Sei sulla pagina 1di 12

KÉRDÉSEK ÉS VÁLASZOK AZ ERŐSZAKMENTES KOMMUNIKÁCIÓRÓL

Az Erőszakmentes Kommunikáció (EMK) a kapcsolatok és a konfliktusok megoldásán túl


egy együttérzésen és együttműködésen alapuló élet jövőképét vetíti elénk. Azok az emberek,
akik alkalmazzák, hamar megtapasztalják, hogyan alakítja át az emberi érzékelés minden
területét, a mély belső érzésektől, a mindennapi kapcsolatokon át a világ egészét. Az EMK
széles körű használata földrajzilag is egyre elterjedtebbé válik. Marshall azért utazik
folyamatosan, hogy a világ legtávolabbi csücskeibe – a föld erőszakra hajlamos területeire is
– eljutassa az EMK hírét. Bármilyen széles körben is terjed, az EMK lényege teljesen
személyre szóló marad: a magunkban rejlő érzésekre helyezzük a hangsúlyt, és percről-percre
megteszünk mindent egy mindenki számára csodálatos élet kialakításáért. Egyre több és több
ember érdeklődik az EMK iránt a számukra fontos témakörökhöz kapcsolódva; legyen ez a
magánélet, a családok élete, az üzleti élet, a média, a szervezetek, és a kormányzatok körei.

Az alábbiakban néhány gyakran feltett kérdést és választ ismertetünk Marshall Rosenberg


honlapja alapján. (http://www.nonviolentcommunication.com/press/nonviolent-
communication-pr.ht)

1. Hogyan kezdjük a gyógyítást?

Akár magunkat gyógyítjuk, akár segítünk másnak ebben, a gyógyuláshoz az első lépés az,
hogy a jelenre helyezzük a hangsúlyt, ne arra, ami a múltban történt. Tehát, amikor a múltról
beszélsz, ne mondj öt szónál többet: például amikor megszöktél otthonról; amikor megütöttél
- vagy bármi ehhez hasonlót.
A második lépés, hogy az ehhez kapcsolódó érzéseket kezeljük. Az általam ismert legjobb
segítség, ha a történteket empatikusan kapcsoljuk a magunkban lévő érzésekhez és a másik
emberhez. Ennek eléréséhez szükség van néhány dologra.

Az átéléssel létrejött kapcsolat első összetevője, ami Martin Buber szerint, két emberi lény
által legdrágább egymásnak adható ajándék: a jelenlét. Teljesen tedd magáévá a másik
emberben az adott pillanatban jelenlévő érzéseket. Ne gondolj arra, mit fog mondani
legközelebb, vagy hogy mi történt a múltban. Ez egy olyan ajándék, amiért meg kell
küzdened, mert azt jelenti, hogy semmit sem hozok magammal a múltból. Még az erről az
emberről a múltban kialakított képemet is az itt-és-most átélt élmény segítségével alakítom ki.

Emiatt a felismerés miatt vált pszichoanalízis területén elvégzett orvosi képzésem


használhatatlan tudássá. A pszichoanalízis arra megtanított, hogyan üljek le és gondoljam
végig, amit az adott egyén elmondott és hogyan fejtsem meg értelmemmel, de azt nem
mutatta meg, hogy hogyan azonosuljak az egyénnel - pedig ez az a pont, ahonnan a gyógyítás
valójában ered! A teljes jelenlét eléréséhez elfelejthettem orvosi képzésemet, az összes
diagnózist, az emberekről és fejlődésükről szerzett minden korábbi tudásommal együtt.
Mindezek csak ahhoz segítenek hozzá, hogy értelmemmel megértsem a másikat, ami azonban
az empátiát kizárja. Az empátia számomra leginkább a vízi síeléshez (szörfölés) hasonlítható.
Egyesülni próbálsz a hullám erejével, azt próbálod meghallani, ami a jelenben van!
Megpróbálok összhangba kerülni a másik ember életritmusával. Ilyenkor néha a földet nézve
többet nyerhetek, mintha az embert nézem és hagyom, hogy megzavarjanak a külső jelek.

