M.A.G.U.S.

LEGENDÁK ÉS ENIGMÁK – KRÁNI KRÓNIKÁK

Jan van den Boomen: Hol egykor majd a Kos országa elterül.......................................................................
Raoul Renier: Kráni Krónika.........................................................................................................................
Jan van den Boomen: Homokszem, mind megannyi….................................................................................
Adrian T. Smithers: Csontok és kövek..........................................................................................................
Függelék........................................................................................................................................................

Valhalla Páholy, 1996.

ISBN: 963 9039 04 7
 JAN VAN DEN BOOMEN

HOL EGYKOR MAJD A KOS

ORSZÁGA ELTERÜL

A legendák többsége véres háborúkról és öldöklő csatákról szól; ez az a

környezet, amelyben a reménybeli hősöknek és bajnokoknak leginkább alkalmuk
nyílik kiemelkedni a szürke tömegből. Persze a fegyveres harc nemcsak az emberi
nem előjoga; ősrégi találmány ez, egyidős az első istenekkel, akiket – a nékik
hódoló fajokkal együtt – rég elnyelt már a feledés ködfátyla. És a letűnt korok
háborúi gyakran gyilkosabbak és kegyetlenebbek voltak a mostaniaknál, hiszen az
óidők gyermekei vívták őket, akiknek az ereiben még sűrűbben lüktetett a vér,
eredetük közelebb esett a teremtés hajnalához. Némelyek közülük istenekhez,
mások démonokhoz voltak hasonlatosak, s ez már a kezdet kezdetén elvetette
közöttük a viszály csíráit.
Az alább következő történet az elf-aquir háborúk egyik epizódját beszéli el, még
azokból az évszázadokból, amikor Ynev földje nem ismerte az emberi láb súlyát.
Ha maga Ranagol létezett egyáltalán, Krán még csupán homályos gondolat
lehetett az elméjében. Ám azon a vidéken, ahol majdan létre fogja hozni sötét
birodalmát, már ekkoriban is véres harcok dühöngnek. Ezüstkardú Fraien, az
óelfek mitikus bajnoka tusázik nagy ellenfelével, a bölcs és kiismerhetetlen Sard
Nagyúrral…

A lumineshel – az elfek nyelvén fényevő – nagyot lépett a főfedélzet megkaristolt padlatán, és szélesre
tátotta száját. Kialudtak körötte a fények, megalvadt a levegő, elfakultak a színek. Tombolt, remegett a
levegő a tatfedélzeten, bántóan éles fény szüremlett át a kék vitorlavásznakon. A jelenés készülődött.
A főfedélzet madarai elhallgattak, s a néma csendben a fényevő még egyet lépett. Nem volt teste, de a
ragadashi vadászok ezt akkor még nem tudták. A luminesheleknek is megvoltak a maguk trükkjei, csakúgy
mint e világra szólítóiknak, az aquiroknak. Az elfek féltő gonddal kovácsolt pengéit úgy nyelte el, mintha
nem tűz és víz edzette volna őket, hanem egyszerű botok lennének, amivel a gyerekek utánozzák a háborút.
Izgatott moraj zúgott végig a fedélzeten, s a ragadashiak félretáncoltak a fakó levegővel hadonászó,
iszonyú árnyék elől. Talán morgott, meglehet csak másvilági lénye ismeretlen kacagását hallották. Újabbat
lépett előre. A Bajnok, Fraien, az Ezüstkardú látta, hogy semmi esélyük ellene; idegesen pillantott a
tatfelépítmény bástyáján készülődő naplényre. Fénysugarak szakították szét a kék vásznakat, s
méltóságteljesen előhömpölygött a megidézett, az egyetlen a hajón, aki szembeszegülhet az aquirok rémével.
Mint valami jelre, ismét fellángoltak az előttük haladó aquir hajó katapultái, kormos, mérgező
füstcsíkokat mázoltak a türkiz égre. Csak egy csapódott a hajó oldalának; a nagator jól végezte a dolgát, a
többi alázuhant az alattuk terpeszkedő gőgös erdőre.
A megperzselt kötélzet, a lángoló vitorlák keserű füstje csakhamar mögéjük sodródott. Fraien két
hatalomigével gátat vetett a lángok tombolásának, bár a Sárkányszövetség tűzszínű lobogói, akár az életre
kelt kígyófészek, tovább csapdostak az árbocok magasán.
Hatalmas volt az aquir hajó. Épp elég nagy ahhoz, hogy Squírt fogva tarthassák rajta. A sárkányok
felderítői legalábbis azt mondták, ezen van, s ha valaki, akkor ők aztán igazán tudták, mit beszélnek. Fraien

-2-
ugyan nem érezte a sárkányvezér kisugárzását, nem lévén még csak távoli rokonságban sem vele, de annak
fattyai és katonái a szavukat adták neki, hogy ott van, s ennél többet az elf nem kérhetett tőlük. Még most is,
amikor elszoruló szívvel figyelte a tatfedélzet szikrázó világossága felé araszoló homálykarmú szörnyeteget,
a sárkánykatonák higgadt, borostyán szemeit látta felvillanni, ahogy a fedélzetről a mélység fölé ívelő
mithrill kapaszkodórudakról lenéznek rá. Hatalmas, kékeszöld szárnyaik, akár a vitorlák, minden mozdulatuk
szelet kavar, szemük bölcs és mélytüzű.
– Bízunk benned, Ezüstkardú, hogy megteszed, mire szövetségünk s adott szavad kötelez.
– Barátságunk erősebben kötelez, Hishíquor. Erősebben.
Vihar, amikor elrepülnek. A felröppenő iszonytató súlytól szabadulva a hajó megbillen.
Vihar. Fényességből, szikrázó sugarakból és dögszagú sötétségből font förgeteg. Fraien hirtelen zökkent
vissza a jelenbe. A hajó megremegett, ahogy tatján egymásnak feszült a két másvilági teremtmény. Mint a
polip karjai, úgy röppentek szét körülöttük a kötélzet maradványai, elszabadult sárkányszárnyként lebbentek
fel a ragyogó vitorlák. Megrecsegett a faragásoktól díszes elf hajó ezer lépés hosszú teste. Fülsértő morajjal
rontottak egymásnak a megidézettek: lámpás fényére gyűlő, iszonyú rovar és barlang mélyén világot gyújtó
napfáklya.
A lumineshel falta, magába szívta a rángó fénysugarakkal őt körülölelő naplényt, kiszipolyozta a
színeket, keresztülfolyt a valóságon, és mohón, hörögve vonaglott a halálos szorításban. A világosság
szülötte vakító szikrákkal borította el a másikat, feloldotta saját testében, hogy beléfolyjék, hogy átitassa
magával, hogy visszabűvölje a színeket a megfakult fedélzetre. Fraien a kavargó forgatagba bámulva nem
tudta megállapítani, melyikük az erősebb, melyik túlvilági lény kerekedhet felül, és csak remélte, hogy az
aquirok szövetségesét végül felemészti saját mohósága, széjjelégeti a magába szívott fény.
Hirtelen lett vége – legalább oly hirtelen, ahogy a fényfaló a fedélzetre érkezett. Pusztító vihar kerekedett
az egymásba rogyó két teremtmény helyén, holdfényű karokkal szertesöprő energiaörvény. Két halálból
született; egymást kioltó erők gyermeke volt, szüleihez méltó, fenséges és halálos förgeteg. Táguló körökben
rohant végig a hajón, félresöpörve maga elől mindent és mindenkit. Fraien egy tekergőző kötélvégben
kapaszkodott meg, mások a cirkalmasan megfaragott korlátokba csimpaszkodtak. Recsegett, szenvedett a
hajó, csattanva szakadtak el a tartókötelek, harsogva tépte a földöntúli szél a vitorlákat. Hét ragadashit
lesodort a fedélzetről, ők kitárt karokkal, üvöltve zuhantak a felhők alá, a fekete mohaszőnyegnek tűnő erdő
felé. Nyomukban, mint őszidőn a fáradt levelek, letépett kék és ezüst vásznak bucskáztak.
A mélykék aquir vásznak között megint fellángoltak a katapulták. A feléjük rohanó légörvény
megtáncoltatta a fekete, mérges füstkígyókat – a lövedékek messzi elkerülték az elfek hajóját, kék-ezüst
vitorlaszárnyakon sikló madarát. A lumineshel eltűntével mintha a nagator is könnyelműbbé lett volna, szinte
belevezette a hajót a következő sorozatba. Lángba borultak az előfedélzet magas bástyái, ostromtornyai;
folyékony tűz csorgott alá a megperzselt faragásokon.
Fraien, bár érezte, hogy csontjai és húsa berzenkedik az újabb kiszipolyozás ellen, zengő szavakkal állta
útját a lángoknak, erővel telített kiáltása lelohasztotta a kacskaringós tűznyelveket, s nemsokára mások is a
segítségére siettek. Nem késlekedtek a válasszal: az aquir monstrum tatján magasba csapó tűznyelvek
jelezték, hogy az elfek katapultái sem vétették el a célt. Bodor fekete füstbe rohantak, a megsebzett aquir
hajó gomolygó vérébe. Viszonzásként kövek záporoztak rájuk, némelyik csak gyerekfej nagyságú, másik
otromba sziklatömb. Keresztgerendák szakadtak a fedélzetre, vagy maradtak bénán csüggve a kötélzeten;
megroppant árbocok sírtak fel egy-egy hirtelen manőverre. Fraien tehetetlenül nézte, ahogy egyik társa
egyensúlyát veszítve keresztülbucskázik a korláton, végiggurul a kifelé szélesedő díszes bordázaton,
veszettül dobolva a deszkákon. Esélye sem volt, hogy bárhol megkapaszkodjon, feje újra és újra a bordáknak
döbbent. Hang nélkül zuhant le, haja fellobbanó ezüst láng.
Niarn tűnt fel a fedélzeten, és Fraien felé intett. Kormos szél cibálta óezüst sujtásos köpönyegét. Messze
elől az aquir katapulták ismét felordítottak. Fekete árnyék takarta el a napot, a vitorlák megszenvedték a
szárnyai keltette szelet.
– Most, Fraien, most! – dübörögte a sárkány.
– Amiként akartuk, Hishíquor! – intett az Ezüstkardú az égre.
Megmagyarázhatatlan erő ragadta meg a pikkelyes ősi lényt, s taszította az elfek hajójára. Ordítva zuhant
a fedélzetre, súlya nyomán szilánkokra robbantak a kisebb árbocok, elszabadultak a vitorlák, ezerágú
korbáccsal hadonászott a tönkrement kötélzet. Tüzet okádott, amikor a főárboc felnyársalta. Az aquirok
újabb sorozata vágott végig az elf hajón, az remegve fordította a föld felé arany vágósarkantyús orrát. Mintha
az erdő rántaná magához. Átvágott az égen tekergő mocskos füstkígyókon, és zuhanni kezdett. Valahol a
belsejében tompa robbanás dörömbölt, vakító lángcsóvák csaptak ki a tornyok ablakain, a bordázat résein.
Lassan, méltóságteljesen zuhant alá, szakadt vitorlaleveleket és mogorva füstöt húzva maga után. Csak akkor
lángolt fel újra, amikor siralmas roppanással a földbe vágódott. Másfél mérföldes körzetben letarolta az

-3-
erdőt.
Az aquirok diadalmas katapultái elhallgattak. Lassan terjedő tintacsápok módján úszott a hajó után a füst.

– Észrevettek? – kérdezte Fraien. A nagator mellett állt, kezét annak vékonycsontú vállán nyugtatta. Az
öreg elf nem nézett föl rá, csak lassan megvonta az összpontosítását segítő jelekkel összemázolt vállát. Ezüst
haja, mely legyezőként omlott vállaira, ölébe, s maga körül a padlóra, meg sem mozdult; vékony fonatokba
rendezve hevert a faragott emelvény padlatán.
– Nem tudhatom – felelte halkan. – Az álcázást a te szavaid tartják fenn, a szerencsétlenség illékony
színdarabját a sárkány láttatta mindenkivel. Az aquirok mozgásán nem látszik változás. Az Égig Érő Hegyek
felé tartanak.
A nagator rettentő öreg volt, az apja még az Elveszett Isten Fergetegével érkezett. Csontjai szinte
átütötték ráncos bőrét. Ruhát nem viselt, testét különböző mágikus jelekkel festették tele, s mind egy célt
szolgált: a hatalmas hajó mind könnyebb irányítását. A hajából kirajzolt varázsjelek langyos fénnyel
remegtek, akárcsak az irdatlan hajó maga.
Ezüstkardú Fraien ellépett mellőle, és társaira nézett. Niarn, a Hókezű és Synanna, a Kék Völgyek
Leánya bizakodón néztek rá. Csakúgy Sennagrier, aki kissé távolabb, egy árnyékos sarokban húzódott meg.
Bárhogy is hasonlítottak vonásai egy elfre, alkata nyilvánvalóvá tette származását. Dariess-chyenn. Már rég
nem állatok, de még korántsem elfek – s ha nem engednek meggondolatlan, heves természetükből, soha nem
is lesznek azok. Sennagrier sinatha a medve volt, öles termete, szőrös végtagjai kétséget sem hagytak efelől.
– Most rontsunk rájuk – morogta. Kupát emelt szájához, és hagyta, hogy a mézsör végigcsorogjon
borostás állán. Az Ezüstkardú a fejét csóválta.
– Nem, medvetestvér. Meg kell bizonyosodnunk arról, bevált-e a csel. Csak akkor mehetünk át, ha teljes
biztonságban hiszik magukat.
– Miért nem ordítjátok le őket az égről, vagy nyúltok át bűvös kezekkel lesújtani rájuk?
– Különb védművek óvják azt a hajót, semmint hinnéd, medvetestvér. Innen tehetetlenek vagyunk, ám
kedvező alkalommal Hishíquor átvisz majd bennünket, s ha ott romboljuk le mágikus jeleiket, tehetetlenek
lesznek velünk szemben. Nagy a magukba vetett bizodalmuk az átkos férgeknek, de Urria népe nem gyáva
és nem is esztelen: sikerrel küzdünk meg velük, hogy miénk és utódainké lehessen a föld és az ég.
– Úgy legyen, elftestvér! – bólintott rá a másik, végigsimítva mézsörös szakállán. – Akkor ideje, hogy
megnyugtassam az enyéimet, és hogy tudassam velük, Ezüstkard Fraien nem hagyja cserben őket.
– Soha nem tennék így, medvetestvér – mosolyodott el a Bajnok, majd két fajtársa felé fordult. –
Siessetek a százaitokhoz, és beszéljetek nekik mindenről! Magam Hishíquorral váltok szót.
Kiléptek a szűkös helységből a türkiz ég alá. A nap vérben úszó korong volt a nyugati horizonton, a
fedélzeten tintafekete árnyak sötétlettek. Az aquir hajó vitorláit messze előttük dagasztotta a szél. Ha jól
működik Fraien mágiája, utasai immár nem láthatják őket.
A hatalmas sárkány a mithrillből kovácsolt, ragyogó keresztívről nézett le az elfre. Fraien úgy érezte, a
moccanatlan száj mosolyog.

Az aquir széles heverőn feküdt, feje alatt bőrbe vont párnák garmadája nyugodott, ő maga két
színészrabszolgája játékában gyönyörködött. Régi történet volt, a három hold kovácsolásáról, de
valahányszor eljátszatta velük, mindannyiszor új és új jelentéstartalmakra lett figyelmes, holott ismerte a
Belső Iskolák mesterei szerinti magyarázatokat is.
A két alakváltó mindazonáltal lenyűgözte. Kiforrott játékuk, kifejező dalaik elkápráztatták. Csak
nagynéha szólt közbe mély torokhangján, ahol a darab megkívánta, s szavainak engedelmeskedve új és új
formákba kényszerültek a bőreváltók.
Elégedett volt, s a darab végeztével fényeket gyújtott a teremben. Mély, tompatüzű lánggömböket,
parázsként izzó, hatalmas szemeket. Az alakváltók elkotródtak egy lefüggönyzött nyíláson át.
– Nos, mi hír az elfekről? – fordult egy sötét száj gyanánt a falon tátongó nyílás felé. Rekh-testőre
várakozott a homályban, csatapáncélja kétakkorának mutatta, amekkora valójában volt. Leginkább hatalmas
rovarra hasonlított, ízelt és fényes lábakkal – csak a gondos megfigyelő láthatta, hogy az, ami cirkalmas
mintákkal televésett sisaknak tűnik, valójában a feje.
– Semmi különös – válaszolt a rekh-testőr. – Minden a Nagyok akarata szerint történt. A tűzokádó
szerkezeteik és katapultáik okozta károkat kijavítottuk.
– Nagyszerű – fordult el a homályos nyílástól az aquir. A rekh-testőrhöz többet nem szólt, sem ki nem
parancsolta, sem magához nem rendelte. Ha a hajótörvények évszázados rendje megköveteli, úgyis elmegy

-4-
majd. Addig meg… A fal felé fordult, lustán hallgatta az általa közvetített dübögést. Mintha egy óriási szív
moccanna időről időre valahol a hajó mélyében.
A szív szavai.
Az aquir halkan kocogtatott ujjnyi körmeivel, lassan, a ritmus szerint mozdította kezét. Ősi verset kezdett
citálni a monoton ütem csendes lüktetésére.

A távolban már látszott az Égig Érő Hegyek cakkos vonulata. A csúcsok a felhőket kísértették, de
magasabb testvéreik még a távolság ködében ültek, s szemlélték méla nyugalommal az elszálló ezredéveket.
Az elf hajó mindenki más számára láthatatlan volt, akárcsak utasai. Régi szavakkal bűvölték el, engedték át
rajta a nap sugarait. Közönséges szemek a sárkányt sem vehették észre, Hishíquort, az ősfaj seregeinek
harcmesterét.
A vén féreg kiterjesztett szárnyakkal suhant az aquirok hajója felé, karmos vállízületeibe az elf Bajnok,
Fraien kapaszkodott. Erősen kellett markolnia társát, hogy a szél le ne sodorja. Összehúzott szemmel
fürkészte az irdatlan járművet. Mélykék vitorlák százai, s persze mágia vitték előre az óriást, ezüstös
szögekkel vert katapulták rejteztek a bonyolultan megépített fedélzeten. Legénységet nem láttak, csupán két
aquir tiszt állt egy korlát mellett cirkalmas csatapáncéljában, s a mérföldekre alattuk elsuhanó erdőt
figyelték. Ha beszéltek is valamit, a közeledőkig nem jutott el a hangjuk.
Itt van Squír, zendült a sárkány hangja az elf fejében. Az hasonlóképpen válaszolt:
Hiszek neked, noha magam nem érzem a jelenlétét. Ám a hajó oly nagy, hogy ezen el tudják rejteni.
Nem akarják megölni. Még nem, döngött a sárkány mentális hangja. Talán csak a hegyeken túl.
Anélkül siklottak el az árbocerdő felett, hogy különösebb szelet kavartak volna. Az otromba bástyák előtt
alábuktak, hogy egy nagyobb fordulóval feljebb emelkedhessenek.
Az ő nagatoruk valahol itt rejtőzhet az első bástyáknál. Le tudsz majd itt tenni bennünket feltűnés nélkül?
Nem ígérhetem, hogy a vitorlák nem jelzik jöttünket, de mindent megteszek majd. Aztán várok, hogy
megszüntesd a varázst, s magam is a hajóra kerülhessek.
Visszafordulhatunk, eleget láttunk. Kár, hogy a hegyekig nincs elegendő időnk hatalmunkat újra gyűjteni.
Meg ne próbálkozzatok erőtlenül, Fraien! Squír élete a tét, s a Szövetség látná kárát, ha kudarcot
vallanátok. Sárkányvezérek nem születnek százévente.
Nyugodj meg, Hishíquor, ha nem is ismerjük annak a vidéknek minden nevét, lesz elég erőnk a nemlétbe
taszítani a sötét fattyakat!
Lassú emelkedőben átcsorogtak egy felhőn, s visszafordultak saját hajójuk felé.
– Úgy legyen, Bajnok – mormolta a sárkány. – Úgy legyen.

– Itt voltak – mondta az aquir. Nyelvének egy egyszerű dialektusát beszélte, szavait nem töltötte meg
hatalommal. A korlát mellett álltak, s a távolba meredtek. Az Égig Érő Hegyek oldalát felhők simították
végig a messzeség peremén. – Itt voltak, de el is mentek.
– Nem láttam semmit, nagyúr – válaszolta a mellette álló, cirkalmas vértezetű harcos.
– Látni én sem láttam őket. Csupán a vibrálást érzékeltem. Az Egyensúly erőinek tétova elmozdulását, a
szél illatát. Itt voltak. Fraien és egy sárkány. – Felnevetett. Mintha sziklákat görgetnének egy fahordóban. –
Fraien és egy sárkány – ismételte elgondolkodva. Biztos voltam benne, hogy a féreg praktikája volt az a
látványos zuhanás. Már csak azt kell megvárni, hogy átmerészkedjenek az Öregért, és akkor… – hirtelen
váltott át a másik dialektusra –… összemorzsoljuk őket! – Lángnyelvek robbantak körülöttük, a harcos
óvatosan hátrébb lépett. Sard nagyúr hátravetett fejjel nevetett, szemei tűzzel teltek meg, páncélját izzó aura
ölelte körül.

