ág ását nem érzékelheti olyan, aki nem tudja, mi a természeti törvény.
A csodáknak tehát abban a korban nem az volt a jelentésük, amivel szám unkra rendelkez­
nének, ha léteznének csodák. A korabeli ember számára a csodák tulajdonképpen csak
rendkívüli események voltak, önálló világot alkottak, s szilárd meggyőződés volt, hogy ez
a másik világ szám talan ponton titokzatosan beleavatkozik a mi világunkba. Nemcsak az
istenek küldöttei, hanem mágusok és sarlatánok is rendelkeztek a csodatevő erők egy ré­
szével. A „csodatettek” jelentése ezért mindig is olyan vitás kérdés volt, amely felől sosem
született megegyezés: egyesek nagyra értékelték, és a vallás magvával kapcsolták össze,
mások pedig lekicsinylőén beszéltek róla.
Másodszor, tudjuk, hogy kiemelkedő személyekkel kapcsolatban nemcsak jóval haláluk
után, nem is pusztán több év elteltével számoltak be csodákról, hanem nyomban, gyakran
már haláluk másnapján. Ha tehát m eghatározott beszámolókat csak azért vetünk el teljes­
séggel értéktelenként, vagy helyezünk későbbi korra, mert csodaelbeszéléseket tartalm az­
nak, előítéletek m ozgatnak bennünket.
Harmadszor,10 rendíthetetlen meggyőződésünk, hogy ami térben és időben történik, a
mozgás általános törvényeinek van alávetve, ami azt jelenti, hogy ebben az értelemben,
vagyis a természeti törvény áthágásaként nem létezhet csoda. De felismerjük azt is, hogy a
vallásos ember, ha csakugyan áthatja a vallás, és nem csupán mások vallásában hisz, bi­
zonyos abban, hogy nem egy vak és kegyetlen természeti folyamat hányt-vetett foglya,
tudja, hogy ez a természeti folyamat magasabb célokat szolgál, illetve hogy egy belső, iste­
ni erő révén olyképpen viszonyulhatunk hozzá, hogy „minden a javunkra szolgáljon’’11. Ezt
a tapasztalatot, amelyet'akképpen foglalhatnék össze, hogy m egszabadulhatunk a rom­
landóság hatalm ából és szolgaságából,12 egyes élményeink alkalmával ismételten csodá­
nak érezzük. Ez szerves része minden magasabb szintű vallásnak: összeomlanának, ha
m egtagadnák ezt. Ez a tapasztalat azonban hasonlóképpen jelen van az egyes ember életé­
ben és az emberiség történetének folyamatában is. Mily szigorúnak és határozottnak kell
azonban lennie a vallásos ember gondolkodásának, ha mindezek ellenére feltétlenül igaz­
nak tartja a tér- és időbeli események felismert törvényszerűségeit! Csoda-e hát, hogy nagy
szellemek sem képesek teljesen szétválasztani ezeket a területeket? És mivel mindnyájunk
életét elsősorban nem fogalmak, hanem különböző szemléletformák és képes nyelv hatá­
rozzák meg, hogyan is lenne elkerülhető, hogy az istenit és azt, ami szabadságra vezet,

10 Amit az előző és a negyedik pont alatti bekezdésben mondottam, azt némely vizsla kritikus úgy értelmez­
te, hogy lopva mégiscsak elismerem a csoda létét. Félreértésükre nem találok m agyarázatot, és semmit
sem változtathatok szavaimon.
11 Rom 8,28.
12 Róm 8,21.

46
 A KERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

olyan hatalm as erőként fogjuk fel, amely beleavatkozik a természet törvényeinek össze­
függéseibe, áttöri és felfüggeszti azokat? Ez az elképzelés, jóllehet csak a.fantázia világába
tartozik és képszerű, úgy tűnik, fennmarad, míg csak vallás létezik.
Negyedszer, a természeti törvények áthághatatlanok, ám még korántsem ismerjük kivé­
tel nélkül azokat az erőket, amelyek ezekben hatnak, és amelyek kölcsönhatásban állnak
más erőkkel. Még a materiális erőket és azok hatóterét sem ismerjük teljesen. Ámde még
kevesebbet tudunk a pszichikai erőkről. Azt tapasztaljuk, hogy az erős akarat és a meggyő-
ződéses hit a testi életre is kihat, és olyan jelenségeket idéz elő, amelyeket csodáknak tar­
tunk. De ki húzta meg pontosan a határt a lehetséges és a valóságos között? Senki. Ki tudja
megmondani, mekkora h atása van a léleknek a lélekre és a léleknek a testre? Senki. És ki
állíthatja, hogy az e téren megnyilvánuló feltűnő jelenségek csupán tévedés és ham is lát­
szat szülöttei? Bizonyos, hogy csodák nem léteznek, de épp elég csodálatos és megma­
gyarázhatatlan dologgal találkozhatunk. Ennek ismeretében ma elővigyázatosabban kö­
zeledünk a csodákról beszámoló ókori elbeszélésekhez, és visszafogottabban ítéljük meg
őket. Nem hisszük el és sosem fogjuk már elhinni, hogy a föld forgása megállt,13 hogy egy
tengeri vihar egyetlen szóra alábbhagyott,14 hogy egy szamár megszólalt;15 de hogy bénák
jártak, vakok láttak és süketek hallottak,16 nem utasíthatjuk el egyetlen kézlegyintéssel il­
lúzióként.
E megjegyzések révén Önök is helyes állásfoglalást alakíthatnak ki az evangéliumbeli
csodákról szóló beszámolókkal kapcsolatban, és levonhatják a végső következtetést. Az
egyes esetekben, vagyis ha konkrét csodákra alkalmazzuk mindezt, nem küszöbölhető ki
valamelyes bizonytalanság. Nézetem szerint ebben a vonatkozásban a következő csoporto­
kat állapíthatjuk meg: 1. természetes, az emberre nagy hatást gyakorló események felfoko­
zása nyomán létrejött elbeszélések; 2. Jézus szavai és példabeszédei hatására vagy lelki
történéseknek a külvilágba történő kivetítéseként keletkezett elbeszélések; 3. vannak,
amelyeket az a szándék alakított ki, hogy az ószövetségi beszámolók beteljesültként jelen­
jenek meg; 4. léteznek Jézus lelki erejének h atására bekövetkezett meglepő gyógyulások;
5. végül léteznek értelmezhetetlen jelenségek. Igen figyelemreméltó azonban, hogy maga
Jézus sohasem helyezett döntő súlyt csodatételeire, ellenben Márk evangélistával és a többi
evangélium szerzőjével. Tudjuk, vádlón és panaszosan kiáltott fel: „Ha nem láttok jeleket
és csodákat, nem hisztek" (Jn 4,48). Aki ezeket a szavakat mondotta, nem gondolhatta
úgy, hogy a csodáiban való hit a helyes vagy egyenesen az egyetlen út személyének és kül­
detésének elismeréséhez. Ellenkezőleg, minden bizonnyal egészen másként vélekedett cso­
dáiról, mint az evangélisták. És az a figyelemre méltó tény - melyet éppen ezek az evangé­
listák jegyeztek fel, bár nem emelik ki a jelentőségét-, hogy Jézus Názáretben azért nem tu­
dott csodát tenni, mert az emberek itt hitetlenek voltak,17 megint más szempontból utal

13 Józs 10,12 sk.

14 Mt 8,23-27.
15 4MÓZ 22,28-30.
16 Mt 11,5; Lk 7,22.
17 Mt 13,58; Mk 6,6.

47
 ADOLF VON HARNACK

arra, mily körültekintően kell megközelítenünk a csodákról szóló beszámolókat, s mely te­
rületre kell helyeznünk őket.
Mindebből az következik, nem húzódhatunk a csodákról szóló evangéliumi beszámolók
menedéke mögé, hogy kitérjünk az evangélium elől. Ezen elbeszélések ellenére, sőt részben
ezekben is olyan valósággal találkozunk, amely igényt tám aszt arra, hogy kapcsolatba lép­
jünk vele. Tanulmányozzák ezeket, és ne rémüljenek meg azoktól a csodatörténetektől,
amelyeket idegenszerűnek és elvetendőnek éreznek. Ami érthetetlen ezekben Önöknek, azt
nyugodtan figyelmen kívül hagyhatják. Lehetséges, hogy ez a mozzanat örökre idegen ma­
rad az Önök számára, de az is lehet, hogy később soha nem sejtett jelentést nyer az Önök
szemében. Ismétlem, ne rémüljenek meg tőlük! A csodák kérdése viszonylag közömbös
mindazzal szemben, ami az evangéliumokban áll. Nem csodákról van szó itt; a döntő je­
lentőségű kérdés az, hogy menthetetlenül a könyörtelen szükségszerűség foglyai va-
gyunk-e, vagy létezik-e olyan Isten, aki a kezében tart mindent, s akinek a természet felett
hatalom mal rendelkező erejét kérhetjük és megtapasztalhatjuk.
Evangéliumaink, mint ismeretes, nem ábrázolják Jézus fejlődését, kizárólag nyilvános
tevékenységét ismertetik. Két evangélium ugyan az ezt megelőző eseményeket is elbeszéli
(születéstörténetek),18 de ezeket figyelmen kívül hagyhatjuk. Hiszen ha tartalm uk hitele­
sebb is lenne a ténylegesnél, célkitűzésünk szempontjából akkor is jelentéktelenek lenné­
nek. Az evangélisták ugyanis soha nem utalnak vissza rájuk, és az evangéliumokban Jézus
sem tesz említést ezekről az eseményekről. Épp ellenkezőleg, arról szám olnak be, hogy Jé­
zus anyját és testvéreit teljességgel meglepte Jézus fellépése, és nem is tudtak megbékélni
vele.19 Pál is hallgat ezekről az eseményekről, így h á t biztosak lehetünk abban, hogy a leg­
korábbi hagyom ány nem ismerte a Jézus születéséről szóló történetet.
Semmit sem tudunk Jézus élettörténetének első harminc esztendejéről. Nem szörnyű ez
a bizonytalanság? Mit tegyünk, ha vállalkozásunkat annak beismerésével kell kezdenünk,
hogy nem tudjuk megírni Jézus életrajzát? Hogyan is tudnánk megírni egy olyan ember éle­
tének történetét, akinek fejlődéséről semmit sem tudunk, s akinek életéből csupán egy-két
esztendőt ismerünk? Ám jóllehet forrásainkból nem kerekedik ki „életrajz”, tartalm uk más
vonatkozásban igen gazdag. És az is megtanít valamit számunkra, hogy hallgatnak erről
az első harminc esztendőről. Tartalmuk igen gazdag, mert három jelentős dolgot tárnak fel
szám unkra, amennyiben először is szemléletes képet nyújtanak Jézus igehirdetéséről, an­
nak lényegi vonásairól és konkrét megjelenéséről egyképpen; tájékoztatnak továbbá ben­
nünket életének hivatása szolgálatában eltöltött utolsó szakaszáról, s végül bemutatják a zt
a hatást, amelyet tanítványaira gyakorolt, s amelyet azok másoknak is közvetítettek.
Ezek valójában igen jelentős szempontok, sőt ezek a legmeghatározóbb mozzanatok,
minthogy egyértelműen feltárják, hogy lehetséges megrajzolni Jézus személyiségét, illetve
szerényebben fogalmazva: nem reménytelen az a kísérlet, hogy megismerjük, mit akart,
milyen volt, és mit jelent számunkra.

18 Mt 1,18-25; Lk 2,1-21.
19 Mk 3,21; Lk 2,48.

48
 A K ERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

Ami pedig az első harminc esztendőről szóló elbeszélés hiányát illeti: az evangéliumokból
kitűnik, m aga Jézus sem tartotta fontosnak, hogy bármit is elmondjon tanítványainak er­
ről az időszakról. Ám több olyan dolgot is említhetünk, amelyet Jézussal kapcsolatban ele­
ve kizárhatunk. Először is, nagyon valószínűtlen, hogy elvégezte volna a rabbik iskoláit;
soha nem beszél úgy, mint aki technikai-teológiai képzésben részesült, és elsajátította a tu­
dományos írásm agyarázat módszerét. Pál apostol leveleiből ellenben egyértelműen kitű­
nik, hogy ő teológiai tanítók lábainál ült.20Jézusnál azonban ennek nyomát sem találjuk, ő
azzal keltett feltűnést, hogy egyáltalán megjelent és tanított az iskolákban.21 A Szentírás­
ban élt és mozgott, de nem hivatásszerű tanítóként.
Továbbá nem állhatott kapcsolatban az esszénusokkal, ezekkel a különös zsidó szerze­
tesekkel sem. Ha kapcsolatban állt volna velük, ama tanítványok egyike lett volna, akik
azzal őrzik meg függetlenségüket mestereikkel szemben, hogy éppen az ellenkezőjét hirde­
tik és teszik m indannak, amit tőlük tanultak. Az esszénusok ugyanis a legmesszebbmenő-
en ragaszkodtak a törvény megszabta tisztasághoz, és nemcsak a tisztátalanoktól határol­
ták el m agukat élesen, hanem a törvényt lazán megtartóktól is. Ez a m agyarázata aggodal­
mas elkülönültségüknek, annak, hogy csak m eghatározott helyiségekben laktak, és hogy
naponta többször is megmosakodtak. Jézusnál ennek az életformának tökéletes ellentétét
találjuk. Felkeresi a bűnösöket, és velük étkezik.22 Ez az alapvető különbség is azt bizonyít­
ja, hogy semmiféle kapcsolat nem fűzte az esszénusokhoz. Céljaik és eszközeik nagymér­
tékben különböztek egymástól. Tanítványaihoz intézett egyes tanításaiban itt-ott ugyan
úgy tűnik, összhangban van velük, de ezek csak véletlen egyezések; mozgatórugóik
ugyanis teljesen eltértek egymástól.
Továbbá, ha ismereteink nem csalnak, Jézus életének általunk ismert szakasza mögött
nem húzódnak nagyobb válságok és viharok, és semmilyen formában nem szakított múlt­
jával. Akár korholt vagy büntetett, akár barátságosan szólított és hívott, akár az Atyához
vagy a világhoz való viszonyáról beszélt, szavaiban és beszédeiben sohasem érzékeljük át­
szenvedett belső válságok nyomát vagy kínzó küzdelmek belső sebeit. Mintegy magától ér­
tetődően, m intha m ásként nem is lehetne, áradt belőle minden, mint a forrás a föld mélyé­
ből, tisztán, akadálytalanul. Van-e, aki harmincévesen így beszél, ha már heves küzdelmek
állnak mögötte, olyan lelki tusák, amelyek során végül elvetette azt, amit azelőtt feltétlenül
tisztelt, és tisztelettel fordult afelé, amit korábban elvetett? Van-e, aki szakított múltjával,
hogy m ásokat is megtérésre hívjon, s közben a saját megtéréséről sosem beszél? E megálla­
pítás alapján lehetetlen, hogy élete belső ellentétekkel lett volna tele, ha mély megrendülé­
sekben, kísértésekben és kétségekben volt is része.
Végül még valam it - Jézus élete és szavai nem tanúskodnak a görögséggel való kapcso­
latról. Ez pedig nem kevéssé meglepő. Galileában ugyanis számos görög élt, és sok galileai
városban görögül beszéltek, éppúgy, am int ma Finnországban svédül. Görög tanítók és fi­
lozófusok tevékenykedtek itt, és aligha képzelhető el, hogy Jézus egyáltalán nem ismerte a

20 Vö. ApCsel 22,3.

21 Vö. Mt 4,23.
22 Vö. Mt 9,10.

49
 ADOLF VON HARNACK

nyelvüket. Azt azonban a legkevésbé sem gondolhatjuk, hogy valamiképpen hatással vol­
tak rá, hogy megismerkedett - akár csak közismert formájukban is - Platón és a sztoa gon­
dolataival. Ha a vallási individualizmus (Isten és a lélek, a lélek és az ő Istene), a szubjekti­
vizmus, az egyes ember teljes önrendelkezése, a vallás elszakadása a politikától, ha mind­
ez csak a görögségre jellemző, akkor Jézus is a görögség fejlődésének része, akkor ő is
kizárólag görög levegőt lélegzett, és a görögök forrásaiból ivott. Nem bizonyítható be azon­
ban, hogy ez a fejlődés csakis itt, csakis a görög nép körében zajlott le. Ellenkezőleg, fejlő­
désük során más népek is hasonló felismerésekre és beállítottságra ju to ttak -jó lleh et több­
nyire csak azt követően, hogy Nagy Sándor ledöntötte azokat a válaszfalakat és akadályo­
kat, amelyek elválasztották egymástól a népeket. A görög szellem rendszerint kétségkívül
felszabadító és ösztönző erővel hatott rájuk, de nem hiszem, hogy az a zsoltáros, aki a kö­
vetkezőképpen beszél: „Uram, ha te az enyém vagy, nem kell nékem sem az ég, sem a
föld!”23 - valaha is hallott volna Szókratészről vagy Platóntól.
Egyértelmű tehát, hogy lényeges ismereteket szerezhetünk a Jézus életének első harminc
esztendejéről szóló beszámolók hiányából és mindabból, amit az evangéliumok nyilvános
tevékenységével kapcsolatban nem beszélnek el.
Jézus a vallásban élt, az Istenfélelem légkörében; az egész életét, minden érzelmét, min­
den gondolatát Istennel való kapcsolata határozta meg, mindamellett nem úgy beszélt,
mint egy rajongó, mint egy megszállott, aki csak egyetlen vörös pontot lát, s ezért számára
a világ mindenestől megszűnik. Beszélt, tanított, és friss, nyílt tekintettel szemlélte a vilá­
got, felfigyelve az őt körülvevő nagy és kis életre. Azt hirdette, hogy az egész világ elnyeré­
se sem ér semmit, h a a lélek kárát vallja,24 mégis szívvel és együttérzőn fordult minden élő
felé. Ez a legnagyobb és a legbámulatosabb! Beszédében, amely többnyire példázatok és
rövid mondások formáját öltötte, az emberi beszéd minden változata és az érzelmek teljes
skálája megtalálható. Nem riad vissza a szenvedélyes korholás és a haragvó ítélet kérlelhe­
tetlen hangjától, sőt iróniával is találkozunk nála; ezek azonban minden bizonnyal kivé­
telt képeztek. A csendes, higgadt egyetlen célra tekintő lelki nyugalom jellemezte őt. Soha­
sem beszél exksztázisban,25 a felfokozott prófétai beszéd hangján csak ritkán szól. Küldetése
a lehető legnagyobb, szeme és füle mégis nyitott a körülötte zajló élet minden megnyilvá­
nulására. S ez teljes nyugalmát és határozott belső bizonyosságát igazolja.26 „Gyász és sírás,
nevetés és táncolás, jómód és szegénység, éhség és szomjúság, egészség és betegség, gyer­
mekjáték és politika, összegyűjtés és szétszórás, felkerekedés hazulról, idegen szállás és
hazatérés, menyegző és gyász, az élők fényűző lakhelye és a holtak síremléke, a magvető
és az arató a szántóföldön, a vincellér a szőlőben, a tétlen m unkások a piacon, a mezőn bá­
rányát kereső pásztor, a gyöngykereskedő a tengeren, aki később hazatér, az asszony, aki­
nek gondja van a lisztre és a kovászra vagy egy elveszett drachmára, az özvegy panasza a

23 Zsolt 73,25.
24 Mt 16,26; Mk 8,36.
25 „[SJohasem beszél eksztázisban” - ám valamiféle látnoki jelleget nem tagadhatunk, ha a megkísértésről
szóló elbeszélés magától Jézustól ered, lásd mégLk 10,18; ez a páratlan m ondás azonban aligha hiteles, s
lehetséges, hogy a kísértéstörténet is m ásként alakult ki.
26 A következő idézet E W. Schmidt Die GeschichteJesu című művéből való.

50
 A KERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

hamis bíró előtt, a földi táplálék, amely megromlik, a tanító és tanítvány lelki kapcsolata,
egyfelől királyi pompa és a kényúr hatalm askodása, másfelől gyermeki ártatlanság és buz­
gó szolgálat-m indezek a képek élettelivé teszik beszédeit, s így érthetőek azok szám ára is,
akik szellemileg még gyermekek." Mindez nem csak arról tanúskodik, hogy Jézus képek­
ben és példázatokban beszélt. A lélek oly nagyfokú feszültség közepette tanúsított derűjére
és belső szabadságára utal, amely korábban egyetlen prófétánál sem jelent meg. Tekintete
jóindulatúan időzik a virágokon és a gyermekeken, a mező liliomain - Salamon minden
pompájában sem volt így öltözve!27- , az ég madarain28 és a tetőn megülő verebeken.25Az a
magasabb világ, amelyben élt, nem tette semmissé számára ezt a világot - mindent arra az
Istenre vonatkoztatott, akit ismert, aki - tudta - óv és védelmez mindent. „A ti mennyei
Atyátok táplálja őket.”30 A hasonlatokban való beszédet szerette legjobban. Hasonlat és
egyenes beszéd azonban észrevétlenül összeolvad. Ő, aki nem tudta hol lehajtani a fejét,31
nem úgy beszélt, mint aki mindennel szakított, mint valami hősies vezeklő, m int egy eksz­
tatikus próféta, hanem mint olyan ember, akinek lelkében nyugalom és békesség lakozik,
és aki m ásoknak is megkönnyebbülést szerez. Hatalmas szava mennydörög, könyörtelen
döntés elé állítja az embereket, lehetetlen kibúvót találniuk. A legmegrázóbb dolog is m a­
gától értetődő számára, s úgy beszél róla, mintha a legtermészetesebb dolog lenne. Olyan
szavakba öltözteti, m int amilyen az anya szava gyermekéhez.

27 Mt 6,28 sk.
28 Mt 6,26.
29 Vö. Mt 10,29.
30 Mt 6,26.
31 Mt 8,20; Lk 9,58.

51
 HARMADIK ELŐADÁS

Előző előadásunkban az evangéliumokról beszéltünk, és arról, hogy nem szám olnak be Jé­
zus fejlődéséről. Ezt követően néhány szóval jellemeztük Jézus igehirdetésének formáját.
Láttuk, hogy úgy beszélt, mint egy próféta, beszédmódja mégis eltért a prófétákétól. Szavai­
ból béke, öröm és bizonyosság árad. Harcra és döntésre hív fel - „Ahol a kincsed van, ott
lesz a szíved is"1-, s mindezt mégis a példabeszédek nyugodt és békés hangján adja elő: Is­
ten napja és az ég harm ata alatt növekedjék minden az aratásig.2Isten közelségének állan­
dó tudatában élt. Étele az volt, hogy teljesítse Isten akaratát.3 Mindamellett - s úgy talál­
tuk, ez benne a legnagyobb s ez belső szabadságának pecsétje - nem úgy beszélt, mint egy
heroikus vezeklő, nem úgy, mint egy aszkéta, aki mindenestől szakított a világgal. Tekinte­
te jóindulatúan nyugodott mindenen, ami elé tárult, mindent a maga valójában, a maga
tarka és folyton változó színeiben látott. Példabeszédeiben megnemesített mindent, tekin­
tete áthatolt a földi jelenségek fátylán, és m indenütt az élő Isten keze nyomát fedezte fel.

Amikor fellépett, már működött valaki a zsidó nép körében: KeresztelőJános. A Jordán part­
ján néhány hónap alatt nagyszabású mozgalom bontakozott ki. Ez egészen más volt, mint
azok a m essianisztikus mozgalmak, amelyek már nemzedékek óta újra meg újra feszültsé­
get tám asztottak a nép körében. Jóllehet a Keresztelő is azt hirdette: „elközelített az Isten
országa’’,4 s ez nem m ást jelentett, mint hogy elérkezik az Úr napja, az ítélet, a vég, de Já­
nos ezt a napot nem olyan ítéletként hirdette, amelynek során Isten végre bosszút áll a po­
gány világon, népét pedig felmagasztalja. Azt hirdette, hogy ezen a napon éppen ezt a né­
pet sújtja ítélet. „Ki figyelmeztetett titeket, hogy meneküljetek az eljövendő harag elől? Ne
gondoljátok, hogy ezt m ondhatjátok magatokban: A mi Atyánk Ábrahám! Mert mondom
nektek, hogy az isten ezekből a kövekből is tud fiakat tám asztani Ábrahámnak. A fejsze
pedig ott van már a fák gyökerén.”5 Nem az dönt az ítéletkor, hogy ki Ábrahám gyermeke,
hanem az, hogy ki vitt végbe helyes cselekedeteket. A prédikátor maga is elsőként megbán­
ta a bűneit, és a vezeklésnek szentelte egész életét. Öltözete teveszőr volt, eledele sáska és
vadméz,6 így állt az emberek elé. De nem azt tartja feladatának, legalábbis nem a legfőbb­

1 Mt 6,21.
2 VÖ. m 5 , 4 5 ; M t 13,30.
3 Jn 4,34.
1 Mt 3,2.
5 Mt 3,7b-10a.
6 Mt 3,4.

52
 A KERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

nek, hogy aszkétákat toborozzon. A nép valamennyi, különböző foglalkozást és tevékeny­

séget űző tagjához fordul, és bűnbánatra szólítja fel őket. Egészen egyszerű igazságokat
közöl velük. A vámszedőknek azt mondja: „Semmivel se hajtsatok be többet, mint
amennyi meg van szabva”;7 a katonáknak: „Senkit ne bántalmazzatok, meg ne zsarolja­
tok, és elégedjetek meg a zsoldotokkal";8 a gazdagoknak: „Osszátok meg eledeleteket"; s
mindenkit arra int: „Ne feledkezzetek meg a szegényekről. "9Ebben nyilvánul meg a bűnbá­
nat, amelyre szólít, s am e ly W g á b an foglalja azt a belső változást, amelyről beszél. Nem
egyszeri cselekedetről van szó, nem a bűnbánat keresztségéről, hanem a mindent megfize­
tő isteni igazságosság tudatában élt helyes életről. János nem beszélt szertartásokról, áldo­
zatokról, törvényt követő tettekről, szem látom ást nem tartotta fontosaknak ezeket. Kizá­
rólag az érzület és az erkölcsös cselekvés volt döntő a szemében. Az ítélet napján Ábrahám
Istene ezzel a mértékkel mér.
Álljunk meg itt egy pillanatra. E ponton olyan kérdések merülnek fel, amelyek már több­
ször is választ nyertek, mégis ismételten felvetődnek. Egyértelmű, hogy a Keresztelő Isten
és szent erkölcsi törvényének szuverenitását hirdette. Az is világos, hogy kortársainak azt
hirdette: a mérvadó, a döntő tényező kizárólag az erkölcs; ne legyen nagyobb gondotok
semmi másra, mint lelketekre és az erkölcsös cselekvésre.10 Világos végül az is, hogy er­
kölcsfogalmában nyoma sincs kiokoskodott vagy mesterkélt elképzeléseknek: az általános
erkölcsről beszélt. Ám ez az a pont, ahol kérdések merülnek fel.
Először is: Ha ily egyszerű dologról van szó, a Szent örök törvényéről, akkor mi szükség
van arra, hogy az ítélet napjának eljövetelét," a fák gyökerére vetett fejszét,12 megemésztő
tüzet13 és hasonlókat emlegessenek?
Másodszor: A bűnbánat keresztsége a pusztában és az ítélet eljöveteléről szóló prédiká­
ció vajon nem egyszerűen csak a korabeli népet jellemző politikai és szociális körülmények
vetülete és következménye?
Harmadszor: Van-e egyáltalán olyan új eleme ennek az igehirdetésnek, amely ne nyert
volna már kifejezést korábban a zsidóság körében?
Ezek a kérdések bensőleg szorosan összekapcsolódnak.
Először is erről a drámai-eszkatologikus kifejezésmódról ejtsünk szót, mely szerint elkö­
zelített Isten országa, közel a vég stb. Ha komolyan, mélységes átélés alapján beszélnek Is­
tenről és a Szentről - akár a megváltás, akár az ítélet vonatkozásában - , az, amennyire a
történelmet ismerjük, mindenkor abban a formában jelenik meg, hogy közel a vég. Hogyan
is kell ezt értelmeznünk? A válasz nem nehéz. A vallás nemcsak Istennel és Istenben élt
élet, hanem - éppen mivel ilyen élet - az élet értelmének és felelősségének feltárulása is.
Aki rátalál erre, tudja, hogy a vallás nélkül hiába keresi bárki is ezt az értelmet, és az egyes

7 Lk 3,13.
8 Lk 3,14.
l,Vö. Lk 3,11.
10 Utalás a Mt 6,33-ra.
11 Vö. Mt 12,36 stb.
12 Mt 3,10.
13 Mt 3,12.

53
 ADOLF VON HARNACK

ember csakúgy, mint az emberiség céltalanul bolyong és bukik el végül. „Mindnyájan téve-
lyegnek, mindenki a maga útját járja.”14A próféta azonban, aki megismerte Istent, döbben­
ten és aggódva ismeri fel ezt az általános tévelygést és elesettséget. Olyan, mint a vándor,
aki látja, hogy társai vakon a szakadék felé sietnek, és ezért m indenáron vissza akarja hív­
ni őket. Itt az utolsó perc, még figyelmeztetheti őket; még kérlelheti őket: „Térjetek meg."15
A következő órában talán már késő lesz. Sürget az idő, itt a végső alkalom. Ebben a felhí­
vásban hangzik el minden korban, minden nép körében újra meg újra a megtérésre szólító
erőteljes intés, ha van próféta, aki szót emeljen. A próféta előtt nyitott könyv a történelem,
látja a kikerülhetetlen véget, és végtelenül csodálkozik, hogy az istentelenség és a vakság,
a könnyelműség és a tétlenség ellenére nem omlott össze és pusztult el már régen minden.
A legnagyobb csodának tartja, hogy van még egyáltalán egy kis idő, amikor lehetséges a
megtérés: ez csak Isten türelmének köszönhető. De bizonyos, hogy a vég szükségképpen
ham arosan bekövetkezik. így születik meg újra és újra egy-egy nagy bűnbánati mozgalom­
hoz kötődve az az elképzelés, hogy a vég küszöbönáll. Hogy esetenként milyen formát ölt,
az a mindenkori körülmények függvénye, és alárendelt jelentőségű. Csak egy gondolatrend­
szerként kiötlött vallásban nem jelenik meg felfokozott formában a vég gondolata. A tény­
leges vallás elképzelhetetlen e nélkül, akár frissen lobban lángra, akár csendes lángként iz­
zik a lelkekben.
A következőkben a második pont kérdésére felelünk, arra, hogy a vallási mozgalom ki­
alakulása nem csupán a politikai és szociális körülményekre vezethető-e vissza. Tájéko­
zódjunk röviden. Tudják, hogy a zsidó teokrácia nyugodt évei ekkor már régen elmúltak.
Kétszáz év óta csapás csapást követett. Antiochus Epiphanes szörnyű napjai óta a nép nem
talált nyugalmat. Létrejött a Makkabbeusok királysága. Belső viszályok és a külső ellenség'
miatt azonban ham arosan lehanyatlott. A rómaiak megszállták az országot, és vaskezük
minden reményt eloszlatott. A felkapaszkodott edomita Heródes király önkényuralma
megfosztotta életlehetőségeitől a népet, és minden tagját megbénította. Emberi számítás
szerint lehetetlen volt belátni, mikor fordulhat jobbra a helyzet. Úgy tűnt, a nagyszerű ősi
ígéretek semmivé foszlanak. Úgy tűnt, mindennek vége. A korszak körülményeinek termé­
szetes következménye volt, hogy az emberek megcsömörlöttek minden földi valóságtól, s e
csömör hatására lemondtak arról, ami egykor elszakíthatatlan volt a teokráciától. Termé­
szetes volt, hogy értéktelennek bélyegezték a földi uralm at, a politikai hatalm at, a tekin­
télyt és a gazdagságot, az erőteljes cselekvést és küzdelmet, és helyettük egy teljesen új or­
szágot vártak az égből, a szegények országát, az eltiportak és gyengék országát, békés és
türelmes erényeik megdicsőülését.16 S ha Izráel népének Istene már évszázadok óta egyre
változó arcot m utatott, ha összetörte az erősek fegyvereit,17 és megvetette papjainak pom­
pás szolgálatát, ha igazságos ítélkezést és könyörületet követelt, mily csábító volt azt hir­
detni, hogy olyan Isten ő, aki azt akarja, népe nyomorúságot szenvedjen, hogy azután

14 Ézs 53,6.
15 2Kir 17,13; Ézs 31,6 stb.; Mt 3,2.
16 Utalás a Mt 5 boldogmondásaira.
17 Vö. lSám 2,4.

54
 A KERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

megváltást küldjön a nyomorultaknak. Valóban, néhány vonással megrajzolható az a val­

lás és annak reményei, amelyek - úgy tűnik - a korabeli körülmények szükségszerű követ­
kezményei - olyan nyomorúságos állapotról van szó, amely Isten csodálatos közbelépésé­
nek várakozásához kötődik, és addig mintegy beleássa m agát nyomorúságába.
Jóllehet a kegyetlen korviszonyok következtében számos effajta tényező jelent meg, ezek
korántsem elégségesek ahhoz, hogy m agyarázatot adjanak János prédikációjára, ugyanak­
kor a hamis messiások féktelen vállalkozásai és az elvakult farizeusok politikája minden
további nélkül levezethető belőlük. Azt ugyan érthetővé teszik, hogy mind szélesebb töme­
gek szakadtak el a világ dolgaitól, s fordultak Istenhez - a nyomorúság megtanít imádkozni,
de önm agában nem ad erkölcsi erőt, márpedig János prédikációjának ez volt a leglényege­
sebb eleme. S minthogy erre hivatkozott, és mivel mindent az erkölcs és a felelősség alapjá­
ra helyezett, felülemelkedett a „szegények" gyengeségén, és nem a kor ideigvaló anyagá­
ból, hanem az örökből merített.
Még nincs száz éve, hogy hazánk szörnyű veresége után Fichte itt Berlinben híres beszé­
deit tartotta. Hogy mit tett beszédeit mondva? Elsó'sorban is tükröt tartott a nemzet elé, rá­
m utatott bűneire és bűneinek következményeire, a könnyelműségre, az istentelenségre, az
öntetszelgésre, az elvakultságra, a gyengeségre. S mit tett azután? Talán fegyverbe hívta
népét? De hiszen éppen a fegyverekhez nem folyamodhattak már, azokat kiverték erőtlen
kezeikből. Bűnbánatra és belső megtérésre hívta fel népét, Istenhez utalta, és ennélfogva
minden erkölcsi erejének megfeszítésére intette, az igazsághoz és a szellemhez szólított,
hogy a szellem erejéből minden megújuljon. És erőteljes személyiségével, azonos szellemi­
ségű barátaival szövetkezve óriási h atást fejtett ki. Erőink betemetett forrásait ismét fel
tudta fakasztani, mivel ismerte azokat az erőket, amelyek segítséget nyújtanak, s mivel
maga is ebből az élő forrásból ivott. Igaz, a kor nyomorúsága tanította és megedzette őt, de
értelmetlen és nevetséges dolog lenne azt gondolni, hogy Fichte beszédei az általános nyo­
morúság megnyilvánulásai volnának. Éppen ellenkezőleg. Nem ítélhetünk m ásként János
és - hogy nyomban leszögezzem -Jézus igehirdetéséről sem. Azokhoz fordultak, akik sem­
mit sem vártak a világtól és a politikától - Jánosról az evangéliumok egyébként ezt közvet­
lenül nem beszélik el -, nem akartak tudni a nép ama vezetőiről, akik pusztulásba vezették
a népet, a földtől másfelé irányították az emberek figyelmét: mindezt a korviszonyokból is
le lehet vezetni. De az a gyógyító erő, amelyet hirdettek, nem a korviszonyokból szárm a­
zott. Nem tűnt-e inkább szükségképpen egy olyan alkalmatlan eszközökkel végzett kísér­
letnek, amely mindössze az általános erkölcsöt állítja követelményként az emberek elé, s
ettől vár mindent? És honnan eredt az erő, az a hajthatatlan erő, amely oly kényszerítő erő­
vel hatott másokra? Ezzel elérkeztünk a fentebb utolsóként felvetett kérdésünkhöz.
Harmadszor, mi volt az új ebben az egész mozgalomban? Új dolog volt talán az, hogy
megszilárdították Isten szuverenitását, a vallásban rejlő jó és szent szuverenitását, mind­
azzal szemben, ami idegen elemként jelent meg? Mi újat hozott János és maga Krisztus,
amit ne hirdettek volna már hosszú ideje? Uraim! A vallásban megjelenő új tartalom ra irá­
nyuló kérdés nem olyan kérdés, amelyet azok vetnek fel, akik a vallásban élnek. Mi is lehe­
tett „új”, amikor az emberiség Jézus Krisztus előtt is már oly hosszú ideje élt, és oly sok
szellemi tapasztalatra és felismerésre tett szert? A monoteizmus már hosszú ideje kiala-

55
 ADOLF VON HARNACK

kiüt, és megjelent már a monoteista vallásosság alig néhány lehetséges típusa is itt-ott,
egész iskolákban, sőt egy nép körében. Felülmúlható-e erőteljes és mélyreható vallási indi­
vidualizm usa annak a zsoltárosnak, aki ezt vallotta: „Uram, ha te az enyém vagy, nem kell
nékem sem az ég, sem a föld!"18 Mi m úlhatná fölül Mikeás szavait: „Ember, megmondta
neked, hogy mi a jó, és hogy mit kíván tőled az Úr! Csak azt, hogy élj törvény szerint, töre­
kedj szeretetre, és légy alázatos Isteneddel szemben.”19 Évszázadok teltek már el, mióta e
szavak elhangzottak. „Mit akartok h át a ti Krisztusotokkal? - vetik a szemünkre egyes zsi­
dó tu d ó so k -, nem tanított semmi újat". Én W ellhausennel ezt válaszolom nekik: „Igaz
ugyan, hogy am it Jézus hirdetett, am it előzőleg bűnbánatra szólítva János prédikált, az
megvolt már a prófétáknál, sőt a korabeli zsidó hagyományban is. Maguk a farizeusok is
vallották, de emellett sajnos sok egyébnek is helyet adtak. Mindent megnehezítettek, ho­
mályba vontak, eltorzítottak, erőtlenné és komolytalanná tettek ezer olyan dologgal,20 amit
szintén a vallás szerves részének véltek, és éppoly fontosnak tartottak, mint az irgalmas­
ságot és a helyes ítélkezést. Mindent egy síkra helyeztek, mindent egy szövedékbe szőttek,
a jó és a szent csak egy árnyalat volt szám ukra a földi élet szövevényében. Nos, kérdezzék
csak meg még egyszer, mi is volt hát az új Jézus esetében? A monoteista valláson belül ez a
kérdés illetéktelen. Kérdezzék inkább azt: „Tiszta volt-e, és volt-e hatóereje annak, amit
hirdetett?” Válaszom: tanulm ányozzák át a zsidó nép vallástörténetét, sőt a történelem
egészét, létezett-e ily tiszta és komoly -m ert a tisztaság és a komolyság összetartoznak -
formában Istenről és a jóról szóló üzenet, mint ahogy itt halljuk és olvassuk? A Szent tiszta
forrása ugyan már régen feltárult, de homokot és szemetet hordtak rá, s vize tisztátalan
lett. Az, hogy utólag rabbik és teológusok tisztítgatják ezt a vizet, még ha sikerülne is ne­
kik, semmit sem változtat a dolgon. Ekkor azonban tisztán tört fel a forrás, új utat vágott
m agának a romokon és a törmeléken keresztül, azon a törmeléken át, amelyet papok és teo­
lógusok halm oztak fel, hogy elfojtsák a vallás kom olyságát; a történelem során mily
gyakran volt ugyanis a teológia csupán a vallás háttérbe szorításának az eszköze! Másfelől
az ekkor megnyilvánuló erőről kell szót ejtenünk. A farizeus tanítók azt hirdették, hogy
az Isten és a felebarát szeretetének parancsolata m indent m agában foglal. M agasztos ki­
jelentéseket tettek, amelyek Jézus szájából is elhangozhattak volna. De mit értek el m ind­
ezzel? Azt, hogy a nép, és elsősorban tulajdon tanítványaik, elvetették azt, aki ezeket a
kijelentéseket kom olyan vette. M inden m aradt a régiben. N ém a szavak hatnak, hanem
a m ögöttük rejlő személyiség ereje. Jézus pedig hatalommal prédikált, „nem úgy, mint az
írástudók és a farizeusok".21 Tanítványaira ilyen hatást gyakorolt. Jézus szavai „az élet
igéi"22 lettek számukra, mustármagokká, amelyek szárba szöktek, és termést hoztak.23 És
ez volt az „új".

18 Zsolt 73,25.
19 Mik 6,8.
20 Nem dönthetjük el, hogy valamely zsidó tanító nagyobb hangsúlyt helyezett-e az erkölcsre, m int a szer­
tartásokra és a törvényre, minthogy ilyen nem emelkedett ki a korabeli zsidó tanítói réteg köréből.
21 Mt 7,29.
22 Vö. ]n 6,68.
23 Lk 8,11.

56
 A KERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

Keresztelő Jánosnál m ár felhangzott effajta igehirdetés. Kétségkívül ő is szembekerült a

nép vezetőivel. Mert aki azt hirdeti, hogy „Térjetek meg! ”, és ezzel kizárólag a bűnbánat és az
erkölcsi m agatartás útjára utal, az folytonosan szembekerül a vallás és az egyház hivatalos
védelmezőivel. János azonban sohasem lépte át a bűnbánatra szólító prédikáció kereteit.
Ekkor lépett fel Jézus Krisztus. Kezdetben teljes egészében átvette és elfogadta János ige­
hirdetését, elismerte őt, sőt senki másról nem szólt olyan elismeréssel, mint Jánosról. Azt
mondotta, hogy mindazok között, akik asszonytól születtek, nincs, aki nagyobb volna
nála.24 Újra meg újra elismerte, hogy az, amit képvisel, Jánossal vette kezdetét, aki az ő elő­
futára volt. Meg is keresztelkedett nála, s ezzel csatlakozott ahhoz a mozgalomhoz, ame­
lyet János indított útjára.
De nem horgonyzott le ennél a mozgalomnál. Fellépésekor jóllehet ő is azt hirdette: „Térje­
tek meg, mert elközelített Isten országa",25 de az ő prédikációjában ez örömhírré vált. A róla
szóló hagyományban semmi sem biztosabb, mint hogy igehirdetése „evangélium” volt, ame­
lyet valóban boldog és örömet adó üzenetként fogadtak. Helyes megfontolásból illesztette te­
hát Lukács evangélista Jézus nyilvános fellépéséről szóló elbeszélésének élére Ézsaiás prófé­
ta szavait: „Az Úr Lelke van énrqjtam, mivel/elkent engem, hogy evangéliumot hirdessek a sze­
gényeknek; azért küldött el, hogy a szabadulást hirdessem afoglyoknak, és a vakoknak szemük
megnyílását; hogy szabadon bocsássam a megkinzottakat, és hirdessem a z Úr kedves eszten­
dejét. ”26 Vagy Jézus saját szavaival: „jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és
meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. Vegyétek magatokra az én igámat, és ta­
nuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketek-
nek. "2T Ezek a szavak vezették Jézust igehirdetésében és cselekvésében; magukban foglalják
mindazt, amit hirdetett és tett. Ekképpen pedig nyomban kitűnik, hogy igehirdetése messze
maga mögött hagyta János mondanivalóját. János igehirdetése, noha már szembekerült a
papokkal és az írástudókkal, még nem volt az a döntő jel, amelynek ellentmondtak. „Elbukni
és feltámadni”, az ember új létformája a régi helyett, istenemberek - mindez Jézus Krisztus­
hoz fűződik. Nyomban szembe is került a nép hivatalos vezetőivel, az ő személyükben azon­
ban egyidejűleg az általános emberi természettel is. A nép vezetői Istent olyan kényúrként
képzelték el, aki gonddal vigyázza az általa meghatározott szabályok pontos megtartását,
míg Jézus Isten közvetlen jelenlétében élt. Azok Istent csak a törvényben észlelték, amelyet
szakadékok, tévutak és titkos kiskapuk labirintusává tettek, Jézus mindenütt látta és érezte
Istent. Azok Isten ezernyi törvényét őrizték, s ezért azt gondolták, ismerik is őt. Jézus csakúgy
törvényét őrizte,28 és ezért ismerte őt. Azok a vallást földi tevés-vevéssé változtatták - aminél
nincs gyalázatosabb dolog29 -, Jézus az élő Istent és a lélek nemességét hirdette.

24 Mt 11,11.
25 Mt 3,2.
26 Ézs 61,1.2a.
27 Mt 11,28 sk.
28 Jn 13,34.
29 „[Ajminél nincs gyalázatosabb dolog"-vélem ényem et fenntartom, bár számos tám adás érte. Már fentebb
is (56. p.; lásd továbbá 67. p.) alaptalanná tettem azt a félreértést, hogy ezzel átfogóan jellemzem m ind­
azt, am it a zsidó nép hivatalos vezetői ekkor tanítottak.

57
 ADOLF VON HARNACK

Ha megvizsgáljuk Jézus prédikációit, három témakörre oszthatjuk őket. Valamennyi téma­

kör olyan, hogy magában foglalja az igehirdetés teljes tartalmát, ezért ez valamennyi kere­
tében teljes egészében bemutatható:

t. Isten országa és annak eljövetele

2. Isten atyasága és az emberi lélek végtelen méltósága
3. A nagyobb igazságosság és a szeretet parancsolata.

Jézus igehirdetésének fensége és ereje abban áll, hogy egyszerű és mégis gazdag. Oly egy­
szerű, hogy minden lényeges gondolata m aradéktalanul magában rejti az egészet, és olyan
gazdag, hogy minden ilyen gondolat kimeríthetetlennek tűnik, hogy m ondásainak és pél­
dabeszédeinek értelmét sosem fejthetjük fel teljesen. De mindezeken felül - minden mon­
dása mögött ott áll ő maga. Szavai az évszázadokon keresztül oly elevenen szólnak hoz­
zánk, m intha ma hangzanának el. Esetében valóban igaznak bizonyul a mély tartalmú
mondás: „Szólj, hadd lássalak!"30
A következőkben arra teszünk kísérletet, hogy megvizsgáljuk a fentebb jelzett három
kérdéscsoportot, s hogy összefoglaljuk a hozzájuk kapcsolódó gondolatokat. Ezek m aguk­
ban foglalják Jézus igehirdetésének alapvető vonásait. Ezt követően megpróbáljuk a tekin­
tetben megérteni az evangéliumot, hogy miként kapcsolódik az élet egyes nagy kérdéseihez.

1. Isten országa és an tiak eljövetele

Jézus Isten országáról szóló igehirdetésében m egtalálható az ítélet napjára és Istennek a jö­
vőben mindenki szám ára érzékelhetően bekövetkező uralm ára vonatkozó ószövetségi szí­
nezetű prófétai megnyilatkozások valamennyi nyelvi formája, és m agában foglalja azt a
gondolatot is, hogy az ország eljövetele most, Jézus üzenetével kezdődik.31 Igehirdetése át­
fogja mindkét pólust, amelyek között számos árnyalat és fokozat húzódik. Az ország eljö­
vetele egyfelől merőben jövőbeli eseményként, maga az ország pedig Isten külsőleges ural­
m aként jelenik meg; másfelől belső valóság, amely már jelen van, amely már a jelenben
megvalósulóban van. Önök is látják: sem „Isten országának" fogalma, sem az eljöveteléről
kialakított elképzelés nem egyértelmű. Jézus ezeket népe vallási hagyományából merítette,
amelyen belül már előtérbe kerültek, s részben megtartotta azok elterjedt jelentésárnyala­
tait, részben pedig újakkal egészítette ki őket. Csak a földi, politikai-eudaimonista remé­
nyek alól húzta ki a talajt.
Jézus - csakúgy, mint népének komolyan és mélyen gondolkodó tagjai - meg volt győ­
ződve az Isten országa és a világ közötti mélységes ellentétről, mely utóbbiban, úgy vélte, a
gonoszság és a gonosz uralkodik. S ez nemcsak homályos elképzelés, nem puszta gondolat
volt, hanem a látás és az érzés legelevenebb gyümölcse. Ezért ő is bizonyos volt abban,

30 Hogy ez a m ondás kitől származik, nem tudom; már ifjúkorom óta ismerem. Talán Ham annról van szó?
31 Vö. Lk 17,21b.

58
 A K ERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

hogy ez az ország meg fog semmisülni, el fog pusztulni. Ez pedig nem történhet másképp,
csak harc útján. Harc és győzelem drámai élességben és határozott vonásokkal vonultak el
lelki szemei előtt, olyan képekben, ahogyan azokat a próféták látták. Úgy látja, a dráma
végén ott van Atyjának jobbján, tizenkét tanítványa pedig trónuson ül, és megítéli Izráel
tizenkét törzsét.32 Ekképpen lá tta m indezt - ily szem léletesen, kora elképzelései szerint.
E ponton vélekedhetünk ú g y - s közülünk többen is így vélekednek-, hogy ezek az éles szí­
nekkel megrajzolt, ellentétekben gazdag drámai képek a legjelentősebbek, s Jézus igehirde­
tésének fő formáját képezik, amelynek valamennyi egyéb kijelentését alá kell rendelnünk;
ezek többé vagy kevésbé lényegtelen változatok, talán pusztán a későbbi beszámolók szer­
zőinek beillesztései; mérvadó jelentősége kizárólag a jövőre irányuló drámai várakozásnak
van. Jómagam nem csatlakozom ehhez a nézethez. Hasonló esetekben szintén fonák dolog­
nak számít, ha kiemelkedő, valóban új korszakot nyitó személyiségekről elsősorban annak
alapján alkotnak ítéletet, ami benne és kortársaiban közös volt, sajátos és nagyszabású vo­
násait ellenben háttérbe szorítják. Lehetséges, hogy vannak, akik esetében elismerésre méltó
valóságérzetből fakad, hogy hajlanak a nivellálásra és a sajátos jegyek elmosására, mind­
amellett téves úton járnak. E ponton azonban még gyakoribb a nagyság háttérbe szorítására
és a fenséges kiiktatására irányuló - tudatos vagy öntudatlan - törekvés. Kétségtelen, hogy a
két országról, Isten és a sátán országáról, ezek küzdelméről és jövőbeli végső összecsapá­
sukról (melynek során a mennyből már hosszú ideje kitaszított sátán a földön is vereséget
szenved) kialakított elképzelést Jézus egyszerűen osztotta kortársaival. Nem ő ötlötte ki,
hanem ebben nőtt föl, és nem is szakított vele. Az a másik elképzelés azonban, hogy Isten
országa nem külső megnyilvánulások révén33 közeledik, hanem már itt van, a sajátja volt.
Számunkra, Uraim, nehezen kibékíthető, sőt szinte áthidalhatatlan ellentétet jelent az,
hogy Isten országát egyfelől drámai és jövőbeli valóságként kell felfognunk, másfelől azt
kell hirdetnünk, „közöttetek van",34 nem más, mint Istennek a szívekben csendes erővel -
megvalósuló hatalm a. De gondolkozzunk csak el, és vegyük szemügyre a történelmet:
megtudjuk, más történelmi hagyományok és más elképzelések keretében sem találtak itt
ellentmondást, sőt mindkét elgondolás jól megfért egymás mellett. Úgy vélem, néhány
száz év múlva az általunk hátrahagyott elgondolásokban utódaink is sok ellentmondást
fognak felfedezni, és csodálkoznak majd, hogy ezek nem zavartak bennünket. Azon, amit
m agunk a dolgok legbenső m agvának tartottunk, számos otromba és kiterjedt réteget fe­
deznek majd fel, és nem értik, hogyan is lehettünk olyan vaksik, hogy nem voltunk képe­
sek a lényeg m egragadására és kihámozására. Ott, ahol ma semmi okát sem érezzük a kü­
lönbségtevésnek, majd határozott kézzel nyúlnak a problémához. Reménykedjünk, méltá­
nyos bíráink lesznek, akik gondolatainkat nem aszerint ítélik meg, amit tudatlanul
átvettünk a hagyományból, s aminek felülvizsgálatához nem volt erőnk vagy tehetségünk,
hanem aszerint, ami legsajátabb elképzeléseink gyümölcse, amiben átalakítottuk vagy he­
lyesbítettük a hagyományt és az általános vélekedést.

32 Mt 19,28.
33 Vö. Lk 17,20b.
34 Mt 18,20.

59
 A D OLF VON HARNACK

A történész feladata kétségkívül nehéz és felelősségteljes, hiszen Jézus Isten országáról

szóló igehirdetésében meg kell különböztetnie a hagyományt attól, ami Jézus sajátja, a bel­
ső magot a külső rétegektől. Hogy mégis meddig m ehetünk el? Nem foszthatjuk meg ige­
hirdetését eredeti természetétől és színezetétől, nem változtathatjuk jellegtelen morális sé­
mává. Másfelől azonban azzal sem vetkőztethetjük ki eredeti jellegéből és erejéből, hogy
azokat követjük, akik feloldják a kor általános elképzeléseiben. Már az is, ahogyan Jézus
különbséget tett ezek között: nem vetett el egy olyat sem, amelyben csak egy szikrányi er­
kölcsi erő is volt, és nem tett magáévá egyetlen olyat sem, amely népének önös várakozá­
sait erősítette, tehát már ez a különbségtétel is azt mutatja, hogy mélyebb megismerés
alapján beszélt és prédikált. De sokkal döntőbb bizonyítékok is vannak előttünk. Aki tudni
akarja, mit jelent Jézus igehirdetésében Isten országa és annak eljövetele, olvassa el példa­
beszédeit, és gondolkozzék el rajtuk; rá fog jönni, miről van szó. Isten országa úgy jön el,
hogy az egyes emberekhez érkezik meg, bevonul a lelkűkbe, s azok befogadják. Isten orszá­
ga: Isten uralma, de nem más, mint a szent Isten uralm a az egyes emberek szívében, maga
Isten a z ő erejével. Minden, a világtörténelemben megnyilvánuló külső drám aiság eltűnik
itt, és eltűnik minden, a jövőre irányuló külsőleges várakozás is. Bármely példabeszédéhez
is forduljunk, a magvetőről,35 az értékes gyöngyről,36 a szántóföldbe rejtett kincsről37 szóló­
hoz: Isten igéje, Ő maga az ország. Szó sincs itt angyalokról, trónusokról és hatalm assá­
gokról. Istenről van szó és a lélekről, a lélekről és az ő Istenéről.

35 Mt 13,1-9.
36 Mt 13,45 sk.
37 Mt 13,44.

60
 NEGYEDIK ELŐADÁS

Legutóbb Jézus igehirdetéséről beszéltünk, kiemelve azt, hogy az nem más, mint Isten or­
szágának és az ország eljövetelének hirdetése. Láttuk, hogy ez az igehirdetés m agában fog­
lal minden kijelentést és nyelvi formát, kezdve az ítélet napja közeledésének ószövetségi
színezetű, prófétai hírüladásától az ország most kezdődő, belső eljövetelének gondolatáig.
Végül megkíséreltük feltárni, miért kell az utóbbit magasabb rendűnek tartanunk. De mi­
előtt behatóbban beszélnék erről, ki kívánok térni két olyan, különösen jelentős kijelentés­
re, amelyek az „ítélet napja" és a „belső eljövetel” pólusai között helyezkednek el.
Először is, Isten országának eljövetele az ördög országának megsemmisítését és a démo­
nok legyőzését jelenti. Mindeddig ők uralkodtak, embereket, sőt népeket vetettek maguk
alá, és akaratuk teljesítésére kényszerítették őket. Jézus azonban nemcsak azt állítja, azért
jött, hogy lerontsa az ördög m unkáit,1hanem valóban ki is űzi a démonokat, s megszaba­
dítja tőlük az embereket.
Engedjék meg, hogy itt rövid kitérőt tegyek. Semmi sem képtelenebb szám unkra az
evangéliumokban, mint a démonokról szóló elbeszélések, amelyeket az evangélisták oly
nagy szám ban közölnek, s amelyekre oly nagy hangsúlyt helyeznek. Közülünk nem egyen
már azért is elvetik ezeket az írásokat, mert efféle értelm etlen dolgokról szám olnak be.
E ponton fontos tudnunk, hogy a kor számos írásában, görög, római és zsidó művekben egé­
szen hasonló elbeszélések szerepelnek. A „megszállottságról" alkotott elképzelés teljesség­
gel általános volt, sőt a korabeli tudom ány a betegségre utaló jelenségek egész sorát meg­
szállottságnak tekintette. De éppen mivel a jelenségeket olyképpen értelmezték, hogy egy
idegen szellemi hatalom kerítette hatalm ába az embert, a kedélybetegségek olyan formát
öltöttek, m intha valóban egy idegen lény hatolt volna be a lélekbe. S ez nem ellentmondás.
Ha a mai tudom ány amellett foglalna állást, hogy az idegbetegségek nagy része megszál­
lottság következménye, s ez a felfogás az újságokon keresztül elterjedne a nép körében, h a ­
m arosan újfent szám talan olyan eset adódna, amikor kedélybetegek mintegy gonosz lélek­
től m egszállottnak tűnnének, s m aguk is így vélnék. Az elméleti megfontolások és a hit
szuggesztív h atására éppúgy akadnának „megszállottak" az elmebetegek között, amint
évszázadokon, évezredeken keresztül is akadtak. Történetietlen és ostoba vállalkozás len­
ne, ha az evangélium nak és az evangéliumoknak a démonokról és a megszállottakról ki­
alakított sajátos elképzelést vagy egyenesen „tanítást" tulajdonítanánk. Mindössze ők is a
kor általános elképzeléseit képviselik. Napjainkban már csak ritkán találkozunk az elme­

‘ ljn 3,8.

