Sei sulla pagina 1di 15

EMK az iskolai gyakorlatban

Készítette: Mátrainé Borbély Lívia

„Nemzedékünk legnagyobb felfedezése, hogy az emberiség gondolkodása


megváltoztatásával életét is képes megváltoztatni!”

(Albert Scweitzer)

Bevezetés
Az elmúlt években egyre nagyobb méreteket öltött iskoláinkban az indulat, harag,
gyűlölet, az agresszió. A probléma súlyosságát jelzi, hogy szinte vég nélkül e téma
kerül napi rendre különböző szakmai konferenciákon, értekezleteken; szakértők,
pedagógiai szolgáltatók, nevelési tanácsadók, közoktatási vezetők, jogászok
foglalkoznak vele, és próbálnak segítséget nyújtani a jelenség kezeléséhez,
megelőzéséhez.

Egyre többen ismerjük fel a tényt, hogy az oktatásban, nevelésben változtatásokra


van szükség, mégpedig sürgősen. Az oktatási reform elindult, hiszen világossá vált,
hogy a régi rendszer alapján működő iskolák, nem készítik fel a diákokat
kellőképpen a XXI. század kihívásaira. Ezzel párhuzamosan a nevelési reform tehát
lényegi kérdés, ha gyermekeinknek, magunknak békés, igazságos és egyáltalán
élhető, elviselhető világot szeretnénk teremteni.

A gyerekeknek sokkal többre van szükségük annál, mint hogy elsajátítsák az


olvasás, írás, számolás alapjait - bármily fontosak is legyenek ezek - meg
kell érteniük a tanultakat, el kell sajátítaniuk az önálló gondolkodást, és azt is,
hogy miképp éljenek és dolgozzanak együtt.

A mindenkori társadalmi szerkezet hű tükre az iskola. Hatalmi hierarchiára


szerveződött államban az a cél, hogy olyan felnőttek nevelődjenek ki, akik
megkérdőjelezés nélkül engedelmeskednek a felülről érkező parancsnak: a tanárnak
az iskolában, a főnöknek a munkahelyén vagy a miniszterelnöknek a kormányban.
Ennek hátterében végső soron a félelem és a fennálló erőviszonyok megőrzése áll.

Szerencsére az emberiség már jelentősen eltávolodott a hatalmi rendszerektől, de


tovább fejlődésében olykor megszakad és vissza-visszacsúszik a hatalmi modellbe.
Ma ezt tapasztalhatjuk: visszacsúszást a fokozódó egyenlőtlenségbe, az erőszakba,
az emberek és a környezet kiszipolyozásába és a hatalmi struktúrákba.

Létezik azonban egy másik út is, amely egy igazságosabb, kevésbé erőszakos,
támogatóbb, partneri viszonyokon alapuló jövő felé visz. Különösen fontos lehet
ennek az útnak a megismerése és megtapasztalása azon gyerekek számára (és

1
persze felnőtteknek is), akik a családjukban, szomszédságukban és/vagy
hazájukban azt látják, hogy csupán két lehetőség közül választhatnak: vagy
uralkodnak másokon, vagy uralkodnak rajtuk. Ez a bizonyos másik út rejti
a harmadik lehetőséget, mely sokkal jobb érzéseket szül és mindenki
számára hatékonyabb is. Jövőnk legalapvetőbb kérdése, hogy oktatásunk milyen
kultúrát közvetít. Az életet gazdagabbá tevő, partneri viszonyon és békén
alapuló kultúrát vagy a hatalmi viszonyok és az erőszak kultúráját?

Dr. Marshall Rosenberg amerikai pszichológus fejlesztette ki azt a gondolkodási és


kommunikációs rendszert, amelyet több mint negyven éve terjeszt és oktat az
életünk jobbítása érdekében. Világszerte ismerik őt, mint a konfliktushelyzetek
erőszakmentes megoldásának úttörőjét. Segítőként, mediátorként működik a világ
különböző pontjain, ahol háborús konfliktusok, bűnöző bandák „lőporos helyzetet”
hoznak létre.

Nagy energiával dolgozott azért, hogy az oktatás területére is bevigye módszerét,


melynek során a világ különböző iskoláiban megszületett az a szeretetteljes
közösségi légkör, ahol a résztvevők nemcsak a tanulási folyamathoz, de egymás
jólétéhez is hozzájárulnak, s melynek alapja az empátia, és az őszinteség.

Az Erőszakmentes Együttműködő Kommunikáció (EMK)


Hat évvel ezelőtt ismertem meg Dr. Marshall Rosenberg
Erőszakmentes Kommunikációs módszerét, mely hatalmas erővel hatott rám.
Megváltoztatta gondolkodásomat, magamhoz és másokhoz való viszonyulásomat
és egyáltalán, az egész életfilozófiámat. Természetesen ez kihatott a munkámra,
a tanítványaimmal, szüleikkel és kollégáimmal való kapcsolataimra.

