Sei sulla pagina 1di 4

Ragadjuk meg a békét

Inbal Kashtan, EMK tréner, USA

A huzavonára és más, naponkénti csatákra válaszolva


A fiatal gyerekek mindig átesnek olyan időszakokon, amelyben látszólag az
életcéljuk az, hogy megszerezzenek bármit, amivel a látókörükön belüli másik
gyerek játszik. Bizonyságul a bűbájos, együttműködő játék huzakodássá válik,
melynek végén valószínűleg mindkét gyerek könnyekben tör ki, a felnőtteket
gyakran az idegösszeomlás szélére juttatva, a gyerekekkel együtt.Egy szülő, a
négyéves kislányával kapcsolatban mesélve erről az esetről, nemrég megkérdezte
tőlem, hogyan léphet közbe egy szülő, és hogyan nevelhetnénk gyerekeinkből
kevésbé „megkaparintósat”.

Mielőtt megértenénk hogy léphetnénk közbe, próbáljuk meg megérteni a saját


heves reagálásunkat ebben a helyzetben. Ha a gyerek megmarkolja vagy elveszi a
játékot, sokunk számára ismert a harag hirtelen, zsigeri reakciója, az „igaz” és
„téves” akarása, aminek épp szemtanúi vagyunk. A harag, amit érzünk érthető.
Gyerekeinket szeretnénk megkímélni az érzelmi és fizikai fájdalomtól. Aggódunk
amiatt, hogy ha gyerekeink nem irányítják saját magukat társadalmilag elfogadható
módon, szenvedni fognak. Erős értékeink vannak a kedvességet, megosztást,
együttműködést és igazságot illetően, és ezeket tanítani akarjuk nekik. Vágyunk
arra, hogy hozzájáruljunk képességeikhez, hogy békében éljenek másokkal együtt.

Amikor viszont erről a „megkaparintós” nézeteltérésről van szó, általában nem


állunk meg gondolkodni önnön értékrendszerünkről és gyerekeink iránti saját
kívánságunkról. Amíg néhányan közülünk hagyjuk a gyerekeket, hogy saját maguk
oldják meg dolgaikat, addig legtöbbünk közbelép – hogy meghatározza legelőször
kié volt a játék és hogy biztosítsa visszakerülését jogos tulajdonosához, hogy
emlékeztessen, vagy kierőszakolja az általános szabályt a megosztásról és a
fordulandóságról, vagy hogy szünet közbeiktatásával intézze a következményeket.
Amíg ezek a közbelépések pillanatnyi megkönnyebbülést nyújthatnak, hiszem azt,
hogy aláaknázzák képességeinket arra vonatkozólag, hogy kielégítsük saját és
gyerekeink mélyebb igényeit.

Mit tehetünk, amikor a zsákmányolást , mint lehetőséget szeretnénk kihasználni


mindannyiunk számára, hogy megtanuljunk békében élni, hogy kielégítsük
igényeinket és hogy magunkba építsük a kedvességet, együttműködést és részvétet?

Az Erőszakmentes Kommunikáció ( EMK ) kínál egy módot hogyan csináljuk ezt.


( Az EMK rövid magyarázatát lásd www. Cnvc. Org, vagy www. Baynvc. Org.-nál
). Szeretném egy nemrég történt tapasztalattal szemléltetni az egészet.

1
A tizennyolc hónapos Jacob ( kitalált név ) és apukája meglátogatta a három éves
Rayt és anyukáját. Amikor elérkezett a hazatérés ideje, Jacob minden szándéka
világosan az volt, hogy Ray kisautójával induljon el. Ray néha beleegyezik, hogy
más gyerekek kölcsönkérjék a dolgait, de most történetesen ez az egyetlen kisautója
volt. Amikor kipuhatoltam hogy hajlandó-e Jacobnak kölcsönadni, egész teste
átment „tagadásba”: izmai megfeszültek, szeme Jacob kezére tapadt és úgy tűnt,
kész Jacobnak ugrani , hogy visszaszerezze az autót. Tudomásul véve a fenyegető
markolást, megkértem Rayt hogy várjon, és mivel hozzászokott EMK-val
megoldani a nézeteltéréseket, ellazult. Ha nem oldódott volna fel, egy párbeszédet
kezdtem volna el vele, ráfigyelve.