61
 ADOLF VON HARNACK

betegségeknek ezekkel a formáival, mindamellett nem tűntek el véglegesen. Ha mégis meg­

jelennek, velük szemben a legjobb eszköz, ma csakúgy, mint egykor, egy erős személyiség
szava, aki képes megfenyegetni és kényszeríteni az „ördögöt”, s ekképpen meg tudja gyógyí­
tani a beteget. Palesztinában a „megszállottak" száma minden bizonnyal különösen magas
volt. Jézus felismerte bennük a rossz és a gonosz hatalmát, s a benne bízók lelke fölötti cso­
dálatos hatalmával megszüntette a betegséget. S ezzel elérkeztünk második témánkhoz.
Amikor Keresztelő Jánost a börtönben kétség gyötörte, vajon Jézus-e „az Eljövendő", el­
küldte hozzá két tanítványát, hogy személyesen neki tegyék fel ezt a kérdést.2Nincs megin-
dítóbb, mint a Keresztelő e kérdése, és nincs magasztosabb, mint az Úr válasza! Magát a je­
lenetet azonban nem szükséges megvizsgálnunk. Az Úr válasza ekképpen hangzik: „Men­
jetek, és mondjátok el Jánosnak, amiket hallotok és láttok: vakok látnak, és bénák járnak,
leprások tisztulnak meg, és süketek hallanak, halottak tám adnak fel, és szegényeknek hir-
dettetik az evangélium.”3 Ez az „ország eljövetele", vagy helyesebben már itt is van ebben
az üdvözítő cselekvésben. A nyomorúság, az elesettség, a betegség legyőzése és megszün­
tetése, e hathatós tettek alapján Jánosnak meg kell éreznie, hogy új korszak köszöntött be.
A megszállottak meggyógyítása csak egy részét képezi Jézus üdvösséget adományozó cse­
lekvésének, de m aga Jézus küldetése értelmének és pecsétjének tartotta ezt. Tehát a nyomo­
rultakhoz, a betegekhez és a szegényekhez fordult, de nem erkölcsbíróként, és nyoma sem
volt benne negédes érzelmességnek. Nem sorolja csoportokba és osztályokba az embert érő
rosszat, nem kutatja hosszasan, vajon „megérdemli-e” a beteg a gyógyulást, és távol áll at­
tól is, hogy rokonszenvezzen a fájdalommal vagy a halállal. Sohasem állítja, hogy a beteg­
ség üdvös és hogy a rossz hasznos. Nem - a betegséget betegségnek és az egészséget egész­
ségnek nevezi. A rossz és a nyomorúság minden formáját iszonytatónak tartja, ami a sátán
országának része. Ám érzi magában az Üdvözítő erejét. Tudja, fejlődés csak úgy lehetsé­
ges, ha a gyengeség legyőzetik, ha a betegség gyógyírt talál.
De még nem mondottunk el mindent. Isten országa úgy jön el, hogy gyógyulást eredmé­
nyez, mindenekelőtt pedig úgy, hogy bűnöket bocsát meg. E ponton jutunk el teljesen Isten
országa mint bensőleg ható erő fogalmához. Amint magához hívja a betegeket és a szegé­
nyeket, magához hívja a bűnösöket is. Ez a hívás a leglényegesebb. „Az Emberfia azért jött,
hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet."4Csak itt tűnik ki, hogy nincs már helye sem­
minek, ami külsőleges és merőben jövőbeli: az egyén nyer megváltást, nem a nép vagy az
állam. Új embereknek kell támadniuk, s Isten országa egyidejűleg erő és cél. Ezek az embe­
rek a szántóföldben elrejtett kincset keresik,5 és meg is találják, eladják mindenüket és
megvásárolják az értékes gyöngyöt,6 megtérnek, és olyanok lesznek, mint a gyermekek,7de
éppen így nyernek megváltást, és lesznek Isten gyermekei, Isten hősei.

2 Mt 11.2 sk.
3 Mt 11,4 sk.
1 Lk 19,10.
5 Mt 13,44.
6 Mt 13,45 sk.
7 Mt 18,3.

62
 A KERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

Ebben az összefüggésben Jézus Isten országáról úgy beszélt, mint ahová erőszakkal hatol­
nak be,8 de úgy is, m int ami oly kitartóan és csendben növekszik, mint a m ustárm ag, és
termést hoz.9 Szellemi valóság, hatalom ez, amely betér az emberi lélekbe, és csak a lélek
erejével érthető meg. így hát, noha a mennyben is ott van, noha az isteni ítélet napjával fog
elérkezni, Jézus mégis ezt mondhatja erről az országról: „Nem itt van, vagy amott, közötte­
tek v an."10
A későbbiekben Jézus tanítványai nem m aradtak meg annál a szemléletnél, hogy az or­
szág Jézus üdvösséget adományozó cselekvésében már eljött és eljövőben van; továbbra is
merőben jövőbeli valóságként beszéltek róla. De az, amiről ténylegesen szó volt, nem vált
semmissé, mindössze m ásként nevezték el. Hasonló jelenség játszódott le e ponton, m in ta
„Messiás” fogalmának esetében. Mint majd látni fogjuk, aligha volt olyan pogánykeresz-
tény, aki azzal határozta volna meg a maga számára Jézus jelentőségét, hogy „Messiás­
n ak ” tekintette őt.
Az, ami az Isten országáról szóló igehirdetés lényegét alkotta, változatlan maradt. Há­
rom dologról van szó. Először is, ez az ország világfeletti, felülről származó adomány, ame­
lyet nem a természetes élet hoz létre. Másodszor, vallási érték - belső összefonódás az élő
Istennel. Harmadszor pedig, ez legfontosabb, sőt a döntő jelentőségű minden közül, amit
az ember csak megtapasztalhat: áthatja és uralja az ember teljes létét, mert bűnei bocsána­
tot nyertek, és nyom orúságának vége szakadt.
Ez az ország az alázatosokhoz jön el," és új, boldog emberekké teszi őket, s csak ez tárja fel
az élet értelmét és célját: így érezte maga Jézus, és így érezték tanítványai. Az élet értelmét
mindenkor csak valamely világfeletti valóság tárhatja fel; a természetes létezés vége ugyanis
a halál. Ám az élet, ha a halál martaléka, értelmetlen. E tény elől csak mesterkélt okoskodás­
sal lehet kitérni. Jelen esetben azonban Isten országa, az örökkévalóság belépett az időbe.
„Az örök világosság árad itt, s ád új fényt a világnak."12 Ez Jézus Isten országáról szóló ige­
hirdetése. Minden egyéb, am it hirdetett, kapcsolatba hozható ezzel; „tanításának” egésze fel­
fogható az országról szóló igehirdetésként. Még határozottabban megismerjük azonban ezt és
azt a valóságot, amelyre vonatkozik, ha megvizsgáljuk az előző előadásban jelzett második
témakört, s ennek nyomán behatóbban feltárjuk Jézus igehirdetésének alapvető vonásait.

2. Isten aty aság a és az emberi lélek végtelen m éltósága

A mai képzelet- és érzésvilág szám ára közvetlenül és világosan megérthetőek azok a Jézus
igehirdetésében szereplő gondolatok, amelyeket Isten m in t Atya és az emberi lélek végtelen
méltósága jelzésű témakörbe soroltunk. E ponton jelennek meg Jézus igehirdetésének azon

8 Mt 11,12.
5 Mz 13,31 sk.
10 Lk 17,21.
11 íPét 5,5.
12 Martin Luther: Gelobet se ist du Jesu Christ, Evangélikus Énekeskönyv (EÉ) 23,4.

63
 ADOLF VON HARNACK

sajátságai, amelyeket nyugvópontoknak és nyugalmat adó vonásoknak nevezek, s ame­

lyeket az istengyermekség gondolata fog össze. Nyugvópontoknak nevezem ezeket, hogy
megkülönböztessem az erőteljes és felrázó elemektől, noha felettébb nagy erőt rejtenek
magukban. De minthogy Jézus teljes igehirdetése visszavezethető erre a két elemre - Isten
mint Atya, és az a tény, hogy az emberi lélek oly nemes, hogy képes egyesülni vele, és egye­
sül is -, kitűnik, hogy az evangélium a legkevésbé sem a többi valláshoz hasonló pozitív
vallás, nem foglal magában semmiféle rendelkezést és részleges jelentőségű vonást, vagyis
hogy maga a vallás. Felette áll az evilág és a túlvilág, az ész és az elragadtatás, a m unka és
a világ megvetése, a zsidóság és a görögség között feszülő minden ellentéten és feszültsé­
gen. Mindenkinek a sajátja lehet, s egyetlen földi valóság sem zárja magába, vagy egyet­
lenhez sem kötődik szükségképpen. Világítsuk meg azonban közelebbről az istengyermek­
ség lényegét, úgy, am int arról Jézus gondolkodott, m ondásai négy csoportjának rövid átte­
kintésével Ezek a következők: 1. a M iatyánk;13 2. „Ne annak örüljetek, hogy a lelkek
engedelmeskednek nektek, inkább annak örüljetek, hogy a nevetek fel van írva a menny­
ben";1^ . „Ugye, a verébnek párja egy fillér, és egysem esik le közülük a földre Atyátok tud­
tán kívül? Nektek pedig a hajatok szálai is mind számon vannak tartva’’;15 4. „Mit használ
az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall”.16
Először is a Miatyánk. Jézus különösen jelentős pillanatban közölte ezt tanítványaival.17
Arra kérték, tanítsa meg őket imádkozni, am int János is m egtanította imádkozni tanítvá­
nyait. 18Erre válaszolva mondta el a Miatyánkot. Az emelkedettebb vallásokban az imádsá­
gok a legjelentősebbek. A Miatyánk azonban - s ezt mindenki érzi, ha nem úgy suhan át
lelkén, hogy gondolatai m ásutt járnak - olyasvalakitől származik, aki felülemelkedett
minden belső nyugtalanságon, vagy nyomban felülemelkedik rajtuk, am int Isten színe elé
lép. Már az Atya megszólítás feltárja annak az embernek a biztonságérzetét, aki tudja, Is­
ten oltalmában van, s kifejezi a meghallgattatás bizonyosságát. Nem azért imádkozik,
hogy heves követelésekkel ostromolja az eget földi javakért, hanem azért, hogy megőrizze
azt az erőt, amellyel már rendelkezik, s hogy biztosítsa Istennel való egységét, amelyben él.
Ezt az imát ezért csak úgy lehet elmondani, ha bensőleg tökéletesen összeszedjük m agun­
kat, s ha szellemünk kizárólag Istennel való belső kapcsolatunkra összpontosul. Minden
egyéb ima „könnyebb", vagy mert csekélyebb jelentőségű dolgokat foglal magában, vagy

13 Mt 6,9-13.
M Lk 10,20.
15 Mt 10,29 sk.
16 Mt 16,26.
17 Az igencsak kérdéses, hogy Lukács helyesen adja-e meg a M iatyánk elhangzásának alkalm át (lásd erről a
M iatyánkról szóló értekezésem et in Sitzungsberichten derPreuss. Akad. d. Wiss., jan u ár 21. 1904). Az
im ádság eredeti formája is valószínűleg csak a m egszólítást és a negyedik, ötödik és hatodik kérést foglal­
ta magában, a többi (ami nem azonos Máténál és Lukácsnál) a gyülekezet kiegészítése (i. m.). Ám e kiegé­
szítések forrása is Jézus igehirdetése, s feltárják, miként imádkozott. A kritika nyomán ráadásul sokré­
tűbb képet nyerünk, minthogy megtudjuk, milyen h a tá st gyakorolt Jézus imája tanítványainak körére.
Ennek értelmében az alább elm ondottakat némileg helyesbítenem kell.
18 Lk 11,1.

64
 A K ERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

mivel olyan összeállítású, hogy valamiképpen magával ragadja az érzéki fantáziát. Ezzel
az imával ellenben elhagyunk mindent, s abba a magasságba emel bennünket, ahol a lélek
egyedül van az ő Istenével.19Mindamellett a földi'Világgal sem szakít teljesen, az ima má­
sodik fele teljes egészében a földi dolgokhoz kapcsolódik. Ám ezek az Örök fényében áll­
nak. Hiába is keresünk itt olyan kéréseket, amelyek rendkívüli kegyelmi adományokra,
különleges - akár lelki - ajándékokra vonatkoznak. „Ezek is mind m egadatnak nektek. ”20
A név, az akarat, Isten országa - ezek a nyugvópontot jelentő és állandó vonások kiterjed­
nek a földi viszonyokra is. Elmosnak minden önös, minden alacsony tényezőt, s ezek tü k ­
rében csak négy dolog marad, ami miatt könyörögni érdemes: a mindennapi kenyér, a min­
dennapi bűn, a m indennapi kísértés és az életben ártó Rossz. Az evangéliumokban semmi
sem tárja fel szám unkra határozottabban, hogy mi az evangélium, s hogy miféle érzületet
és lelkiállapotot fakaszt, mint a Miatyánk. Azoknak, akik az evangéliumot aszketikus,
eksztatikus vagy szociológiai m eghatározottságúként lekicsinylik, szintén a Miatyánkkal
felelhetünk meg. E szerint az ima szerint az evangélium azt jelenti, hogy Isten gyermekei
vagyunk életünk minden vonatkozásában, hogy bensőleg egyesülünk Isten akaratával és
Isten országával, hogy az örök javak birtokában, és a rosszal szemben élvezett védelmet il­
letően boldog bizonyosság tölt el bennünket.
Most pedig vizsgáljuk meg következő szavait: „Ne annak örüljetek, hogy a lelkek enge­
delmeskednek nektek, inkább annak örüljetek, hogy a nevetek fel van írva a m ennyben.”21
Itt is különös erővel jelenik meg az a gondolat, hogy ebben a vallásban a leglényegesebb az
a tudat, hogy Isten oltalmában vagyunk. A legnagyobb tettek, az e vallás erejében végbevitt
cselekedetek, mind-mind nem érnek fel azzal az alázatos és büszke bizodalommal, hogy az
időben és az örökkévalóságban Isten atyai védelme óv bennünket. Mi több - a vallási ta­
pasztalat hitelessége, sőt ténylegessége nem határozható meg sem a felfokozott érzelmek,
sem a nagyszabású, érzékelhető tettek alapján, csakis annak az örömnek és annak a béké­
nek a révén, amely eltölti azt a lelket, amely képes kimondani: „Atyám".22
De mit gondolt Jézus, meddig terjed Isten atyai gondviselése? Erre felel a harm adik mon­
dás: „Ugye, a verébnek párja egy fillér, és egy sem esikle közülük a földre Atyátok tudtán
kívül? Nektek pedig még a hajatok szálai is mind számon vannak tartva.1,23Amekkora a fé­
lelem, sőt amekkora az élet köre - beleértve a természet legkisebb m egnyilvánulását is
addig kell terjednie annak a bizodalomnak is, hogy Isten tart kezében mindent.24 A vere­
bekről,25 a mezők liliomairól26 szóló m ondásait azért intézte tanítványaihoz, hogy meg­

19 „[A] lélek egyedül az ő Istenével1' - ez igaz annak ellenére, hogy az imádság többes szám ban van megfo­
galmazva.
20 Mt 6,33.
21 Lk 10,20.
22 Mt 26,39.42.
23 Mt 10,29.
21 Paul Gerhard: Befiel du deine Wege, EÉ 361,7.
25 Mt 10,29.
26 Mt 6,28.

65
 ADOLF VON HARNACK

szüntesse félelmüket a rossztól és a haláltól. Meg kell tanulniuk, hogy m indenütt az élet­
ben s a halálban is felismerjék az élő Isten kezét.
Végül - s ez a mondás már nem meglepő szám unkra - a következő szavaival a lehető
legnagyobb méltósággal ruházta fel az embert: „Mi használ az embernek, ha az egész vilá­
got megnyeri, lelkében pedig kárt vall?"27 Aki a föld és az ég urát Atyjának szólíthatja, az
felette áll az égnek és a földnek, s értékesebb, mint a világ egésze. Ám ebben a magasztos
kijelentésben komoly figyelmeztetés rejlik, olyan adomány, amely feladat is egyben.
Mennyire más volt a görögök tanítása. Igaz ugyan, hogy már Platón is zengte a szellem
magasztos dalát, megkülönböztette a szellemet a jelenségek világától, s vallotta örök ere­
detét. Ám ő a megismerő szellemről beszélt, amelyet szembeállított a tehetetlen és vak
anyaggal, s üzenete a bölcseknek szólt. Jézus Krisztus megszólít minden szegény lelket, így
szól mindenkihez, akinek emberi arca van: az élő Isten gyermekei vagytok, és nemcsak
szám talan verébnél vagytok értékesebbek,28 de többek vagytok, mint az egész világ. Nem­
régiben azt olvastam,29 a valóban nagy emberek értéke abban áll, hogy növelik az emberi­
ség egészének értékét. Igaz, a nagy emberek jelentősége az, hogy növelték a - természet ho­
mályos mélyéből felemelkedő - emberiség értékét, vagyis folytonosan érvényre juttatták.
De csak Jézus Krisztus révén tárult fel minden egyes emberi lélek értéke, s ezt már senki
nem teheti meg nem történtté. Akárhogy is foglaljunk állást vele szemben, nem tagadhat­
juk, hogy a történelemben ő emelte ebbe a m agasságba az embert.
Ennek a szemléletnek az alapja az értékek átértékelése. Az önnön javaival kérkedőt bo­
londnak nevezi,30 következő szavai azonban mindenkihez szólnak: „Aki elveszti életét, az
megtalálja azt”,31 sőt azt is állítja: „Aki gyűlöli életét, megőrzi azt."32 Ez az értékek átértéke­
lése, amelyet korábban is többen sejtettek, amelynek igazságát mintegy fátylon keresztül
látták, amelynek megváltó erejét - ezt a boldogító titkot - már érezték. Jézus volt az első,
aki nyugodtan, egyszerűen és bizonyossággal szólt róla, m intha olyan igazság lenne,
amely egészen magától értetődik. Ez páratlan személyének pecsétje: a legmélyebb és a leg­
lényegesebb tartalmakról is tökéletes egyszerűséggel szól, m intha nem is lehetne másképp,
mintha magától értetődne, amiről beszél, m intha csak azt idézné fel, am it amúgy is min­
denki tud, mivel a lélek mélyén él.
Isten mint Atyánk, aki gondot visel ránk, akinek gyermekei vagyunk, az emberi lélek
végtelen méltóságú - mindebben benne rejlik az egész evangélium. De világosan kell lát­
nunk, mily paradox mindez, sőt a vallás paradox természete csak itt jelenik meg a maga
teljességében. Az érzéki tapasztalás és az egzakt tudás felől tekintve minden vallásos meg­
nyilvánulás - nem csak a vallások - paradox. Olyasvalami jelenik meg itt, ráadásul a leg­

27 Mt 16,26.
28 Mt 10,31.
29 Már nem emlékszem, kitől szárm aznak ezek a szavak. [Az idézett gondolat F. D. E. Schleierm acher/t nagy
emberfogalmáról szóló beszédéből való (1826. január 24.).]
30 Lk 12,20.
31 Mt 10,39.
32 Jn 12,25b.

66
 A KERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

főbb jelentőségűként, ami nem hozzáférhető az érzékek szám ára,'és ellentmond a tárgyi
valóságnak. Valamiképpen azonban minden egyéb vallás olyannyira össze van fonódva a
világgal, hogy részben földi ésszel is érthetőek, illetve anyagukban rokonok valamely meg­
határozott korszak szellemi viszonyaival. De mi lehet kevésbé érthető, mint a következő
szavak: a hajatok szálai is számon vannak tartva;33 a világon túlm utató méltóságotok van,
olyasvalaki kezeire bízhatjátok magatokat, akit senki sem látott. Vagy értelmetlenek ezek
a szavak, vagy pedig a legkövetkezetesebb vallásról van szó, amely már nem pusztán az ér­
zéki élet jelentéktelen összetevője, nemcsak egyes részeinek átszellemülése, hanem azzal a
szuverén igénnyel lép fel, hogy csakis és kizárólag ő tárja fel az élet alapját és értelmét. Ere­
je alá veti a sokszínű jelenségvilág egészét, és szembeszáll vele, ha az az egyetlen valósá­
gos világnak tartja magát. Csupán egyetlen tapasztalatot fogantat, ebben azonban új világ­
képet támaszt: megjelenik az örök, az időbeli a cél szolgálatában álló eszközzé váliky az
ember eredendően az örökhöz tartozik. Ez volt Jézus elgondolása, s ha bármit is kihagyunk
ebből, máris semmissé tesszük. A gondviselés gondolatát egyképpen kiterjeszti az emberi­
ségre és a világra, az ember eredetét visszavezeti az örökkévalósághoz, az istengyermeksé­
get olyan adom ányként hirdeti, amely feladatot is ró az emberre - mindezzel erővel ruház­
ta fel és végpontjára juttatta a vallás tapogatózó és dadogó próbálkozásait. Újfent kiemel­
jük: akárhogy is foglaljunk állást személyével, üzenetével kapcsolatban, kétségtelen, hogy
vele kezdődően emelkedett az emberi nem méltósága. Mi magunk is többre becsüljük már
egymást. Az ember tisztelete, tudatos-e ez, vagy sem, Istennek, Atyánknak gyakorlatban
jelentkező elismerése.

3. A nagyobb ig azságosság és a szeretet parancsolata

Ez a harm adik témakör, s az egész evangélium összefoglalható ebben. Erkölcsi üzenetnek

is tekinthetjük, anélkül hogy ezzel leértékelnénk. Népe körében Jézus eleve gazdag és mély
erkölccsel találkozott. Elhibázott, ha a farizeus erkölcsöt pusztán a szembeötlő kazúisz-
tikus és kicsinyes megnyilvánulásai alapján ítéljük meg. Minthogy összefonódott a kul­
tusszal, és megmerevedett a szertartások sűrűjében, a szentség morálja egyenesen tulaj­
don ellentétébe csapott át, de még nem nyelt el mindent halálos üresség, a rendszer mélyén
még rejlett némi élet. Azoknak, akik kérdéssel fordultak hozzá, ekképpen válaszolhat:
„Van törvényetek, tartsátok meg; ti tudjátok a legjobban, mit kell tennetek, a törvény fog­
lalata, am int ti is mondjátok, az Isten és a felebarát szeretete."3,1Mindamellett Jézus evan­
géliuma összegezhető sajátos erkölcsi gondolatainak keretében is. Ezt négy szempontból
mutatjuk ki.
Először is, Jézus élesen elhatárolja az erkölcsöt a külsőleges kultusztól és a techni­
kai-vallásos cselekményektől. H atározottan elvetette az istentiszteleti szertartásokhoz
kötődő „jócselekedetek” célzatos és önös gyakorlatát. Felháborodva űzött gúnyt azokból,

33 Mt 10,30.
34 Vö. Mt 22,34-40.

67
 ADOLF VON HARNACK

akik nyomorogni hagyták felebarátjukat, sőt szüleiket, de ajándékot küldenek a temp­

lomnak. E vonatkozásban nem ismert megalkuvást. A szeretet, az irgalom önmagukban
hordják céljukat; eltorzul és értéket veszti mindkettő, ha nem a felebarát szolgálata.
Másodszor, erkölcsi kérdésekben mindig a gyökerekig, vagyis az érzületig megy vissza.
Kizárólag ennek alapján érthető az, amit „nagyobb igazságosságnak"35 nevez. A „na­
gyobb" igazságosság olyan igazságosság, amely akkor is fennáll, ha a mércét a szív mélyé­
re helyezzük. Látszólag ez is egészen egyszerű, s magától értetődik. Ezt az igazságot mind­
amellett éles formában fogalmazta meg: „A régieknek m egm ondatott... Én pedig azt mon­
dom nektek."36 Tehát mégis új tanításról volt szó; tehát tudta, hogy ilyen következetes­
séggel és szuverenitással még senki sem nyilvánította ki ezt. Az úgynevezett hegyi beszéd37
tekintélyes részét az a beszéd alkotja, amelynek során áttekinti az emberi kapcsolatok és
az emberi vétkek nagy csoportjait, s m indenütt az érzületre világít rá, és ennek alapján ítéli
meg a cselekedeteket, s ehhez kapcsolja a mennyet és a poklot.
Harmadszor, mindazt, amit kiemelve az önösség és a szertartások köréből erkölcsösnek
ismert el, egyetlen alapra és egyetlen mozgatórugóra vezetett vissza - a szeretetre. Más ala­
pot nem ismer, a szeretet pedig mindenkor egyazon szeretet, akár a felebarátra,38 akár a
szam aritánusokra,39 akár az ellenségre10 irányul. A szeretet eltölti az egész lelket, ez marad
meg, ha a lélek meghal önm aga szám ára. Ebben az értelem ben a szeretet már az új élet.
A szeretet azonban mindig szolgál; 11 csak ilyenként létezik, és csak ilyenként élő.
Negyedszer, már láttuk, Jézus kiemelte az erkölcsöt minden olyan összefüggésből,
amelynek eredendően nem része, még a nyilvános vallással fennálló kapcsolatból is. Nem
értették tehát félre, akik azt állították, az evangélium az általános erkölcsöt foglalja magá­
ban. M indazonáltal létezik egy döntő jelentőségű tényező, amelynek kapcsán Jézus össze­
kapcsolja az erkölcsöt a vallással. Ezt azonban nem könnyű megragadnunk. Ha a boldog-
m ondásokat tekintjük, talán leginkább alázatnak nevezhetnénk: Jézus azonosnak tartotta
az alázatot és a szeretetet. Az alázat nem egy az erények sorában, hanem teljes befogadás,
a belső rászorultság kifejeződése, Isten kegyelmére és m egbocsátására irányuló kérés,
vagyis feltárulkozás Isten előtt. Ez az alázat, vagyis az az istenszeretet, amelyre m i ma­
g u n k képesek vagyunk, Jézus szerint - gondoljunk csak a farizeusról és a vámosról szóló
példabeszédre42 - a benső állandó jóra irányultsága. Ez fakaszt és ez bontakoztat ki min­
den jót. „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezők­
nek"43- ez egyidejűleg a szeretet és az alázat imádsága. Ez a forrása tehát a felebarát szere-

35Mt 5,20.
36 Mt 5,21.27 sk. 33 sk.
37 Mt 5,1-7.
38 Mt 19,19.
39 Lk 10,27.36 Sk.
40 Mt 5,44.
41 Gál 5,13.
42 Lk 18,9-14.
43 Mt 6,12.

68
 A KERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

tetének is; a lelki szegények,44 az éhezők és a szomjazok45azonosak a békét teremtőkkel és

az irgalmasokkal.46
Jézus ebben az értelemben kapcsolta össze az erkölcsöt és a vallást. Ebben az értelemben
nevezhető a vallás az erkölcs lelkének, az erkölcs pedig a vallás testének. Ennek alapján
válik érthetővé, miként vonhatta össze Jézus Isten és a felebarát szeretetét úgy, hogy azonos­
sá váltak: a felebarát szeretete az alázatban élő istenszeretet egyetlen földi megvalósulása.
Jézus azzal, hogy a nagyobb igazságosságról és a szeretet új parancsolatáról szóló ige­
hirdetését e négy lényegi gondolat keretében fejtette ki, olyképpen körvonalazta az erköl­
csöt, ahogy előtte még senki. Ha pedig ködbe vészni látszik számunkra, hogy pontosan miről
is beszélt, mélyedjünk el újra meg újra a hegyi beszéd boldogmondásaiban. Ezek m aguk­
ban foglalják etikáját és vallását, a gyökerekig hatolva, és mentesen minden külsőleges és
másodlagos jelentőségű tényezőtől.

44 Mt 5,3.
45 Mt 5,6.
46 Mt 5,7.9.

69
 ÖTÖDIK ELŐADÁS

Legutóbbi előadásom végén a boldogmondásokra utaltam, és röviden rám utattam , hogy

különösen megragadó módon tárják fel Jézus vallását. Egy másik szakaszt idézek most
emlékezetükbe, amelyből látható, hogy Jézus szerint a felebaráti szeretet és az irgalmasság
a vallás voltaképpeni megvalósítása. Egyik utolsó beszédében az ítéletről szólt, és egy pél­
dabeszédben szemléletesen megvilágította értelmét. Ez a pásztorról szól, aki elválasztja
egymástól a juhokat és a kecskéket.1Az elválasztás alapját azonban kizárólag az irgalmas­
ság kérdése képezi. Ez a kérdés a következő formát ölti: adtak-e ételt és italt az emberek
Jézusnak, m eglátogatták-e őt magát; vagyis e kérdés vallási kérdésként jelenik meg.
A paradoxont azután a következő kijelentés oldja fel: „Amikor m egtettétek ezeket akár­
csak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg. "2 Ennél világosabban nem
lehet szem eié tárni, hogy Jézus szerint az irgalm asság a leglényegesebb, s hogy a gyakor­
lását jellemző érzület a helyes vallási m agatartást is szavatolja. Hogy miért? Mert az em­
ber ezen erény gyakorlásában isten példáját követi: „Legyetek irgalmasok, am int Atyátok
is irgalm as.”3 Isten uralkodói jogát az gyakoroíja, aki irgalmas, mivel Isten igazsága nem a
„szemet szemért, fogat fogért”4 szabályát követi, hanem irgalm asságának hatalm a hatá­
rozza meg.
Álljunk meg itt egy rövid időre. Hallatlan előrelépés volt a vallás történetében, új vallás
m egalapítását jelentette, amikor egyfelől Görögországban költők és gondolkodók révén,
másfelől Palesztinában a prófétáknak köszönhetően megjelent az igazságosság és az igaz­
ságos Isten eszméje, s átalakította az áthagyományozott vallást. Az istenek emelkedetteb­
bé és erkölcsösebbé váltak, a háborúkat indító és kiszám íthatatlan Jehova szent lénnyé
vált, s ítéletére mindenki - bár félelem és rettegés közepette - ráhagyatkozhatott. A vallás
és az erkölcs mindeddig egymástól elkülönülő szférája egészen közel került egymáshoz, hi­
szen „az Istenség szent és igazságos”. Ami ekkor kibontakozott, nem más, mint a m agunk
történelme, tekintve hogy magasabb értelemben egyáltalán nem létezne „emberiség", nem
létezne „világtörténelem" eme döntő jelentőségű változás nélkül. Ennek legközvetlenebb
következménye a következő maximában foglalható össze: „Amit nem akartok, hogy az
emberek veletek tegyenek, ti se tegyétek.” Bármily száraznak és egyszerűnek tűnjék is ez a

1 Mt 25,33.
2 Mt 25,40.
3 Lk 6,36.
4 Mt 5,38.

70
 A K ERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

szabály, hatalm as erkölcsnemesítő ereje van, ha kiterjesztjük valamennyi emberi kapcso­

latra, és komolyan vesszük.
Ám mégsem foglal m agában mindent. A végső lehetséges és szükségszerű előrelépés
csak akkor következett be - ami ismét új vallásalapítást jelent amikor az igazságosság
alárendelődött az irgalmasságnak, amikor szuverénné vált a testvériességnek és a feleba­
rát önfeláldozásra is képes szolgálatának a gondolata. A maxima ezúttal is száraznak tű­
nik - „Amit szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjé-
tek velük"5 -, ám ha helyesen értjük, a legmagasztosabb tartalm at fedezhetjük föl benne, s
azt, hogy új gondolkodásmód és az élet új értékelése rejlik benne. „Aki elveszti életét, az
megtalálja azt’’6- e z a gondolat közvetlenül ehhez kötődik, s így az értékek átértékelését je­
lenti, amelyet az a bizonyosság éltet, hogy a valódi élet nem az e világi életnek a része és
nem az érzéki lét körébe tartozik.
Remélem, habár mégoly röviden is, sikerült igazolnom, hogy Jézusnak a „nagyobb igaz­
ságosság’’7 és a „szeretet új parancsa’’8 alatt összefoglalt gondolatai tanításának egészét
m agukban foglalják. Az a három témakör, amelyet meghatároztunk - Isten országa, Isten
m int Atya és az emberi lélek végtelen méltósága, a szeretetben megnyilvánuló „nagyobb”
igazságosság -, voltaképpen azonosak. Isten országa ugyanis végső soron nem más, mint
az a kincs, amelyet a lélek az örök és irgalmas Istenben birtokol, s ennek alapján néhány
vonással kifejthető az, am it a kereszténység Jézus mondásait követve reményként, hitként
és szeretetként9 felismert, és ma is vall.

Lépjünk tovább. Megrajzoltuk m ár Jézus igehirdetésének alapvető vonásait, s most, é m á­

sodik szakaszban arra teszünk kísérletet, hogy megvizsgáljuk az evangélium legfőbb vo­
natkozásait. Hat szempontot, illetve kérdést emelünk ki, amelyek, minthogy valóban a leg­
lényegesebbek, minden korban a legnagyobb horderejűnek számítottak. S ha az egyháztör­
ténet során egyik-másik kérdés néhány évtizedre háttérbe is szorult, mindig felbukkant
újra, mégpedig kétszeres erővel. A következőkről van szó:

1 . Az evangélium és a világ, avagy az aszkézis kérdése.

2. Az evangélium és a szegénység, avagy a szociális kérdés.
3. Az evangélium és a jog, avagy a földi intézmények kérdése.
4. Az evangélium és a munka, avagy a kultúra kérdése.
5. Az evangélium és Isten Fia, avagy a krisztológia kérdése.
6. Az evangélium és a tanítás, avagy a hitvallás kérdése.

E h at kérdés alapján, melyek közül az első négy összetartozik, a következő kettő pedig
önálló, remélhetőleg felvázolhatom Jézus igehirdetésének legfőbb vonatkozásait.

5 Mt 7,12.
6 Mt 10,39.
7 Mt 5,20.
8 ]n 13,34.
9 lKor 13,13.

71
 ADOLF VON HARNACK

i. Az evangélium és a világ, avagy az aszkézis kérdése

Széles körben elterjedt nézet - legfőképp a katolikus egyházakra jellemző, és napjainkban

számos protestáns is osztja hogy az evangélium alapvetően és központi tanításainak
tükrében menekül a világtól, és aszketikus jellegű. Vannak, akik egyetértéssel és csodálattal
hirdetik ezt a „felismerést”, sőt odáig mennek, hogy azt állítják, a valódi keresztény vallás ér­
téke és jelentősége, akárcsak a buddhizmus esetében, teljes egészében világtagadó jellegében
áll. Mások azért hangsúlyozzák az evangélium világnak hátat fordító tanításait, hogy iga­
zolják, összeegyeztethetetlen a modern erkölcsi alapelvekkel, és ezért hasznavehetetlen. Sa­
játos10 megoldást találtak a katolikus egyházak, mely voltaképpen kétségbeesésüket leplezi
le. Elismerik, mint mondottam, az evangélium világtagadó jellegét, s ennek megfelelően azt
tanítják, hogy a voltaképpeni keresztény élet csak a szerzetesség- a „vita religiosa” - formá­
jában jelenik meg, mindamellett „elégségesnek" ismernek el egy olyan „alacsonyabb” ke­
reszténységet, amelynek nem része az aszkézis. Erre a különös engedményre nem szükséges
hosszabban kitérnünk: az az elgondolás, mely szerint Krisztus követése kizárólag a szerzete­
sek szám ára lehetséges, katolikus tanítás. Hasonlóképpen vélekedett századunk egy nagy fi­
lozófusa és még nagyobb írója: Schopenhauer csakis azért szól elismeréssel a kereszténység­
ről, mert nagy aszkétákat nevelt, olyanokat, mint Szent Antal vagy Szent Ferenc. A keresz­
tény igehirdetés egyéb tartalm ait hasznavehetetlennek és megütköztetőnek tartja. Scho-
penhauernélnjóval mélyebb szemléletről tanúskodva s az érzékenység és a nyelvi kifejezés
megragadó erejével emelte ki Tolsztoj az evangélium aszketikus és világtól elforduló voná­
sait, s követésükre szólítva összefoglalta őket. Tagadhatatlan, hogy az evangéliumból merí­
tett aszketikus eszménye emberközeli és határozott, s magában foglalja a felebarát szolgála­
tát; mindamellett nála is a világtól való elfordulás a legmeghatározóbb. „Művelt főink” ezreit
rázzák meg elbeszélései, ám valójában örömmel teljes megnyugvás tölti el őket, amiért a ke­
reszténység azonos a világtól való elfordulással, így ugyanis tudják, hogy rájuk nem vonat­
kozik. És joggal bizonyosak abban, hogy nekik adatott ez a világ, hogy javai és rendet bizto­
sító törvényszerűségei őket szolgálják. Ha pedig a kereszténység m ást követel, az csak ter-
mészetellenességét leplezi le. Ha nem képes erre az életre szóló célt adni, ha mindent átutal
valamiféle túlvilágra, ha értéktelennek tartja a földi javakat, s kizárólag a világtól való elfor­
duláshoz és szemlélődő élethez vezet, ellene hat mindazoknak, akikben tetterő él, sőt végső
soron minden természetesen gondolkodónak, akiknek meggyőződésük, képességeinket
azért,kaptuk, hogy használjuk őket, a föld pedig ránk bízatott, hogy műveljük és uraljuk."

10'Az.Ltt következőket ma inkább így fogalmaznám meg: „Sajátos megoldást találtak a katolikus egyházak,
mely voltaképpen kétségbeesésüket leplezi le. Elismerik ugyanis, hogy a keresztény életeszmény megva­
lósítható a világi életen belül is (a hit, a szeretet és a remény révén - állítja a római egyház), Jézus volta­
képpeni követését azonban azonosítják az aszkézissel (a szerzetességgel), csak ebben fedezik fel a keresz­
tény tökéletességet, s egyben úgy vélik, ez sokkal gyümölcsözőbb, és biztosabban vezet az örök életre. Ez­
által-azonban súlyos árnyék vetül a világban élt keresztény életre, s olyan elvi megfontolásokkal is
találkozunk, hogy a szerzetesi élet a voltaképpeni keresztény élet, az angyalszerű élet, minden egyéb
»alacsonyabb«, sőt éppen csak megengedett életforma."
11 ÍMóz 2,15.

72
 A KERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

Ám nem lehetséges, hogy az evangélium valóban világtagadó? Nagyon is ismert szaka­

szokra szokás hivatkozni, s ezek, úgy tűnik, m ásként nem is érthetők: „Ha a szemed bűnre
visz, vájd ki és dobd el magadtól; ha pedig a kezed visz bűnre, vágd le.”12 De idézhetjük a
gazdag ifjúnak adott választ is: „Menj el, add el vagyonodat, és kincsed lesz a menny­
ben, ”13, az önm agukat a mennyek országáért nemzésre képtelenné tevőkre vonatkozó sza­
vakat14vagy a következő mondást: „Ha valaki hozzám jön, de nem gyűlöli meg apját, anyját,
feleségét, gyermekeit, testvérét, sőt még a saját lelkét is, nem lehet az én tanítványom .”15
Jézus idézett és más szavai szerint akkor tehát egyértelmű, hogy az evangélium m indenes­
től világtagadó és aszketikus. E megállapítással azonban három megfontolást helyezek
szembe, amelyek más irányba m utatnak. Az első Jézus fellépésén és életmódján, illetve az
életre vonatkozó tanításain alapszik, a második a tanítványaira gyakorolt és az azok életé­
ben tükröződő hatáshoz kapcsolódik, míg a harm adik visszanyúl a korábbiakban az evan­
gélium „alapvető vonásairól" mondottakhoz.
1. Az evangéliumokban van Jézusnak egy különös mondása, mely így hangzik: „Eljött
Keresztelő János, aki nem eszik kenyeret, nem iszik bort, és azt mondjátok: ördög van benne.
Eljött az Emberfia, aki eszik és iszik, és azt mondjátok: íme, falánk és részeges ember."16
Egyéb ráragasztott csúfnevein kívül tehát falánknak és részegesnek bélyegezték. Ebből vi­
lágosan kitűnik, hogy m agatartása és életmódja egészen más hatást gyakorolt, mint a Jor­
dán partján bűnbánatot hirdető János. Kétségkívül a legtermészetesebben viszonyult az
életnek azokhoz az elemeihez, amelyekhez az aszkézis kapcsolódni szokott. Ott látjuk a
gazdagok és a szegények házaiban egyaránt, lakomákon vesz részt,17 nők18és gyermekek19
társaságában tartózkodott, a hagyomány szerint egy alkalommal menyegzőn is részt
vett.20 Engedi, hogy megmossák a lábát, s megkenjék a fejét.21 Továbbá kedvvel tér be Mária
és Márta otthonába, s nem kívánja,22 hogy elhagyják házukat. Nem szólítja el hivatásukból
és életállapotukból azokat sem, akiknél nagy örömére erős hitet talál.23 Nem hallunk arról,
hogy felszólítaná őket, hagyják el mindenüket, és kövessék őt. Szemmel láthatóan lehetsé­
gesnek, sőt helyesnek tartotta, hogy hitüket őrizve ott éljenek, ahová Isten helyezte őket.
tan ítv án y ai körét nemcsak az a néhány férfi alkotta, akiket közvetlen követésére szólított
fel. Isten gyermekeivel m indenütt találkozik, s legfőbb öröme, ha rájuk talál, és szavaival
megerősítheti őket. Ám tanítványait sem formálta szerzetesrenddé: nem szabta meg szá­

12 Mt 5,29.
13 Mt 19,21.
H Mt 19,12.
15 Lk 14,26.
16 Lk 7,33 sk.
'' Vö. Mt 9,10 stb.
18 Vö. Lk 8,1-3 stb.
19 Mt 19,13-15.
20 Jn 2,1-11.
21 Lk 7,38.
22 Lk 10,38-42.
23 Mt 8,13.

73
 ADOLF VON HARNACK

mukra, mit tehetnek mindennapjaik során. Aki elfogulatlanul olvassa az evangéliumokat,

és nem keres a kákán is csomót, szükségképpen felismeri, ez a szabad és eleven szellem
nem görnyed az aszkézis igája alá, s ennélfogva nem értelmezhetők mereven és nem álta­
lánosíthatók azok a kijelentések, amelyek esetleg erre utalnak. Ellenkezőleg, tágabb össze­
függésen belül és magasabb szemszögből kell ítéletet alkotnunk róluk.
2. Minden kétségen felül áll, hogy Jézus tanítványai nem tekintették mesterüket a világ­
tól elforduló aszkétának. A későbbiekben látni fogjuk, milyen áldozatot hoztak az evangé­
liumért, és milyen értelemben m ondtak le a világról - az azonban egyértelmű, hogy nem
helyeztek hangsúlyt semmiféle aszketikus gyakorlatra. Elismerték azt a szabályt, hogy a
munkás méltó a maga bérére,M és nem bocsátották el feleségüket. Péterről történetesen
tudjuk, hogy felesége elkísérte őt missziós útjaira.25 Ha eltekintünk a jeruzsálemi gyüleke­
zetnek a javak arányos birtoklása megszervezésére tett kísérletétől26- ezt pedig mellékesnek
tekinthetjük, a beszámoló hitelessége ugyanis bizonytalan, azonkívül ez a kezdeményezés
nem volt aszketikus jellegű - , az apostoli korban semmit sem találunk, ami kifejezett asz­
kéták közösségére utalna. Épp ellenkezőleg, az a meggyőződés élt mindenütt, hogy az em­
bernek a maga hivatásán és életállapotán belül, az adott feltételek között kell keresztény­
nek lennie. Mennyire ellentétes mindezzel kezdettől fogva a buddhizmus kibontakozása!
3. Emlékezetükbe idézem azt, am it Jézus leglényegesebb gondolataival kapcsolatban
m ondottunk. Az Istenben való bizalom, az alázat, a bűnbocsánat és a felebaráti szeretet ki­
jelölte körön belül nem lehet helye semmiféle egyéb maximának, legkevésbé, ha valamely
törvényhez kötődik. Ugyanakkor Jézus egyértelműen feltárja, milyen értelemben ellentéte
Isten országa a „világnak". „Ne aggódjatok'',27 „Legyetek irgalmasok, am int Atyátok is ir­
galm as”28 - aki ezekhez a kijelentésekhez azonos értékűként aszketikus megfontolásokat
rendel, az nem érti e mondások értelmét és emelkedettségét, az már nem érzi vagy még
soha nem is érezte, hogy lehetséges olyan szoros kapcsolat Istennel, amely messze fölötte
áll a világtól való elfordulás és az aszkézis minden kérdésének.
Ezen okoknál fogva el kell vetnünk azt az elgondolást, hogy az evangélium a világtól
való teljes elfordulás üzenete.
Jézus azonban három ellenségről beszél, s velük szemben nem menekülésre int, hanem
azt parancsolja, sem m isítsük m eg őket. Ez a három ellenség a mammon, az aggodalmasko­
dás és az önzés. Vegyék észre, nincs itt szó sem menekülésről, sem megtagadásról, olyan
küzdelem ez, amelyet az ellenség eltörléséig kell folytatnunk. A sötét hatalm aknak veresé­
get kell szenvedniük. Mammonon Jézus a szó legtágabb értelmében a pénzt és a földi java­
k at érti, amelyek azzal fenyegetnek, hogy úrrá lesznek rajtunk, és mások leigázására ösz­
tönöznek. A pénz ugyanis „összesűrűsödött hatalom ”.29Jézus ezért úgy beszél róla, mintha
ember lenne, m intha fegyveres lovag vagy király, sőt m intha maga az ördög volna. Erre vo­

24 Lk 10,7.
25 lKor 9,5.
26 ApCsel 4,32.
27 Mt 6,25.
28 Lk 6,36.
25 Ez a kifejezés Tolsztojtól származik.

74
 A KERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

natkoznak következő szavai: „Senki sem szolgálhat két úrnak.”30 Ha e mammon kincsei­
ből oly értékes lesz valami az ember számára, hogy hozzá kötődik a szíve,31 hogy reszket
minden veszteségtől, hogy többé nem kész önként lemondani róla,32 már rabságba esett.
Ezért ha a keresztény úgy érzi, ez a veszély fenyegeti, nem alkudozhat, hanem küzdenie
kell, sőt le kell győznie a mammont. Igaz, ha Jézus ma közöttünk beszélne, nem általáno­
san fogalmazna, és nem m ondaná mindenkinek, hogy hagyja el mindenét, ám ezrekhez
szólna ekképpen, s aggállyal tölthet el bennünket, hogy alig akad, aki úgy véli, magára kell
vonatkoztatnia e szavakat.
A második ellenség az aggodalmaskodás. Első pillantásra különösnek tűnhet, hogy Jé­
zus oly rettenetes ellenségnek nevezi. Ez - állítja - a „pogányokra" jellemző.33Jóllehet a Mi­
atyánkban így tanított imádkozni: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk m a”,34 az ef­
fajta bizalommal teljes kérést azonban nem nevezi aggodalmaskodásnak. Az aggodalmas­
kodás az, ami a m indennapok és a dolgok félénk rabszolgájává tesz bennünket, az, aminek
h atására lassanként behódolunk a világnak. Az aggodalmaskodást Isten elleni véteknek
tartja, hiszen ő gondot visel a háztetőn megülő m adarakra is.35Aláássa alapvető kapcsola­
tunkat mennyei Atyánkkal, aláássa gyermeki bizalmunkat, és így megmérgezi bensőnket.
E ponton - csakúgy, mint a mammon esetében - el kell ismernünk, nem vagyunk elég ko­
molyak és mélyen érzők ahhoz, hogy teljes egészében eleget tegyünk Jézus igehirdetésé­
nek. De kérdés, kinek van igaza, neki-e, aki kérlelhetetlenül állítja: „Ne aggodalmaskodja­
tok",36 vagy pedig nekünk, akik ennél gyengébbek vagyunk. Azt mindenesetre érezzük,
hogy az ember akkor igazán szabad, erős és legyőzhetetlen, ha legyűri és Istenre veti min­
den aggodalm át.37 Mi mindenre lennénk képesek, s micsoda erőnk lenne, ha nem aggodal­
maskodnánk!
S végül az önzésről kell beszélnünk. Jézus e vonatkozásban nem aszkézist kíván, hanem
azt, hogy tagadjuk meg önm agunkat, egészen odáig menően, hogy el is oldódunk önma­
gunktól. „Ha a szemed bűnre visz, vájd ki, ha pedig a kezed visz bűnre, vágd le.”38 Vala­
hányszor elhatalmasodik benned egy érzéki ösztön, és lealacsonyodsz, vagy úrrá lesz rajtad,
pusztítsd el - nem m intha a megcsonkítottak kedvesek lennének Isten előtt, hanem mivel
jobbik feledet m ásként nem tudod megóvni. Ez kemény beszéd. S ennek nem lehet eleget
tenni a szerzetesek által gyakorolt általános lemondással sem - ezután is maradhat minden
a régiben - , hanem csakis küzdelem és a döntő ponton gyakorolt eltökélt lemondás útján.
Ezekkel az ellenségekkel, a mammonnal, az aggodalmaskodással és az önzéssel szem­
ben önm egtagadást kell gyakorolnunk, s ez meghatározza, miként viszonyulunk az aszké-

30 Mt 6,24.
31 Vö. M t6,21.
32 Vö. Mt 19,22.
33 Mt 6,32.
34 Mt 6.11.
36 Mt 10,29.
36 Mt 6,25.
37 lPét 5,7.
38 Mt 5,29 sk.

75
 ADOLF VON HARNACK

zishez. Az aszkézis szerint minden földi javunk eleve értéktelen. Ha az evangéliumból el­
méletet gyárthatnánk, nem jutnánk erre az elképzelésre, hiszen „az Úré a föld és ami betöl­
ti”.39 De az evangélium alapján fel kell tennünk a kérdést: javaim lehetnek-e tulajdonom és
becsületem, barátaim és rokonaim, vagy pedig szakítanom kell velük? Noha Jézus egyes
m ondásai általános megfogalmazásban hagyományozodtak ránk, és minden bizonnyal
így is hangzottak el, Jézus beszédeinek átfogó tartalm a alapján mégis korlátoznunk kell ér­
vényüket. Az evangélium szent önvizsgálatot, kitartó éberséget és az ellenség elpusztítását
kívánja. Az azonban kétségtelen, hogyjézus sokkal átfogóbb önm egtagadást és lemondást
követelt, mintsem szám unkra kívánatos lenne.
Foglaljuk össze a mondottakat: a szó eredeti értelmében az evangélium nem aszketikus
jellegű, üzenete ugyanis az Istenbe vetett bizalmat, az alázatot, a bűnbocsánatot és az ir­
galm asságot hirdeti: ebben az emelkedett, magasztos körben semmi egyébnek nincs helye.
A földi dolgok továbbá nem az ördög tulajdonában vannak, hanem Istenéi - „Mennyei
Atyátok tudja, hogy minderre szükségetek van; felöltözteti a liliomokat, és táplálja az ég
m adarait".10 Az aszkézisnek egyáltalán nincs szerepe az evangéliumban. Az evangélium
azonban küzdelmet kíván, küzdelmet a mammonnal, az aggodalmaskodással és az önzés­
sel szemben, s olyan szeretetet kíván és gyújt, amely szolgál,41 ésjeláldozza önmagát.*2Az
evangélium szellemében ez a küzdelem és ez a szeretet az „aszkézis", s aki másfajta aszké-
zist tulajdonít Jézus evangéliumának, mindenestől félreérti azt. Nem ismeri fel m agasztos­
ságát és komolyságát; mert van komolyabb annál is, m int ha valaki „szétosztja egész va­
gyonát és testét tűzhalálra szánja”43 - az önm egtagadás44 és a szeretet.

2 . Az evangélium és a szegénység, avagy a szociális kérdés

Ez az evangélium második olyan vonatkozása, amelyet megvizsgálni szándékoztunk, s ez

szoros kapcsolatban van az elsővel. E ponton újfent korunk különböző elképzeléseivel ta­
lálkozunk, pontosabban két egymásnak ellentmondó elgondolással. Egyesek azt állítják,
hogy az evangélium lényegében a szegényeknek szóló nagyszabású szociális üzenet volt,
minden más vonása másodlagos - kortörténeti máz, korábbi hagyom ány vagy az első
nemzedékek eszközölte változtatás. Jézus eszerint jelentős szociális reformer volt, akinek
szándékában állt a mélységes nyomorban sínylődő alsóbb néprétegek felszabadítása.
Olyan szociális programot hirdetett meg, amely m agában foglalta minden ember egyenlő­
ségét, a gazdasági nyomorból történő m egszabadítást s a megváltást az elnyomástól és a
rossztól. Csakis így érthető személye, fűzik hozzá, és ilyen volt - mivel csak így érthető sze­
mélye, ilyen is volt. Évek óta jelennek meg efféle szellemű rövidebb-hosszabb írások az

39 Zsolt 24,1, idézve: lKor 10,26.

40 A szöveg a Mt 6,26.28 parafrázisa.
41 Vö. Gál 5,13.
42 Zsid 13,16.
43 lKor 13,3.
44 Vö. Mt 16,24.

76
 A KERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

evangéliumról, olyan jó szándékú fejtegetések, amelyek ilyképpen akarják megvédeni és

vonzóvá tenni Jézus Krisztust. Ám az evangéliumot lényegében szociális üzenetnek tartók
között olyanok is vannak, akik éppen ellenkező következtetésre jutnak. Annak igazolására
törekednek, hogy Jézus igehirdetésének a célja teljes egészében a gazdaság átalakítása, s
ezzel az evangéliumot utópisztikus, hasznavehetetlen programmá nyilvánítják. Jézus sze­
líd, ám bárgyú tekintettel nézett tehát a világra; az alsó, elnyomott népréteg köréből emel­
kedett fel, így osztotta a kisembereknek a hatalm asokkal és a gazdagokkal szemben táplált
bizalm atlanságát, gyűlölt minden nyereséghajhász üzelmet, nem ismerte fel a tulajdon-
szerzés szükségességét, s így programja célját abban jelölte meg, hogy általános szegény­
séget valósítson meg a „világban" - amely a szám ára azonos volt Palesztinával -, s a földi
nyom orúság ellentéteképp fölépítse a maga „mennyországát". Ez a program önm agában
megvalósíthatatlan és visszatetsző minden tetterős személyiség számára. Hozzávetőlegesen
ilyenformán vélekedik az evangéliumot szociális üzenettel azonosítók másik csoportja.
Ezzel a szemléletében egységes, ítéletében meghasonló csoporttal azonban ellentétes vé­
leményen vannak azok, akik egészen m ást szűrtek le az evangéliumból. Szerintük Jézus
minden közvetlen véleménynyilvánítása a korabeli gazdasági és szociális viszonyokkal
kapcsolatban, mi több, általában minden gazdasági kérdést illetően merő belemagyarázás.
Az evangélium nak semmi köze a gazdasági kérdésekhez. Jézus - állítják - kölcsönzött
ugyan képeket és példákat a gazdaság területéről, és személyesen is szívvel felkarolta a
nyomorultak, szegények és betegek ügyét, de teljességgel vallási meghatározottságú ige­
hirdetése és üdvösséget adományozó cselekvése a legkevésbé sem célozta ezek földi hely­
zetének enyhítését. Elvilágiasítjuk céljait és szándékait, ha szociális viszonyokra vonat­
koztatjuk őket. Nem kevesen vannak közöttünk, akik éppoly „konzervatívnak” tartják őt,
mint amilyenek ők maguk: nézetük szerint Jézus „Istentől rendeltként” elfogadta a kor va­
lamennyi szociális különbségét és jellegzetességét.
Láthatják, e ponton egészen eltérő hangok jelentkeznek, s a különböző álláspontokat
makacs elszánással védelmezik. Ha megkíséreljük a tényeknek megfelelő álláspont kiala­
kítását, előbb néhány megjegyzést kell tennünk magára a korra vonatkozóan.
Nem rendelkezünk kellően alapos ismeretekkel a Jézus korában és már jóval őt megelő­
zően Palesztinában uralkodó szociális helyzetről. Ennek néhány lényeges vonását azon­
ban megragadhatjuk, és elsősorban a következő két dolgot figyelhetjük meg:
1. Az uralkodó osztályok, amelyek közé mindenekelőtt a farizeusok és a - részben a vilá­
gi hatalom birtokosaival kapcsolatban álló - papok tartoztak, nemigen foglalkoztak a sze­
gény nép nyomorával. Nem lehetett sokkal rosszabb a helyzetük, mint a hasonló osztá­
lyoknak minden korban és minden nép körében, de rossz soruk volt. S mindehhez járult,
hogy a kultuszra és a kultikus „igazságosságra” irányuló figyelem elnyomta a szegények
iránti részvétet és irgalmasságot. A gazdagok hatalm askodása és szorongatása már
hosszú ideje a zsoltárosok és minden emberséges érzületű ember állandó és kimeríthetet­
len témája volt. Jézus sem beszélhetett volna úgy a gazdagokról, ahogyan beszélt, h a nem
hanyagolták volna el durván kötelességeiket.
2. Az elnyomott és szegény nép körében, a nyomor és a csapások hatalm as tömegében,
ama szám talan ember között, akik szám ára a „nyomor" sokszor csak az élet más megneve­

77
 ADOLF VON HARNACK

zése, sőt maga az élet volt, e népen belül tehát, s ezt biztosan tudjuk, léteztek olyan csopor­
tok, amelyek áhítattal és rendíthetetlen reménnyel hittek Istenük ígéreteiben és vigaszai­
ban, s alázattal és türelemmel várták megváltásuk napját. Sokszor túlságosan szegények
voltak ahhoz, hogy szert tegyenek csak a legegyszerűbb kultikus áldásokra és jótétemé­
nyekre is, elnyomták és elvetették őket, igazságtalan bántalm azást szenvedtek, s nem te­
kinthettek fel a templomra. De Izráel Istenére szegezték tekintetüket, s forró imákkal for­
dultak hozzá: „Őrálló, meddig tart még az éjszaka?"45 Őszintén és nyíltan feltárulkoztak Is­
ten előtt, s több zsoltárban és az ezekkel rokon későbbi zsidó irodalomban „a szegények”
kifejezés egyenesen az Izráel vigaszára várakozó nyíltszívű embereket jelöli. Ez a szóhasz­
nálat tehát létezett már Jézus korában, s ő magáévá is tette ezt. Ha tehát az evangéliumok­
ban „a szegények" kifejezéssel találkozunk, nem gondolhatunk minden további nélkül
azokra, akik anyagi szempontból szegények. Az anyagi értelemben vett szegénység s a val­
lási alázat és nyíltság (szemben a farizeusok kifinomult „erénygyakorlatával” és begyako­
rolt „igazságosságukkal") mindamellett Jézus korában voltaképpen nagymértékben egybe­
esett. Ha pedig ez volt a jellemző, érthető, hogy a magunk „szegény és gazdag” kategóriáit
nem alkalm azhatjuk meggondolatlanul erre a korra. Mindamellett nem felejthetjük el,
hogy a „szegény" kifejezésben rendszerint akkoriban is benne rejlett az anyagi értelemben
vett nyomor. Következő előadásunkban ezért azt kell majd megvizsgálnunk, milyen meg­
különböztetéseket tehetünk, illetve lehetséges-e feltárnunk Jézus szavainak értelmét a
„szegény" fogalmához kapcsolódó sajátos nehézségek ellenére. De már eleve táplálhatjuk
azt a reményt, hogy e ponton nem kell homályban m aradnunk - az evangélium ugyanis ra­
gyogó fényt vet erre a kérdésre is.