Korábban úgy ismertem magam, mint aki remek konfliktuskezelő, de az EMK


megismerése után visszanézve másképp látom a helyzetet.
Korábbi gyakorlatomban sokszor a tudatosság legkisebb szikrája nélkül is, spontán
vagy tanult, örökölt viselkedési mintákkal, megoldási stratégiákkal oldottam
fel ezeket a helyzeteket. Szerencsésnek is mondhatnám magam, mert többnyire
jól működött az ösztönös konfliktuskezelésem, mégis utólag ránézve
a problémahelyzetre már a tudatosság fényével pásztázva, „álmegoldások”
is születtek, amik nem töltöttek el örömmel.

A konfliktus két különböző akarat, elképzelés összecsapása nyomán kirobban és


általában az egyik akarat érvényesítésével zárul úgy, hogy a másik akarat alul
marad, elfojtódik. Ilyen helyzetben három lehetőség adódik az érintettek
számunkra: „Üss! Fuss! Dermedj le!”

Bármelyiket is választjuk, szabadságvesztéssel, fájdalommal, lemondással jár, nem


hoznak igazi békét, legfeljebb fegyverszünetet. Ilyen vagy hasonló esetekben úgy
éreztem, hogy a feszültség nőtt bennem, még akkor is, ha történetesen az én

2
akaratom érvényesült, vagy sikerült valamiféle közös nevezőre jutni. A pillanatnyi
diadalérzet után ott maradt valami űr, valami nagyon fontosnak a hiánya, s
keresgélni kezdtem, hogy mi is ez? Hogyan oldható a konfliktus úgy, hogy mindkét
fél számára valódi feloldást hozzon? Van-e olyan eszköz, mely alkalmas erre? A
válaszokon töprengve felfedeztem, hogy nagyon fontos számomra a valódi
kapcsolódás a másik emberhez, de úgy, hogy egy pillanatra se veszítsem el
önmagam.

Az EMK nem csupán egy újabb kommunikációs elmélet, hanem egy, a megszokott,
hétköznapitól eltérő gondolkodás, tehát egyben új szemléletmód; egy olyan
empatikus kommunikációs rendszer, melyben mindenki szükségletei egyformán
értékként jelennek meg. Sőt, a természetünkből fakadó adni vágyással kölcsönösen
ezek ki is elégülhetnek. Ennek a kommunikációs formának az a célja, hogy
minőségi kapcsolatot hozzon létre. A cél a kölcsönös megértés, mielőtt bármilyen
cselekedetre készülnénk vagy bármit is tennénk. Ez a nyelv a szív nyelve, mely
segítségével ráhangolódhatunk arra a forrásra, mely maga az ÉLET.

Marshall Rosenberg a módszer megalkotója így fogalmaz: „Az EMK a kapcsolatok


és a konfliktusok megoldásán túl egy együttérzésen alapuló élet jövőképét vetíti
elénk. Azok az emberek, akik alkalmazzák, hamar megtapasztalják, hogyan alakítja
át az emberi érzékelés minden területét, a mély belső érzésektől, a mindennapi
kapcsolatokon át a világ egészét.” (Nemzetközi tréning, Budapest 2006. előadás)

Az EMK középpontjában a legmélyebb szükségleteink állnak, mint például


a békesség, szabadság, egyenrangú megítélés, harmónia, szépség,
autonómia, megértés, elfogadás, szeretet, stb. Az élet minden helyzetében
ezeket igyekszünk mindannyian megteremteni, elérni — még akkor is, ha az
eszközeink esetleg tanult, beidegződött ösztönné váltak, esetleg torzak.

Az EMK-t gyakorló tudatossága odavezet, hogy magában is és másokban is, a


legnagyobb konfliktushelyzetben is a mélyen élő szükségleteket keresse. A másik
nagyon fontos dolog, hogy megfigyeljük, felismerjük az érzelmeinket, amik abból
fakadnak, hogy hogyan éljük meg egy-egy szükségletünk hiányát vagy
kielégülését.

Az EMK modellje és egyben alaplépései négy pontban írhatók fel.


1. Megfigyelés, mely egy helyzet pontos, értékelés- és ítéletmentes látásmódja.

2. Érzések pontos megfogalmazása, melyet a megfigyelés váltott ki, de nem valódi


oka annak.

3. Szükségletek felismerése és tudatosítása, melynek megléte vagy hiánya okozza


a feltörő érzelmeket.

3
4. Kérés megfogalmazása, amely jelen időben megcselekedhető, és az első három
lépés kifejezését követi.

Hogyan alkalmazom az iskolában az EMK-t?


Több évtizedes tanítói munkám során egyre égetőbb szükségét láttam annak, hogy
a konfliktusok kezelésében magam jobban fejlődjek, s a gyerekeknek, szülőknek is
továbbadjam tapasztalataimat, tudásomat. A 2006/2007-es tanévben első osztályt
kaptam, mely még inkább inspirált az EMK bevezetésére az iskolában.