2. Mi a különbség az empátia és a szimpátia közt?

A szimpátia és az empátia - tisztázzuk a különbséget. Ha az érzéseim erősek, és ha tudatában


vagyok azoknak, hogy magamból indulok ki egy helyzetben akkor felismerem hogy most
éppen empátiát vagy szimpátiát gyakorlok. Például, ha valakinek azt mondom: „Szomorú
vagyok, ha ilyeneket mondasz” – akkor ez szimpátia, nem empátia. Hogyan lépjünk innen
tovább?

Emlékszel olyan alkalomra, amikor fájt valamid, fejfájásod vagy fogfájásod volt, és akkor
elkezdtél egy jó könyvet olvasni? Mi történt a fájdalommal? Nyomban elfeledted azt. Nem
voltál többé tudatában. A fizikai állapotod nem változott meg, de te kizártad magadból.
Másfelé irányítottad a figyelmedet: elmélyedtél a könyvben. Ez az empátia.

Az empátia segítségével azonosulunk a másik emberrel. Ez nem azt jelenti, hogy érezzük az ő
érzéseit. Velük vagyunk, amikor átélik az érzéseket.

Amikor egy pillanatra elvonatkoztatok a másik személytől, azt tapasztalhatom, hogy nekem is
erőteljes érzéseim vannak. Ha így van, nem próbálom elfojtani az érzéseimet. Saját érzésem
jelzik, hogy már nem a másik emberrel, hanem magammal foglalkozom. Emlékeztetem
magam: „most éppen magamra figyelek… gyerünk csak vissza hozzá” Ha azonban túl erős a
fájdalmam, nem vagyok képes a másikkal azonosulni. Így azt mondom: „Annyira fáj
valamim, hogy nem hallom, amit mondasz — most nem tudok figyelni. Kaphatnék néhány
percet, hogy megbirkózzak vele, hogy aztán ismét figyelni tudjak rád?” Nagyon fontos, hogy
az empátiát ne keverjük össze a szimpátiával, mert amikor egy másik ember fájdalmat érez, és
azt mondom neki: „Igen, megértem, hogyan érzel, és annyira sajnálom”, akkor a figyelmet
valójában nem rájuk, hanem magamra irányítom.

3. Az erőszakmentes kommunikáció elsősorban az érzelmekre helyezi a hangsúlyt. De mi


a szerepe személyiségünk logikus, elemző felének? Megpróbáljuk elnyomni vagy
elhallgattatni?
Az Erőszakmentes Kommunikáció arra összpontosít, ami bennünk él, és ami még szebbé
teheti az életet. A bennünk élő dolgok a szükségleteink. Ezen általános szükségletek
értendőek, azok, melyeket minden élőlény érez. Érzéseink egyszerűen annak megjelenítései,
hogy mi történt szükségleteinkkel. Ha szükségleteinket kielégítettük, boldogságot érzünk. Ha
szükségleteink nem elégültek ki, akkor fájdalmat. Ez nem meríti ki az elemzés fogalmát.
Egyszerűen csak különbséget teszek az élethez fontos és az attól távol álló elemzés közt.

Ha azt mondom: „Sok szomorúságot okoz, hogy milyen a kapcsolatom a gyermekemmel.


Nagyon szeretném, ha egészséges lenne, ehelyett azt látom, hogy nem eszik rendesen, és hogy
dohányzik”. Te pedig erre azt kérdeznéd: „Mit gondolsz, miért teszi ezt, mire lenne
szüksége?” Ha ezzel arra ösztönzöl, hogy megpróbáljam megérteni a helyzetet és felfedni a
fiú szükségleteit, akkor az segít nekem.