45 Ézs 2 1 ,1 1 .

78
 HATODIK ELŐADÁS

Legutóbbi előadásom végén utaltam az evangéliumban szereplő „szegényekkel" jelentkező

problémára. Azok a szegények, akikre Jézus rendszerint gondol, azonosak a nyíltszívűek-
kel, s ezért a róluk m ondottakat nem alkalm azhatjuk minden további nélkül általában a
szegényekre. Ezért abból az összefüggésből, amellyel most foglalkozunk, ki kell emelnünk
Jézus valam ennyi olyan mondását, amely egyértelműen a „lelki" szegényekre vonatkozik.
Ilyen például az első boldogmondás, akár Lukács, akár Máté változatának biztosítunk el­
sőbbséget. Az ehhez kapcsolódó boldogságmondások ugyanis igazolják, hogy Jézus a ben-
sőleg nyílt szegényekre gondolt. Ám nincs elegendő időnk ahhoz, hogy megvizsgáljunk
minden egyes vonatkozó mondást. Elégedjünk meg azzal, hogy néhány lényegre törő meg­
jegyzés segítségével megvilágítjuk a legfőbb szempontokat.
1. Jézus a földi javak birtoklását súlyos veszélynek tartotta a lélekre nézve, minthogy az
megkeményíti a szívet, földi gondok hálójába fon, és alacsony fényűzésre csábít. A gazdag
ember nehezen jut be a m ennyországba.1
2. Téves az a több formában is létező elgondolás, mely szerint Jézus mintegy általános
elszegényedést kívánt, hogy azután ezen a nyomorúságon építse fel a maga mennyorszá­
gát. Éppen ennek ellenkezője az igaz. Jézus a nyomort nyomornak, a rosszat rossznak ne­
vezte. A legkevésbé sem akarta előmozdítani ezt, szenvedélyesen és erőteljesen törekedett
arra, hogy legyőzze és megszüntesse. Tevékenysége ebben az értelemben is üdvösséget
adományozó cselekvés volt, vagyis a rossz és a nyomor elleni küzdelem. Mi több, szinte
úgy vélhetnénk, túlságosan nagynak tartotta a nyomor és a szegénység elnyomó erejét,
túlságosan nagy figyelmet szentelt neki, s az erkölcsi élet egészén belül túlságosan nágyje-
lentőséget tulajdonított az ezen állapottal hathatósan szembeszállni képes erőknek, a rész­
vétnek és az irgalmasságnak. Természetesen ez sem lenne helyes, hiszen ismer egy olyan
hatalm at, amelyet a nyomornál és szegénységnél is rosszabbnak tart - a bűnt, s egy olyan
erőt, amely felszabadítóbb a könyörületnél - a megbocsátást. Ezt illetően szavai és tettei
egyaránt teljesen egyértelműek. Bizonyos tehát, hogy Jézus sohasem törekedett a szegény­
ség és a nyomor fenntartására, hanem küzdött ellene, és másokat is erre szólított. Azok a
keresztények, akik az egyháztörténet során a koldulás terjesztése és az általános szegény­
ség érdekében léptek fel, vagy érzelgős módon kacérkodtak a nyomorral és a szegénység­
gel, jogtalanul hivatkoznak rá. Igaz, hogy mindazoktól, akik egész életüket az evangélium
hirdetésére és az ige szolgálatára akarják szentelni - de ezt nem kívánta mindenkitől, ezt

1 Vö. Mt 19,23.

79
 ADOLF VON HARNACK

Isten különleges elhívásának és adom ányának tartotta azt kívánta, hagyják el minden
tulajdonukat, azaz minden földi javukat, de ezzel még nem utasította őket koldulásra. El­
lenkezőleg, bizonyosak lehetnek abban, hogy meglesz kenyerük és táplálékuk. Hogy mi­
ként is értette ezt, azt egy olyan kijelentése világítja meg, amely történetesen nem található
meg az evangéliumokban, de Pál apostol közli az lKor 9-ben: „így rendelte az Úr is, hogy
akik az evangéliumot hirdetik, az evangéliumból éljenek.”2 Az ige szolgáitól, vagyis a
misszionáriusoktól azt kívánta, ne legyen semmijük, hogy teljesen hivatásuknak élhesse­
nek. De az nem volt célja, hogy koldulásra adják a fejüket. A Ferenc-rendiek félreértése ez,
amely talán kézenfekvőként adódik, mégis eltér Jézus elgondolásától.
Engedjék meg, hogy e ponton rövid kitérőt tegyek. Azok, akik a keresztény egyházakban
hivatásuk szerint vándorprédikátorok vagy az ige szolgái voltak a gyülekezeten belül,
rendszerint nem tartották szükségesnek, hogy kövessék az Úrnak a földi javaktól való
megválásra vonatkozó szavait.3 Amennyiben papokról, illetve lelkészekről, nem pedig
misszionáriusokról van szó, némi joggal felhozható ez ellen, hogy Jézus parancsa rájuk
nem vonatkozik, hiszen az ő feladatuk az evangélium terjesztése. Állítható továbbá az is,
hogy az Úrnak a szeretet parancsára vonatkozó tanításán kívül nem állítható fel semmiféle
kötelező erejű törvény, máskülönben sérelem esne a keresztény szabadságon, és korlátoz­
nánk a keresztény vallás am a m agasrendű jogát, hogy kibontakozásában elfogulatlanul
kövesse a történelem menetét. Feltehető mindamellett a kérdés, nem szolgálna-e nagyon is
a kereszténység javára, ha hivatás szerinti szolgái, a misszionáriusok és a lelkészek követ­
ték volna az Úr eme rendelkezését. Legalábbis szilárd alapelvük lehetne, hogy csak annyi­
ban törődnek tulajdonukkal és a földi javakkal* amennyiben nincsenek mások terhére,4
máskülönben megválnak mindettől. De meggyőződésem, hogy elérkezik az az idő, amikor
éppoly kevéssé fogják megtűrni ajóm ódú lelkészeket, mint az uralkodó papokat, annak kö­
szönhetően, hogy érzékenyebbek leszünk e vonatkozásban, s ez így van rendjén. Nem fog­
ják többé, a szó magasabb értelmében, illőnek tartani, hogy olyasvalaki prédikáljon meg­
nyugvást és elégedettséget a szegényeknek, aki maga jómódban él, és nagy gonddal gyara­
pítja vagyonát. Egészséges ember ugyan vigasztalhat beteget, de miként győzheti meg a
gazdag a nincstelent a javak értéktelenségéről? Gyülekezetének történelme során érvénye­
sülni fog még az Úr azon utasítása, hogy az ige szolgái mondjanak le a földi tulajdonról.
3. Jézus nem hirdetett olyan szociális programot, amely a szegénység és a nyomor ki­
küszöbölését és megszüntetését célozta volna, már ha ezen meghatározott rendelkezéseket
és előírásokat értünk. Jézus nem hálózta be magát a gazdasági és kortörténeti kérdésekkel.
Ha nem így tett volna, ha Palesztina szám ára mégoly üdvös törvények is hoz - mit ért vol­
na el ezzel? Egy ideig hasznosak lettek, majd elavultak volna, s csak megterhelték és zava­
rossá tették volna az evangéliumot. Óvakodnunk kell attól is, hogy az „akikér tőled, annak
adj”5 és a hasonló kijelentéseket tekintsük e törvények mértékének, e kijelentéseket ugyan­
is a kor és a konkrét helyzet alapján kell értelmeznünk. A kérő pillanatnyi szükségére vonat-

2 lKor 9,14.
3 Lk 12,33.
4 1Tessz 2,9.
5 Mt 5,42.

80
 A KERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

koznak, amelyet enyhít egy darab kenyér, egy korty víz, egy testet takaró ruhadarab. Ne fe­
ledjük, az evangélium Keletre, gazdaságilag meglehetősen elmaradott viszonyok közé vezet.
Jézus nem volt szociális reformer, olyannyira nem, hogy egy alkalommal a következőt mond­
ta: „A szegények mindig veletek lesznek",6 s ezzel - úgy tűnik - arra utalt, hogy a körülmé­
nyeket illetően nem lesz jelentős változás. Nem akart bíráskodni örökösödési kérdésekben, s
éppúgy elhárította volna, hogy a gazdasági és szociális élet ezernyi kérdésében döntést hoz­
zon, mint azt a felkérést, hogy útjára indítson egy örökösödési ügyet. Mindennek ellenére
újra meg újra kísérletet tettek arra, hogy az evangéliumból szociális programot vezessenek
le. Evangélikus teológusok is kísérleteztek ezzel, s kísérleteznek ma is. Ez a vállalkozás eleve
reménytelen és veszélyes, ám teljes zavart tám aszt és tűrhetetlen, amennyiben az evangéli­
umban található számos „hézagot” ószövetségi törvényekkel és programokkal „töltik ki”.
4. Egyetlen vallás, még a buddhizmus sem lépett fel oly erőteljes szociális üzenettel, s
azonosult vele oly nagy mértékben, mint az evangélium. Mégpedig azért, mert itt a „sze­
resd felebarátodat, m int önm agadat”7valóban komoly jelentéssel rendelkezik, mert Jézus e
szavakkal fényt bocsátott az élet valamennyi konkrét viszonyára, az éhség, a szegénység
és a nyomor világára, s végül mivel ezt a m axim át vallási, sőt az egyetlen vallási maxima­
ként határozta meg. Ismételten az utolsó ítéletről szóló példabeszédet idézem emlékezetük­
be,8 amelyben az ember elbírálásának és jövőjének a kérdése a felebaráti szeretet gyakorlá­
sának függvénye. Felhívom a figyelmüket a gazdag emberről és a szegény Lázárról szóló
példabeszédre is,9 és megemlítek még egy történetet, amely kevéssé ismert, mivel ebben a
formájában nem található meg a négy evangéliumban, csak a Héberek evangéliumában. Eb­
ben a gazdag ifjúról szóló történet ekképpen hangzik: „Egy gazdag ember így szólt az Úrhoz:
Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az életet? Ő így válaszolt: Ember, tartsd meg a törvényt és
a prófétákat. Az így felelt: Mindezt megtettem. Jézus ezt mondta neki: Menj, add el mindene­
det, oszd szét a szegények között, s jöjj és kövess engem. A gazdag elbizonytalanodott, s
nem tetszett neki, am it hallott. Az Úr pedig így szólt hozzá: Hogy mondhatod: megtartot­
tam a törvényt és a prófétákat, hiszen a törvényben az áll: szeresd felebarátodat, mint ön­
magadat. íme, számos testvéred, Ábrahám fiai, koszos, rongyokban hevernek és éhen hal­
nak, a te házad pedig tele gazdagsággal, és semmit sem adsz nekik belőle."
Látható, Jézus érzékelte a szegények anyagi nyomorát, s az ebből kivezető utat a „Sze­
resd felebarátodat, mint önm agadat" parancsából vezette le. Ne beszéljenek a felebaráti
szeretetről azok, akik eltűrik, hogy körülöttük emberek nyomorban tengődnek és halnak
meg! Az evangélium nem csak szolidaritást és segítségnyújtást h ird e t- ennek hirdetése ké­
pezi lényegi tartalm át.10 Ekképpen mélységesen szociális meghatározottságú, am int mély­
ségesen individualista is, mivel végtelen és önmagáért való értéket tulajdonít minden
egyes emberi léleknek. Az, hogy az evangélium közösséget és testvériességet hív életre,

6 Jn 12,8.
7 3Móz 19,18, idézve: Mt 19,19 stb.
8 Mt 25,31-46.
, Lk 16,19-31.
10 S. Hatch: Die GesellschafCsverfassung dér christlichen Kirchen im Altertum (németre fordította Harnack,
1883), utolsó bekezdés.

81
 ADOLF VON HARNACK

nem történelmének véletlenszerű jelensége, hanem lényegi összetevője. Az evangélium kö­

zösségbe akarja vonni az embereket, amely átfogja a teljes életet, és éppoly mély, mint az
emberi nyomorúság. Amint helyesen állították, az egymásnak feszülő érdekek alapján le­
hetségessé váló szocializmust a lelki egység tudatán alapuló szocializmussá kívánja alakí­
tani. Ebben az értelemben szociális üzenete felülmúlhatatlan. Az „emberhez méltó élet”
kérdésében, hála Istennek, az idők folyamán nagyban megváltoztak és csiszoltabbá váltak
az elképzeléseink. Ám Jézus is ismerte ezt a mércét. Egy alkalommal szinte elkeseredve
m ondotta önnön helyzetéről: „A rókáknak van barlangjuk és az égi m adaraknak van fész­
kük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania.”“ A lakhely, az elegendő mindennapi
kenyér, a tisz ta sá g - szót ejtett mindezekről a szükségletekről, s kielégítésüket szükségesnek
tartotta a földi élet szempontjából. Ha pedig valaki nem képes biztosítani ezeket önmagának,
a többieknek kell segítségére sietniük. Ennélfogva kétségtelen, hogy ma Jézus azok pártján
lenne, akik erőfeszítéseket tesznek a szegény nép súlyos helyzetének enyhítése és számukra
jobb életkörülmények megteremtése érdekében. Az erők szabadon kibontakozhatnak, „élni
és élni hagyni” - „élni és meghalni hagyni” lenne a helyesebb -: ez a megtévesztő elv éles
ellentétben áll az evangéliummal. S nem mint szolgáinkon kell segítenünk a szegényeken,
hanem mint testvéreinken. Végezetül pedig vagyonunk nem csak a miénk. Az evangélium
nem adott törvényszerű előírást arra vonatkozóan, hogy miként kell felhasználnunk, de
egyértelművé teszi, felebarátunk szolgálatában nem tekinthetjük m agunkat vagyonunk
birtokosának, csupán kezelőjének. Mi több, m intha úgy tűnne, Jézus lehetségesnek tartot­
ta emberek olyan kapcsolatát, amelyben a gazdagság mint magántulajdon végső soron
nem létezik. Ezzel azonban egy olyan kérdést érintettünk, amelyre nem könnyű választ ta­
lálnunk, s amely talán fel sem vethető, mivel e ponton már megjelenik Jézus eszkatológiája
és sajátos horizontja is. Nem is szükséges felvetnünk ezt a kérdést. A döntő az a lelkület,
amelyet Jézus tanítványaiban a szegénységgel és a nyomorral szemben támasztott.
Az evangélium szent komolyságú és megrázó erejű szociális üzenet, szolidaritást és test­
vériességet hirdet a szegények javára. Ez az üzenet azonban összekapcsolódik az emberi
lélek végtelen m éltóságának elismerésével, s az Isten országáról szóló igehirdetésbe ágya­
zódik. Azt is állíthatjuk, ezen igehirdetés tartalm ának lényegi összetevőjét alkotja. Mind­
amellett az evangéliumban nem szerepelnek a mindenkori körülmények erőszakos meg­
változtatására szólító törvények, rendelkezések vagy intések.

3. Az evangélium és a jog, avagy a földi intézm ények kérdése

Az evangélium és a jog kapcsolatának problémája két fő kérdést vet fel: 1. az evangélium

viszonya a világi hatalomhoz, 2. az evangélium viszonya általában a jogrendekhez,
amennyiben ezek fogalma tágabb a „világi hatalom nál”. Az első kérdésre könnyűszerrel
választ találhatunk, a m ásik összetettebb és nehezebb, s vele kapcsolatban nagymértékben
megoszló véleményekkel találkozhatunk.

11 Mt 8,20.

82
 A KERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

1. Jézus viszonya a világi hatalom hoz - szükséges-e még felhívnom a figyelmet arra,
hogy nem volt politikai forradalmár, s nem hirdetett meg politikai programot sem? Teljes
bizonyossággal tudta, hogy Atyja tizenkét légiónyi angyalt küldene segítségére, ha azt kér­
né,12ám nem kérte. Amikor királlyá akarták emelni, kitért ez elől.13Végül persze amikor he­
lyesnek látta, hogy az egész nép előtt a Messiásként jelenjen m eg -d ö n tését és annak meg­
valósítását közelebbről nem ismerjük -, királyként vonult be Jeruzsálembe, ám a jövendö­
lés alapján azt a megjelenési formát választotta, amely a lehető legjobban eltért a királyi
megjelenéstől. S hogy miként értelmezte messiási jogát, azt a kereskedők templomból való
kiűzése tárja fel. A templom m egtisztításával14 nem a politikai vezetéssel helyezkedett
szembe, hanem azok ellen fordult, akik hatalm i jogokat tulajdonítottak m aguknak a lelkek
felett. Minden nép körében kialakul a hivatalos vezetés mellett két, a hatalm at illetéktele­
nül gyakorló csoport is: a politikai m eghatározottságú egyház és a politikai pártok. A poli­
tikai m eghatározottságú egyház, a szó legtágabb értelmében és szám talan álarc leple alatt,
uralkodásra tör. M agának akarja a lelket és a testet, a lelkiismeretet és az anyagi javakat.
Ugyanez a céljuk a politikai pártoknak is, s mivel hangadó személyiségeik a nép vezetőivé
tornázzák fel magukat, olyan rém uralm at valósítanak meg, amely sokszor rosszabb, mint
a királyok önkényuralma. így volt ez Jézus idején Palesztinában is. A papok és a farizeusok
béklyóba verték a népet, és megölték lelkét. Ezzel a jogosulatlan hatalommal szemben Jézus
valóban felszabadító és üdítő tiszteletlenséget tanúsított. Fáradhatatlanul tám adta - sőt
küzdelme során a legszentebb haragra gerjedt - ezt a „hatalmat”, leleplezte farkaster­
mészetét és alakoskodását, s ítéletet hirdetett számukra. A maguk hatáskörén belül nem vi­
tatta illetékességüket: „Menjetek el, m utassátok meg magatokat a papoknak."15Amennyiben
valóban Isten törvényét hirdették, elismerte őket: „mindazt, amit mondanak, tegyétek
meg".16Ám éppen nekik mondja el a Mt 23-ban található szörnyű vádbeszédét: „Jaj nektek,
képmutató írástudók és farizeusok, mert hasonlók vagytok a meszelt sírokhoz, amelyek'kí­
vülről szépnek látszanak, de belül tele vannak halottak csontjaival és minden tisztátalan-
sággal."17 E lelki „hatalommal” szemben tehát tanítványait szent tiszteletlenségre nevelte, s
Heródes „királyról” is maró iróniával beszélt: „Menjetek, mondjátok meg annak á róká­
nak."18Ezzel szemben a tényleges hatalm at gyakorló v ezetéshez-m ár amennyire ezt erősen
korlátozott ismereteink alapján megítélhetjük - másként viszonyult. Elismerte ténylegesen
fennálló jogát, és soha nem vonta ki m agát hatálya alól. Az eskü tilalm át19 sem szabad úgy
értenünk, mintha a világi hatalom előtt tett esküt nem tartotta volna érvényesnek. Joggal
vélte úgy Wellhausen, csak egy csipetnyi elmeél kell ahhoz, hogy ne hibázzuk el a tilalom ér­
telmét. Másfelől óvakodnunk kell attól, hogy túlságosan pozitívként állítsuk be Jézus vi­

12 Mt 26,53.
13 Jn 6,15.
14 M t2 1 ,12-17.
15 Lk 17,14.
16 Mt 23,3.
17 Mt 23,27.
18 Lk 13,32.
19 Mt 5,34.

83
 ADOLF VON HARNACK

szonyát a világi hatalomhoz. Többnyire a következő gyakran idézett kijelentésére szokás

hivatkozni: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené."20 Csak­
hogy ezeket a szavakat gyakran félreértik. Hibásan értelmezzük őket, ha úgy véljük, Jézus Is­
tent és a császárt egymás mellett létező vagy egyenesen egymással bensőleg összekapcsoló­
dó hatalom nak tartotta. Jézus nem vélekedett így, éppen ellenkezőleg, különbségüket hang­
súlyozta. Isten és a császár két egészen eltérő terület ura. A szóban forgó vitás kérdést éppen
azzal oldotta meg, hogy erre a különbségre utalt, amely oly nagy, hogy konfliktus szóba sem
jöhet. Az ezüstpénz földi dolog, és a császár képe van rajta, tehát a császárnak kell adni. El­
lenben - hiszen így kell kiegészítenünk szavait - a lélek és belső erői egészen más jellegűek,
Isten uralkodik felettük. Jézus elejét akarta venni a különböző szférák összemosásának: ez a
legfontosabb. Ha ezzel már tökéletesen tisztában vagyunk, akkor azt is hozzáfűzhetjük, mi­
lyen jelentős az, hogy Jézus engedelmességre szólított fel a császár adókkal kapcsolatos kö­
veteléseivel szemben. Kétségkívül fontos, hogy tiszteletben tartotta a világi hatalmat, s má­
soktól is ezt kívánta, ám annak megítélése szempontjából szavai nem árulnak el semmit.
Ismerjük azonban Jézusnak a világi hatalom ra vonatkozó egy másik kijelentését is,
amelyet sokkal ritkábban idéznek, mindamellett az előbb idézettnél mélyebben feltárja, mi­
ként is vélekedett. Vizsgáljuk meg ezt röviden. Azért is fontos lesz szám unkra, mert átvezet
annak megvizsgálásához, miképpen viszonyult Jézus általában a jogrendekhez. A Márk
10,42-ben olvassuk: „Jézus odahívta tanítványait, és így szólt hozzájuk: Tudjátok, hogy
azok, akik a népek fejedelmeinek számítanak, uralkodnak rajtuk, és nagyjaik hatalmas-
kodnak rajtuk. De nem így van közöttetek, hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az le­
gyen szolgátok. ”2t Főként itt lehetnek tanúi az „értékek átértékelésének". Jézus fenntartás
nélkül megfordítja a bevett sémát: a nagyság és a vezető szerep a szám ára szolgálatot je­
lent. Tanítványai ne akarjanak uralkodni, legyenek mindenki szolgái. Ezután figyeljék
meg, miként vélekedett a korabeli vezető rétegről, vagyis a világi hatalomról. Funkciójuk
erőszakon alapszik, s ezért Jézus szerint nem esnek az erkölcsi megítélés körébe, sőt éppen
ellenkezőleg: „a hatalm asoknál ez már így van". Jézus azt követeli tanítványaitól, hogy ne
kövessék példájukat. A jog és a jogrend, amelyek erőszakon, merő hatalm on és annak gya­
korlásán alapulnak, nem rendelkeznek erkölcsi értékkel. Jézus ennek ellenére nem kíván­
ta, hogy fordítsunk hátat a világi hatalom nak, ám értéke, vagyis értéktelensége alapján
kell megítélnünk, és életünket más, vagyis az ellenkező alapokra kell építenünk: erőszak
alkalm azása helyett szolgálnunk kell. Ezzel pedig már általában a jogrendek kérdéséhez
érkeztünk. Minden jognak ugyanis - úgy tűnik - lényeges összetevője, hogy erőszakkal
szerez érvényt magának, ha megkérdőjelezik.
2. E ponton újfent két különböző szemlélettel találkozunk. Az elsőt újabban főként a lip­
csei Sohm képviselte Egyházjog című művében. E szerint a Tolsztoj felfogásával rokon el­
gondolás szerint a szellem világa lényegéből következően szemben áll a jog természetével,
s az evangélium és az azon alapuló közösség természetével ellentétes az, hogy az egyház­
ban jogrend alakult ki. Sohm odáig ment, hogy a korai egyház kibontakozását áttekintve

20 Mt 22,21.
21 Mt 10,42 sk.

84
 A K ERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

egyenesen úgy ítéli, a kereszténység bűnbe esett, amikor jogi rendelkezéseknek adott he­
lyet. M indazonáltal a maga területén nem akarta megingatni a jogot. Tolsztoj ellenben az
evangélium nevében tagadta a jog minden formájának létjogosultságát. Tanítása szerint
az evangélium legfőbb alapelve: soha, semmikor ne ragaszkodjunk jogainkhoz, és senki, a
világi hatalom se tanúsítson külső ellenállást a rosszal szemben. A világi hatalom nak és a
jognak egyszerűen meg kell szűnniük. Ezzel szemben mások kisebb-nagyobb meggyőző­
déssel azt állítják, hogy az evangélium védelmébe veszi a jogot és minden jogviszonyt, sőt
megszenteli és így az isteni szférába emeli őket. Röviden ezek az e ponton egymással szem­
ben álló elgondolások.
Ami az utóbbit illeti, nem kell rá sok szót vesztegetnünk. Gúnyt űz az evangéliumból,
aki azt állítja, hogy igazol és megszentel minden, egy meghatározott időszakban fennálló
jogot és jogviszonyt. Valaminek szabad folyást engedni és valamit elviselni nem azonos
annak igazolásával és fenntartásával. Mi több, komolyan fel kell tennünk a kérdést, hogy
vajon csak elviselésről lehet-e itt szó, s hogy nem Tolsztoj vélekedik-e helyesen. A kérdés
nehézsége okán vissza kell nyúlnunk a történelemben.
Izráel népének elnyomottal és szegényei évszázadokon keresztül jogaikért kiáltottak.
A próféták szavaiban és a zsoltárosok im ádságaiban ma is megragadó módon halljuk ezt a
kiáltást, amely mégis újra meg újra süket fülekre talált. Valamennyi jogrend zsarnokok h a­
talm ában volt, akik tetszésük szerint kiforgatták és kihasználták azt. Ha tehát e ponton
jogrendről és joggyakorlatról beszélünk, és Jézus ezekhez való viszonyát vizsgáljuk, nem
vehetjük alapul a magunk, részben a kereszténység talaján létrejött jogviszonyait. Jézus
egy olyan nép tagja volt, amelyben a legtöbben nemzedékeken át hiába követelték jogait, s
a jogot csak erőszakként ismerték. Egy ilyen nép körében szükségképpen bizalm atlanság
övezte általában véve a jogot: nem bíztak sem abban, hogy a földön jogot nyerhetnek, sem
abban, hogy a jog erkölcsileg megengedhető. Ez a szemlélet bizonyos mértékben az evan­
géliumban is tükröződik. Ám Jézus - és ez a dolog másik oldala, amely újra meg újra hely­
reigazítja ezt a szemléletet -, csakúgy, mint minden valóban istenfélő ember, szilárdan meg
volt győződve arról, hogy Isten végül igazságot szolgáltat. S ha nem a földön, h át a túlvilá­
gon, s ez a legfőbb. Ebben az összefüggésben Jézus nem tartotta elvetendőnek az igazságos
megfizetésként felfogott jogot, hanem magasztos, sőt mindenekfeletti eszmének tekintette.
Ez Isten felségjoga; s most nem szükséges azt a kérdést latolgatnunk, mennyiben változ­
tatja meg ezt irgalma. Nem igaz tehát, hogy Jézus önm agában véve leértékelte volna a jogot
és a joggyakorlatot. Ellenkezőleg, mindenkinek kijár a maga joga, mi több, tanítványai
majdan részt vesznek Isten igazságszolgáltatásában, és maguk is ítéletet hoznak!22 Csak
azt a jogot vetette el, amelyet erőszakkal és ezért jogtalanul gyakorolnak, aztajogot, amely
kegyetlen és véres végzetként lebeg a nép felett. Az igaz jogban hitt, s bizonyos volt abban,
hogy érvényre is fog jutni, olyannyira bizonyos, hogy nem hitte, a jognak erőszakhoz kell
folyamodnia, hogy jog maradjon.
Ezzel elérkeztünk utolsó szempontunkhoz. Jézus egész sor m ondásában arra szólítja fel
tanítványait, ne tám asszanak semmiféle jogkövetelést, s mondjanak le jogaikról. Mind­

22 Mt 19,28.

85
 ADOLF VON HARNACK

annyian ismerik ezeket a mondásokat. Mindössze a következőt idézem emlékezetükbe:

„Ne szálljatok szembe a gonosszal, hanem annak, aki arcul üt jobb felől, tartsd oda másik
arcodat is. Ha valaki pereskedni akar veled, és el akarja venni az alsó ruhádat, engedd át
neki a felsőt is.’’23 Itt, úgy tűnik, olyan igénnyel állunk szemben, amely elítéli a jogot, és
megszünteti a jogéletet. Ezért h á t ismételten ezekre a szavakra hivatkoztak, ha azt akarták
igazolni, hogy a kereszténység összeegyeztethetetlen a valóságos élettel, vagy hogy a ke­
reszténység eltávolodott mesterétől. Mindezzel szemben a következőket kell figyelembe
vennünk: 1. Jé z u st- mint lá ttu k - áthatotta az a meggyőződés, hogy Isten kezében tartja a
jogot és az igazságosságot, végül tehát nem az erőszakos jut győzelemre, a szorongatott
igazságos megítélést nyer; 2. a földi jogok önmagukban jelentéktelenek, így elvesztésük­
nek sincs jelentősége; 3. a körülmények oly elkeserítők, az igazságtalanság olyannyira el­
hatalm asodott a földön, hogy az elnyomott akkor sem képes érvényt szerezni jogának, ha
megkísérli is; 4. am int Isten - és ez a legfőbb - irgalommal gyakorolja igazságosságát,24 és
napját felhozza gonoszokra és jókra,25 úgy Jézus tanítványának is szeretetet kell tanúsíta­
nia ellenségeivel szemben, és szelídségével kell lefegyvereznie őket. Ezeken a gondolato­
kon alapszanak az említett mondások, és egyben ezek szabják meg mértéküket. S a ben­
nük megnyilvánuló elvárás - valóban olyannyira túlvilági és teljesíthetetlen? Talán nem
szoktuk-e családunk és barátaink körében mi is arra inteni mieinket, hogy így járjanak el,
hogy ne viszonozzák a rosszat rosszal és a szidalmat szidalommal? Hogyan is létezhetne
család vagy egyéb kötelék, ha mindenki csak a maga jogát igyekezne érvényre juttatni, ha
nem tanulná meg, hogy lemondjon róla, m égha tám adás éri is? Tanítványait Jézus barátok
közösségének tekinti, s egy, a későbbiekben kialakuló és egyre bővülő baráti közösség
magját látja bennük. Ám ellenségünkkel szemben is minden esetben le kell m ondanunk ar­
ról, hogy érvényesítsük jogainkat, s kizárólag a szelídség fegyverével élhetünk? Valóban
nem mérhet ki - Tolsztojjal szólva - büntetést a világi hatalom (amivel fölöslegessé is vá­
lik), nem emelhetnek szót a népek alapvető szükségleteik érdekében, ha gálád módon bán­
nak velük stb.? Megkockáztatom azt a kijelentést, hogy Jézus egyáltalán nem gondolt
ezekre az esetekre, s durva és veszélyes félreértés lenne, ha ekképpen fognánk fel szavait.
Jézus mindenkor kizárólag az egyes embert és a szív állandó szeretetét tartotta szem előtt.
Az az elképzelés pedig előítélet, mely szerint jogaink érvényre juttatásával, a lelkiismeretes
igazságszolgáltatással és a következetes büntetés-végrehajtással ez nem fér össze, és hiába
is igyekeznek alátám asztani ezt azoknak a m ondásoknak a hajtogatásával, amelyek nem
törvények, vagyis nem jogi rendelkezések. Az evangélium kívánalm a emelkedettségének
csorbítatlansága érdekében azonban hangsúlyoznunk kell, Jézus tanítványának tudnia
kell lem ondani jogai érvényesítéséről, és egy olyan testvériességen alapuló nép létrejöttéért
kell fáradoznia, amelyben a jog többé nem erőszakkal, hanem a jó iránti szabad engedel­
mességnek köszönhetően jut érvényre, s amelyet nem jogi rendelkezések egyesítenek, h a­
nem szeretetből fakadó szolgálat.

23 Mt 5,39 sk.
24 Vö. 2Móz 34,6 sk.
25 Mt 5,45.

86
 HETEDIK ELŐADÁS

Az evangélium viszonya a joghoz és a jogrendekhez - ez volt legutóbbi előadásunk tárgya.

Láttuk, hogy Jézus meggyőződése szerint a jog és az igazságosság Isten kezében van és
lesz mindig is. Megtudtuk továbbá, hogy azt kívánja tanítványaitól, legyenek képesek le­
mondani jogaikról. Ezt illetően azonban nem gondolt kora valamennyi viszonyára, még
kevésbé a későbbi korokban jelentkező összetettebb helyzetekre. Egyetlen viszony lebegett
szeme előtt, az emberek kapcsolata Isten országával. Ha az embernek mindent el kell ad­
nia, hogy megvásárolja az értékes gyöngyöt,1 akkor földi jogaitól is tudnia kell megválni,
akkor mindent ennek a magasabb rendű viszonynak kell alárendelnie. Ezt hirdetve Jézus
azonban az emberek olyan közösségének a távlatát tárja fel, amelyet nem jogrend tart
össze, amelyben szeretet uralkodik, s amelyben az ellenségen szelídséggel kerekednek
fölül. Vallásunk megalapításakor megjelent már ez az emelkedett, magasztos eszmény,
amely történelmi kibontakozásunk során célként és vezércsillagként áll előttünk. Ki tudná
megmondani, megvalósítja-e ezt valaha is az emberiség, ám közelednünk kell feléje, s ma
már - nem úgy, mint akár csak két- vagy három száz évvel ezelőtt - érzünk valamiféle erre
m utató erkölcsi kötelességet, s finomabb és ezért prófétai érzékenységű kortársaink már
nem merő utópiának tekintik a szeretet és béke országát.
Ám éppen ezért fog el napjainkban többeket súlyos kétség, éspedig kétszeres erővel:
szem tanúi vagyunk annak, hogy egy egész társadalmi réteg küzd jogaiért, vagy inkább
azért, hogy kiterjessze és bővítse jogkörét. Összeegyeztethető-e ez a keresztény felfogással,
nem tilt-e az evangélium effajta küzdelmet? Nem hallottuk talán, hogy le kell m ondanunk
jogainkról, hogy újabb jogok szerzéséről ne is beszéljünk? Egyszóval lehet, hogy keresz­
tényként le kell beszélnünk a m unkásokat a jogaikért vívott küzdelemről, és. pusztán türe­
lemre és béketűrésre kell intenünk őket?
A szóban forgó probléma a kereszténységgel szembeni visszafogott panasz formájában
is felbukkan. A nemzeti-szociális és más irányzatok felelősségteljes követői, akik örömmel
engedelmeskednének Jézus útm utatásának, felpanaszolják, hogy az evangélium e ponton
cserbenhagyja őket, visszafog egy olyan törekvést, amelyet jó lelkiismerettel jogosnak
éreznek, feltétlen szelídségre és béketűrésre szólítva lefegyverez minden küzdeni vágyót,
és mintegy megbénít minden eleven tetterőt. Fájdalommal és keserűséggel mondják m ind­
ezt, míg m ások elégtételt érezve hangoztatják: mindig is tudtuk, az evangélium nem egész­
séges és tetterős embereknek, hanem sérülteknek szól; nincsen és nem is akar tisztában

1 Mt 13,45 sk.

87
 ADOLF VON HARNACK

lenni azzal, hogy az élet, kivált napjainkban, küzdelem, amelyet önnön jogainkért vívunk.
Miféle választ adhatunk nekik?
Úgy vélem, akik ekképpen beszélnek vagy panaszkodnak, még mindig nem értették
meg, mi is az evangélium, s elham arkodottan és illetéktelenül földi dolgokra vonatkoztat­
ják. Az evangélium a belső embert szólítja meg, amely mindig ugyanaz marad, akár egész­
séges, akár sebzett, akár boldog, akár boldogtalan, küzdjön bár a földi életben, vagy őrizze
nyugalomban, amit elnyert. „Az én országom nem e világból való.”2 Az evangélium nem
épít fel földi birodalmat. Ezek a szavak nem csak a pápa által szorgalmazott politikai
teokráciának és a világi hatalom minden formájának mondanak ellent, ennél szélesebb kö­
rűek - megtiltják, hogy a vallás közvetlen és törvényes módon beleavatkozzon a földi vi­
szonyokba. Másfelől az evangéliumnak e tekintetben pozitív tartalm a is van: akárki is
vagy, bármilyen körülmények között élj is, légy bár szolga vagy szabad, küzdjél bár vagy
sem - voltaképpeni feladatod mindig ugyanaz, csakis egy olyan viszony, csakis egyetlen
olyan lelkület létezik számodra, amellyel nem szakíthatsz, és amelyhez képest minden
egyéb múló máz és külsőség: Isten gyermeke vagy, országának polgára, akinek szeretnie
kell.3 Rád és szabadságodra van bízva, hogyan állsz helyt a földi életben, és hogyan akarod
szolgálni felebarátodat. így fogta fel az evangéliumot Pál apostol, és nem hiszem, hogy fél­
reértette volna. Küzdjünk tehát, tegyünk erőfeszítéseket, szerezzünk jogot az elnyomottak­
nak, terem tsünk rendet a földön, ahogy ezt jó lelkiismerettel megtehetjük, és ahogy legin­
kább felebarátunk javára vagyunk. Ám ne várjuk, hogy az evangélium ebben közvetlen tá­
m aszunk lesz, ne kívánjunk semmit önös módon m agunknak, s ne feledjük, hogy a világ
elmúlik, s nemcsak kívánsága,4 hanem intézményei és javai is! Újfent hangsúlyozom: az
evangélium csakúgy célt és egyetlen lelkületet ismer, s azt kívánja, hogy az ember soha ne
feledkezzék meg ezekről. Ha szavaiban Jézus oly következetesen hangsúlyozza a lemon­
dást, az csak az Istennel fennálló kapcsolat szuverenitását és kizárólagosságát, valam int a
szeretetteljes érzületet tárja megragadó módon szemünk elé. Az evangélium felette áll a
földi fejlődés kérdéseinek, nem az ilyen-olyan dolgokkal foglalkozik, hanem az emberi lé­
lekkel.
Ezzel pedig eljutottunk következő kérdésünkhöz, amelyet részben már meg is vála­
szoltunk.

4. Az evangélium és a m unka, avagy a kultúra kérdése

E kérdést illetően lényegében ugyanazok a szempontok jönnek számításba, amelyekről az

imént tárgyalt kérdés kapcsán szóltunk. Ezért most csupán néhány megjegyzésre szorít­
kozunk.
Napjainkban - erőteljesebben, mint korábban - hiányként említik Jézus igehirdetésével
kapcsolatban a célirányos m unka elismerését és mindazoknak az szellemi értékeknek a fi­

2 Jn 18,36.
3 Ef 2,19.
4 1Jn 2,17.
 A K ERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

gyelembevételét, amelyeket művészetnek és tudom ánynak nevezünk. Jézus - hallhatjuk -

soha nem szólít fel arra, hogy dolgozzunk, és egyre eredményesebben végezzük m unkán­
kat, szavaiban hiába is keressük a m unkában lelt öröm kifejeződését, és figyelme a legke­
vésbé sem irányul az említett szellemi értékekre. A régi és az új hit című utolsó, végzetes
művében Dávid Friedrich Strauss különösen éles formában juttatta kifejezésre ezt a hiány­
érzetet. Az evangélium alapvető' hiányosságáról beszél, s már csak azért is elavultnak és
hasznavehetetlennek tartja, mivel a legkevésbé sem kapcsolódik a kultúrához és annak
fejlődéséhez. Ám már jóval Strauss előtt hasonló meglátásai voltak a pietizmusnak, amely
sajátos megoldásra törekedett. A pietisták abból indultak ki, hogy Jézusnak foglalkozásá­
tól függetlenül minden ember szám ára közvetlen példaképnek kell lennie, s hogy Jézus
minden emberi léthelyzeten belül szükségképpen hiteles példát nyújtott. Azt ugyan elis­
merték, hogy ez a megállapítás már a Jézus életére vetett első pillantás u tán sem állja meg
a helyét, de úgy vélték, behatóbb vizsgálattal felismerhető, hogy ő valóban a legkiválóbb
kőműves, a legkiválóbb szabó, a legkiválóbb bíró, a legkiválóbb tudós stb. volt, aki min­
dent a legkitűnőbben tudott, és mindenhez remekül értett. Jézus m ondásait és tetteit addig
csűrték-csavarták, míg ki nem hám ozták belőlük elképzelésük igazolását. Maga a kísérlet
gyerekes volt, de a probléma, amelyet érzékeltek, nagyon is komoly: lelkiismeretük és hiva­
tásuk m eghatározott tevékenységhez és feladathoz kötötte őket, s bár jól tudták, hogy nem
lehetnek szerzetesek, teljes mértékben követni akarták Krisztust. Ezért hát neki a maguké­
val azonos körülmények között kellett élnie, s horizontjának meg kellett egyeznie a m agu­
kéval.
Az előző szakaszban tárgyalttal megegyező esettel van itt dolgunk, ez csupán nagyobb
arányú. Ismételten felveti ugyanis a fejét az a tévedés, hogy az evangélium a földi viszo­
nyokra vonatkozik, és törvényszerű előírásokkal szolgál. Egyidejűleg szerepe van itt an­
nak az ősi és szinte megszüntethetetlen jelenségnek is, hogy az ember hajlik arra, hogy
megváljon magasabb dolgokra vonatkozó szabadságától és felelősségétől, s valamiféle tör­
vénynek vesse alá magát. Valójában sokkal kényelmesebb valamely tekintély irányítása
alatt élni, legyen az bár mégoly szigorú is, mint a jó kínálta szabadságban. Ám ettől elte­
kintve is szembe kell néznünk a következő kérdéssel: nem hiányzik-e valóban valami az
evangéliumból, am iért oly kevés figyelmet szentel a munkának, s amiért említetlenül hagy­
ja a tudományt, a művészetet és általában a kultúrát?
Válaszom először is az, nyertünk-e volna azzal, ha nincs ez a „hiány”? Tegyük fel, hogy
erőteljesen belebocsátkozik az említett törekvésekbe - nem bonyolódott-e volna szükség­
képpen beléjük, vagy legalábbis nem lépett volna-e fel ez a veszélyes látszat? A munka, a
művészet, a tudomány, a kulturális fejlődés nem elvont dolgok, hanem mindenkor egy-egy
kor m eghatározott szakaszához kötődnek. Az evangéliumnak tehát ezekkel kellett volna
összekapcsolódnia. A történelmi szakaszok azonban folytonosan változnak. A mai római
katolikus egyház annak a példája, milyen súlyos terhet jelent a vallás számára, ha egy
meghatározott kulturális korszakhoz kötődik. A középkorban ez az egyház m indenütt je­
len volt, meghatározó és mértékadó szerepet vállalt a fejlődés és a kultúra minden kérdését
illetően. Szent örökségét és voltaképpeni feladatát azonban lassanként azonosította a kor­
ban jelentkező felismerésekkel, maximákkal és érdekekkel. Napjainkban szinte oda van

89
 ADOLF VON HARNACK

szegezve a középkori filozófiához, közgazdasági modellekhez, egyszóval a középkori kul­

túrához! Mily sokat tett ezzel szemben az evangélium az emberiség javára azzal, hogy fen­
séges hangzattal szólaltatta meg a vallás hangjait, és elnémított minden egyéb dallamot!
Másodsorban, a m unka és a kulturális fejlődés kétségkívül értékes dolgok, s e téren erő­
feszítéseket is kell tennünk, ám a legfőbb eszmény ezeken túl rejlik. A lelket ezek valódi
megbékéléssel nem képesek eltölteni. A m unka jóllehet kedvünkre van, ám ez csak az érem
egyik oldala. Mindig is úgy tapasztaltam , a m unkában lelt örömről azok beszélnek többet,
akikre nem hárulnak súlyos megterhelések, míg akik szakadatlanul megerőltető m unkát
végeznek, nemigen magasztalják. Valójában a m unkát túl sok üres és alakoskodó fecsegés
övezi. A végzett m unka háromnegyed része, sőt ennél is több, pusztán tompító verejtéke­
zés, s aki valóban keményen dolgozik, az a költő vágyakozásával várja az estét:

Fáradt tagjaim, mostan

Leteszitek nyugodtan
A nanpnak terheit.5

S mi az eredmény? M unkánk befejeztével legszívesebben újra kezdenénk mindent, s a férc­

m unka nagy súllyal nehezedik a lélekre és a lelkiismeretre. Nem, életünk köre nem azonos
a végzett m unka mennyiségével. Életünk annyi, amennyi szeretet árad felénk, s amennyi
szeretet belőlünk árad. Faustnak tehát igaza van - az a munka, amely merőben munka,
csömört kelt: „Az élet patakja, az élet forrása után vágyakozunk."
A m unka értékes eszköz, amelyre nagyobb rosszak ellen szükségünk van. Önmagában
azonban nem abszolút érték, s nem is hasonlíthatjuk eszményeinkhez. Ugyanezt mond­
hatjuk el a kulturális fejlődésről. Ezt ugyan örömmel fogadjuk, de ami ma örömteli fejlő­
désnek számít, az holnapra megszokott, közömbös dologgá válik. A mélyebben érző hálá­
san fogadja azt, amit a fejlődés nyújt, de azt is tudja, hogy belső valóságán - az őt érdeklő
kérdések, az élete keretét képező körülmények világán - mindez nem változtat sokat, ,sőt
szinte semmit. Csupán egy múló pillanatra tűnik úgy, új jelenség adódik, s valóban felléle­
gezhetünk. Uraim! Ha az ember már idősebb, s mélyebben lát bele az élet dolgaiba, úgy
véli, már ha van egyáltalán belső világa, nem nyújt szám ára segítséget a világ külső folyá­
sa, a „kulturális fejlődés". Ellenkezőleg, ott találja magát, ahol volt, s azokat az erőket kell
felkutatnia, amelyeket az előttünk élők is felkutattak. Otthonra kell lelnie Isten országá­
ban, az örökkévalóság és a szeretet országában, s akkor érthetővé válik számára, hogy Jé­
zus Krisztus kizárólag erről az országról beszélt, és tett tanúságot, s hálás neki ezért.
Harmadsorban pedig, Jézus teljes bizonyossággal tudta, hogy igehirdetése felráz, és tett­
re szólít. „Azért jöttem, hogy tüzet bocsássák a földre, és - fűzte hozzá - mennyire szeret­
ném, ha már lángolna!"6Az ítélet tüzét és a szeretet erőit akarta fellobbantani, hogy új em­
beriséget teremtsen. Ezekről az erőkről egyszerűen, a közvetlen körülményekhez szabott
módon beszélt - éhezők táplálása, fedetlenek felöltöztetése, betegek és foglyok meglátoga­

5 Paul Gerhard: Nun ruhen alle Wälder, EÉ 113,5.

6 Lk 12,49.

90
 A K ERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

tása ám jól látszik, hogy a (kisszámú palesztinai nép tükrében szemlélt) emberiség h a ­
talmas belső változása lebegett a szeme előtt. „Egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan
testvérek vagytok.”7 Itt az utolsó óra, de ezen az utolsó órán még ágait messze kiterjesztő
fává kell nőnie a parányi m ustárm agnak. És még valami: Isten ismeretét nyilatkoztatta ki,
s bizonyos volt abban, hogy ez érésre indítja a gyermekeket, megerősíti a gyengéket, és Is­
ten hőseivé teszi őket. Isten ismerete az a forrás, amely életet ad a terméketlen földnek, és
élő vizet fakaszt. Ilyen értelemben beszélt róla a legfőbb és az egyetlen szükséges érték­
ként, minden felemelkedés é s-jo g g a l állíth atju k -m in den valódi változás és fejlődés felté­
teleként. Végül, nemcsak az ítéletet látta maga előtt, hanem az igazságosság, a szeretet és
a béke országát is,8 amely persze a menny adománya, mégis ennek a földnek szól. Hogy
mikor jön el, maga sem tudta - az órát csak az Atya ismeri - , 9 azt azonban igen, miként és
mi által terjed el, s a lelkén átvonuló drámai és színes képek mellett biztos és nyugodt képe­
ket is találunk: Isten szőlője e földön, ahová Isten m unkásokat hív - boldog, aki ilyen hí­
vásban részesül! - , dolgozhatnak itt, nem álldogálnak többé tétlenül a piacon, s végül
megkapják bérüket.10 Vagy ott a minákról szóló példabeszéd," amelyeket az ember azért
kap, hogy forgassa, vagyis nem azért, hogy kendőben őrizgesse őket. Munka, gyarapítás,
fejlődés - mindez azonban Isten és a felebarát szolgálatában áll, az örök fénye ragyogja be,
és távol áll a múlandó lét szolgálatától!
Ha összefoglaljuk mindazt, amit e helyütt csakis vázolni volt módunk - jogos-e a pa­
nasz, amelyből e szakasz elején kiindultunk? Valóban jobb lenne, ha az evangélium a „kul­
turális fejlődéshez” alkalmazkodott volna? Úgy vélem, e ponton sem bírálhatjuk, hanem
tanulnunk kell tőle. Arról a munkáról ad hírt, amelyet az emberiségnek valóban végeznie
kell, s ez elől az üzenet elől nem húzódhatunk szánalm as „kultúrmunkánk" védelmébe.
„Csakis Krisztus lehet - állítja helyesen egy újabb történész - minden erkölcsi kultúra alap­
ja, s attól függően, milyen mértékben érvényesül ő, lesz magasabb vagy alacsonyabb nem­
zeteink erkölcsi kultúrája is.”12

5. Az evangélium és Isten Fia, avagy a krisztológia kérdése

Elhagyjuk azt a kérdéskört, amelyről mindeddig beszéltünk. Az eddigiekben áttekintett

négy kérdés szorosan összetartozik. Ha ezekre nem született helyes válasz, annak oka
minden esetben az volt, hogy az evangéliumot nem tekintették kellőképpen m agasrendű­
nek, hogy valamilyen formában földi dolgok szintjére rántották le, és összemosták azok­
kal. Más szavakkal: az evangélium erői kizárólag az emberi lét legmélyebb alapjaira irá-

7 Mt 23,8.
8 Róm 14,17.
9 Vö. Mt 24,36.
10 Mt 20,1-16
11 Lk 19,11-27.
12 E szavak Chamberlaintől szárm aznak. [Housten Stewart Chamberlain: Die Grundlagen des neunzehnten
Jahrhunderts. 1. Hälfte, München, 1899, F. Bruckmann, 207. p.]

91
 ADOLF VON HARNACK

nyúlnak, s nem másra; csakis e vonatkozásban rendelkeznek tényleges jelentéssel. Aki te­
h át nem képes lehatolni az emberi létezés gyökereiig, aki nem érzékeli és ismeri meg őket,
nem értheti az evangéliumot, s ezért profanizálni próbálja, vagy hasznavehetetlenségét
panaszolja.
Most azonban egy egészen új problémát vizsgálunk meg, jelesül azt, evangéliumát hir­
detve milyen szerepet szánt önm agának Jézus ebben az üzenetben, s miként tekintette ön­
magát. Egyelőre nem arról beszélünk, hogy milyennek látták őt a tanítványai, miként gon­
dolkodtak róla, és hogyan zárták a szívükbe, csakis arról, mit állított önmagáról. De már
ezzel a vizsgálódással érintjük azt a szám talan és sokat vitatott kérdést, amely az első év­
századtól napjainkig elevenen él az egyház történelmében. E ponton egy-egy fogalmi ár­
nyalat kedvéért megszakították a testvéri közösséget, és ezrekre zúdítottak gyalázatot,
ezreket taszítottak ki, vetettek fogságba és ezrek életét oltották ki. Megborzongunk, ha vé­
gigtekintünk ezen a történeten. A „krisztológia” talaján az emberek félelmetes fegyverekké
kovácsolták vallási tanaikat, s félelmet és rettegést keltettek. Ez a m agatartás mára sem
szűnt meg, a krisztológiát úgy tárgyalják, mintha az evangélium nem tám asztana más kér­
dést, az ezt kísérő fanatizmus pedig ma is eleven. Csodálkozhatunk-e rajta, hogy erre a kér­
désre hatalm as történelmi teher nehezedik, s különböző irányzatok prédája? Ám aki elfo­
gulatlan tekintettel olvassa az evangéliumokat, annak szám ára nem jelent m egoldhatat­
lan kérdést az, hogy miként beszélt önmagáról Jézus. Ami pedig nehezen érthető és
titokzatos mindebben, azt Jézus szellemében és a probléma természetéből fakadóan meg
kell hagynunk ilyennek. Mindezt csak képeken keresztül fejezhetjük ki. „Léteznek olyan je­
lenségek, amelyek szimbólum nélkül nem nyerhetnek helyet az ész képzetei között.”
Két lényeges megállapítást kell tennünk, mielőtt megvizsgáljuk, miként beszélt önm agá­
ról Jézus. Először is, nem kívánt más hitet ébreszteni és másfajta követésre szólítani sze­
mélyével kapcsolatban - csak azt, amit parancsai megtartása jelentett. A negyedik evangé­
lium ban Jézus szem élye-úgy tű n ik -g y a k ra n elszakad az evangélium tényleges tartalm á­
tól, mégis éles formában jelenik meg itt az a gondolat, hogy „ha szerettek engem,
megtartjátok az én parancsolataim at".13 Már tevékenysége során meg kellett tapasztalnia,
hogy voltak, akik tisztelték őt, sőt bíztak benne, de igehirdetésének tartalm a nem foglal­
koztatta őket. Hozzájuk intézte szemrehányó szavait: „Nem mindenki megy be a mennyek
országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én
mennyei Atyám akaratát.”14A legteljesebb mértékben távol állt tehát tőle, hogy evangéliu­
mától függetlenül „tanítást" adjon személyéről és méltóságáról. Másodsorban, ég és föld
Urát Istenének és Atyjának, a nagyobbnak, egyedül jónak nevezte. Tudja, hogy amije van,
és am it tennie kell, Atyjától kapja. Hozzá imádkozik, az ő akaratának engedelmeskedik:
arra törekszik, azon fárad, hogy kikutassa és teljesítse akaratát. Cél, erő, tudás, siker és a
kérlelhetetlen ösztönzés - mindez Atyjától ered. Mindez így áll az evangéliumokban, itt
nincs mit csűrni-csavarni. Ez az érző, imádkozó, cselekvő, küzdő és szenvedő személy
olyan ember, aki Istenével kapcsolatban is rokon a többi emberrel.