Hitelesség, a példa

Munkámat azzal kezdtem, hogy magamat a legtöbb helyzetben az EMK nyelvén


fejeztem ki (az őszinteséghez tartozik, hogy ez nem sikerült mindig, de a szándék,
az akarat minden esetben megvolt, így szép lassan fejlődtem magam is). Ez a
megszólalás kezdetben érdekes reakciót váltott ki a gyerekekből. Azokban az
esetekben, mikor empátiát kaptak természetes módon viszonyultak, és szinte
azonnali oldáshoz is vezetett. Ha a magam érzéseit és szükségleteit fejeztem ki,
meglepődtek, és zavarba jöttek. Nem voltak ehhez szokva, talán némelyek nem is
találkoztak ilyesfajta őszinte megnyilvánulással. Később viszont természetessé vált
számukra a nyelvi forma is, melyet használtam, s látens módon tanulva maguk
között is kezdték használni, alkalmazni.

Konfliktusban mediátor szerepben

Az általános gyakorlat szerint otthon a szülő, az iskolában a tanító vagy valamelyik


felnőtt az, aki egy adott konfliktushelyzetben oknyomoz, elemez, értékel,
tanácsokat oszt, majd ítéletet hoz: X a bűnös és ez meg ez a büntetése, míg Y
felmentést kap. Az osztályunkban a gyerekek legnagyobb meglepetésére nem ez
történt, hanem leültettem a peres feleket, s a segítségemmel megkerestük azt a
pontot, mely az érzelmeiket felszínre hozta, megkerestük a szükségleteiket, s a
legfontosabb, hogy a másik fél érzéseit és szükségleteit is meghallattam. A kérés
megfogalmazása nem volt túl nehéz, mert nem egyszer azt tapasztaltam, hogy a
konfliktus már eltűnt, mire a folyamatban ideértünk, nem volt érdekes már a
megoldási stratégia sem. Sokszor előfordult, hogy egy „apró” incidens ilyen típusú
feloldása is akár 30 vagy annál több percet is igénybe vehetett. Kollégáim
kérdezték is, hogy erre hogyan tudok időt szánni. Azt gondoltam – és ma már látom
is – hogy ami elvész a vámon, az bejön a réven.

Miután a konfliktusba keveredett felek beleegyezésével az osztály előtt


folytak ezek a beszélgetések, a gyerekek ezen keresztül tanultak empátiát,
új gondolkodási módot, másfajta hozzáállást, amiből profitálhattak. Sokszor
maguk is a mediátor szerepébe bújva segítettek egymásnak felismerni a
felmerülő érzéseket, szükségleteket.

4
A konfliktuskezelés egy lehetséges módján kívül megtanulnak figyelni magukra,
figyelni a másikra, és a legnagyszerűbbet: felelősséget vállalni saját magukért.
Örömmel látom, ahogy megajándékozzák egymást a figyelemmel, az empátiával.
Ha csak „ennyit” értem el, már megérte!

Megfigyelés gyakorlatok
Ezek a beszélgetések láttatták meg velem, hogy nagyon fontos lépés kialakítani a
gyerekekben az ítéletmentes megfigyelés készségét. Ez bizony nehéz feladat,
hiszen az egész környezetük, a családjuk, a társadalom, a kultúránk, a több ezer
éves civilizációnk nem ezt kondicionálta beléjük (és persze belénk, felnőttekbe se).
Azt tanultuk mindannyian, hogy elemezzünk, értékeljünk, ítélkezzünk: „Ez helyes,
amaz pedig helytelen.” „Aki ezt teszi az erkölcsös, aki meg azt, az bűnös.” „Aki ezt
így tudja, az jeles, aki nem így tudja, elégtelen.” Nagy tudatosságot, éberséget
követel az ítéletek, értékelések leválasztása a megfigyelésekről. Az
automatizmusok ott vannak bennünk, s azonnal megjelenik gondolatunkban (s ha
csak ott, még nincs is nagy baj) a dolgokról kialakult véleményünk, ítéletünk.

Gyakorlat 1.: Ennek gyakorlásához egy játék-fényképezőgépet használok,


mellyel „lefényképezzük” az eseményt, és így keresünk állításokat,
megfigyeléseket hozzá.

Pl. Két gyerek között nézeteltérés született. Mindkettő ugyanazzal a


labdával szeretett volna játszani, s egymás kezéből rángatták ki a játékot,
miközben egyre durvább szavakkal illették egymást. Az osztály tanúja volt a
jelenetnek. Itt léptem közbe. Leültettem a fiúkat, s az osztálytól megfigyeléseket
kértem. A következő válaszokat adták:

-- Laci meg akarja verni Lócit. (Ezt nem látod, csak gondolod, hogy ez következik.)

-- Rosszalkodnak. (Ezt, hogyan látod? Mit csinálnak?)

-- Mindketten kiabálnak. (Örülök, hogy ezt megláttad. Egy picit módosítanék, én


úgy mondanám: „Hangosabban beszélnek, mint ahogy szoktak.”)

-- A labdát mindketten maguk felé húzzák. (Így van.)