Az elemzés csak akkor jelent problémát, mikor semmi köze az élethez. Például, ha azt
mondanám: „Szerintem az elnök egy szörny.” Lehet, hogy hosszasan beszélgetnénk erről, és
azt is gondolhatnánk érdekes beszélgetés volt, de semmi köze nem lenne a valós élethez. Nem
is vennénk észre, talán azért, mert lehet, hogy egyikünknek sem volt még a valós élethez
kapcsolódó beszélgetése. Annyira hozzászoktunk, hogy az elemzés szintjén maradjunk, hogy
leélhetjük úgy az életünket úgy, hogy szükségleteink kielégítetlenek maradnak, és még csak
észre sem vennénk. Buddy Hackett, a komikus annak idején azt mondta, hogy amíg nem
lépett be a hadseregbe, nem tudta, hogy gyomorégés nélkül nincs étkezés. Annyira
hozzászokott a mamája főztjéhez, hogy a gyomorégés az élete részévé vált. A középosztály
szintjén, a tanult kultúrában, a valós élettől való elszakadás az élet rendje. Amikor az
embereknek szükségleteik vannak, és nem tudják, hogyan kezeljék őket közvetlenül, akkor
közvetetten próbálják megközelíteni intellektuális párbeszédek formájában. Ennek
eredményeképpen, a párbeszéd nem életszerű, hiszen nincsenek kapcsolatban a bennünk rejlő
szükségletekkel.

4. Mit jelent az „alárendeltségen alapuló kultúra” fogalma és mi történik, ha valami


nem jól működik benne?
Walter Wink teológus és író munkáinak elolvasása után kezdtem az „alárendeltségen alapuló
kultúra” kifejezést használni. Az ő elve az, hogy olyan rendszer szerint élünk, melyben
néhányan uralkodnak a többség felett. Csak figyeljük meg, hogyan épül fel egy család itt az
Egyesült Államokban: a szülők mindig tudják mi a helyes, és szerintük az általuk felállított
szabályok mindenkinek hasznára vállnak. Nézzük meg az iskolákat… a munkahelyeket... a
kormányt, a vallást. Minden szinten hatóságok vannak, akik rákényszerítik saját akaratukat
másokra, azt állítva, hogy ez mindenki javát szolgálja. A büntetés és a jutalmazás az alapvető
stratégiájuk, hogy megkapják, amit akarnak. Ezt értem én az alárendeltségen alapuló kultúrán.

Riane Eisler művéből ötletet merítve, Wink „A létező erő” című könyvében és más műveiben
arra hívja fel a figyelmet, hogy körülbelül nyolcezer évvel ezelőtt egy új történet kelt életre.
Generációról generációra adták tovább, és arra a kérdésre adott választ, hogy hogyan
keletkezett az élet: egy emberfeletti erővel rendelkező, erkölcsös isten küzdött egy
erkölcstelen istennővel, és miközben a jó erő megsemmisítette a gonosz erőt, a küzdelmükből
felszabaduló energiából keletkezett a föld. Ez elég jól lett dokumentálva. Nem tudjuk hol
kezdődött, mert több száz évig tartott kialakulása, de fokozatosan kialakult és ez a történet
maradt az emberek emlékezetében arról, hogy hogyan alakult ki a világ. Hogyan kellene
élnünk? A válasz: úgy, hogy a gonoszságot megsemmisítsük. Az élet akkor jó, ha az
erkölcsösség megsemmisíti a gonoszságot.

Az igazán jól működő alárendeltségi szerkezet kialakításához az emberek számára erkölcsi


normákat kell biztosítani. Szükség van egy pszichológusra és egy pszichiáterre, akik
megmondják, hogy vannak szellemileg egészséges és sérült emberek. Szükség van a
hatóságokra - vagy egyházra - akik megmondják, hogy mi a jó, és mi a rossz: az erkölcs
nyelvén kell az embereket oktatni. Hogy miért? Walter Wink szerint, azért, mert az
alárendeltségen alapuló szervezeti rendszerek legfontosabb jellemzője, hogy az erőszakot
élvezhetővé teszik! És az erkölcs a legmegfelelőbb nyelv ahhoz, hogy ezt tehessék. Az ilyen
rendszer embereket nem élőlényként kezeli. Amikor ezzel a szemlélettel a másik emberre
gondolunk, nem élő-érző lényként gondolunk rá. Elvont fogalom szintjére helyezzük őket,
egy statikus jelenség szintjére. Az erkölcsi normák mellett, szükség van olyan nyelvezetre is,
mely segít elfedni, hogy van választási lehetőségünk. Olyan szavakra van szükség, melyek azt
sugallják, hogy nincs más választásunk azon kívül, hogy azt tesszük, amire a hatóság azt
mondja, hogy jó. Ilyen szavak, a „kell, kellene, kötelező, nem szabad, kötelessége”. Az olyan
alárendeltségen alapuló szervezet létrehozásához, mint amilyenek a törvényszéki és gazdasági
rendszerek, szükség van egy nagyon fontos fogalomra, a „kiérdemel” és a „megéri”
fogalmára. Az alárendeltségen alapuló szervezet létrehozásakor nagyon fontos, hogy az
emberekkel elhitessék, hogy bizonyos cselekedetekért jutalom, míg más cselekedetekért
büntetés jár.