13 Jn 14,15.
14 Mt 7,21.

92
 A KERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

Ez a két felismerés megvonja azt a határt, amelyen belül Jézus önmagáról nyújtott képe ke­
reshető. Ezzel persze még semmiféle konkrét ismeretet nem szereztünk erről. Nyomban a
legbelsőbb lényegét ragadjuk azonban meg, ha közelebbről megvizsgáljuk azt a két megne­
vezést, amellyel önm agát illette: Isten Fia és Messiás (Dávid fia, Emberfia).
Az előbbi megnevezés, még ha eredetileg messiási jelentéssel rendelkezett is, sokkal kö­
zelebb áll mai szemléletünkhöz, mint az utóbbi. Jézus ugyanis olyan tartalommal töltötte
meg az „Isten Fia" fogalmát, amely révén szinte kiszakadt a messiási sémából, vagy leg­
alábbis megértéséhez nem feltétlenül szükséges a messiási séma. Ezzel szemben a „Messi­
ás" kifejezés teljességgel idegen szám unkra, már ha nem akarunk megelégedni egy élette­
len szóval. Nem magától értetődő, sőt mi, akik nem vagyunk zsidók, egyáltalán nem ért­
jük, mit jelent ez a méltóság, mit foglal magában, és mennyire magasrendű. Történelmi
vizsgálódások segítségével kell feltárnunk értelmét, csak így kérdezhetjük, van-e a szónak
olyan jelentése, amely megmarad, akkor is, ha leveti zsidó-politikai formáját és külszínét.
Vizsgáljuk meg elsőként az „Isten Fia” megnevezést. Egyik beszédében egészen világosan
értésünkre adta, miért és milyen értelemben nevezte magát „Isten Fiának". Máténál, nem pe­
dig, mint várhatnánk, Jánosnál, olvassuk: „Senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, az Atyát
sem ismeri senkii csak a Fiú, és az, akinek a Fiú akarja kijelenteni."15 Az istenismeret az is-
tenfiúság szférája. Éppen ebben az istenismeretben ismerte fel az eget és a földet uraló szent
lényt Atyaként, a z ő Atyjaként. Az a tudat tehát, hogy ő Isten Fia, nem más, mint egyenes
következménye annak, hogy Istent Atyaként és az ő Atyjaként ismerte. A Fiú megnevezés tel­
jes tartalma, h a helyesen értjük, ennyi: Isten ismerete. Ehhez azonban két megjegyzést kell
fűznünk: Jézus meg van győződve arról, hogy Istent úgy ismeri, mint őelőtte senki, s tudja,
feladata az, hogy szavai és tettei útján mindenki mással közölje ezt az istenismeretet, s ezzel
az istengyermekséget is. E tudat révén elhívott és Istentől rendelt Fiúnak, Isten Fiának tekinti
magát, s ezért mondhatja: én Istenem és én Atyám, e megszólításba pedig olyasvalamit
mond bele, ami csak az ő sajátja. Hogy miként alakult ki benne fiúi viszonya páratlanságá­
nak tudata, hogy miként ébredt ereje s az ebből fakadó rendeltetés és feladat tudatára, az az
ő titka, amelyet a pszichológia sosem fog kikutatni. „Szerettél engem már a világ kezdete
előtt"16- e z a bizalom, amellyel Jánosnál Jézus az Atyához fordul,17kétségkívül Jézus tulaj­
don bizonyosságának nyomát őrzi. E ponton minden kutatásnak meg kell állnia. Azt sem
tudjuk megmondani, mikortól fogva tekintette magát a Fiúnak, s hogy teljes mértékben
azonosult-e ezzel a fogalommal, hogy énje összeolvadt-e ezzel, vagy pedig feszültséget és
belső feladatot jelentett-e számára. Mélyebb ismeretre e ponton csak az jutna, aki megkö­
zelítőleg azonos tapasztalatra tett szert. Egy próféta megkísérelhetné fellebbenteni a fáty­
lat, nekünk azonban be kell érnünk annak megállapításával, hogy Jézus, aki önismeretre

15Jézus mondásai és beszédei (1907) (1 8 9 .skk. p.) című írásomban megkíséreltem annak igazolását, hogya
m ondatnak az „És senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya” szavai későbbi kiegészítések. [Vö. Adolf
Harnack: Beiträge zu r Einleitung in das Neue Testament. Band 2. Sprüche und Reden Jesu, 189-216. p.:
Excurs 1: Über die Sprüche Mt. 11,25-27 (Lc. 10,21.22) und Mt. 1 1,28.29],
16 Jn 17,24.
17 Nem állítjuk ezzel a Jánosnál található m ondás „hitelességét”.

93
 ADOLF VON HARNACK

és alázatra tanított, önm agát és csakis önm agát nevezte Isten Fiának. Tudja, hogy ismeri
az Atyát, hogy ezt az ismeretet közölnie kell mindenkivel, s hogy ezzel Isten m unkáját vég­
zi. Ez Isten valamennyi munkája között a legnagyobb, teremtésének célja és végpontja.
Őreá bízatott ez, s ő Isten erejével végbe is fogja vinni. Erejét érezve és már a győzelemre
pillantva mondta a következőt: „Az én Atyám m indent18 átadott nekem."19 Újra meg újra
felléptek már korábban is Isten emberei azzal a tudattal, hogy isteni üzenet van rájuk bízva,
amelyet - akarják-e vagy sem - hirdetniük kell. Üzenetük azonban mindig tökéletlen volt,
valamely vonatkozásban mindig fogyatékos, politikai és jelentéktelen vonásokkal terhelt,
pillanatnyi körülményekhez kötődött, s gyakran maga a próféta sem volt képes példaként
szolgálni üzenete számára. Jézus azonban a legmélyebb és legátfogóbb üzenetet közvetíti,
amely lelke mélyén ragadja meg az embert, és - a zsidó nép keretében - az egész emberiséget
szólítja meg - ez az üzenet Istenről, Atyánkról szól. Nem fogyatékos, s voltaképpeni tartalma
könnyűszerrel leválasztható a szükségszerű, külsőleges, korhoz kötött formákról. Nem avul
el sosem, ma is erőteljes és eleven hatalm a van minden történésen. S aki ezt hirdette - nem
akadt még hozzá fogható, s ő ma is értelmet és célt ad az emberi életnek, ő, Isten Fia.
Ezzel máris annál a megnevezésnél vagyunk, amelyet Jézus szintén önm agára vonat­
koztatott: a Messiás fogalmáról van szó. Mielőtt néhány értelmező megjegyzést fűzök hoz­
zá, kötelességem megemlíteni, hogy jelentős tudósok - közöttük Wellhausen is - kétséget
tám asztottak azzal szemben, hogy Jézus M essiásnak nevezte m agát.20 Magam azonban
nem értek egyet ezzel, sőt úgy vélem, mindenestől ki kell forgatnunk az evangéliumi beszá­
molókat ahhoz, hogy igazoljuk ezt. Úgy tűnik, már maga az „Emberfia" kifejezés is csak
messiási m eghatározottságúként érthető - az azonban nem-kétséges, hogy Jézus használ­
ta ezt -, és a Jézus Jeruzsálembe történő bevonulásáról szóló elbeszélést, hogy m ást most
ne is említsük, egyszerűen törölnie kellene annak, aki azt igyekezne igazolni, hogy nem
tartotta m agát a megígért Messiásnak, és nem is akart annak látszani. Továbbá teljesség­
gel érthetetlenek lennének mindazok a megnyilatkozási formák, amelyek keretében Jézus
kifejezésre juttatta öntudatát és hivatását, ha nem a messiási eszme határozta meg őket.
Végezetül az említett elképzelés mellett felhozott pozitív érvek igen gyenge lábakon állnak,
illetve rendkívül bizonytalanok, ezért h át teljes nyugalommal továbbra is feltehetjük, hogy
Jézus M essiásnak nevezte magát.
A Jézus korában eleven Messiásról rajzolt kép és messiási elképzelések két összefonódó
szálon bontakoztak ki: a M essiást egyrészt királynak, másrészt prófétának tartották.
Mindehhez számos idegen vonás keveredett, s mindent az az ősrégi várakozás hatott át,
hogy Isten látható formában veszi át a hatalm at népe fölött. A Messiás-kép központi voná­
sait az izráelita királyság területéről kölcsönözték, amely megszűnése után eszményi fény­
ben ragyogott. Ám szerepük volt a Mózesre és a nagy prófétákra vonatkozó emlékeknek is.
A következő előadásban röviden áttekintjük, hogy miként alakultak ki a messiási várako-
zásokJézus koráig, s hogy ő miként tette magáévá és változtatta meg azokat.

18 Ez azt jelenti, „minden ismeretet", vagyis a tanítás egésze.

19 Mt 11,27.
20 Wellhausen a későbbiekben kevésbé kétkedő álláspontra helyezkedett.

94
 NYOLCADIK ELŐADÁS

A Jézus korabeli zsidó nép körében a messiási tanok nem képeztek „dogmatikát", s nem
kapcsolódtak a már szilárd formát öltött törvényszerű előírásokhoz sem: a nép jövőre vo­
natkozó vallási és politikai reményeinek jelentős összetevőjét alkották. Csupán általános
körvonalaik rajzolódtak ki, máskülönben az egyes elgondolások között jelentős eltérések
mutatkoztak. A régi próféták jövendölései dicsőséges jövőt hirdettek: maga Isten fog meg­
jelenni, eltörli Izráel ellenségeit, és igazságosságot, békét és boldogságot teremt. Ugyanak­
kor azonban egy Dávid házából származó bölcs és hatalm as király megjelenését is ígérték,
aki létrehozza ezt a dicsőséges állapotot. Végül m agát Izráel népét Isten fiának nevezték,
akit Isten a népek közül választott ki. Ez a három m ozzanat a későbbiek folyamán mérv­
adó jelentőségűvé vált a messiási eszmék kialakulásában. Mindig is az Izráel népének di­
csőséges jövőjére irányuló remény képezte valamennyi várakozás keretét, de a Krisztus
előtti két évszázadban a következőkkel egészült ki: 1. A történelmi horizont tágulásával a
zsidó nép egyre elevenebben érdeklődött a többi nép iránt, megjelent a teljes „emberiség”
eszméje, s a véget, vagyis a Messiás tevékenységét is összefüggésbe hozták ezzel; az ítélet
világítéletté, a Messiás a világ uralkodójává és bírájává válik. 2. A dicsőséges jövőhöz már
korábban is hozzákapcsolták a nép erkölcsi tisztulását, ám mégis Izráel ellenségeinek
megsemmisülése volt a leglényegesebb. Ekkor azonban sokakban erőteljesebben jelentke­
zett az erkölcsi felelősség érzése és Isten, a Szent ismerete; a messiási idő szent népet köve­
tel, s az ítélet ezért szükségképpen Izráel egy részét is sújtani fogja. 3. Felerősödött az indi­
vidualizmus, s ennek nyomán Isten és az egyes ember kapcsolata került előtérbe: az egyes
izráelita népe egyik tagjának tartja magát, s népét lassan egyes emberek összességének te­
kinti; a nép egészére irányuló gondviselés gondolata mellett megjelenik az individuális
gondviselésbe vetett hit, és összekapcsolódik az érték- és felelősségérzettel, felsejlik az
örök élet reménye és - a végidőre vonatkozó várakozásokhoz kötődően - az örök büntetés­
től való félelem. E belső fejlődés eredménye a személyes üdvösség komolyan vétele és a fel­
támadásba vetett hit, s minthogy a nép tisztátalansága és a bűn hatalm a egyértelmű volt,
a finomabbá vált lelkiismeret nem remélhette többé, hogy mindenkire dicsőséges jövő vár;
csak egy maradék menekül meg. 4. A jövőre irányuló várakozások egyre transzcendenseb­
bé váltak, egyre inkább a természetfeletti és világfeletti dimenzióba emelték át őket; a
mennyből valami egészen új száll alá a földre, s a világ egészen új formája lép a régi helyé­
be. Mi több, már a megdicsőült föld sem jelent végső célt; megjelenik az abszolút üdvösség
eszméje, amely üdvösség csak magában a mennyben létezhet. A várt Messiás személye na­
gyobb mértékben eloldódik mind a földi király, mind az egészként tekintett nép és Isten

95
 ADOLF VON HARNACK.

eszméjétől: a M essiásnak már alig tulajdonítanak földi vonásokat, jóllehet a többi ember­
hez hasonló emberként jelenik meg: a kezdetektől fogva Istennél van, a mennyből száll alá,
és emberfeletti eszközökkel viszi végbe munkáját. A róla rajzolt képben nagyobb hangsúly
kerül az erkölcsi vonásokra: ő a tökéletes igaz, aki minden parancsolatot teljesít, sőt az az
elképzelés is felbukkan, hogy érdemei mások javára lesznek; csak a szenvedő Messiás esz­
méje nem alakul ki, bár ez az Ézsaiás 53 alapján, gondolhatnánk, kézenfekvőként adódna.
Mindezek az elképzelések azonban nem tudták háttérbe szorítani az ősibb, egyszerűbb
elgondolásokat, s a nép nagy hányadában nem m ódosították az eredeti nemzetközpon-
tú-politikai szemléletet. Maga Isten veszi kezébe a hatalm at, eltörli ellenségeit, és megala­
pítja az izráelita világbirodalmat; mindennek végbevitelére pedig egy királyként megjelenő
hőst választ. Mindenki a maga fügefája és szőlőtöve alatt ü l,1 és élvezi a békét, alávetve
m agának ellenségét - még mindig ez volt a legelterjedtebb elképzelés, amelyet azok is ma­
gukévá tettek, akik máskülönben emelkedettebb nézeteket igyekeztek kialakítani. Ám a
nép egy részében kétségkívül felmerült az a gondolat, hogy Isten országa egy megfelelő er­
kölcsi rendet feltételez, s ezért csak egy igaz nép körében valósulhat meg. Voltak, akik a
törvény lehető legpontosabb megtartásával igyekeztek elnyerni ezt az igazságot, s mindent
megtettek ennek érdekében. Mások, mélyebb önismeretük nyomán, lassan megsejtettek
valam it abból, hogy ez a hőn óhajtott igazság csak Isten adománya lehet, hogy isteni segít­
ségre, isteni kegyelemre és irgalomra van szüksége az embernek ahhoz, hogy megszaba­
duljon a bűn súlyától (a belső bűntudat ugyanis kínzóan élessé vált bennük).
Krisztus korában ekképpen egyetlen kérdést illetően egészen eltérő m agatartásform ák és
ellentmondó teológiai elképzelések sokasága létezett. A történelem során talán soha többé
és talán egyetlen más nép körében sem voltak megtalálhatók ilyen szoros egymásmelletti-
ségben, a vallás körül csoportosulva, a legszélsőségesebb ellentétek. A horizont hol olyan
szűk, mint a Jeruzsálemet körbefogó hegyek köre,2hol átfogja az egész emberiséget. Egyfe­
lől minden egy szellemi és erkölcsi szemlélet m agasságába emelkedett, másfelől, ezzel
egyidejűleg, úgy vélték, az egész dráma a nép politikai győzelmével fog végződni. S bár fel­
szabadul az Istenbe vetett bizalom minden ereje, s az istenfélő mindennel szembeszálló
szent kitartást vív ki, egy erkölcsileg érzéketlen patrióta fanatizmus elfojt minden vallási
felindulást.
A Messiásról alkotott kép szükségképpen éppoly ellentmondásos volt, mint a vele szem­
ben tám asztott remények. Nemcsak a vele kapcsolatos formális elképzelések voltak bi­
zonytalanok és ingatagok - milyen természettel fog rendelkezni? -, hanem elsősorban
benső mivolta és hivatása jelent meg a legkülönbözőbb formában. De mindazok számára,
akikben lassan felülemelkedtek az erkölcsi és valóban vallási mozzanatok, háttérbe szo­
rult a politikai és háborúkat indító király képe, a helyére pedig a próféta képe lépett, amely
a háttérben mindig is hatott a szóban forgó elképzelésekre. Az a remény élt, hogy a Messiás
közel hozza Istent, valamiképpen igazságot szolgáltat, és megszabadít a kínzó belső ter­
hektől. Hogy a zsidó nép körében ekkor voltak olyan hívők, akik effajta Messiást vártak,

1 lKir 5,5.
2 Zsolt 125,2.

96
 A KERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

vagy legalábbis nem utasították el eleve, azt már Keresztelő Jánosnak az evangéliumokban
elbeszélt története is tanúsítja. E történetből megtudjuk, hogy néhányan hajlottak arra,
hogy Jánost tartsák a Messiásnak. Mily bizonytalanok lehettek a messiási elképzelések, s
bizonyos körökben mennyire elszakadhattak eredetüktől, ha egyesek m agát a M essiást
fedezték fel ebben a királyra a legkevésbé sem emlékeztető, teveszőr ruhába öltözött,
bűnbánatra szólító aszkétában, aki az elfajzott nép szám ára csakis a küszöbönálló ítéle­
tet hirdette!3 S ha ezt követően azt olvassuk az evangéliumokban, hogy a nép több tagja
is a M essiásnak tartotta Jézust, csak azért, mert hatalom m al beszélt,4 és csodákkal gyó­
gyított - mily alapvető változásról tanúskodik ez a Messiásról kialakított képben! Igaz
ugyan, hogy ezeket az üdvösség jegyében álló tetteket ők csak a kezdetnek tekintették, s
azt várták, hogy ez a csodatevő ham arosan lerántja a leplet, és „felállítja az országot”,5
de már az is elegendő tanúsággal szolgál szám unkra, hogy az Eljövendőként fogadhat­
ták azt, akinek ismerték szárm azását és addigi életét, s aki mindaddig nem tett mást,
csak bűnbánatot hirdetett, a mennyek országának közelségéről beszélt és gyógyított.
Soha nem leszünk képesek feltárni, milyen belső fejlődés révén jutott Jézus annak bizo­
nyosságától, hogy ő Isten Fia, addig a meggyőződésig, hogy ő a megígért Messiás. Mind­
amellett feloldja a probléma teljes megközelíthetetlenségét az a felismerés, hogy a kor­
ban a Messiásról alkotott elképzelés egy lassú átalakulás folytán mások szemében is egé­
szen új vonásokkal egészült ki, s politikai-vallási eszméből szellemi-vallási eszmévé
vált. Keresztelő János és a tizenkét tanítvány M essiásként ismerték el Jézust, személyének
abszolút méltóságot tulajdonítva nem vetették el ezt a formát, hanem éppen ezzel a formá­
val fejezték ki ezt a méltóságot - ez pedig azt bizonyítja, hogy ebben a korban rendkívül tág
határok között mozgott a messiási eszme, továbbá m agyarázatot ad arra, miért tehette m a­
gáévá ezt Jézus is. Robur in infirmitate perficitur:6 létezik olyan isteni erő és dicsőség,
amelynek nincs szüksége semmiféle földi hatalom ra és földi ragyogásra, sőt összeegyeztet­
hetetlen velük, létezik a Szentnek és a szeretetnek olyan fönsége, amely megmenti és bol­
doggá teszi azokat, akiket megragad - mindezt tudta, ő, aki alacsonysága ellenére a Messi­
ásnak nevezte magát, s ezt érezniük kellett azoknak is, akik Izráel Istentől felkent királyá­
nak ismerték el őt.
Az ugyan rejtve marad előttünk, miként alakult ki Jézusban az a tudat, hogy ő a Messiás,
de néhány e kérdéssel összefüggő tényt meg tudunk határozni. A legősibb hagyom ány7
szerint Jézus messiási tudatának alapja a megkeresztelkedésekor szerzett belső tapasztala­
ta. Ennek nem járhatunk utána, de még kevésbé cáfolhatjuk ezt. Ám felettébb valószínű,

3 Mt 3,7.
’ Lk 4,32.
5 Vö. ApCsel 1,6.
6 Vö. 2Kor 12,9 [Az erő erőtlenség által ér célhoz],
7 Lehetséges, hogy a legősibb hagyomány (vö. Wellhausen) nem Jézus keresztségéhez, hanem csak megdi­
csőüléséhez kapcsolja M essiássá történő beiktatását (azaz messiási tudatának m eghatározóvá válását).
Ebben az esetben a Jézusnak a keresztség során átélt messiási tapasztalatáról szóló elbeszélés jóllehet
igen korai, mégsem eredeti hagyományréteghez tartozik, s ekképpen legendának kell tartanunk; lásd Jé­
zus mondásairól és beszédeiről szóló írásomat, különösen a 163. skk. oldalakat.

97
 ADOLF VON HARNACK

hogy nyilvános fellépésekor Jézus bensó'leg m ár kiforrott volt.8Az evangélium ok nyilvá­

nos tevékenysége előtt megkísértésének különös történetét9 beszélik el.10 Ez feltételezi,
hogy m ár Isten Fiának és az Isten népét szolgáló, döntő m unkával m egbízottnak tekin­
tette önm agát, és állt ellen azoknak a kísértéseknek, amelyek ehhez a tudathoz kapcso­
lódtak. Amikor János a börtönből tanítványai útján megkérdezi tőle: „Te vagy-e az Eljö­
vendő, vagy m ást várjunk?’1,11 úgy válaszol, hogy a kérdezőnek meg kell értenie, ő a Mes­
siás, de egyben azt is megtudta, m ikén tjo g ta fel Jézus a m essiási tisztséget. Ezt követően
Cézárea Filippinél Péter a várt M essiásnak vallotta őt, s Jézus ezt örömmel megerősítet­
te.12 Ezután tette fel a farizeusoknak a következő kérdést: „Mi a véleményetek a Krisztus­
ról? Kinek a Fia?”13 - s a jelenet ezzel az újabb kérdéssel zárul: „Ha tehát Dávid Urának
szólítja őt, miképpen lehet a Fia?”14 Végül az egész nép előtt bevonult Jeruzsálembe, és
m egtisztította a templomot. Mindez egyenlő volt annak kinyilvánításával, hogy ő a Mes­
siás. Ám első egyértelműen m essiási tette egyben az utolsó is volt - a töviskorona és a ke­
reszt követték.
Említettük már, hogy nyilvános fellépésekor Jézus már feltehetően bensőleg kiforrott
volt, s ezért küldetését is ismerte. Ezzel azonban nem állítjuk, hogy ez a küldetés nem ered­
ményezett szám ára új tapasztalatokat. Nem csak szenvedni kellett m egtanulnia, s nem
csak a kereszttel kellett Istenbe vetett bizalommal szembenéznie - Fiúsága tudatának kel­
lett ekkor hitelesnek bizonyulnia, s az Atya által rá bízott „m unkát” csak tevékenysége és a
felmerülő akadályok legyőzése során ismerhette meg. Micsoda pillanat lehetett, midőn fel­
ismerte, hogy ő az, akit a próféták hirdettek, midőn népe egész történetét, Ábrahámtól és
Mózestől kezdve önnön küldetésének fényében látta, s midőn nem térhetett ki am a felis­
merés elől, hogy ő a megígért Messiás! Nem térhetett ki előle - mert elképzelhető-e m ás­
képpen, m int hogy ezt a felismerést kezdetben a legszörnyűbb tehernek érezte? Ám túl
messzire merészkedtünk: ennél többet nem m ondhatunk ki. Mindebből csak annyit álla­
píthatunk meg, hogy Jánosnak igaza van, amikor a következő szavakat adja Jézus szájá­
ba: „Én nem magamtól szóltam, hanem aki elküldött engem, maga az Atya parancsolta

8 „Ám felettébb valószínű, hogy nyilvános fellépésekor Jézus bensó'leg már kiforrott volt" - Istenhez fűződő
sajátos viszonyát (azaz „fiúi" tudatát) illetően ez feltehető, messiási tudata azonban csak igehirdetése és
üdvösséget adományozó cselekvése során ébredhetett fel benne - máskülönben érthetetlen és megma­
gyarázhatatlan az, ahogyan kezdetben tanítványaihoz és népéhez v iszonyult-, és sosem jelentkezhetett
a következő formában: „Én vagyok a Messiás", csakis így: „Én vagyok a »Messiás designatus«." A mes­
siási tudat Jézusban tehát mindig is csak egy egyre bizonyosabbá váló remény formájában létezhetett, a
Messiás ugyanis az ég felhőiről érkező király. Hibát követtem el, amikor nem tettem élesen különbséget a
„Messiás” és a „Messiás designatus” között.
5 Mt 4,1-11.
10 Ha a megkeresztelkedéskor látott látomásról szóló történet nem eredeti, akkor a megkísértésről szóló tör­
ténet későbbi betoldás, vagy pedig egy későbbi összefüggés része.
11 Mt 11,3.
12 Mt 16,16.
13 Mt 22,42.
14 Mt 22,45.

98
 A KERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

meg nekem, hogy mit mondjak, és mit beszéljek",16továbbá: „Nem vagyok egyedül, mert az
Atya velem v an .’’16
Bárhogyan is gondolkodjunk a „Messiás” fogalmáról, teljességgel szükségszerű feltétele
volt ez annak, hogy abensőlegElhívott abszolút elismerést találjon a zsidó vallástörténeten
belül - amely a-legmélyebb és a legérettebb, mi több, am int azt a későbbiek igazolták, az
emberiség voltaképpeni vallástörténete. Ez az eszme volt az az eszköz, amely révén való­
ban a történelem trónjára léphetett, kezdetben népének hívői szemében, az, aki Isten Fiá­
nak tudta magát, és Isten m unkáját végezte. Ám azzal, hogy ezt lehetővé tette, feladatát
teljesítette is. Jézus a „Messiás” volt, másfelől nem volt az, éspedig azért, mert messze túl­
emelkedett ezen a fogalmon, s mert olyan tartalommal töltötte meg, amely szétfeszítette
kereteit. Megérzünk ugyan ma még valam it ennek a szám unkra oly idegen fogalomnak a
tartalmából - nem lehet teljesen érthetetlen egy olyan eszme, amely évszázadokon keresz­
tül egy egész népet magához fűzött, s amelybe az belesűrítette minden eszményét. A mes-
siási időkre irányuló várakozásban felismerjük az aranykor ősi reményét, azt a reményt,
amely - erkölcsileg megtisztítva - az élet minden erőteljes m egnyilvánulásának a célja kell
hogy legyen, s amely minden vallási történelemszemlélet szerves részét képezi. A szemé­
lyes Messiás várásában annak a felismerésnek a kifejeződését fedezzük fel, hogy a történe­
lemben az üdvösség személyekhez kapcsolódik, s hogy ha legmélyebb erőinek és legfőbb
céljainak összehangolásával megvalósul az emberiség egysége, ezt az egységet az egy Úr
és Mester elismerése fogja megvalósítani. Ám ezen túl nem adhatunk értelmet és jelentést a
messiási eszmének. Maga Jézus fosztotta meg ezektől.
Jézus M essiásként való elismerése minden hívő zsidó szemében azt jelentette, hogy üze­
nete a legmélyebben összekapcsolódik személyével: a Messiás cselekvésében maga Isten
jön el népéhez. A Messiást, aki Isten m unkáját végzi, és Isten jobbján ül az ég felhőin,17
imádás illeti. De milyen kapcsolatot látott Jézus önmaga és evangéliuma között? Van egy­
általán szerepe benne? Ezt illetően negatív és pozitív választ is kell adnunk.
1. Az evangélium tartalm a teljes egészében azonos a korábbi előadásokban tárgyalt vo­
násokkal, és semmiféle idegen elem nem nyerhet tért benne: Isten és a lélek, a lélek és az ő
Istene. Jézus semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy Isten megtalálható és meg is találták
a törvényben és a prófétákban. „Ember, megmondta neked, hogy mi a jó, hogy mit kíván tő­
led az Úr! Csak azt, hogy élj törvény szerint, törekedj szeretette, és légy alázatos Isteneddel
szemben.”18 A vámos a templomban,19 az asszony a templom perselyénél,20 a tékozló fiú21
bizonyítja ezt, ők ugyanis semmit sem tudnak valamiféle „krisztológiáról", s a vámos még­
is olyan alázatos volt, hogy alázata alapján Jézus igaznak nyilvánítja. Aki ezt csűri-csavar-
ja, az az egyik leglényegesebb pontján sérti meg Jézus igehirdetésének egyszerű nagyságát.

15 )n 12,49.
16 (n 16,32.
17 Mt 26,64.
18 Mik 6,8.
Lk 18,9-14.
20 Mk 12,41-44.
21 Lk 15,11-32.

99
 ADOLF VON HARNACK

Teljességgel elhibázott feltételezés azt állítani, hogy Jézus elgondolása szerint egész igehir­
detése átmeneti érvényű volt, halála és feltám adása után mindent m ásként kell értenünk,
sőt van, am it mintegy tévesként el kell vetnünk. Nem, ez az igehirdetés egyszerűbb, mint
ahogy az egyházak szeretnék, egyszerűbb, de ezért egyetemesebb és komolyabb is. Nem
térhetünk ki előle azzal a kifogással, hogy nem vagyunk képesek megbarátkozni a „krisz-
tológiával", s ezért ez az igehirdetés nem érint bennünket. Jézus érthetővé tette az em­
bereknek a nagy kérdéseket, Isten kegyelmét és irgalmát ígérte nekik, s döntést kívánt tő­
lük: Isten vagy a mammon, örök vagy földi élet, lélek vagy test, alázat vagy önteltség, sze­
retet vagy önzés, igazság vagy hazugság. Ezek a kérdések mindent magukban foglalnak,
az egyes em bernek az irgalomról és a gyermekségről szóló öröm hírt m eghallva dönte­
nie kell, Istent és az örökkévalóságot vagy a világot és az időt választja-e. Nem önellent­
mondás, s nem „racionalizmus", hanem az evangéliumokból kiolvasható tény egyszerű
kifejeződése ez: nem a Fiúról, csakis a z Atyáról van szó a Jézus által hirdetett evan­
gélium ban.22
2. Ám még senki nem ismerte az Atyát úgy, ahogy ő ismeri, és ezt az ismeretet közli má­
sokkal is, „a sokak"23 szám ára ezzel páratlan szolgálatot tesz. Istenhez vezeti őket, nem
csak szavával, sokkal inkább lényével és azzal, amit tesz, s végül azzal, am it elszenved.
Ilyen értelemben mondotta: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg
vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek”,24 továbbá: „Az Emberfia nem azért jött,
hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért. ”25 Tud­
ja, hogy vele új korszak kezdődik, amikor istenismeretük révén a „legkisebbek" nagyobbak
lesznek, mint azok, akik korábban a legnagyobbak voltak.26Tudja, hogy számosán, éppen
a megfáradtak és a megterheltek,27 megtalálják benne az Atyát, és elnyerik az életet. Tudja,
ő a magvető, aki jó magot vet: övé a szántóföld, övé a mag, övé a termés.28 Ezek nem dog­
matikai tanok, még kevésbé jelentik az evangélium átformálását, vagy tám asztanak nyo­
masztó követelményeket - egy olyan tény kifejezései ezek, amely - úgy látja - m ár megva­
lósulóban van, s amelyet prófétai bizonyossággal már előre lát. A vakok látnak, a bénák
járnak, a süketek hallanak, szegényeknek hirdettetik az evangélium29 - éspedig általa.- e
tapasztalat nyomán tárul fel előtte, hivatása szörnyű terhe alatt, küzdelmei közepette, az a

22 „Nem a Fiúról, csakis az Atyáról van szó a Jézus által hirdetett evangéliumban" - ez a kijelentés több
szempontból is éles kritikát váltott ki, cáfolni azonban senki sem tudta. Nem látok okot arra, hogy módo­
sítsam. A „Jézus által hirdetett" szavak ki vannak emelve, mivel a kritikát gyakorlók közül szám osán nem
vették Figyelembe. Azt nem szükséges magyaráznom, hogy Jézusról nemcsak hogy szó van a Pál és az
evangélisták által hirdetett evangéliumban, de ő ennek az evangélium nak a voltaképpeni tárgya. A követ­
kezőkben olvasható és a késó'bbi előadásokban szereplő fejtegetések egyaránt azt m utatják ki, hogy mi­
ként jött létre ez a változás, s hogy mennyiben jogosult.
23 Vö. Mt 20,28.
21 Mt 11,28.
25 Mt 20,28.
26 Vö. Mt 11,11.
27 Mt 11,28.
28 VÖ. Mt 13,1-9.
29 Vö. Mt 11,5.

100
 A KERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

dicsőség, amelyet Atyja adott neki. S am it most tesz, az halálával megkoronázott élete ré­
vén döntő jelentőségű, továbbra is ható tény lesz a jövőben: ő az ú t a z Atyához,'10 s ő az
Atyától rendelt bíró is.
Tévedett volna? Sem az őt követő nemzedék, sem a történelem nem cáfolta őt. Nem az
evangélium egyik m ozzanata ő, hanem a z evangélium személyes megvalósítója és ereje
volt, s ma is annak érezzük. Tüzet csak tűz gyújthat, személyes életet csak személyes erők
fakaszthatnak. Tegyünk félre minden dogmatikai okoskodást, s hagyjuk, hadd tegyenek
mások tévedhetetlennek vélt ítéleteket. Az evangélium nem állítja, hogy Isten irgalma kizá­
rólag Jézus küldetéséhez kapcsolódik. Azt azonban a történelem tanúsítja, hogy Jézus ve­
zeti Istenhez a m egfáradtakat és a megterhelteket, s ő emelte új létszintre az emberiséget,
igehirdetése pedig továbbra is a jel, amely szétválaszt: amely üdvösséget ad, és ítél.
„Isten Fia vagyok"31 - ezt a kijelentést maga Jézus nem illesztette evangéliumába, s aki
egyéb állításaival azonos jellegű kijelentésnek tekinti, idegen elemmel egészíti ki az
evangéliumot. Ám aki elfogadja az evangéliumot, és igyekszik megismerni azt, akihez
fűződik, világosan láthatja, hogy az Isteni itt oly tisztán jelent meg, amilyen tisztán csak
megjelenhet a földön, s hogy követői szám ára maga Jézus volt az evangélium ereje. S
amit m egtapasztaltak és felismertek vele kapcsolatban, hirdetni kezdték, és am it hirdettek,
ma is eleven, élő igazság.

6. Az evangélium és a tanítás, avagy a hitvallás kérdése

E ponton csupán néhány megjegyzésre szorítkozunk, minthogy korábbi fejtegetéseink so­

rán már minden lényegeset elmondottunk.
Az evangélium nem elméleti tanítás, nem világi bölcsesség. Csak annyiban tekinthető
tanításnak, hogy Isten, az Atya igazságát közli. Örömhírről van szó, amely biztosít minket
az örök életről, s felfedi, mi az értéke azoknak a dolgoknak és erőknek, amelyek körülvesz­
nek bennünket. Az örök életről szólva útm utatást ad a helyes életvitelre. Felfedi, mi az em­
beri lélek, az alázat, az irgalmasság, a tisztaság, a kereszt értéke, s felfedi a világi javak és a
földi életért szorongó aggodalom értéktelenségét. S ígéretet ad arra, hogy minden küzde­
lem ellenére béke, bizonyosság és belső szilárdság koronázza meg a helyes életvitelt. Mi
m ást is jelenthet tehát így a „megvallás", mint Isten akaratának megtételét abban a biztos
tudatban, hogy ő Atyánk, aki mindenkinek megadja, ami tetteinek megfelel? Jézus semmi­
féle egyéb „hitvallásról" nem beszélt. S amikor azt mondja: „Aki vallást tesz rólam az em­
berek előtt, arról majd én is vallást teszek mennyi Atyám előtt",32 akkor is a követésről be­
szél, s a tettekben és lelkületben megvalósított megvallásra gondol. Mennyire elszakad te­
hát gondolataitól és intéseitől az, aki „krisztológiai” hitvallást rendel az evangélium fölé, s
azt állítja, előbb helyesen kell gondolkodnunk Krisztusról, csak azután foglalkozhatunk az

30 Vö. Jn 14,6.
31 Mt 27,43.
32 Mt 10,32.

101
 ADOLF VON HARNACK

evangéliummal. Ez elhibázott felfogás. Krisztusról csak akkor és abban a mértékben gon­

dolkodhatunk és taníthatunk „helyesen”, h a és amennyiben már evangéliuma szerint
élünk. Igehirdetése előtt nem magasodik semmi, amin előbb át kellene vágnunk, nincs
olyan iga, amelyet előbb magunkra kellene vennünk: az evangélium gondolatai és ígéretei
az elsők és az utolsók; minden lélek közvetlenül ez előtt áll.
Még kevésbé feltételez vagy foglal magában az evangélium valamely meghatározott ter­
m észetfelfogást- ez még negatív értelemben sem állítható. A vallásról és az erkölcsről van
itt szó. Az evangélium az élő Istent hirdeti. Az ő megvallása - hitben és akaratának teljesí­
tésével - e ponton is az egyetlen hitvallás: ez volt az, amiről Jézus beszélt. Ami az e hitből
fakadó felismeréseket illeti - mert nagyszabású felismerések fakadnak belőle -, ezek a bel­
ső fejlődés és a szubjektív megértés mértéke szerint mindig is különbözőek. Semmi nem ér
fel annak m egtapasztalásával, hogy az ég és föld Ura Atyánk, s a legszegényebb lélek is
m egtapasztalhatja és kifejezésre juttathatja ezt.
Tapasztalatról van szó, csak az átélt vallást lehet ugyanis megvallani. Jézus felfogása
szerint minden egyéb hitvallás alakoskodó és mételyező. Amint az evangéliumban nem ta­
lálható kidolgozott „vallástan”, úgy még kevésbé int arra, hogy elsőként egy már megszer­
kesztett tanítást tegyünk magunkévá és valljunk meg. A hit és a hitvallás kialakulása és ki­
bontakozása a világtól való elfordulás és az Istenhez térés függvénye, a hitvallás pedig
nem más, mint a hit tettekkel történő tanúsítása. „Nem mindenkié a h it”,33 mondja Pál
apostol, de legyen mindenkié az, hogy hű marad, és a vallást illetően távol tartja magát az
üres beszédtől s a könnyelmű megvallástól és egyetértéstől. „Egy embernek két fia volt, és
az elsőhöz fordulva ezt mondta: Fiam, menj, dolgozz ma a szőlőben. Ő így felelt: megyek,
uram - de nem ment el. Azután a másikhoz fordulva annak is ugyanezt mondta. Ő így fe­
lelt: Nem akarok; később azonban meggondolta magát, és elm ent.”3'1

Ezzel be is fejezhetném, de szükségesnek érzem, hogy válaszoljak egy ellenvetésre. Van­

nak, akik azt állítják, az evangélium ugyan magasztos, nagyszerű és a történelem folya­
mán kétségkívül hatékony erőt jelentett, de elválaszthatatlanul összekapcsolódott egy már
hosszú ideje meghaladott világ- és történelemképpel, ezért, bármily fájdalmas is, s bár nem
tudunk jobbat a helyére állítani, nem állja meg többé a helyét, és nincs szám unkra monda­
nivalója. Minderre két dologgal válaszolnék:
1. Az evangélium ugyan a maitól teljes mértékben eltérő világ- és történelemképhez kö­
tődik, s ezt a képet nem tudjuk és nem is akarjuk feleleveníteni. Ám nem kötődik hozzá „el­
választhatatlanul”. Megkíséreltem kimutatni, hogy melyek az evangélium lényegi összete­
vői, ezek pedig „időtlenek”. S ez nemcsak a mondottakra vonatkozik: az ember, akit az evan­
gélium megszólít, szintén „időtlen”, vagyis az az ember, aki benső lényét és a külvilághoz
■fűződő alapvető viszonyait tekintve minden fejlődés ellenére mindig ugyanaz marad. S mi­
vel ez így van, az evangélium szám unkra is érvényes.

33 2Tessz 3,2.
34 Mt 21,28-30, a versek a következő sorrendben: 28, 30, 29.

102
 A KERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

2. Az evangélium alapja - s ez világ- és történelemképének leglényegesebb eleme - lélek

és test, Isten és világ, jó és rossz ellentéte. A gondolkodóknak pedig minden erőfeszítésük
ellenére sem sikerült mindeddig kielégítő és minden igénynek megfelelő etikát kidolgozni­
uk a monizmus talaján. S ez soha nem is fog sikerülni. Akkor pedig végső soron lényegé­
ben közömbös, hogy miként nevezzük azt a kettősséget, amellyel az erkölcsi érzületű em­
ber szembesül: Isten és világ, evilág és túlvilág, látható és láthatatlan, anyag és szellem,
ösztönélet és szabadság, természeti m eghatározottság és etika. Az egység megélhető, az
egyik alárendelhető a másiknak, ez az egység azonban mindig küzdelem gyümölcse, s vég­
telen, csupán megközelítőleg teljesíthető feladatként, sosem egy mechanikus folyamat kifi­
nomult formája révén jelenik meg. „A mindenre kiterjedő hatalomtól akkor szabadul meg
az ember, ha meghaladja" - Goethe e nagyszerű szavai35 azt fejezik ki, amiről itt szó van.
Ez a lényeges a drámai, korhoz kötött képekben, amelyekkel az evangélium kifejezi azt az
ellentétet, amelyet meg kell haladnunk. Azt sem értem, miért akadályoznának bennünket
egyre bővülő természettudományos ismereteink a következő kijelentés igazságának elfo­
gadásában: „A világ elmúlik, és annak kívánsága is; de aki Isten akaratát cselekszi, meg­
marad örökké.”36 Olyan dualizmusról van itt szó, amelynek eredetét nem ismerjük. Erköl­
csi lényként azonban meggyőződésünk: am int szem besülnünk kell vele, hogy meghalad­
juk magunkban, és egységbe emeljük, úgy egy eredeti egységre is utal, s végül - a jó
megvalósult uralm ában - lényegében megteremtődik egyensúlya.
Mindezek álmok, felelik erre. Hiszen am it látunk, egészen más képet mutat. Nem, még­
sem álmok - hiszen valódi életünknek itt van a gyökere -, csupán fogyatékos töredékek.
Térhez, időhöz kötött ismereteinket és benső életünk tartalm át ugyanis nem tudjuk egy vi­
lágnézet egységébe vonni. Ezt az egységet csak Isten békéjében sejthetjük meg, amely min­
den értelmet m eghalad.37

Ezzel azonban m ár elhagytuk közvetlen feladatunk körét. Szándékunk az evangélium

megismerése volt, alapvető vonásai és legfontosabb viszonyulásai feltárása. Igyekeztem
eleget tenni ennek a célkitűzésnek. Utolsó szempontunkkal eltértünk ettől, s most vissza­
térünk eredeti szándékunkhoz, hogy a most következő második részben nyomon kövessük
a keresztény vallás történetét.

36 Goethe szavai e helyütt félreérthetlek. Nem azért idéztem őket, hogy a spontán önm eghaladást m agasz­
taljam fel, hanem hogy körülírjam azt a hatalm at, amelynek a m eghaladásáról itt szó van, s hogy érzékel­
tessem e küzdelem fontosságát. Az értő olvasók ezt helyesen is látták.
36 ljn 2,17.
37 Vö. Fii 4,7.

103
 KILENCEDIK ELŐADÁS

Előadásaink második részében az a feladatunk, hogy bem utassuk a keresztény vallás tör­
ténetének fő mozzanatait, és megvizsgáljuk, miként bontakozott ki az apostoli koron, a
katolicizmuson és a protestantizm uson belül.

A keresztény vallás az apostoli korban

A tanítványok szűkebb köréből, a Jézus által maga köré gyűjtött tizenkettőből gyülekezet
alakult ki. Szervezett istentiszteleti közösségként maga Jézus nem hozott létre semmiféle
gyülekezetet - ő pusztán a tanító volt, a tizenkettő pedig a tanítványai voltak' ám az a
tény, hogy aianítv án y i kör nyomban gyülekezetté alakult, a későbbi korok szempontjából
meghatározó jelentőségűvé vált. Mi jellemezte ezt a közösséget? Ha jól látom, három moz­
zanat: 1. Jézus élő Úrként való elismerése; 2. az, hogy az új gyülekezet minden tagja szá­
mára - a szolgák és a szolgálók szám ára is - valóban eleven tapasztalat volt a vallás, s
hogy m indannyian élő kapcsolatban voltak Istennel; 3. tisztaságban és testvériességben
élt szen t élet, amelyet a K risztus közeli visszatérésére irányuló várakozás töltött be.
Ez a három m ozzanat jellemezte tehát az új gyülekezetet. Vizsgáljuk meg ezeket köze­
lebbről.

í. Jézus K risztus a z Úr2 - ebben a hitvallásban elsősorban annak elfogadása él tovább,

hogy ő a legnagyobb tanító, hogy szavai tanítványai életének vezérfonalát alkotják, akik
meg akarnak tartani „mindent, amit parancsolt nekik’’.3 Ám nemcsak ennyit foglal magá­
ban „az Úr” fogalma, sőt sajátos jellegét mindez még nem fedi fel. Az ősgyülekezet Jézust
Urának nevezte, mivel Jézus áldozatul adta érte életét,4 s mivel szilárdan hitte, hogy most,
feltám adása után, Isten jobbján ül.5A legbizonyosabb történelmi tények egyike, hogy nem­
csak Pál apostol helyezte előtérbe Krisztus halálát és feltám adásának jelentőségét-ezzel a

1 „Ő pusztán a tanító volt, a tizenkettő' pedig tanítványai voltak" - a halála előtti néhány hétben azonban
már megváltozott a viszonyuk, minthogy a tanítványok, természetesen csak bizonytalanul, felismerték
benne az eljövendő Messiást.
2 Vö. Fii 2,11.
3 Vö. Mt 28,20.
4 Vö. Ef 2,14.
5 Kol 3,1.

104
 A KERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

szemlélettel teljes egészében az ősgyülekezet talaján állt. „Én elsősorban azt adtam át nek­
tek - írja a korintusiaknak-, amit én magam is (áthagyományozottként) kaptam, hogy tud­
niillik Krisztus meghalt a mi bűneinkért, és feltámadt a harm adik napon.”6 Pál mindamel­
lett sajátos spekuláció tárgyává tette Krisztus h alálát és feltám adását, s az egész evangé­
lium ot úgyszólván beleolvasztotta ezekbe az eseményekbe,7 ám már Jézus közvetlen
tanítványai és az ősgyülekezet is alapvető jelentőségűnek tekintette ezeket. Azt állíthatjuk,
Jézus Krisztus m aradandó elismerése, tisztelete és im ádása itt gyökerezett meg. E két moz­
zanat alapján bontakozott ki az egész krisztológia. Az első két emberöltő során azonban el­
m ondtak minden elmondható magasztos dolgot Jézus Krisztusról. Mivel az Élőnek tartot­
ták őt, az Isten jobbjára Felemeltként,8 a halál legyőzőjeként, az élet fejedelmeként,9 egy új
élet erejeként m agasztalták, aki az út, az igazság és az élet.10A messiási elképzelések lehe­
tővé tették, hogy Isten trónjára emeljék, anélkül hogy ezzel veszélybe sodornák a monote­
izmust. Ám mindenekelőtt tulajdon életük hathatós, meghatározó alapjaként tekintették:
„Nem én élek, hanem Krisztus él bennem ”;11 ő az „én” életem, s ha a halál által eljutok hoz­
zá, az nyereség.12Történt-e valaha is ahhoz fogható az emberiség történetében, hogy azok,
akik mesterükkel ettek és ittak, s emberként látták őt, nemcsak nagy prófétaként és Isten
kinyilatkoztatójaként hirdették, hanem a történelem isteni irányítójaként, Isten teremtése
„kezdeteként"13 és egy új élet belső erejeként! Mohamed tanítványai nem beszéltek így Pró­
fétájukról! S nem elég azt állítani, hogy egyszerűen Jézusra alkalmazták a messiási voná­
sokat, s hogy mindenre a várva várt és m ár előre látott dicsőséges visszatérés ad magyará­
zatot. Igaz, hogy Jézus visszatérésének szilárd reményében figyelmen kívül hagyták, hogy
„alacsonyságban érkezett",14 de hogy szert tettek erre a szilárd reményre, és megőrizték
azt, hogy szenvedése és halála ellenére a megígért Messiást fedezték fel benne, hogy a be­
vett messiásképen belül és attól eltérően a jelen lévő Úrnak és Üdvözítőnek tartották, s a
szívükbe zárták őt - ez a megdöbbentő! És éppen a „bűneinkért”15halt halál és a feltáma­
dás szilárdította meg a személye keltette benyomást, s nyújtott biztos tám aszt a hit szám á­
ra: értünk való áldozatként halt meg,16 és él.
Napjainkban sokak szám ára elfogadhatatlanná és közömbössé vált ez a két mozzanat.
Egyfelől a halál - miképpen is tulajdonítható egyetlen effajta eseménynek ekkora jelentő­
ség? Másfelől a feltámadás - ez ugyanis hihetetlen.

6 Vö. lKor 15,3 sk.

7 „ [S] az egész evangélium ot úgyszólván beleolvasztotta ezekbe az eseményekbe” - vagyis a Megfeszített­
ről és Feltámadottról szóló üzenet azonossá vált az evangéliummal.
8 Vö. ApCsel 2,33.
9 ApCsel 3,15.
10 ]n 14,6.
11 Gál 2,20.
12 Fii 1,21.
13 Jel 3,14.
14 Lk 1,48.
16 lKor 15,3.
16 Vö. Zsid 10,12.

105
 ADOLF VON HARNACK

Nem feladatunk, hogy megvédjük az említett felfogást és ezt az elképzelést, de a történész­

nek kötelessége ezek oly átfogó megismerése, hogy képes legyen átérezni a nekik korábban
és ma is tulajdonított jelentőséget. Mindeddig senki sem vonta kétségbe, hogy ezek a moz­
zanatok központi jelentőségűek voltak az ősgyülekezet számára. Még Strauss sem vitatta
ezt, s Ferdinand Christian Baur, a nagy kritikus elismerte, hogy a kereszténység eleve ezek
megvallásán alapult. Ekképpen pedig lehetségesnek kell lennie, hogy beleérző módon meg­
értsük ezeket. Mi több, ha a vallástörténet mélyére hatolunk, felismerjük azoknak az elkép­
zeléseknek a hit mélyén rejlő jogosságát és igazságát, amelyek a felszínen oly ellentmon­
dásosnak és elfogadhatatlannak tűnnek.

Elsőként azt az elképzelést vizsgáljuk meg, mely szerint Jézus kereszthalála áldozati halál
volt. Igaz ugyan, ha külsőleges vagy formális meggondolások útján járnánk körbe az „áldo­
zati halál" fogalmát, ham arosan lehetetlenné válna számunkra minden megértés. Teljes
zsákutcát jelentene azonban, ha arról kezdenénk gondolkodni, miért is volt szüksége az Isten­
ségnek effajta áldozati halálra. Először is egy egészen általános vallástörténeti tényt idézzünk
emlékezetünkbe. Azok, akik áldozati halálnak tartották ezt a halált, hamarosan felhagytak az­
zal, hogy bármiféle véres áldozatot is m utassanak be Istennek. A véres áldozat értékét jóllehet
már nemzedékek óta kétségbe vonták, és egyre ritkábbá is vált, de csak ekkor szűnt meg telje­
sen. Nem azonnal, és nem egyik pillanatról a másikra - ez azonban ne okozzon gondot szá­
munkra -, ám igen rövid idő alatt, s nem csak a zsidó templom lerombolását követően. Továb­
bá ahová a későbbiekben eljutott a keresztény igehirdetés, megüresedtek az áldozati oltárok,
és senki sem vásárolt többé áldozati állatokat. Krisztus halála - és ez kétségtelen - vetett véget
a vallástörténetben a véres áldozatoknak. Egy mélységes vallási gondolat képezte ezeknek az
áldozatoknak az alapját, amit már az is igazol, hogy oly sok nép körében elterjedtek. S ezekről
nem mondhatnak ítéletet hideg és vak racionalisták, hanem csakis olyanok, akik elevenen
éreznek. Ha pedig nyilvánvaló, hogy meghatározott vallási igényt elégítettek ki, s ha továbbá
bizonyos, hogy az ezeket eredményező belső késztetés lecsillapodott és ezért meg is szűnt
Krisztus halálában, s ha végül kifejezetten azt állították, amint a Zsidókhoz írt levél is, hogy
„egyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette a megszentelteket”17- akkor nem látjuk már oly
különösnek ezt az elképzelést. Hiszen a történelem igazolta, és lassan mi is átérezzük. Ez a
halál áldozati halál volt, máskülönben ugyanis nem lett volna képes arra, hogy hatással le­
gyen arra a belső világra, amely életre hívta a véres áldozatokat. Ám Jézus halála nem a töb­
bivel egyenrangú áldozati halál volt, máskülönben nem vethetett volna véget azoknak: vég­
pontjukra juttatta, s ezzel eltörölte őket. Mi több, azt mondhatjuk, Krisztus halála általában
a tárgyi áldozat érvényét szüntette meg. Ha egyes keresztények vagy egész egyházak vissza­
tértek ehhez, az hanyatlást jelentett: az ősi kereszténység tudta, hogy az áldozat teljes egé­
szében megszűnt, s ha meg kellett mondania, miért, Krisztus halálára utalt.
Másodszor, a történelmet kutatva felismerhető, hogy az igaz és a tiszta szenvedése18
mozdítja előre a történelmet, vagyis nem szavak, hanem tettek, ám nem is tettek, csakis

17 Zsid 10,14.
18 Vö. Zsolt 34,20.

106
 A KERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

önfeláldozó tettek, de nem merőben önfeláldozó tettek, hanem az élet feláldozása határoz­
za meg a nagyszabású történelmi fejlődést. így hát úgy vélem, bármennyire is elfogadha­
tatlanok szám ukra a helyettesítő szenvedésre vonatkozó elméletek, kevesen vannak közöt­
tünk, akik nem ismerik fel egy olyan gondolatsor belső jogosságát és igazságát, mint ami­
lyen Ézsaiás 53. fejezete: „A mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta."19
„Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért’’20- kezdettől
fogva ennek fényében szemlélték Jézus halálát. Minél finomabb erkölcsi érzékkel rendelke­
zik valaki, annál biztosabban fedezi fel a történelem nagyszabású eseményeiben a helyet­
tesítő szenvedést, s magára vonatkoztatja azt. Luther talán pusztán önmagáért vívta har­
cát a kolostorban, nem m indannyiunkért vérzett-e lelke, és küzdött a vallás szám ára átha­
gyományozott formájával? De az emberiség Jézus Krisztus keresztjében tapasztalta meg a
halállal igazolt tisztaság és szeretet hatalm át úgy, hogy soha többé nem felejtheti el, s hogy
ez a tapasztalat új korszakot nyit történelmében.
Harmadsorban azt állíthatjuk, hogy semmiféle „értelmi” reflexió és semmiféle „józan”
meggondolás nem törölheti ki az emberiség erkölcsi eszméi közül azt a meggyőződést,
hogy a jogtalanság és a bűn büntetést érdemel, s ha az igaz szenved, megszégyenítő és
tisztulást szerző vezeklés megy végbe. Ez a meggyőződés nem magyarázható meg logikai
úton, mivel abból a mélységből ered, ahol egységnek érezzük magunkat, s abból a világból,
amely a jelenségek mögött rejlik. Ez a szemlélet noha megvetve és megtagadva, m intha
már hosszú ideje eltűnt volna, elpusztíthatatlanul él az emberek erkölcsi érzékében. Ezek
azok a gondolatok, amelyeket Krisztus halála támasztott, s amelyek mintegy köréje fonód­
tak. Egyéb gondolatok is felszínre kerültek, s bár kevésbé jelentősek voltak, bizonyos ideig
nagy h atást fejtettek ki - s éppen ezek váltak uralkodóvá. Az a szilárd meggyőződés alakult
ki ezek nyomán, hogy a halált elszenvedve Jézus döntő jelentőségű tettet vitt végbe, éspe­
dig „miérettünk".21 Ha megkísérelnénk, am int ezt többször is megkísérelték, hogy a mélyé­
re hatoljunk és minden következményével együtt számba vegyük, ijesztő ellentmondások­
ra jutnánk, de átérezhetjük azzal a szabadsággal, amellyel az emberek kezdetben maguké­
vá tették. Ha azonban azt is figyelembe vesszük, hogy maga Jézus sokak javára tett
szolgálatnak22 nevezte halálát, s hogy egy ünnepélyes cselekedettel meg nem szűnő emlé­
kezetet szerzett neki23 - semmi okot nem látok arra, hogy ezt kétségbe vonjam -, megért­
hetjük, miért volt szükségszerű, hogy ez a halál, a kereszt gyalázata a középpontba került.
Ám nemcsak azért hirdették „Úrként", mert meghalt a bűnösökért, hanem mivel ő a Fel­
támadott, ő az Élő.24 Ha ez a feltámadás semmi egyebet nem jelentene, csak annyit, hogy

19 Ézs 53,4a.
20 Jn 15,13.
21 Vö. ITessz 5,9 sk.
22 Mt 20,28.
23 A szereztetési igék: Lk 22,19.
24 Azt a megkülönböztetést, amelyet a következőkben a húsvéti üzenet és a húsvéti hit között teszek, szá­
mos kritika érte. Jelentősebb m ódosítást nem végezhetek ezen, de elismerem, hogy a „húsvéti üzenet" ki­
fejezés nem a legszerencsésebb választás, és ezért félreérthető. Amire gondolok, azok a konkrét húsvéti
beszámolók.