-- Lóci szeme könnyes. (Igen)

-- Laci összevonja a szemöldökét és úgy néz Lócira. (Igen)

A megfigyelések után a helyzettől függ, hogy továbbra is együtt nézzük-e


a folyamatot vagy a sértett felek csak velem folytatják. Ezt a gyakorlatot mindig élő
helyzetben, az adott pillanat lehetőségét kihasználva végzem.

5
Gyakorlat 2.: Az előbbinek változata, mikor is egy akcióképet teszek a
gyerekek elé, s ehhez sorolunk megfigyeléseket.

Pl. A képen egy kislány látható, aki leejtett egy bögrét. A háttérben az
édesanya közeledik.

"Mit láttok a képen?" - kérdezem. A gyerekek elmondják, s ebből kiindulva


igazítjuk ki ítéletmentes megfigyeléssé az állításaikat.

-- A kislány eltörte a bögrét. (Átalakítás: A kislány elejtette a bögrét.)

-- A kislány fél. (Átalakítás: A kislány szeme nagyra nyílt, a szája legörbült.)

-- Az anyukája le fogja szidni. (Átalakítás: Az anyuka szeme összeszűkült, a kezét


felemelve közeledik.)

Ez a feladat típus nagyon nehéz a gyerekek számára. Az óvodai és iskolai


képről beszéltetés gyakorlata másról szól, éppen az események
elemzése, következtetések, állítások/ítéletek alkotása a cél. Először nagyon idegen
mindannyiunk számára, hogy egy képről, eseményről ilyen módon beszéljünk,
mintha semmi közünk nem lenne hozzá, mértani, matematikai pontossággal
szemléltetve a látottakat. Ugyanakkor ez az egyik kulcsa annak, hogy saját
ítéleteinket, gondolatainkat, érzelmeinket, előidézett emlékeinket le tudjuk
választani róla, mert leggyakrabban éppen ennek összemosása okozza a konfliktust.

Gyakorlat 3.: Mesedramatizálás közben a bonyodalomhoz érve „kimerevítjük”


a képet, s erről mondunk megfigyeléseket.

Pl. A sajtot osztó róka meséjét dramatizálják. Amikor a marakodó medvékhez lép a
róka, megállítjuk a képet, s megfigyeléseket kérek.

-- A bocsok verekszenek. (Ezt nem látod a képen, csak gondolod, hogy ezt
teszik, mert ismered már a mesét.)

-- A macik két kézzel fogják a sajtot és kidagad az ér a nyakukon. (Igen)

-- A róka igazságtalan, mert ő ette meg az egész kerek sajtot. (Ez nem látszik
a képen.)

-- A róka éppen elveszi a sajtot a medvéktől. (Igen.)

-- A macik haragos képet vágnak. (Jó. Pontosíts, hogyan kell haragos képet vágni!)

-- A macik nagyon dühösek. (Elhiszem neked. Pontosítanál? Miből látod,


hogy dühösek?)

6
Gyakorlat 4.: Játéktelefonnal párbeszédet játszunk, majd a hallottakról mondunk
megfigyeléseket.

Pl. „Azt mondta, hogy …. (pontos idézet). Pl.

A.) A gyerekek spontán beszélgetnek telefonon.

-- Mondd el megfigyeléseidet! Mit hallottál, Anna?

-- Azt hallottam, hogy Marci azt mondta, hogy ……..

B.) Én adom meg a pontos szituációt és a párbeszéd szövegét. Ezt olvasva játsszák
el a jelenetet. Az instrukció ugyanaz, mint előbb.

C.) A feladat magasabb szinten, hogy a beszélgetőpartnerének jelezzen vissza a


benne keletkezett érzéssel együtt.

-- Amikor azt mondod, hogy te vagy a legjobb focista, akkor bizonytalanság van
bennem, és kíváncsi lennék arra, szeretném pontosan látni, mit vettél észre, ami
miatt ezt gondolod? (Vagy más.)

Mindegyik gyakorlatnál fontos, hogy ne tegye hozzá, amit gondol róla, csak azt
fejezze ki, amit lát vagy hall

Az érzések megnevezésének gyakorlása


Az érzések differenciált megfogalmazása, felismerése sem könnyű feladat. A „Mit
érzel?” „Hogyan érzed magad?” kérdésekre többnyire csak sztereotip válaszok
érkeznek: „Jól.” „Rosszul.” Érdekes módon a negatív érzelmeinket jobban meg
tudjuk fogalmazni, mint a pozitívakat. A gyerekeknél is így van ez tapasztalataim
szerint, bár mindkét esetben igen szegényes a szókincsük. A feladat adva volt:
szókincsgyarapítás és érzésmegélés.

Gyakorlat 1.: Gyerekeket ábrázoló fényképekhez, melyen valamilyen


érzelem fejeződik ki, párosítunk érzelmet kifejező szavakat. A gyerekeket egész
évben fényképezem és saját fényképeikről beszélünk. Pl.

-- Nézzétek meg Balázs képét! Mit gondoltok, mit érezhetett?

-- Nagyon jókedvű.