Az Égig Érő Hegyek barátságtalanok voltak velük, holott sem megsérteni, sem megalázni nem akarták
őket. Tisztelettudóan egy kisebb szoroson akartak átkelni, nem akarták vakmerőségükkel a magasabb
csúcsokat magukra haragítani – mégis fagy és a ritka levegőből összegyúrt, maró szél fogadta őket. A
vitorláknak nem sok hasznát látták, csak a nagator mágiája mozgatta őket előre.
Az aquirok kivételes ügyességgel lavíroztak a fagy és szélmarta bércek között: nyilván nem először tették
meg ezt az utat, nappal a perzselő fény elől hajójuk árnyas mélyére húzódva, éjjelente az égről acsargó
csillagokat átkozva.
A hegyhátak minduntalan omlással fenyegetőztek, kétoldalt magasra tornyozva irdatlan testüket. A mágia
rejtette hajó gyakorta szem elől veszítette a másikat, ha az hirtelen nekilódult, vagy a meredek falakról

-5-
leszakadó hóviharba rejtezett.
Fraien úgy számolta, két nap alatt maguk mögött tudhatják a hegyeket, s utána majd a síkon megtámadják
a sárkányvezér fogvatartóit. Tévedett.
A hegyek után erőre kapott a levegő, s olyan vihar rontott rájuk, hogy félő volt, valóban alázuhannak,
vagy legalábbis óvatlanul lehántják magukról álcájukat. Minden erejüket felmorzsolta a hajó irányban
tartása, s amikor a förgeteg alábbhagyott, két napot vesztegettek egy óriás sík felett, míg Hishíquor ismét az
aquirok nyomára bukkant. Ezervitorlás hajójuk karnyi kötelekkel volt egy égig érő torony oldalához
béklyózva, s csak másnap haladt tovább a vörös hold fényében, mindegyre délnyugatnak.
Ismét hegyek tornyosultak előttük, mikor az Ezüstkardú Bajnok döntött, és Hishíquort szólította.
Szemből közelítették meg az aquir hajót, láthatatlan álcák mögé rejtőzve. A sárkány megpróbált minél
kevesebb szelet kavarni, s úgy mozogni, hogy utasai Fraien, Niarn és Synanna az irdatlan orrbástyák
egyikére ereszkedhessenek. Vékony kötelékeik egyik vége a sárkány-driáq marjára volt rögzítve, ők maguk,
akár az ökörnyálba kapaszkodó pókfiak, a másik felén csüggtek, s a feléjük rohanó bástyákat figyelték.
– Most – suttogta Fraien, és elengedték a pókfonalakat. Halkan dübbentek a bástya tetején, nem verve
nagyobb zajt, mintha virágszirmok hullottak volna az ormótlan hajóra. Álcái mögött a sárkány egyre
magasabbra emelkedett.
Fegyvereiket kivonva kémleltek körül. Két békésen szunnyadó katapulta magaslott nem messze tőlük,
mélykék árnyékukban csapóajtó körvonalai sejlettek. Az Ezüstkardú közelebb óvakodott, s oldalt pillantott a
levendulaszín égre. Az ő szemei látták a sárkányt. A lomha lény majd' félmérföldre tőlük, az elf hajó mithrill
ülőrúdjára ereszkedett. Ezüsthajú harcosok vették körül, s a szavát lesték a vitorlák árnyában. Fraien
elmosolyodott, és felnyitotta a csapóajtót.

– Végre – sóhajtott Sard, a nagyúr, és felállt a jókora trónszékből. Mögötte a homály új formákba
rendezte magát, és megszólalt:
– Várjuk utasításaidat.
– Induljanak a serek, tereljék őket a megfelelő irányba! Velem gyűlik meg a bajuk, ha valamit rosszul
csinálnak: sem én, sem a Terdt Tanács nem kegyelmez nekik.
– Igen, nagyúr – zúgta a homály, és szertefolyt a parázsló szemek özönében.
A vén aquir magára maradt. Nem mutatta, de közel sem volt annyira nyugodt és magabiztos, miként azt
környezetével elhitetni próbálta. Nem a közelgő halála nyugtalanította, hiszen arra felkészült rég, nem is
másoké, akik most a parancsait lesték, az ő életük mit sem mozdított annak a mérlegnek a serpenyőjén, mely
arra volt hivatva, hogy e veszélyes játék pillanatnyi állását megmutassa. A keze alá rendelt irtózatos erejű
mágiák sem tették kétségessé a sikert, s ugyanúgy az esetleges balsikerre sem lehettek kihatással. Az elfek.
Ők nyugtalanították. Nem gyűlölte, és nem is szerette őket. Ellenük fordultak, hát pusztulniuk kell. Ez
egyszerű. Az zavarta, hogy ellenségeit az érzelmeik vezették; hogy döntéseikben mindig szerepet játszottak
zavaros gondolataik életről, halálról, s ha gondolkodtak is, soha nem az eszük hozta meg a döntést. A szívére
hallgat az egész faj, ez teszi kiszámíthatatlanná őket. És most is megtehetik, hogy keresztülhúzzák gondosan
kimunkált számításukat. Az, hogy ezidáig minden az aquir elmék helyes döntéseit, helyzetelemzését dicsérte,
mit sem jelentett.
Tudták, hogy ha sikerül a vén sárkányt elfogniuk, az elfek a legjobbjaikat küldik majd kiszabadításukra.
Tudták, hogy megpróbálkoznak a nyílt harccal is, és tudták, hogy mágikus védműveik nem hagyják majd
cserben őket. Nyilvánvaló volt, hogy ha meg akarják törni az aquir hajót védő varázst, szokásaik szerint kis
csapatot csempésznek majd át.
Fraien…
És itt vált bizonytalanná az egész. Miután mindent elrendeztek, az elfeken múlott, hogy úgy tegyenek,
miként azt ebben a színjátékban eltervezték számukra. Ők pedig érzelgős, meggondolatlan népek. A Sötét
Urak adják, hogy mégis az ő tervei szerint cselekedjenek! Fraien sorsa megpecsételődött, erről alighanem tud
már ő maga is. Csak a módra kell ügyelni, a színdarab jeleneteinek egymásutánjára, arra, hogy a
vezéráldozat minél fájóbb legyen az ellenfélnek, s hogy Fraien teljesítse be a vén féreg végzetét.
Csak így lesz tökéletes az előadás.

Az aquir katapulták újra munkába álltak, ám most nem tüzet, kősziklát, halált okádtak ellenfelükre.
Mágikus vésetekkel borított apró gyöngyök ezrei lapultak a hajítógépek markában, s várták, hogy az ellenfél
felé vessék őket, hogy megtalálják a rejtőző hajót, s esőfüggönyükkel lerántsák álcázatát. A gépezetek
mozgásba lendültek, az aquir vitorlás érezhetően megremegett.

-6-
 Szikrázó esőcseppek gyanánt fénylettek fel a parányi gyöngyök a kék égbolton, s zuhantak alá a hegyeket
borító erdők felé. Az első sorozat nem járt sikerrel. Odébb állították hát őket, s újabb kísérletet tettek. A
második fényes gyöngyzuhatag kék és ezüstszín vitorlákról hántotta le a varázst mintegy fél mérföld
távolságra az aquirok hajójától. Árbocok derengtek fel, akárha ködből szövődtek volna, odébb aranyozott
vágósarkantyún villant a fény.
Diadalüvöltés szállt az aquir hajóról, kéken bodorgott, akár a fáklyafüst. Nem lévén tovább értelme
titkolózni, az elfek levetették álcájukat, katapultáik fényes napokat okádtak az égre, napokat és füsttel ordító,
égő üszköt. Lángba borították az aquirok tatbástyáit. Hishíquor felemelkedett mithrill rúdjáról, s maga is
támadásba lendült.

Ahogy a padozat megremegett, Fraien rögtön tudta, miről van szó.

– Felfedték a hajót. Jó lesz sietni, ha azt akarjuk, hogy használható legyen még, mire visszaérünk…
Sietősen futottak a balra kanyarodó, lejtős folyosón, elöl a Bajnok, kezében ezüst kardja, mögötte, mint az
árnyék, Hókezű Niarn és Synanna.
A fegyverüket sem tudták megemelni, amikor a kis terembe toppantak, halálos hangorkán szakadt rájuk.
Két nagydarab aquir rejtezett a sötétben, lassan mozgó árnyékgigászok, éjszínű páncéljaik mintha éltek
volna, remegtek mocorogtak vaskos testükön. Szavaikra zöld lángokkal telt meg a terem, dübörgő hangjaik
megremegtették a falakat, elpusztították a behatolók álcáját, de más kárt nem okozhattak bennük.
Az elfek védekezése ösztönös volt, nem az agyuk, a testük irányította, csomózta pajzsokká a csontjaikból,
húsuk mélyéről feltörő szavakat. Éles kiáltásokat hallattak, szinte elvesztek a csikorgó aquir hangmágiában,
de szertetépték, elfoszlatták a sötét varázst.
Fegyvereikkel estek a hegynyi alakoknak, akik döbbenten felüvöltöttek, de az elfek ismét szétszórták a
gyilkos beszédet saját kiáltásaikkal. Némán küzdöttek tovább, csak néha üvöltött fel némelyikük, ha
fegyverét akarta megerősíteni vagy úgy vélte, rést talált ellenfele od-ból szőtt védelmén. A Bajnok járt
először sikerrel: kiáltása nyomán az egyik árnyba öltözött aquir megtorpant, lehanyatlott mérget maró kardja,
s döbbenten meredt Fraienre. Az Ezüstkard azonnal fejét vette. A másik sem húzta sokkal tovább. Niarn
zihálva leeresztette vérmocskos kardját.
– Óvjuk szavaink erejét – szólalt meg a lány, átlépve az aquir dögöt. – Még sokan lehetnek.
– Undorodom ettől a helytől – intett körbe Niarn. – Nézd a falakat! Torz és gonosz itt minden.
A távolból meghallották az ütemes dobogást, a lassú szívverést.
– Annál inkább siessünk – biccentett Fraien egy lépcső felé.

A két hajó ugyan egymás mellett siklott, de kívül a másik lőtávolán. Időről időre megpróbálkoztak egy-
egy lövéssel, de csak a hegyek erdeit fenyegették. Kormos csíkokat húztak maguk után az égre. Már nem
lángolt egyik sem, csupán fenyegetően méregették a másikat a távolból. Talán hatalmasabb mágiára
készülődtek, vagy valami jelre vártak. A sárkány a két hajó között repült, méltóságteljes köröket írva a
fellegek alá, s tehetetlen dühében időről időre méretes lángcsóvát köpött az égre.

Hátuk mögött az ordítás nem szűnt meg, de ereje már nem volt. Jórészüket a halálba küldték, ám néhány
fegyveres még a sarkukban loholt, s Niarnnak szorgosan kellett csapásait osztogatnia, ha nem akarta, hogy
megsebezzék a kapkodó fegyverek. Fraien előre figyelt, a lány néha Niarnt támogatta egy-egy halálos
szúrással, ha a szűk folyosón lehetőséget kapott rá. Sem hely, sem idő nem lévén rá, a Bajnok nem akart a
harcosokkal foglalkozni; egyetlen pillantással felmérte, hogy a többiek nélküle is boldogulnak majd, még
sújtó szavaikat sem kell az átokszülte fattyakra pazarolniuk. Csak az zavarta, hogy ellenfeleik túlerőben
voltak, s így ők határozhatták meg a harc irányát. Mintha egyre lejjebb szorították volna őket, valami sötét és
fülledt helyre.
A szívdübögés felé.
Homályos nyílás tátongott a szúk folyosó végén. Fraien belépett.
Jól sejtette: hatalmas csarnokba érkeztek. Háta mögött elhalt a csatazaj, az aquirok nem követték ide őket.
Niarn és Synanna zavartan hátrált mellé. A csarnokot homályból szőtték, csupán néhány parázsló folt
remegett a levegőben.
Jól sejtette: itt volt a nagatoruk. Egy kicsiny emelvényen jókora, mezítelen aquir terpeszkedett. Végtagjai
elvesztek a hátának simuló sötét fal üregeiben, remegő teste lassan moccant, szemei izzó zsarátnokok. Az
elfeket figyelte. Mintha maga is a fal része lett volna, tökéletesen egybeolvadt azzal. Ő volt a kormányos, az

-7-
ő szavára hallgatott a hajó. Mellette a falon torz, idegen rúnák világoltak. Soha nem látta még őket, Fraien
mégis azonnal tudta, hogy csakis ezek számítanak, ezek vetnek gátat az elfek téráthidaló mágiájának. Ha
medvetestvérét, Hishíquort s a százakat maga mellett akarja tudni, ezeket kell megsemmisítenie. Habozás
nélkül indult a nagydarab aquir felé. Az védtelenül, kiszolgáltatottan bámult rá. Fraiennek önkéntelenül is a
saját nagatoruk jutott eszébe róla.
– Itt vagy hát – dörrent a hang a háta mögött. Ezüstkard döbbenten fordult meg.
Egy sárkány hangját hallotta.

A két hajó, mintha elunta volna a várakozást, kissé közelebb sodródott egymáshoz, de lőtávolon kívül
maradt. Az elfek a fedélköz nagy csarnokaiban gyülekeztek, szikrázó pentagrammák előtt, vértjeiken az
ablaknyílásokon beszivárgó fény járt ezüsttáncot. Sennagrier és medvetestvérei izgatottan mormogtak, s
megerősítették arcukra festett jeleiket. Harcra, jó harcra készülődtek. Önkéntelenül fakadtak dalra: egy kis
csoport fogott bele, ám mind többen kapcsolódtak a torokhangú kántáláshoz, a daries-chyennek harci
dalához. Feszült arcukra az összpontosítás vont barázdát, hatalmas mellkasukat teleszívva bömbölték a
bátorság és hősiesség szellemeit szólító éneket. Az elfek tisztelettudóan hallgattak, s fél szemmel a
pentagrammákat figyelték, várták, hogy felragyogjanak, hogy vonalaik mentén a mennyezetig csapjon a
mágiából vont fény, hogy a mentálsíkon felhangozzék a csak számukra hallható parancs: „Indulás!”

Nem sárkány volt. Egy aquir szólt hozzá, magas, jól megtermett lény. Homlokáról vékony csápok
sarjadtak, széles szája redőkbe szakadt, szinte magába gyűrődött, köpönyege – vagy szárnya – a háta mögött
lebegett. Nem nevezte meg magát, az elfek mégis látták, hogy nagyúrral van dolguk. Egész lényéből ez
sütött, ez világított feléjük. Mögötte égbenyúló árnyék a trónszéke.
– Megbocsáss, hogy atyáid nyelvét nem veszem a számra, az enyémben amúgy sem lelnéd sok örömödet.
Ki kell békülnöd szövetségeseitek beszédével, ha ugyan érted.
Fraien csak bólintott.
– Már vártalak, Ezüstkard Fraien, el sem tudod képzelni, mennyire. Kudarc és dicsőség számunkra ez a
pillanat. Egyik neked, másik nekem.
– Ne feledd, aquir, hárman vagyunk.
Talán mosoly volt az, ami a holt ajkakon felvillant.
– Ha te így akarod…
Kettőt ordított. Kőomlás volt a hangja, sziklazuhatag, kráterokádta láva. Synanna a falnak tántorodott,
orrából, füléből vér zubogott minden irányba; halk próbálkozása, hogy ellenálljon a hatalomszónak, véres
recsegésbe fulladt. Niarn erősebb volt, csupán tízlépésnyit röpült a láthatatlan csapás nyomán, s döngve
vágódott a falnak. Saját hatalma védte meg a pusztulástól. Fraien moccanni képtelenül bámulta a jelenetet.
– Ez szép volt, kicsiny elf – dünnyögte a feltápászkodó Niarnnak a nagyúr, és következő szavával véres
salakká morzsolta. Egykedvűen fordult a dühtől remegő Fraienhez. – Meggyöngültem, egy szavad sem lehet.
El sem tudod képzelni, mennyi gondot okoztál, míg sikerült ezt a találkát illőn megszerveznem.
– Bármit is gondolsz, bármi szörnyűséget is teszel, nem győzhetsz! Ha nem én, hát mások jönnek majd,
vésd eszedbe szavaimat! – Fraien az emelvény felé indult, szemét a dölyfös aquiron tartva. Kardja a
mezítelen kormányossal nézett farkasszemet.
– Elhibázott minden mozdulatod – csikorgott a sárkánybeszéd. – Add fel a harcot! Láthatod, nem
győzhetsz felettünk. Megtapasztalhattad hatalmunkat. Szövetséget ajánlok, s megtehetem, hisz magadrangú
vagyok az enyéim között. Barátságot kínálok, Ezüstkard. Ha most hibázol, mindent tönkretehetsz!
– Hiába próbálsz időt nyerni, aquir, hiába fűzöd egymásba hazug szavadat! – Fraien a gonoszul csavarodó
rúnák felé lépett, és lecsapott. A hajót kormányzó lény tehetetlenül figyelte. Az ezüstkard milliom szikrára
repesztette a szörnyű jelet…
Remegés. Hosszú és bizonytalan. …majd a másikat…
Hajósóhaj. Elpattanó kötések, sikoltva tomboló erők szava.
…és a következőt.
Égmoraj. Utolsót dobbanó szív. Az elf lihegve fordult az aquir felé.
– Engem a halálba taszíthatsz, de hű harcosaim méltó bosszút vesznek majd értem.
A nagyúr nevetett. Hangjára vékonyka lángok gyúltak szerte a teremben, ködös fénybe vonták a
rángatózó padlót.
– Megtetted, Fraien, pedig féltem tőle, hogy elrontod kedvenc színjátékomat. A Sötét Urakra mondom,
megtetted!

-8-
 A Bajnok mögött meghasadt a valóság. Sennagrier katonái rontottak elő félelmetes harci üvöltéssel,
festett arcuk megannyi démoni maszk. Tombolt körülöttük a terem, megrándultak, alakjukat vesztették
maguk a falak is. Az aquir nevetve bámult az elbizonytalanodó harcosokra.
– Squírt kerested, hát megtaláltad Fraien – köpte felé a szavakat. Az elf döbbenten meredt rá. Mindent
értett. – A kötéseket feloldottad, Bajnok.
Fraien kiáltásai szertetépték a levegőben táncoló lángokat. Felizzó kardját a magasba emelve rontott a
páncélos alakra.
– Urria! – üvöltötte az aquir diadalmas arcába, a mélyen ülő szemekbe, a mocorgó csáphalmaz közepébe
minden dühét. Háta mögött berobbant a terembe Hishíquor. A kegyetlen csapásokat osztó bajnok felett
pusztító bűvigét ordított az aquirra. Sard lehanyatlott. Körötte mintha megelevenedtek volna a falak, vér
ömlött a mennyezetből.
– Vissza! – ordította az egyre özönlőknek Fraien, noha ő tudta a legjobban, hogy minden hiába már.

Az aquir hajó oldalra dőlt, megremegett. Vitorlái megfakultak, árbocai elbizonytalanodó foltokká
hullottak. Hol a hajótest volt, most lassan ébredő, óriási alak hányta-vetette magát a benne tomboló kíntól. A
kék vitorlák lassan szárnyakká lettek, a roppant bordákra pikkely sarjadt. A bizonytalan körvonalú
orrbástyák fölött lángoszlopot tépett meg a szél, a lassan visszaváltozó, haldokló sárkányvezér mérhetetlen
fájdalmának tűzből gyúrt zászlaját.
Alig élt már, amikor zuhanni kezdett. Nyoma sem volt akkor már az aquir hajónak, csak Squír volt ott, a
börtönétől megszabadult, a túlvilág kárpitjába kapaszkodó őssárkány. Az elf hajó legénysége döbbent
csendben nézte a zuhanást. A katapulták megmeredtek, lángoló terhük füstjét felkapta a szél, s elvegyítette a
sárkány tüzének kormával.
Már halott volt, amikor becsapódott, és hegyoldalnyi erdőt rántott magával a pusztulásba a földeken, hol
egykor majd a Kos országa elterül.