107
 ADOLF VON HARNACK

egy meghalt hús-vér test életre kelt, rövid idő alatt leszám olhatnánk ezzel a hagyo­
mánnyal. De nem erről van szó. Az Újszövetség maga is különbséget tesz az üres sírról és
Jézus megjelenéseiről szóló húsvéti üzenet és a húsvéti hit között. Jóllehet kiemelt jelentő­
séget tulajdonít ennek az üzenetnek, de a húsvéti hitet e nélkül is megkívánja. Tamás tör­
ténete kizárólag azért szerepel az Újszövetségben, hogy hangsúlyozza, akkor is szilárdan
és bizalommal kell vallanunk a húsvéti hitet, ha személyesen nem győződtünk meg a hú s­
véti üzenet hitelességéről: „Boldogok, akik nem látnak, és hisznek."25Az Emmaus felé tar­
tó tanítványok azért részesülnek feddésben, mert nem hisznek a feltámadásbán, amelyben
pedig a „Jézus a M essiás” hitvallás alapján, a Szentírás útm utatása révén bizonyosnak kel­
lett volna lenniük.26Az Úr a Lélek,27 mondja Pál, s ez a bizonyosság magában foglalta feltá­
m adását is. A húsvéti üzenet az arim átiai János kertjében történt csodálatos eseményről
számol be, amelynek senki nem volt szemtanúja, az üres sírról, amelybe néhány asszony
és tanítvány bepillant, az Úr megdicsőült alakban történt megjelenéseiről - dicsősége oly
nagy volt, hogy övéi nem ismerték fel nyomban - , majd a Feltámadott szavairól és tetteiről.
A beszámolók egyre teljesebbé és reménykedőbbé váltak. A húsvéti h it ellenben az a bizo­
nyosság, hogy a Megfeszített legyőzte a halált,28hogy Isten hatalm as és igazságos,29 s hogy
él az, aki az elsőszülött sok testvér között.30 Pál húsvéti hitének az alapja az a bizonyosság
volt, hogy „a második Ádám” a mennyből való,31 illetve az a tapasztalat, hogy Isten a da­
maszkuszi úton élőként nyilatkoztatta ki szám ára Fiát.32 Kinyilatkoztatta őt „bennem”,33
mondja, de ez a belső kinyilatkoztatás egy „látomással" kapcsolódott össze, amely oly le­
hengerlő volt, mint soha később. Ismerte-e vajon az apostol az üres sírról szóló üzenetet?
Tekintélyes teológusok kétségeket tám asztanak ezzel szemben, én magam azonban va­
lószínűnek tartom. Teljes bizonyosságra e kérdésben mindemellett nem juthatunk. Az bizo­
nyos, hogy ő és korábban a tanítványok nem a sír tényét, hanem a megjelenéseket tartották
kitüntetett jelentőségűnek. De ki is vélhetné úgy, hogy Pál és az evangéliumok elbeszélései
alapján világos képet alkothatna ezekről a megjelenésekről, ha pedig ez nem lehetséges, és
az egyes történésekről szóló hagyományok közül egy sem feltétlenül hiteles, miként ala­
pozhatjuk ezekre a húsvéti hitet? Vagy úgy döntünk, hogy ingatag talajra, olyasmire ala­
pozzuk hitünket, ami folytonos kétségeknek van kitéve, vagy pedig szakítunk ezzel az
alappal, s vele együtt az érzékelhető csodával is. E ponton is a hitbeli e gyökeré­
nél rejlik az igazság és a valóság. Bármi is történt a sírnál és a megjelenések során, egy biz­
tos: ez a sír jelenti a halál legyőzésébe és a z örök életbe vetett h it kezdetét. Ne hozzák fel e
vonatkozásban Platónt, a perzsa vallást s a késői zsidó elgondolásokat és írásokat. Mind­

25 Jn 20,29.
26 Lk 24,25 sk.
27 2Kor 3,17.
28 lKor 15,55.
29 Vö. Zsolt 71,16.
30 Rom 8,29.
31 lKor 15,45.47.
32 ApCsel 9,3.
33 Gál 1 .1 6 .

108
 A KERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

ezekre enyészet várt, s el is enyésztek. De a feltámadás és az örök élet bizonyossága, amely

a József kertjében fekvő sírhoz kötődik, nem enyészett el, s az a szilárd hit, hogy Jézus él,
ma is megalapozza azt a reményünket, hogy polgárai lehetünk egy örök városnak - s ez a
remény teszi értelmessé és elviselhetővé az életet. „Megszabadította azokat, akik a haláltól
való félelem m iatt egész életükben rabok voltak” - vallja a Zsidókhoz írt levél szerzője.34
Erről van szó. És ha nem is minden esetben igaz, mégis az, aki ma minden természettel
kapcsolatos ism eretünk ellenére szilárdan hisz a lélek végtelen méltóságában, aki nem fél
többé a haláltól,35 aki a jelen szenvedéseit36 a jövőbeli dicsőséghez méri, abban ez az életét
meghatározó lelkület ahhoz a meggyőződéshez kapcsolódik, hogy Jézus Krisztus maga
mögött hagyta a halált, Isten feltám asztotta őt, s életre és dicsőségre emelte. S elképzelhe­
tő-e másként, mint hogy az első tanítványok szám ára az élő Úrba vetett hitük végső alapja
az Úrból kiáradó erő volt? Úgy érezték, rom olhatatlan élet árad belőle; halála csak rövid
időre rázhatta meg őket, az Úr ereje mindenen győzedelmeskedett: Isten nem taposta el őt a
halálban; él, ő az elhunytak zsengéje.37 Nem filozófiai spekulációk útján, hanem Jézus éle­
tének és halálának szemlélésével, Istennel való páratlan egységének megérzése révén tett
szert az emberiség, már ha hisz egyáltalán benne, az örök élet bizonyosságára, amely élet­
re hivatva van, s amely fel is sejlik benne - az örök élet az időben és az időn túl. Csak ezzel
szilárdult meg a személyes élet értékébe vetett hit. Ami pedig azokat a kísérleteket illeti,
amelyek a „halhatatlanság" bizonyosságát bizonyítékokkal igyekszenek alátám asztani, a
költő szavai vonatkoznak rájuk: „Higgy és merj, az istenek nem adnak zálogot.”38 Az élő
Úrba és az örök életbe vetett hit az Istenből született szabadság tette.
Megfeszítettként és Feltámadottként volt Jézus az Úr. Ebben a hitvallásban kifejezést
nyert a hozzá való viszony egésze is; de a szemléletnek és a spekulációnak is kimeríthetet­
len tartalm at kölcsönzött. Az „Úr" fogalma magában foglalta a Messiásról kialakított sok­
színű képet és valamennyi ószövetségi ígéretet is. Ám kidolgozott egyházi „tanok” még
nem léteztek személyével kapcsolatban: aki Úrnak vallotta őt, a gyülekezet tagja volt.

2.Az élő vallás - az ősgyülekezetet jellemző második vonás az, hogy minden tagja, a szol­
gák és a szolgálók is, élő kapcsolatban vannak Istennel. Ez meglehetősen különös, hiszen
az ember azt gondolná, hogy akik Krisztusnak szentelték magukat, és feltétlenül tisztelik
őt, azok vallásossága szükségképpen szavai lehető legpontosabb m egtartásának és ennél­
fogva mintegy önkéntes szolgálatának formáját ölti. Pál levelei és az Apostolok cselekede­
tei azonban más képet tárnak elénk. Tükröződik ugyan bennük Jézus szavainak feltétlen
tisztelete, de nem ez a kezdetek kereszténységének legszembetűnőbb vonása. Sokkalta jel­
lemzőbb az a tény, hogy az egyes keresztények Isten Lelkének hatására élő és teljességgel

34 zsid 2 , 1 5 .
35 lKor 15,55.
36 Róm 8,18.
37 lKor 15,20.
38 Schiller szavait ma már nem idézném ezen a helyen, mivel sértheti azokat, akik Jézus test szerinti feltá­
m adását megfelelően igazolt történelmi ténynek, s ezért nem „zálognak" tartják [Friedrich Schiller:
Sehnsucht],

109
 ADOLF VON HARNACK

személyes kapcsolatba kerülnek Istennel. Nemrégiben szép könyv jelent meg Weinel tollá­
ból, A Lélek és a lelkek hatásai a z apostolok utáni korban címmel. Számos helyen visszate­
kint az apostoli korra, s újabb vonásokkal egészíti ki Gunkelnek a Szentlélekről szóló érte­
kezésében39 e korról rajzolt megragadó képét. Weinel kitűnó'en tárgyalta azokat a háttérbe
szorult problémákat, hogy milyen mértékben és milyen formában hatott a „Lélek" a legko­
rábbi keresztények életében, s hogy miként kell megítélnünk az idevágó jelenségeket. Ami
a leglényegesebb: „a Szentlélek elnyerése és a Lélek szerinti cselekvés”40 a vallásos érzés és
élet önállóságát és közvetlenségét jelenti, s belsó' kapcsolatot Istennel; Istent a leghatalm a­
sabb valóságnak tartották, s erre nem szám ítanánk, tekintve hogy eltökélten Jézus tekinté­
lyének rendelték alá magukat. Az, hogy az ember Isten gyermeke, és részesül Isten Lelké­
ben, azonos jelentésű volt azzal, hogy Jézus tanítványa. Az Apostolok csselekedetei még jól
tudja, hogy csak az valóban Krisztus tanítványa, akit Isten Lelke tölt el. Elbeszélésének ele­
jén a Szentlélek kiáradása áll. Szerzője tisztában van azzal, hogy a kereszténység nem len­
ne a végső és legmagasabb rendű vallás, ha általa nem kerülne mindenki közvetlen és élő
kapcsolatba Istennel. A keresztény tökéletes engedelmességgel alárendeli m agát az „Úr­
n a k ”, és szabad a Lélekben:41 ezek egysége e vallás legjellemzőbb sajátsága és nagyságá­
nak pecsétje. A Lélek hatása minden téren megnyilvánult, az öt érzék, az akarat és a cse­
lekvés területén, a mélyreható gondolkodás és a legfinomabb erkölcsi érzék terén egyaránt.
A vallástanok és kultikus szertartások által elnyomott vallási erők újfent felszabadultak,
és exksztázisokban, jelekben és erőmegnyilvánulásokban m utatkoztak meg, valamennyi
funkció felfokozott működésében, amely olykor patologikus és veszélyes állapotokat is
eredményezett. De mindig is tudták - s ha ez elhomályosodott, újra hangsúlyozták -, hogy
minden viharos és csodálatos jelenség egyedi esemény, de a Léleknek vannak olyan h atá­
sai is, amelyeket mindenki elnyer, s amelyeket senki sem nélkülözhet. „A Lélek gyümölcsei
pedig: szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóz­
tatás”, írja Pál apostol.12 E vallás m ásik sajátos és nagyszerű vonása, hogy nem tulajdoní­
tott aránytalan jelentőséget az általa felszabadított elemi erőknek, hogy lelki tartalm át és
önfegyelmét fölérendelte minden exksztázisnak, s hogy rendíthetetlenül kitartott azon
meggyőződése mellett, hogy Isten Lelke, bármilyen formában nyilvánuljon is meg, a szent­
ség és a szeretet Lelke. S ezzel már a kereszténység kezdeteinek harm adik jellemző vonásá­
nál vagyunk.

3. Tisztaságban és testvériességben élt szen t élet, amelyet a Krisztus küszöbönálló vissza­

térésére irányuló várakozás határoz meg - az egyház történelmének kibontakozása úgy
hozta, hogy elsősorban az Újszövetség dogmatikai fejtegetéseit kutatták és tárgyalták, s
kevesebb figyelem irányult azokra a szakaszokra, amelyek az első keresztények életét áb­

39 [Hermann Gunkel: Die Wirkungen des heiligen Geistes, nach dérpopuláren Anschauungdérapostolischen
Z eit und dér Lehre des Apostels Paulus. Eine biblisch-theo/ogische Studie. Göttingen, 1888, Vandenhoeck
& Ruprecht.]
40 Vö. Gál 5,25.
41 Vö. 2Kor 3,17.
42 Gál 5,22 sk.

110
 A KERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

rázolják, és erkölcsi buzdításokat tartalm aznak. S ezek nemcsak az újszövetségi levelek je­
lentős részét teszik ki, hanem nem egy úgynevezett dogmatikai szakasz is csupán erkölcsi
intés kedvéért íródott. Jézus arra intette tanítványait, hogy ezt tartsák a legfontosabbnak, s
az első keresztények még tudták, hogy legfőbb feladatuk az életben az, hogy Isten akaratát
cselekedjék, és szent közösséget alkossanak. Létük és missziójuk ezen alapult. Jézus mon­
dásai nyomán két fő mozzanatot emeltek ki, s ezek alapjában véve átöleltek minden erköl­
csi cselekvést: a tisztaságról és a testvériességről van szó. A tisztaság a szó legmélyebb és
legátfogóbb értelmében azt jelentette, hogy iszonyodtak mindentől, ami szentségtelen, és ör­
vendtek mindennek, ami tiszta és igaz, mindennek, ami szeretetre méltó. A tisztaság a tes­
tet is jellemezte. „Nem tudjátok, hogy testetek a bennetek levő Szentlélek temploma. Dicső­
ítsétek tehát Istent testetekben.”43 E magasztos tudatban vállalták az ősi keresztények a
küzdelmet a tisztátalanság bűneivel szemben, amelyek a pogányságon belül a legkevésbé
sem szám ítottak bűnnek. Isten gyermekeiként feddhetetlenül „az elfordult és elfajult nem­
zedékben, akik között ragyogtok, mint a csillagok a világban”44 - ekképpen kellett megáll­
niuk a helyüket, s meg is állták a helyüket. Szentnek lenni, mint Isten, tisztának lenni,
mint Krisztus tanítványa - mindez azt is meghatározza, milyen mértékben mondott le a vi­
lágról ez a gyülekezet. „Tisztán megőrizni az embernek önm agát a világtól",45 ez az az asz-
kézis, amelyet gyakorolt, és amelyet megkívánt. A másik sajátos vonás a testvériesség. Az
emberek új közössége már ott lebegett Jézus szemei előtt is, amikor mondásaiban össze­
kapcsolta Isten és a felebarát szeretetét. Az első keresztények megértették őt. Kezdettől fog­
va nemcsak szavakban, de tettekben is testvéri közösséget alkottak. „Testvérnek” szólítot­
ták egymást, s így érzékeltek minden e megszólítás tám asztotta kötelezettséget, s igyekez­
tek megfelelni ezeknek, éspedig nem törvényszerű rendelkezések útján, hanem önkéntes
szolgálattal, mindenki a maga ereje és képességei mértékében.46Az Apostolok Cselekedetei
arról számol be, hogy Jeruzsálemben egyenesen önkéntes vagyonközösséget is megvalósí­
tottak.47 Pál semmit nem mond erről, s ha a homályos beszámoló valóban hiteles is, sem
Pál, sem a pogánykeresztény gyülekezetek nem tartották követendőnek ezt a vállalkozást.
Az életkörülmények terén nem tűnt sem szükségesnek, sem tanácsosnak új külső életfor­
ma kialakítása. A testvériességet, amelyet a „szenteknek” ápolniuk kellett, s amelyet ápol­
tak is, két alapelv határozta meg: „Ha szenved az egyik tag, vele együtt szenved a többi”48
és „Egymás terhét hordozzátok: és így töltsétek be a Krisztus törvényét."49

43 lKor 6,19 sk. alapján.

44 Fii 2,15.
46 Jak 1,27.
46 Vö. Rom 12,3.
47 ApCsel 4,32.
48 lKor 12,26a.
49 Gál 6,2.

111
 TIZEDIK ELŐADÁS

Az ősgyülekezet Uraként hitt Jézusban. E hitvallásban Jézusra, az élet fejedelmére1 irányu­

ló feltétlen odaadását és bizalmát fejezte ki. A Lélek által minden egyes keresztény közvet­
len kapcsolatban állt Istennel - nem volt többé szükség papokra vagy egyéb közvetítésre.
Ezek a „szentek” pedig olyan közösségeket alkottak, amelyek igen erkölcsös, tisztaságban
és testvériességben élt életre szentelték magukat. Ez utóbbi megállapításhoz néhány to­
vábbi megjegyzést fűzök.
Az új igehirdetés bensőségességének és erkölcsi erejének bizonyítéka, hogy a valláshoz
kötődő tapasztalatok nyomán feltörő lelkesültség ellenére viszonylag ritkán vált szüksé­
gessé szélsőséges jelenségek és viharos kezdeményezések megfékezése. Lehetséges, hogy
gyakoribbak voltak ezek, mint ahogy arra forrásaink közvetlen beszámolói következtetni
engednek, de rendszeressé nem váltak. És bizonyára nem Pál apostol volt az egyetlen, aki
jelentkezésük esetén igyekezett visszafogni ezeket a megnyilvánulásokat. A „Lelket”
ugyan nem akarta kioltani,2 de ha a felfokozott lelkesültség azzal fenyegetett, hogy többen
elállnak a munkavégzéstől, mint például Tesszalonikában, vagy ha az exksztatikus beszéd
oly nagy teret nyert, mint például Korintusban, józanul felemelte a szavát: „ha valaki nem
akar dolgozni, ne is egyék”3, „inkább akarok öt szót kimondani értelemmel, hogy másokat
is tanítsak, mintsem tízezer szót nyelveken”.'1Ennél is világosabban jelenik meg a vezetők
nyugalma és ereje azokban az erkölcsi buzdításokban, amelyeket nemcsak a páli levelek­
ben, de például Péter első levelében vagy Jakab levelében is olvasunk. Annak, hogy valaki
keresztény, az emberi élet egyszerű, nagy helyzeteiben kell megmutatkoznia. Ezekhez a
helyzetekhez a Lélek ad erőt, az hordozza és ragyogja be őket. Az „istentiszteletnek" abban
kell helyes módon megvalósulnia, hogy milyen kapcsolatban van a férj a feleségével, a fele­
ség a férjével, a szülő a gyermekével, az úr a szolgájával, hogyan viszonyulunk a világi ha­
talomhoz, a környező pogány világhoz, illetve az özvegyekhez és az árvákhoz.5 Találunk-e
példát a történelemben arra, hogy egy vallás a túlvilág mindent meghatározó tudatában
lép fel, s ugyanakkor olyannyira megszilárdítja a közösségi élet erkölcsi alapjait, mint ez az
igehirdetés? Ha bensőleg nem is ragadnak meg valakit az újszövetségi szerzők hitre vonat­

1 ApCsel 3,15.
2 ITessz 5,19.
3 2Tessz 3,10.
4 lKor 14,19.
5 Róm 12,1.

112
 A KERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

kozó szavai, lelke mélyén kétségkívül nagy h atást gyakorol rá az erkölcsiség tisztasága,
gazdagsága, ereje és kifinomultsága, amely páratlan értéket kölcsönöz buzdításaiknak.
Figyelembe kell vennünk e ponton egy további m ozzanatot is. Az első keresztények
Krisztus közeli visszatérésének reményében éltek. Ez a remény rendkívüli mértékben ösztö­
nözte őket arra, hogy semmibe vegyék a földi dolgokat, a világ kínját és örömét. Várakozá­
sukban csalódtak - s ezt feltétlenül el kell ismernünk -, ez a várakozás azonban nagymérték­
ben előmozdította azt, hogy felülemelkedjenek a világon, hogy megtanulják, mi a fontos és
mi nem, mi múlandó és mi örök. Ismétlődő jelenség a vallástörténetben, hogy egy önm agá­
ban már h ath ató san érvényesülő új, nagyszabású vallási jelenséghez egy olyan tényező
járul, amely fokozza és megszilárdítja hatását. Micsoda ösztönzést jelentett Augustinus óta
- valahányszor megújult formában tört fel a bűn és a kegyelem vallási tapasztalata - az eleve
elrendelés gondolata, amely a legkevésbé sem magából a konkrét tapasztalatból származik!
Micsoda lelkesültséggel töltötte el Cromwell csapatait a kiválasztottság tudata, és micsoda
erőt öntött a puritánokba az óceán mindkét partján, s ez a tudat is pusztán kísérő tényező
volt! Micsoda tám aszt jelentett a szegénységről szóló tanítás annak az új vallásos magatar­
tásnak, amely Szent Ferenc vallási tapasztalatai nyomán bontakozott ki a középkorban, s e
tanítás mégis tökéletesen önálló erőt jelentett! Ami az apostoli kort illeti, ilyen jellegűnek te­
kinthető egyeseknek az a meggyőződése is, hogy halála után valóban látták az Urat. Ezek a té­
nyezők azt mutatják, hogy a legbensőbb dolog, a vallás sem mindentől mentesen és elszigetel­
ve bontakozik ki, hanem külső formákhoz kötődve növekszik, s ezeket nem is nélkülözheti.
Az apostoli kort illetően azonban az a lényeges, hogy nemcsak a lelkesültség, de a feszült
eszkatologikus remény ellenére sem tagadták meg azt, hogy megszenteljék a földi életet.

E három, az első keresztényeket jellemző leglényegesebb vonás, ha úgy adódott, a zsidóság

keretében és a zsinagógához kapcsolódva is megvalósítható volt. Jézust itt is elismerhették
Úrként, az új tapasztalatot összekapcsolhatták az atyák vallásával, s a testvéri közösséget
zsidó gyülekezetként is megszervezhették. Az első palesztinai gyülekezetek voltaképpen
ilyen keretek között éltek. Ám az említett új sajátságok,„ha ténylegesen megvalósították
őket, mégiscsak túlm utattak a zsidóságon: Jézus Krisztus az Úr - nem csak Izráel Ura; ő a
történelem Ura, az emberiség feje. Az Istennel való közvetlen kapcsolat új tapasztalata fö­
löslegessé tette az ősi kultuszt, minden közvetítésével és papjával együtt. A testvéri közös­
ség magasabb rendű minden egyéb köteléknél, és megfosztja azokat minden értéküktől. Az
új jelenségben eleve benne rejlő belső fejlődés nyomban elkezdődött. Nemcsak Pál indította
útjára, Pál előtt és Pállal párhuzam osan a diaszpórához tartozó szám unkra ismeretlen,
névtelen keresztények is fogadtak be pogányokat az új közösségbe, és a törvény részleges
jelentőségű rendelkezéseit azzal a m agyarázattal vetették el, hogy lelkileg és szimbólum­
ként kell értelmezni azokat. A zsidóság egyik Palesztinán kívüli ágában ez a felfogás - ter­
mészetesen más okokból - már hosszú ideje élt, s itt a filozófiai értelmezés segítségével
olyképpen tágították ki a zsidó vallás határait, hogy egy lelki világvallás m agasságába
emelkedett. Ezt a fejlődést a kereszténység előzményeként tekinthették, és bizonyos szem­
pontból valóban az is volt. Az említett keresztények is ezt az u tat követték, s így fokozato­
san elszakadhattak a történelmi zsidóságtól és elavult vallási törvényeitől. Ám ez a végki­

113
 ADOLF VON HARNACK

fejlet nem volt visszafordíthatatlan. Amíg ki nem nyilvánították, hogy a korábbi vallás ér­
vényét vesztette, folytonosan attól kellett tartani, hogy a következő nemzedék ismét szó
szerinti értelemben fogja fel a régi rendelkezéseket. A vallástörténet számos olyan új kez­
deményezést vonultat fel, amely esetében a tanítás és a kultusz áthagyományozott, benső-
leg meghaladott formájától el kell szakadni, ám átértelmezés révén. Úgy tűnik, hogy ez si­
kerrel is jár, a hozzáállás és a felismerések kedveznek is az újnak, de íme, a régi nemsokára
ismét helyreáll, a szertartások, az előírt cselekmények és a hivatalos tanítás elnyomnak
minden egyebet. Ha egy új vallási gondolat a döntő vonatkozásban - minden más m arad­
h at a régiben - nem tud gyökeresen szakítani a múlttal, és nem képes „testet” ölteni, nem
m aradhat fenn, eltűnik. Nincs konzervatívabb és szívósabb képződmény a tételes vallás­
nál; ha teret enged egy magasabb rendű formának, szükségképpen vége van. Az apostoli
korban sem várhattak tehát tartós állapotokat attól, hogy átértelmezték a törvényt annak
érdekében, hogy helyet biztosítsanak mellette az új hitnek, vagy hogy ahhoz közelítsék a
régi vallást. Olyasvalakire volt szükség, aki kijelenti, hogy a régi m egszűnt,6 aki bűnnek
nevezi azt, ha továbbra is ahhoz tartják magukat; fel kellett tárnia, hogy minden átalakult,
új lett.7 Pál apostol az az ember, aki ezt megtette, s ebben áll világtörténelmi jelentősége.
Pál az őskereszténység történetének legkiemelkedőbb személyisége, mégis élesen meg­
oszlanak a vélemények vele kapcsolatban. Néhány éve csak, hogy egy kiváló protestáns
teológus azt állította, rabbinikus teológiájával Pál eltorzította a keresztény vallást.8Mások,
éppen ellenkezőleg, a kereszténység voltaképpeni m egalapítójának tartották. Ám azok
többsége, akik csatlakoztak hozzá, azt tanúsítják, hogy valójában megértette a Mestert, és
folytatta azt, am it ő végbevitt. Ez a megítélés helyes. Akik azt vetik a szemére, hogy eltorzí­
totta a kereszténységet, a legkevésbé sem értették meg szellemét, s csupán a külszín és az
iskolás bölcsesség tükrében szemlélik őt. Akik pedig elismerik vagy elm arasztalják mint
vallásalapítót, a döntő ponton szembeállítják őt önmagával, s illúziónak és öncsalásnak
nyilvánítják azt a tudatot, amely m eghatározta és kitartóvá tette őt. Minthogy mi nem aka­
runk bölcsebbek lenni a történelemnél, amely szerint Pál kizárólag Krisztus m isszionáriu­
sa, s mivel Pál tulajdon szavai világosan feltárják, hogy mi akart lenni, s mi volt, Jézus ta ­
nítványának tekintjük, olyan apostolnak, aki nemcsak többet fáradt, de jelentősebb dolgot
is vitt végbe, mint a többiek együttvéve.
Pál9 emelte ki a keresztény vallást a zsidóság keretéből. Ennek mikéntjét megtudjuk, ha
figyelembe vesszük a következőket;

6 2Kor 5, 17.
7 Róm 3,21-31; 5,12-21.
8 [Paul de Lagarde-ról van szó, aki szerint Pál „megtérése után is ízig-vérig farizeus volt", s rajta keresztül
nyert teret az Ószövetség az egyházban. Vö. Paul de Lagarde: Über das Verhältnis des deutschen Staates zu
Theologie, Kirche und Religion. Ein Versuch, Nicht-Theologen zu orientieren (1873).]
9 Pálnak az őskereszténység történetében játszott korszakalkotó szerepéről szólva beszélnem kellett volna
arról is, hogy csak bizonyos kereteken belül szakadt el a zsidóságtól: 1. magától értetődőnek tartotta vagy
legalábbis eltűrte, hogy a keresztény zsidók továbbra is megtartják a törvényt; 2. úgy gondolta, az Izráel
népének adott ígéretek e nép körében is fognak megvalósulni; 3. kifejezésre juttatta azt a szilárd remé­
nyét, egykor az egész Izrael meg fog menekülni. A kereszténységet csak Pál után, szám unkra m ár ismeret­
len személyek oldották el teljesen a zsidóságtól. Vö. Róm 9,2 és Róm 11,26.

114
 A KERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

1 . Elsőként Pál értelmezte az evangéliumot a végbement megváltásról és a már jelen lévő

üdvösségről szóló üzenetként. A megfeszített és feltámadott Krisztust hirdette, aki u tat te­
remtett szám unkra Istenhez, s ezzel igazságot és békét szerzett.
2 . Pál kétségkívül olyan új valóságként fogta fel az evangéliumot, amely megszünteti a tör­
vényen alapuló vallást.
3 . Felismerte, hogy ez az új vallás az egyes ember és ezért mindenki sajátja, s e meggyőző­
dés birtokában az evangéliumot tudatosan a népek közé vitte, és a zsidóságból kiemelve
görög-római talajra ültette át. Nem pusztán arról van szó, hogy az evangélium megteremti
a zsidók és a görögök egységét, nem, a zsidóság már a múlté. Pálnak köszönhető, hogy az
evangélium Keletről, ahol később sosem sikerült igazán elterjednie, átkerült Nyugatra.
4. Pál helyezte az evangéliumot a lélek és test, belső és külső élet, halál és élet nagyszabású
sémájába. Ő, aki zsidónak született, s akit farizeusnak neveltek, ő kölcsönzött az evangéli­
um nak olyan nyelvet, hogy nemcsak a görögök, hanem minden ember szám ára érthetővé
vált, s összekapcsolódott mindazzal a szellemi kinccsel, amely a történelem során felhal­
mozódott.

E tényezőkből (s ezek belső összefüggésének tárgyalásába e helyütt nincs módom belebo­

csátkozni) adódik az apostol vallástörténeti jelentősége. Az elsőt illetően korunk legjelen­
tősebb vallástörténészének, Wellhausennek a szavait idézem: „Elsősorban Pál révén vált
az Isten országáról szóló evangélium Jézus Krisztusról szóló evangéliummá, s így ez már
nem az országra vonatkozó jövendölés, hanem e jövendölés Jézus Krisztus által megvaló­
sult beteljesülése. Ekképpen Pál szemében a megváltás jövőbeli eseményből szintén már
végbement és jelen lévő valósággá vált. Jóval nagyobb hangsúlyt helyez a hitre, mint a re­
ményre, s úgy véli, a jövőbeli üdvösség már benne rejlik a jelenben létező istengyermekség­
ben. Legyőzi a halált, s az új életet már most, itt a földön éli. Magasztalja azt az erőt, amely
az erőtlenségben hat, elegendő szám ára Isten kegyelme, s tudja, hogy sem jelen-, sem jövő­
beli hatalom nem szakíthatja el őt Istentől, s hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden a
javukra válik.’"0 S micsoda tisztánlátás, bizalom és erő kellett ahhoz, hogy az új vallást ki­
szakítsa eredeti közegéből, és egészen új talajon gyökereztesse meg! Az arab földön kiala­
kult iszlám megmaradt arab vallásnak, ott, ahol megjelent. A buddhizmus Indiában volt
ereje teljében. Ez a vallás azonban, amely Palesztinában jelent meg, s amelyet alapítója zsi­
dó talajon hozott létre, már néhány év elteltével elszakadt ettől a közegtől. Pál szembeállí­
totta ezt a vallást az izráelita vallással: „Krisztus a törvény vége".11 Az új vallás nemcsak
átvészelte a kiszakítást és az új közegbe helyezést, hanem feltárult, hogy eleve erre irá­
nyult. Ezt követően tám aszt és segítséget nyújtott a Római Birodalomnak és az egész nyu­
gati kultúrvilágnak. Ha az első században valaki azt állította volna a császá rn ak - mondja
Renan -, hogy az a legkevésbé sem feltűnő zsidó, aki hittérítőként Antiokhiából indult út­
nak, az ő legkiválóbb m unkatársa, és szilárd alapra fogja helyezni a birodalmat, őrültnek
tartják, pedig igazat mondott volna. Pál új erőket hozott a Római Birodalomba, és megve­

10 [Julius Wellhausen: Israelitishe undjüdische Geschichte; Harnack a harm adik kiadást idézi (386. p.)]
11 Rom 10,4.

115
 ADOLF VON HARNACK

tette a nyugati-keresztény kultúra alapjait. Amit Nagy Sándor hozott létre, szétesett, amit
Pál vitt végbe, megmaradt. Ám ha elismeréssel szólunk arról, aki jóllehet nem tám aszkod­
hatott Ura valamely kijelentésére, a Lélek erejéből a betűvel szemben12 a legmerészebb kí­
sérletre vállalkozott, nem kevésbé kell tisztelettel adóznunk Jézus am a közvetlen tanítvá­
nyainak, akik súlyos belső vívódás után végül a magukévá tették Pál alapvető elgondolá­
sait. Pétert illetően ez teljességgel bizonyos, s vannak, akikről tudjuk, h o gyha többet nem
is tettek, legalább elismerték Pál nézeteit. Valóban nem volt csekély dolog, hogy azok, akik­
nek a fülében még ott csengett Mesterük minden egyes szava, s akik még emlékeztek min­
den vonására, tehát hogy ezek a hűséges tanítványok elfogadtak egy olyan tanítást,
amely, úgy tű n t,13jelentős kérdésekben eltávolodott az eredeti tartalomtól, és aláásta Izráel
vallását. A történelem itt egyértelműen és rövid idő leforgása alatt feltárta, hogy mi a belső
lényeg, és mi a jelentéktelen külsőség. Jelentéktelen volt Jézus igehirdetésének minden zsi­
dó meghatározottsága, s néhány effajta kijelentése is: „Én nem küldettem máshoz, csak
Izráel házának elveszett juhaihoz."14 Krisztus Lelkének erejével a tanítványok áttörték eze­
ket a korlátokat. Krisztus személyes tanítványai - s nem csak a második vagy a harmadik
nemzedék, amikor az Úr közvetlen emléke már megfakult - megfeleltek ennek a nagy fel­
adatnak. Ez az apostoli kor legkiemelkedőbb ténye.
Pál egyetemes vallássá tette az evangéliumot, anélkül hogy módosította volna annak lé­
nyegi, belső vonásait - az Istenbe, Jézus Krisztus Atyjába vetett feltétlen bizalmat, az Úr­
ban való reményt, a bűnök bocsánatát, az örök élet bizonyosságát, a tisztaságot és a test­
vériességet. Ezzel megvetette a nagy egyház alapjait. Ám mivel az eredeti korlátok nem
m aradtak érvényben, újabbaknak kellett kialakulniuk, amelyek áthangolták egy bensősé­
ges mozgalom egyszerűségét és erejét. Ezekre a változásokra irányítjuk figyelmünket az
apostoli kort vizsgáló fejtegetéseink lezárásaként.
1. Az elszakadás a zsinagógától és teljességgel önálló vallási gyülekezetek megalapítása
mélyreható következményekkel járt. A keresztényeknek noha meggyőződésük volt, hogy
Krisztus gyülekezete, az „egyház”, természetfölötti, mennyei, mert belső valóság, mégis
úgy vélték, hogy minden egyes gyülekezetben megjelenik, s mivel szakítottak a régi közös­
séggel, vagy egyáltalán nem is voltak a tagjai, természetszerűleg rendkívül jelentőssé vált
új közösségek kialakítása, s ez elevenen foglalkoztatta őket. M ondásaiban és példabeszé­
deiben Jézus minden külső tényezőtől függetlenül csak a lényeggel foglalkozhatott - nem
érdekelte, hogyan és milyen form ában fog növekedni a mustármag. Izráel népe a maga
konkrét történelmi formájában állt előtte, s külső változások nem foglalkoztatták. Az új
vallás azonban már nem kötődött ehhez a néphez, test nélkül pedig egyetlen vallási moz­
galom sem maradhat. A közösségi életnek és a közösségi istentiszteletnek meghatározott
formát kell öltenie. Ezek a formák azonban nem alakíthatók ki egyik pillanatról a másikra.
Egy részük lassanként, a tényleges igények nyomán jön létre, míg m ásokat a környező vi­
lágból és a fennálló körülményekből merítik. A „pogánykeresztény" gyülekezetek ekkép­

12 Vö. 2Kor 3,6.

13 Az „úgy tűnt'' törlendő.
Mt 15,24.

116
 A KERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

pen intézményes formát, testet öltöttek, s a szükséges formákat részben lassanként, önál­
lóan, részben a konkrét körülményekhez alkalmazkodva alakították ki.
A formákat azonban mindig sajátos tisztelet övezi. S minthogy ezek révén áll fenn a kö­
zösség, annak a jelentősége, aminek a szolgálatában állnak, észrevétlenül rájuk helyeződik
át, vagy legalábbis fennáll ennek a veszélye. Ez a veszély azért is közvetlenül fenyeget, mi­
vel a formák betartása ellenőrizhető, illetve kikényszeríthető, míg a belső élet kivonja m a­
gát minden pontos ellenőrzés alól.
Kétségkívül szükségszerű volt, hogy miután elszakadtak tőle, új gyülekezetei állítsanak
szembe a zsidó népközösséggel - a keresztény mozgalom öntudata és ereje az „egyház"
megteremtésében m utatkozott meg, amely a valódi Izráelnek tekintette magát. Ám egyhá­
zak és az egyház megalapításával egészen új célkitűzés adódott. A belső mellett megjelent
egy külső valóság, kialakultak a jog, a fegyelem, a kultuszt érintő és a tanbeli rendelkezé­
sek, és a m aguk logikája szerint lassan érvényt szereztek maguknak. Magának a lényeg­
nek a tisztelete mellett már más tényezők is tiszteletet élveztek, s ez a lényeg lassanként
ezernyi láthatatlan szállal kapcsolódott a történelem szövetéhez.
2. Már utaltunk rá, hogy Pál jelentősége a tanítás szempontjából elsősorban krisz-
tológiájához kötődött. Erre vonatkozó értelmezése szerint - mind a kereszthalállal és a fel­
tám adással kapcsolatos felfogását, mind „az Úr a Lélek” azonosítását tekintve - a megvál­
tás már végbement, az üdvösség pedig már most létező erő. „Megbékéltetett minket az Is­
ten önmagával Fia által”,15 „Ha valaki Krisztusban van, új teremtés a z ’’,16 „Mi választhatna
el minket az Isten szeretetétől?".'7 Ezzel a keresztény vallás abszolút jellege tárul fel. E pon­
ton is elmondható azonban, hogy minden megfogalmazásnak megvan a maga logikája és
a maga veszélye. Egy veszéllyel m agának az apostolnak is meg kellett küzdenie - voltak,
akik elfogadták a megváltást, de nem valósították meg az új életet. Jézus mondásaival kap­
csolatban nem jelentkezhetett volna ez a veszély, Pál megfogalmazásai azonban nem zár­
ták ki ilyen egyértelműen ezt. A későbbiekben minden felelősségteljes igehirdető szám ára
állandó tém át jelentett, hogy senki ne hagyatkozzon a „megváltásra", a bűnbocsánatra és
az igazzá nyilvánításra, ha nem utálja a bűnt, és nem követi Krisztust. Ki ne látná világo­
san, hogy az „objektív m egváltásra” vonatkozó elképzelések súlyos kísértéseket tám asz­
tottak az egyháztörténet során, és egész generációk előtt rejtették homályba a vallás sú­
lyát? A „megváltás” fogalma, amely egyáltalán nem illeszthető bele minden további nélkül
Jézus igehirdetésébe, csapdává vált. Igaz, a kereszténység a megváltás vallása, e fogalom
azonban törékeny, és sohasem szakítható ki a személyes tapasztalat és a belső átalakulás
szférájából.
Ám még egy szorosan ehhez kötődő veszély felmerült: ha a megváltás Krisztus szemé­
lyére és m unkájára vezethető vissza, úgy tűnik, minden azon fordul meg, hogy helyesen
megismerjük-e személyét és munkáját. A z a veszély fenyeget, hogy a Krisztus által adott és

15 Vö. Róm 5,10.

16 2Kor 5,17.
17 Vö. Róm 8,39.

117
 ADOLF VON HARNACK

a róla szóló helyes tanítás kerül a középpontba, és eltorzítja az evangélium m agasztosságát

és egyszerűségét. Újfent azt állíthatjuk, hogy ez a veszély Jézus m ondásait illetően nem je­
lenhet meg - még Jánosnál sem. „Ha szerettek engem, megtartjátok az én parancsolatai­
m at.”18A vallástan páli m egfogalmazásának esetében azonban megjelenhet és meg is je­
lent. Rendkívül hosszú időn át azt tanította az egyház, hogy a leglényegesebb az, tudjuk,
miként jellemezhető Krisztus személye, milyen természete volt stb. Maga Pál még távol áll
ettől - aki Krisztust Úrnak szólítja, az a Szentlélek által beszél19 ám az elgondolásai által
m eghatározott vallási fogalmak összessége téves irányban is továbbfejlődött. Bármily csá­
bító is az értelem számára, hogy a krisztológiát tekintse az evangélium lényegi tartalm á­
nak - ez a fejlődés torz, s ezt Jézus igehirdetése igazolja, amely minden esetben a leglénye­
gesebbről beszél, és mindenkit körülményeskedés nélkül Isten elé állít. Ez nem korlátozza
Pál azon igényét, hogy mindent a megfeszített Krisztus hirdetésében foglaljon össze, mivel
Isten erejét és Isten bölcsességét tárta fel ezzel, és Krisztus szeretetével fellobbantotta Isten
szeretetének megérzését. Napjainkban is ezrekben így, Krisztus által ver gyökeret a keresz­
tény hit. Ez azonban nem ugyanaz, m int amikor szám talan, Krisztus személyére vonatko­
zó állításhoz követelik beleegyezésünket.
Ám más egyebet is figyelembe kell vennünk. Pál, a messiási dogmatika nyomán és Krisz­
tus rá gyakorolt hatása okán megvetette annak az elképzelésnek az alapjait, hogy Isten
nemcsak jelen volt Krisztusban, de maga Krisztus sajátos mennyei természettel is rendel­
kezett. A zsidók számára ez az elgondolás nem feszítette szét szükségképpen a messiási
eszme kereteit, a görögök szám ára azonban egészen új gondolatoknak adott helyt. Eleve
Krisztus megjelenése, egy mennyei létező belépése ebbe a világba vált a legfőbb tényezővé,
s önm agában ez a tény jelentette a megváltást. Maga Pál még nem így fogta fel ezt: számá­
ra a kereszthalál és a feltámadás a döntő, s Krisztus világban való megjelenését erkölcsileg,
a cselekvés számára követendő példaként értelmezte („Szegénnyé lett érettünk",20 meg­
alázta, megüresítette m agát21). Ennek változnia kellett. A megjelenés eseménye hosszú tá­
von nem m aradhatott másodrendű, ahhoz túl nagyszabású volt. De amikor ez vált a legje­
lentősebbé, veszélyt jelentett az evangéliumra nézve, mivel elfordította róla a figyelmet.
Aki ismeri a dogmatörténetet, aligha tagadhatja, hogy így is történt. A következő előadá­
sokban látni fogjuk, milyen mértékben.
3. Az új egyház szent könyve az Ószövetség. Jóllehet Pál azt tanította, hogy a törvény
semmissé vált, mégis módját találta annak, hogy érvényben tartsa az egész Ószövetséget.
Micsoda jótétem ényt jelentett ez a könyv az egyház szám ára! Építő jellegű műként, a vi­
gasz, a bölcsesség és a tanács könyveként, a történelmet feltáró írásként páratlanul je­
lentős volt az apologetika és az élet szempontjából. Melyik vallás is dicsekedhetett h a ­
sonlóval azok közül, amelyekkel a kereszténység görög-római talajon találkozott? S az
egyház e tulajdona mégsem volt minden szempontból üdvös. Először is, e könyv tekinté­

18 Jn 14,15.
15 lKor 12,3.
20 Vö. 2Kor 8,9.
21 Fii 2,7.

118
 A KERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

lyes része a keresztény vallástól eltérő' vallást és erkölcsöt tartalm azott. Bármennyire
igyekeztek is értelmezések segítségével lelkivé és bensővé tenni, eredeti értelmét nem lehe­
tett tökéletesen eltörölni. Veszély fenyegetett, s be is következett az, hogy az Ószövetség
közvetítésével egy alacsonyabb, túlhaladott vonás épültbe a kereszténységbe. S ez nem­
csak részletkérdésekre vonatkozik - az Ószövetség célja teljes egészében más volt, s e
vallás szorosan összefonódott egy politikai tényezővel, a nép kiemelt szerepével. S mit
m ondjunk arról, hogy ekkor újfent effajta kapcsolatot igyekeztek keresni, ha már nem is
a zsidósággal, de egy új néppel, s ha nem is a néphez kötődő régi törvénnyel, de valami
ahhoz hasonlóval? S ha Pál olykor mértékadóvá nyilvánított egyes ószövetségi törvénye­
ket, jóllehet az allegória segítségével átform álta azokat, megakadályozható-e, hogy a ké­
sőbbi nemzedékek, a korhoz igazodó formába öntve őket, adott esetben más törvényeket
is kötelező erejű isteni törvényként hirdessenek? S ezzel máris a második kérdésnél v a­
gyunk: ha az Ószövetség m érvadónak tekintett rendelkezései tartalm ilag nem is voltak
kifogásolhatóak - veszélyeztették a keresztény szabadságot, mind a belső szabadságot,
mind az egyházi közösség kialakításának, illetve a kultikus és egyházfegyelmi rendelke­
zéseknek a szabadságát.

Megkíséreltem kim utatni, hogy amikor már nem kapcsolódott a zsidósághoz, az evangéli­
um határok közé szorítása akkor sem szűnt meg, ellenkezőleg, új korlátok jelentkeztek.
Ezek azonban éppen azokban a vonatkozásokban alakultak ki, amelyek meghatározták a
dolgok szükségszerűjejlődését, illetve csakúgy, m in t a z Ószövetségben, amelyekhez lényegi
értékek kötődtek. E ponton is ismételten azt látjuk tehát, hogy a történelmi körülmények te­
rén, am int a dolgok kiszakadnak a bensőségesség szférájából, nem létezik olyan fejlődés,
olyan eredmény és semmiféle olyan érték, amelynek ne lenne meg a maga árnyoldala, és
ne járna hátránnyal. Pál apostol azt panaszolta: „Töredékes az ismeretünk.”22 Ez sokkalta
nagyobb mértékben vonatkozik cselekvésünkre és mindarra, ami történik. Bármit is te­
szünk, az „áldozattal" jár, s nemcsak súlyos következményeket kell vállalnunk, hanem
„tudva és akarva” egyes dolgokat háttérbe kell szorítanunk, hogy valami m ást elérjünk. Ha
kiszakad a bensőségesség szférájából, s a formát öltés és a történések világába kerül, a leg­
tisztább és a legszentebb dologra is áll, hogy ha a maga erejéből formát ölt, már kprlátok
közé is szorítja magát.
Amikor Nero bárdja 64-ben kioltotta a nagy apostol életét, elm ondhatta volna magáról
azt, am it kevéssel azelőtt írt egyik szeretett társának: „Futásomat elvégeztem, a hitet meg­
tartottam .”23 Van-e hozzá fogható misszionárius, igehirdető és lelkipásztor, mind elvégzett
feladatának nagyságát, mind az annak teljesítésére fordított szent erőt tekintve? Eleven
szavai hatottak, és tüzet gyújtottak. Atyaként viselt gondot a lelkekre, és küzdött értük lel­
kének minden erejével. Egyképpen látta el a tanító, a nevelő és a szervező feladatait. Ami­
kor halálával megpecsételte m unkáját, a Római Birodalomban Antiokhiától Rómáig, sőt

22 lKor 13,9.
25 2Tim 4,7.

119
 ADOLF VON HARNACK

Hispániáig keresztény gyülekezetek éltek. Nem volt közöttük sok „test szerint erős"24 és
előkelő ember, mégis „a világban ragyogó csillagok”26 voltak, s ők határozták meg a világ-
történelem fejlődését. Nemigen voltak „felvilágosultak", de övék lett az élő Istenbe és az
örök életbe vetett hit. Tudták, hogy az emberi lélek végtelen méltóságú, s hogy ezt a méltó­
ságot az Örökkel való kapcsolat határozza meg. Tisztaságban és testvériességben éltek,
vagy legalábbis erre törekedtek. Főjükben, Jézus Krisztusban új népet alkottak, s az a ma­
gasztos tudat töltötte be őket, hogy általuk megvalósul a zsidók és a görögök, a görögök és
a barbárok egysége, s hogy elérkezett az emberiség történetének végső és legmagasabb ren­
dű fejlődési foka.

24 Vö. lKor 1,16.

25 Fii 2,15.

120
 TIZENEGYEDIK ELŐADÁS

Az előzőekben az apostoli korról beszéltünk. Láttuk, hogy az evangélium ebben az idő­

szakban elszakadt eredeti közegétől, a zsidóságtól, és áthelyeződött a görög-római biroda­
lom területére. Ez a folyamat elsősorban Pál apostolhoz kötődik, aki ezzel helyet biztosított
a kereszténységnek a világtörténelemben. Ez az új kapcsolat önm agában nem volt gátló té­
nyező, ellenkezőleg, a keresztény vallás eleve arra irányult, hogy az emberiség körében - s
ez akkor az orbis Romanus volt - bontakozzon ki. Ám új formák kialakulása vált szüksé­
gessé, amelyek korlátokat is szabtak, és terhet is jelentettek. Mindezt a következőkben kö­
zelebbről is megvizsgáljuk.

A keresztény vallás fejlődése: a katolicizm us kialakulása

Az evangélium nem m eghatározott alkotmányú vallásként jelent meg a világban, ezért in­
tellektuális és társadalm i kibontakozásának egyetlen formája, még a kezdeti sem alkothat­
ja klasszikus és m aradandó alakját. Ezt a felismerést szüntelenül szem előtt kell tartania
annak a történésznek, aki arra vállalkozik, hogy nyomon kövesse a keresztény vallás útját
az apostoli kortól végig a századok folyamán. Minthogy e vallás felette áll az evilág és túl­
világ, élet és halál, m unka és világtól való elfordulás, értelem és extázis, zsidóság és görög­
ség ellentétpárjainak, a legkülönbözőbb feltételek között létezhet, am int kezdetben például
a zsidó vallás romjai alatt bontakoztatta ki erejét. De ez nemcsak lehetősége, kötelessége
is, ha az élők vallása kíván lenni, és maga is élettel teli. Evangéliumként csak egyetleh célja
van: hogy az élő Isten elérhető legyen, mindenki a maga Isteneként találja meg őt, és merít­
sen belőle erőt, örömöt és békét. Hogy miként valósítja meg célját az évszázadokon át, gö­
rög vagy zsidó elemek felhasználásával, a világtól való elfordulás vagy m unka révén,
gnoszticizmus vagy agnoszticizmus, intézményes egyház vagy teljességgel szabad közös­
ség formájában, vagy bármely egyéb külső forma kialakításával, amely védi a belső magot,
s amely életet érlel - mindez mellékes, folytonosan változik, az évszázadok függvénye,
megjelenik és eltűnik velük együtt.
Az új vallásban bekövetkezett legnagyobb változás, amely szinte mélyrehatóbb volt,
mint a pogánykeresztény egyház kialakulása és a palesztinai gyülekezetek háttérbe szoru­
lása, ez a változás tehát időszám ításunk második évszázadára esik. A mai alkalommal ezt
vizsgáljuk meg.

121
 ADOLF VON HARNACK

Helyezzük m agunkat a 200. év környékére, 100-120 évvel az apostoli kor utáni időszakra.
Három-négy emberöltő telt el azóta, semmi több. Milyen képet m utat most a keresztény
vallás?
Egy nagyszabású egyházi-politikai közösséget látunk, továbbá számos „szektát”, ame­
lyek kereszténynek nevezik magukat, ezt azonban elvitatják tőlük, és nagy erővel üldözik
őket. Ez a nagyszabású egyházi-politikai közösség több gyülekezetnek az egész birodalom­
ra kiterjedő egysége. Valamennyi gyülekezet önálló, de berendezkedésük lényegében azo­
nos, s ugyanaz a tanítás és az egységességet szolgáló szigorú szabályok kapcsolják össze
őket. A tanítás az első pillantásra kevéssé részletesnek tűnik, de minden tétele kitüntetett
jelentőségű, s együttesen egész sor metafizikai, kozmológiai és történeti kérdést érintenek,
egyértelmű választ adnak rájuk, és feltárják az emberiség fejlődését a teremtéstől a jövőbeli
létformáig. Jézusnak az életvezetésre vonatkozó utasításai nem tartoznak ezek közé, eze­
ket a „fegyelem szabályaiként" élesen megkülönböztetik „a hitszabályoktól”. Az egyházak
azonban kivétel nélkül kultuszközösséget is alkotnak, amelyek Istent ünnepélyes szertar­
tások szerint tisztelik. E kultuszközösségeknek ekkor már jellemző sajátsága a papok és a
laikusok megkülönböztetése. Meghatározott istentiszteleti cselekményeket csakis papok
végezhettek, az általuk megvalósított közvetítés elengedhetetlenül szükséges. De egyálta­
lán - Isten csak közvetítés útján közelíthető meg, a helyes tanítás, a helyes rendelkezések
és egy szent könyv közvetítésével. Az élő hit - úgy tűnik - kötelező erejű hitvallássá vált, a
Krisztus iránti odaadás krisztológiává, az „országra" irányuló lángoló remény a halhatatlan­
ságról és a megistenülésről szóló tanítássá, a prófétaság tudós exegézissé és teológiai tudo­
mánnyá, a Lelket birtoklók klerikusokká, a testvérek‘gyámolításra szoruló laikusokká, a cso­
dák és gyógyulások eltűntek, vagy mesterkélt papi fogásokká váltak, az odaadó imák ünne­
pélyes himnuszokká és Utániakká, a „lélek" joggá és kényszerré. Az egyes keresztények
pedig a világi élet közegében élnek, s a legsürgetőbb kérdésük a következő: mennyiben kö­
vethető ez az élet, anélkül hogy az sértené az ember kereszténységét. Százhúsz év alatt
ilyen hatalm as változás ment végbe! Elsőként azt vizsgáljuk meg: hogyan történt ez? Meg
tudott-e maradni az evangélium e változás közepette, s ha igen, hogyan?

Mielőtt választ próbálnánk találni e két kérdésre, emlékezetünkbe kell idéznünk egy olyan
alapelvet, amelyet a történész sosem téveszthet szem elől. Ha meg akarjuk állapítani egy
lényeges jelenség, egy nagyszabású történelmi fejlemény valódi értékét és jelentőségét,
mindenekelőtt azt kell kutatnunk, mit vitt végbe, illetve miféle feladatot látott el. Amint
mindenkinek jogos igénye, hogy ne valamely erény vagy hiba, ne adottságai vagy gyengéi
alapján ítéljék meg, hanem végbevitt tetteit vegyék figyelembe, a nagyszabású történelmi
jelenségek, az államok és egyházak értékét is elsősorban - vagy talán kizárólag - annak
alapján állapíthatjuk meg, hogy mit vittek végbe. Ez a döntő. Ha nem így teszünk, csak bi­
zonytalan, hol optimista, hol pesszimista véleményt mondhatunk, s a legrosszabb kezdő­
ként nyúlunk a történelemhez. így hát e ponton, a katolicizmus formáját öltő egyház eseté­
ben is elsősorban azt kell megvizsgálnunk, mit vitt végbe, milyen feladatokat végzett.
Nyomban válaszolok is. Két dolgot vitt végbe: először is, szembeszállt a természeti vallás­
sal, a politeizmussal és a politikai vallással, s jelentősen visszaszorította ezeket; továbbá

122
 A KERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

meghaladta a dualista vallásfilozófiát. „Hogyan távolodhattál el ennyire eredetedtől, mi

lett belőled” - a harm adik század elején az egyház a következő választ adhatta volna erre a
számonkérésre: „Igen, ilyen lettem. Számos dolgot el kellett vetnem, és magamévá tettem
számos másikat. Küzdenem kellett, testem csupa seb, öltözetemet por lepi. De többször is
győzelmet arattam , és újat is létrehoztam. Legyőztem a politeizmust, semmissé tettem a
politikai vallást, s szinte eltöröltem azt a szörnyszülöttet. Nem hallgattam a mélyreható
vallásfilozófia csábításaira, és győzelmesen szembeállítottam vele a mindenható teremtő
Istent. Végül egy hatalm as épületet emeltem, tornyokkal és bástyákkal ellátott várat, itt őr­
zöm kincseimet, és védelmezem a gyengéket. ” így válaszolhatott volna az egyház, s igazat
mondott volna. De, hozható fel ezzel szemben, a természeti vallással és a politeizmussal
szemben aratott győzelem csekély dolog, ezek már széthullófélben voltak, kiüresedetté vál­
tak, és alig volt erejük. Ez az ellenvetés nem állja meg a helyét. Igaz, hogy számos effajta
vallási jelenség idejétmúlttá vált, és már letűnőben volt, a természeti vallás azonban igen­
csak komoly ellenfelet jelentett. Ma is megigézheti lelkünket, és nagy hatást gyakorolhat
ránk, ha egy-egy lelkes prófétája hirdeti - hát még akkor! A minden élőnek életet adó nap­
ról szóló fennkölt dal m agát Goethét is egész életében vallási áhítattal töltötte el, és nap­
imádóvá tette. Mily magával ragadó lehetett hát akkoriban ez a himnusz, amikor a tudo­
mány még nem fosztotta meg a természetet isteni vonásaitól. A kereszténység győzelmet
aratott a természeti vallás felett, s ez nemcsak néhány embert érintett - erre korábban is volt
példa -, hanem egy népes, szilárd alapokon álló közösség jött létre, amely tanaival megcáfol­
ta a természeti vallást és a politeizmust, s természetes közege lett a mélyebb vallásos érzület­
nek. És ott volt a politikai vallás is! Az állam minden hatalmával védelmezte a császárkul­
tuszt, s oly könnyűnek és veszélytelennek tűnt a vele való megegyezés - az egyház azonban
egy lépést sem engedett, elvetette az állam bálványait. A vértanúk vére azért folyt, hogy át­
hághatatlan határ emelkedjen a vallás és a politika, Isten és a császár között. Az egyház to­
vábbá ebben a vallásfilozófiának igencsak kedvező korban ellenállt minden dualista speku­
lációnak, amelyek látszólag sokszor rokon vonásokat m utattak tulajdon elképzeléseivel, s
mindezekkel súlyos küzdelmek során szembeállította a maga monoteista meggyőződését. E
ponton azonban azért volt különösen nehéz a küzdelem, mert számos, éspedig kiemelkedő
és kiváló képességű keresztény az ellenfél pártjára állt, és maga is dualista lett. Az egyház
azonban szilárdan állt. S ha azt is figyelembe vesszük, hogy bár szembehelyezkedett a gö­
rög-római szellemmel, képes volt magához is kötni ezt a szellemet - eltérően a zsidóságtól,
amelynek a görögségre gyakorolt hatásával kapcsolatban a következő áll: „Képes voltál ma­
gadhoz vonzani, de ahhoz nincs erőd, hogy magadnál tarts"1-, továbbá hogy a második szá­
zadban vetették meg az alapjait mindannak, ami a mai napig az egyházhoz kapcsolódik,
csodálattal kell adóznunk annak a hatalm as teljesítménynek, amelyet ekkor vittek végbe.