-- Miből gondolod?

-- Mert nevet.

-- Milyen érzés az, ha nevetünk?

7
-- Öröm.

-- Boldogság.

--Energizált.

-- Energikusra gondoltál?

-- Igen.

Ha kifogynak a kifejezésekből, akkor az általuk adott szavakat szókártyákra írjuk, s


a kép mellé tesszük. Ha olyat mondanak, ami nem illik a képre, szintén felírjuk és
más képnél vesszük elő. Ezután megkérdezzük a lefényképezett gyereket, hogy mit
érzett abban a szituációban, amikor a kép készült. Összehasonlítjuk a gyerekek által
felsorolt érzésekkel.

Gyakorlat 2.: Érzelmet kifejező szókártyákat szétválogatunk tartalmuk szerint.

Pl. Csoportosítsátok a következő szavakat annak alapján, hogy vajon aki ilyet érez,
az megkapta-e, amire vágyott vagy sem! Tegyétek a szavakat a megfelelő figura
alá!

☺ fáradtság, derű, feszültség, nyugtalanság, békesség, lazaság, türelmetlenség

Gyakorlat 3.: Egy érzéshez rokon értelmű kifejezéseket keresünk, hiányos szöveg
kiegészítésével.

A magyar órába szoktam beépíteni, többnyire a feldolgozott szöveghez,


meséhez kapcsolódik. Előfordulhat az is, hogy élő helyzet adta lehetőség, helyzet
az alapja. Ez mindig spontán módon alakul ki. Pl. Pótoljátok a hiányos szöveget a
megadott szavak segítségével! - letört, elkeseredett, csalódottság

"A róka éhesen járta az erdőt. Meglátott egy nyulat. Gondolta elkapja, de a
nyuszi gyorsabb volt nála. Nagyon …………………, mert élelemre volt szüksége.
Már az árnyéka is megnyúlt, mikor megpillantott egy fácánfészket. Azt remélte
tojást talál benne, de csak üresen tátongó fűcsomót talált. ……………………..
kerítette hatalmába. Beesteledett, s üres gyomorral tért vissza a rókavárhoz.
Besurrant a lyukba, s ………………….-en. hajtotta fejét álomra."

Gyakorlat 4.: Az érzelem intenzitásának megkülönböztetése nyelvi formában.

Pl. Egy napon Lócika kitörő örömmel és lelkesedéssel mesélte, hogy milyen játékot
kapott édesanyjától. Éppen ő volt az élő példa megfigyelés és érzés gyakorlathoz. A
kérdésemre, mit érezhet Lóci, a következő válaszok jöttek:

-- Elégedett.

8
-- Jókedvű

-- Vidám.

Lóci ízlelgette ezeket a szavakat, de egyikben sem találta meg azt, amit valójában
érzett. Egyet értett ezek mindegyikével, de éppen az hiányzott, ami ennek az
örömnek az intenzitását kifejezi. Közösen keresgélve megtaláltuk azt a szót, hogy
„kirobbanó”. Ezt ő maga fogalmazta: „Úgy érzem magam, hogy szétrobbanok az
örömtől, olyan vagyok, mint egy petárda, olyan kirobbanó!”

Megnéztük, hogy ezek a szavak hasonló jelentésűek, de mégis lehet árnyalni


és aszerint, hogy az érzésünk mennyire erős, más és más szót
használni kifejezésükre.

Gyakorlat 5.: Adott szituációk eljátszása, és a bennük megjelenő


érzelem kifejezése mimikával, gesztussal, majd az érzés megnevezése.

Pl. Eljátsszák a Kis bicebóca történetét. Azt a jelenetet merevítjük ki, amikor
a társak élelmet hoznak a kis bicebócának.

Játsszátok el ezt a részt szavak nélkül! Az arcoddal, a tekinteteddel,


a mozdulatoddal fejezd ki, mit érzel, mint Bicebóca, mint Gyuszi, mint Ferkó, stb.!

A nem szereplő gyerekek kezében érzelmet kifejező szókártyák vannak.

Megállítjuk a képet, s odaáll a szereplő mellé a megfelelő szókártyával.

Megbeszéljük, hogy miért választotta azt a kártyát, összhangban van-e a látvánnyal,


(megfelelő mimika, gesztus, stb.) s a szerepet játszó valóban azt érzi-e.

Gyakorlat 6.: Mesedramatizálás közben minden szereplő érzésének megjelenítése


és megnevezése.

A játékot először végigjátsszuk. A második előadás alkalmával „léptetjük” a képet,


s minden szereplő érzését beazonosítjuk. Pl. Két kis kecske a hídon:

-- Mit érez az első kecske?

-- Tehetetlenséget.

-- Mit érez a másik?

-- Feszültséget.

-- Mit éreznek, amikor beleesnek a vízbe?

9
-- Félelmet.

Gyakorlat 7.: Valamilyen tetszés szerinti, lehetőleg aktuális érzésbe


„beleéli magát” egy gyerek, és azt vagy lerajzolja, vagy eljátssza. A többiek
kitalálják. Ennek változata, mikor érzés kártyák közül választanak és jelenítik meg.