-9-
 RAOUL RENIER

KRÁNI KRÓNIKA
Sokféle hazug és téves szóbeszéd járja Ynev emberlakta vidékein a kráni
fejvadász-klánokról. Egyesek vérivó szörnyeknek vélik őket, akik emberi mivoltuk
utolsó maradványait is rég maguk mögött hagyták már; mások azt hiszik róluk,
csupa szoborszép, atlétatermetű harcost számlálnak, akik csupán megszokásból
gonoszak, mert ezt diktálják hazájuk hagyományai. Rebesgetik, egyéb dolguk
sincsen, mint hogy folyton beleártsák magukat a külvilágban folyó eseményekbe,
kalandozókkal és koronás főkkel perlekedjenek, kifürkészhetetlen uraik akaratát
követve. Mindezen következtetéseket általában a hírhedt Anat-Akhan történetéből
vonják le, amely nevezetes árulását megelőzően a jelentéktelenebb határvidéki
klánok közé tartozott.
Valójában a kráni fejvadászokat roppant kevéssé érdekli mindaz, ami a
birodalom határain kívül történik, és szerfelett ritka közöttük az olyan, aki
külvilági mércével mérve szépnek volna nevezhető. Ami pedig azt a vádat illeti,
hogy vérivó szörnyetegek lennének – nos, nem azok.
Amint az az alábbi elbeszélésből is kiderül: rosszabbak annál…

Nézd, íme itt van ő, akit már gyermekkorában oltárom papjává fogadtam. Ő az, aki kedvencem lett.
Félrevezettem és elámítottam őt, elloptam az égtől fiatal szívét – a magam számára. Én tettem őt
bálványimádóvá, én tettem, hogy epedő vágyakozással imádja a férgeket, a sír férgeit odalent. Szent lett
számára a sír, édes a sötétje, szent a rothadás a mélyén. Édes, drága nővérem, Sóhajok Anyja, neked
neveltem ezt az ifjú bálványimádót. Szorítsd hát a szívedre, s te neveld tovább rettenetes nővérünk
szolgálatára. Te pedig, romlást hozó testvére, te, aki csábítasz s gyűlölködsz, vedd magadhoz őt középső
nővérünktől. Hatalmad pálcáját nyugtasd fején. Ne engedj asszonyt soha közelébe, ne hagyd, hogy női
gyengédség enyhítse körülötte a sötétet. Űzd el zsenge reményeit, hervaszd el számára a részvétet, a
szerelmet, szárítsd ki könnyei forrását, sújtsd őt olyan átokkal, amilyennel csak te sújthatod. Így égjen ki
belőle minden salak, így láthassa majd meg, ami nem arra való, hogy lássák, iszonyatos látványokban
legyen része, titkokban, melyekről nem ejthet szót a száj. Hadd ismerjen meg ősi igazságokat, szomorú
igazságokat, hatalmas igazságokat, félelmetes igazságokat. Hadd legyen még halála előtt része a
feltámadásban. Így teljesítsük Istentől kapott feladatunkat. Gyötörjük szívét szüntelenül, hogy lehetőségeinek
legvégső határáig csigázzuk szellemét.
Thomas de Quincey: Suspiria de profundis

Hideg szél süvített a láthatáron feketéllő bércek felől, ólomszín fellegeket kergetett az alacsony égbolton,
s hűvösen szemerkélő esővel terítette be a rendház kőcsupasz udvarát. Vyergas egymaga állt a hatszögletűre
csiszolt bazaltlapokon, tekintete a roppant kapuszárnyakat egybereteszelő gerendavason pihent. Byzonbőr
csizmáján és durva daróctunikáján kívül csupán egy dísztelen, sötét köpönyeget viselt; a csuklya árnyékadó
szövetét mélyen a homlokába húzta. A körülötte szitáló nedvesség átjárta öltözékét, nyirkos ujjakkal
cirógatta végig a testét, egész a csontjáig hatolt. A rúnákkal vésett ezüstpók, mely nyolc vékony
lábnyúlvánnyal gyökerezett üres szemgödrében, hidegnek és halottnak érzett, nyilalló sajgás állott tőle a bal
arcába. Lehunyta jobb szemét – a másikat, az épet –, és mélyet lélegzett a csípős, tufaszagú levegőből.
Vendégeink a kapu előtt várakoznak, vert visszhangot elméjében a comtur szava.
Van idejük. Várhatnak.

- 10 -
 Vyergas rövid tűnődés után hátravetette fejéről a kámzsát. Ez a tartomány nem szűkölködött olyan
szerzetekben, akik jobbnak látták óvó lepel mögé rejteni vonásaikat; odakint, a barbár külvilágban talán
riadalmat keltenének ezzel, itt azonban senki nem törődött velük. Vyergasnak nem volt szüksége a csuklya
árnyékára hozzá, hogy félelmetes látványt nyújtson; darabos arcát forradások rútították, roppant állkapcsán
acélszürke bozótként burjánzott az elvadult szakáll, a sajgó ezüstpók hátborzongató kontrasztot alkotott
sárgán villogó jobb szemével.
Következő lépésként megoldotta a köpönyeg övét, és kétfelé csapta szárnyait. Azt akarta, hogy az
érkezők lássák: nincs nála fegyver. Ezzel nem békés szándékát kívánta kimutatni; az ő mesterségében a
békés szándék vétkes gyöngeség volt, vállalása kudarc, büntetése halál. Vyergas számára saját testvérein és
nővérein kívül a világon mindenki ellenségnek számított; legfeljebb egyesekkel hamarabb kerül sor az
összecsapásra, mint másokkal. Nem; ahogy mozdult, ahogy állt, ahogy viselte magát, azzal egészen más
céljai voltak.
Aki elég vakmerő ahhoz, hogy egymaga, fegyvertelenül, minden tiszteletadást mellőzve fogadja a
Ly'Shematenel ház fiúörökösének látogatását, az vagy nagyon biztos lehet a dolgában, vagy nagyon ostoba.
Vyergast utoljára tizenkét éves korában nézték ostobának, Rah Gul városában; a végzetes hibát egy
tagbaszakadt, közismerten ferdehajlamú selyemfiú követte el. Utóbb rádöbbent tévedésére, ám ekkor már
késő volt; a melléig sem érő rabszolgasuhanc, akit éjszakai szórakozásra szemelt ki magának, puszta kézzel
tépte le mindkét heréjét. Vyergas tehát jó okkal feltételezhette, hogy a rendház vendégei nem együgyűséget,
hanem öntudatos magabiztosságot fognak sejdíteni az arcátlanul merész fogadtatás mögött. Márpedig az
efféle önbizalomnak többnyire olyan alapja van, amit jobb nem bolygatni, nehogy váratlan kellemetlenség
kerekedjen belőle.
A zömök, szakállas férfi természetesen nem volt sem magányos, sem fegyvertelen, bármit is sugallt a
látszat. A belső udvart körülvevő bazaltbástyák lőrései mögött felajzott íjú saggitorok rejtőztek, ferdén vágott
szemük figyelmét a legapróbb változás, az árnyékok mégoly csekély átrendeződése sem kerülte el. A
kövezeten meggyűlő esővíz olajos ízét állábaikat nyújtogatva kóstolgatták a tócsák alján lapuló bannarák;
csak a rend méregmesterének parancsoló igéjére vártak, hogy kiemelkedjenek rejtekhelyükről, s a
betolakodókra vessék magukat. A Vyergas védelmére kirendelt három messor légies alakja az étkezőház első
ablaksorának magasságában lebegett; ha úgy hozza a szükség, bármikor anyagiasulhatnak, s munkára
foghatják páros pengéiket.
A comtur elegendőnek ítélt ennyi óvintézkedést, hiszen a rend – legalábbis pillanatnyilag – a barátai
között tartotta számon a Ly'Shematenel házat.
Fáznak és éhesek. Csekély türelmű népség, bármilyen is a hírük, kezdenek dühösek lenni.
Vyergas sötéten elmosolyodott a comtur szavaira. Egyáltalán nem kedvelte a Hét Völgy és a Hét Domb
Házait, bár a Birodalom kiismerhetetlenül kusza politikája időről időre szövetségbe kényszerítette velük a
rendet. Egyszer, még sequator korában, követségbe küldték hozzájuk; sohasem feledte el a megaláztatásokat,
melyek akkor a Könnyűléptű Nép részéről érték. S a vidék is, ahol szállásaikat tartották, túl fülledt volt
Vyergas ízlésének, túl eleven. Önkéntelenül megborzongott, valahányszor a századéves feketetölgyek ágairól
lógó nyirkos mohaleplek végigsúrolták a vállát, fejét; s bár nem mutatta, mindig észrevette a vendéglátói
arcán átsuhanó gúnymosolyt. Most kurta hálaimát küldött a Kosfejes Úrhoz, amiért visszaadhatja nekik a
kölcsönt; az ő fajtáját a Birodalom nem megbocsátásra, hanem megtorlásra nevelte.
Három órája váratod már őket odakint, dörrent tudatába a comtur szellemhangja. Elég legyen!
A zömök férfi összerezzent, engedelmesen meghajtotta fejét. Ra urdath san uthmor ahen; aggun hara'het
shaka'thorr, küldte gondolatban comturja felé az ősi kiengesztelő formulát. Vérem és velőm a tiéd; tégy vele
belátásod szerint!
Válasz nem jött, tehát hibája ellenére érdemesnek találtatott rá, hogy tovább éljen. Vyergas hálás volt
ezért a mesterének, nem mintha egy pillanatig is habozott volna, ha utasítást kap tőle a szertartásos
torokmetszésre, de égette a kíváncsiság, vajon mi vehette rá a Könnyűléptű Népet, hogy feladják gőgös
elzárkózásukat. Ezen a kérdésen tűnődött immáron harmadik órája, s mert gondolatait abban a kényelmes,
nyugodt iramban öltötte egymásba, amelyet szántóvető őseitől kapott örökül, a vélhető választól még mindig
messze járt. Időre volt szüksége, legalább egy kevésre még. Nem baj. Megoldható.
Teleszívta tüdejét a bazaltköves udvar hűs levegőjével. A szemerkélő eső mindent átható illatába más,
haloványabb, nehezen meghatározható szagok keveredtek. Vyergas gondosan szétválogatta és osztályozta
őket. Füst. Tufa. Veríték. Ázott bőr. Spórákat vedlő nyirokmoha. Az étkezőház homlokzata felől áporodott,
hideg rothadás.
Az idő folyása lomha-fáradttá vált, elbizonytalanodott. A levegőben porló esősziporkák álomszerű
lassúsággal lebegtek a bazaltlapok felé. Tompa; elnyújtott, pincemély gongszó vert kongó ekhókat Vyergas
fülében: a szíve dobbanása.

- 11 -
 Elégedetten tért vissza gondolataihoz.

Nem túl gyakran fordult elő, hogy a Könnyűléptű Nép szófukar, zárkózott harcosai – ellenségeik, akik
többnyire korai halált haltak, Ranagol erdészeinek és lovászainak csúfolták őket – kívülállók segítségét
kérjék ügyes-bajos dolgaikban. Ha nehézségeik támadtak, általában maguk is elboldogultak velük; a Szabad
Rendeket mélységesen lenézték, kérészéletű korcsok bárgyú szervezkedésének tartották, s büszkeségük még
akkor sem engedte meg nekik az idegenekkel való szövetkezést, ha az életük forgott kockán.
Vyergas egyetlen olyan okot tudott elképzelni, ami esetleg rábírhatja a Ly'Shematenel házat, hogy az ő
támogatásukat keresse: a Könnyűléptű Népnek az Ősök egyikével támadt viszálya. Öregségtől megrokkant,
köszvény-sorvasztotta mentora szerint – húsz esztendeje sírjában pihen már – ez a két faj már
évtízezredekkel azelőtt gyilkos háborúkat vívott egymással, hogy Krán földjét először emberi láb illette
volna. Az Ősök – okította a növendékeket a reszketeg aggastyán, aki valaha, sötétebb és véresebb időkben,
életek kioltója és sebek osztogatója volt –, igen, az Ősök vénebbek a Tizenhármaknál, talán még magánál a
Kosfejes Úrnál is; ami pedig a Hét Völgy és a Hét Domb Házait illeti, ők csaknem egykorúak velük. A
végzet különös fintora, hogy végül, annyi öldöklés és gyűlölet után, a két esküdt ellenség egyazon táborba
kényszerült. Igaz, rebesgetik, hogy valahol a Birodalmon kívül a Könnyűléptű Népnek élnek olyan rokonai
is, akik nem ismerik el a Tizenhármak főségét, és elutasítják a Kosfejes Úr kegyeit; ez azonban minden
bizonnyal üres szóbeszéd, hiszen a legostobább nayan is tudja; hogy a Birodalom határain túl mindenütt a
legsötétebb káosz és barbárság uralkodik. Vyergas úgy hallotta, már a Külső Tartományok is épp elég vadak
és civilizálatlanok. Saját tapasztalatból nem meríthetett; sokfelé megfordult már vadászatai során, rendbéli
testvérei világlátott embernek tartották, ám Fray-Grimonarnál messzebb sohasem vetődött – és se teste, se
lelke nem kívánta még egyszer átélni az ott tapasztaltakat.
Az Ősök… Ha a Ly'Shematenel ház valóban velük akaszkodott össze, gazdagon meg kell adnia a rendnek
a segítség árát, vérben és vasban, fában és fémben, húsban és halálban. Vyergas nem volt bolond, nyitott
szemmel járt a világban. A Birodalmat elvben a Tizenhármak kormányozzák, a Kosfejes Úr földre szállott
helytartóiként: ők nevezik ki a tartományok élére a consularokat; ők hajtják be atyjuk rendelésére az
évszakonkénti haláladót; ők hirdetik ki s igazítják a változó időkhöz a hitszegést s a becstelenséget büntető
vértörvényeket; ők veszik fel a harcot a határokon túlról olykor-olykor betörő barbár hordákkal; és utána
persze ők vezetnek megtorló hadjáratokat a külvilági vadak primitív törzsei ellen. Rangjukat, előjogaikat
senki nem vitatja, csakhogy, amint azt az öreg mentor mondotta volt, az Ősök vénebbek náluk. Amikor a
Tizenhármak megérkeztek Kránba, őket már itt találták. Egyesek közülük fejet hajtottak és behódoltak,
mások ellenszegültek a Kosfejes Úr akaratának, s istenkáromló vakmerőségükért elnyerték méltó
büntetésüket: Olyanok is akadtak azonban – s hozzá nem is kevesen –, akik tudomást sem vettek a
Tizenhármak jöveteléről, a Birodalom megalapításáról. A Kosfejes Úr szent szózatát megértették és lelkükbe
fogadták, hívéül szegődtek és véráldozattal tisztelegtek neki; gyermekeivel azonban nem törődtek, mert
legalább olyan hatalmasok voltak, mint ők, ha ugyan nem hatalmasabbak. Ranagol Égi Honában otthonra
lelnek majd ezek az Ősök is, mert vallják és hirdetik az egy igaz hitet; ám földi birodalmán kívül maradtak,
megőrizték saját törvényeiket, szokásaikat, s mindenben a maguk akarata vezérli őket. Viselt dolgaikba még
a Tizenhármak is óvakodnak beleszólni, a consularok parancsa pedig annyit számít csupán nekik, mint
szélviharnak az ellenébe szegülő szalmaszál.
Meglehet, hogy a Könnyűléptű Népnek e hatalmak valamelyikével támadt összetűzése, vagy ami még
valószínűbb, felújítottak egy ezredévek óta lappangó viszályt. A Ly'Shematenel ház ereje persze nem
mérhető az Ősökéhez, ám az a törzsök, amiből az ő fajtájuk sarjadt, nem annyira vén még, hajtásai frissebbek
és számosabbak. Ők sokan vannak, s társakat és szövetségeseket kereshetnek maguknak a Birodalom többi
alattvalója között; az Ősök ezzel szemben magányos remeték, szinte minden kapcsolatukat elvesztették a
halandó világgal. Konokul kapaszkodnak az életbe, noha rég belefáradtak már, lelkük sötétbe borult és
megkeseredett a végtelenbe nyúló korszakok során. Ráadásul ősrégi sérelmek és vérbosszúk osztják meg
őket, még a Birodalom alapítását megelőző időkből. Gyilkos háborúkat viselnek egymás ellen, akárcsak a
Szabad Rendek, a Káosz-szekták vagy a Könnyűléptű Nép nemesi házai; csak éppen bennük túlságosan
mélyen fészkel a gyűlölet fekélye, egyetlen percre sem képesek megfeledkezni róla, hogy szövetségre
lépjenek valami külső veszedelemmel szemben. Így aztán számuk évszázadról évszázadra apad; idővel mind
kirostálódik majd az ocsú, s csupán a legkülönbek és legnemesebbek maradnak meg közülük, az egyetlen
igaz istenség, minden szférák és síkok fejedelme, a Kosfejes Nagyúr akarata szerint.
Ki lehet az vajon, aki ellen a Ly'Shematenel ház szövetségeseket toboroz? Vyergas a homlokát ráncolta,
ahogy megpróbálta felidézni magában mindazt, amit az Ősök nagyjairól és vezéreiről tanult. Lelki szeme
előtt megképzett a bazalttal kövezett refektórium, ahol növendék korában az ősz mentor hajnalokba nyúló

- 12 -
előadásait hallgatta. Tisztán látta a hajlott hátú, köszvényes öregembert, amint botjára támaszkodva fel-alá
sétál a félhomályos teremben; lépteiben még föl-fölrémlik néhány futó pillanatra a hajdanvolt fürgeség
emlékezete. Baloldalán a zöld foszforral felvázolt pentagramma, amit a növendékeknek egyelőre tilalmas öt
lépésnél jobban megközelíteni, kézlevágás terhe mellett; jobboldalán a kosfejes oltárkő, amin mindennap
pontban Éjközépkor könyörgő emberáldozatot mutatnak be a Hatalmas Ranagolnak, hogy világosítsa meg a
választott ifjak elméjét, s keményítse meg szívüket az esendőség gonosz kísértésével szemben. Az ötvenedik
évét taposó aggastyán eleven legenda volt számukra, az Árnyfivérekkel és az Ahan 'NataKhannal vívott
győztes háborúk bálványozott hőse. Reszketeg, el-elcsukló hangon beszélt, alig három hónapja volt már
hátra akkor az életből. Ám szavaiban mégis a hatalom delejes dallama vibrált, ahogy sorra néven nevezte az
Ősök legfélelmetesebbjeit. A Csontlovagot, Káosz-Metha kegyeltjét, aki élettel büntet és halállal kegyelmez;
a Vakon Látót, aki a külvilágban vándorol, s egy kései és korcs istenség ivadékának adja ki magát; a
Könnytelen Öreget, Sramsass-Daqkín fejedelmét, akinek oltára a Feneketlen Kút, s varázserővel ruházza föl
mindazon apák gyermekeit, akik öngyilkosok lesznek a tiszteletére; a Leples Asszonyt, akit a Kosfejes Úr
párjául választott egy időre, s ő Krilehort és Uroyahaast szülte neki; a Suttogót, aki százezer éve alszik a
hegyek gyökerénél, s álmában a sötétség szellemével beszélget; a Sápadt Angyalt, aki jótétáldásával
ajándékozza meg a halvaszületett kisdedeket; a Ködbenézőt, aki elorozza a halandók lelkét, s helyette lidérc-
szívet fuvall a kebelükbe; az Akasztott Királyt; a Fekete Forrás őrét, akinek hideg cirógatása meddővé
szikkasztja a nőket, magtalanná a férfiakat; az Opálhajóst, aki az óidőkben lebűvölte az égről a harmadik
holdat; a Lánggal Égő Szüzet; akinek mosolya szerelemre gyújtja a démonok szívét; csókjától pedig mennyei
gyönyörök közepette szenvednek ki minden nép s faj hímjei; a Fények Kioltóját, akit Ranagol maga mellé
emelt az Égi Honba, s azóta Káosz-Buulzaab néven hódolnak neki…
Vyergas sokat tudott az Ősökről, lényegesen többet, mint Kránban a közemberek. Ennek persze jó oka
volt, hiszen a tudás hatalom, s drágán megszerzett hatalmát senki nem osztja meg szívesen másokkal. Ámde
Vyergas maga is az Ősök sokadízigleni ivadéka volt; persze nem azoké, akiknek a nevét áhítattal ízlelgette
annak idején a refektórium félhomályában, hanem egy náluknál csekélyebb, rég feledésbe merült vérvonalé.
Családfáját – akárcsak a Birodalom legtöbb közrendűnek született alattvalója – ő sem tudta három
nemzedéknél messzebbre visszavezetni; az emlékezet gyarló jószág, s a szolgasorban sínylődő milliók
leszármazását senki nem véli érdemesnek számon tartani. Pedig ez a fáradság is kifizetődik olykor; Vyergas
például egyszerű szántóvetők gyermeke volt, a kilencedik vagy a tizedik, pontosan már ő maga sem
emlékezett rá. Hosszú éveken keresztül tengődött szüleivel és testvéreivel az éhhalál szélén; arcuk
verejtékével öntözték a rossz, savanyú földet, hogy kicsikarják belőle azt a kevéske termést, ami – a
helytartói dézsma lerovása után – olykor elegendő volt a sok éhes száj táplálására, ám legtöbbször nem. A
testvérei közül egyesek éhen pusztultak, másokat kisorsoltak a birodalmi haláladóba; az apjának lobot kapott
a tüdeje egy különösen hideg, esős őszi aratáskor; az anyját a gyermekágyi láz vitte el, miután megszülte
legfiatalabb húgát, egy vízfejű, idióta kislányt, aki maga is csak három napot élt. Aztán a család maradéka
odaveszett egy helyi klánháborúban, amely csaknem az egész tartományt romlásba döntötte; a zűrzavaron
úrrá lenni nem tudó consularnak, miután méltatlannak bizonyult a Kosfejes Úr bizalmára, a Tizenhármak
kegyesen engedélyezték az önkéntes máglyahalált.
Vyergas azonban életben maradt, mert vad volt és szívós, akár a hegyi görény. Kilencévesen gyilkolt
először, a Mal Vatchlak mocsarakban bujdokolva, élelemért; kannibállá később, a győztes klán
fogolytáborában vált, ugyanezen okból. Innen egy kőfejtőbe került, ahol csakhamar kiemelték a többiek
közül, mert bestiális dührohamában átharapta az egyik felvigyázó torkát, aki kétszerte nagyobb volt nála.
Rah Gul városában egy gazdag lanista – független vállalkozó, aki hivatásos viadorokból álló
rabszolgaistállót tart fenn – ígéretes növendéket látott a vad suhancban, s jelentős összeget fektetett
megvásárlásába és fegyveres kiképzésébe. Vyergas azonban sohasem lépett az aréna porondjára; az újonc
viadorokat ugyanis nemcsak a fizetőközönség kiváltságosai szemrevételezték, hanem más, sokkal
céltudatosabb személyek is, akiket csöppet sem érdekeltek a tétösszegek és az esélyarányok. Káosz-Vulak
havának egy kellemesen langyos estéjén alacsony, mosolygós, keskeny vállú idegen kereste föl házában a
lanistát, és felmutatott neki egy bizonyos pecsétet. A házigazda elkövette azt a hibát, hogy pénzt és kárpótlást
emlegetett, másnap holtan találták a vízipipa-szobájában, a segítségére siető öt testőr-viadorral együtt.
Vyergas virradatra már félnapi járóföldre volt Rah Gultól, és nem is látta viszont a várost, csak tizennyolc
esztendővel később, egyetlen kurta éjszakára. Ekkor már morteli rangot viselt, s rövidre fogta látogatását;
csupán néhány percre tért be egy túlságosan beszédes démonidéző palotájába, aki úgy vélte, elég hatalmas
hozzá, hogy eleressze a füle mellett egy tekintélyes szervezet jó szándékú figyelmeztetéseit.
Származásának titka őt magát lepte meg leginkább; álmában sem jutott volna eszébe a gondolat, hogy
valamikor rég, a múlt homályba vesző messzeségében, akadt valaki az ősei között, aki ahhoz ugyan eléggé
emberi volt, hogy életképes utódot nemzzen egy halandó asszonynak, ahhoz azonban már túlságosan idegen,