5. Mi a másik választási lehetőség az alárendeltségen alapuló szervezet helyett?

Annak a paradigmának, amit bemutatok, kulcsfontosságú fogalma az élet gazdagításának


motívuma: minden tett annak képzetéből keletkezik, hogy tudatában legyünk, mely
cselekedetek milyen emberi szükségleteket elégítenek ki. Egy olyan rendszer vagy szervezet,
ahol fontos az élet gazdagabbá tétele, úgy működik, hogy minden, ami a szervezetben
történik, minden, amit a benne dolgozók tesznek, úgy jön létre, hogy az emberek tisztában
vannak vele, hogyan segíti tevékenységük az életet. Olyan módon, hogy mindenki
szükségletei kielégüljenek, beleértve a föld, fák, tavak, emberek vagy állatok szükségleteit.
Mindenki tudatában van, annak, hogyan lehet az életet céljait szolgálni a szükségletek
kielégítésével. Egyedül ez az elképzelés irányítja a cselekedeteket. Az élet gazdagításán
alapuló rendszerben senki sem a pénzért dolgozik. A pénz ugyanazt a szerepet tölti be, mint
amit az étel a szoptatós anya számára jelent. Nem fizetségképen kapja az ételt. Az étel olyan
táplálék, melyből az élethez szükséges energiát nyeri. Az egész az emberi szükségletekben
kristályosodik ki, és éppen ezért az Erőszakmentes Kommunikáció alapja a szükségletek
ismerete. Mindent a szükségletek kielégítéséért teszünk, és azért a boldogságért, amit akkor
érzünk, amikor szükségleteink kielégülnek - különösen, ha azok lelki szükségletek. Ezek
kielégítése valóban szórakoztató.

6. Ezek szerint a „kiérdemel” szó a legveszélyesebb szó az angol nyelvben? Miért?


A kiérdemelés fogalma a büntetésen alapuló igazságszolgáltatás alapja. Több ezer éve olyan
rendszerben élünk, mely azt hirdeti: aki rosszat cselekszik az gonosz – és, hogy az emberi
lények alapvetően gonoszak. Ezen megközelítés szerint, kevés jó ember született és nekik kell
a hatóságokat kialakítaniuk és a többieket irányítaniuk. Feltételezve, hogy gonosz és önző
természetűek vagyunk, olyan rendszer szerint irányítják az embereket, melyben azokat, akik
jól viselkednek megjutalmazzák, amíg a gonoszokat szenvedésre ítélik. Azért, hogy ez a
rendszer igazságosnak tűnjön, el kell azt hitetni, hogy mindenki azt kapja, amit érdemel.
Valaha Texasban éltem, és amikor valakit kivégeztek, a helyi főiskola jó baptista hallgatói
összegyűltek a börtön előtt és ünnepeltek. Amikor a hangosbemondón bemondták, hogy
meghalt az elítélt, hangos éljenzés tört ki, és ehhez hasonlóak történtek - ugyanaz az éljenzés,
mely talán Palesztina bizonyos részein is kitörhetett, amikor tudomást szereztek a Szeptember
11.-i terrortámadásokról. Amikor a törvénykezés alapfogalmai a „jó” és a „gonosz”, melyben
az embereket szenvedésre ítélik azért amit tettek, akkor ez az erőszakot élvezhetővé teszi.
Tehát, az alárendeltségen alapuló kultúrák elsődleges jellemvonása az, hogy az erőszakot
élvezhetővé teszik.