De térjünk vissza az előzőekben felvetett két kérdéshez: Hogyan ment végbe ez a nagysza­
bású változás? Meg tudott-e maradni az evangélium e változás közepette, s ha igen, ho­
gyan?

1 [Johann Wolfgang Goethe: Faust, A tragédia első része, Éjszaka.]

123
 ADOLF VON HARNACK

1. Ha nem tévedek, három tényező hatott közre ebben a nagyszabású változásban és az

új formák kialakulásában. Az első megfelel a vallástörténet egyik általános törvényének,
megjelenik ugyanis minden vallás fejlődésében. A második és a harm adik nemzedék múl­
tán, amikor több százan, sőt több ezren már nem megtérésük folytán, hanem a hagyomány
és születésük révén tagjai az új vallásnak - Tertullianus kijelentése ellenére: fiunt, non
nascuntur Christiani (nem születünk kereszténynek, azzá válunk) - , amikor azok mellett,
akik zsákm ányként ragadták meg a hitet, szám osán vannak, akik külső lepelként húzód­
nak alá - olyankor mindig változás áll be. Az élő érzelmek és a szív vallásából az erkölcsök,
és ennélfogva a külső formák és a törvények meghatározta vallás lesz. Ha egy új vallás a
legnagyobb erővel, a legerőteljesebb lelkesedéssel és sokak mélyreható belső megrendült-
sége kíséretében jelenik is meg, s hangsúlyozza bár mégannyira is a lelki szab ad ság o t- hol
fejeződött ez ki elevenebben, m int Pál igehirdetésében kényszerítsék bár a híveket arra,
hogy lemondjanak a házasságról, s lehessenek bár kizárólag felnőttek a vallás követői,
szükségképpen egyre nagyobb teret nyer a törvény. A vallás külső formái ekkor pedig
nyomban megmerevednek, s éppen e megmerevedés révén nyernek tényleges jelentőséget,
és újabb formák jelennek meg. Nemcsak szabálynak és törvénynek tekintik őket, hanem
lassanként úgy vélik, magukban foglalják a vallás tartalmát, sőt azonosak ezzel a tarta­
lommal. Akik nem élik át a vallást, szükségképpen így vélekednek róluk, máskülönben
semmijük sem volna, akik pedig még valóban a vallásban élnek, így kell tekinteniük őket,
m áskülönben nem hathatnának a többiekre. Az előbbiek nem feltétlenül képmutatók.
A voltaképpeni vallásról természetesen fogalmuk sincs, leglényegesebb összetevője ugyan­
is elveszett.2Ám ha valaki nem is él a vallásban, több szempontból is értékelheti azt, erkölcsi
megfontolásból, vagy a polgári nyugalmat szem előtt tartva, leginkább azonban az esztétikai
szempont a jellemző. Amikor századunk elején idehaza és Franciaországban a romantiku­
sok felelevenítették a katolicizmust, főként Chateaubriand m agasztalta parttalanul, s töké­
letesen katolikusnak érezte magát. Egy éles elméjű kritikus azonban kifejtette, hogy
Chateaubriand érzése csal: úgy véli, hogy őszintén katolikus, valójában azonban az egy­
ház régi romjait szemlélve így kiált fel: „Ó, mily szép!" Ez az egyik jellegzetes esete annak,
hogy olyasvalaki méltatja az egyházat, aki bensőleg nem tartozik hozzá. Ez azonban szá­
mos egyéb formában is lehetséges, s köztük vannak olyanok, amelyek közelebb állnak a
vallás tényleges tartalmához. Ám mindezeknek közös vonása, hogy nélkülözik a vallás
belső m egtapasztalását, vagy az csak homályosan és töredékesen van jelen bennük. A val­
lásból származó jelenségeket és hatásokat ellenben nagyra becsülik, és gonddal óvják. Ami
a tanítás, az előírások, a rendelkezések és a kultikus intézmények terén megjelenik, azt
azonosítják magával a lényeggel. Ez tehát a beálló változás első mozzanata: a z eredeti (a
szó magasabb értelmében vett) lelkesültségkimerül, s létrejön a törvény és a külső formák
jegyében álló vallás.
2. A második század során azonban nemcsak egy eredeti összetevője veszett el a keresz­
tényvallásnak, de egy új vonással is kiegészült. Minthogy tartósan megvetette a lábát a gö­

2 ,,[L]eglényegesebb összetevője veszett el" - helyesebben: „az általuk követett vallásnak a leglényegesebb
összetevője veszett el".

124
 A KERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

rög-római világban, ha ez a fiatal vallás nem szakította volna el a zsidósághoz kötődő szá­
lait, akkor is e világ szellemének és kultúrájának hatása alá került volna. De mennyivel
nyitottabb volt e szellem felé, miután egy határozott lépéssel elszakadt a zsidó vallástól és
a zsidó néptől! Testetlen szellemként lebegett a föld fölött, testetlenül és testet keresve.
A lélek építi fel m agának a testet - ez igaz, csakhogy azt használja fel, amit maga körül ta­
lál. A görögség, a görög szellem térnyerése és az evangélium összefonódása ezzel - a máso­
dik század egyháztörténetének legjelentősebb ténye, amely - m iután alapjában már meg­
valósult - a következő századokban tovább bontakozott. A görögségnek a keresztény val­
lásra gyakorolt hatása folyamatában három állomást különböztethetünk meg, továbbá
megjelölhetjük közvetlen előzményét. Erről a közvetlen előzményről korábbi előadásaink­
ban már szót ejtettünk. Ezt ott találjuk az evangélium kezdeténél, és egyenesen kialakulá­
sának feltétele volt. Amikor Nagy Sándor eltörölte a keleti népeket egymástól és a görög­
ségtől elválasztó határvonalat, egészen új helyzet állt elő, s a zsidóság csak ekkor tudott ki­
törni korlátai közül, s csak ekkor kezdhette meg azt a fejlődést, amely révén világvallás
lett. Elérkezett az az idő, amikor Keleten is hozzáférhetővé vált a görög szellem, s a népek
szellemi horizontja túlnőtt saját határaikon. Azt azonban nem állíthatjuk, hogy az első ke­
resztény iratokban, nemhogy az evangéliumban, a görög hatás jelentősebb mértékben
megfigyelhető lenne. Ha u tána akarunk járni a görögség jelenlétének, akkor - néhány Pál­
nál, Lukácsnál3 és Jánosnál felbukkanó vonástól eltekintve - azt magában az új vallás
megjelenésének lehetőségében kell keresnünk. Erről e helyütt részletesen nem beszélhe­
tünk. M eghatározott görög gondolatok és a görög élet térnyerésének az első állomása a
130-as évekre tehető. Ekkor kezdett teret nyerni a görög vallásfilozófia és nyomban hatás­
sal volt a vallás szívére. Belső kapcsolatba igyekezett kerülni vele, s maga a keresztény val­
lás is e szövetséges felé fordult. A görögfilozófiáról van szó. A görög mitológiának és kul­
tusznak stb. még nyomát sem találjuk.4Csak a filozófia Szókratész óta felhalmozott szelle­
mi kincseit vette át az egyház, nagy körültekintéssel és megfelelő feltételekkel. Mintegy
száz évvel később, 220-230 körül találkozunk a második lépcsőfokkal: ekkor már az egy­
ház fejlődésének egészére hatnak a görög misztériumok é,s a görög civilizáció, a mitológia
és a politeizmus azonban még mindig nem. Újabb száz évvel később azonban már a görög­
ség egésze megjelenik az egyházban, mindazzal, amit csak kialakított, és ami csak hozzá
tartozik. Az egyház természetesen ekkor is körültekintő volt, de ez gyakran csak az etikett
megváltozását jelentette. Magukat a szóban forgó elemeket változatlan formában vette át,
s az istentiszteleten belül egyenesen a keresztény vallás alacsonyabb rendű formája jelent
meg. A második és a harm adik lépcsőfokkal e helyütt nem foglalkozunk, csupán a görög

3 Lukácsnál nem csak a görög szellem nyoma található meg. Lukács görög, s a görög szellemet írásaiban is
kifejezésre juttatta. Kiemelkedő lelkiismeretességgel igyekezett azonban megismertetni olvasóit a vallásos
zsidóság szellemével, s arra törekedett, hogy ne módosítsa az evangéliumi mondások eredeti jellegét.
1 „[A] görög m itológiának és kultusznak stb. még nyom át sem találjuk" - ez a kijelentés kritikát váltott ki,
és valóban nem teljesen helytálló: a történelmi legendákban, az apokaliptikus elgondolásokban és a szent­
ségekben is számos mitologikus vonás rejlik, ám azt mindeddig nem sikerült bizonyítani, hogy ez közvetle­
nül pogány h atás eredménye. Ellenkezőleg, már benne rejlett a korabeli zsidóságban, a kereszténység pe­
dig innen vette át. A nagyegyházban is inkább mellékes jelenség volt, s alig gyakorolt h a tá st a „hitre".

125
 ADOLF VON HARNACK

szellem térnyerésének azt a formáját vizsgáljuk, amikor az egyház átvette a görög filozófi­
át, elsősorban is a platonizmust. Ki tagadhatná, hogy ekkor rokon vonások találkoztak?
A görögök valláserkölcsét, amelyet benső tapasztalatok és metafizikai spekulációk nyo­
mán nagy erőfeszítéssel dolgoztak ki, olyan érzelmi mélység és finomság, annyi komoly­
ság és méltóság, és mindenekelőtt oly erőteljes monoteista vallásosság jellemezte, hogy a
keresztény vallás nem m aradhatott közömbös e kinccsel szemben. Jóllehet számos vissza­
tetszést keltő hiányossága volt: nem volt olyan görög személyiség, aki ezt az erkölcsöt va­
lódi életként jelenítette volna meg, s visszatetsző volt a még mindig jelen lévő politeizmus
„bálványim ádása”, mindennek ellenére az egészet és az egyes kérdéseket illetően is rokon­
ságot fedeztek fel, s ezeket az összetevőket magukévá is tették.
Ebben az időszakban az erkölcsön kívül egy kozmológiai fogalmat is átvett az egyház.
Ez néhány évtized elteltével már meghatározó szerepet játszott tanításában - a logoszról
van szó. A görög gondolkodás a világ és a belső élet vizsgálata nyomán kialakította egy ha­
tá st kifejtő központi eszm e fogalmát. Hogy ez milyen folyam at keretében zajlott, arról e
helyütt szükségtelen szót ejtenünk. Ezt a központi eszm ét a világ legfelső elve, a gondol­
kodás és az erkölcs egységének tekintették, egyben azonban azonosították a teremtő és
cselekvő, nem pedig mozdulatlan istenséggel. A keresztény tanítás történetének legjelen­
tősebb eseménye volt, amikor a második század elején keresztény apologéták azonosítot­
ták a Logoszt Jézus Krisztussal. Már ezt megelőzően is voltak olyan tanítók, akik a Krisz­
tusra alkalm azott számos megnevezés mellett „a Logosznak" nevezték őt, sőt egyikük, Já­
nos, a következő kijelentést tette: „a Logosz Jézus Krisztus”, nála azonban ez még nem volt
a Jézus Krisztus körül forgó gondolkodás alapja. Alapjában véve a „Logosz” szám ára is
csupán megnevezés volt. Ekkor azonban olyan tanítók jelentek meg, akik megtérésük előtt
a platonikus-sztoikus filozófia követői voltak, s akik számára ezért a „logosz” fogalma vi­
lágnézetük szerves részét alkotta. E tanítók azt hirdették, hogy Jézus Krisztus a logosz
megjelenése volt testi formában, s ezt megelőzően csak erőhatásokban nyilatkozott meg.
A teljességgel érthetetlen „Messiás” fogalom helyett egyik pillanatról a másikra egy érthető
fogalom adódott. A vonatkozó kijelentések nagy száma m iatt a krisztológia mindeddig bi­
zonytalan talajon állt, ekkor azonban szilárd formát nyert. Rögzítették Krisztusnak a világ
egészére kiható jelentőségét, tisztázták titokzatos viszonyát az Istenséghez, egységbe fog­
ták a kozmoszt, az értelmet és az erkölcsöt. Valóban bám ulatos kifejezés! S vajon nem ké­
szítették-e elő, sőt nem tették-e szükségszerűvé megjelenését Pál apostol és más korábbi
tanítók messiási elgondolásai? Az a felismerés, hogy a Krisztusban megnyilvánuló Isteni a
Logosz, egész sor problémát vetett fel, egyben azonban m eghatározott határok és keretek
közé állította azokat. Úgy tűnt, Krisztus páratlanságát minden vetélytársával szemben a
legegyszerűbb módon szavatolták, a fogalom azonban oly nagyfokú szabadságot biztosí­
tott a gondolkodás számára, hogy Krisztust egyképpen tekinthették m agának a cselekvő
Istenségnek, és tarthatták még mindig elsőszülöttnek sok testvér közül5 és Isten teremtése
kezdetének.6

5 Rom 8,29.
6 Jel 3,14.

126
 A KERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

A Krisztusról szóló igehirdetés h atását micsoda nagyszabású módon igazolja az, hogy gö­
rög filozófusok azonosíthatták őt a Logosszal! Semmiféle előzménye nem volt annak, hogy
egy történelmi személyben megragadhatóvá válik a Logosz, sosem jutott eszébe egyetlen
mélyen gondolkodó zsidónak sem, hogy a M essiást azonosítsa a Logosszal. Még Philón
sem gondolt erre sosem. E z a z azonosítás m etafizikai jelentőséggel ruházottfel egy törté­
nelmi tényt, egy térben és időben megjelent szem élyt bevont a kozmológia és a vallásfilozó­
f i a terébe. De minthogy egyetlen személyt tüntetett ki ezzel, magát a történelmet a világfo­
lyamat szintjére emelte.
A logoszt azonosították Krisztussal - ez volt a meghatározó a görög filozófia és az apos­
toli örökség összefonódásában, s ez vezette a gondolkodó görögöket ehhez az örökséghez.
Legtöbbünk szám ára elfogadhatatlan ez az azonosítás, minthogy a világra és az erkölcsre
irányuló gondolkodás a legkevésbé sem vezet valamely lényegi logoszhoz. Ám vaknak kel­
lene lennünk, hogy ne ismerjük fel: e korban a logosz volt a célravezető formula a keresz­
tény vallás és a görög gondolkodás összekapcsolásához, s ma is könnyűszerrel lepárolha­
tunk elfogadható értelmet a szóból. Átvétele azonban nem jelentett teljes egészében üdvös
fejleményt. A Krisztusra vonatkozó korábbi elgondolásoknál jóval nagyobb mértékben for­
dította magára a figyelmet, és az evangélium egyszerűségét elfedve egyre inkább vallásfilo­
zófiát formált abból. A Logosz megjelent közöttünk: ez a kijelentés rendkívül felemelő ha­
tású volt, ám nem biztos, hogy az általa kiváltott lelkesültség és belső emelkedettség ahhoz
az Istenhez vezetett el, akit Jézus Krisztus hirdetett.
3. Egy eredeti összetevő eltűnése és egy másik, a görög elem térnyerése még nem ad tel­
jes m agyarázatot arra a nagyszabású változásra, amelyen az egyház a második században
ment keresztül. Emlékezetünkbe kell idéznünk azt a küzdelmet is, amelyet tulajdon h a tá ­
rain belül vívott. A görög-filozófiai elemek lassú térnyerésével párhuzam osan számos
olyan kísérlet jelentkezett, amelyet „viharos hellenizálásnak" nevezhetünk. Ezek egyfelől a
legnagyszerűbb, leglátványosabb történelmi eseményt tárják elénk, másfelől ebben a korban
a legszörnyűbb veszélyt jelentették. A második század a vallások minden korábbit meghala­
dó mértékű összemosódásának a százada. Ebbe a folyamatba igyekeztek belevonni, a többi­
vel azonos jellegű, bár a legjelentősebb elemként, a kereszténységet. Az ezt megkísérlő „hel­
lenizmus” már kapcsolatba került valamennyi misztériummal, a keleti kultikus bölcsesség­
gel, a legkifinomultabb és legképtelenebb vonásokkal, s ezt a filozófiai, azaz allegorikus
értelmezés mindig sikerre vezető módszerével ragyogó szövedékké szőtte. Ekkor pedig - így
kell fogalm aznunk- rávetette magát a keresztény igehirdetésre. Nagy hatást gyakorolt rá an­
nak emelkedettsége, alávetette magát Jézus Krisztusnak, a világ üdvözítőjének, mindenét
felajánlotta ennek az igehirdetésnek, kultúrájának és bölcsességének minden kincsét. Ám
mindez nem sérthette azt - a keresztény igehirdetésnek úrnőként kellett bevonulnia a koz­
mológia, a vallástan és a misztériumok már felépített épületébe, amely a számára készült.
Micsoda bizonyítéka ez annak a hatásnak, amelyet ez az igehirdetés gyakorolt, s micsoda kí­
sértést is jelentett! Ez a „gnoszticizmus" - így nevezzük az irányzatot -, amely egész sor val­
lásból merített, külsőleg elismerte Krisztust, számos keresztény gondolatot is időtállónak
és jelentősnek tartott, s arra törekedett, hogy formába öntse azt, ami még formátlan, hogy
kerekké formálja azt, ami látszólag tökéletlen volt, s hogy mindenestől a maga medrébe te­

127
 ADOLF VON HARNACK

relje a keresztény mozgalom áram át. A hívők nagy része püspöke útm utatását követve
nem engedett ezeknek a csábításoknak, hanem felvette a küzdelmet velük, azzal a meg­
győződéssel, hogy démoni kísértés leselkedik rájuk. A küzdelem ebben az esetben lezárást
jelentett, vagyis a kereszténység határainak következetes megvonását. Ennek megfelelően
pogánynak nyilvánítottak mindent, ami nem m aradt e határokon belül. A gnoszticizm us­
sa lfo lyta to tt küzdelem arra kényszerítette a z egyházat, hogy szilárdform ák és törvények
keretébeágyazza tanítását, ku ltu szá t és életmódját, s hogy kizárjon mindenkit, aki nem fo­
gadja el engedelmesen ezeket. Minthogy meggyőződése volt, hogy minden esetben a hagyo­
m ányt rögzíti és nyilvánítja értékesnek, a legkevésbé sem kételkedett abban, hogy az általa
megkövetelt engedelmesség nem más, m int m agának az isteni akaratnak az elismerése, s
hogy az ellenfeleivel szemben megfogalmazott tanaival m agát a vallástfejtette ki.
Ha „katolikusnak" a tanításon és a törvényeken alapuló egyházat nevezzük, akkor ez
ebben az időben, a gnoszticizmussal folytatott küzdelem során jött létre. Ennek ártalm at­
lanná tételéért és legyőzéséért súlyos árat fizetett, kis híján azt mondhatjuk: „Victi
victoribus legem dederunt" [a legyőzöttek szabták meg azok törvényeit, akik legyőzték
őket], A dualizmus és az viharos hellenizmus hatását sikerült kiküszöbölnie, de mivel ki­
dolgozott tanítással, m eghatározott külső kultusszal stb. rendelkező közösség lett, óhatat­
lanul olyan formákat tett magáévá, amelyek hasonlítottak azokra, amelyeket a gnosztiku-
sok körében eltörölni igyekezett. Átveszi az ellenfél képviselte formákat az, aki annak min­
den egyes elképzelésével egy m ásikat állít szembe! S mennyit veszített ezzel az egyház
eredeti szabadságából! Ekkor ki kellett jelentenie: nem vagy keresztény, semmiképpen sem
léphetsz kapcsolatba Istennel, ha mindenekelőtt nem ismered el ezeket a tanításokat, nem
engedelmeskedsz ezeknek az előírásoknak, és nem élsz meghatározott közvetítési formák­
kal. Nem tartható legitimnek egyetlen olyan vallási tapasztalat sem, amelyet nem ismer el
a helyes tanítás, s nem fogadnak el a papok. Az egyház nem talált más utat, más eszközö­
ket a gnoszticizmussal szembeni védekezésre, s amit a kívülre irányuló védelem céljából
kialakított, belül védelemmé; sőt meghatározó alappá vált. Igaz ugyan, hogy ez a fejlődés
feltehetően e küzdelem nélkül is végbement volna - a fentebb tárgyalt két tényező okán
amúgy is biztosan bekövetkezik - , de hirtelen megjelenése és rendkívüli szigora annak a
küzdelemnek a következménye, amelyben az áthagyományozott vallás léte forgott kockán.
Mindenestől elvetendő azonban az a felszínes elgondolás, hogy a törvények és a papság
egyesek személyes becsvágya nyomán váltak meghatározóvá. A keresztény vallás eredeti,
élő vonásának eltűnése önm agában is kellőképpen m agyarázatot ad ezekre. La médiocrité
fonda l’autorité [a középszerűség hozta létre a tekintélyt]. Akinek a szemében a vallás csak
erkölcs és engedelmesség, annak szüksége van a papra, hogy átháríthassa rá felismert kö­
telességeinek jelentős részét, annak szüksége van a törvényre is, m inthogy annak a szá­
mára, aki bizonytalan, kényelmesebb egy törvény, mint egy evangélium.

Az előzőekben a nagyszabású változás nyomán megjelenő m ozzanatokat igyekeztünk vá­

zolni. A következőkben a második kérdésre kell választ adnunk: meg tudott-e maradni az
evangélium e változás közepette, s ha igen, hogyan? Azt már tudjuk, hogy egészen új hely­
zetben találta magát, ezt azonban a következőkben közelebbről is meg kell ismernünk.

128
 TIZENKETTEDIK ELŐADÁS

Aki a kereszténységet a harm adik század elején jellemző körülményeket összeveti 120 év­
vel korábbi helyzetével, abban ellentétes érzelmek és meglátások ébrednek. Egyfelől csodá­
lattal adózik annak a nagyszerű teljesítménynek, amit a katolikus egyház kialakulása je­
lent, s annak az erőfeszítésnek, amellyel az egyház minden vonatkozásban kibontakozott
és tevékenykedett. Másfelől sajnálattal érzékeli számos olyan közvetlen, szabad, de benső-
leg szigorúan kötött vonás hiányát, amely kezdetben még megvolt. Hálával telten látja,
hogy az egyház leszámolt minden olyan kísérlettel, amely egyszerűen fel akarta oldani a
keresztény vallást a kor sajátos elképzeléseiben, s hogy képes volt védekezni az „viharos
hellenizálással" szemben. De azt is szükségképpen érzékeli, hogy nagy árat kellett fizetnie
azért, hogy önm aga m aradhasson, jellemezzük most valamivel részletesebben a keresz­
tény vallásban bekövetkezett, már érintett változást.
1. Elsősorban a vallás szabadságának és önállóságának veszélyeztetettségéről van szó.
Senki sem érezheti és tarthatja magát ekkor kereszténynek, azaz Isten gyermekének, ha
vallási tapasztalatát és felismeréseit nem veti az egyház hitvallásának ellenőrzése alá.
A „Lelket” szoros korlátok közé szorítják, s nem engedik, hogy ott és úgy hasson, ahol és
ahogy akar.1Mi több, különleges esetek kivételével az egyes emberrel szemben nemcsak
hogy a felnőtté válás hiánya és az engedelmesség volt az első követelmény, de nem is nő­
hetett fel soha teljesen, vagyis mindenkor függő viszonyban kellett állnia a tanítással, a
papokkal, a kultusszal és a „könyvvel”. Amit az evangélikussal szembeállítva ma is sajá­
tosan katolikus vallásosságnak nevezünk, ekkor kezdődött. A vallás közvetlen m egta­
pasztalása eltompult, és az egyes embernek rendkívül nehéz dolga volt, ha vissza akarta
nyerni.
2. A viharos hellenizálás veszélyét ugyan elkerülték, de egyre erősebb hatást gyakorolt a
kereszténységre az a görög-filozófiai gondolat, hogy a valódi vallás elsősorban „tan”,
amely kiterjed a tudás teljes körére. Kétségkívül a keresztény vallás belső erejét igazolta,
hogy a „rabszolgák és idős asszonyok" hite magához kötötte a görög filozófiai kozmológiát
és istentant, s megkísérelte, hogy tulajdon tartalm aként alakítsa és összeegyeztesse Jézus
Krisztus igehirdetésével. Ennek következménye azonban szükségképpen az volt, hogy mó­
dosult a vallás irányultsága, és hatalm as terhek nehezedtek rá. „Mit tegyek, hogy üdvözül-
jek?”2 - erre a kérdésre Jézus Krisztus és az apostolok még egészen rövid választ tudtak

1 lKor 12,11; Jn 3,8.

2 Mt 19,16.

129
 ADOLF VON HARNACK

adni, ez a válasz ekkor azonban már igen terjedelmessé vált, s bár a laikusok szám ára rövi-
debb válasz is megtette - ők éppen ezért tökéletlennek számítottak, s engedelmeskedniük
kellett a tudás letéteményeseinek. A keresztény valláson belül már ekkor elindult az az
intellektualizálódás, amely a későbbiekben is jellemző marad rá. Ha azonban már nem
más, m int „hatalm as, kiterjedt dolog”, bonyolult és összetett tanítás, akkor nemcsak kül­
ső terhek nehezednek rá, hanem fennáll an nak a veszélye is, hogy súlya semmibe vész.
Ez ugyanis annak a függvénye, hogy közvetlenül m egtapasztalható-e felrázó és boldogí­
tó jellege. E vallásnak ugyan sajátja, hogy vitázva-elmélyítve kapcsolatba lép minden fel­
ismeréssel és a szellemi élet egészével, de ha az, am it ennek során m agába épít - még ha
minden esetben megfelelne is a valóságnak és az igazságnak - azonos jelentőségűvé vá­
lik az evangéliumi üzenettel, vagy ha egyenesen annak feltételeként tekintik, a vallás
kárt szenved. Ez a negatív jelenség már a harm adik század elején egyértelműen megfi­
gyelhető.
3. Az egyház intézményessége sajátos, önálló értéket nyert; vallási tényezővé vált. Ere­
detileg mindössze a testvéri gyülekezet külső megjelenése volt, a közös istentisztelet helye
és formája, a mennyei egyház titokzatos képmása, ekkor azonban mint intézmény a vallás
szerves részévé vált. Erre az intézményre bízta Krisztus Lelke - állították - mindazt, amire
az egyes embernek szüksége van, ennélfogva az nemcsak a szeretet, de a hit tekintetében is
ehhez az intézményhez kötődik. A Lélek csak itt tevékeny, ezért kegyelmi adományai is
csak itt találhatók meg. Az természetesen tény, hogy az a keresztény, aki nem vetette alá
magát az egyházi intézménynek, rendszerint visszacsúszott a pogányságba, tévtanokat
kezdett vallani, vagy elveszítette erkölcsi tartását. A gnosztikusokkal folytatott küzdelem
során ez azt eredményezte, hogy az intézményt, minden szervezeti elemével és külső for­
májával együtt, egyre inkább azonosítani kezdték „Krisztus menyasszonyával", a „valódi
Jeruzsálemmel" stb., s ez ennek megfelelően Isten sérthetetlen alkotásaként és a Szentlélek
semmiféle megújításra nem szoruló székhelyeként lépett fel, következésképpen pedig min­
den rendelkezése egyképpen szentnek számított. Szükségtelen részleteznünk, micsoda
béklyót jelentett ez a vallás szabadsága számára.
4. S végül - a második században az evangéliumot nem hirdették ugyanakkora erővel
örömhírként, mint az elsőben. Ennek több oka is volt. Egyrészt a személyes tapasztalat
már nem volt olyan átható, mint Pál vagy a második evangélium szerzőjének esetében,
másrészt meghatározó m aradt az az elterjedt eszkatologikus várakozás, amelyet az emlí­
tett tanítók mélyebb igehirdetésükkel még vissza tudtak szorítani. A félelem és a remény­
ség a második századi kereszténységben nagyobb teret nyert, mint Pálnál, s csak látszólag
áll ezzel közelebb Jézus mondásaihoz, mint az apostol. Jézus igehirdetésében ugyanis - mint
láttuk - az Istenről mint Atyáról szóló prédikáció a leglényegesebb. Ám éppen ez az a felis­
merés, a Róm 83 tanúsága szerint, amelyet a hitről szóló igehirdetésében Pál kifejezésre jut­
tatott. A második század kereszténységében nagyobb szerepe volt tehát a félelemnek - s ez
csak fokozódott, párhuzam osan az eredeti élő, közvetlen tapasztalat eltompulásával és a
világhoz való alkalmazkodás erősödésével - , ennek nyomán pedig az erkölcs vesztett sza­

3 K ülönösen Róm 8 ,2 8 -3 8 .

130
 A KERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

badságából, törvényszerűvé vált, és egyre rigoristább lett. Nem csoda, hiszen a rigorizmus
mindig is a világiasság másik oldala. De minthogy úgy tűnt, lehetetlen mindenkivel szem­
ben rigorista erkölcsöt felállítani követelményként, már a katolicizmus kialakulásának
idején megkülönböztettek egy tökéletes és egy még éppen elégséges erkölcsiséget. E meg­
különböztetés még messzebbre nyúlik vissza, ám ennek tárgyalásába e helyütt nem bo­
csátkozhatunk. Végzetessé mindenesetre csak a második század vége táján vált. Szükség­
ből erénnyé válva, rövid időn belül oly fontos lett, hogy a kereszténység mint katolikus
egyház léte már ettől függött. Ezzel széttöredezett a keresztény eszmény egységessége és az
erkölcsi cselekvéssel kapcsolatban egy olyan mennyiségi szemlélet vált uralkodóvá, amely­
nek az evangéliumban nyoma sincs. Megkülönböztet ugyan az evangélium erős és gyenge
hitet,1 fokozottabb és csekélyebb erkölcsiséget, de Isten országában a legkisebb is tökéletes
lehet a maga módján.
E m ozzanatokkal megneveztük azokat a lényegi változásokat, amelyek a keresztény
vallásban a harm adik század kezdetéig bekövetkeztek, s amelyek így vagy úgy módosítot­
ták. Megmaradt-e vajon ekkor az evangélium evangéliumnak, s miként állapítható ez
meg? Egész sor olyan forrást nevezhetünk meg, amelyek, amennyiben az írott szó tan ú s­
kodhat a belső, valóban keresztény életről, egészen egyértelműen és megragadó módon
igazolják ezt. A vértanúaktákban, m int például Perpetua és Felicitas aktájában, a gyüleke­
zetek leveleiben, így a lyoniak Kis-Ázsiába küldött levelében oly nagyszabású módon feje­
ződik ki a keresztény hit s az erkölcsi érzület ereje és kifinomultsága, mint csak e vallás
m egalapításának idején, ellenben semmi sem jelenik meg ezekben abból, ami az egyház
külső kibontakozásának során megvalósult. Vegyünk szemügyre továbbá egy olyan írót,
mint Alexandriai Kelemen, a 200 körül élt vallásfilozófus. írásai ma is azt mutatják, hogy e
tudós, noha spekulációkban élt, gondolkodóként különböző „tantételek" véghetetlen soka­
ságává alakította a kereszténységet, s ízig-vérig görög volt, mégis békét és örömet merített
az evangéliumból, el is mondja, miben van része, és tanúskodik az élő Isten erejéről. Új em­
berként látjuk, s a filozófián, a tekintélyen és a spekuláción, a vallás külső formáján át el­
jutott Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára.5Mindent: a gondviselésbe, a Krisztus­
ba vetett hitét, a szabadságról szóló tanítását, etikáját olyan szavakkal fejti ki, amelyek
csak görögtől szárm azhatnak, s mindez mégis újszerű és valóban keresztény. Ám ha össze­
hasonlítjuk őt egy egészen más típusú kereszténnyel, kortársával, Tertullianusszal, könnyű­
szerre] kimutatható, hogy am i vallásukban közös, a z az, am it az evangéliumból megtapasz­
taltak, ső t maga a z evangélium. S h a elolvassuk és átgondoljuk Tertullianusnak a Mi­
atyánkról szóló m agyarázatát, felismerhetjük, hogy ez a heves természetű afrikai, az eret­
nekek eltökélt ellenfele, az „auctoritas" és a „ratio” elkötelezett képviselője, ez a hajthatat­
lan jogász, aki egyidejűleg az egyház embere és rajongó - mégis volt olyan mély érzésű,
hogy megtalálja és átfogóan megismerje az evangélium lényegét. A katolikus egyház kez­
detben még valóban nem szorította háttérbe az evangéliumot!

1 Vö. Mk 9,24.
^ ó m 8,21.

131
 ADOLF VON HARNACK

Továbbá még tudta, s ez döntő jelentőségű, hogy a keresztény gyülekezetnek tevékeny test­
vériközösségnek kell lennie, s ezt a következetesen képviselt gondolatot az egyház későbbi
nemzedékeit megszégyenítő módon valósította meg.
Végül, s ez kétségtelen, az igazság oly állhatatos kutatója, mint Órigenész igazolja ezt,
de pogány szerzők, így például Lukianosz is erről tanúskodnak: az örök élet reménye, a
Krisztusba vetett tökéletes bizalom, az áldozatkészség és az erkölcsi tisztaság, minden ta­
gadhatatlan gyengeség ellenére még mindig e közösség tényleges jellemzői voltak. Órige­
nész még abban a helyzetben van, hogy felszólíthatja pogány kortársait, hasonlítsanak
csak össze bármely városi közösséget egy keresztény közösséggel, s ítéljék meg, hol ural­
kodik nagyobb erkölcsi tisztaság. E vallás körül ugyan külső héj, külső burok képződött, s
jóllehet nehezebbé vált m agának a vallásnak, a vallás középpontjának a megragadása, és
eredeti életének számos összetevőjét is elveszítette, az evangélium adományai és feladatai
mégis érvényben maradtak, s az egyház által ezek köré kialakított építmény sokak szám á­
ra olyan lépcsőfokokként szolgált, amelyeken át eljutottak e lényeghez.
Továbblépünk, és a következő lesz vizsgálódásunk tárgya:

A keresztény vallás a görög katolicizm uson belül

Arra kell kérnem Önöket, ugorjanak át hosszú évszázadokat. A következőkben a görög

egyház mai s több mint egy évezrede lényegében változatlan formáját vizsgáljuk meg. A ke­
leti egyház történetében a harm adik és a tizenkilencedik század között nem találunk egyet­
len jelentősebb fordulópontot sem. Ennélfogva kiindulópontként a mai helyzetet is vá­
laszthatjuk. Újfent a következő három kérdést tesszük fel:

1 . Mit vitt végbe a görög katolicizmus?

2 . Melyek jellemző vonásai?'
3. Miként módosult itt az evangélium, és miként őrizte meg lényegét?

1. Mit vitt végbe a görög katolicizmus? Két dolog jöhet szóba. Először is, véget vetett a po­
gányságnak és a politeizmusnak azon a hatalm as területen, amely alá tartozik, a Földkö-
zi-tenger keleti részénél fekvő országokban, el egészen a Jeges-tengerig. Döntő győzelmet a
harm adik és hatodik század körül aratott, éspedig úgy, hogy Görögország istenei szép
csendben ténylegesen eltűntek. Nem valamiféle hatalm as katasztrófa során, hanem szá­
mottevő ellenállás nélkül, erejük fogytán pusztultak el. E helyütt csak utalhatunk arra,
hogy ezt megelőzően erejük jelentős részét az egyházi szentekre ruházták át. Az istenekkel
együtt azonban - s ez fontosabb - m eghaladottá vált az újplatonizmus, a görög filozófiai
szellem utolsó nagyszabású megnyilatkozása is. Az egyházi vallásfilozófia erősebbnek bi­
zonyult. A hellenizmus felett aratott győzelem a görög egyház olyan nagy tette, amelyből a
mai napig táplálkozik. Továbbá, ez az egyház képes volt úgy összeolvadni a maga körébe
vont népekkel, hogy a vallás és az egyház nemzeti oltalmukká vált, sőt egyedüli védelmük­
ké. Tekintsenek akár a görögökre, az oroszokra vagy az örményekre - m indenütt azt fogják

132
 A KERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

tapasztalni, hogy az egyház és a nép nem választható el egymástól, az egyik csak a m ásik­
ban és a másikkal együtt létezik. E népek tagjai, ha szükséges, készek életüket áldozni egy­
házukért. S ez nem csak az ellenséges iszlám fenyegető' hatalm ának a következménye.
A mondottak szintúgy igazak az oroszokra, akik nincsenek kitéve az iszlám hatalm ával
járó veszélynek. Hogy mily bensőséges és szilárd az egyház és a nép kapcsolata az itt is lé­
tező „szekták” ellenére, azt nem csak a moszkovita sajtó tanúsítja, csak - példának okáért
- el kell olvasnunk Tolsztoj „falusi történeteit", hogy meggyőződjünk erről. Valóban meg­
kapó módon szembesül ezekben az olvasó azzal, hogy az egyház a maga Örökről, önfel­
áldozásról, irgalomról és testvériességről szóló igehirdetésével egészen mélyen beleivó­
dott a nép leikébe. A klérus csekélyebb megbecsültsége és a vele szemben gyakorta ta n ú ­
sított megvetés nem ébreszthet ham is látszatot: a klérus az egyház képviselőjeként
páratlan tekintéllyel rendelkezik, a szerzetesség eszménye pedig mélyen él a keleti népek
lelkében.
Ám ez a két m ozzanat egyben minden, ami elmondható arról, mit is vitt végbe ez az egy­
ház. Ha pedig ezt egyesek kiegészítik azzal, hogy számos helyen bizonyos műveltséget is
meggyökereztetett, e műveltséggel szemben csak igen alacsony elvárásaink lehetnek. Az
iszlámmal szemben sem sikerült m ár megvalósítania azt, amit a politeizmussal szemben
elért, és ma is fenntart. A politeizmust az orosz egyház missziói még ma is visszaszorítják,
az iszlám azonban nagy területeket hódított meg, s az egyház ezeket nem volt képes
visszaszerezni. Az iszlám győzelmeket aratva előrehatolt az Adriai-tengerig és Boszniáig,
és számos azelőtt keresztény albán és szláv törzset nyert meg magának. Az egyházzal szem­
ben egyenlő ellenfél, már ha nem több, jóllehet nem feledkezhetünk meg arról, hogy az alá
tartozó terület szívében némely keresztény nemzetek megőrizték hitvallásukat.
2. Melyek ennek az egyháznak a jellemző vonásai? A válasz nem könnyű, ez az egyház
ugyanis rendkívül bonyolult képződményként áll előttünk. Évszázadok, sőt évezredek ér­
zései, babonái, felismerései és kultikus bölcsessége halm ozódott föl benne. S aki kívülről
szemléli ezt az egyházat, kultuszát, szám talan ünnepélyes szertartását, ereklyéit, képeit, a
papokat, a szerzeteseket és kultikus bölcsességét, s összeméri mindezt egyfelől az első szá­
zad egyházával, másfelől az újplatonizmus korabeli görög kultuszokkal, szükségképpen
belátja, hogy ez az egyház nem az előbbiek, hanem az utóbbiak körébe tartozik. Nem görög
vonásokat viselő' eredeti keresztény valóság, hanem keresztény vonásokat viselő görög való­
ság. Az első évszázad keresztényei éppúgy küzdöttek volna ellene, am int felléptek a Mag­
na Mater és Zeusz Szótér kultuszával szemben. Ennek az egyháznak számos olyan vonása
van, amelyet éppoly szentnek tartanak, mint az evangéliumot, ám a kezdeti kereszténység­
ben még csak halvány nyomát sem találjuk. S ez végső soron igaz az istentisztelet teljes
végzésére és számos dogmatikai tételre is: ha elhagyunk néhány szót, például a „Krisz­
tust" stb., semmi sem emlékeztet már az eredeti tartalomra. Külsőjorm áját tekintve ez az
egyház nem más, m int a görög vallástörténet továbbélése, csupán idegen keresztény ele­
mekkel kiegészülve, am int a görög vallás korábban is számos idegen vonást fogadott m a­
gába. Úgy is fogalm azhatnánk, ez az egyház mint külsőleges egyház a Kelettel már össze­
fonódott görögség és a keresztény igehirdetés kapcsolatának természeti terméke. Nem más,
mint amivé a történelem „természetes” úton alakítja a vallást, illetve amivé a harm adik és

133
 ADOLF VON HARNACK.

a hatodik század között alakítania kellett - s ebben az értelemben természeti vallás. E foga­
lom kettős értelmű. Rendszerint valamilyen elvont dolgot értenek rajta, a minden vallás­
ban kim utatható alapvető érzelmek és történések összességét. Mindamellett kérdéses, lé­
teznek-e ilyenek, illetve vannak-e olyan egyértelműek és állandóak, hogy összességük
számba is vehető. Helyesebb, ha a „természeti vallás" fogalmát a vallás végső állapotának
a vonatkozásában használjuk, amely akkor áll elő, ha végpontjára ért a történelem „termé­
szeti” erőinek rá gyakorolt hatása. Ezek az erők alapjában véve m indenütt azonosak, még
ha más-más alakot öltenek is, s addig formálják a vallást, míg igényeikhez nem igazodik:
nem vetik el azt, ami szent és tiszteletet parancsol, ám az általuk helyesnek ítélt helyre és
hatókör keretei közé kényszerítik, s m indent egységes közegbe helyeznek, olyan közegbe,
amely, akár a levegő, „természeti” létezésük legelső feltétele. Ilyen értelemben természeti
vallás tehát a görög egyház: a harm adik századtól fogva történelme során nem volt olyan
próféta, reformátor vagy nagy szellem, aki megzavarta volna a vallásnak a profán történe­
lembe való beilleszkedése természetes folyamatát. Ez a folyamat a hatodik században befe­
jeződött, s eredménye a nyolcadik és kilencedik században minden erőteljes tám adás elle­
nére érvényben maradt. Ezt követően nyugalom állt be, s az ekkor megvalósult állapotban
már nem következett be jelentős változás, sőt csekély mértékű sem. Az ehhez az egyházhoz
tartozó népek szemlátomást nem tapasztaltak semmi olyat, ami elviselhetetlennek vagy
megújításra szorulónak tűnt volna előttük. így hát ma is a hatodik század e „természeti"
vallását követik.
M indazonáltal szándékosan beszéltem e vallás külsőformájáról. Hozzá tartozik össze­
tett mivoltához, hogy külső formája alapján nem következtethetünk egyszerűen belső tar­
talmára. Éppen ezért nem érhetjük be annyival, hogy helyesen megállapítjuk, ez az egyház
a görög vallástörténet körébe sorolandó. Több szempontból is olyan h a tást fejt ki ugyanis,
hogy az nem érthető meg egyszerűen ennek alapján. Helyes értékeléséhez közelebbről meg
kell vizsgálnunk jellemző vonásait.
Először is a hagyományt és a vele szemben tanúsítandó engedelmességet említhetjük.
A szent, az isteni nem szabad hatásokban van jelen - hogy milyen megszorításokat kíván
ez az állítás, azt később látni fogjuk hanem hatalm as szellemi kincs foglalja magában.
E kincs mindennek a tárháza, s úgy kell értelmezni, ahogy az atyák is értelmezték. Ennek a
gondolatnak az alapját mindamellett már felfedezhetjük a kezdetek idején is. Az Apostolok
cselekedeteiben a következőt olvassuk: „Megmaradtak az apostolok tanításában.”6 De
mivé is vált ez a felfogás és ez a kötelező érvény? Először is, mindent „apostolinak'' nevez­
tek, ami csak felhalmozódott az évszázadok során. Helyesebben, az egyház apostolinak
nevezett mindent, amiről úgy vélte, szükséges ahhoz, hogy megfeleljen a történelmi hely­
zetnek, minthogy úgy gondolta, mindezek nélkül nem létezhet, és h át ami nélkülözhetet­
len az egyház létezéséhez, az szükségképpen apostoli. Másodszor, örök érvényű igazság­
nak tartották, hogy a „megmaradás” amellett, ami apostoli, elsősorban minden rituális
rendelkezés pontos betartását jelenti. A Szent a betűhöz és a fo rm á h o z kötődik. Mindezt tel­

6 ApCsel 2,42.

134
 A K ERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

jességgel ókori szellemben fogták fel. Az ókorban egészen általános és magától értetődő
volt az a gondolat, hogy az isteni mintegy dologszerű elemek összessége, s hogy az Isten­
ség elsősorban meghatározott szertartások pontos végzését kívánja. A hagyomány és a
szertartások képezik azt a feltételt, amely mellett a Szent egyáltalán létezhet és megközelít­
hető. Az engedelmesség, a tekintély tisztelete és a kegyesség voltak a leglényegesebb vallá­
si érzelmek. Ezek kétségkívül elidegeníthetetlen összetevői a vallásnak, de csak egy egé­
szen másfajta, élő érzület kísérőjelenségeiként rendelkeznek vallási értékkel, ráadásul
csak akkor, ha tiszteletre méltó az, amire irányulnak. A tradicionalizmus és az ezzel szoro­
san összefüggő ritualizmus felettébb nagymértékben jellemzik a görög egyházat, de éppen
ennek alapján látható, hogy jelentősen eltávolodott az evangéliumtól.
A második tényező, amely meghatározza ezt az egyházat, az, hogy nagy hangsúlyt he­
lyez az ortodoxiára, a helyes tanításra. Ezt a tanítást részletekbe menően kidolgozta és
meghatározta, s nemegyszer tette félelmet keltővé m ásként hívők számára. Csak az üdvö-
zülhet, aki a helyes tanítást vallja, aki pedig nem, az kitaszítandó, azt meg kell fosztani
minden jogától; ha a néphez tartozik, úgy bánnak vele, mint egy leprással, és semmiféle
kapcsolata nem lehet többé nemzetével. Ez a fanatizmus, amely itt-ott még ma is fellángol
a görög egyházban, és lényegében még nem szakítottak vele, nem görög sajátosság - bár a
régi görögöknél is megfigyelhető némi hajlam erre -, még kevésbé római jogi eredetű. El­
lenkezőleg, több, szerencsétlenül összetalálkozó tényező nyomán alakult ki. Amikor a Ró­
mai Birodalom keresztény lett, még nem merült feledésbe az egyháznak a gnosztikusokkal
vívott küzdelme, még kevésbé az utolsó véres egyházüldözések, amelyeket az állam mint­
egy kétségbeesésében rendelt el. Már ez a két m ozzanat is magyarázatot ad arra, miként
alakulhatott ki az egyházban az a felfogás, hogy joga van a megtorlásra, és egyben el kell
söpörnie az eretnekeket. Ekkor azonban, Diocletianus és Konstantin után, nagy szerepet
nyert az a keleti abszolutisztikus elgondolás is, hogy az uralkodó korlátlan jogkörrel bír és
korlátlanfelelőssége van „alattvalóival” szemben. Amikor ugyanis a nagy fordulat bekö­
vetkezett, a végzetes az volt, hogy a római császár egyidejűleg és azonos funkcióval volt
keresztény császár és keleti zsarnok. Minél lelkiismeretesebb volt, annál kevesebb toleran­
ciát kellett tanúsítania, hiszen az Istenség nemcsak a testeket, de a lelkeket is őreá bízta.
Ekképpen alakult ki az állam és az egyház, helyesebben az államegyház agresszív és min­
dent magához igazító ortodoxiája. Bármikor felhasználható ószövetségi példák segítségé­
vel igazolták és tették véglegessé mindezt.
Az intolerancia új jelenség a görögök körében,7s nem is vethető egyszerűen a szemükre,
de ahogy ez a tanítás kialakult, jelesül Istenre és a világra vonatkozó filozófiaként, az az ő
hatásukat tükrözi, s az is az ő szellemük megnyilvánulása, hogy a vallás azonossá vált a
tanítással. E ponton nem elegendő felhozni, hogy a tantételek már az apostoli korban is
nagy jelentőségűek voltak, s hogy igyekeztek is spekulatív formába önteni őket. Mindezt,
ahogy a korábbi előadásokban reményem szerint sikerült kimutatnom, m ásként kell fel­
fognunk. Az intellektualizmus csak a m ásodik'századi apologétáknál kezdődik, s csak ek­

7 „Az intolerancia új jelenség a görögök körében" - mindamellett lásd a kevéssel korábban említett megkötést
[bár a régi görögöknél is megfigyelhető némi hajlam erre], amelyre nagyobb hangsúlyt kell helyeznünk.

135
 ADOLF VON HARNACK

kor kezd teret nyerni, amihez hozzájárult a gnosztikusokkal szemben folytatott küzdelem
és az egyház alexandriai vallásfilozófusainak fellépése.
Nem érhetjük be azonban azzal, hogy pusztán formáját tekintve értékeljük a görög egy­
ház tanítását, s hogy megállapítjuk, milyen módon és milyen külső vonásokkal jelenik
meg, s milyen magas értéket tu lajd o n in ak neki. Tartalmi szempontból is meg kell vizsgál­
nunk, van ugyanis két olyan összetevője, amelyek egészen sajátosak, s amelyek megkü­
lönböztetik a görög vallásfilozófiától - a teremtés gondolata és a Megváltó istenemberségé­
ről szóló tanítás. A következő előadásban ezekről fogunk beszélni, valam int arról a két má­
sik vonásról, amely a görög egyházat a hagyomány és a tanítás mellett m eghatározza - a
kultuszról és a szerzetességről.

136
 TIZENHARMADIK ELŐADÁS

Az eddigiek során megállapítottuk, hogy a görög katolicizmust mint vallást két dolog h a tá ­
rozza meg, a tradicionalizmus és az intellektualizmus. A tradicionalizmus értelmében az át­
hagyományozott örökség tiszteletteljes és minden újítást elvető megőrzése nemcsak igen
fontos, de egyben ez maga a vallás gyakorlati megvalósítása. Ez ókori gondolat, amely ide­
gen az evangéliumtól. Az evangéliumban ugyanis nyoma sincs annak az elképzelésnek,
hogy önmagában valamely hagyománnyal szemben táplált tisztelethez kötődik az Istenség­
gel való kapcsolat. Ám a másik összetevő, az intellektualizmus is görög eredetű. Az evangéli­
um nak az Istenre és a világra vonatkozó filozófiává szövése, amely átfog minden elgondol­
ható témát, az a meggyőződés, hogy mivel a keresztény vallás az abszolút vallás, választ kell
adnia minden, a metafizika, a kozmológia és a történelem körébe vágó.kérdésre, az a szemlé­
let, hogy a kinyilatkoztatás egyképpen fontos és szent tantételek és ismeretek áttekinthetetlen
összessége - mindez nem más, mint görög intellektualizmus. E szerint a megismerés a leg­
főbb, a szellem pedig csak megismerőként létezik szellemként: minden esztétikai, etikai és
vallási tartalm at egy olyan tudás körébe kell vonni, amelyet azután az akarat és az élet teljes
biztonsággal követhet. Ha pedig a keresztény hit egy mindent átfogó teozófiává fejlődött, és
azonosították egymással a hitet és a hit körébe vágó tudást, az azt bizonyítja, hogy a keresz­
tény vallás görög talajon a görög vallásfilozófia hatása alá került, és ettől nem is szabadult.
Ám ennek az Istenre és a világra vonatkozó nagyszabású filozófiának, amely „a kinyi­
latkoztatás tartalm aként” és „ortodox tanításként” abszolút értékkel rendelkezik, van két
olyan eleme, amely alapvetően megkülönbözteti a máskülönben vele rokon görög vallásfi­
lozófiától, és egészen sajátos jelleget kölcsönöz neki. Nem a kinyilatkoztatás hangsúlyozá­
sáról van szó - kinyilatkoztatásra az újplatonikusok is hivatkoztak -, hanem a teremtés
gondolatáról és a Megváltó istenemberségéről szóló tanításról. Ezek két jelentős vonatko­
zásban áttörik a görög vallásfilozófia sémáját, s ezért mindig is idegennek és tűrhetetlen­
nek tartották azok, akik ennek a követői voltak.
A teremtés gondolatáról elegendő néhány szót szólnunk. Ez kétségkívül jelentős, és
összhangban van az evangéliummal. Ennek köszönhetően megszűnt Isten és a világ
összefonódása, és kifejezésre jutott az élő Isten valósága és ereje. Jóllehet görög területen
élő keresztény gondolkodók is - éppen mert görögök voltak - kísérletet tettek arra, hogy az
Istenséget kizárólag a világ összetett egészének egységet teremtő erejeként fogják fel, mint
egységet a sokaságban és mint a sokaság célját. Még a mai egyházi tanítás is őrzi ennek az
elgondolásnak a nyomait. A teremtés gondolata azonban diadalra jutott, és ezzel a keresz­
tény felfogás ténylegesen győzelmet aratott.

137
 ADOLF VON HARNACK

Sokkalta nehezebb helyes ítéletet alkotnunk a Megváltó istenemberségéről szóló tanítással

kapcsolatban. Ez kétségtelenül az egész görög dogmatika középponti eleme. Ennek folyo­
mánya a Szentháromságról szóló tanítás, s e kettő a görögök felfogása szerint a keresztény
hit lényegi foglalata. Amikor egy görög egyházatya azt mondta, hogy „az istenemberség (a
megtestesülés) az új az újban, sőt az egyedüli új a nap a latt”,' azzal nemcsak valamennyi
hittestvérének véleményét adta vissza pontosan, hanem találóan fejezte ki azon vélemé­
nyüket, hogy józan ésszel és komoly gondolkodással a tanítás összes többi eleme minden
további nélkül felismerhető, ez azonban meghaladja őket. A görög egyház teológusainak
meggyőződésük, hogy a keresztény hittudom ány és a természetes filozófia voltaképpen csak
abban tér el egymástól, hogy a z előbbi magábanjoglalja a z istenemberségről (és a Szenthá­
romságról) szóló tanítást. Legfeljebb a teremtés gondolata jöhet szóba emellett.
Ha pedig ez így van, rendkívül fontos, hogy pontosan megismerjük e tanítás kialakulá­
sát, értelmét és értékét. Ha közvetlenül az evangéliumból kiindulva vesszük szemügyre,
szükségképpen teljességgel idegenül hat számunkra. Ezt a benyomást történelmi reflexiók
útján sem küszöbölhetjük ki - az egyházi krisztológia egészét éles határ választja el Jézus
Krisztus konkrét személyiségétől -, a történeti megfontolások azonban nemcsak kialakulá­
sára adhatnak magyarázatot, hanem bizonyos mértékben m agát a megfogalmazását is
igazolhatják. Próbáljuk meg áttekinteni a legfőbb kérdéseket.
Egy korábbi előadás során már láttuk, miért választották az egyházi tanítók a logosz fo­
galm át Krisztus lényének és m éltóságának m eghatározására. Minthogy a „Messiás" fogal­
ma tökéletesen érthetetlen, vagyis semmitmondó volt számukra, s mivel fogalmakat nem
lehet csak úgy kiötleni, a következő választás előtt álltak: megistenült emberként (vagyis
héroszként) fogják fel Krisztust, vagy valamely görög isten sémája alapján gondolják el
személyét, vagy pedig azonosítják a logosszal. Az első két lehetőséget el kellett vetniük,
mivel „pogányok” voltak, vagy annak látszottak. Maradt tehát a logosz. Arról már szól­
tunk, hogy ez a formula több szempontból is célszerű volt - az istenfiúság gondolata is
minden további nélkül összeegyeztethető volt vele, anélkül hogy a mindenképp elvetendő
theogóniákba torkollna, s úgy tűnt, a monoteizmust sem veszélyezteti -, ám megvolt a
maga sajátos logikája, s ez nem olyan eredményekhez vezetett, amelyek minden szem­
pontból megnyugtatók lettek volna. A logosz fogalma egészen különböző értelmezésekre
adott lehetőséget; magasztos tartalm a ellenére úgy is értelmezhették, hogy az, akire vonat­
kozik, nem tényleges isteni, hanem mindössze félisteni természettel rendelkezik.
Nem nyerhetett volna kitüntetett jelentőséget az egyházban a Logosz-Krisztus közelebbi
m eghatározásának kérdése, s elviselték volna az egymástól eltérő spekulációkat, ha nem
jut győzelemre ugyanakkor egy, a megváltásra vonatkozó egészen szabatos elgondolás, és
lép fel kizárólagos igénnyel. A lehetséges megváltáselméletek közül - a bűnök bocsánata,
megváltás a démonok hatalmából stb. - a harm adik században az az elgondolás került elő­
térbe, amely szerint a keresztény megváltás a haláltól való megváltás és ezzel a z isteni élet­
be valófelemeltetés, vagyis mégistenülés. Ennek az elképzelésnek ugyan szilárd alapja van
az evangéliumban, és a páli teológia is egyértelműen mellette szól, de abban a formájában,

1 [Damaszkuszi János: ö e fid e ortodoxa, 1. III, c. 1.]