- 13 -
hogy kései leszármazottai a szó szűkebb értelmében vett embernek legyenek tekinthetők. A Vyergashoz
hasonlók legtöbbje részben vagy egészben anyai ágról örökölte az ősi vért, ezért képességeik csekélyebbek
voltak, hatalmuk korlátozottabb. Az ő esetében azonban úgy tűnt, a titkos örökség megszakítatlanul szállt
apáról fiúra, kisiklások és elágazások nélkül, csaknem háromszáz nemzedéken át. Az asszonyoknak
mindvégig csak a befogadó s a továbbadó szerepe jutott; egyetlenegyszer sem fordult elő, hogy ne legyen a
családban legalább egy fiúgyermek, aki töretlenül továbbviszi az ősi vérvonalat. Páratlan véletlen volt ez,
már-már a csodával határos; ha védettebb, rendezettebb életet él, a tartományokat járó fürkészek hamarabb
felfigyelnek rá, s minden bizonnyal háború tört volna ki birtoklásáért a vadásztestvériségek között. A
mosolygós, keskeny vállú férfi, aki elrabolta Rah Gulból, a Fekete Özvegy Rend – ősi nevükön a
Khat'ul'Naathum – szerződéses toborzója volt; még csak nem is teljes jogú testvér, ám ahhoz bőven
elegendő, hogy elbánjon a lanistával és öt viadorával. Mindezt persze Vyergas csupán jóval később tudta
meg; a bizalmat, a beavatást előbb ki kellett érdemelnie, a rend titkos nevét pedig – melyet kizárólag
bizonyos ősrégi rítusok elvégzése után, a legnagyobb elővigyázatosság mellett volt szabad fennhangon
kiejteni – csak tíz év múlva árulták el neki.
Kezdetben hitte is, nem is, amit a származásáról mondtak neki. Gyorsan és fájdalmasan tanulta meg, hogy
a teljes rangú testvérek szavát nem vonhatja kétségbe; ám a néma kételkedés jogát nem vehették el tőle, az
ott fészkelt benne kiirthatatlanul, a kegyetlen, küzdelmes gyermekévek hagyatékaként. Végül a
kézzelfogható bizonyítékok győzték meg fokról fokra, apródonként. Sikerült megtanulnia az Ősök nyelvét,
bár csak a legromlottabb, alsóbbrendű dialektust, és azt is iszonyú gyötrelmek árán. Növendéktársainak
zöme még eddig sem jutott; a szavak égették a torkukat, marták a nyelvüket, görcsbe rántották a beleiket.
A bölcsebbek hamar belátták, hogy hiába is próbálkoznának, és idejében felhagytak a hasztalan
küszködéssel. Másoknak későn jött a felismerés, ezek borzalmas kínok között pusztultak el. A legtöbbjükkel
szívroham végzett, de akadtak páran, akiknek az agyukban pattantak meg az erek. Annak a lánynak, aki
először osztotta meg az ágyát Vyergasszal, egy szép napon orrán-száján dőlni kezdett a vér, és a rend
boncmesterének minden tudománya kevésnek bizonyult az elállításához.
Harminckét újoncból öten birkóztak meg a nyelvvel, tizennégyen belehaltak, a többi feladta. A vén
mentor elégedett volt az eredménnyel, rosszabb arányra számított. Valamennyi növendékének az ereiben
folyt egy kevés az Ősök véréből, ám csak ebben az ötben elég sűrűn ahhoz, hogy keserves munkával
újratanulják, amit távoli elődeik elfelejtettek. A beszéd persze nekik is fájt, Vyergas a kínok kínját állta ki
minden egyes szó kiejtésekor, s a teljes mondatokig sohasem jutott el. Mégis folyton-folyvást gyötörte, űzte,
hajtotta magát, olykor végkimerülésig vagy éppen ájulásig. Mert az Ősök nyelvében pusztító, zabolátlan erők
rejlettek, a világ sarjúkorának szunnyadó energiái. Hatalomigéi ellen nem volt védekezés, szökőárként
sodorták el a mentális gátakat, pálcikaként roppantották össze a mágikus védműveket. Menekülésre, netán
szembeszegülésre csak azok gondolhattak, akik maguk is az Ősökig vezethették vissza a származásukat.
Ezért szomjazta Vyergas oly csillapíthatatlan mohósággal az elfeledett tudományt. Sihederkora keserű
leckéiből korán megtanulta, hogy az egyetlen egyetemleges érték a hatalom, mivel minden körülményék
között magában hordozza saját önigazolását. A Kosfejes Úr tanítása volt ez, képmutatástól mentes, bölcsen
belátó. Vyergasnak, a bujdosónak, a rabszolgának, az arénába szánt viadornak sem papokra, sem szent
könyvekre nem volt szüksége hozzá, hogy elfogadja és magáévá tegye.
Ötük közül ő volt a legjobb, s ezt kezdettől fogva éreztette a másik néggyel. Társai hígabb vért örököltek
messzi elődeiktől, többet kínlódtak az Ősi Nyelv szavaival, keményebben megszenvedtek minden egyes
hatalomigéért. Egyikük meg is rekedt a vásári szemfényvesztők szintjén, olcsó bűvészmutatványokból állt az
egész tudománya; egy másik túlerőltette magát az első küldetésén, s bevérzett a tüdeje, mielőtt végezhetett
volna a kijelölt személlyel. Az új mentor számára szörnyű csalódást jelentett a kudarca; nevét kihúzták a
rend évkönyveiből, fegyvereit összetörve a Sel sebes vizébe dobták, emlékezetét örök időkre eltörölték.
Így hát végül hárman maradtak, akik becsülettel letudták sequatorként az előírásos tíz évet, majd felvételt
nyertek a rend következő fokozatába, a rettegett hírű mortelek kiváltságos sorai közé. Megbízatás
megbízatást követett; szövetségek köttettek; ármányok szövődtek; az árulás mételyét is megtapasztalták
néhányszor, egy ízben a renden belülről nyújtotta ki feléjük mérgező csápjait. Az idősebb testvérek sorra
kidőltek mellőlük – kivel fegyver végzett, kivel méreg, kivel a tulajdon mágiája –, vagy előreléptek a
legrangosabb kasztba, a comturokéba. Végigharcoltak három vadászháborút, kettőt megnyertek, egyet
elvesztettek. Boszorkányszövetségekkel, Káosz-szektákkal, titkos méregkeverő társaságokkal viszálykodtak,
s a Kosfejes Úr gyakrabban mosolygott rájuk, mint ellenségeikre. Meggyilkoltak temérdek birodalmi
hivatalnokot és két consulart; felprédáltak néhány tartományt; magukra vonták, majd másra terelték a
félelmetes Shien-Gorr klán haragját. Ahogy erejükből tellett, igyekeztek Ranagol tanításai szerint élni; s ha
meg is botlottak olykor, nem váltak szégyenére istenüknek.
Vyergas túlélte hajdani növendéktársait – egyikük a Holdralépőkkel vívott háborúban esett el, a másikkal

- 14 -
egy bannara-mester eleven mérge végzett –, s idővel ő lett a rangidős a mortelek között. Az évek felette sem
múltak el nyomtalanul; haja, szakálla megszürkült, viharvert arcán megszaporodtak a ráncok, szívét egyre
jobban megviselték a nap mint nap szedett ajzószerek. A szemét az Ősök Tudománya miatt vesztette el; az
egyik vadászháborúban egy magafajtával került szembe, fáradtan és sebes torokkal, míg a másik friss volt és
kipihent. Nem maradt más választása: hogy elháríthassa az ellenséges hatalomigét, a végsőkig ki kellett
zsigerelnie szervezete rejtett tartalékait. Ám ezt a sérülését nem szégyellte, épp ellenkezőleg: a maga
mogorva módján büszke volt rá. Az ezüstpók, amit a rend boncmestere az arcába ültetett, az Ősök kezétől
származó talizmán volt, bűvös hatalmú ereklye. Amikor meggyökerezett lábaival az eleven húsban, lassan
ölő nyálkamérget bocsátott gazdája testszöveteibe, amely minden közönséges halandóval hetek alatt
menthetetlenül végzett volna. Vyergas belázasodott, és ágynak esett; néhány nap múlva azonban felépült a
sorvasztó kórságból, s szervezete nem vetette ki a rúnadíszes talizmánt, nem látott benne fertőzőgócot,
mérgező fekélyt. Ékesszóló bizonyíték volt ez, hogy Vyergas ereiben a hosszú évtizedek alatt sem hígult
meg az ősi vér, még most is ugyanolyan sűrűn és szilajon lüktet, mint hajdan, ifjúkorában.
Itt az ideje, hogy ismét próbát tegyen vele, gondolta tűnődve, s hagyta kiröppenni elméje szorításából az
ólomlábon vánszorgó pillanatokat.
A béklyójából szabaduló idő úgy zúdult vissza a számára kijelölt mederbe, mint a harsogó-zúgó hegyi
folyók a tavaszi olvadáskor. Az esőcseppek tízezernyi gyorsan tovaenyésző tűszúrással söpörtek végig az
udvar fekete kövezetén. Valahonnan a távolból mennydörgés robajlott.
Vyergas lassan felemelte a fejét;,arcában jobbfelől sárga láng lobbant, balfelől ezüstfény szikrázott.

A zömök férfi megfontolt mozdulattal kiegyenesedett, felemás tekintetét a kapura szegezte. Aztán
elmormolt egy kurta szót, mely hólyagheges rozsdaként marta végig a torkát, s hullámokat vetett a rejtett
síkokon. Az emberderéknyi gerendavas csengve kettétörött, acélsorjával vegyes szikrák röpködtek a
levegőben. A kapuszárnyak kísérteties némasággal kitárultak, fölfedvén az odakint várakozók előtt a
bazaltlapokkal kövezett udvart, a koponyadíszes kávájú kutat, az étkezőházat a homlokzatára szegezett
trófeákkal, s a hatszögletű öregtornyot, a comtur szálláshelyét, melyet magányos lakója immár nem hagyhat
el soha.
Vyergas birokra kelt a zsigereibe hasító hirtelen fájdalommal, s farkasmódra elvigyorodott. Talán
felelőtlenség volt tőle, hogy mágiával nyitotta ki a rendház kapuját, de a gerendavasat nem lesz nehéz
pótolni, és tudta jól, mennyire irtózik a Könnyűléptű Nép az Ősök Tudományától. Azok lévén, akik, nincsen
védelmük ellene; bármilyen dölyfösek hát egyébként, a hatalomigék szavára elbizonytalanodnak és
megfélemlednek. A comtur hallgatása néma helyeslést jelentett, ezek szerint ő sem bánja, ha ráijesztenek
kissé a jövevényekre.
A magányosan álló alak közönyös maszkba rendezte vonásait, csak befelé üvöltött kínjában, hangtalanul
és észrevétlenül. Szíve vadul, rendszertelenül kalapált, ki-kihagyta az ütemeket. Az Ősök Tudománya nem
embereknek való; torkot tép, tüdőt marcangol, beleket szaggat. Vyergas egyszer már túlerőltette magát a
hatalomigékkel, akkor száradt ki a bal szeme. Körülbelül még tíz éve van hátra, aztán olyanná lesz, mint a
comtur; utána még egy-két évre számíthat, míg a Kosfejes Úr a színe elé nem szólítja. Ez összesen
negyvenhárom esztendőt jelentett, lényegesen többet, mint amennyit Kránban az emberek zöme megér – de
Vyergas tudta, hogy nem fog ilyen sokáig élni. Erőszakos halála lesz, az Ősök egyike végez majd vele; ezt
egy kóbor yecharr jósolta meg neki, Káosz-Huvarhg őrült prófétája, aki jövendölésekkel fizetett a rend
szolgálataiért.
Ne fürkésszük a jövőt, tartják a bölcsek; mit tenni s látni fogunk, mindig a jelenben gyökerezik. Vyergas
kivetette gondolatai közül a jósigéket, amiket a yecharr nyálfröcskös ajkáról hallott egykoron, s figyelmét a
kapun befelé poroszkáló lovasokra fordította.
Tizenhárman voltak, a békés követjáráskor szokásos számban, s tartásukon, szemük villanásán látszott,
hogy valamennyien elsőrangú harcosok. Kurta lovasíjuk nemeztokját köpönyegük szárnyával takarták,
nehogy a szemerkélő esőtől megereszkedjen az ideg. Hátukra vetve hosszúkás tegez, benne harci színekkel
feltollazott nyílvesszők; egyik kezük a kantárszárat tartotta, a másik könnyedén pihent a nyeregkápán vagy
az ívesen hajló hiequar markolatán. Hosszú, selymes hajukat szénköves homlokpánttal fogatták hátra;
néhányan közülük szoros varkocsba kötötték, mások halott ellenségek fejéről lemetszett trófeatincseket
fontak belé. Finom vonású arcukon megannyi tarka tetoválás: rőt sárkánykígyók, ezüstkék oroszlánok, azúr
griffmadarak. Porosak és csapzottak voltak mind, zöld-arany tunikájuk esővíztől ázottan tapadt hátukra,
mellkasukra; ám ha valóban bosszankodtak a hosszas várakozás miatt, ahogy a comtur mondotta, arcizmuk
rándulásával sem adták jelét.
A legelöl lovagló karcsú férfi még fiatalnak számított, ha a Könnyűléptű Nép mércéjével mérjük az

- 15 -
éveket; legfeljebb háromannyi telet láthatott, mint Vyergas. Tunikája fölött gyöngyökkel gazdagon kivarrott
zekét viselt, puhára cserzett emberbőrből; nyilván finom sértésnek szánta, a kérészéletűek iránt érzett
megvetését mutatta ki vele. A színpompás tetoválások az arcán halott ellenfelekről, győztes csatákról
regéltek; amott az ágaskodó kobra harcban elragadott vezéri zászlót jelentett, mellette a törött kard húszévi
gyilkos viszályt lezáró diadalt. Vyergas úgy olvasott ezekben az ábrákban, akár a nyitott könyvben. A
Középső Tartományok családjai közül több mint három tucatnak ismerte a titkos krónikásjeleit. Csak egy
képet nem tudott hová tenni a látogató homlokán: a lángoló szívet, amit fekete vasbilincs zárt körül. Nemrég
készíthették, még gyulladt pírral égett körülötte a bőr.
Az elf megállította előtte a lovát, és lenézett rá a nyereg magasából.
– Líthas, fakóvérű! – köszöntötte csengő, dallamos hangon. Jégkék szeme rezzenetlen maradt; a
Könnyűléptű Nép a fagyökerek alatt tenyésző férgeket nevezte fakóvérűeknek; a tenyérnyi, vak ászkákat, a
gerinc nélkül gyűrűző ázalagokat.
Vyergas úgy döntött, elengedi a füle mellett a sértést.
– Kalíthas! – morogta kurtán, és oldalt hajtotta szakállas fejét. A húsában gyökerező ezüstpókon keresztül
tisztán látta a lovas körül vibráló asztrálaurákat. Bíbor gőg; sárszínű undor; rőtvörös harag; és igen, valahol
mélyen, titkosan a félelem szürkén szitáló hamuja.
– Aurri Ly'Shematenel vagyok, az Ötödik Domb Házából – jelentette be az elf azt, ami az arcát díszítő
tetoválásokból úgyis nyilvánvaló volt már Vyergas számára. – Elsőszülött és zászlóhordozó. Azért jöttem,
hogy kardokat fogadjak, comtur.
– Primortel – helyesbített a zömök férfi.
Az elf ajkára keskeny mosoly ült ki, kérdőn felvonta fél szemöldökét.
– Gyilkos?
– A jobbak közül való.
Csend támadt, csak a hűvös eső szemerkélt tovább, halk szóval, fáradhatatlanul. Aurri, az elsőszülött
hátranézett a kísérőire, rosszallón megcsóválta fejét, majd visszafordult. A mosoly közben egyetlen pillanatra
sem hervadt le az arcáról.
– Nem lesz ez így jó – mondta végül. – A gazdával van beszédem, nem a csahos kutyájával.
Vyergas egykedvűen vállat vont.
– A comtur az én szememmel lát, az én fülemmel hall, az én számmal szól. Ha mégis találkozni kívánsz
vele, kövess; de nem lesz benne sok örömed.
– Örülni odahaza szoktam – felelte az elf. – Yrch-tanyákon megelégszem a puszta szemlélődéssel.
Megint egy sértés, ugyanolyan finom szövésű, mint az előző. Az yrch szó az elf nyelv egyik ősi
dialektusában harcost jelentett; manapság azonban már csak a Tizenhármak szolgáinak legmocskosabbjait és
legalantasabbjait, a Külső Tartományok gyepűit őrző orkokat illették ezzel a névvel.
Vyergas ezúttal viszonozta Aurri mosolyát. Hegyesre köszörült ragadozófogai voltak, az alvást távoztató
shugaru-dió folytonos rágása szalmasárgára festette őket; négy szemfogába méregcsatornákat fúrt a rend
boncmestere.
– A szemlélődés hasznos foglalatosság, ha sokat gyakorolja valaki, idővel megtanul féket vetni a nyelvére
mások otthonában.
Hosszú csontú ujjak rebbentek közelebb a derékszíjakon lógó hiequarok markolatához. Egy hátasló
felhorkant, fújtatni kezdett. A szemgödörben sajgó ezüstpók rőtvörösen lobbanó lángokat látott az elf alakja
körül; alóluk kivillant a másik szín, a szürke, a ködként párálló félelem. Szívdobbanásnyi időbe telt csupán, s
semmivé sápadt mind a kettő; elnyomta őket az egész aurán eluralkodó, sáfránysárga undor.
– Követlek – mondta Aurri szárazon – már nem mosolygott. – A harcosaim itt maradnak, hisz baráti
hajlékban járunk, ahol senki nem oly ostoba, hogy fegyverrel fenyegetőzzék.
Vyergas gúnyosan meghajolt, s invitáló mozdulatot tett az öregtorony sötéten ásító kaputorka felé.
– Nincs mitől félniük, nemes elsőszülött – biztosította a látogatót negédes hangon. – De azért, ha a
helyükben lennék, a lovakat nem itatnám meg a kútból.
Az elf nem méltatta válaszra; átlendítette lábát hátasa farán, szarvasbőr csizmatalpa alól legyezőben
fröccsent föl az olajos esővíz. Kísérői közelebb húzódtak egymáshoz, körkörös alakzatot vettek fel, mintha
véletlenül verődnének össze. Egyikük elkapta a vezérük által feléje lökött kantárszárat, bal kezét eltakarta a
zöld-arany köpönyeg, Vyergas gyakorlott fülének figyelmét azonban nem kerülte el a halk pendülés, ahogy
hüvelykujjával lopva ellenőrizte az íjhúr feszességét.
– Mehetünk – jelentette ki Aurri hűvösen.
A primortel szolgálatkészen megindult előtte az öregtorony felé; közben nem mulasztott el a dísztelen,
zömök étkezőházra bökni, melynek szögletes homlokzatán ernyedt, bordahíjas alakok áztak az esőben, rég
halott kínok görcsös emlékeibe merevedve.