Pl. Megkértem Fannit, gondoljon arra, amikor elveszett a kiskutyája, s ha


már erősen gondol erre, álljon az osztály elé. A többiektől megkérdeztem, mi
a megfigyelésük Fanniról és mit gondolnak, mi lehet az érzés benne.

-- Lehajtja a fejét, csillog a szeme, a szája lebiggyedt. Szomorú.

Ezután Fanni eljátssza pantomim formában a jelenetet vagy lerajzolja.

Az érzések felismerése és árnyalt megnevezése fontos előrelépés a kommunikáció


gyakorlásában. Végtelen öröm van bennem, mikor látom, hogy a gyerekek a
mindennapjaikban használják az EMK lépéseit, mikor felismerik és tudatosítják
magukban az érzéseket. (Megjegyzés: az érzésekkel való foglalkozáskor nagyon
kell figyelnem, hogy egyetlen gyerek se maradjon negatív érzelmi állapotban!
Ilyenkor empatikus odafigyeléssel, a fájdalmas érzés megértetésével, vagy más
egyéb, pl. pszichodrámából ismert technikával oldom.)

A gyakorlatok során a gyerekek mindig mély érzéseket élnek át, akár a


saját szituációjukban élik azokat meg, akár a vállalt szerepjátékban azonosulnak
vele.

Véleményem szerint ez azért nagyon fontos, mert így lehetőség nyílik


a feldolgozásukra, s nem kerülnek az eltemetett érzelmek mély tengerébe, a
tudat alá. A felbukkanó érzésélmény megértése, tudatosítása hozzájárul az
érzelmeik „kezeléséhez”, az érzelmi-akarati működésük harmonikusabb
kinyilvánításához. A mesék, szituációs játékok adta szerepvállalásaikban akár
tomboló viharként is kijátszhatják, kiadhatják ezeket, s a megbeszélés során,
sokszor a mélyből induló energiáknak a megszelídítése történik azáltal, hogy
ráfókuszálunk, jól megnézzük, mi is zajlik odabent. Nagyon hálás vagyok azokért a
felemelő pillanatokért, amikor egy gyerekszempárban fénylő „megvilágosodást”
látok, amikor maga döbben a saját érzésének erejére, eredőjére, kiváltó okára, s
ezt úgy élem meg, mintha ezt az erőt igába hajtva, „megszelídített sárkányon ülne”.

A szükségletek felismerése
Második osztályba lépve igyekeztem ébren tartani a gyerekek ismereteit a már
megtanultakról, és gyakoroltuk a lehető legtöbb helyzetben. Tanórákon éppúgy,
mint a szabadidős tevékenységek során. Közben lassan bevezettük a szükségletek,
az igények fogalmát.

10
Nagyon tanácstalan voltam ezzel kapcsolatban, hiszen elvont fogalmakkal kellett
dolgozni, s nem voltam biztos abban, hogy a gyerekek pontosan értik-e ezeket a
szavakat. Eleinte értelmezés nélkül használtam a kifejezéseket és legnagyobb
meglepetésemre szinte minden gyerek azonnal tudta, miről van szó. Nem okozott
gondot a harmónia, a megbecsülés, a tisztelet, a szeretet, szabadság, stb.
fogalmának megragadása. Világosan és pontosan használták a megfelelő
szövegkörnyezetben.

Ettől felvillanyozódtam, s valami halvány sejtésem lett arról, hogy a szükségletek


olyan fontosak létezésünkben, hogy már a kisgyerek tudatában is ott van a
lenyomata. Ha meghallja a szót, máris ráismer. Szükségleteink, igényeink
megfogalmazása mégis nagyon nehéz feladat, ezért a gyerekek életében felmerülő
leggyakoribbakkal foglalkoztunk.

A már megszokott módon, nagyon sok dramatikus játékban figyeltük meg egy-
egy szereplő érzését és szükségletét. Legnagyobb nehézség annak megértetése,
hogy ilyen-olyan érzéseink nem azért keletkeznek, mert valaki tesz, mond valamit,
ami nem egyezik a mi értékrendünkkel, hanem azért, mert valamely szükségletünk
az adott pillanatban nem elégültek ki.

Gyakorlat 1: Rulett játék.

2-5 játékos játszik. Egy kartonra egymás alá felteszek írással lefelé szókártyákat,
melyeken hat különböző érzés szerepel. A játékosoknak kiosztok 5 zsetont. Ezek
kis karton korongok, melyeken szükségletek szerepelnek. Az első játékos dob a
dobókockával. A számnak megfelelő helyen lévő kártyát felfordítjuk Ekkor a
játékosok elhelyezik tétjeiket a táblán; a megfelelő korongot lerakják. A krupier
(én) megnézem a megoldásokat. Ha jó, akkor bónusz zsetont adok, ha nem jó,
kijavítjuk közösen. Ezért nem jár bónusz zseton.

Pl. Érzés: csalódottság... Szükséglet: megértés, vagy tisztelet stb.