138
 A KERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

amelyet ekkor öltött, idegen ezektől, és a görög szellemet tükrözi: önmagában véve a ha­
landóság a legnagyobb rossz, minden rossz oka, a legfőbbj ó ellenben a z örök élet. Hogy ez
mennyire görög szellemre vall, az kitűnik egyfelől abból, hogy a haláltól való megváltást
teljességgel valóságos gyógyításként képzelték el - az isteni természetnek be kell hatolnia
a halandó természetbe, és át kell formálnia azt -, másfelől abból, hogy azonosították egy­
mással az örök életet és a megistenülést. Ha azonban arról van szó, hogy az emberi termé­
szet valóságába tényleges beavatkozás történik, és megistenül, akkor a Megváltónak Isten­
nek kell lennie, és emberré kell válnia. Csak így képzelhető el a csodálatos folyamat tényle­
gessége. Szavak, tanítás, tettek e ponton semmire sem képesek - vagy talán életre kelt-
hető-e a kő,2 lehet-e halhatatlan a halandó, ha prédikálnak neki? A halandóság csak akkor
alakítható át, ha az isteni testi formában magára veszi. Ám az isteni, vagyis az örök élet,
éspedig úgy, hogy másoknak is átadható legyen, nincs a hérosz birtokában, az csakis m a­
gáé az Istené. A Logosznak tehát m agának Istennek kell lennie, s valóban emberré kell
válnia.3 Ha e két feltétel teljesül, akkor a valódi, természet szerinti megváltás, vagyis az
emberi lényeg megistenülése tényleges valóság. Ennek alapján válnak érthetővé a Logosz-
Krisztus természete körül folyó, századokon át húzódó hatalm as viták. Ennek alapján vá­
lik érthetővé, miért küzdött Athanasziosz a Logosz-Krisztus és az Atya egylényegűségét ki­
mondó formuláért úgy, m intha ettől függne a keresztény vallás léte. Ez ad magyarázatot
arra, miért tartották más görög egyházatyák a kereszténység felszámolásának azt, h a ve­
szélybe került az isteninek és az emberinek a Megváltóban megvalósuló tökéletes egysége,
vagy ha merőben morális egységet feltételeztek. Érvényt szereztek formuláiknak, amelyek
végképp nem jelentettek szám ukra skolasztikus fogalmakat, ellenkezőleg, egy olyan konk­
rét tényt írtak le és határoztak meg, amely nélkül a keresztény vallás éppoly elégtelen len­
ne, mint az összes többi. Az egylényegű Szentháromságról - á Szentlélekkel kapcsolatos
elgondolás kialakulásának tárgyalásába e helyütt nem bocsátkozhatunk - és a Megváltó
istenemberségéről szóló tanítás pontosan megfelel a halhatatlanság révén megvalósuló lé­
nyegi m egistenülésként felfogott megváltás elképzelésének. E nélkül sosem alakultak vol­
na ki az említett formulák, de ezek érvénye teljes egészében ehhez is kötődik. Ám nem a gö­
rög filozófiával fennálló rokonságuk okán váltak meghatározóvá, ellenkezőleg: ellentéte­
sek azzal. A görög filozófia sosem jutott arra a merész gondolatra, hogy a halhatatlanságra
irányuló parázs vágyát hasonlóképpen a „történelmen" keresztül és spekuláció révén elé­
gítse ki. Mítoszba illő, babonaságra valló elképzelésnek tartotta, hogy egy történelmi sze­
mélyiség és megjelenése ekkora h atást gyakoroljon a kozmoszra, hogy megváltoztassa a
dolgok végleges és örökké tartó állapotát. Az „egyedüli újat a nap alatt” a legelrugaszko-
dottabb kitalációnak kellett tartania, és annak is tartotta.
A görög egyháznak ma is meggyőződése, hogy e tanításokkal birtokában van a keresz­
ténység lényege, egyidejűleg titokként és feltárult titokként. Ezen az elképzelésen nem ne­
héz kritikát gyakorolnunk. El kell ismernünk, hogy e tantételeknek jelentős szerepük volt
abban, hogy a keresztény vallás nem oldódott fel a görög vallásfilozófiában, továbbá hogy

2 Vö. Neh 3,34.

3 Vö. Jn 1,1.14.

139
 ADOLF VON HARNACK

nagyszabású módon megnyilvánul ezekben e vallás abszolút jellege, illetve hogy valóban
összhangban vannak a megváltásra vonatkozó görög elképzeléssel, s végül hogy ennek az
elképzelésnek vonatkozásban az evangéliumban van az alapja. Mindezeken túl azon­
ban semmit sem ismerhetünk el. Ellenkezőleg, azt állíthatjuk: 1. a halandó természet meg-
istenüléseként felfogott megváltás elképzelése alatta marad a kereszténységnek, mivel er­
kölcsim ozzanatok legfeljebb külsőleg kapcsolhatók hozzá; 2. az egész tanítás elfogadhatat­
lan, minthogy alig-alig kapcsolódik az evangélium Jézus Krisztusához, formulái pedig nem
illenek rá; vagyis nem felel meg a valóságnak; 3. minthogy csak bizonytalan szálakkal kö­
tődik a valóságos Krisztushoz, eltérít tőle: képét nem őrzi elevenen, hanem azt kívánja, ezt
a képet olyan állítólagosfeltételekben ismerjük meg, amelyek elméleti tételekben vannak ki­
fejezve. Hogy ez a csere nem járt túlságosan végzetes és romboló hatással, az lényegében
annak köszönhető, hogy az egyház mégsem szorította háttérbe az evangéliumokat, s ezek
természetükhöz tartozó erejüknél fogva érvényt szereznek maguknak. Azt is elismerhet­
jük, hogy az emberré vált Istenről kialakított elképzelés nem h a t mindenütt pusztán magá­
val ragadó misztériumként, hanem elvezethet ahhoz a tiszta meggyőződéshez is, hogy
Krisztusban Isten volt jelen. Igazat adhatunk végül annak a véleménynek is, hogy a halha­
tatlan életre irányuló önös vágyakozás a kereszténységen belül erkölcsileg megtisztul an ­
nak a vágynak a révén, hogy az ember Istennel és Istenben é je n ,4 s elszakíthatatlanul
összefonódjék szeretetével.5Mindezeknek az elismerése azonban nem teszi semmissé azt a
felismerést, hogy a görög dogmatikában a legvégzetesebb módon kapcsolódott össze a hal­
h atatlan élet ókori vágya és a keresztény igehirdetés. Az sem tagadható, hogy ez a görög
vallásfilozófia és annak intellektualizmusa terében létrejött összekapcsolódás olyan for­
m ulákat eredményezett, amelyek tévesek, egy kiokoskodott Krisztust állítanak a valódi he­
lyébe, és lehetővé teszik azt az önám ítást, hogy már a kezünkben van a lényeg, h a birto­
kunkban van a helyes formula. Ha a krisztológiai formula teológiai szempontból helytálló
lenne is - milyen távol van már az evangéliumtól az az egyház, amely úgy véli, nem lehe­
tünk kapcsolatban Jézus Krisztussal, sőt vétkezünk ellene, és kitaszításra ítéltetünk, ha
mindenekelőtt nem ismerjük el, hogy ő egy személy volt, aki két, isteni és emberi termé­
szettel és akarati energeiával rendelkezett. Efféle követelményekbe torkollt az intellektua-
lizmus! Elolvasható-e h át akkor még egyáltalán a kánaáni asszonyról6 és a kapernaumi
századosról7 szóló evangélium?

A tradicionalizmushoz és az intellektualizmushoz azonban egy további elem is kapcsoló­

dik, a ritualizmus. Ha a vallás áthagyományozott, összetett tanításként jelenik meg, amely
valójában csak kevesek szám ára megközelíthető, akkor a hívők többségének esetében csak
megszentelésként ölthet formát, meg a gyakorlatban. A tanítás megmerevedettformulákká
álakul, amelyeket szimbolikus cselekmények kísérnek. így hát ugyan bensőleg nem érthető,

1 Vö. ApCsel 17,28.

5 Vő. In 15,10.
6 Mt 15,21-28.
7 Mt 8,5-13.

140
 A KERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

de a titokzatosság légköre lengi körül. Éppen a jövőbelinek számító s önmagában leírhatat­

lan és m egragadhatatlan megistenülést elővételezik már most a szentelési cselekmények
révén. A képzelőerő és az érzelmek felfokozottsága az az állapot, amelyben ez elnyerhető, s
e felfokozottság növekedése ennek a pecsétje.
Ekképpen éreznek a görög-katolikus keresztények. Az Istennel való kapcsolat egy olyan
misztérium kultuszon keresztül valósul meg, több száz olyan kisebb-nagyobb hathatós for­
mula, jel, kép és szentelési cselekmény révén, amelyek, ha pontosan és engedelmesen
ügyelünk rájuk, isteni kegyelmet közvetítenek, és előkészítenek az örök életre. A tanítás is
lényegében ismeretlen marad: csakis liturgikus mondások formájában jelenik meg. A val­
lás e keresztények kilencvenkilenc százaléka szám ára pusztán külsőleges szertartások
összessége. De a szellemileg igényesebb keresztények szám ára is teljességgel elengedhetet­
lenek ezek a szentelési cselekmények; a tanítás ugyanis csak ezek formájában nyer helyes
alkalmazást, és hoz megfelelő gyümölcsöt.
Nincs szomorúbb, m int látni, ahogy a keresztény vallás lélekben és igazságban történő
istentiszteletből jelekhez, formulákhoz és bálványokhoz kötődő istentiszteletté válik! Nem
kell e kereszténység vallási és intellektuális szempontból tökéletesen kiüresedett csoport­
jaihoz, a koptokhoz és az abesszinekhez fordulnunk, hogy borzongva lássuk e fejlő d é st-a
szíreket, a görögöket és az oroszokat illetően végső soron csak kevéssel jobb a helyzet. De
hol találjuk Jézus igehirdetésében csak halvány nyomát is annak, hogy titokzatos történé­
sekként vallási szenteléseket kell kérnünk magunkra, hogy meghatározott szertartások
rendjét pontosan követnünk kell, képeket kell felállítanunk, s különböző szövegeket és for­
m ulákat kell morm olnunk az előírt módon? Jézus Krisztus a z effajta vallás megszüntetésé-
értjeszíttette m agát keresztre, s most az ő nevében és az ő tekintélyével éppen ez tér vissza!
Nemcsak arról van szó, hogy a „müsztagógia" a „mathészisz" (a tanítás) mellé lépett,
amelyből eredetileg kialakult, a „tanítás” - légyen ez bármilyen, mégiscsak szellemi való­
ság - valójában elveszítette minden jelentőségét, és a szertartások rendje mindent megha­
tározóvá vált. Ez pedig azt jelenti, hogy visszacsúsztak a vallás legalacsonyabb ókori for­
májába. A ritualizm us a jelentős területen uralkodó görögkeleti kereszténységen belül
szinte megfojtotta a szellemi vallást. Nem pusztán egy lényegi elemét veszítette el ezzel,
egészen más minőségűvé vált. Arra a szintre csúszott vissza, amelyet a következő tétel h a­
tároz meg: a vallás kultusz, semmi más.

A görögkeleti kereszténységnek mindamellett van egy olyan eleme, amely évszázadokon

keresztül képes volt bizonyos mértékben ellenszegülni az egymással összekapcsolódott,
tradicionalizmusnak, intellektualizm usnak és ritu alizm u snak- a szerzetességről van szó.
Arra a kérdésre, hogy ki keresztény a szó legteljesebb értelmében, a görög keresztény azt fe­
leli: a szerzetes. Aki előrehalad a csend és a tisztaság m egtartásában, aki nemcsak a világ­
nak, de a világi egyháznak is h átat fordít, aki nemcsak a hamis tanítástól óvakodik, de at­
tól is, hogy beszéljen a helyes tanításról, aki böjtöl, elmélkedik, és rendíthetetlenül várja,
hogy feltáruljon tekintete előtt Isten ragyogó fénye, aki csak a csendet és az öröklétre irá­
nyuló elmélkedést tartja értékesnek, aki semmit nem kíván az élettől, csak a halált, aki ek­
képpen mindentől elszakadva és megtisztulva irgalmassá válik - az a keresztény. Az ő szá­

141
 ADOLF VON HARNACK

mára az egyház sem feltétlenül szükséges, sem az általa juttatott megszentelés. Az ilyen
ember esetében semmiféle szerepe nincs a világ megszentelésének. Ezen aszkéták életében
az egyház a vallási érzületnek olyan erőteljes és kifinomult megnyilvánulásaival találko­
zott újra meg újra, olyan Istennel telítettséggel és Krisztus képe egyes vonásainak felöltésé­
re irányuló oly bensőséges törekvéssel, hogy elmondhatjuk: a vallás itt élő valóság, s nem
m éltatlan Krisztus nevéhez. Mi, protestánsok nem ütközhetünk meg nyomban a szerzetes­
ség külső formáján. Azon feltételek okán, amelyek között egyházunk kialakult, negatív és
egyoldalú képünk van a szerzetességről. Ám kétséges, hogy fenntarthatjuk-e ítéletünket
minden további nélkül a korunkkal és feladatainkkal előállt körülmények között is. Abban
a tradicionalista és ritualista egyházban, amelyet a görög egyház testesített és testesít meg
ma is, csak a szerzetesség lehetett kovász, és képezhetett ellensúlyt. A szerzetesség köré­
ben lehetséges volt a szabadság, az önállóság és az eleven tapasztalat, a szerzetesség vo­
natkozásában igazolódik az a gondolat, hogy a vallásban csak annak van értéke, ami ta­
pasztalat gyümölcse, ami belső tartalom.
Ám a kereszténység e felében a világi egyház és a szerzetesség között fennálló termé­
keny feszültség sajnálatos módon teljesen elhalványodott, s alig érezhető már az a jóté­
kony hatás, amelyet a szerzetesség fejtett ki. Nemcsak arról van szó, hogy a világi egyház
alávetette magának a szerzetességet, és m indenütt igájába fogta,8 a világiasság is nagy­
mértékben behatolt a kolostorokba. A görög és a keleti szerzetesekhez napjainkban rend­
szerint a legalacsonyabb és legelvetendőbb egyházi funkciók kapcsolódnak, a kép- és erek­
lyetisztelet, a legotrombább babonák és a legostobább hókuszpókuszok. Kivételek termé­
szetesen vannak, s még mindig lehet reményünk arra, hogy a szerzetesség jobb jövőt lát.
Mindamellett egyáltalán nem világos, miképpen következhet be javulás egy olyan egyház­
ban, amely - tanítson bármit - megnyugszik abban, hogy a keresztény h it nem más, mint
hogy tagjai m eghatározott szertartásokat pontosan elvégeznek, a keresztény erkölcsiség
pedig azonos a böjtök pontos megtartásával.

Utolsó kérdésünk: miként módosult az evangélium ebben az egyházban, és miként maradt

meg evangéliumnak? Minden bizonnyal igazat adnak nekem, ha azt válaszolom: ennek a
hivatalos egyháznak, papjaival és kultuszával, minden eszközével, ruhájával, szentjével,
képével és amulettjével, böjti rendjével és ünnepeivel együtt semmi köze sincs Krisztus val­
lásához. Mindez nem más, mint ókori vallás, amely az evangélium néhány fogalmához
kapcsolódik, vagy helyesebben olyan ókori vallás ez, amely magába olvasztotta az evangé­
liumot. Az itt ébredő vagy a vallás e formájának megfelelő vallásos érzelmek alatta m arad­
nak a kereszténységnek, már ha egyáltalán vallásosnak nevezhetjük őket. Ám a tradicio-
nalizm us és az „ortodoxia" sem igen felel meg az evangéliumnak, ezek sem az evangéli­
umból származnak, és nem vezethetők le abból. A helytálló tanítás, a kegyesség, az enge­
delmesség, az alázatos tisztelet üdvös és felemelő értékek lehetnek, szigorú keretek közé
foghatják és megzabolázhatják az embert, kivált ha egy állandó közösség körébe vonják.
Ám mindaddig idegenek az evangéliumtól, amíg az egyes ember nem sajátíthatja el sza-

8 Gál 5,1.

142
I

A KERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

badságát, és nem hozhat döntést bensőleg Isten mellett vagy ellen. Ezzel szemben még
mindig hasonlíthatatlanul értékesebb a szerzetesség, az a törekvés, hogy Istent az aszkézis
és a kontempláció formájában szolgálják, hiszen Krisztus szavai, ha egyoldalúbb és korlá­
tozottabb formában is, mégis zsinórmértékül szolgálnak, és itt nagyobb a lehetősége an­
nak, hogy önálló, belső élet fakad.
Nagyobb a lehetősége - Istennek hála, ezen a sivár egyháziasságon belül sem tűnt el ez
teljesen, és Jézus szavai is eljutnak a templomokat felkeresők fülébe. Az egyházról, és
mindarról, ami hozzá tartozik, nem m ondhatunk kedvezőbbet annál, mint amit fentebb el­
mondottunk. A legértékesebb azonban az, hogy - bár csekély mértékben - megőrizte az
evangélium ismeretét. Jézus szavait, bár csak papok ajka mormolja őket, ebben az egyház­
ban is a legfőbb tekintély illeti meg, és az általuk kifejtett csendben ható missziónak sza­
bad tere van. Léteznek ugyan hókuszpókuszok és túláradó érzelmek, amelyek corpus
mortuuma a szertartások rendje, mellettük azonban ott vannak Jézus szavai - ezeket ol­
vassák, felolvassák, és a babona nem foszthatja meg őket erejüktől. Ha behatóbban meg­
vizsgáljuk ezt az egyházat, mindenképp felismerjük, micsoda üdvös hatása van minden­
nek. E keresztények körében is, papok és laikusok között egyaránt találunk olyanokat,
akik az irgalm asság Atyjaként és életük vezetőjeként ismerték meg Istent, és szeretik Jézus
Krisztust9 - nem azért, mert tudják, hogy két természettel rendelkező titokzatos személy,
hanem mert az evangélium révén lényének egy fénysugara behatolt a szívükbe, s világos­
ságot és megnyugvást szerzett életükben. S bár Keleten könnyen megeshet, hogy Isten
atyai gondviselése fatalista formát ölt, és túlságosan kvietista színezetűvé válik, kétségte­
len, hogy itt is erőt és tettrekészséget, önzetlenséget és szeretetet fakaszt. Újfent Tolsztoj
m ár említett „falusi történeteire" kell utalnom, amelyek egyáltalán nem mesterkéltek. De
saját meglátásaimmal és tapasztalataim m al is igazolhatom, hogy a képek és a szentek
tisztelete ellenére az orosz paraszt és az egyszerű pap szívében az Istenbe vetett tiszta biza­
lom ereje, kifinomult erkölcsi érzék és tettrekész testvéri szeretet él, amely tagadhatatlanul
az evangéliumból ered. Ha azonban mindez ténylegesen megvan, a vallás minden szertartá­
sa lelki értelmet nyerhet, nem „szimbolikus értelmezés” révén - ez túlságosan mesterkélt -,
hanem mivel a lélek a bálvány közvetítésével is felemelkedhet az élő Istenhez, ha Isten
csak egyszer is megérintette már.
S valóban nem véletlen, hogyha ezen egyház tagjai körében is kibontakozhat önálló val­
lási élet, az azonmód Istenbe vetett bizalomban, alázatban, önzetlenségben és irgalmas­
ságban nyilvánul meg, s a hívők egyben Jézus Krisztust is tisztelettel illetik. S éppen ezek
azok a vonások, amelyek feltárják, hogy az evangélium még nem vált semmissé, s hogy e
vallásos erények képezik valódi tartalmát.

A keleti egyházak rendszere a maga egészét és felépítését tekintve idegen az evangélium­

tól. Ez azt jelenti, hogy a keresztény vallás jelentősen módosult itt, s hogy a vallásosság
sokkal alacsonyabb, éspedig ókori szintre csúszott vissza. Ám a szerzetesség, amennyiben
nem rendelődik alá teljesen a világi egyháznak, és nem válik maga is világiassá, olyan té­

5 Vö. Ef 6,24.

143
 ADOLF VON HARNACK

nyező, amely másodlagossá fokozza le az egyház egész berendezkedését, és fenntartja a

keresztény önállóság elérésének lehetőségét. Amennyiben nem szorította háttérbe az evan­
géliumot, hanem - jóllehet igencsak csekély mértékben - továbbra is megközelíthetővé te­
szi, elsősorban az egyház lehet képes javítani a helyzeten. Az evangélium az egyházon be­
lül és az egyháztól függetlenül kifejti a m aga h atását az egyes emberekre. Ez a hatás pedig
olyan vallásosságban nyilvánul meg, amely azokat a vonásokat hordozza, amelyeket Jé­
zus igehirdetésében a legfontosabbakként ism ertünk fel. Ekképpen tehát itt az evangélium
nem mosódott el teljesen. Itt is vannak lelkek, akik szilárd tám aszt és szabadságot találnak
Istenben, s ha elnyerték ezt, azt a nyelvet beszélik, amelyet minden keresztény megért, és
amely minden kereszténynek a szívéig hatol.

144
 TIZENNEGYEDIK ELŐADÁS

A keresztény vallás a róm ai katolicizm uson belül -

ez mai előadásunk témája.

A római egyház a legnagyobb és leghatalmasabb, a legbonyolultabb és mégis a legegysége­
sebb képződmény, amely ismereteink szerint csak megjelent a történelemben. Kialakulásá­
hoz hozzájárult az emberi szellem és lélek minden ereje, és mindazok az alapvető erők, ame­
lyek az emberiség birtokában vannak. Sokoldalúságának és szigorú egységének köszönhe­
tően a római katolicizmus messze felülmúlja görög egyházat. Kérdéseink változatlanok:
Mit vitt végbe a római katolikus egyház?
Melyek jellemző vonásai?
Miként módosult itt az evangélium, és mi m aradt belőle?
Mit vitt végbe a római katolikus egyház? Először is, nevelő hatást gyakorolt a ro­
m án-germ án népekre, ám nem úgy, am int a keleti egyház a görögökre, a szlávokra és a ke­
leti népekre. Ha kedvező volt is e népek eredeti helyzete, ha kedvezőek voltak is természeti
és történelmi körülményeik, s h a előmozdították is felemelkedésüket, az egyház érdemét ez
nem kisebbíti. Az egyház közvetítette e nemrég kialakult nemzetek számára a keresztény
kultúrát, s nemcsak alkalomszerűen, hogy azután az első lépések után m agukra hagyja
őket - nem, olyasmit bocsátott rendelkezésükre, ami képes volt kibontakozni, s e fejlődést
közel ezer éven át irányította is. A tizennegyedik századig vezetőként és anyaként volt je­
len, tőle szárm aztak az eszmék, ő tűzte ki a célokat, és ő szabadított fel minden erőt. A ti­
zennegyedik századig - ezt követően azt látjuk, hogy önállóvá válnak azok, akiket nevelt,
s olyan u ta k a t választanak, amelyeket nem ő tárt fel, s amelyeket nem akar követni, és
nem is követhet. Ám ezt követően, az elmúlt hatszáz év során sem vált olyan visszam ara-
dottá, mint a görög egyház. Néhány viszonylag rövid megszakítást leszámítva teljességgel
egyenlő félként áll szemben a politikával - ezt itt Németországban kellőképpen érezzük! - s
a szellemi életben is még mindig jelentős szerepet játszik. Természetesen már korántsem
számít vezetőnek, éppen ellenkezőleg, akadályozza a fejlődést. Ám az újkori haladás mel­
léfogásait és m eggondolatlanságait tekintve ez az akadály nem mindig káros.
Másodszor, Nyugat-Európában ezen egyház jóvoltából érvényben m aradt a vallás és az
egyház önállóságának gondolata, szemben azokkal az itt is jelentkező elgondolásokkal,
melyek szerint az állam szellemi téren is teljhatalommal rendelkezik. Amint láttuk, a görög
egyházban a vallás olyannyira összefonódott a néppel és az állammal, hogy a kultuszon és
a világtól való elforduláson kívül nincs semmiféle önálló mozgástere. Nyugaton mindez
m ásként van. A vallás és az ehhez kapcsolódó erkölcs önálló szférát alkot, és nem hagyja,
hogy megfosszák önállóságától. Ezt elsősorban a római egyháznak köszönhetjük.

145
 ADOLF VON HARNACK

Ez a két tény a legfőbb, amit ez az egyház végbevitt, s részben még ma is fenntart. Az elsőre
vonatkozó megszorításokról már szóltunk; hogy a második érvényét mi korlátozza, elő­
adásunk során fel fog tárulni.
Melyek a római egyház jellemző vonásai? Ez volt második kérdésünk. Ha nem tévedek,
bármily összetett is ez az egyház, visszavezethető három fő összetevőre. Az elsővel a görög
egyházban is találkozunk - a katolicizmusról van szó. A második a latin szellem és a római
egyházban tovább élő római világbirodalom. A harmadik A ugustinus szelleme és vallásos­
sága. Augustinus jelentős mértékben m eghatározta ezen egyház belső életét, amennyiben
az vallási élet és vallási gondolkodás. Nemcsak számos követőjén keresztül jelent meg újra
és újra; azok, akik az ő hatására és tőle ösztönzést merítve mégis önálló lelkiséggel és teo­
lógiával léptek fel, szintén az ő szellemének gyermekei.
A katolikusság, a római világbirodalomnak megfelelő latin jelleg és Augustinus hatása -
ez a három elem határozza meg ezt az egyházat.
Ami az elsőt illeti, jelentőségét azon mérhetik le, hogy a római egyház m a is különösebb
feltételek nélkül befogad minden görög keresztényt, sőt nyomban „közösségre lép" minden
görög egyházi közösséggel, ha az elismeri a pápát, és aláveti magát apostoli főségének.
Amit ezenkívül megkövetelnek a görögöktől, az már egészen jelentéktelen. Istentiszteletü­
ket is anyanyelvükön végezhetik, s papjaik továbbra is köthetnek házasságot. Ha meggon­
doljuk, a protestánsoknak micsoda „tisztuláson" kell átmenniük, mielőtt megtérhetnének
a római egyház kebelébe, a különbség egészen szembeszökő. Ha azonban egy egyház új
tagokat fogad magába, kivált ha egy m ásik felekezet köréből, szükségképpen jelentős fel­
tételeket tám aszt. Következésképpen oly jelentős és,m eghatározó az a vonás, amely kö­
zös a görög és a római egyházban, hogy a pápai főség elismerése elégséges az egység lét­
rejöttéhez. Valójában a görög katolicizm ust m eghatározó vonások kivétel nélkül megta­
lálhatók a római egyházban is, és adott helyzetben itt éppoly nagy erővel szereznek
érvényt nekik, mint Keleten. A tradicionalizmus, az ortodoxia és a ritualizmus itt ugyan­
olyan szerepet játszik, ha nem kerülnek előtérbe „magasabb megfontolások", s ez a szerze­
tességre is igaz.1
Ha nem kerülnek előtérbe „magasabb megfontolások" - ezzel máris a második jellegze­
tes vonásnál vagyunk, a római világbirodalom jegyében álló latin szellemnél. A keresz­
ténység nyugati felében a latin szellem, Róma szelleme már igen korán sajátos változáso­
kat okozott az általános katolikus vonásokban. Már a harm adik század kezdetétől felme­
rült a latin egyházatyákban az a gondolat, hogy az üdvösség - bármire is vezethető vissza,
és bármilyen természetű legyen is - meghatározott feltételekkel kötött szerződés formájá­
ban és csak ezek m egtartásának mértékében nyerhető el - „salus legitim a” ez. Az Istenség
e feltételek megállapításával nyilvánította ki irgalmasságát, ám annál féltékenyebben őr­
ködik azok m egtartása fölött. Továbbá, a kinyilatkoztatás tartalm a teljes egészében „lex”,
törvény, a Biblia éppúgy, mint a hagyomány. Ez a hagyom ány pedig meghatározott hiva-

1 E szakasz végén kifejezett formában le kellett volna vonnom azt a következtetést, hogy a kereszténység a
római egyházon belül éppoly alacsony szintre süllyedhet, m int a keleti egyházak körében, s ez az egyes or­
szágokban ténylegesen be is következett.

146
 A KERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

tálhoz és a hivatalt birtoklók megfelelő jogutódlásához kötődik. A „misztériumok" pedig

„szakram entum ok”, vagyis egyfelől kötelező érvényű cselekmények, másfelől pontosan
körülírt formában és megszabott rend szerint m eghatározott kegyelmi tartalm akat közve­
títenek. A bűnbánati fegyelem jogilag szabályozott eljárás, amelynek alapjául a polgári
jogban és a becsületsértési panaszok esetén szokásos perek szolgálnak. Végül, az egyház
jogintézmény, s ez nem független az üdvösséget őrző és adományozó funkciójától, hanem
efunkció teljesítéséért jogintézmény.
Mint jogintézmény azonban alkotmánnyal rendelkező egyház. E helyütt néhány szót kell
ejtenünk erről az alkotmányról. Alapjai közösek a keleti és a nyugati egyházban. A m onar­
chikus püspökség kialakulását követően alkotm ányát az egyház az állami közigazgatás­
hoz kezdte szabni. Az érsekségek szervezete, amelynek élén rendszerint a tartom ány fővá­
rosának püspöke állt, megfelelt a birodalom tartom ányokra tagolásának. Keleten ezenkí­
vül további fejlődés jelentkezett az egyházszervezetben, ez ugyanis követte a birodalom
Diocletianus-féle, tartom ányok nagyobb csoportjait összefogó felosztását. Ekképpen jött
létre a patriarchátusi szervezet, amelyet azonban nem alakítottak ki teljes egészében, s
amely mellett részben m ásfajta szempontok is érvényre jutottak.
Nyugaton nem alakítottak ki patriarchátusokat. Ellenben valami egészen más történt:
az ötödik században a Nyugatrómai Birodalom erejét vesztve és a barbárok betörése okán
összeomlott. Ami Rómából megmaradt, az a római egyházba menekítette magát - az orto­
dox hit az ariánussal szemben, a kultúra, a jog. A barbár törzsfők azonban nem vállalkoz­
tak arra, hogy római császárnak tegyék meg magukat, s hogy belakják a birodalom meg­
ürült épületét. A provinciákban megalapították a maguk önálló birodalmait. Ebben a hely­
zetben a római püspök a múlt őrének és a jövő reményének tűnt. A barbárok által
meghódított tartom ányokban - azokban is, amelyek korábban makacsul védték önállósá­
gukat Rómával szemben - a püspökök és a laikusok egyaránt őrá szegezték tekintetüket.
Azok a római elemek, amelyek a barbárok és az ariánusok után megmaradtak a provinci­
ákban - s ezek száma nem volt csekély-, az egyház körébe és egyidejűleg a római püspök
védelme alá kerültek, aki a császárság megszűnte után-a legtekintélyesebb római volt.2Az
ötödik században azonban olyan személyiségek ültek Róma püspökének székében, akik
megértették és kiaknázták az idők jeleit. A római egyház ekképpen észrevétlenül elfoglalta a
római világbirodalom helyét, s benne ténylegesen tovább élt a birodalom. Nem pusztult el,
csak átalakult. Ha azt állítjuk - s ez m a is érvényes - , hogy a római egyház az evangélium
által megszentelt ősi római birodalom, nem pusztán „szellemes" megállapítást teszünk,
hanem egy történelmi tényt fejezünk ki, s a legpontosabban és legtalálóbban jellemezzük

2 „[A] római püspök, a legtekintélyesebb tómai'' - e ponton beszélnünk kellene arról, hogy a római püspök­
ség vonatkozásában egyre nagyobb jelentőséget nyert az a gondolat, hogy birtokosa Péter, sőt Jézus Krisz­
tus utódja. A római püspök nem ragadta m agához a nyugatróm ai uralkodó koronáját, eleinte nem nevezte
m agát „egyetemes püspöknek” vagy hasonlónak, ám kivált 1. Leóval kezdődően magára vonatkoztatta
azt, amit Jézus Péternek mondott, s úgy értelmezte, hogy az egész kereszténységre kiterjedő pásztori hiva­
talra utal. Ám a pásztori hivatal azonmód uralkodói hivatalként jelenik meg, s ezzel máris előállt a szemé­
lyes világuralom.

147
 ADOLF VON HARNACK

ezt az egyházat. Ez ma is kormányozza a népeket, a pápák éppúgy uralkodnak, mint

Traianus vagy Marcus Aurelius. Romulus és Remus helyét Péter és Pál foglalta el, a pro-
konzulok helyébe érsekek és püspökök léptek, a légióknak megfelelnek a papok és szerze­
tesek tömegei, a császári testőrségnek a jezsuiták. Az ősi birodalomnak és intézményeinek
a továbbélése tetten érhető a legapróbb részletekben, az egyes jogi rendelkezésekben, sőt a
ruházatban is. Ez az egyház nem emlékeztet az evangélium szellemében létrejött gyüleke­
zetekre, vagy a keleti népegyházakra. Politikai szervezetről van szó, amely oly hatalm as,
m int egy világbirodalom, hiszen a Római Birodalom él tovább benne. A pápa, aki „király­
nak" és „pontifex maximusnak" nevezi magát, Caesar utódja. Az egyház, amelyet már a
harm adik és a negyedik században mindenestől áthatott a római szellem, helyreállította a
Római Birodalmat. A hetedik-nyolcadik századtól fogva a római és itáliai patrióta katoli­
kusok ezt mindig is így gondolták. Amikor VII. Gergely összetűzésbe került a császárság­
gal, egy itáliai főpap ekképpen fordult hozzá:3

Emeld fe l a z első apostolnak

Péternek izzófegyverét,
És törd meg a barbár vezérnek
Dühét, hatalmát, erejét!
H ajtsd örök igába őt!

Lám, mily erős a pápa átka!

M it egykor Marius sok vérrel
S Julius bősz harci kedvvel
Vívott k i bátran, győztesen:
Te m ost egy szóddal ím eléred.

R óm át te újbólfelemelted,
S Róma hálát mond tenéked.
Több szívvel, m in t a cíviseknek,
M int egykor győztes Scipiónak.
A z érdem koszorúját nyújtja.

Kihez szól ez a vers, egy püspökhöz vagy egy uralkodóhoz? Úgy vélem, egy uralkodóhoz,
pontosabban egy papi uralkodóhoz. Akkoriban így érezték, s ez ma sincs másként. Egy bi­
rodalom ura ő - tehát az is hiábavaló kísérlet, ha valaki merőben a dogmatikai vita fegyve­
rével indít tám adást e birodalom ellen.
A katolikus egyház azonos a római világbirodalommal - e tény következményeit e he­
lyütt nem részletezhetem. Mindössze néhány olyan következtetést említek, amelyet maga
az egyház vont le. Ezen egyház számára éppolyfontos volt a korm ányzati hatalom gyakor­

3 A költemény Alphanustól származik, aki Gergely és a Monté Cassinó-i Desiderius barátja volt. Lásd
Giesebrecht, Gesch. d. deutschen Kaiserzeit, [18/6] 4. kiadás, III. kötet, 54. p.

148
 A KERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

lása, m in t a z evangélium hirdetése. „Christus vincit, Christus regnat, Christus triuphat”4 -

ennek politikai értelme van: Krisztus úgy uralkodik a földön, hogy Rómából kormányzott
egyháza gyakorolja a hatalm at, éspedig a jogra és az erőszakra támaszkodva, vagyis azok­
kal az eszközökkel, amelyeket az államok alkalmaznak. Nem is lehetséges tehát olyan val­
lási m agatartás, amely mindenekelőtt ne vetné alá magát a pápai egyháznak, ne nyerné el
jóváhagyását, és ne függne mindig is tőle. Ez az egyház arra tanítja „alattvalóit”, hogy ek­
képpen vélekedjenek: „Ha ismernék is minden titkot, és teljes hitem lenne is, ha mindene­
met a szegényeknek adnám, és testem tűzhalálra szánnám, de nem birtokolnám a szeretet
egységét, amely csakis az egyházzal szembeni tökéletes engedelmesség gyümölcse lehet,
semmi hasznom nem lenne."6 Minden hit, minden szeretet, minden erény, még a vértanú­
ság is értéktelen az egyházon kívül. S ez természetes is - a világi állam is csak azokat az ér­
demeket tartja értékesnek, amelyeket az ő javára vittek végbe. Ez az állam azonban azono­
sítja m agát a mennyek országával. Máskülönben éppúgy jár el, mint a többi állam. Mind­
ebből Önök is levezethetik az egyház valamennyi igényét, ezek minden további nélkül
adódnak az előzőekből. A legképtelenebb dolgok is maguktól értetődőek, ha igaz a követ­
kező két tétel: „a római egyház a mennyek országa", illetve „az egyháznak földi államként
kell uralm at gyakorolnia". Tagadhatatlan, hogy ebben keresztény mozzanatok is közreha­
tottak - az a törekvés, hogy a keresztény vallást valóban kapcsolatba hozzák az élettel,
hogy minden vonatkozásban érvényt szerezzenek neki, továbbá az egyes emberek és a né­
pek üdvösségének gondja. Hány és hány olyan felelősségteljes katolikus keresztény volt,
aki valóban nem akart mást, mint megalapítani Krisztus uralm át a földön, és az ő országát
építeni! Céljaik és az ezek érdekében kifejtett erőfeszítéseik tekintetében ugyan felülmúlták
a görögöket, csakhogy súlyosan félreértették Krisztus és az apostolok tanítását, amikor po­
litikai eszközökkel akarták megalkotni és felépíteni Isten országát. Ezzel az országgal csak
vallási és erkölcsi erők egyeztethetők össze, és a szabadság alapján áll. Ha pedig az egyház
földi állam ként lép fel, élnie kell annak minden eszközével, vagyis körmönfont diplomáciá­
val és erőszakkal is. A világi állam, még a jogállam is, kénytelen adott esetben jogellenessé
válni. Amikor az egyház földi állammá vált, magától éítetődik, hogy megjelent a pápa ab­
szolút egyeduralm ának és tévedhetetlenségének a gondolata. A tévedhetetlenség egy földi
teokráciában alapjában véve ugyanis nem jelent mást, mint amit a teljes szuverenitás a vi­
lági államban. Az egyház nem riadt vissza e végső következtetés levonásától, s ez azt bizo­
nyítja, hogy a Szent itt egészen nagymértékben elvilágiasodott.
Az azonban nyilvánvaló, hogy ez a második elem szükségképpen alapjaiban megváltoz­
tatta a nyugati katolicizmus jellegzetes vonásait - a tradicionalizmust, az ortodoxiát, a
ritualizm ust és a szerzetességet. A tradiciolalizmus továbbra is érvényben maradt, ám ha
valamely vonása kényelmetlenné vált, száműzték, és a pápa akarata lépett a helyébe:
„A hagyom ány én vagyok”, mondta állítólag IX. Pius. A „helyes tanítás" szintén kitüntetett

4 [Harnack Reimsi Hinkmar dicsérő énekét („Christus vincit, Christus regnat, Christus imperat") idézi,
amelynek a győzni, uralkodni, hatalm at gyakorolni igék összekapcsolását illetően egyképpen vannak
ókori előzményei, és merít az újszövetségi hagyományból.]
5 A szöveg az lKor 13,2 sk. parafrázisa.

149
 ADOLF VON HARNACK

jelentőségű maradt, ám a pápa egyházpolitikája gyakorlatilag megváltoztathatja ezt.&Ek­

képpen ügyes megkülönböztetések révén számos dogma egészen új értelmet nyert, és új
dogm ákat is alkottak. A tanítás több szempontból is önkényessé vált, s egy-egy szerencsét­
len dogmatikai formula érvényét megszüntetheti valamely azzal ellentétes erkölcsi vagy a
gyóntatószékben elhangzó útm utatás. Az aktuális igényeknek megfelelően bármikor el­
moshatok a múlt szilárd körvonalai. Ez egyképpen áll a ritualizmusra és a szerzetességre.
E helyütt nem részletezhetem, milyen jelentős változáson ment keresztül itt - s ez nemegy­
szer előnyére szolgált - a régi szerzetesség, sőt jelentős vonatkozásokban éppen a korábbi­
val ellentétes jelleget öltött. Ez az egyházszervezet páratlan módon képes arra, hogy alkal­
mazkodjon a mindenkori történelmi helyzethez: mindig is a régi marad - vagy legalábbis
úgy tű n ik -, s szüntelenül megújul.

A harm adik tényező, amely ezt az egyházat meghatározza, az imént tárgyalttal éppen el­
lentétes, s mégis vele párhuzam osan jutott szerephez: Augustinusról és az augusztiniz-
musról van szó. Az ötödik században, abban a korban, amikor az egyház arra készült,
hogy átvegye a Római Birodalom örökségét, egy rendkívül mély és rendkívüli képességű
lángelme jelent meg; az egyház'magáévá tette érzelmeit és eszméit, s a mai napig nem tud­
ta levetkőzni őket. Történelmének legjelentősebb és legcsodálatosabb ténye, hogy egyidejű­
leg határozta meg a császárság és Augustinus. De milyen szellemet és milyen irányultságot
hagyott rá Augustinus?
Először is, A ugustinus vallási érzülete és teológiája a bűnre és a kegyelemre, a vétkesség­
re és a megigazulásra, a z isteni predesztinációra és az, eúxberi szolgaságra vonatkozó páli
tapasztalat és tanítás sajátos újjáéledésétjelentette. Míg ez a tapasztalat és ez a tanítás a
megelőző századok során teljesen háttérbe szorult, Augustinus átélte Pál apostol tapaszta­
latait, hozzá hasonló módon fejezte ki és m eghatározott fogalmakba sűrítette azokat.
Nincs szó merő szolgai követésről - az egyes különbségek rendkívül jelentősek, kivált a
megigazulás vonatkozásában, amely Augustinus szerint állandó folyamat, mely addig
tart, míg a szeretet és minden erény teljesen be nem töltik a szívet; de, akárcsak Pál eseté­
ben, minden tekintetben személyes tapasztalatról és átélt gondolatokról van szó. Ha Vallo­
m ásait olvassák, áradó retorikája ellenére is fel kell ismerniük, hogy egy lángelme nyilat­
kozik meg itt, aki Istent, a lélek Istenét élete sziklájának és céljának tartotta, aki utána
szomjazik, és semmi mást nem óhajt. Továbbá minden önm agában m egtapasztalt zavaros
és lesújtó dolgot, az önmagával való meghasonlást és a múlandóság szolgálatát, a „foko­
zatos belebonyolódást a világba" s a szabadság és erő elvesztésével megfizetett önzést -
mindezt egyetlen dologra vezette vissza, a bűnre, vagyis az Istennel való kapcsolat hiányá­
ra, az istentelenségre. Ám azt, ami kiszakította a világhoz való kötődéséből, önösségéből
és belső romlásából, ami erőt, szabadságot és az öröklét tudatát adom ányozta neki - azt
szintén Pált követve kegyelemnek nevezi. Pállal együtt érzi, hogy a kegyelem teljes egészé­

6 „A pápa egyházpolitikája gyakorlatilag m egváltoztathatja a tanítást" - ez a kijelentés kritikákat váltott ki.

A hangsúly azonban a gyakorlatitagon van, s így már nem cáfolható. Vagy például a pápa tévedhetetlensé­
ge valóban ó'si katolikus tanítás?

150
 A KERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

ben Istentől származik, de Krisztus által és Krisztusban nyerte el, s hogy nem ez más, mint
a bűnök bocsánata és a szeretet lelke. De sokkal görcsösebben és aggályosabban ügyel a
bűnre, mint a nagy apostol - ez ad egészen sajátos színezetet vallási nyelvezetének és
mindannak, am it csak tett vagy mondott. „Ami mögöttem van, azt elfelejtem, ami pedig
előttem van, annak nekifeszülök"7 - az apostol kijelentése A ugustinusnak nem sajátja.
A bűn nyomorúsága, amely vigaszra lelt - ez határozza meg egész kereszténységét. Isten
gyermekei dicsőséges szabadságának érzéséhez ritkán volt képes felemelkedni, s ha képes
is volt rá, akkor sem tudott úgy beszélni róla, mint Pál. Ám a bűn vigaszra lelt nyomorúsá­
gának érzését oly átható érzelmiséggel és oly magukkal ragadó szavakkal fejezte ki, mint
őelőtte senki. Mi több, szavaival oly biztosan beletalált milliók szívébe, oly pontosan jelle­
mezte belső világukat, és oly nagy erővel, sőt oly lenyűgözően állította eléjük a vigaszt,
hogy emberek immár 1500 éve újra meg újra átélik azt, am it ő élt át. A katolicizmuson belül
a belső, élő vallási érzület és annak kifejeződése a m ai napig teljes egészében augustinusi
színezetű. Érzelmei tüzet gyújtanak bennük, éppúgy átérzik őket, mint ő, s az ő gondola­
taival gondolkodnak. S ez igaz számos protestánsra is, akik még csak nem is a legértékte­
lenebbek. A bűn és a kegyelem kapcsolata, az érzelem és a tanítás egysége, úgy tűnik, kiolt-
hatatlan erővel bír, amelyet az idő csöppet sem csorbíthatott. Ezt a fájdalmas-boldog érzést
sosem felejthetik, akik egyszer átélték, s akkor is szent emlék marad számukra, ha később
elszakadtak a vallástól.

A nyugati egyház, éppen amikor arra készült, hogy hatalom ra lépjen, elismerte, el kellett
ismernie „Augustinust". Teljességgel tehetetlen volt vele szemben. A megelőző időszakból
oly kevés belső értéket tudott szembeállítani vele, hogy nem tehetett mást, megadta magát.
Ekképpen jött létre a nyugati katolicizmus egészen különleges „complexio oppositorium a":
a szertartások, a jog, a politika és a világhatalom egyháza és az az egyház, amelyben teljes­
séggel személyes, kifinomult és nemes módon érzékelik a bűnt és a kegyelmet, s ilyen taní­
tást is nyújtanak róluk. A legkülsőlegesebb és a legbensőségesebb valóság fonódik itt
össze! Ám ez nem volt eleve így. Nyomban belső feszültség és ellenállás jelentkezett, a nyu­
gati katolicizmus történetében lépten-nyomon ezzel találkozunk. Az ellentétek azonban bi­
zonyos mértékben összebékíthetők, legalább az egyes embereken belül. Ezt nem kisebb
személyiség, mint Augustinus tanúsítja, aki az egyház hű fia volt, sőt igen erőteljesen ki­
állt a külsőleges egyháznak és minden összetevőjének tekintélye és hatalm a mellett. E he­
lyütt nem áll módomban kifejteni, miként volt ez lehetséges a számára, az mindenesetre
kézenfekvő, hogy ez belső ellenm ondásokat vont maga után. Csupán a következő két dol­
got említjük meg: először is, a külsőleges egyház fokozatosan háttérbe szorította, áthan­
golta és módosította a belső augusztinizm ust, bár teljességgel eltörölni nem tudta. Másod­
szor, valamennyi nagy személyiség, aki a nyugati egyházban új életet fakasztott, megtisz­
tította és elmélyítette a vallásos m agatartást, közvetve vagy közvetlenül Augustinusból
indult ki, és őt tekintette követendő példának. A katolikus reformerek egész sora, kezdve a
kilencedik századi Agobardtól és Torinói Claudiustól, egészen a tizenhetedik és tizennyol-

7 Fii 3,14.

151
 ADOLF VON HARNACK

cadik századi janzenistákig és az után u k fellépőkig, Augustinus szellemét hordozzák. S ha

a Trienti Zsinat több szempontból is joggal nevezhető rtformzsinatnak, tekintve, hogy sok­
kal mélyebben és bensőségesebben fejtette ki a bűnről, a bűnbánatról és a kegyelemről szóló
tanítást, mint ahogy azt a tizennegyedik és tizenhatodik század katolikus teológiája alapján
várhatnánk - az kizárólag Augustinus hatásának köszönhető. Lényegében Augustinus
alapján kifejtett kegyelemtanának az egyház természetesen meghatározott gyónási gya­
korlatot feleltetett meg, amely azzal a veszéllyel fenyeget, hogy tökéletesen hatástalanná
teszi ezt a tanítást. Ám bármily tágra szabja is határait az egyház, hogy megtartson min­
denkit, aki nem lázad fel ellene, nemcsak hogy megtűri azokat, akik Augustinushoz h a­
sonlóan vélekednek a bűnről és a kegyelemről, hanem azt kívánja, lehetőleg mindenki épp­
oly erőteljesen átérezze a bűnnek és az Istenhez tartozás boldogságának a súlyát, mint
Augustinus.
Ezek a római katolicizmus lényegi vonásai. Számos egyébről is beszélnünk kellene, a
leglényegesebb dolgokról azonban szót ejtettünk.8

Utolsó kérdésünkre térünk rá: miként módosult itt a kereszténység, és mi m aradt belőle?
Mindaz - s ezt nem kell hosszasan igazolnom -, ami az isteni tekintély igényével fellépő
külsőleges egyházi vonás, a legcsekélyebb mértékben sem kapcsolódik az evangéliumhoz.
Nem kisebb-nagyobb módosulásokról van szó, hanem teljes torzulásról. A vallás itt egészen
hamis ösvényre tévedt. Amint a keleti egyház is nem egy szempontból inkább a görög val­
lástörténet áramához tartozik, mintsem az evangélium történetéhez, a római egyházat is a
római világbirodalom történetének körébe kell soroínunk. Elgondolása szerint ugyanis
Krisztus egy országot, egy birodalmat hozott létre, amely azonos a római egyházzal, karddal
fegyverezte fel azt, sőt két karddal, a lelkivel és a világival - ezen elképzelésével pedig sze­
kularizálja az evangéliumot, és nem hozhatja fel mentségül, hogy az emberiségben Krisz­
tus Lelkének kell uralkodnia. Az evangélium azt állítja: „Krisztus országa nem e világból
való”,5 ez az egyház azonban földi országot, földi birodalmat hozott létre. Krisztus azt kí­
vánja, szolgái ne uralkodjanak, hanem szolgáljanak,10 ezek a papok azonban uralják a vilá­
got. Krisztus kiemeli tanítványait a politikai és a szertartásokkal terhelt vallásból, s minden­
kit Isten színe elé állít - Isten és a lélek, a lélek és az ő Istene -, itt ellenben az embert levethe-
tetlen láncok kötik egy földi intézményhez, és engedelmeskednie kell: csak így közeledhet Is­
tenhez. A római keresztények egykor a vérüket hullatták, mivel megtagadták a császár
imádását, és elutasították a politikai vallást. Ma ugyan nem imádnak közvetlenül egy földi
uralkodót, de lelkűket alávetették a királyként fellépő római pápa hatalm i szavának.

8 „A leglényegesebb dolgokról szót ejtettünk" - m indamellett az említett három vonás (vulgár-katoliciz-

mus, Római Birodalom, augusztinizm us) nem nyújtja a mai katolicizmus átfogó jellemzését, tekintve
hogy a nom inalizm us előzményei után az ellenreformációtól fogva a lelkek vezetésében lazább szemlélet
jelent meg (probabilizmus), amely korábban ilyen formában ismeretlen volt, és mivel a modern világhoz
való alkalmazkodás következtében egy politikai színezetű egyházi kereszténység mellett a legkülönfélébb
világi formák nyertek hatalm as mozgásteret.
9 Vö. Jn 18,36.
10 Mt 20,25-27.

152
 TIZENÖTÖDIK ELŐADÁS

A római katolicizmus m int külsőleges egyház, mint jogon és erőszakon alapuló állam sem­
miféle szállal nem kapcsolódik az evangéliumhoz, sőt alapjában ellentmond neki: erről
szóltunk előző előadásunk végén. Semmit sem változtat ezen, hogy ennek az állam nak az
evangélium révén része bizonyosfajta isteni ragyogás, s hogy ez rendkívül hasznos is szá­
mára. Az isteni és a világi, a legbensőbb valóság és a politika összemosása mérhetetlen kár
okoz, hiszen ekképpen a lelkiismeret szolgasorsra jut, s a vallás elveszti méltóságát - nem
szükségképpen így van-e, ha az egyházfö ld i hatalm ának védelmében hozott minden el­
képzelhető rendelkezést, így például a pápa szuverenitásának elvét az isteni akaratra veze­
tik vissza? Ezzel szemben azt hozzák fel, hogy éppen ezen egyház függetlenségének kö­
szönhető, hogy a vallás Nyugaton nem került teljes egészében a nép, az állam vagy a rend-
fenntartó erők uralm a alá. Ennek az egyháznak köszönhető, állítják, hogy érvényben
maradt a vallás teljes önállóságának és az államtól való függetlenségének magasztos gon­
dolata. Ezzel egyet is érthetünk, ám a Nyugatnak túlságosan nagy árat kellett fizetnie és fi­
zet ma is ezért: a népeket a belső összeomlás veszélye fenyegeti, oly hatalm as adó terhe
nyom; ami pedig az egyházat illeti, az általa felhalmozott szellemi tőke valójában fel­
emészti. Bár látszólag növekszik hatalm a, az egyház fokozatosan elszegényedik, lassan,
de biztosan. Engedjék meg, hogy e ponton rövid kitérőt tegyek.
Ha megvizsgáljuk a pillanatnyi politikai helyzetet, kétségkívül nincs okunk a római egy­
ház hatalm a megfogyatkozásának feltételezésére. A tizenkilencedik század folyamán h a­
talma rendkívüli mértékben megnövekedett. Az éles tekintet mindamellett felismeri, hogy
már korántsem áll szolgálatában annyi erő, mint a tizenkettedik és a tizenharm adik szá­
zad során, amikor is ura volt minden anyagi és szellemi erőnek. Ezt követően, néhány rö­
vid, felfelé ívelő időszak - az 1540 és 1620 közötti évek és a tizenkilencedik század - kivé­
telével nagym értékű hanyatlásnak lehetünk tanúi. A felelősségteljes és komoly gondolko­
dású katolikusok ezt nem is rejtik véka alá. Tudják és el is ismerik, hogy elveszítették az
egyház uralm ához szükséges szellemi erőforrások jelentékeny részét. Mit m ondhatunk to­
vábbá a román népekről, akik körében e római egyház voltaképpen gyakorolja uralmát?
Valódi nagyhatalom nak már csak egyet nevezhetünk ezek közül, s ki tudja, miképpen ala­
kulnak az erőviszonyok egy emberöltő múlva? Ez az egyház mint állam ma nem csekély
mértékben önnön, ókori római és középkori történelméből él, a románok római birodalma­
ként. A birodalmak azonban nem örök életűek. S meg tud-e maradni majd az egyház a jövő
változásai közepette, el tudja-e majd viselni a közte és a népek szellemi élete között növek­
vő feszültséget, túl fogja-e élni a rom án államok hanyatlását?

153
 ADOLF VON HARNACK

Ám ne bonyolódjunk bele ezekbe a kérdésekbe. Idézzük inkább emlékezetünkbe, hogy eb­

ben az egyházban a szerzetesség, a vallási közösségek és m indenekelőtt az augusz-
tinizmus révén mély és élő vonással találkozunk. Mindenkor tám adtak s ma is tám adnak
körében szen tek -m ár ha nevezhetők így emberek. Nem nélkülözi az Istenbe vetett bizalmat,
az őszinte alázatot, a megváltás bizonyosságát, a felebarát szolgálatára szánt életet, számo­
sán felveszik Krisztus keresztjét,' s éppúgy ítéletet mondanak önmaguk fölött, és éppúgy
örömet nyernek Istenben, mint Pál vagy Augustinus. Krisztus követése szuverén vallási éle­
tet lobbant lángra, s olyan tüzet, amelyet semmi nem fog korlátok közé. Az egyházi szervezet
nem tudta elfojtani az evangélium erejét. A rá helyezett hatalm as terhek ellenére az evangéli­
um újra meg újra képes érvényt szerezni magának, s ma is kovászként hat.2 És mindannyian
tudjuk, hogy ez az egyház, jóllehet nemegyszer a laza erkölcs hibájába esett, nagy középkori
teológusai jóvoltából az élet szám talan vonatkozására termékenyen alkalmazta az evangé­
liumot, és keresztény etikát alkotott meg. E ponton és más szempontból is azt tanúsította,
hogy nemcsak úgy sodródnak vele az evangélium gondolatai, mint folyóban az aranyrö­
gök, hanem szervesen hozzá tartoznak, és tovább is fejlődnek. A pápai tévedhetetlenség, a
szentek tiszteletének „apostoli-római politeizm usa”, a vak engedelmesség és a merev val­
lásos m agatartás - mindezek, úgy tűnhet, elfojtottak minden bensőségességet, ám ebben
az egyházban is vannak olyan keresztények, akiket csak az evangélium formált, akik fele­
lősségteljesek, és akiket szeretet s az Istenben talált béke és öröm hat át. Végül, nem önm a­
gában az járt visszás hatással, hogy az evangélium politikai formákkal kapcsolódott össze
- Melanchton nem volt áruló, amikor hajlandó volt elismerni a pápát, amennyiben utat en­
ged annak, hogy csakis az evangéliumot hirdessék-, hanem az, hogy ez az egyház a szent­
ség rangjára emelte a politikát, és képtelen volt megszabadulni attól, ami egykor meghatá­
rozott történelmi körülmények között célszerű volt ugyan, mára azonban akadállyá vált.