- 16 -
 – Csak a legvitézebb ellenségeink részesülnek abban a megtiszteltetésben, hogy szállásunk tekintélyét
emelhetik, s eledelül szolgálhatnak Káosz-Huvarhg szent madarainak – mondta. – Ősi hagyományunk ez;
lehűti a forrófejűek vérét, s épülésére van a heves fiataloknak.
Aurri megfontoltan bólintott, finoman ízelt ujjai az emberbőr zekére varrott gyöngyfonatokkal babráltak.
– Mi az Ötödik Domb legvénebb feketetölgyeire szoktuk akasztani azokat a békebontókat, akik elég
balgák hozzá, hogy haragra gerjesszék népünket – felelte. – Tanulságos látvány, primortel; meg kellene
tekintened egyszer.
A bélletes kapuzat visszhangos árnyékíve rájuk borult, magába nyelte őket. Vyergas kitapintotta a titkos
falifülke hármas nyitópeckét, s gyors mozdulattal lenyomta előbb kétszer az első, majd egyszer a harmadik
fogantyút. Benyúlt a rejtekhelyre, gyantás végű fáklyát vett elő a mélyéről, aztán visszakattintotta a
zárólapot.
– Ne fáradj a fénnyel; én elboldogulok anélkül is, neked meg úgysincs szükséged rá, hisz jól ismered az
utat – mondta az elf udvariasan. – Elvégre rended elöljárója vagy, bizalmi ember; mesterednek nyilván
nincsenek titkai előtted.
A primortel megnyalta szája szélét, s mély levegőt vett, mintha víz alá bukni készülődne. A szónak, amit
rekedten kiharákolt a tüdejéből, érdes éle volt, felsértette a fekete torony bazaltfalait. Garatjában mintha
durva kőzúzalék csikorgott volna; száját maró rozsdaíz öntötte el, máját-beleit ezerfelé rángó acélhorgok
szaggatták. A fájdalom szörnyűséges volt, sokkalta gyötrelmesebb, mint várta. A fáklya sisteregve lobbant
lángra, gyantaillatú szikrasziporkák záporoztak szerteszét. Táncoló, vörhenyes fényívek keltek életre a
boltozat sötétjében, részegen imbolyogtak a zárókövek körül, fürge-alaktalan árnyékokat riasztottak föl a
Kosfejes Nagyúr angyalainak bazaltba vésett domboralakjain.
A kín csípős könnyein keresztül Vyergas látta, hogy az elf hátrál egy lépést, bal karját tetovált arca elé
kapja; másik kezével a fegyverét markolta meg, a levélformán hajló hiequar félig már kicsusszant
hüvelyéből.
Az ezüstpók baljósan megvillant; a primortel arcának azon az oldalán rég elsorvadtak már a
könnyzacskók, a varázsszem csak a homlokáról lecsorgó verejtéktől párásodott be kissé, ám ez nem zavarta
működését. Hamuszürke ködfátylak bomlottak ki szárnyak gyanánt Aurri alakja körül, félelme szinte
tapinthatóan áradt szét a levegőben; de nem volt eléggé őszinte, eléggé húsbavágó. Nem esett pánikba, csak
megrémült – és ez azt jelenti, hogy nem teljesen kiszolgáltatott, valami titkos védelemben bizakodik az Ősök
Tudománya ellen.
Elég legyen, primortel! – csattant fel élesen a comtur kísértethangja Vyergas koponyájában. A zömök
férfi összerezzent, kis híján elejtette a fáklyát. Ne pazarold kisded játékokra az erődet!
Az elf bámulatra méltó gyorsasággal lett úrrá félelmén. Aurája vibráló hullámokat vetett, szürkéről
lüktető vérvörösre váltott. Az undor sárszínéből alig maradt valami; épp csak a kisugárzása legszélén
derengett a sárgás árnyalat, háttérbe szorulva, elfeledetten. A szíve s a homloka körül azonban újfajta,
eleddig nem látott szín jelent meg: felhőként gomolygó, sűrű feketeség, mely szerteágazó erekben szövi be a
rőten parázsló lepkeszárnyakat, s egyre csak terjed tovább, akár a sebzett végtagon elburjánzó üszök.
A gyűlölet.
Vyergas mélyet, reszketeget sóhajtott, s az üres szemgödrében nyilalló ezüstpók elé emelte szabad kezét,
rövid időre kirekesztvén tudatából az asztrálvilág képeit. Amikor megszólalt, hangja rekedten bugyborékolt,
kis híján hörgésbe fúlt; hiába igyekezett, nem tudta belecsempészni azt az epés gúnyt, amit szeretett volna.
– Ugyan már, nemes elsőszülött… mire véljem ezt az ijedelmet?… Hiszen nem történt semmi, csak…
világot gyújtottam…
Aurri visszalökte a kardját a hüvelyébe. Ahogy előrelépett, szeme jégkék szikrákat szórt, keskeny arca
halálsápadt volt, csak a vasbilincsbe tetovált, lángoló szívet övezte égő pír a homlokán.
– Attól tartok, nem sok hasznát vesszük a magadfélének, primortel, ha már a puszta tűzcsiholás is ilyen
nagy fáradságodba kerül – mondta szenvtelenül. – Talán jobb lenne másfelé kereskednem, az Árnyfivérek
vagy a Könnyek Testvérisége háza táján.
Vyergas leeresztette a bal kezét, az ujjai reszkettek. Az elf asztrálaurája koromfekete volt, akár az éjszaka
bársonya; a harag lángvörös csíkjai pókhálóként szőtték át meg át.
Valami folyékony, sós ízt érzett a torkában. Nagyot nyelt, hogy kitisztítsa kissé, és vasakarattal fojtotta el
a hullámokban rátörő émelygést.
– Az Árnyfivérek Káosz-Vulak híveivel háborúznak, senkit sem tudnak nélkülözni – felelte határozottan.
Elméje egyik eldugott zugában egy titkos mantrát ismételgetett kitartón, amit éppen ilyen esetekre
tartogatott; eddig még csak egyszer kellett használnia, amikor elvesztette a szemét. – A Könnyek
Testvériségének vadászai pedig még mindig nem tértek magukhoz a szörnyű csapásból, amit rokonaitok, az
Aiy'Umasyrass ház mért rájuk. – Érezte, hogy tagjaiba kezd visszatérni az erő, tekintetébe a tűz. Csak valami

- 17 -
nedves, szúró fájdalom maradt a gyomra mélyén; és tudta, hogy ettől már nem fog szabadulni soha többé. –
A Hét Domb és a Hét Völgy vidékén mi vagyunk az egyetlen olyan rend, amit pillanatnyilag nem kötnek le
más ügyek, és valami azt súgja nekem, nemes elsőszülött, túl sürgetős a te gondod ahhoz, semhogy a
szomszédos tartományokban kereshetnél rá megoldást.
Aurri szinte oda sem figyelt a szavaira, újonnan feltámadt érdeklődéssel nézegette, mintha most látná
először, vagy valami szokatlant, megdöbbentőt fedezett volna fel rajta.
– Mondd csak, fakóvérű – kérdezte kíváncsian –, mióta hódol a fajtátok annak az ocsmány szokásnak,
hogy életben hagyják a megcsonkultakat? Úgy értem – tette hozzá bocsánatkérő mosollyal, s a gonoszul
csillogó ezüstpókra mutatott Vyergas bal arcában –, milyen érzés úgy élni, hogy tudod magadról: nem vagy
teljes értékű ember?
Harag lobbant a primortel szívében, de csak egy kurta pillanatra. Ma egyszer már elvesztette az önuralmát
egy ostoba civódás hevében, és drága árat fizetett érte, másodszor nem fog előfordulni. Gúnyolódjék csak az
elf, ahogy kedve tartja; ha a Kosfejes Úrnak is úgy tetszik, már nem kell sokáig elviselnie a fullánkos
nyelvét. A Könnyűléptű Néppel sokkal tanácsosabb távolról ápolni a barátságot.
Rezzenetlenül viszonozta a jégkék szempár tekintetét, és értetlenül vállat vont.
– Fogalmam sincs, mire célzol ezzel, nemes elsőszülött – válaszolta. – Egyszerű fakóvérű vagyok én,
bizalmi ember, de azért csahos kutya, ahogy magad is mondottad. A cifra elf beszédhez nem értek; csak azt
tudom, hogy odafent a toronyban miránk várakozik a mester, és bizonyára kezd türelmetlenkedni már.
Aurri bólogatott, és hátrasimított az arcából egy aranyszín tincset, amely az iménti zűrzavarban
kiszabadult a szénköves diadém szorításából, s előrehullt a homlokába. Ahogy ujjai végigszántottak sápadt-
sima bőrén, nyomukban mérget köpött a kobra, szikrát vetett a törött kard, dobbanva feszült a vasbilincsnek
a lángoló szív.
A fáklyafény csalóka játéka, persze.
– Ne vesztegessük hát tovább az időnket, fakóvérű! – Az elf mosolya bántóan éles volt, mintha
borotvával metszették volna keskeny arcába, alig valamivel a csúcsba futó áll fölött. – Te az enyémet, én a
tiédet, ketten együttesen pedig a mesteredét.
Vyergas magasba emelte a szövétneket, és megindult a bazaltfalak árnyékában rejtőző csigalépcső felé; a
sötétség nyúlós fátylakra szakadozva szétrebbent előtte, majd nesztelenül összezárult a nyomában lépkedő
Aurri mögött. Ennek a csatának ő volt a vesztese; ám ugyanolyan tévedhetetlen bizonyossággal tudta, hogy
lesz még alkalma visszavágni, mint ahogyan annak idején Káosz-Huvarhg bomlott agyú prófétája jósolta
meg neki a trófeák s a kudarcok eljövendő hosszú sorát, az út végén a gyötrelmes-rút halállal.

A comtur vak volt, néma és teljesen mozgásképtelen. Hatalmasra puffadt, fakórózsaszín testén vastag
hurkákban lógtak az ernyedt hájredők. Valahol azon a tájon, ahol a vállának kellett volna lennie, két
elsatnyult, csecsemőnyi kar csüngött ki tehetetlenül a petyhüdt ráncokba gyűrődő bőrlebernyegek közül, ám
az ujjak mind hiányoztak róluk. A lábaiból még ennyi sem maradt, azok teljesen elsorvadtak; helyükön csak
egy-egy-szürkés, öklömnyi csonk éktelenkedett.
A rendház ura rég elvesztette az arcvonásait. Feje formátlan húsdudorrá fejlődött vissza; tarajos szegélyű
daganatok sarjadtak rajta esztelen tobzódásban, körbenőtték a szájat, a szemgödröket és azt a gennyes
tályogot, amely valaha az orra lehetett. Az egész rákosan burjánzó hájtömeg egy drága selymekkel
körülfüggönyözött baldachinos ágyon hevert; alul nedvedző fekélyek nyíltak rajta a felfekvéstől, felül
tenyérnyi foltokban hámlott róla a kiszáradt, pikkelyes bőr. Időről időre kocsonyás remegés futott rajta
végig, egy ütemre ocsmányul szortyogó lélegzetvételével.
A félhomályos toronyszobában elviselhetetlen bűz terjengett, bár a hat sarokban éjjel-nappal égtek az
illatos füstölők, s a falak tövébe üvegszám locsolták a rózsavizet. A comturt cukrozott vérrel táplálták, az
orrába vezetett csöveken keresztül, a salakanyagok azonban csak a bőre pórusain tudtak távozni, mivel az
alsó testnyílásai mind benőttek. A szolgák ugyan óránként megmosdatták, ám a folyamatosan szivárgó
mocsok percek alatt újra összerondított mindent körülötte.
Az elf vonásaira egy pillanatra kiült a borzadály, amikor Vyergas kinyitotta neki a hatszoros vasalással
ellátott ajtót, és előzékenyen betessékelte a toronyszobába, égő fáklyáját magasba emelve. Olyan hirtelen
torpant meg a küszöbön, hogy kis híján orra bukott; hosszúkás arca még a szokásosnál is sápadtabbnak tűnt,
a remekmívű tetoválások élénk színekben virítottak rajta.
A primortel besiklott mellette a helyiségbe, fáklyáját egy sárkánykarmot formázó falikarba szúrta; aztán a
mennyezetes ágyhoz lépett, és széles mozdulattal széthúzta a függönyöket. Közben az ezüstpókkal lopva
hátranézett; Aurri alakja körül sárgán lobogó asztrálaura lángolt, melybe itt-ott a döbbenet fehér foszlányai
keveredtek. Olyan erős volt a fénye, hogy már-már vakított. Vyergas önkéntelenül hunyorogni próbált;

- 18 -
jutalma szúró fájdalom lett, ahogy a szemgödrében horgonyzó fémlábak a húsába hasítottak.
Mindjárt rosszul lesz nekem a fickó, gondolta elégedetten.
A comturt egyenletes azúrkék kisugárzás vette körül, mint mindig: a kiegyensúlyozottság, a higgadt
nyugalom színe.
Kizökkentettük a lelki egyensúlyából, és ez előnyünkre szolgál, üzente szavak nélkül a primortelének.
Rögtön ide kellett volna hoznod, fölösleges volt ostoba játszadozásokba bonyolódni vele. Tudhatnád, hogy az
effélével vívott szópárbajban csak vesztes lehetsz.
Raka kha'sthass, comtur, felelte Vyergas némán. Várom büntetésemet.
Ezzel visszafordult a bejárat irányába, könnyed mozdulattal az ágyon heverő ormótlan testre mutatott, és
alig észrevehetően megbiccentette a fejét.
– Nemes elsőszülött, hadd ismertesselek össze Fra Bezak al Thauggal, rendházunk vezérlő comturjával,
akit a te néped Syros Iamaranthnak, a Suttogó Pengék Urának nevez!
Aurri nagyot nyelt, és keze fejével lesimította a homlokán gyöngyöző verítéket. Látszott rajta, hogy
mélységesen megrendítette a látvány, de igyekszik úrrá lenni háborgó érzésein.
– Azt akarod mondani, hogy ez a… hogy ez itt… hogy valamikor emberi lény volt?
– Még most is az, nemes elsőszülött – felelte a primortel készségesen. – Mivel látni kívántad, a színe elé
vezettelek. Nyelve ugyan nincs már, de az én számon keresztül szólani tud hozzád.
– Értem. – A sárga lobogás megfakult kissé Aurri körül, a szélein kezdett visszahúzódni. A Könnyűléptű
Nép gyermekei mindennél többre értékelik a testi szépséget és tökéletességet; amivel a toronyszobában
szembesült, borzalmas és undorító lehetett a számára, ám lassan sikerült felülkerekednie a megrázkódtatáson.
– Kérlek, tolmácsold Syros Iamaranthnak az Ötödik Domb Háza üdvözletét, és az én személyes
jókívánságaimat. Minden vágyunk, hogy minél előbb felépüljön a… betegségéből, és ismét felövezhesse
derekára nemes kardjait, melyeknek dicsőséges nevét köszönheti.
Két hét böjt a nyirokcellában, kenyéren és vízen, naponta háromszori önostorozással, szólalt meg a
comtur szellemhangja. Mit fecseg itt összevissza ez a Könnyűléptű?
– Tévedésben leledzel, nemes elsőszülött! Fra Bezak csak beszélni nem tud, a te szavaidat tökéletesen
érti, nincs…
Hurgai san athaknai, comtur. Hallom és engedelmeskedem.
–… szüksége az én közvetítésemre. Ami az állapotát illeti, az nem betegség, hanem általános testi
leépülés. Visszafordíthatatlan folyamat, amely néhány éven belül mindenképpen halálhoz vezet. Ez a
jelenlegi helyzet úgy állt elő, hogy Fra Bezak…
Most viszont nagyszerűen csinálod, primortel.
–… ifjabb korában magához vette az Ősök néhány talizmánját; hogy közérthetőbben fogalmazzak,
részben lenyelte, részben más módon fogadta a testébe őket. Ezek a talizmánok bizonyos fokú védelmet
nyújtanak a hatalomigékkel szemben, és egyéb üdvös képességekkel is felruházzák hordozóikat,
mindazonáltal…
Igyekszem, mester. A torony tövében bevérzett a gyomrom, adósa vagyok ennek a tetovált pávának.
–… különféle káros mellékhatásaik is vannak. Ezek a mellékhatások elfojthatók, amennyiben és ameddig
hordozójuk rendelkezik az ehhez szükséges energiákkal. Mint bizonyára tudomással bírsz róla, Fra Bezak és
jómagam az Ősökig vezetjük vissza a leszármazásunkat, így hát a te népeddel ellentétben…
Túlzásba azért ne vidd! Nem szükséges magunkra vadítanunk.
–… képesek vagyunk használni az ilyen talizmánokat. Ahogy azonban öregedni kezdünk, az Ősöktől
öröklött erők is apadásnak indulnak, s amikor már nem bírjuk féken tartani a testünkbe ágyazott
talizmánokat, óhatatlanul jelentkeznek az imént említett mellékhatások. Ez történt Fra Bezak esetében, de
mint arra nemrégiben éles szemmel felfigyeltél…
Máris befejezem, comtur. Shaka'thorr.
–… az én arcomba is egy hasonló talizmán van beültetve. Becslésem szerint az első tünetek mintegy hat-
nyolc év múlva fognak kiütközni rajtam, s ezt követően némiképp hasonló, de nem egészen ugyanolyan
elváltozásokon fogok átesni, mint Fra Bezak. A leépülés viszonylag gyors lefolyású, a beálltától számított
egy-két éven belül megtérünk a Kosfejes Nagyúr kebelére. Kielégítettem a kíváncsiságodat, nemes
elsőszülött?
Aurri Ly'Shematenel reszkető inakkal állt a küszöbön, és görcsösen markolta az ajtólap egyik vasalását.
Sekély, sebes kortyokban nyeldekelte a levegőt, tetovált arca verítékben úszott. Szemlátomást a hányingerrel
küszködött.
A Könnyűléptű Nép csak két dologtól undorodik jobban a betegségeknél és a testi csonkulásoknál: az
egyik a korai halál emlegetése, a másik az Ősök és a tudományuk.
Vyergas gondterhelt képet vágott, és közelebb lépett a bejárathoz. Ha tehette volna, rúnadíszes pókszeme

- 19 -
most mohón tágra nyílik az elégtétel kárörömétől; az elf nyúlánk alakja körül sáfrányszín lángok tomboltak
és örvénylettek, akár az üstökösök uszálya, vagy a napkorong széléről felszökő tűzkitörések.
– Talán megbotlott ez a balga nyelvem, vagy rosszul fűztem valahol a szavakat? – kérdezte
aggodalmasan. – Nem tagadom, megesik olykor velem az ilyesmi, hiszen csak egyszerű csahos kutya
vagyok, nem olyan míves beszédű szónok, mint amilyeneket az Ötödik Domb Háza küld követségbe
hozzánk. – Szakállas arca hirtelen felderült, mintha nagyszerű mentőötlete támadt volna, amivel sebtében
orvosolhatná az egész kínos helyzetet. – Ha valamit nem értettél tisztán, nemes elsőszülött, örömest
elismétlem még egyszer!
Az elf lassan ráemelte jégkéken szikrázó tekintetét; a körülötte kavargó sáfránysárga aurán rohamos
gyorsasággal kezdett átütni a fekete erezet.
– Ne fáradj, primortel! – mondta fáradtan, hangja ezúttal rekedtesen, megviselten csengett, a régi
dallamosságnak nyoma sem volt benne. – Minden szavadat tisztán hallottam. – Kihúzta magát, eleresztette
az ajtó vasalását. – A lekötelezetteddé tettél. Égek a vágytól, hogy mielőbb méltóképpen viszonozhassam a
kedvességedet…
Vyergas szélesen rámosolygott, gondosan ügyelve rá, hogy minél többet mutasson hegyesre köszörült,
hibátlan fogsorából.