7. Milyen szükségleteket elégítenek ki az élet gazdagításán alapuló rendszerek?

Az életet gazdagabbá tevő rendszerek - olyan rendszerek, amilyeneket szeretném, ha


létrehoznának, és melyben szeretném, ha részt vennénk - olyan rendszerek, melyek célja az
élet szolgálása. Honnan tudhatjuk, hogy egy szervezet - legyen az család, csapat vagy
kormányzat - az életet gazdagabbá teszik?

Ezt úgy tudhatjuk meg, ha feltesszük a kérdést: „Az a küldetése, egy adott szervezetnek vagy
rendszernek, hogy a szükségleteket kielégítse, és hogy a benne élő emberek életét
gazdagítsa?” A pénz nem szükséglet. Csupán egy olyan eszköz, mely néha szükségleteket is
kielégíthet. A hírnév sem szükséglet, sem a társadalmi helyzet. Ezek olyan fogalmak,
melyeket az alárendeltségen alapuló rendszerek használnak az emberek félrevezetéséhez - a
valós szükségletet hamis színben tüntetik fel, és elhitetik az emberekkel, hogy ezek a hamis
dolgok képezik a szükségleteiket. Az életet gazdagabbá tevő szervezetek, valóban az élet
céljait - a szükségleteket - szolgálják.

Másodszor, minden életet gazdagító rendszerben az elvégzett munkát a küldetés ereje


mozgatja - nem pedig a pénz, a fizetés, vagy a pozíció és a társadalmi helyzet. Az életet
gazdagító szervezetek a dolgozóknak megadják a táplálékot, melyre ahhoz van szükség, hogy
az adott küldetésben éljenek. Itt lép be képbe a pénz. Lehet, hogy kapnak fizetést és élelmet,
amire nekik és családjuknak szüksége van, de nem ezért dolgoznak! Pusztán az életet szolgáló
küldetés motiválja őket. És ebben a vonatkozásban a szervezet legfontosabb része nem a pénz.
Az életet gazdagító szervezetet úgy kell felállítani, hogy jót tegyen, hogy minden egyes
dolgozó őszinte hálában részesüljön. Ez szükséges ahhoz, hogy motiválják az embereket,
hogy a munkát az életet gazdagító szervezetben folytassák: az őszinte hála. Amikor egy
szervezet megadja tagjainak ezt a hálát, akkor válik érzékelhetővé mindenki számára, hogy
mennyire járulnak hozzá erőfeszítéseik az életet szolgáló küldetéshez.

8. És mit kezdjünk a bűntettekkel?

A bűntettek megtorlása vagy büntetése helyett „a helyreállító igazságszolgáltatás” (angolul:


restorative justice) szolgálná az életet. A „helyreállító igazságszolgáltatás” alapja egy kérdés:
hogyan állíthatjuk helyre a békét? Más szavakkal, hogyan állíthatunk helyre egy olyan
állapotot, melyben az emberek gondoskodnak egymás jóllétéről? A kutatás azt mutatta ki,
hogy azok az elkövetők, akik „helyreállító igazságszolgáltatásban” vettek részt kevésbé
hajlamosak rá, hogy újra elkövessék azt a cselekedetet, mely bebörtönzésükhöz vezetett. És az
áldozat számára is jobban biztosított a gyógyulás folyamata, a béke helyreállításával, mintha
egyszerűen csak azt látja, hogy a másikat megbüntették. Megtapasztalhattam, hogy működik,
például, olyan nők esetében, akiket megerőszakoltak, és olyan férfiak esetében, akik az
erőszakot elkövették. Első lépésként a nőnek kell kifejeznie azt, hogy mit szeretne megértetni
támadójával. Nos, a nő számára a támadás óta eltelt szinte minden nap szenvedéssel teli volt,
így amit elmond az elég durva: ”Te szörnyeteg! Megöllek!” és így tovább. Ekkor segítek a
rabnak, hogy átérezze a fájdalmat, amit ebben a nőben az ő cselekedete okozott. Az elkövető
általában elnézést akar kérni. De ekkor elmagyarázom neki, hogy egy bocsánatkérés nagyon
könnyű, túl egyszerű megoldás lenne. Megkérem, hogy ismételje vissza, amit a nő mond -
hogyan hatott a tette a nő életére. Amikor a férfi nem képes megismételni a hallottakat, én
játszom el szerepét. Elmondom a nőnek, hogy hallom hogy kiabálása és üvöltése mögött
milyen fájdalom van. A férfivel megértetem, hogy a harag csak a felszín, ami mögött
valójában kétségbeesés van. Kétségbeesés amiatt, hogy lesz e valaha olyan élete, mint azelőtt.
És ekkor ráveszem a férfit, hogy ismételje meg, amit én mondtam. Talán három, négy, öt
próbálkozás után végül megérti a másik embert. Abban a pillanatban amikor a tettes kezdi
beleélni magát a másik helyzetébe, a gyógyulás elkezdődik. Ekkor arra kérem a férfit, hogy
mondja el mi zajlik a lelkében. Mit érez? Általában, ismét elnézést akar kérni. Az akarja
mondani: „Egy féreg vagyok. Gazember.” Újra rá kell vennem, hogy nézzen önmagába,
mélyebben. Ez borzalmas ezeknek az embereknek. Nincsenek hozzászokva, hogy az
érzésekkel foglalkozzanak, arról nem is beszélve, milyen iszonyú rémületet kelt annak a
megtapasztalása, amikor valaki rádöbben, hogy egy másik embernek ekkora fájdalmat
okozott! Amikor túl vagyunk ezen az első két lépésen, gyakran az áldozat így kiált fel: „Hogy
tehetted?” Szeretné megérteni, mi okozhatta, hogy egy másik ember ilyet cselekedjen. Sajnos
az áldozatok többségét, akikkel együtt dolgoztam, a kezdetektől fogva arra bíztatta egy
befolyásos személy, hogy bocsássanak meg támadójuknak. Ezek az emberek úgy
magyarázzák meg a másik tettét, hogy az erőszaktevő bizonyára szenvedett és valószínűleg
rossz volt a gyermekkora. Az áldozat megpróbál megbocsátani, de ez nem sokat segít. A
megbocsátás az előbb elmesélt lépések megtétele nélkül felületes. Elfojtja a fájdalmat. Amint
a nő érzi azt, hogy a másik beleéli magát az ő helyzetébe, akkor már oda tud fordulni az
elkövető felé, és tudni akarja mi történt ennek a férfinek a lelkében, amikor elkövette tettét.
Én segítek az elkövetőnek abban, hogy visszaemlékezzen a tett idejére, és fejezze ki mit
érzett, milyen szükségletek vezetették arra, hogy elkövesse tettét. Utolsó lépésként
megkérdezem az áldozatot van e még valami, amit szeretne, ha az elkövető megtenne, hogy
újra megteremtődhessen a béke állapota. Kérheti például, hogy az orvosi ellátás költségeinek
megtérítését, vagy bármi hasonlót. De amint mind a két fél át tudta élni a másik érzéseit,
csodálatos módon egyszeriben elkezdenek egymás jóllétére is gondolni. A helyreállító
igazságszolgáltatás alapja, hogy az emberek gondoskodnak egymás jóllétéről.
9. A harag erős érzelem, érzés. Milyen szerepe van a haragnak az erőszakmentes
kommunikációban?

Az Erőszakmentes Kommunikáció arra helyezi a hangsúlyt, hogy az emberek szükségletei


kielégültek-e, és ha nem, mit lehet tenni annak érdekében, hogy ez megtörténjen. Miközben
segítséget nyújt abban, hogy hatékonyan fejezzük ki magunkat, növeli annak valószínűségét,
hogy hajlandóak legyünk hozzájárulni egymás jóllétéhez. Amikor a harag kezeléséről van szó,
az EMK azt mutatja meg, hogy a harag figyelmeztető jelként szolgál: ahogy az adott
pillanatban gondolkodunk, az valószínűleg nem fog segíteni abban, hogy szükségleteink
kielégüljenek, és valószínűleg éppen olyan párbeszédeket kezdeményezünk emiatt, amelyek
senki számára sem építő jellegűek. Az EMK szerint veszélyes úgy gondolni a haragra, mint
egy elfojtott érzésre, vagy valami rosszra. Amikor a haragot úgy jellemezzük, hogy azért van
jelen, mert bennünk van a hiba, akkor ez arra késztet bennünket, hogy igyekezzünk elnyomni
a haragot, ahelyett, hogy foglalkoznánk vele. Ha elnyomjuk és megtagadjuk a haragot, az
magunk és mások számára is nagyon veszélyes módon fejeződhet ki.