Gyakorlat 2: Párkereső

A gyerekek cédulán kapnak érzéseket, szükségleteket. A tanteremben járkálva meg


kell találniuk a párjukat.

Gyakorlat 3: Rögtönzések színháza

A Párkereső után játsszuk. A megadott érzés-szükséglet párhoz


jelenetet rögtönöznek. Ezeket csoportokban adják elő és nézik meg, majd
minden csoportból egy-egy pár az osztály előtt is eljátssza a szituációt.

A teljesség igénye nélkül próbáltam összefoglalni mindazt, amit az EMK iskolai


gyakorlatáról tapasztalatként szereztem. A módszer gyakorlati alkalmazása nem
csak a konfliktus helyzetek egy lehetséges megoldási módját adja, hanem fontos

11
útmutató lehet az önismeret terén. A gyerekek gondolkodásának, érzelmi
intelligenciájának fejlesztésére használható. A tantárgyakba direkt és indirekt
módon is beépíthető, s harmonizál a korszerű tanulási-tanítási módszerekkel.
(Kooperatív, dalton, project )

Ünneplem azt a minőségi ugrást, amit tanítványaim fejlődésükben tesznek meg. A


munkánkról adott legmegnyugtatóbb visszajelzés: a gyerekek társas kapcsolatainak
dinamikus fejlődése, az önképük erősödése, s az az őszinte biztonságos tér, amit
megteremtettünk a magunk számára. Ebben a térben mindenki kifejezheti a maga
érzéseit és szükségleteit anélkül, hogy bűntudata ébredne, anélkül, hogy a
szabadsága sérülne.

Mielőtt bárki ezek után azt gondolná, hogy a Mennyországban vagyunk, igyekszem
hangsúlyozni, hogy egy gyönyörűséges folyamat elején tartunk, amely tele van
küzdelemmel, verejtékkel, problémahegyekkel, de a kezdeti lépések is olyan irányt
adtak az életünknek, amit nem cserélnék el semmiért sem.

Egy konkrét eset leírása


Az osztályom aránylag jó értelmi képességű gyerekekből áll, ám
szociális érettségük közti különbség óriási. Négy „problémás”, hátrányos helyzetű
és veszélyeztetett kisgyerek a felmerülő konfliktushelyzetek főszereplői.
Hatalmas indulatok nehezítik életüket, melyeknek megfékezése komoly
erőfeszítés számukra, mivel családjaikban is csak erőszakos mintákat látnak.
Természetes megnyilvánulásuk az agresszió, mind verbálisan, mind
cselekedeteikben. Ők azok, akik folyamatosan igénylik a figyelmet, a szeretetet.
Mivel első osztálytól kezdve az EMK által számukra meghökkentő válaszreakció
érkezik, lassan megtanulják érzéseik és szükségleteik kifejezését és
kielégítésének kérését. Az EMK nem változtatta meg őket (nem is célja), mégis
kapcsolataik reményteljesebben alakulnak. Természetesen nem tudják, nem tudjuk
mindig képviselni ennek szellemiségét, mégis bízom benne, hogy nem marad nyom
nélkül a sok erőfeszítés.

Az EMK sikere azon áll vagy bukik, hogy mennyire sikerül az ütköző feleknek a
bravúros szemléletváltás. Azaz: A látszat ellenére nem a személy ellen irányul a
támadás, hanem csak egy kétségbeesett kiáltás, hogy az illető ordító szükségletei
kielégüljenek. Igen, ezt nagyon nehéz meglátni, meghallani!

Most egy olyan példát írok le, ahol ez sikerült.

Tavaly fogadta iskolánk a bezárt Cserkesz utcai iskola egy komplett logopédiai
osztályát. Nyolc többszörösen hátrányos helyzetű, súlyosan veszélyeztetett,
alacsony szociokulturális közegben élő, halmozott részképesség zavarral küzdő, s
meglehetősen alacsony IQ-jú gyerekeket kaptunk. Nagy kihívás a sikeres
integrációjuk.

12
Idén ötödik osztályosok lettek, s közülük A. Csabi megverte, majd
„kicsit” megfojtogatta harmadikos K. Laci tanítványomat. A többi gyerek szólt
nekem, hogy siessek, mert baj van. Szerencsére időben értem a tett helyszínére,
az udvar egyik bokra alá. Ekkor már elengedte Laci nyakát, már „csak rugdosta”
őt. Először ijedtemben és indulatomban csak egy nagyot kiáltottam: — Elég legyen
ebből! Azonnal hagyd abba! Amikor ezt látom, félek, nagyon félek, és szeretném,
ha minden egyes gyerek biztonságban lehetne az iskolában és úgy adhatnám át az
anyukájának, ahogyan reggel rám bízta! Ép testben, ép lélekkel!

Elmondanád nekem, Csabi, hogy mit értettél abból, amit mondtam? (Ezeket
a mondatokat kiabálva, feldúlva, heves gesztusokkal kísérve mondtam
végig.) Csabi elengedte áldozatát, aki felkelt a földről, s azonnal szorosan
mellém állt.