Egymással szemben ült a vadász és az elf a bazaltból kifaragott, hatszögletű asztaltömb két átellenes
oldalán. A kettejüket elválasztó távolságot a tükörsimára csiszolt kőlap közepén tizenhárom ágú,
kovácsoltvas gyertyatartó felezte meg. Mindegyik gyertya a vörös más-más árnyalatában csillogott, attól
függően, hogy miféle lény vérével festették meg a viaszt az öntőmesterek. A kanócukon táncoló lángnyelvek
kámfor- és gyantaillatot árasztva keltek birokra a sötétséggel, ám csak az asztaltömb közvetlen közeléből
sikerült elűzniük. A helyiség többi része homályba burkolózott; csupán a hosszan neszező visszhangokból
lehetett sejteni, hogy hatalmas és boltozatos, s nyirkos hűvöséből, hogy valahol a föld alatt húzódhat.
A két férfi némán nézte egymást, félórája immár; a jégkék szempár rezzenetlenül egybekapcsolódott a
sárga-ezüsttel. Mindketten ugyanazt olvasták ki a másik tekintetéből: a hosszúra nyújtott, fájdalmas halál
ígéretét. Egyenrangú felek voltak: egyikük a Könnyűléptű Nép hatalmas nemesi házának elsőszülöttje és
örököse; másikuk egy nagyhírű Szabad Rend gyilkoskasztjának rangidőse és elöljárója. A Kosfejes Nagyúr
akarata munkált bennük, az oltott gyűlölséget a szívükbe, az hintette el közöttük a viszály magvait. Egyelőre
nem voltak a maguk urai, nem cselekedhettek saját belátásuk szerint. A házuk s rendjük által kijelölt
feladatnak végére kell járniuk, mert a hűség kötelme előbbrevaló a személyes vágyaknál. Ám mindketten
úgy érezték, nem sokáig bírnának élni egy olyan világban, amit a másikkal kell megosztaniuk; el voltak hát
szánva rá, hogy mihelyt kölcsönösen bevégzik küldetésüket, megpróbálnak változtatni e tarthatatlan
állapoton.
A hosszú hallgatást végül Aurri törte meg. Hátradőlt az ülőhelyül szolgáló bazaltkoloncon, s emberbőr
zekéjének elejébe nyúlt. Mozdulata óvatos volt, hangsúlyosan lassú; nem szerette volna, ha félreértenék, s a
háta mögött kavargó sötétség páros pengéket fiadzana.
Jókora, viaszosvászon tasakot vett elő, melynek tartalma száraz hangon zizegett az ujjai alatt. Az asztalra
tette, s egy csuklómozdulattal átcsúsztatta a tükörsima kőlapon a primortel elé.
– Nem tudom, hogy valóban a comturoddal beszélek-e rajtad keresztül, de nem is érdekel – mondta. –
Csak az a fontos, hogy elvállaljátok és teljesítsétek a megbízatást. A zacskóban lidércfű van, egy kisebb
helytartóság megnyomorítására is elegendő.
A lidércfű messze tartományokban rettegett növényféle volt, a jóval gyakoribb édesdohány rokona. Aki
belélegezte a füstjét, azt napokig szörnyű rémálmok gyötörték, oly kitartóan és következetesen, hogy
hamarosan az alvásnak még a gondolatától is megirtózott. Ez önmagában még nem lett volna baj, hiszen a
hatás ritkán tartott tovább egy hétnél; csakhogy már egyetlen szippantás elegendő volt az édeskés füstből,
hogy az áldozatban gyógyíthatatlan függőség alakuljon ki. Az ilyen szerencsétleneket ellenállhatatlan vágy
fűtötte a lidércfű kábító aromája iránt, bármit megtettek, hogy hozzájuthassanak; közben persze tisztában
voltak vele, hogy milyen hatással van rájuk a mákony, hogy minden egyes éteri elragadtatásban töltött
percért álmatlan éjszakákkal, vérfagyasztó víziókkal kell fizetniük. Hamarosan beesett szemű, sorvadásig
sovány vázakká váltak, leginkább űzött tekintetükről, kezük folytonos reszketéséről lehetett felismerni őket.
A lidércfű a legkeményebb férfit is hónapok leforgása alatt szánalmas emberronccsá silányította; akik a
rabjává váltak, előbb-utóbb megtébolyodtak, vagy végeztek magukkal. A Szabad Rendek kínzó- és
vallatószerei között igen előkelő helyet foglalt el; olykor, ha a megbízó ragaszkodott a különösképp
kegyetlen halálhoz, gyilkosságot is követtek el vele. Hozzájutni azonban nem volt könnyű, mert kizárólag a
Hét Domb és a Hét Völgy bizonyos eldugott csalitosaiban termett, s az elfek nemesi házai féltékenyen

- 20 -
őrizték e tilalmas helyeket.
A tasakot a Ly'Shematenelek sisakos-tölgyfalombos pecsétje zárta le. Vyergas egy ujjmozdulattal feltörte,
a vörös viaszdarabkákat lesöpörte a földre, aztán széthajtogatta a vásznat. Kis halom szárított, kékesszürke
fűféle hevert előtte, tömött kalászaikból magvak peregtek szét az asztalon. A primortel felcsippentette az
egyiket, szétmorzsolta a körmei között, és megszagolta. Jellegzetes, édeskés-olajos illat csapta meg az orrát.
A lidércfű aromája csak akkor veszélyes, ha elégetik, olyankor viszont egyetlen csipetnyi elegendő belőle
egy egész serpenyőre való füstölőszerbe.
Nem hamisítvány? – kérdezte fejében a comtur szellemhangja. Mesterével csak látásán és hallásán
osztozott, a többi érzékszervére nem terjedt ki a láthatatlan mentálfonál hatalma.
– Elsőrangú minőség – mondta Vyergas fennhangon, és újra betakarta a szárított fűköteget a vászonnal,
előzőleg gondosan visszasöpörve a kiszóródott magvakat. Aztán a szemközt ülő elfre emelte felemás
tekintetét. – Hálával fogadjuk a bőkezű adományt. Mit kíván tőlünk cserébe a Ly'Shematenel ház?
Aurri vállat vont.
– Valakinek a halálát.
– Fölteszem, az illető fontos és előkelő személy lehet, különben aligha érne ennyit az élete. – A primortel
az asztalra könyökölt, vaskos ujjai hegyét könnyedén egymásnak érintette. – Azonfelül minden bizonnyal
hatalmas is, különben a közrendű vértestvériségek egyikét kerestétek volna meg, nem a Fekete Özvegy
Rendjét. Mi drágán számítjuk a szolgálatainkat, viszont elsőrangú szakértők vagyunk. – Kérdőn félrehajtotta
szakállas fejét. – Most a comtur szól a számmal: megtudhatnánk az áldozat nevét?
– Sestian Ly'Shematenel – vágta rá habozás nélkül az elf. – A nemzőatyám.
Vyergasnak komoly erőfeszítésébe került, hogy ne mutassa ki meglepetését, s a mentálfonál röpke
rándulásából érezte, hogy a hír még a comturt is kizökkentette kissé a nyugalmából. Nem mintha a
Könnyűléptű Nép nemesi házai nem ismerték volna a belviszályokat, a rokoni ármányt, a fiak cselszövését
az apák ellen; ilyen hosszú életű fajnál, ahol az elsőszülötteknek évszázadokig kell várniuk, míg
elfoglalhatják jogos örökségüket, ez nem is igen lehetne másképp. Ám az efféle intrikák és fondorlatok
mindig szigorúan megmaradtak a család keretein belül; ritkán szivárgott ki róluk hír a kívülállók fülébe, az
meg egyenesen példa nélkül állt, hogy az egyik érintett fél a Hét Domb s a Hét Völgy határain túl keressen
segítséget.
Tisztázd a felállást! – küldte utasítását a comtur a szellemfonálon. Egy tasakra való gaz nem éri meg,
hogy belekeveredjünk miatta a Könnyűléptű Nép belviszályaiba.
– Azt hittem, az Ötödik Domb Házának hivatalos megbízottjával tárgyalok, aki családjának zászlaja alatt
érkezett rendházunkba, s valamennyi testvérének nyelvével szól – mondta Vyergas lassan, megfontoltan. –
Ha magánemberként fordulsz hozzánk, nemes elsőszülött, más alapokra kell áthelyeznünk a
megbeszélésünket.
– Hivatalos követ vagyok, teljes körű jogokkal, amint azt a zászló és a pecsét tanúsítja – felelte Aurri. –
Atyám nem tagja többé az Ötödik Domb Házának, elvetette magától a Ly'Shematenel nevet. A nemzetségfők
tanácsa kimondta rá a khurnisst. Szülőanyám özvegynek tekinti magát; nagykorúságomig, amíg be nem
töltöm a századik életévemet, ő fogja gyakorolni a nevemben a hercegi jogokat.
Húzd egy kicsit az időt, primortel! Mintha rémlene valami régi eset… Gondolkodnom kell!
Vyergas mindkét tenyerét az asztal kőlapjára fektette, és elmosolyodott.
– Sajnálatos, hogy ilyen kései sarj vagy, nemes elsőszülött. Persze ha emlékezetem nem csal, valaha
voltak bátyáid, sőt egy nővéred is.
– Kalahoráink úgy látták jónak, hogy korán visszaszólítsák őket az örök körforgásba – felelte az elf
kurtán. – De azt hittem, az atyám ügyéről beszélünk, nem rég elfeledett vadászbalesetekről.
– Ó igen, az atyád. Hírneves vitéz, haditetteiről messzi tartományokban is áhítattal regélnek. Úgy tudom,
tagja valamelyik lovagrendeteknek is…
– A Quirrtha Khinnek, de már csak volt. Ha bevégzitek a megbízatásotokat, a fegyverzetét vissza kell
szolgáltatnotok a Néma Nagymesternek. Tudom, hogy a hagyományos kontraktus szerint a trófea
felszerelése a vadászt illeti meg; természetesen kész vagyok méltányos kárpótlást felajánlani érte.
Kiközösítették, jelentkezett Vyergas tudatában a comtur. De valami nincs rendjén. Ezt az ítéletet csak a
hercegnek áll jogában kimondani, a nemzetségfők egyhangú támogatásával.
– Bizonyára meg tudunk egyezni egy mindkét fél számára elfogadható összegben, ámbátor ismereteim
szerint a Könnyűléptű Nép lovagi páncéljai nem tartoznak a csekély értékű holmik közé – bólintott a
primortel, s összefonta ujjait az asztallapon. – Csak egyet árulj el nekem, nemes elsőszülött, mert igencsak
furdalja oldalamat a kíváncsiság! Az elméje borult-e el nagybecsű atyádnak, vagy démoni szellemek
költöztek belé, hogy önmagát sújtotta kitaszító szózattal a nemzetségfők tanácsa előtt?
Aurri Ly'Shematenel hallgatott. Ha meg is lepődött, nem rendült meg túlságosabban; mintha számított

- 21 -
volna valami ilyesmire. A rúnákkal vésett pók nyugodt azúrkéknek látta asztrális auráját, a gyűlölet feketén
lüktető alapszíne fölött.
– Szóval valóban a comturod nyelve vagy – szólalt meg végül higgadtan, már-már egykedvűen. – Ezt
magadtól nem tudhattad. Emlékeztünk rád még sequator korodból, és azért választottuk ezt a rendházatokat,
mert sejtettük, hogy veled tárgyalunk majd. Téged rászedhettelek volna; de Syros Iamaranthot soha.
– A Suttogó Pengék Ura, igaz? – kérdezte Vyergas. – Azok a pengék a Könnyűléptű Népből is ejtettek
trófeákat. Amikor még megvoltak a szemei, Fra Bezak sok mindent látott velük, és jól ismeri a
szokásaitokat.
– Nagy kár, hogy még életben találtam – értett egyet az elf. – Nemigen tartottuk valószínűnek, hiszen a ti
mércétekkel mérve nagyon öreg lehet már: ha jól számolom az éveket, az ifjabbik húgommal egyidős.
– Azt említettem, hogy néha a Könnyűléptű Nép vérével tápláljuk? Leginkább akkor ízlik neki, ha
cukorral és porrá tört shugaru-dióval fűszerezzük. Sajnos, mostanság egyre ritkábban jutunk hozzá.
– Nem az a fajta portéka, amit ingyen mérnének – mosolyodott el hűvösen Aurri. Asztrális kisugárzásán
enyhe pír derengett, a szélén sárgás árnyalatokkal, de másodszorra már nem dőlt be ugyanannak a
cselvetésnek.
Fékezd magad, primortel! – intette alárendeltjét a néma kísértethang. Az adósságodat behajtottad; a
bosszúd várhat még. Ez a Könnyűléptű kíváncsivá tett.
Vyergas felsóhajtott, megcsóválta a fejét.
Shaka'thorr, comtur.
– Eddigi megbeszélésünket természetesen semmisnek tekintem – mondta. – Rendünk elutasítja az Ötödik
Domb Háza által kínált kontraktust, és visszaszolgáltatja az átvett értékeket – bökött a lidércfüves tasakra. –
Amennyiben azonban bővebb felvilágosításra érdemesítesz minket, nemes elsőszülött, az esetleg alapját
képezheti egy újabb tárgyalásnak.
Az elf gondolkodóba esett, a lehetőségeit mérlegelte. Egy percig ha töprengett tán, aztán döntésre jutott.
– Rendben – bólintott, s az asztallap fölé hajolt. A csiszolt bazaltkő visszatükrözte gyertyafényben fürdő
vonásait. – Figyelmezz jól a szavamra, primortel, mert semmit nem fogok kétszer mondani! És ne szólj
közbe, hacsak nem Syros Iamaranth beszél az ajkaddal; nincs kedvem meddő magyarázkodásra fecsérelni a
drága időmet.
Vyergas néma főhajtással jelezte, hogy elfogadja a feltételeket. Az elf ajkáról fakadó sértéseket egészen
megszokta már, éppoly kevéssé zavarták, mint a sötétség vagy a halál. Ráadásul elég józan volt ahhoz, hogy
belássa szavai igazát. Az ő szerepe az elkövetkezendő percekben csupán arra fog szorítkozni, hogy
közvetítse comturjának Aurri magyarázatát. Ha közbeszólna, kérdésekkel okvetetlenkedne, azzal csak
megzavarná a dolgok folyását, csalódást okozna mesterének, ingerültté tenné látogatójukat.
Másrészt viszont annak sincs sok értelme, hogy ostobán bólogatva hallgassa végig az egész
hosszadalmasnak ígérkező szónoklatot. A lényegét úgysem értené meg, ahhoz nem ismeri eléggé a
Könnyűléptű Nép hátborzongató gyönyörökkel teljes világát. Akkor már jobban teszi, ha hasznosan tölti a
rendelkezésére álló időt, és alaposan körbejárja gondolatban azt a kérdést, amely még a kapuboltozat
fáklyaláng-szaggatta homályában merült fel benne először, mikor a gyomrát elöntötte a sós ízzel terhes,
folyékony fájdalom.
Kényelmesen elhelyezkedett a bazaltkoloncon, kezét a térdére fektette, s egyenletes, mély kortyokban
szedte a levegőt. Ép szeme lassan lecsukódott, s a földalatti terem feloldódott körülötte a sötétségben.
Valahonnan messziről hallotta, hogy Aurri belefog a mondandójába, ám a szavait nem értette, nem is figyelt
rájuk.
Tarka gondolatfüzérek szökkentek szárba a homlokcsontja mögött, kényes virágok gyanánt bontogatták
szirmaikat, s ő a maga megfontolt, körültekintő módján nekilátott, hogy csokorba szedje őket.

– Nem vagyok olyan ostoba, hogy hazugul a házam meghatalmazott követének adjam ki magam, és
kérészéletűekkel szövetkezzek hercegatyám ellen – kezdte Aurri. – Ha ezt hitted, tévedtél. A zászló, a pecsét
valódi; és igazat szóltam akkor is, amikor azt mondottam, hogy Sestian Ly'Shematenel már nem fia
népemnek, kitaszíttatott testvérei közül…

A primortel harmadik szeme előtt az idő hömpölygő folyamából kiragadva lebegett az a kristályos
pillanat, amikor Aurri ráemelte szikrázó tekintetét a kapuzat bélletes íve alatt, s az arcán végigcsapó
fáklyafény életet lehelt a bőrére tetovált hadikrónika képalakjaiba. Sziszegő kobrafej feszítette szét mintás
csuklyáját; törött kard pengecsonkja villant fenyegetőn; béklyóba vert szív lövellt vörhenyes lángkoszorút
vasbörtönéből. Az elf megriadt ugyan az Ősök Tudományától – a fajtája zsigereibe ivódott félelmet ő sem

- 22 -
vetkezhette le –, de gyorsan magához tért, talán túlságosan is gyorsan.
Vyergas a Khat'ul'Naathum legtisztább vérű neveltje volt az utóbbi félezer évben. Félelmetes hírnévnek
örvendett a Szabad Rendek köreiben; hét tartományra innen nem akadt egyetlenegy vadász sem, akinek a
leszármazása az övéhez fogható lett volna. Mások rég ronccsá sorvadtak annyi idő alatt, amennyit ő a
harcmezőkön töltött; hajdani növendéktársai mind elhullottak vagy elaggottak mellőle, ő azonban még most
is ereje teljében járt. Harmincesztendős létére még voltak sötét szálak a hajában, s nem szorult mankóra,
kampókézre; csupán a fél szemét vesztette el. Túlélte a mérget váladékozó rúnapók beültetését is, ami a
legtöbb vele egykorú vadásznak kétségkívül a biztos halált jelentette volna.
Ma este mégis megnyomorította magát egy tűzgyújtó hatalomigével, amely távolról sem tartozott az
általa ismert legerősebbek közé, s eddig sohasem okozott neki nagyobb fájdalmat, mint egy közönséges
késszúrás. Az eset Aurri Ly'Shematenel jelenlétében történt és rögtön ezután látni vélte, amint az elf arcán
életre kelnek a tetovált krónikásjelek.
A fények játéka? Fájdalom szülte káprázat? Meglehet.
De a primortel többek között azért ért meg ilyen tiszteletreméltó kort, mert sohasem hitt a véletlen
egybeesésekben.

– Hosszú történet ez, s attól tartok, próbára fogja tenni a magadfélék szűkre szabott türelmét. Mégis a
legelején kezdem, mert gyökerei az óidőkbe nyúlnak vissza, és a gyökerek ismerete nélkül hiába
vizsgálgatnánk a faág friss hajtásait.
– Tudnod kell, hogy az Ötödik Domb Házának hercegi családja áldott magból származik. A hős, akinek
az ágyékából vérvonalunk fakad, olyan régen élt, hogy azt a ti gyarló elmétek felfogni sem képes. Mi
azonban emlékezünk ezekre az időkre, s nem csupán regéinkben és legendáinkban. Olykor, ha magányosan
elmélkedem egy rönkszentélyben, vagy a Tisztulás Ünnepén a szent lángokba révedek, szertefoszlik
körülöttem a világ, s elmosódott képek ködlenek fel a szemem előtt, távoli hangok ekhóját véli hallani fülem.
Beszélhetnék róluk, de nem teszem, mert úgysem értenéd. A te kései fajtádnak nincsenek szavai ezekre a
dolgokra, hisz akkor még az égiek gondolataiban sem léteztetek…

A Könnyűléptű Nép titkos krónikásjelei általában nem a viselőjükre utaltak, hanem az általa legyőzött
ellenfelekre, bár akadtak elszórt kivételek. Szimbolikájuk szövevényes volt és átláthatatlan; az emberi elme
nemigen tudta követni a szeszélyesen csapongó képzettársításokat. Vyergas ismerte, de nem értette őket,
valahogy úgy, ahogy az írástudatlan vésnök, aki a kezébe nyomott mintáról másolja át a pénzveretre a betűk
rovátkáit. Csaknem ötezer különféle képet raktározott el az emlékezetében, a hozzájuk tartozó olvasattal
együtt; ám arról például fogalma sem volt, hogy miért jelent az ágaskodó királykobra csatában zsákmányolt
hadizászlót, vagy a törött kard kerek húszesztendős háborúskodást.

– Ebben a letűnt korban élt a mi ősatyánk, kinek szeme még látta az Elveszett Hold fényét, mielőtt az
átkos emlékezetű Opálhajós örökre kioltotta volna. Magasztos lény volt, égi küldött, kalahora. Ez megint
csak olyan szó, amelynek nem találni mását a ti nyelvetekben. Megkísérlem körülírni neked, de ne engem
hibáztass, ha nem járok sikerrel; beszédetek barbár és bárdolatlan, ajkam csak nehezen hajlik rá, hasztalan
keresgéli a hiányzó szavakat.
– Próbáld meg elképzelni, hogy a Tizenhármak egyike nem a Birodalom alapításakor szállott alá a
világba, hanem a messzi ősidőkben, amikor a Kosfejes Úr még nem vetette reánk a tekintetét, s nem
nyilatkoztatta ki akaratát első prófétáinak! Tudom, hogy az alantas és csekély értelmű fajok számára ez
eretnekségnek hangzik; bizonyára magad is istenkáromlónak véled szavaimat. Hisz kit szolgálna ez a
mennyei sarj, kinek a nevében hajtaná uralma alá a teremtett lényeket, kihez intézne tisztelgő
véráldozatokat, ha egyszer a Kosfejes Úr még nem kívánja megajándékozni kegyelmével az anyagi síkot?...