Megpróbáltam visszatükrözni Jacobnak találgatásaimat érzéseivel és igényeivel


kapcsolatban :

„Tetszik neked ez az autó? Szeretnél vele továbbra is játszani?” Jacob fürkésző


szemekkel rám nézett és szorosan tartotta az autót. Azt mondtam neki: „Tudod, ez
Ray egyetlen kisautója, és szeretné ha itt lenne a házban. Hajlandó volnál
visszaadni neki? „ Jacob testbeszéde egyértelműen nemet jelzett. Ray teste még
egyszer megfeszült, és Jacob apukája azt mondta: „Rendben van, egyszerűen csak
vegyük ki a kezéből.”

Mindkettőjüket megkértem, hogy várjanak és adjanak esélyt a beszélgetésünknek.


Továbbra is Jacobra összpontosítottam: „Valóban szereted az olyan tárgyakat,
melyeknek kerekük van? Szeretnél valamit, aminek kereke van?” Körülnéztem
olyan tárgy után kutatva, amely kielégítené Jacob igényét hogy választhasson
milyen fajta játékkal szeretne játszani, és találtam egyet, majd megkérdeztem: „
Szeretnéd ezt a Lego vonatot, melynek kerekei vannak?” Jacob boldogan vette el a
kerekes Lego vonatot, mialatt továbbra is szorította a kisautót. Most kettő volt a
tulajdonában Ray játékai közül!

Abban a pillanatban semmiféle bizonyítékom nem volt rá, hogy amit csinálok az
„működik”. Miért kellene, hogy folytassam? Azért, mert teljes egészében hiszem
azt, hogy az összes embernek veleszületett vágya hogy hozzájáruljon mások
jólétéhez. Még ha a gyerekek nagyon fiatalok is, és elmélyednek a saját igényeik
kielégítésében, egyike szükségleteiknek az, hogy adjanak másoknak. Hiszem, hogy
kiaknázhatjuk nagylelkűségüket azáltal, hogy hiszünk adási igényeikben, amit
kimutatunk és világossá teszünk, és ösztönözzük őket, hogy erőszak nélkül
cselekedjenek. Az erőszak hiánya fontos tényező mivel nem jön létre nagylelkűség,
ha kényszerítenek bennünket. Számomra éppúgy fontos megmutatni a
gyerekeknek, hogy minden ember kívánsága fontos és teljesíthető. Az EMK-át
használva ezt úgy csináltam, hogy aktívan kimutattam, hogy az ő kívánságaik
nekem fontosak. A kulcs ebben az esetben az, hogy az olyan viselkedést, amit
tanítani szeretnénk, modellként állítsuk a gyerekek elé. Ha nem szeretnénk hogy
mohók legyenek, ne legyünk mohók. Majdnem mindig, mikor gyerekek közt
vagyok, látok felnőtteket, akik azt mondják: „nem megkaparintani”, mialatt

2
elveszik a játékot az ellenálló gyerek kezéből, és odaadják egy másiknak. Ez a
cselekmény logikusnak tűnhet egy felnőtt szemében, mivel úgy cselekszünk, hogy
kielégítsük az igazság iránti szükségünket és szempontunkat és hogy támogassuk
gyerekünket.

Ez azonban lényegénél fogva nem különbözik annak a gyereknek a tettétől, aki


megmarkolja a játékot, mivel szeretné kielégíteni a játékra, autonómiára és
felfedezésre való szükségét.

Amikor Jacob még mindig nem adta vissza az autót, miután odaadtam neki a
vonatot, Jacob apukája és Jacob újra feszültté váltak, habár Jacob úgy tűnt
beleolvadt a beszélgetésünkbe. Apuka megismételte javaslatát, hogy vegyük el az
autót. Hozzájuk beszéltem, mialatt szemkapcsolatot tartottam Jacobbal: „Szeretnék
még beszélgetni Jacobbal. Nem szeretném kierőszakolni, hogy váljon meg az
autótól. Szeretném, ha beszélgetnénk és meglátnánk hogy hajlandó lenne-e
visszaadni az autót?”