Fejtegetéseink utolsó szakaszához érkeztünk, s témánk a továbbiakban:

A keresztény vallás a p ro testantizm uson belül

Ha szemügyre vesszük a protestantizm us külső helyzetét, kivált Németországban, első pil­

lantásra igencsak siralm asnak ítélhetünk mindent. Ám ha végigtekintünk Európa történel­
mén a második századtól napjainkig, látnunk kell, hogy e folyamat során a tizenhatodik
századi reformáció volt a legnagyobb és legjótékonyabb hatású kezdeményezés; még a ti­
zenkilencedik századba való átmenethez kapcsolódó változások sem foghatók hozzá. Mit
nyom a latban minden felfedezésünk, minden felismerésünk, s a kultúra külső formájának
fejlődése azzal a ténnyel szemben, hogy ma harmincmillió német és Németországon kívül
ennél jóval több keresztény él egy olyan vallásban, amely nem ismer papokat, áldozatokat,
kegyelmi közvetítést és szertartásokat - amely lelki vallás!

1 Vö. Mt 16,24.
2 Vö. Mt 13,33.

154
 A KERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

A protestantizm ust elsősorban annak alapján kell értelmeznünk, hogy szemben áll a kato­
licizmussal. Ezt illetően két vonatkozást is említenünk kell: egyfelől reformációról, másfe­
lől forradalomról van szó. Reformációt a kegyelemtan területén, forradalmat az egyház,
annak tekintélye és intézményei vonatkozásában hajtott végre. Ez nem jelenti azt, hogy a
protestantizm us spontán kialakuló, minden előzményétől teljes egészében elrugaszkodó
jelenség, hanem, mint neve is mutatja, a katolikus egyház tűrhetetlenné vált visszásságai
váltották ki, s végső megoldását jelenti az egész sor hozzá hasonló, ám erőtlen középkori
reformtörekvésnek. Már e történelmi helyzete is igazolja, hogy szervesen összefügg a múlt­
tal, ám ezt még világosabban kifejezésre juttatja tulajdon jól megalapozott elgondolása,
mely szerint a vallást illetően nem újító volt, hanem megújulást hozott. Az egyházat és an­
nak tekintélyét illetően azonban kétségtelenül forradalmi volt. Ennélfogva mindkét szem­
pontból szólnunk kell róla.
\ . Reformációt, azaz m egújulást a protestantizm us a lényegi ponton, a vallás és ebből
következően a kegyelemtan vonatkozásában vitt vége. Mindez három fő szempontból vilá­
gítható meg.
Először is, a vallás itt ismét önnön tiszta valóságában jelent meg, amennyiben az evan­
gélium és a neki megfelelő vallási tapasztalat került a középpontba, s megszabadult min­
den rárakódott idegen vonástól. A vallás kiemelődött abból a mérhetetlen, Összetett elegy -
ből, am it mindaddig „vallásnak” neveztek, kiemelődött az evangéliumot és a szenteltvizet,
az általános papságot és az uralkodói hatalm at gyakorló pápát, a megváltó Krisztust és
Szent Annát egyaránt magában foglaló halmazból, és lényegi összetevőire redukálódott, Is­
ten igéjére és a hitre. A kritika szellemében szerzett érvényt m agának ez a felismerés
mindazzal szemben, ami szintén „vallásként" igyekezett feltűnni és e két tényezővel azo­
nos értékűként lépett fel. A vallások történetében a valóban jelentős reformációk elsősor­
ban m indenkor kritikai redukciók. Történelmi fejlődése során, a külső körülményekhez al­
kalmazkodva a vallás ugyanis igen sok idegen elemmel terhelődik, s ezek hatására egész
sor torzult és visszás tényezőt alakít ki, amelyeket azután, nem tehet mást, a Szent védel­
me alá helyez. Hogy ne folyjon szét, vagy ne fulladjon meg tulajdon száraz avarában, refor­
mátorra van szükség, aki megtisztítja, és visszaállítja eredeti formáját. Ezt a kritikai reduk­
ciót hajtotta végre Luther a tizenhatodik században, amikor győztesen kinyilvánította: a
keresztény vallás kizárólag Isten igéjében és az ennek az igének megfelelő belső átélésben
áll fenn.
Második szem pontunk „Isten igéjének" és az „átélésnek" az értelmezése, Luther szemé­
ben ez az „ige” nem az egyház tanítása volt, nem is a Biblia, hanem az Istennek Krisztus­
ban megnyilvánuló szabad kegyelméről szóló igehirdetés, amely boldoggá teszi a bűnös és
kétségbeeső embert, az „átélés" pedig éppen a kegyelem bizonyosságát jelentette számára.
Luther szellemében e kettő ekképpen foglalható össze egyetlen mondatban: A? a bizakodó
hit, hogy kegyelmes Istenünk van. Ezzel pedig - ez volt személyes tapasztalata, és ezt is hir­
dette - m egszűnik az ember belső meghasonlottsága, minden rossz szorítása, feloldást
nyer a bűntudat, és a személyes cselekedetek tökéletlensége ellenére kialakul annak a bizo­
nyossága, hogy elszakíthatatlanul kapcsolatban vagyunk a szent Istennel:

155
 ADOLF VON HARNACK

Tudom és szilárd reményem,

Szégyen nélkül hirdetem,
Hogy a m agasságos és jó ságos Isten
Barátom és Apám.
S történjen bármi,
Itt áll, jobbomon,
Elűz minden vihart és vészt,
és azt, m i kínoz?

Az igehirdetés tárgya csak a kegyelmes Isten lehet, aki Krisztus által megbékült velünk, s
megint csak nem eksztázisokról és látomásokról van szó, és nincs szükség az érzelmek túl-
áradására, hanem hitnek kell ébrednie - ez a vallásos m agatartás kezdete, középpontja és
vége. Az ige és a hit megfelelésében válik megtapasztalhatóvá a megigazulás, amely ennél­
fogva a reformátorok igehirdetésének szíve. Nem kevesebbet jelent ez, m int hogy Krisztus ál­
tal békét és szabadságot nyertünk Istenben, uralm at a világ felett és belső örökkévalóságot.
Ezt az újítást illetően a harmadik tényező az egyéni és közösségi istentiszteletben egy­
aránt bekövetkezett hatalm as változás volt. Az egyéni istentisztelet - ez egyértelmű volt -
nem lehet más, mint a h it gyakorlása. „Isten nem kér tőlünk mást, csak hitet, s csak hitün­
kön keresztül fejti ki tevékenységét életünkben" - Luther szám talanszor hangoztatta ezt a
gondolatot. Az embernek el kell ismernie Istent Istenként, s őt Atyának tekintve és Atyának
szólítva kell tisztelnie - csak így szolgálhat neki. Minden egyéb út, amelyen hozzá közeled­
ni és őt tisztelni igyekszik, tévút, s bármilyen egyéb .kapcsolatot próbál is keresni vele, a
semmibe nyúl. Mennyi aggodalmas, reménykedő és reményvesztett kísérletnek vetett vé­
get mindez, s micsoda átalakulást eredményezett a kultusz területén! Ám ami igaz az egyes
ember istentiszteletére, az éppúgy áll annak közösségi formájára is. Itt is csak Isten igéjé­
nek és az im ának lehet helye. Minden egyebet száműzni kell: az istentiszteleti gyülekezet­
nek hálatelt dicsérettel kell hirdetnie Istent, s meg kell szólítania őt. Mindezen kívül sem­
miféle „istentisztelet” nem létezik.
Ebben a három tényezőben foglalható össze a reformáció lényege. Megíyításról volt szó,
mindez ugyanis nemcsak - jóllehet sajátos formában - az eredeti kereszténységhez való
visszatérést jelentette, hanem jelen volt a nyugati katolicizmusban is, igaz a mélyben, szá­
mos réteg alatt rejlett.
Mielőtt azonban továbblépünk, engedjenek meg nekem két rövid kitérőt. Az imént azt
mondottuk, az istentiszteleti gyülekezet csakis az ige hirdetésével és imával ünnepelheti az
istentiszteletet. A reformátorok útm utatását követve azonban hozzá kell tennünk, hogy
egyházként sem lehet más, csak a hit közössége, amelyben Isten igéjét megfelelően hirdetik
- a szakramentumokról e helyütt nem szükséges szólnunk, minthogy Luther szerint ezek
is csak az ige révén nyernek jelentőséget. Ha azonban kizárólag az ige és a hit határozza
meg az egyházat, úgy tűnik, igazuk van azoknak, akik szerint a reformáció felszámolta a
látható egyházat, s helyébe láthatatlan egyházat állított. Csakhogy ez az kijelentés nem áll­

3 Paul Gerhard: Ist G ottju r mich, so trete, EÉ 351, 2.

156
/

A KERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

ja meg a helyét. A látható és láthatatlan egyház megkülönböztetése a középkorból szárm a­

zik, illetve már Augustinusnál is megjelenik. Azok, akik a „kiválasztottak közösségeként"
határozták meg, szükségképpen láthatatlannak tartották. A német reformátorok azonban
nem így vélekedtek. Amikor azt állították, hogy az egyház a hit közössége, amelyben helye­
sen hirdetik Isten igéjét, elvetettek minden érzékileg meghatározható jegyet, s ekképpen
kétségkívül tagadták az érzékelhető' láthatóságot, ám - hasonlattal élve - ki nyilvánítana
„láthatatlannak" valamely szellemi közösséget, mondjuk azonos szorgalmú egyetemi hall­
gatókat vagy hazafiak összességét csak azért, mert nincsenek külső ismertetőjegyei, és
nem vehető számba teljes pontossággal? Éppoly kevéssé „láthatatlan" közösség az evan­
gélikus egyház is. Lelki közösség ez, s „láthatósága” ezért különböző fokokon és különbö­
ző erősséggel nyilvánul meg. Bizonyos szempontból tökéletesen felismerhetetlen, míg más
szempontból éppoly határozottan láthatóvá válik, mint valamely érzéki valóság. Mind­
amellett bizonyos, hogy sosem jelenhet meg olyan világos körvonalakkal, mint a velencei
állam vagy a francia királyság - egy nagy katolikus dogmatikus4 egyházát illetően találó­
nak tartotta ezt az összehasonlítást. Protestánsként azonban tudnunk kell, hogy nem egy
„láthatatlan" egyházhoz tartozunk, hanem egy lelki közösség tagjai vagyunk, amely ren­
delkezik a lelki közösségekre jellemző erőkkel, olyan lelki közösség tagjai, amely a földön
él, s az örökkévalóságba nyúlik.
Második kitérőnk a következőkre vonatkozik: a protestantizmus azt állítja, a keresztény
közösség alapja ténylegesen kizárólag az evangélium, az evangélium pedig a Szentírásban
található. Kezdettől fogva felhozták ez ellen, hogy ha ez így van, ám nem nyer elismerést
semmiféle olyan tekintély, amely dönthetne az evangélium tartalmáról és annak a Szent­
írás alapján történő meghatározásáról, annak csak általános zűrzavar lehet a következmé­
nye, amelyre a protestantizm us története többször is példát szolgáltat. Ha ugyanis min­
denki jogosult annak eldöntésére, hogy mi az evangélium „helyes értelme”, és e szem pont­
ból nem köti semminemű hagyomány, zsinat, és nem köti a pápa, hanem a szabad kutatás
jogával élhet, nem jöhet létre semmiféle egység, semmiféle közösség, egyszóval nem jöhet
létre egyház. Ekképpen az állam nak kell közbeavatkoznia, vagy önkényesen kell megvon­
ni bizonyos határokat. Kétségtelen - az inkvizíció Sacrum officiumával felvértezett egyház
e szempontból nem is jöhet szóba, továbbá tökéletesen lehetetlen, magából a dolog lé­
nyegéből külsőleg meghatározzunk valamely közösséget. Ami pedig az állam nak vagy a
történelmi kényszereknek köszönheti létét, az végképp nem jöhet számításba: az evangéli­
um szellemében mindez csak bitorolja az „egyház" elnevezést. Megoldásunk a következő:
a protestantizm us abban bízik, hogy a z evangélium van olyan egyszerű, olyannyira isteni
és ennélfogva olyannyira emberi, hogy teljes bizonyossággal megismerhető, ha nem akadá­
lyozzuk szabadságát, s a z egyes lelkekben azonos tapasztalatokat és meggyőződéseket
eredményez. Ebben a reményében többször is csalódnia kell, s a személyes vonások és a
műveltség arányában egészen különböző jelenségekkel találkozik - ám e hozzáállásával
mindeddig még nem vallott csúfot. Az evangélium szellemét követő keresztények valóban
lelki közössége jött létre, a legfontosabbakat és azoknak az élet sokszínű viszonyaira törté­

1 Ez a nagy dogm atikus Bellarmin volt.

157
 ADOLF VON HARNACK

nő alkalm azását illetően általános meggyőződés alakult ki, és él ma is. Ez a közösség m a­

gában foglalja a német és más nemzetekhez tartozó protestánsokat, lutheránusokat, kálvi­
nistákat és más felekezetiteket. Ha valóban keresztények, mindannyiukban ott él valami
közös, s ez a közös vonás mérhetetlenül fontosabb és értékesebb, mint minden különböző­
ség. Ez megtart bennünket az evangélium szellemében, megvéd a modern pogányságtól és
attól, hogy visszacsússzunk a katolicizmusba. Ám többre nincs is szükségünk, sőt elve­
tünk minden egyéb kötöttséget. Ez a közös vonás azonban nem kötöttség, hanem szabad­
ságunk feltétele. S ha azt vetik a szemünkre: „Megosztottak vagytok; ahányan, annyiféle a
tanításotok”, a következőképpen felelünk: „Ez igaz, de mi nem kívánjuk, hogy m ásként le­
gyen. Ellenkezőleg: még több szabadságot szeretnénk, még több egyéni vonást a megnyi­
latkozások és a tanítás terén. A szabadegyházakhoz és a tartományi egyházakhoz vezető
történelmi kényszerek túlságosan sok korlátot és törvényt eredményeztek, bár nem hirdet­
tük őket isteni rendelkezésekként. Azt kívánjuk, tudjunk erősebben bízni az evangélium
belső erejében és egységet teremtő hatalm ában, amely határozottabban megnyilvánul a
szellemek szabad küzdelmében, mint gyámkodás alatt. Lelki ország kívánunk lenni, és
nem vágyódunk vissza Egyiptom húsosfazekaihoz. Tudjuk ugyan, hogy a rend és a neve­
lés érdekében külsőleges közösségeknek is létre kell jönniük, s ezekről örömmel gondosko­
dunk, ha teljesítik feladatukat, és méltók a törődésre, ám a szívünket nem kötjük hozzá­
juk, hiszen ma még fennállnak, de holnap más politikai vagy szociális körülmények között
talán új intézményeknek adják át helyüket. Akinek ilyen „egyháza" van, éljen úgy, mintha
nem lenne.5 Egyházunk nem az a részleges egyház, amelyet m agunk körül látunk, hanem
a hit közössége, amelynek tagjai ott vannak mindenütt, a görögök és a róm aiak között is.
:Ez a válasz az evangélium szellemében a megosztottság vádjára, s ez a nekünk adományo­
zott szabadság nyelve."
E kitérők u tán térjünk vissza a protestantizm us lényegi jegyeinek bem utatására.
2. A protestantizm us nemcsak reformáció, deforradalom is volt. Az az egyházi szerve­
zet, amely ellen Luther fellázadt, jogi szempontból tökéletes engedelmességet követelhe­
tett. Nyugaton éppoly érvényes jogrendet alkotott, mint az állami törvények. Amikor Lu­
ther tűzre vetette a pápai kiközösítő bullát, kétségkívül forradalmi tettet hajtott végre - s ez
nem azt jelenti, hogy valamely egyben erkölcsi rendet is képviselő jogrend ellen lázadt vol­
ta ié i,¡h a n e m egy adott jogállapottal szakított. Ez ellen fordult az új mozgalom, tiltakozása
pedig szóban és tettben a következőkre terjedt ki.
Először is, tiltakozott a hierarchián és a papságon alapuló egyházi szervezet ellen, en­
nek felszámolását kívánta, s fel is számolta, általános papságot, a gyülekezetből megszer­
veződő ¡Kendet állítva a helyébe. Hogy micsoda jelentősége volt ennek a követelésnek, és
micsoda változást okozott minden eddigi viszonyban, az nem foglalható össze néhány
mondatban. Órákra lenne szükségünk, hogy számba vegyük mindezt. S ugyanezen okból
nem beszélhetünk e helyütt arról sem, miképpen alakultak ki ténylegesen az evangélikus
egyházak belső viszonyai. Elvi szempontból ennek nincs is különösebb jelentősége, elvi
szempontból csak az jelentős, hogy felszám oltatott a z „isteni" egyházjog.

5 Az 1Kor 7 ,2 9 -3 1 parafrázisa.

158
 A KERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

Másodszor, tiltakozott minden formális, külsőleges vallási tekintély, azaz a zsinatok, a

papok és az egész egyházi hagyomány tekintélye ellen. Csak az lehet tekintély, ami benső-
leg az, és amely felszabadítóan hat, azaz maga a középpont, az evangélium. Luther ezért
tiltakozott a Biblia betűjének tekintélye ellen is, ám majd látni fogjuk, hogy itt olyasvalami­
ről van szó, am it illetően ő és a többi reformátor nem látott teljesen világosan, s amivel
kapcsolatban ezért nem is vonták le azokat a következtetéseket, amelyeket elvi felismeré­
seik megkövetelnek.
Harmadsorban, tiltakozott a kultusz áthagyom ányozott rendje, minden ritualizmus és
minden „szent cselekmény” ellen. Minthogy, mint láttuk, nem ismer és nem tűr meg sem ­
miféle önálló kultuszt, semmiféle Istennek szánt tárgyi áldozatot és tettet, semmiféle misét
s Isten szám ára és az üdvösség érdekében végbevitt cselekedetet, szükségképpen minde­
nestől érvényét vesztette a hagyományos istentisztelet a maga pompájával, meghatározott
mennyiségű kegyelmet közvetítő tárgyaival, mozdulataival és körmeneteivel. Ezzel szem­
ben egészen másodrendű kérdés volt, hány formát őriztek meg esztétikai vagy pedagógiai
okokból.
Negyedszer, tiltakozott a szakram entarizm us ellen. Csak a keresztséget és az úrvacsorát
tartotta meg, az ősegyház szertartásaként, illetve az Úr szerzéseként, de - akár szimbólu­
mokról és keresztény ismertetőjegyekről, akár cselekményekről legyen is szó - azt kívánta,
egyértelmű legyen: értékük kizárólag a bűnbocsánat igéjéhez kötődik, amely szervesen
hozzájuk tartozik. Minden egyéb szakram entum ot eltörölt, s velük együtt azt az elképze­
lést is, mely szerint Isten kegyelme és segítsége elérhető részleges közvetítés révén, s hogy
titokzatos módon m eghatározott anyagi tárgyakkal forr össze. A szakram entarizm ussal az
igét szegezte szembe, a kegyelem részleges közvetítésére vonatkozó elképzeléssel pedig azt
a szilárd meggyőződést, hogy csak egy kegyelem létezik: az, hogy magával Istennel m int
kegyelmes Istennel állunk szemben. „A babiloni fogságról" szóló művében Luther nem
azért vetette el mindenestől a szakram entarizm ust, mert oly igen felvilágosodott volt - épp
elég babona élt benne ahhoz, hogy igencsak visszatetszést keltő állításokat tegyen -, hanem
mivel belső tapasztalata volt, hogy minden olyan „kegyelem" hamis, amelyet nem maga az
élő Isten adományoz a léleknek. Ennélfogva a szakramentumokról szóló tanítás Isten fensé­
gének megsértését és egyben a lelkek szolgasorsba süllyedését jelentette számára.
Ötödször, tiltakozott a kettős erkölcsiség s ezzel a „magasabb" erkölcs ellen, az ellen a
felfogás ellen, mely szerint Istennek különösen tetszésére van, ha nem élünk a teremtéssel
eleve adott lehetőségekkel és adományokkal. A reformátorok nagyon is átérezték, hogy a
világ elmúlik, és annak kívánsága is.6 Luther végképp nem képzelhető el modern ember­
ként, aki nyugodt örömmel és biztos lábbal áll a földön. Ellenkezőleg, csakúgy, mint a kö­
zépkor embere, elevenen vágyott arra, hogy elszakadjon a világtól, és távozzon ebből a „si-
ralomvölgybóT’.7 De mivel meg volt győződve arról, hogy Istennek nem ajánlhatunk fel
mást, csakis bizalm unkat, a keresztények világgal kapcsolatos viszonyának kérdésében
egészen más elgondolásra jutott, m int a korábbi századok őszinte törekvésű szerzetesei.

6 Vö. ljn 2,17.

7 Vö. Fii 1,23 ssk.

159
 ADOLF VON HARNACK

Minthogy a böjt és az aszkézis Isten tiszteletét illetően egészen értéktelen, minthogy a fele­
barátnak sincs a javára, és mivel Isten mindenek Teremtője, az a leghelyesebb, ha ott mara­
dunk, ahová Isten helyezett minket. Ennek köszönhetően Luther örömteli bizalmat tudott
táplálni a földi intézményekkel szemben, ami ellentétben állt világtól elforduló lényével, s
ami tökéletesen fel is oldotta ezt a beállítottságát. Döntő jelentőségű elgondolása szerint
minden társadalm i állapot - a hatalom, a házasság stb. egészen a szolgákig és a szolgáló­
kig - Isten akaratából áll fönn, s ezért ténylegesen lelki valóság. Istent ezeken belül kell
tisztelni: egy hűséges szolgáló értékesebb, mint egy elmélkedő szerzetes. A keresztények ne
különböző mesterkedésekkel keressenek önálló utakat, legyenek türelmesek, és szeressék
felebarátaikat adott hivatásukon belül. Ennek nyomán alakult ki Lutherben az a gondolat,
hogy minden földi intézménynek és szférának megvan a maga önálló joga. Nem pusztán
meg kell tűrni őket, s nem csak az egyház jóvoltából nyernek valamiféle létjogosultságot -
nem, megvan a maguk saját illetékessége, s a keresztényeknek ezeken belül kell tanúságot
tenniük hitükről és szeretetükről. Mi több, azokon a területeken is tisztelet illeti meg őket,
ahol Istennek az evangéliumban adott kinyilatkoztatása még teljességgel ismeretlen.
így tehát az az ember, aki személyes érzelmei szintjén semmit nem kívánt a világtól, s
akinek lelke csak az Örök felé fordult, m egszabadította az emberiséget az aszkézis nyűge
alól, s ezzel voltaképpen egy új kor életét indította útjára. Neki köszönhetően ismét minden
szorongás nélkül tekinthetünk a világra, és nyugodt lelkiismerettel végezhetjük minden földi
munkánkat. Tevékenységének ez volt a gyümölcse, nem azért, mert elvilágiasította a vallást,
hanem mivel olyan mélyen fogta fel, és olyan súlyt tulajdonított neki, hogy jóllehet min­
dent át kellett hatnia, a vallásnak mégis mentesnek kellett lennie minden külső tényezőtől.

160
 TIZENHATODIK ELŐADÁS

Gyakran felvetik azt a kérdést, vajon a ném et szellem megnyilvánulása volt-e a reformáció,
s ha igen, mennyiben. E helyütt nem bocsátkozhatom e bonyolult kérdés tárgyalásába,
annyi mindenesetre bizonyosnak tűnik számomra, hogy Luther m eghatározó vallási él­
ménye ugyan nem hozható összefüggésbe nemzeti hovatartozásával, mindaz azonban,
amit ennek nyomán tett, akár pozitív, akár negatív dologról is van szó, ném et emberre
vall - csak német ember révén és a ném et történelemben jelenhetett meg. A ném etek attól
kezdve, hogy valóban igyekeztek magukévá tenni áthagyom ányozott v a llá s u k a t-e z pe­
dig csak a tizenharm adik századtól kezdődött -, egyben a reformációt is előkészítették.
S am in t joggal nevezik a keleti kereszténységet^öróif, a középkori-nyugati kereszténysé­
get pedig római egyháznak, a reformátori kereszténységet németnek nevezhetjük, bár Kál­
vin, Luther tanítványa nem német volt, s nem is a román népek, hanem az angolok, a
skótok és a hollandok körében gyakorolt leginkább hatást. A reformáció révén az általá­
nos egyháztörténet egyik szakasza a ném etekhez kötődik; a szlávokról például ez nem
m ondható el.
A szakítás az aszkézissel - amely a németek szám ára sosem volt olyan meghatározó
eszmény, mint más népek körében - és a külsőleges tekintélyként felfogott vallással szem­
beni tiltakozás egyképpen magyarázható a páli evangélium és a német szellem megnyilat­
kozásaként. A német nép továbbá úgy érezte, Luther emberközeli és meleg szavú igehirde­
tésében s polemikus m egnyilatkozásainak nyíltságában önnön lelke fejeződik ki.

Az előző előadás során röviden áttekintettük, milyen vonatkozásban fejezte ki Luther h atá­
rozott tiltakozását, amivel meghatározó h atást fejtett ki. Számos egyéb dolgot is említhet­
nék, így például azt, hogy élesen felemelte szavát, különösen reformátori tevékenységének
kezdetén, a dogmatikai fogalmakkal, formulákkal és szakkifejezésekkel szemben. Mindent
összevetve - azért tiltakozott, mert helyre akarta állítani a keresztény vallás tisztaságát,
amellyel nem fér össze sem pap, sem áldozat, sem külsőleges tekintélyek vagy törvények,
sem szent szertartások, sem pedig m indazok a kötelékek, amelyek a túlvilágot e világhoz
láncolják. Mindeme változtatások során a reformáció nemcsak a tizenegyedik századot
megelőző állapotokra nyúlt vissza, s nem pusztán a negyedik vagy a m ásodik század
mögé, hanem a vallás kezdetére. Sőt, bár nem is sejtette, olyan formákat módosított vagy
törölt el, amelyek m ár az apostoli korban is léteztek - a fegyelem terén a böjtöt, az alkot­
mány terén a püspököket és a diakónusokat, a tanítást illetően a khiliazm ust és így
tovább.

161
 ADOLF VON HARNACK

Ám az, ami a reformáció és a forradalom megvalósította változások nyomán létrejött, mint

egész m iként viszonyul az evangéliumhoz? Azt állíthatjuk, az előző előadásban kiemelt
négy fő tényezővel az evangélium újra a maga valódi mivoltában jelent meg - a belső és lel­
ki vonások előtérbe kerülésével, a kegyelmes Istenre vonatkozó gondolatokkal, a lélekben
és igazságban végzett istentisztelettel, s azzal az elgondolással, mely szerint az egyház a
hit közössége. Szükséges-e részletekbe menően bizonyítanom ezt, vagy pedig könnyűszer­
rel feladjuk ezt a meggyőződésünket csak azért, mert a tizenhatodik és a tizenkilencedik
század kereszténye más, mint az első században élő? Kétségtelen, hogy a reformáció által
megvalósított bensőségesség és individualizmus összhangban van az evangélium termé­
szetével. Ezenkívül Luther megigazulásról szóló igehirdetésében lényegében nemcsak Pál
gondolatai térnek vissza, a lehetséges különbségek ellenére, hanem célját tekintve tökéle­
tesen megfelel annak, am it Jézus hirdetett. Istent Atyánkként ismerjük, kegyelmes Iste­
nünk van, bízunk gondviselésében és kegyelmében, hiszünk a bűnök bocsánatában - ez a
leglényegesebb mindkettőjük szavaiban. Még a lutheránus ortodoxia sivár korszakában is
ott találjuk Paul Gerhardot, aki énekeiben oly csodálatos formában juttatta kifejezésre ezt
az alapvető meggyőződést, hogy világosan láthatjuk, milyen mélyen áthatotta ez a protes­
tantizmust. Továbbá az is közvetlenül az evangéliumon és Pál azt követő megfontolásain
alapszik, hogy a helyes istentisztelet nem lehet más, mint Isten dicséretben és imádságban
történő elismerése, s hogy másfelől a felebarát szolgálata szintúgy Isten tisztelete. A valódi
egyházat a Szentlélek és a hit tartja össze, nem más, m int testvérek lelki közössége - ez a
gondolat szintén az evangélium szellemében fogant, s Pál egyértelműen meg is fogalmaz­
ta. Minthogy a reformáció mindezt újfent érvényre‘juttatta, s mivel Krisztust az egyetlen
Megváltóként ismerte el, azt állíthatjuk, a szó legmélyebb értelmében az evangéliumot va­
lósította meg, minthogy pedig ezek a gondolatok a protestáns egyházakban minden
visszásság és minden tehertétel ellenére a mai napig meghatározóak, joggal nevezhetik
m agukat evangéliumi egyháznak.

Ám az említett eredményeknek megvan a maguk árnyoldala is. Ha azt kutatjuk, milyen

árat fizettünk a reformációért, és milyen mértékben valósította meg önnön alapelveit, ez
világosan szembetűnik.
1. A történelemben semmi sem érhető el ingyen, egy nagyszabású kezdeményezésért pe­
dig kettős árat kell fizetni - milyen áldozatokkal járt hát a reformáció? Nem kívánok arról
beszélni, hogy szétforgácsolta a nyugati kultúra egységét, minthogy hatása kiterjedt Nyu-
gat-Európa egy részére, a rá következő fejlődés gazdagsága és szabadsága ugyanis n a­
gyobb nyereséggel járt. Annak azonban súlyos következményei voltak, hogy az új egyhá­
zakat szükségképpen államegyházakként kellett megszervezni. Az egyházi állam persze
ennél is visszásabb formát jelent, s azoknak, akik ennek a pártján állnak, végképp semmi
okuk, hogy a másik fölé helyezzék. Csakhogy az államegyházak - amelyek nem egyszerű­
en az egyházi vezetéssel való szakítás következtében alakultak ki, előzményeik már meg­
találhatók a tizenötödik században - nyomán több fogyatékosság is fellépett. Megfogyat­
kozott az evangélikus gyülekezetek felelősségérzete és tettrekészsége, ezenfelül pedig az a
nem alaptalan gyanú merült fel, hogy az egyház állami intézmény, amely mindenben ah­

162
 A KERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

hoz igazodik. Az elmúlt évtizedekben ugyan az egyház függetlensége terén jelentős előrelé­
pés történt, ám e kérdésben további fejlődésre van szükség, kivált az egyes gyülekezetek
szabadságát illetően. Az állammal fennálló kapcsolat ugyan nem számolható fel erőnek
erejével, az egyházak ugyanis több mindent is köszönhetnek neki, ám a már megkezdett
fejlődésben még tovább kell lépnünk. Az egyházi intézmények sokrétűsége mindebben
nem jelent hátrányt, ellenkezőleg, nagy erővel figyelmeztet arra, hogy ezek a formák kivé­
tel nélkül esetleges képződmények.1
A protestantizm usnak továbbá a katolicizmussal szembehelyezkedve hangsúlyoznia
kellett a vallás bensőségességét és a sola fide elvét, az azonban mindig is veszélyeket rejt
magában, ha egy tételt egy másik tétel éles ellentéteként fogalmazunk meg. A „mindennapi
ember" szám ára nem volt kellemetlen, amikor azt hallotta, hogy „jócselekedetek’’ nem
szükségesek, sőt veszélyesek a lélekre nézve. Luther nem tehető felelőssé az ehhez kapcso­
lódó igencsak kényelmes félreértésért, de a német reformáció egyházaiban kezdettől fogva
fel kellett hangoznia az erkölcsi lazaság és a felelősség megfogyatkozása keltette panasz­
nak. „Ha szerettek engem, megtartjátok az én parancsolataim at”2 - ezek a szavak m éltat­
lanul háttérbe szorultak. Csak a pietizmus ismerte fel újra központi jelentőségüket. Mind­
addig a „tettek általi megigazulás" katolikus tételével szembehelyezkedve az életmód
nagymértékben az ellenkező formát öltötte. A vallás azonban nemcsak érzület, hanem ér­
zület és cselekvés, hit, amely szentségben és szeretetben tevékeny:3 az evangélikus keresz­
tényeknek ezzel sokkal inkább tisztában kell lenniük, hogy ne szégyenüljenek meg.
Egy további tényező is szorosan összefügg az imént mondottakkal. A reformáció eltöröl­
te, el kellett törölnie a szerzetességet. Joggal tartotta vakmerőségnek azt, ha valaki egy egész
életre szóló esküvel aszkézisre kötelezi el magát; joggal vélte úgy, hogy - amennyiben lelki-
ismeretesen végzik Isten színe elő tt-v alam en n y i földi hivatás azonos értékű a szerzetes­
séggel, sőt magasabb rendű annál. Olyasmi következett be azonban, amit Luther nem lát­
hatott előre, és nem is kívánt - az evangélium szellemében elgondolható és szükséges
„szerzetesség” teljes egészében felbomlott. Minden közösségnek szüksége van azonban
olyan személyiségekre, akik kizárólag céljaiknak élnek. Ekképpen az egyháznak is szüksége
van olyan emberekre, akik önként szakítanak minden egyéb hivatással, lemondanak a „világ­
ról”, és mindenestől a felebarát szolgálatának szentelik magukat, nem mintha ez a hivatás
„magasabb rendű" lenne, de szükség van rá, és egy élő egyházban ennek az igénynek is meg
kell jelennie. Ennek azonban az evangélikus egyházakban útját állta az, hogy eltökélten szem­
be kellett helyezkedniük a katolicizmussal. Mindezért pedig súlyos árat fizettünk, és semmit-
sem változtat ezen annak hangsúlyozása, hogy a családok körében ezzel szemben egyszer
rű és őszinte vallásos élet bontakozott ki. Örömmel kell azonban látnunk, hogy száza­
dunkban lépések történtek annak érdekében, hogy helyrehozzák ezt a kárt. A diakonisszák

1 Ebben és a következő szakaszokban beszélnem kellett volna a Kálvin és Luther közti különbségről, a kál­
vini egyházak nagyszabású önálló tevékenységéről és arról, hogy tökéletesen csak ezek szakadtakéi a kö­
zépkori egyháztól, az államtól, sőt az egész középkori kultúrától. Az idő rövidsége azonban sajnos nem
tette lehetővé, hogy ezzel is foglalkozzam.
2 Jn 14,15.
3 Gál 5,6.

163
 ADOLF VON HARNACK

és számos egyéb hasonló jelenség révén az evangélikus egyházaknak újfent birtokában

van az, amit egykor elvetettek, mivel akkori formájukban nem voltak képesek felismerni
jelentó'ségét. Ám sokkal gazdagabb, sokkal változatosabb formát kell még öltenie ennek!
2. A reformáció nemcsak jelentős áldozatokkal járt, de arra sem volt képes, hogy tökéle­
tesen végiggondolja és mindenestó'l megvalósítsa új felismeréseit. Nem arról van szó, hogy
nem alkotott minden vonatkozásban abszolút érvényeset és m aradandót - miként is lenne
ez lehetséges, és hogyan is volna ez kívánható? Nem, kibontakozása akkor is kívánnivalót
hagyott maga után, amikor a meghatározó kezdetek alapján magasabb rendű eredmény
lett volna várható. Ezt illetően különböző okok hatottak közre. 1526-tól rendkívüli gyorsa­
sággal kellett megszervezni evangélikus tartományi egyházakat, végérvényes formát kel­
lett ölteniük, és „befejezettnek” kellett lenniük, amikor oly sok minden még csak kialakuló­
ban volt. Ráadásul a baloldaliakkal, a „rajongókkal” szemben táplált bizalm atlanság kö­
vetkeztében nagy erővel tám adtak olyan irányzatokat, amelyekkel még jó ideig együtt
haladhattak volna. Luther végképp nem akart átvenni tőlük semmit, sőt h a a megegyeztek
a „rajongók" eszméivel, tulajdon elgondolásaival szemben is gyanakvóvá vált - ez erősen
megbosszulta magát, és az evangélikus egyházak a felvilágosodás idején fizették meg en­
nek az árát. Sőt, bár lehet, hogy ezért a Luthert lekicsinylők közé fognak sorolni, még töb­
bet kell mondanunk: ennek a lángelmének ugyan éppoly erős hite volt, m int Pálnak, s en­
nek révén roppant hatalm a volt a lelkek fölött, ám nem állt a kor által már felhalmozott tu­
dás szintjén. Ez a kor már nem volt naiv kor, egymást követő változások és fejlődés
jellemezték, a vallás pedig rá volt utalva, hogy felvegye a kapcsolatot minden szellemi erő­
vel. Ebben a korban nemcsak reformátornak, de szellemi vezetőnek és tanítónak is kellett
lennie: nemzedékek számára kellett újrafogalmaznia a világnézetet és a történelemképet.
Senki sem volt ugyanis, aki segítségére lett volna, s az emberek senkit nem akartak halla­
ni, csak őt. Luther azonban nem volt birtokában minden világos felismerésnek. Végezetül,
mindenkor a kezdetekhez, magához az evangéliumhoz akart visszatérni, s amennyiben ez
intuíció és belső tapasztalás révén lehetséges volt, ezt meg is valósította, sőt mélyreható
történelmi tanulm ányokat is végzett, és számos kérdésben sikeresen hatolt át a hagyomá­
nyos dogmák csatasorán. Ám akkoriban a dogmák történetének pontos ismerete a legke­
vésbé sem volt még lehetséges, még kevésbé az Újszövetség és az őskereszténység történeti
szempontú megközelítése. Csodálattal kell adóznunk annak, hogy Luther ennek ellenére
számos kérdésben világosan látott, és helyes ítéletre jutott. Elegendő, ha csak az újszövet­
ségi könyvek elé írt bevezetéseit vagy „Az egyházról és a zsinatokról” című írását olvassuk
el. Ám számos problémát egyáltalán nem ismert fel, nem hogy m egoldhatta volna azokat,
ennélfogva nem tudtam egkülönböztetni egymástól a magot és a külső héjat, az eredeti és
a rárakódott tartalmakat. Csodálkozhatunk-e hát, hogy tanításként és történelemszemlélet­
kén t a reformáció teljességgel kiforratlan volt, s hogy azokon a pontokon, ahol nem fede­
zett fel problémát, gondolataiban szükségképpen zavar támadt? Nem pattanhatott ki
Pallasz Athénéként teljes fegyverzetben Jupiter fejéből - a tanítás szempontjából csak kez­
detet jelenthetett, szüksége volt a további kidolgozásra. Ám mivel rendkívül rövid idő alatt
megszilárdult tartományi egyházakká alakult, közel volt ahhoz, hogy végérvényesen el­
vágja a további fejlődés útját.

164
 A K ERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

A tulajdon önmaga tám asztotta akadályokat és tisztázatlan gondolatokat illetően csupán

a legfőbb szem pontokat érinthetjük. Először is, Luther azt akarta, csak az evangélium szá­
mítson, csakis az, ami valóban felszabadítja és megfelelően irányítja a lelkiismeretet, az,
amit mindenki megérthet, a szolgák és a szolgálók is. Ennek ellenére azonban nemcsak a
Szenthárom ságra és a két természetre vonatkozó régi dogmákat tekintette az evangélium
részének - nem is volt képes történetileg megvizsgálni ezeket -, sőt alkotott új dogmákat,
de egyáltalán nem tudott különbséget tenni a „tanítás” és az „evangélium” között, e vonat­
kozásban messze elm aradt Pál mögött. Mindennek szükségképpen az volt a következmé­
nye, hogy az intellektualizmus nem ingott meg, hogy újfent a? üdvösséghez szükségesként
alakult ki egy skolasztikus tanítás, s hogy megint csak két csoportra oszlottak a kereszté­
nyek - a tantételeket megérteni képesek s az ezek megértésére utalt és ezért éretlenek cso­
portjára.
Másodszor, Luther szilárdan hitte, hogy csak az Isten igéje, ami bensőleg újjáalkotja az
embert - Isten Krisztusban megnyilvánult szabad kegyelmének hirdetése. Életének kiemel­
kedő szakaszaiban szabad volt a betű szolgaságától, s micsoda erővel választotta el egy­
mástól a törvényt és az evangéliumot, az Ószövetséget és az Újszövetséget, sőt tett különb­
ségeket magán az Újszövetségen belül! Azt akarta, csak az érvényesüljön, ami a legfonto­
sabb - ami ragyogva tűnik elő e könyvekből, és a lelkekben igazolja erejét. Ám nem
szám űzött minden egyebet. Ha valamely betű fontossá vált számára, a „meg van írva" te­
kintélyének elismerését követelte, éspedig minden feltétel nélkül, elfeledve, hogy a Szent­
írás más kijelentéseit illetően tagadta e tekintély kötelező erejét.
Harmadszor, a kegyelem a bűnök bocsánata, és ezért a kegyelmes Isten bizonyossága,
élet és boldogság: Luther ezt szám talanszor hangsúlyozta, s mindenkor hozzáfűzte, hogy
ezt az ige hozza létre - a lélek és Isten bizalmon és gyermeki tiszteleten alapuló kapcsolata,
amely Isten igéjének adománya, azaz személyes kapcsolatról van szó. Ám ugyanez az em­
ber hagyta, hogy a legkínosabb vitákba bonyolódjon a kegyelmi eszközök, az úrvacsora és
a gyermekkeresztség kérdésében, olyan küzdelmekbe, amelyek azzal fenyegettek, hogy a
maga kegyelemfogalma helyébe ismét annak katolikus formáját állítja, és elsikkad az az
alapvető gondolata, mely szerint a kegyelem teljességgel lelki valóság, és az igén és a hiten
kívül minden egyéb tökéletesen közömbös. Az az örökség, amelyet ebben a kérdésben h á t­
rahagyott egyházának, végzetes hagyatékká vált!
Negyedszer, az ellenegyház, amelynek rövid idő alatt kellett kialakulnia a római egyház­
zal szemben és annak nyomása alatt, nem ok nélkül vélte úgy, hogy igazsága és létjogo­
sultsága abban áll, hogy új fent érvényt szerzett az evangéliumnak. Amennyiben azonban
észrevétlenül azonosította azt tanításainak összességével, szintén észrevétlenül belopta
m agát az a gondolat, hogy mi, azaz az egyes kialakult egyházak, m i vagyunk a valódi egy­
ház. Maga Luther ugyan soha nem felejtette el, hogy a valódi egyház a hívők szent közös­
sége, azt azonban már nem látta tisztán, miként is viszonyul ehhez az ekkor kialakult lát­
ható új egyház, s a későbbiekben súlyos félreértése ismételten megbosszulta magát: mi va­
gyunk a valódi egyház, m inthogy m i képviseljük a helyes „tanítást”. Ennek nyomán, az
önám ítás és az intolerancia visszás következményei mellett, csak tovább erősödött a teoló­
gusok és lelkészek, illetve a laikusok között tett téves megkülönböztetés, amelyről fentebb

165
 ADOLF VON HARNACK

már beszéltünk. Nem elméleti téren, hanem a gyakorlatban alakult ki a katolicizmuson be­
lül megfigyelhetó'höz hasonló kettős kereszténység, s ezt a pietizmus ezzel szemben tett
erőfeszítései ellenére a mai napig nem sikerült meghaladni: a teológusnak és a lelkésznek
a z egész tanítást kell képviselnie, ortodoxnak kell lennie, a laikus szám ára viszont elegen­
dő, ha vall néhány lényeges tételt, és nem tám adja az ortodoxiát. Nemrégiben is azt hall­
hattam még, hogy egy rendkívül jó nevű férfiú egy kényelmetlen teológussal kapcsolatban
annak az óhajának adott hangot, bárcsak távozna az a filozófiai fakultásra, „így ugyanis
egy hitetlen teológus helyett lenne egy hívő filozófusunk”. Ez az elképzelés teljességgel
helytálló, ha úgy véljük, a tanítás tartalm a az evangélikus egyházakban is végérvényesen
rögzítve van, és bár mindenki szám ára kötelező érvényű, olyan bonyolult, hogy a laiku­
soktól a legkevésbé sem várható el, hogy magukévá tegyék. Ám ha ez így marad, s ha az
egyéb téves elgondolások szintén nagyobb méreteket öltenek, vagy megszilárdulnak, az a
veszély fenyeget, hogy a protestantizmus a katolicizmus siralmas másává válik. Siralmas­
nak neveztem, két dolgot ugyanis nem építhet magába: a pápát és a szerzetesi papságot.
A katolikusok által a pápának tulajdonított feltétlen tekintély nem következhet sem a Bib­
lia betűjéből, sem a hitvallásokba foglalt hittartalomból, a szerzetesi papsághoz pedig a
protestantizm us már nem térhet vissza. Szervezete tartományi egyházakból áll, lelkészei
pedig házasságot kötnek. Egyik sem fest túlságosan pompásan a katolicizmus mellett, ha
az evangélikus egyházak e ponton versenyre kívánnának kelni vele.
Uraim! A protestantizmus, Istennek hála, még nincs olyan rossz helyzetben, hogy telje­
sen meghatározóvá váltak volna a kialakulását kísérő tökéletlenségek és tisztázatlan el­
gondolások, teljes egészében eltorzítva és elnyomva valódi lényegét. Vannak közöttünk,
akik meg vannak győződve arról, hogy a tizenhatodik századi reformáció végleges formát
öltött és befejeződött, ám ők sem akarják feladni a reformáció középponti gondolatait, és
egészen nagy az a terület, amelyen valamennyi felelősségteljes evangélikus keresztény kö­
zött egyetértés uralkodik. Ám ha az imént említettek nem is képesek belátni, hogy a refor­
máció folytatása Isten igéjének hiteles megértéseként a protestantizm us egyik sorskérdése
- ez a folytatás az evangélikus unióban már gazdag gyümölcsöket termett -, legalább an­
nak a szabadságnak teret kell engedniük, amely mellett Luther tevékenységének legkivá­
lóbb időszakaiban felemelte a szavát: „Csak hadd szálljanak szembe és küzdjenek meg egy­
m ással a lelkek, ha egyesek ennek során elesnek, sebaj, háborúban ez már így szokás. Ahol
küzdelem és harc folyik, egyeseknek el kell esniük, és sebeket kell szerezniük. Ám aki dere­
kasan küzd, elnyeri a koszorút.”
Az evangélikus egyházak katolizálódása - nem arról van szó, hogy a pápa hatalm a alá
kerülnek, hanem törvények, tanítás és szertartások kezdik m eghatározni őket - azért je­
lent oly eleven veszélyt, mert három nagy hatalm at képviselő tényező h at közre e fejlődés
előmozdításában. Először is a tömegek közömbössége. A közömbösség minden formája
am a terület felé szorítja a vallást, amelyet a tekintély és a hagyomány, nemkülönben a pa­
pok, a hierarchia és a szertartások uralnak. Afelé szorítja, hogy azután félpanaszolja kül-
sőlegességét, m aradiságát és a lelkészek „túlkapásait”; sőt egyidejűleg emelhet panaszt,
gyalázkodások közepette, mindezek m iatt és űzhet gúnyt lekicsinylőén a vallás minden élő
megnyilatkozásából, s követhet hűségesen minden szertartást. Ez a közömbösség semmit

166
 A KERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

sem ért az evangélikus kereszténységből, ösztönösen elnyomására törekszik, és inkább a

katolicizmust dicsőíti. Az e ponton szóba jövő második tényező az, amit „természeti vallás­
nak ” nevezek: azok, akiket a félelem és a remény éltet, akik mindenekelőtt tekintélyt keres­
nek a vallásban, akik le akarják rázni tulajdon felelősségüket és tökéletes biztonságban
akarják tudni m agukat, akik valamiféle „ráadást” kívánnak az élethez, akár m agasztos
pillanataiban, akár legszörnyűbb szükségeiben, fennkölt megdicsőülést vagy gyors segít­
séget, amíg nem maga az idő segít - mindezek, bár nem is sejtik, egyképpen a katolicizmus
felé közelítik a vallást; „valami szilárdat” akarnak, s még számos egyebet, a legkülönbö­
zőbb ösztönzéseket és segítséget - az evangéliumi kereszténységet ellenben nem, s ez, ha
enged az effajta kívánságoknak, katolikus kereszténységgé alakul. A harmadik tényezőt
kelletlenül említem, ám nem söpörhetjük szőnyeg alá - az államról van szó. Nem róhatjuk
fel neki, hogy a vallásban és az egyházban elsősorban a konzervatív beállítottságot és azt
tartja értékesnek, ami a tisztelet, az engedelmesség és a rend terén hozzájuk fűződik. Ép­
pen ezért azonban nyomást gyakorol ebben az irányban, védelmébe veszi mindazt, ami
szilárd az egyházakban, és igyekszik elejét venni minden olyan belső egyházi kezdeménye­
zésnek, amely megkérdőjelezhetné az egyház egységét és „társadalmi hasznosságát”. Sőt,
nemegyszer arra törekedett, hogy az egyházat a rendőrséghez közelítse, és eszközként
használja fel az állam rendjének fenntartásában. Mindez megbocsátható - az állam megte­
heti, hogy onnan meríti hatalm i eszközeit, ahol rájuk bukkan. Az egyház azonban nem
válhat önként jól felhasználható eszközzé, hiszen amellett, hogy ez végzetes következmé­
nyekkel jár hivatására és tekintélyére nézve, ekképpen olyan külsőleges intézménnyé vá­
lik, amelyben a rend fontosabb a szellemnél, a forma fontosabb a lényegnél és az engedel­
messég előbbrevaló az igazságnál.

Ezzel a három oly különböző tényezővel szemben meg kell őriznünk az evangélikus ke­
reszténység súlyát és szabadságát. A teológia önm agában erre nem képes, a kereszténység
sajátos term észetének csorbítatlan megőrzésére van szükség. Az evangélikus egyházak
hanyatlásn ak indulnak, ha nem állnak szilárdan, A katolikus egyház egykor egészen
szabad csoportokból, a páli gyülekezetekből jött létre - ki szavatolhatja, hogy nem vál­
nak azok az egyházak is „katolikussá”, amelyek eredete „a keresztény ember szabadsá­
ga" volt?
Az evangélium ezzel azonban még nem enyészne el: ezt a történelem tanúsítja. Vörös fo­
nálként mindig is ott húzódna a szőttes mélyén, annak egy pontján újfent feltűnne, és le­
vetné magáról az őt behálózó szálakat. A görög és a római egyház kívülről díszes, belül
omladozó templomaiban sem tűnt el teljesen. „Előre bátran! a boltívek mélyén megtalálod
még az oltárt és szent, örökké égő mécsesét!”1 Az evangélium összefonódott a görögök
gondolkodásával és kultuszmisztikájával, s mégsem oldódott föl bennük, összeforrt a ró­
mai világbirodalommal, s még e kapcsolatban sem sorvadt el, sőt a reformációt is útjára in­
dította. Dogmatikai tanításai, kultikus rendelkezései megváltoztak, mi több - egyképpen
megértették a legegyszerűbbek és a legmélyebb gondolkodók; egyaránt övezte Assisi Fe­

4 E szavak Carlyle-tól szárm aznak.

167
 ADOLF VON HARNACK

renc és Newton szeretete. Fennm aradt a világnézetek változásai közepette, ruhaként vet­
kőzött le egykor szentnek számító eszméket és formákat, részt vett a kultúra teljes fejlő­
désében, szellemivé vált, és a történelem során képes lett erkölcsi alapelveinek határo­
zottabb érvényre juttatására. Minden korban ezrek találkoztak eredeti súlyával és vi­
gaszával, általa megszabadultak minden terhüktől és levetették minden béklyójukat. Ha
joggal állíthattuk, hogy az evangélium Isten Atyaként való megismerése és elismerése, a
megváltás bizonyossága, alázat és öröm Istenben, tetterő és testvéri szeretet, s ha e vallás­
ban lényeges, hogy az alapító nem szorul háttérbe üzenetével, az üzenet pedig az alapító­
val szemben - a történelem azt tanúsítja, ténylegesen érvényben maradt, és ismételten
győzelemre is jut.

Talán hiányként érzékelik, hogy nem bocsátkoztam jelen helyzetünk tárgyalásába, abba,
miként viszonyul az evangélium mai szellemi állapotunkhoz, a világra vonatkozó tudá­
sunkhoz és feladatainkhoz. Ám ennél az alig néhány óránál több időre lenne szükség ah­
hoz, hogy mindezt a konkrét helyzet vonatkozásában sikerrel számba vehessük. Ami azon­
ban a dolog lényegét illeti, a legfontosabbakat elmondottuk, tekintve hogy a keresztény val­
lás történetében a reformáció óta nem je le n t m eg új korszak.5A világra vonatkozó tudásunk
mérhetetlen változáson ment keresztül - a reformáció óta minden évszázad egy-egy lépés a
fejlődés útján, különösen az elmúlt két század - , a reformáció erői és alapelvei azonban
vallási és erkölcsi szempontból nem avultak el, és nem lépett más a helyükre. Ha a maguk
tényleges mivoltában tekintjük és bátran érvényre juttatjuk őket, a modern felismerések
nem tám asztanak új nehézséget velük szemben. Az^evangélium vallásával szemben táma­
dó valódi nehézségek mindig is ugyanazok, m in t régen. Ezekkel szemben semmit sem „bi­
zonyíthatunk", bizonyítékaink e ponton ugyanis nem mások, mint meggyőződéseink kü­
lönböző formái. A történelem folyamán azonban feltárult egy olyan terület, amelyen a ke­
resztény testvéri érzületnek egészen új formában kell megnyilvánulnia ahhoz képest, amit
a korábbi századok felismertek és megtettek - a szociális kérdésről van szó. Ez hatalm as
feladatot jelent, s amennyiben eleget teszünk neki, örömtelibb választ adhatunk a legmé­
lyebb kérdésre, a z élet értelmének kérdésére.

Uraim! A vallás, azaz Isten és a felebarát szeretete ad értelmet az életnek. A tudom ány erre
nem képes. Higgyék el, tulajdon tapasztalatom alapján mondom ezt, én, aki harminc éven
át komolyan foglalkoztam ezekkel a kérdésekkel. A tiszta tudom ány kivételesen nagyszerű
dolog, s jaj annak, aki lebecsüli azt, vagy elnyomja magában a tudás vágyát! Ám a hon­

5 „A keresztény vallás történetében a reformáció óta nem jelent meg új korszak” - ez a kijelentés paradox, s
ezért kritikát is váltott ki. Nem paradoxlenne, hanem téves, ha tagadná, hogy m integy két évszázada egy­
re újabb feltételek között találjuk magunkat, amelyek arra ösztönöznek, hogy átfogó módon felülvizsgál­
juk az evangélikus tanítást, s ezt, akarjuk-e vagy sem, m ár végzik is. Ám továbbra is igaz, hogy várat még
m agára az a reformátor, aki képes m ással felváltani a lutheri reformáció alapelveit és alapvető erőit, s két­
lem, hogy valaha is fel fog lépni. Ám túlságosan szűkre szabom feladatunkat, amikor a következőkben
csak a szociális kérdést említem olyan területként, amelyet illetően a keresztény vallásnak ma újszerűen
kell megjelennie. A tudás területét - a vallásfilozófiát és vallástörténetet - is meg kellett volna neveznem.

168
 A KERESZTÉN YSÉG LÉNYEGE

nan, hová és miért kérdésére a tudom ány ma éppoly kevéssé ad választ, mint két- vagy h á­
romezer évvel ezelőtt. Tényeket tár fel előttünk, ellentmondásokat leplez le, összefüggést
teremt a jelenségek között és helyreigazítja érzékeink és képzeteink tévedéseit, arról azon­
ban semmit sem árul el, hol és miként kezdődik a világ és önnön életünk íve - az az ív,
amelynek csak töredékét tárja elénk -, sem arról, hová is vezet. Ám ha eltökélt akarattal el­
fogadjuk azokat az erőket és értékeket, amelyek belső életünk ihletett pillanataiban leg­
főbb javunkként, sőt voltaképpeni önm agunkként ragyognak fel, ha vagyunk olyan érettek
és bátrak, hogy ezeket tekintsük a valóságnak, és ezeknek megfelelően alakítsuk életün­
ket, s ha azután az emberiség történelmére pillantunk, nyomon követjük felfelé ívelő fejlő­
dését, s a tenni akarás és a szolgálat szándékával felkutatjuk benne a lelkek közösségét -
akkor nem lesz úrrá rajtunk a csömör és a csüggedés, hanem bizonyosságot nyerünk Isten­
ről, arról az Istenről, akit Jézus Krisztus Atyjának nevezett, s aki nekünk is Atyánk.

169
 A kiadásért felel az Osiris Kiadó igazgatója
Felelős szerkesztő Szabó István
Műszaki szerkesztő Szigligeti Mária
Szöveggondozó Gál Mihály
A szedés és tördelés az Osiris Kft. m unkája
Tördelő Szeles János
Nyomta és kötötte a Széchenyi Nyomda Kft.
Győr 2000.K-2740
Felelős vezető Nagy Iván ügyvezető igazgató

ISBN 963 379 883 3

ISSN 1218-9855