Külön-külön Vyergasnak nem okozott volna gondot a lángoló szív és a vasbilincs értelmezése sem. Nem
tartoztak ugyan a gyakori ábrák közé – sőt, az utóbbi a ritkánál is ritkábbnak számított –, de azért ismerte a
jelentésüket. A lángoló szívet például olyankor tetováltatták magukra a Könnyűléptű Nép harcosai, ha
valami régi családi ereklyét szereztek vissza ellenségeiktől, távoli őseik hagyatékát, amely az idők során
valahogy avatatlan kezekbe került. Ez nem feltétlenül jelentett anyagi természetű dolgokat; a fogalomkörbe
beletartozott a szellemi örökség, az elveszett tudás is. A primortel Aurri arcán látta először ezt a

- 23 -
krónikásjelet, ám az oculisok kémjelentései szerint a Hét Domb és a Hét Völgy vidékén több elf is viselt
hasonlót; a Néma Nagymester, a Quirrtha Khinn lovagrend elöljárója egyenesen kettőt.

– Ne fáradj a töprenkedéssel, emberfia; hajlékod vendégszerető ugyan, szívesen időznék benne

hosszasabban, ám a te életedet kurtábbra szabták az enyémnél, nem kívánhatom hát, hogy órákat áldozz rám
belőle. Inkább megválaszolom a kérdést magam. Ha az égi küldött korábban érkezne Ranagol korszakánál,
más urakat ajándékozna meg hódolatával: a legkevésbé gyöngéket és esendőket a hamis istenségek közül.
Szolgálata persze csak addig tartana, amíg a Kosfejes Úr rá nem mosolyog a világra. Ekkor vagy hűséges
marad, és meghal; vagy pedig az igaz hithez pártol, és üdvözül.
– Ezeket a koránjött Tizenhármakat hívjuk mi kalahoráknak, primortel; és közülük az egyik volt az én
ősatyám…

A vasbilinccsel már korántsem volt ilyen egyszerű a helyzet. Ez az ábra a Könnyűléptű Nép bonyolult
szimbólumnyelvének egyik legrejtélyesebb motívuma volt, megfejtésének regényes története bővelkedett
vérben, halálban, váratlan fordulatokban. Mentorok egymást követő nemzedékei veselkedtek neki újra meg
újra az értelmezésének, egyik ingatag elméletet a másik után állítva fel. A magyarázatok némelyikét szinte
azonnal megcáfolták, mások évtizedekig tartották magukat, hosszú távon azonban mindegyikről
bebizonyosodott, hogy téves. Hiába örvendett a Fekete Özvegy Rend tudós-kasztja kiváló hírnévnek a
Birodalom legtekintélyesebb egyetemi köreiben, ezzel a problémával sokáig nem tudtak megbirkózni,
megrekedtek a puszta találgatás szintjén. Többre már csak azért sem juthattak, mert nem volt miből
kiindulniuk.

– Hatalmas harcos volt a kalahora, legderekabb s legvitézebb az előkelők között. Hadba vezette népünket
az Ősök ellen, s győzelmet győzelemre halmozott; tekintete üstökösként lángolt, és sújtó kardjával szemben
senki nem állhatott meg. A Fekete Tudomány nem árthatott neki, mert az elfeledett isten, akinek hódolattal
adózott, átlényegítette őt s a vérébe költözött, megóvta minden rontó igétől. Amikor az Ősök látták, hogy
erővel le nem bírhatják, a földmély sötétjébe menekültek előle kilenc nagy fejedelmük vezetésével. Ő azonban
esküvel fogadta, hogy oda is követi őket, s amikor visszatér, kilenc trófea fog a derékövén függeni…

A vasbilincs jelének hosszú időn keresztül mindössze egyetlen példánya volt ismeretes, egy elfbőrből
preparált színpadi álarcon, ami hatszáz évig hevert a Khat'ul'Naathum titkos kincstárában, míg véletlenül
felfigyelt rá valaki. A rendi krónika tanúsága szerint Káosz-Abbog egyik vándor zsigerelőszektájától került
oda, tucatnyi más kétes értékű limlommal együtt, valami jelentéktelen kontraktus értelmében. Hogy ők
honnan szerezték, az nem szerepelt a feljegyzésekben, maguktól a zsigerelőktől pedig már nem lehetett
megérdeklődni, mivel az esemény után néhány évvel kiirtotta őket egy rivális Káosz-szekta. A váratlan
felfedezés mindenesetre nagy izgalomba hozta a mentorokat, mivel az ősrégi, repedezett maszkon négy
ismeretlen krónikásjelet találtak, azonfelül további kettőt a legritkábbak közül: a vörös unikornist és a
gyermekkirályt. Az első csak azokat a harcosokat illette meg, akik páros viadalban arattak győzelmet az
Ősök egyik rangos vezére fölött; a második haláljel volt, annak bizonyságára, hogy viselője beteljesített egy
vérbosszút, amelynek eredete a Birodalom alapítását megelőző korokra nyúlik vissza. A legnagyobb
megdöbbenést azonban a lelet színe okozta; soha senki nem hallott ugyanis még olyasmiről, hogy a
Könnyűléptű Nép asszonyai fekete bőrű gyermekeket hoztak volna a világra.

– Egymaga szállt alá az Ősök miazmás hajlékába, íjjal-karddal felfegyverkezve, harcra s halálra készen.
Nemcsak hadvezér volt, vadász és nyomolvasó is, s tudománya a földalatti csarnokokban sem hagyta
cserben. Nyolc fejedelmet kutatott fel, hiába bújtak előle a legeldugottabb zugokba; nyolcszor talált célba
sebes nyílvesszeje, nyolcszor fakasztott vért tévedhetetlen pengéje. Nagy riadalom támadt az Ősök honában;
gyászos sirámoktól visszhangzott a földmély, félelem fészkelte be magát a hűvös-hideg sötétbe. Vezéreik
hulltával a közrendű harcosokat olyan rettegés kerítette hatalmába, hogy fegyvereiket eldobálva menekültek
a felszínre a hős elől. A Könnyűléptű Nép azonban odafent várta őket, s vérét vette valamennyiüknek, hiába
könyörögtek sírva kegyelemért…

- 24 -
 A rend mentorai évszázadokon át tanulmányozták a négy ismeretlen krónikásjelet, s bár az eredmény nem
jött könnyedén, konok eltökéltségük idővel átsegítette őket az akadályokon. Az egyiknek az olvasatát a
Dai'Hyllassien ház árulta el nekik, egy hajmeresztően kockázatos kontraktusért cserébe, amely végül három
tapasztalt mortel életébe került. A másik magyarázatára az Árnyfivérek titkos szimbólumjegyzékében
bukkantak rá, miután győzelmet arattak az ellenük viselt vadászháborúban, és felprédálták központi
rendházukat. A harmadikat csak úgy tudták megfejteni, hogy a tudós-kaszt elöljárója áldozati felajánlást tett
a Kosfejes Úrnak, s miután jósálmában megvilágosodott előtte a jel értelme, rituális öngyilkosságot követett
el a könyvesház oltárán. A mentorok mind több fejezetét ismerték meg a titokzatos, fekete bőrű elf életének;
és amit megtudtak, az egyre kevésbé tetszett nekik. Az első tetoválás a nemzőatyjukat megfojtó fiúk jele
volt, de nem a járomcsonton, a bűnbélyeg helyén, hanem közvetlenül az orrnyereg fölött, ahová a
legdicsőbbnek tartott hőstettek kerülnek. A második a háznélküliséget szimbolizáló wul-madarat ábrázolta,
rendkívül archaikus stílusban: a farokpikkelyek állása és az aranyszínű szempár a családi véráldozatnak egy
oly ősi és visszataszító formájára utalt, amit manapság már Káosz-Khakht legelvetemültebb szektái sem
gyakorolnak. A harmadik krónikásjel egyszerűen annyit jelentett: „sárkányölő”.
Ám a negyedik – a vasbilincs – továbbra is konokul őrizte titkát, még hosszú-hosszú ideig.

– Az Ősök kilencedik fejedelme Sycassa Zahtar volt, a ti nyelveteken a Bíbor Hadúr. Őt tartották a
legkülönbnek s legravaszabbnak mind közül. Amikor hírét vette a kalahora közeledtének, sietve visszavonult
a legmélyebb csarnokokba, és süket fülekkel fogadta a vérrokonaitól érkező segélykéréseket. Gyávának
vélhetnéd, pedig nem volt az, csak okos és számító. Türelemmel kivárta a Nyolcak bukását; harcoltak és
meghaltak, a kalahora győzött, ám közben ő is gyengébbé vált, hatalma megapadt, védelme megtépáztatott.
Ketten maradtak végül, és Sycassa Zahtar nem rejtőzködött többé. Pompázatos harci díszben vonult ki
ellenfele elé: lávafolyamok fénye ragyogott rőt szemében, homlokát vörösen izzó diadém övezte, páncélozott
markában bíbor lángokat okádott Sharab Shaktor, a Csatabárdok Atyja. A hős nem riadt vissza a látványtól,
hisz nem ismerte a félelmet; ám az elfeledett isten, aki a szívében-vérében lüktetett, kevesebb volt nála, bár
többnek hitte magát…

A krónikásjel másodpéldányára csaknem négyszáz ével később bukkant rá egy fiatal vadász, aki elszakadt
társaitól a Káosz-Samambrag híveivel vívott háborúban, és a Rőt Vidékre vetődött. A nyomában sziszegő
Kígyóhajúak, a szekta eszelős gyilkosai, ismerősek voltak errefelé. A vadász, akinek ez volt az első csatája,
leszámolt már az életével; ám a Khat'ul'Naathum ősi hagyományaihoz híven szilárdan eltökélte, hogy ahány
ellenséget csak bír, magával ránt a pusztulásba. Amikor leshelyet keresett a vörös hegyekben, megindult a
lába alatt a föld, s egy beomló kürtőn át alázuhant a mélybe. Üvegfalú barlangban találta magát, amelynek
bejáratát belülről falazták be hajdan. Leghátsó traktusában rozsdaszín obeliszkek magasodtak, barbár
rúnákkal ékesen, s tövükben egy néma alak feküdt.
A Kígyóhajúak utolérték, és könnyűszerrel végezhettek volna vele – mégsem cselekedték meg. Sziszegő
gyászénekbe kezdtek a kürtőszáj körül, majd letépték egyik társuk fejét, s engesztelő áldozatként a mélybe
hajították. A viperafürtös fej a vadász lába elé hullott; véreres szemekkel, fogát csattogva méregette, s
szörnyű átkokat szórt rá a szekta titkos harci nyelvén, míg végül, hosszú órák múlva elcsendesült. Ekkor a
Kígyóhajúak befejezték panaszos gyászéneküket, magára hagyták a csapdában rekedt prédát, és hazatértek
Káosz-Samambrag fertőszentélyeibe.

– Összecsapott hát végül a kalahora és az Ős; kő roskadt, föld rendült tusájuk nyomán, s félve menekült
közelükből a sötétség. Olvadt láva ömlött a Bíbor Hadúr sebeiből, s mikor busa feje meghasadt,
lángförgeteg süvített elő a törött diadém alól. Felbődült, féltérdre hullott, s a sziklák lángokat virágzottak
körülötte. A kalahora ekkor győzelmet vehetett volna rajta, ha nincs Sharab Shaktor; ám a Csatabárdok
Atyja megváltotta gazdája életét, forró hamuvá porladt a markában, s ami ereje csak volt, átsugárzotta belé.
Fölállott a Hadúr, és elüvöltötte magát rettenetes fájdalmában; oly nagy volt bánata s keserűsége, hogy
ordítása az egek magasáig szárnyalt, s mindenki szörnyethalt, aki csak hallotta. Számosak az Ősök, s
számosak rontó igéik is; ám mind közül ez volt a valaha kiejtett leghatalmasabb…

A vadász ifjú létére okosan és megfontoltan viselkedett. Körülnézett a barlangban, de nem kapkodott,

- 25 -
nem vesztette el a fejét. Ügyelt rá, hogy tekintete messze elkerülje a vörös kövekbe vágott rúnasorokat; az
alattuk heverő tetemet alaposan szemügyre vette ugyan, ám attól óvakodott, hogy a kezével illesse. Fiatal,
tetovált homlokú elf volt; talán kétszáz, talán kétezer éve fekhetett itt, a korát nem lehetett megbecsülni. A
barlangban nem voltak dögevők, és az alsó kürtőkből felszálló kénes kipárolgások teljesen kiszárították a
karcsú testet. Mindkét karja darabokra volt törve, ujjai helyén otromba csonkok éktelenkedtek.
A csapdába esett vadász sejtette, hogy valami nagyon fontosat talált, de a felszínre nem tudott kijutni. A
régi bejáratot hármas rétegben egymásra halmozott kőtömbök torlaszolták el; a kürtő bordáinak üvegélei
csontig hasogatták a kezét, és a mászókampó sem lelt rajtuk fogást. Ha csak a saját életéről lett volna szó, a
vadász belenyugszik a Kosfejes Úr akaratába, és elmetszi torkát a sequorával; ám akkor a rend sohasem
tudná meg, miféle titkokat rejteget az üvegbarlang.
Letelepedett hát a kristályokat sarjadó kőpadlatra, hátát a pengékkel redőzött sziklafalnak vetette; mély
lélegzetet vett, lehunyta szemét, és segélykérő hívást bocsátott útra a rejtett síkokon. Aztán lehajtotta a fejét,
és megkezdte a hosszú várakozást.

– Az elfeledett isten megrémült az iszonyú hangtól, s hű hívét cserbenhagyva menekülni próbált. A

kalahora szívében kilobbant a fény, lelke éjbe borult; ám az utolsó pillanatban szellemujjaival a gyáva isten
után kapott, megragadta keményen, és magával rántotta a sötétségbe. A szörnyűséges bűvige elemésztette
Sycassa Zahtart is; roppant teste megroskadt, magába omlott, izzó lávatóvá olvadt szét. Így végezték ők
hárman, hatalmasok…

Három hétbe tellett, amíg az oculisok rátaláltak elveszett testvérükre. A Rőt Vidék messze esett a rend
bevett vadászmezőitől, és Káosz-Samambrag hatalma mélyen fészkelt ezen a tájon. A felderítők
Kígyóhajúakkal és Rozsdaevőkkel csatáztak, s messorokat kellett kirendelni a védelmükre a központi
házakból, különben elvéreztek volna mindannyian. A háború mérlege hol erre, hol amarra billent: a szekta
fanatikusai mérget köpködve hadakoztak, s az ostromlott tartományokban a rend keservesen nélkülözte a Rőt
Vidékre küldött kardokat.
Ezenközben az ifjú vadász türelmesen várt. Amíg képes volt rá, hosszan elmélkedett a Kosfejes Úr
akaratáról; később, lázbetegen, a halott elf szellemével társalkodott éjszakánként. Amikor megéhezett, fogta
a viperafürtös fejet, melyet üldözői hajítottak utána, és csupasz fogaival marcangolta le róla a húst. Amikor
megszomjazott, előbb a halott Kígyóhajú szemét nyelte le, majd lyukat vágott a koponyájába, és kiszürcsölte
belőle az agyvelőt.
Mikor az oculisok kihúzták az üvegbarlangból, már félrebeszélt, alig volt több fekélyes váznál. De
életben maradt és később, az évek szaporodtával, hírneves vadász, rettegett harcos vált belőle.

– Ősatyám szelleme mind a mai napig a sötétséget járja. Népem bosszúállója ő, elégtételt vesz a rajtunk
esett sérelmekért. Gondolatai nincsenek, mert elméje halott, megölte a Bíbor Hadúr gyászigéje; ám néha
felnevet, s ilyenkor nagy dolgok történnek a világban. Ő az egyetlen kalahora, akit a Könnyűléptű Nép
mindkét ága tisztel: mi, az Igazak, akik részesültünk a Kosfejes Úr kegyelmében, és az Elveszettek, akik
puhányokká sorvadtak a külvilágban. A neve Mallior, az Éjben Kacagó…

Ha az ifjú vadász merő önzésből és élnivágyásból cselekedett volna, amikor segélykérő hívással fordult a
háborújukat vívó Fekete Özvegyekhez, csúf halált hal rögtön a megmentése után. Mert a Rőt Vidékre küldött
felderítőket maga a primoculis vezette, Ősök ivadéka, legelőbbre-való a rend éles szemű nyargalói között. És
túl sok derék emberét látta elhullani az úton, semhogy irgalmas szívvel legyen haláluk okozójához, ha
kiderülne, hogy hiába ontották érte a vérüket.
Amikor kiemelték a sorvadt emberroncsot a kürtőből, a primoculis odalépett hozzá, és torkon ragadta. Az
ifjú vadász felnyögött, sárga genny szivárgott a feldagadt ajkát szabdaló repedésekből. A primoculis azonban
tisztára söpörte lázban égő elméjét egy durva hatalomigével, s nem eresztette el addig a nyakát, amíg sorra-
rendre ki nem faggatta a barlang titkairól.
Amint végzett, félrelökte az alig-eleven testet a várakozó boncmester kezébe, és intett nyargalóinak.
Hármas acélheveder került a dereka köré; emberei magasra emelték, majd óvatosan leeresztették a kürtőszáj
sötétjébe.
A primoculis nagyerejű hatalomigékkel vértezte föl magát, mielőtt körülkémlelt volna odalent. Bölcsen

- 26 -
tette: az üvegbarlang mélyén ezernyi álcában leselkedett a halál. A bannara-mesterek legádázabb mérgei hűs
forrásvíznek tetszettek ahhoz az ocsmány miazmához képest, amely a rőtvörös obeliszkeken vicsorgó
rúnákból gőzölgött. És az ifjú vadásznak nem lett volna ideje segítséget kérni, ha akár egy ujjal is hozzáér a
barlang hallgatag lakójához.
A primoculis úgy döntött, hogy életben maradhat.

– Amikor a kalahora elsőszülött fia hírt kapott róla, hogy mi történt atyjával, nagy keserűség támadt az ő
szívében. Fölállott a harcosok gyűlésében, s ádáz szavakat szólt a hamis istenről, aki cserbenhagyta
Malliort. Az ilyen isten nem méltó a Könnyűléptű Nép hódolatára, mondta: el kell hát taszítani, s újat
keresni helyette. A hűtlenség s a gyávaság éppúgy bűn az égiek, mint a halandók között. Az ő szeme kinyílott
az igazságra, ám a többi vezérek vakok maradtak, s borzadva hallgatták beszédét. Káromlónak,
vértagadónak nevezték, s kitaszították maguk közül…

A fiatal elf, akit múmiává aszaltak a földmély kénes kigőzölgései, saját akaratából jött a barlangba annak
idején. Első dolga az volt, hogy hatalmas köveket vonszoljon a bejárathoz, és izomszakasztó munkával
egymásra halmozza őket. Három rétegben húzta fel a vaskos sziklatorlaszt; ráncos tenyerén még most, ennyi
év múlva is kivehető volt az üveges élszegélyek marása.
Miután befalazta magát, sorra egymás után leharapta és lenyelte mind a tíz ujját. Ezt követően odament a
fal egyik fűrészes kiszögelléséhez, s előbb a bal, majd a jobb karját törte szilánkokra rajta. Mikor már
biztosra vehette, hogy képtelen kiszabadulni magaválasztotta sírboltjából, lefeküdt az egyik vörös obeliszk
alá, belélegezte a mérgező párákat, és meghalt.
Sárgára száradt homlokán egyetlen krónikásjel mosolygott fakó-haloványan: a vasbilincs.

– Az elsőszülött ekkor megátkozta a hamis isteneket, s felvette a Ly'Shematenel nevet, ami a mi

nyelvünkön annyit tesz: Tettekkel Emlékező. Ezután maga köré gyűjtötte a Könnyűléptű Népből azokat, akik
hasonlatosan gondolkodtak hozzá: sokan voltak ilyenek, főleg az ifjabb harcosok között. Odahagyták
tévelygő testvéreiket, és folytatták a háborút az Ősök ellen, ádázabbul és kérlelhetetlenebbül, mint amazok;
haldokló hőseik az ellenséges tetemek között heverve gyakran véltek távoli kacajt hallani az éjszakából.
Sokáig keresték azt az istent, aki méltó a szolgálatukra, de csak hazug szellemeket és szánalmas árnyakat
találtak. Végül úgy döntöttek, hogy az istenük még nem nyilvánult meg; és beköszöntött a Várakozás Kora,
mely hosszú-hosszú ideig tartott, egészen a Kosfejes Úr eljöveteléig…

A boncmester hínárzöld penészt talált a múmia koponyájában, a démoni megszállottság biztos jelét.
Könnyű volt elképzelni az ifjú elfet, ahogy a homloka mögött suttogó gonosz hang az őrületbe kergeti; ahogy
zilált hajjal, lázban égő szemekkel az üvegbarlangba menekül előle; ahogy tébolyult módszerességgel
megtervezi és előkészíti saját iszonyú halálát.
Ám akkor mit keres az arcán a vasbilincs jele; ráadásul a homlokára tetoválva, ahová a dicső haditettek
emlékei kerülnek?
Ha démon száll meg valakit, általában komoly céljai vannak vele, tervei messzebbre mutatnak a kisstílű
pusztításnál. Vérbosszú; lélekorzás; egész népek, fajok romlásba döntése. S mivel a művelet elég nagy
fáradságába kerül, gondosan őrködik választott bábjának épsége fölött, legalábbis amíg így diktálja érdeke.
Csakhogy a démonok szerfölött ritkán vannak tisztában a halandók testi szükségleteivel. Azt tudják róluk,
hogy a tűz és a testüket átjáró vas megöli őket; azt viszont nem mindig, hogy időnként enniük-inniuk kell, s
idegen környezetben elsorvadnak.
Mit tenne egy elszánt lélek, ha démoni igába kényszerülne, s világos perceiben kétségbeejtő
bizonyossággal tudná, hogy a szörny a népe, nemzetsége, családja elveszejtésére akarja felhasználni őt?
Tőrrel vagy méreggel nem lehetne öngyilkos; a démon felismerné a veszélyt, és megakadályozná. De ha
elvonulna valami titkos helyre; ha gondoskodna róla, hogy soha többé ne juthasson ki onnan; ha önkéntes éh-
és szomjhalálra ítélné magát…
A primoculis szűkszavú beszámolóját tanulmányozva a rend mentorai gyanítani kezdték, hogy a törékeny
ifjú, akit az üvegbarlangba zárva találtak, a Könnyűléptű Nép legnagyobb hősei közé tartozott.