Az első három lépés a bennünk dúló harag kezelésére:

1. a harag indítékának meghatározása, ahelyett hogy megítélnénk önmagunkat;


2. a minket felbosszantó képzet, ítélet vagy bírálat meghatározása, és
3. ennek az ítéletet tartalmazó képzetnek átalakítása a mögötte rejtőző szükségletté. Más
szavakkal, teljes figyelmünkkel arra szükségletre összpontosítunk, mely az ítélet
hátterében van.

Ezt a három lépést magunkban végezzük el. Semmit sem mondunk ki hangosan.
Egyszerűen csak tudatosítjuk magunkban, hogy haragunk oka nem a másik ember
cselekedete, hanem az, ahogyan megítéljük azt. Ezután próbáljuk megtalálni az ítéletünk
mögött rejlő szükségletet. A gondolatmenettel a harag más érzéssé alakítására célzok,
miközben megértjük milyen szükséglet rejlik az ítélet mögött, mely a haragot okozza.
Negyedik lépésként meghatározzuk mit mondanánk a másik embernek, miután a fenti
gondolatmenetet végigvezettük. Négy információt mondunk a másiknak. Először
elmondjuk neki, mi az amit tett, ami ellentétes a mi szükségleteinkkel. Másodszor
kifejezzük, mit érzünk. Ekkor már nem vagyunk mérgesek, mert a haragot más érzéssé
alakítottuk. Fontos, hogy nem elnyomjuk a haragot, figyelmünk nyomán a harag olyan
érzésekké alakul, mint a szomorúság, fájdalom, félelem, tehetetlenség és hasonlók.
Érzéseink kifejezése után a kielégítetlen szükségleteinket fejezzünk ki. Ezután, a fent
említett három információhoz hozzátesszük világos és érthető kérésünket: hogy mi az a
konkrét kérés, amit a másik ember felé intézünk az érzéseink és szükségleteink
kielégítésével kapcsolatban.

10. Honnan tudom, hogy a másik ember felkészült rá, hogy meghallgassa a hozzá
intézett kérésemet?

Addig folytatom a párbeszédet, amíg azt nem érzem, hogy elérkeztünk ahhoz a ponthoz,
hogy kölcsönösen tudjuk, igazából mit érez a másik. Nem túl könnyű megállapítani, mikor
érjük el ezt a pontot. Két jele lehet, mely segíthet ebben egy kicsit. Először is, amikor a
másik úgy érzi megértettük, mi magunk is érezni fogjuk azt a bensőnkben. Bizonyos
mértékben csökken a feszültség. Bárki más is érezni fogja ezt, aki a szobában tartózkodik.
Egy nagy sóhaj hangzik el, „ahhhhhhh!” (a levegő kiengedése), aztán az illető ilyenkor
általában elhallgat, nem folytatja tovább. Szóval ez a két jel fejezheti ki azt, hogy
megkapták azt a megértést, ami a kérés teljesítéséhez szükséges. Ilyenkor mindig jó, ha
lassítunk és óvatosak vagyunk mielőtt a figyelmet a másikról magunkra irányítjuk. Jó, ha
mondunk valami olyasmit, hogy: „Akartál még valamit tudni?”. Hagyjuk, hogy
elmondják, mit éreznek. Olyan megoldásokat keresek, mellyel a másik és saját
szükségleteim is kölcsönösen kielégülnek. Nem meggyőzni akarom a másikat: azt
szeretném, ha mindkettőnk szükségletei kielégülnének. Első feladatom az, hogy olyan
szintű kapcsolatot teremtsek, hogy azt is lássam, mik a másik ember szükségletei, és ők is
megértsék, mik az én szükségleteim. Amikor a másik megbízik abban, hogy nekem
legalább olyan fontos az ő szükségletük, mint az enyém, akkor a probléma 90%-ban már
meg is oldódott. Ha valakitől úgy kérünk valamit, hogy nem értjük meg a másik
szükségleteit az olyan, mintha csak meggyőzni akarnánk a másikat, mint az eladók.