— Azt tetszett mondani, hogy intőt kapok, ha megverem ezt a gyereket — bökött
Laci felé.

Nos, a válaszából kiderült, hogy nem jutott el hozzá az üzenetem, bár


világosan fejeztem ki magam. A gyerek csak azt „hallotta”, amit ilyenkor szokott
hallani.

— Csabi, én azt mondtam neked, hogy félek és biztonságra vágyom. Most mit
értettél?

Nagyra kerekítette a szemét, amiben már nem volt indulat csak értetlenség.
Bizonytalanul válaszolta:

— Azt, hogy félni tetszik ... — ezt már egészen csendesen válaszolta.

— Köszönöm, hogy ezt meghallottad és szeretném még azt is elmondani neked,


hogy számomra nagyon fontos a biztonság. Nagyon vágyom arra, hogy senkinek se
essék baja. Ebből mit hallottál?

— Semmit…. – zavartan igazgatta a szemüvegét.

Csak néztem rá és csendben maradtam. Ebben a hosszú csendben született meg a


válasza.

— Igen, azt akarja a tanár néni, hogy biztonságban legyenek a gyerekek, de ez a


hülye szidta az anyámat! — és megint Laci felé indult, láthatóan újra dühbe
gurulva.

Örültem, hogy megértette mi van velem, s a bennem gyúlt ijedtség, izgalom


egyszerre elillant. Most már rá tudtam figyelni, vajon, mi munkálhatott benne,
mikor ilyen gyilkos tettre szánta el magát. Elé állva, testemmel védve Lacit, így
szóltam:

13
— Csabi, ha csúnya dolgot vélsz hallani az anyukádról, akkor dühös leszel és
szeretnéd, ha édesanyád nevét tisztelettel ejtenék ki?

— Hát, persze, de ez a szemét azt mondta, hogy …………. (nem idézem.)

— Jól látom, hogy csalódottság és tehetetlenség van benned, mert szeretnéd, ha


elfogadnák és tiszteletben tartanák azt, hogy te nagyon szereted az anyukádat és
szeretnéd megvédeni a becsületét?

Kicsit megtorpant, nem egészen értette meg első szuszra a


bonyolultabb fogalmazást, de aztán valahogy mégis átrágódtak rajta a szavak
jelentései.

— Igen, és senki ne szidja az anyámat, meg engem se, mert szétverem a fejét!

Ebből a mondatából kiderült, hogy más sérelmeket is hordoz, ezért most ennek
adtam empátiát.

— Mi történt valójában? (Sejtettem, hogy nemcsak egy sima „anyázás” miatt


robbant ki a háború.)

Csabi sírva fakadt és kicsit zavarosan, de azt fogalmazta meg, hogy a Cserkeszben
jól érezte magát, itt nálunk pedig nem, mert ő nem olyan, mint az itteni gyerekek.
Lenézik őt és semmibe veszik. Nagyon fájt neki, hogy nem találja a helyét, nincs
érzelmi biztonságban, nincs gyökere, kapaszkodója. Érzéseinek és szükségleteinek
még továbbra is megértő figyelmet adtam, mire lassan lenyugodott.

— Csabi, valójában te szeretetre, elfogadásra vágysz?

— Ühüm... – szipogott.

— És jól látom, hogy ezt csak így tudod elérni, hogy megvered azt, akitől nem
kapod meg ezeket?

— Ühüm.

— Szerinted Laci most szeret és tisztel téged?

Rázta a fejét. Laci a beszélgetésünket csendben figyelte, számára ezek ismerősen


hangzottak, s közben teljesen megnyugodott. Most felé fordultam:

— Laci, hallottad, mi van Csabival?

— Igen, azt szeretné, ha szeretnék és elfogadnák őt olyannak, amilyen.

— Elmondanád, mi van benned?

14
— Amikor megvert nagyon fájt és féltem. Azt akartam, hogy ne fájjon. Én is
ugyanazt szeretném, amit ő.

— Milyen ezt neked hallani, Csabi? – fordultam a másik fiú felé.

— Jó.

Laciban ekkor megmozdult valami és elindult Csabi felé. Kezet nyújtott neki.
Ezután még vagy húsz percet együtt játszottak békésen, míg be nem mentünk az
udvarról.

Az EMK szemlélete talán megmutatkozik ebben a rövid leírásban. A történetnek


persze nem volt itt vége. Lacival még külön beszéltem az esetről, hogy teljesen
feloldjuk a feszültséget, mert ő nem kapott nagyobb teret a párbeszédben, mert ott
akkor, nem igényelte.

Tapasztalataim szerint, hasonló esetekben szankciók, majd további agresszív


megnyilvánulások következnek. Laci és Csabi továbbra is beleesik megszokott
viselkedési stratégiájába, de úgy látom, ritkábban. A szemléletváltás lassú
folyamat, még gyerekeknél is. Bízom abban, hogy egyszer mégis bekövetkezik.

15