Ekkor Ray elindult Jacob felé, mialatt Jacob apukája és én figyeltük és egyenesen
neki mondta: „Jacob, miért nem viszed el a Lego vonatot? Hazaviheted és
visszaadhatod nekem az autót.” Amikor Jacob nem adta rögtön vissza az autót, Ray
kinyújtotta a kezét, hogy elvegye tőle újra, de én közelebb léptem, és még egyszer
elmagyaráztam mindkettőjüknek mennyire szeretnék beszélgetni, míg ezt meg nem
oldjuk. Abban a pillanatban Jacob Ray-hez fordult teljesen lazán, és a kezébe adta a
kisautót. Úgy tűnt számomra, Jacobnak szüksége volt hinni azt, hogy fizikailag
nem lesz ráerőszakolva hogy azt csinálja amit nem szeretne , annak érdekében hogy
a saját akarata szerint cselekedjen, hogy figyelembe vegye mások kívánságait. Úgy
tűnt, apukája le volt nyűgözve viselkedésétől.

Én viszont nem voltam meglepve. Amikor az EMK-át hasznaljuk, egy belső


elmozdulás majdnem mindig bekövetkezik legalább az egyik félnél de gyakran
mindkettőnél, akik nézeteltérésben vannak egymással. Amikor hiszünk abban, hogy
saját kívánságainktényleg fontosak mások számára, gyakran lazíthatunk az egyéni,
pillanatnyilag választott stratégiáknál.

Ha Jacobban nem változott volna meg valami, Rayhez fordultam volna hogy
lássam, őbenne elmozdult volna-e valami. Néha épp a két gyerek ellenőrzésének
ténye elégíti ki az igazság iránti igényüket, hogy a kérésem nem követelés és hogy
mindkettőjük kívánsága fontos. Ez hozzásegít, hogy hajlandók figyelembe venni a
másikat. Az EMK használatánál döntő a különbség a szükségletek és a stratégiák
közt. Amikor a szükségletekről beszélek , az emberi vágyódás, igények és értékek
legszélesebb sorozatára vonatkoztatok – olyan dolgokra, mint a fizikai biztonság,
élelem és menedék , de a megértésre is, a közösségre, autonómiára,
becsületességre, játékra, békére és szándékra. Ezek egyetemes igények. Harcolunk,
büntetünk vagy háborúzunk, mikor stratégiánk kívánságaink teljesítésére

3
összeütközésbe kerül, és képtelenek vagyunk összekapcsolódni a vita másik
oldalán levő emberi lénnyel.

Ha szeretném használni az EMK –át, akkor figyelmet fordítok arra, hogy mindenki
kívánságát azonosítsam és méltányoljam. Mindkét gyereknek, akik az autót akarták
szükségük volt autonómiára – hogy választhassanak mit csináljanak, és mikor.
Mindannyiunknak vannak ilyen igényei és ezek akkor kerülnek leghevesebben
felszínre, amikor azt mondják hogy muszáj csinálnunk valamit. Azt hallva, hogy
lehet hogy az autót elveszik tőle, Jacob még jobban ragaszkodott hozzá. Hogy
megadjuk neki az autonómiára való igényét, meg kellett hogy találja választása
megtapasztalásának a módját, ahhoz, hogy visszaadja az autót. Másrészt Ray-nek
ugyanúgy szüksége volt választási lehetőségre, mi történjék a dolgaival. Nehezére
esett volna olyan könnyen egyeznie mint ahogy általában szokta, azzal, hogy
mások játszanak saját játékaival, ha azt hitte volna, hogy ez azt jelenti hogy elveszti
annak választási lehetőségét, kinek a házába kerüljenek ezek a játékok.

Az autonómiát – és a méltánylást – mindkét gyerekben ápolni kívánom. Ha


elragadom Jacobtól az autót, neki és Ray-nek az erőszak használatáról küldök
üzenetet, még akkor is, amikor azt mondom nekik, ne használjanak erőszakot. Így
visszafogom magam, és megkerülöm a harcot : ki tudjuk ezt erőszak nélkül
vitelezni, úgy, hogy legalább az egyik gyerek úgy fog cselekedni, hogy figyelembe
veszi a másikat, és hogy ez a folyamat nem csak úgy hat ki, hogy békésen megoldja
ezt a nézeteltérést, hanem mindkét gyerekben ápolja a hitet hogy lehetséges a
törődés, megértés és béke.

Ebben rejlik a gyerekekbe és az emberiségbe vetett hitem : hogy ápolhatjuk


magunkban és gyermekeinkben a béke lehetőségének hitét és a képességet, hogy
megvalósítsuk a békét. Ezt úgy hozhatjuk létre, ha közbeavatkozásunk modellként
szolgál arra, amit szeretnénk hogy megtanuljanak.