- 27 -
 – A Ly'Shematenel ház nem sokáig maradt egyedül. Ahogy teltek az évek, más családok, más nemzetségek
csatlakoztak hozzánk: valamennyien megcsömörlöttek a hamis istenektől, akik egyre gyengébbekké és
erőtlenebbekké váltak, s mind gyakrabban fordították el arcukat híveiktől. Így gyarapodott az Igazak száma,
és így indult apadásnak az Elveszetteké. Minket harcra és halálra neveltek atyáink, s Mallior példája arra
tanított, hogy vesztünkben is magunkkal rántsuk bukásunk okozóit. Belőlük azonban lassan kivesztek az ősi
erények; sorvadó isteneiket követvén elgyávultak és elpuhultak, feladták az Ősökkel vívott háborút, s örök
gyalázatukra a rejtőzködésben kerestek menedéket. Ekkor átkunkkal sújtottuk őket, vérünk árulóit;
méltatlanokká váltak rá, hogy megosszuk velük a világot. Ilyeténképpen idéztek gyávaságukkal az
Elveszettek pusztulást a saját fejükre; mert immáron nemcsak az Ősök öldösték őket, hanem mi magunk is,
valahányszor a szemünk elé merészkedtek. Hanyatló nemzetség az övék, ha itt-ott még el is tengődnek
szánalmas búvóhelyeiken, még egy ezredév, s már a fák és a füvek sem fognak emlékezni rájuk…

Újabb évszázadok elmúltával a köszvényes hátú agg, Vyergas félelmetes nevelője, imigyen foglalta össze
növendékeinek a vasbilincs-szimbólum jelentését:
„Sötét erő, ártó hatalom, amely kiterjeszti befolyását a jel viselőjére, s egy időre akarata eszközévé
alázza; ő azonban szembeszáll vele, s ádáz harcokban győzelmet nyer rajta, akár a tulajdon élete árán is.”
A tetszetős okfejtésben csupán egyetlen hiba maradt, amit a mentorok minden igyekezetük dacára sem
voltak képesek kiküszöbölni. A primoculis a maga gyakorlatias észjárásával már annak idején rámutatott, a
tudós-kaszt vénjei azonban nem tudtak mit kezdeni vele, így hát jobb híján félretették.
Mert ha a törött karokkal haldokló elf végső diadalának csak a néma üvegfalak s a rőt köveken vicsorgó
rúnák voltak tanúi – akkor ki tetoválta a homlokára a dicsőségét megörökítő jelet?

– Idővel aztán hírt kaptunk a lángszemű prófétákról, akik ősi ellenségeink földjeit járják, és egy új isten
szavát prédikálják. Ez az isten, mondották a hírek, nem a megbocsátást tanítja, hanem a megtorlást; nem az
alázatot, hanem a büszkeséget; nem a behódolást, hanem a hatalom igazát. Hallottuk azt is, hogy a régi
istenek hívei sok helyütt fegyvert fogtak a próféták ellen, azok pedig tűzzel sújtottak le rájuk, és megölték
őket. Kedvünkre valók voltak ezek a hírek; lóra kaptunk hát, és elindultunk megkeresni a prófétákat. Először
Rayvanhurral találkoztunk, és mind a mai napig őt tarjuk legnagyobb becsben a Tizenhármak közül. Mert az
ő ajkáról nyilatkozott meg nekünk az igazság; ő mosolygott ránk elsőként Ranagol mosolyával. Mi pedig
elfogadtuk a Kosfejes Úr tanítását, és friss vérrel hódoltunk neki, az Elveszettek vérével; tudtuk, hogy végre
megleltük azt az istent, akit Mallior szégyen nélkül szolgálhatott volna, ha később születik…

Vyergas eddig acélistrángra fogva hajtotta előre gondolatait a kijelölt úton. Most szabadjára engedte őket,
hadd kalandozzanak tetszésük szerint. Érezte, hogy tud valamit a Könnyűléptű Népről, ami közelebb viszi a
megoldáshoz, újabb mozaikkövet illeszt a nagy összképbe. Hogy mi ez a valami, arról fogalma sem volt;
bizonytalan sejtésre, homályos megérzésre támaszkodhatott csupán. Mindenképpen a nyomára kell jutnia, ha
tovább akar lépni a holtpontról, és tapasztalata azt súgta neki, hogy a makacsul erőltetett összpontosítás
ilyenkor többet árt, mint használ.
A tetoválómesterek. Különös figurák voltak, általános nagyrabecsülés övezte őket, előkelő helyet
foglaltak el a Könnyűléptű Nép társadalmában. Tevékenységük nem merült ki a krónikásjelek
elkészítésében: diplomaták voltak, ügyes kezű méregkeverők, s noha igen messze álltak a szokványos
értelemben vett papoktól, ők vezették az egyik helyi bálvány tiszteletére rendezett titkos szertartásokat is.
Temérdek ostoba szóbeszéd járta róluk: hogy parancsolnak a szellemeknek, hogy szóra bírják a holtakat, és
átkukkal sújtják házuk ellenségeit. De mesélték azt is, hogy már újszülött korukban megmutatkozik rajtuk az
elhivatottság, mert testüket tetőtől talpig alaktalan, vörhenyes foltok borítják. És Vyergas a saját szemével
látott sequator korában egy ilyen tetoválómestert a Harmadik Völgyben, az Aiy'Umasyrass ház szállásán.
Büszke tartású, szálas elf volt, zölddel szegett köntösben és babérkoszorúval a homlokán; az ifjú vadász
mégis csodálkozott, miért nem taszítják ki maguk közül a többiek, mert sápadt bőre úgy nézett ki, mintha
leforrázták volna.
Aztán ott voltak a Holdleányok, akik két anyajeggyel a testükön jöttek a világra: egy kékkel és egy
vörössel. Saját testvériségbe tömörültek, bár a házukat nem tagadták meg, s az összetartás elég gyenge
lábakon állt közöttük. Nyíltan vallott céljuk, melyet olykor évszázadokon át hajszoltak hasztalan, az volt,
hogy megkeressék magukon a láthatatlan harmadik jelet, az Elveszett Hold mását. Hagyományaik szerint
ezen az egy ponton – a stigmán – teljesen érzéketlenek voltak a fájdalomra. Így hát vékony ezüst tűket

- 28 -
hordtak maguknál, aprólékos gonddal feltérképezték a testüket, és mindennap ellenőrzés alá vettek egy
tenyérnyi felületet, míg el nem szédültek a vérveszteségtől. Ha a végére jutottak, kezdték az egészet elölről,
abban a szilárd meggyőződésben, hogy valahol hibáztak, és elvétették a tűheggyel a stigmát. Az idősebb
Holdleányokat onnan lehetett felismerni, hogy tetőtől talpig vékonyra varasodott hegszövet borította őket.
Olykor azonban egyik-másik Holdleánynak nyoma veszett, és a Könnyűléptű Nép soha többé nem hallott
róluk. Nővéreik úgy vélekedtek, hogy ezek a lányok, asszonyok meglelték magukon az Elveszett Hold jelét,
és felvételt nyertek a testvériség második, titkos fokozatába, amely a felszín alatt finom szálú pókhálóként
szövi be az egész Birodalmat, s vezérek és koronás fők sorsa felől határoz. És a rend feljegyzéseiben valóban
szó esett sebhelyes elf nőkről, akik nem viselik egyetlen ismert ház jeleit sem; ellenségeiket tűzzel emésztik
el, s az ujjaikból lövellő láng mindig három holdsarlót perzsel az áldozatok testébe.
Hogy volt-e közük e titokzatos alakoknak az eltűnt Holdleányokhoz, azt senki sem tudta. Ám bizonyos
tiltott krónikákban azt olvasták a mentorok, hogy miután elkövette rettenetes tettét, a Könnyűléptű Nép
csapdába csalta az Opálhajóst. Nem ölték meg, csak bebörtönözték – vagy mert nem állott hatalmukban,
vagy azért, mert rá akarták bírni, hogy fordítsa visszájára szörnyű mágiáját, s bűvölje vissza az égre az
Elveszett Holdat. Az Opálhajós rabtartói arcába köpött, és leperzselte a fejüket. A Könnyűléptű Nép nagyjai
ekkor egy ősrégi eredetű boszorkányrendet bíztak meg az őrzésével, s feladatukul szabták, hogy szüntelen
kínzásokkal gyötörjék, egyetlen perc nyugalmat sem hagyván neki, amíg ki nem leheli fekete lelkét, vagy
kötélnek nem áll.
Ezt a boszorkányrendet emlegették a krónikák a Három Hold Szövetségeként.

– Ha harcban közelít hozzá a halál; és elég forró vágy ég a szívében, hogy ne vesszen bosszulatlanul, a
Könnyűléptű Nép bármelyik gyermeke meghallhatja Mallior kacaját, még az Elveszettek is. Nekünk azonban,
akik a Ly'Shematenel házból származunk, néha máskor is a fülünkbe cseng, hiszen rokoni hang, az
ősatyánké. Ritkán történik ez meg, s mi nem örülünk neki. Mert sötét óra az, amikor egy Ly'Shematenel,
akinek még nem telt le a kiszabott ideje, meghallja álmában Mallior nevetését. Amikor felébred, nem lesz
önmaga többé: lénye feloldódik népünk emlékeiben, az ősi gyűlöletben, a keserűségben, a halál
sóvárgásában. Umahtar lesz belőle: nyelvétől megrabolt szörnyeteg, akit átlényegített a kalahora szelleme, s
nem gondol többé rokonnal, családdal, jövővel, csak a pusztítás önemésztő vágya vezérli…

A tetoválómesterek és a Holdleányok történetében csak egyvalami volt fontos Vyergas számára: hogy a
Könnyűléptű Nép gyermekei között akadnak olyanok, akik születésüktől fogva magukon viselik sorsuk
bélyegét. Aligha lenne vakmerőség feltételezni, hogy léteznek más sorsjelek is a vörös foltokon és a
holdszeplőkön kívül.
A primortel szíve hevesebben kezdett dobogni, lélegzete felgyorsult. Úgy érezte, valami nagy titoknak
jutott a nyomára, ami eddig a rend legtudósabb mentorai előtt is rejtve maradott.
Mi van akkor, ha ilyen sorsjel a vasbéklyó, s talán a lángokkal övezett szív is? Ha nincs szükség hozzájuk
tűre és festékre, hanem maguktól jelennek meg viselőjük arcán? Az üvegbarlang néma strázsájára gondolt; a
fekete bőrű elfre, akinek lenyúzott arcából valaki színpadi maszkot készített; Aurri Ly'Shematenelre, aki
ármányosan ellene fordította az Ősök Tudományát. Mi van akkor, ha a titokzatos ábrák nem haditetteik
emlékét őrzik, hanem épp ellenkezőleg, előre kijelölték számukra azt az utat, amin járniuk rendeltetett?
Mi van akkor, ha a Könnyűléptű Nép csupán azért találta ki a krónikatetoválás egész művészetét, hogy
elleplezze a kívülállók elől az árulkodó sorsjeleket?

– Az Ősökkel vívott háborúnk még nem ért véget, és nem is fog addig, amíg az írmagjukat is ki nem
irtottuk a világból. Ne hidd, hogy a Fekete Tudományuk megmenti őket; vénségükre ostobákká lettek,
egymás ellen acsarognak és letűnt korok emlékén merengenek, miközben mi lassanként végzünk velük.
Számon tarjuk a belviszályaikat, és ha valaki meggyengül közülük, azonnal lecsapunk rá. Az utóbbi
századévben négy trófeát szereztünk; te talán siralmasan kevésnek véled, mi azonban türelmes nép
vagyunk…

Lángoló szív vasbilincsbe zárva. Két egybefűzött ősi jel. Értelmezésük színleg ellentmond egymásnak:
ám ez az ellentmondás csak látszólagos.
A tűzbe vetett szív: veszendőbe ment tudás, amit a hős visszaszerzett. A vasbéklyó: sötét erő, amely

- 29 -
megszállja a hőst, s egész népét romlásba dönti. A megoldás csodálatosan egyszerű, mint mindig, ha utólag
tekintünk vissza rá.
A két fogalom egy és ugyanaz. Az elveszett tudás a démoni erő; az fenyegeti pusztulással a Könnyűléptű
Népet, s rajtuk kívül még számosan másokat.

– Az úmahtarokból viszont hiányzik a türelem; őket az Éjben Kacagó őrülete fűti. Úgy akarnak
háborúzni, mint az óidőkben: fellobogózott seregek élén, égi hajókkal, diadaljelvények alatt. Nem
magyarázhatjuk meg nekik, hogy harcosaink száma ezredannyira apadt; hogy mágiánk hatalma
megcsappant, s védtelenné váltunk a Fekete Tudománnyal szemben; hogy új fajok tűntek fel azóta, megannyi
új ellenség, akikkel mind számolnunk kell. Nem magyarázhatjuk meg nekik, mert gondolataik halottak, csak
az ősi gyűlölség vezérli őket…

Mi lehet az a tudás, ami ilyen pusztító hatással lehet a Birodalom népeire? Mi lehet az, amit a
Könnyűléptűek bírtak hajdanán, ám később elvesztettek, s hiába kutatnak utána azóta is? Mit hallgat el a
rend elől Aurri Ly'Shematenel?
A válasz megint csak nevetségesen kézenfekvő, gondolta Vyergas, s harmadik szeme előtt lassan
egybefüggő képpé rendeződtek a mozaikkövek. A Könnyűléptű Nép a hajdanvolt korokban nyíltan
háborúzott az Ősökkel, évszázadokon át dacolt velük, nem omlott vérsalakká a hatalomigék tüzében. Ennek
csak egy magyarázata lehet: valaha nekik is megvolt a maguk titkos tudománya, amit szembeszegezhettek az
Ősökével. Mágia, ám minden más halandó mágiánál hatalmasabb. Volt idő, amikor még elf ajkakon is kéltek
hatalomigék.
Hogy miként s mikor feledték el a tudományukat, azt csak ők maguk árulhatták volna el, de ez nem
számított. A fontos csak az volt, hogy az Ötödik Dombon kísértő árnyék támadt a múltból, egy őrjöngő
bálvány, aki új életre kelt az ágyékából fakadó sarjak vérében és velejében. És ez a bálvány magával hozta az
ezredévek sötétjéből az elveszett tudást.

– Van fogalmad arról, emberfia, hogy mi történne a Birodalommal, ha a Leples Asszony levetné a fátylát,
az Akasztott Király odahagyná a Fekete Forrást, és a Suttogó felébredne a hegyek gyökerénél? Ha a Fakó
Vizek Pásztora és a Csontlovag félretenné az ősi ellenségeskedést, és emlékezetükbe idéznék valaha volt
barátságukat? Ha a Lánggal Égő Szűz újra szerelemre gyúlna, és a Vakon Látó visszanyerné a szeme
világát? Ha Káosz-Raddaq és Káosz-Buulzaab elfordulnának híveiktől, bevégezni egy elfeledettnek hitt
háborút, amelynek megvívását esküvel fogadták egykoron? A Tizenhármak nem állíthatnák meg őket; ahhoz
még az ő hatalmuk is kevés…

Vyergas beszélte az elfek nyelvét, bár nem olyan folyékonyan, mint a toronyszobájában haldokló comtur,
vagy hajdanvolt mentora, a köszvényes csontú agg. Most szavakat rakott egymás után, ábrándos kedvvel,
szinte játszadozva.
Úmahí – őstudás. Gonosz szó, sötét felhangokkal terhes. Ne keresd, ami elveszett! – sugallja.
Atar vagy ator – megszállott, aszerint, hogy hím vagy nőnemű személyről van szó. Ahol ez a
megkülönböztetés nem bír nagyobb jelentőséggel, ott általános érvénnyel a hímnemű alakot használják.
Ebből igazán nem nehéz összetételt gyártani. Úmahtar – az őstudás megszállottja. Lángoló szív
vasbéklyóba verve…
A sorsod a homlokodra van írva, elsőszülött, gondolta Vyergas.

– Keserű epe a lelkem, de ki kell mondanom: az Ősök ellen csak az ármányban és a cselvetésben
bizakodhatunk. Lassan ölő méregként pusztítjuk el őket: kihasználjuk a belviszályaikat, rajtaütünk a
gyengéken, elaltatjuk az erősek éberségét. Amíg ártalmatlan férgeknek hisznek minket, egy hajdan-büszke
nép ronccsá tiport maradékainak, nem törődnek velünk; és nem törődnek azzal a három-négy testvérükkel
sem, akiknek minden évszázadban nyoma vész. Ám egy úmahtar mindezt megváltoztatná. Az Ősök emlékezete
hosszú: nem felejtették el még Malliort és a Kilencek bukását…

- 30 -
 A primortel ajka néma fohászt mormolt. Nem a Kosfejes Urat kereste imáival, s nem is valamelyik sötét
angyalát a Káosz-szekták urai közül. Rég porrá lett halandók előtt rótta le tiszteletét, akik mind hozzájárultak
az elszórt tudásmorzsák összegyűjtögetéséhez, noha nem volt – nem lehetett – fogalmuk róla, micsoda
szolgálatot tesznek ezzel a rendnek majdanán. Nélkülük nem rendezhette volna ragyogón csillámló
táblaképpé a szanaszét heverő mozaikköveket; nem fejthette volna vissza a bilincsbe vert szív talányát, nem
lelte volna meg a Könnyűléptű Nép titkaihoz vezető ösvényeket.
Köszönöm, testvér! – mondta az ismeretlen notatornak, aki elfogadta Káosz-Abbog zsigerelőinek kezéből
a kontraktusért ajánlott értéktelen kacatokat. Megszorította a három mortel kezét, akik öngyilkos küldetésben
az életüket áldozták egy tetovált ábra magyarázatáért. Átölelte a reszketeg mentort, aki jósálomért
fohászkodott Ranagol nagyúrhoz, majd elmetszette torkát a kosfejes oltáron. Hosszan nézett szemébe az ifjú
vadásznak, aki három hétig sorvadt az üvegbarlang mélyén, de nem adta magát az enyhet ígérő halál kezére,
mert tudta jól, hogy vele pusztulna titka is. Biztosította róla a kérges szívű primoculist, hogy nyargalói nem
hullatták hiába vérüket a Rőt Vidéken. Legvégül köszvényes mesterének alakja bontakozott ki a sűrűn
gomolygó szellemködből; s amint fejet hajtott előtte, a szeme sarkából látni vélte, hogy a félelmetes
aggastyán elmosolyodik.
Amikor aztán végére ért a tiszteletadásnak, harmadik szemét az ég magasára emelte, és büszkén
megnyitotta magát a Kosfejes Úr előtt.
Vyergas vagyok, primortel a Fekete Özvegyek között. Ajka mozdulatlan maradt, szavai mégis messzire
visszhangoztak, szivárványhullámokat vetettek a titkos síkokon. Szolgád a földön és majdan az Égi Honban,
nagyúr. Törvényeid értelmében nem feledheted el többé a nevemet; s mert vadász vagyok, a harcosok jogán
igényt tartok a trófeámra!

– Eleget beszéltem. Ha ennyi szó kevés volt, több sem volna elegendő. Azt hiszem, érted már, mi történt
hercegatyámmal, amikor álmában meghallotta Mallior kacaját. Nem mi taszítottuk ki házunkból: ő
emelkedett fölénk, mint minden úmahtar. Az Ötödik Domb tilalmas hely lett számára, és a Könnyűléptű Nép
minden szülötte messzire menekül a tekintete elől. Fürkészeink szerint – akiknél nincs jobb a világon sem a
Birodalomban, sem azon kívül – a Belső Tartományokba indult, Sramsass-Dakqín és Hnumthor-Orre felé,
ahol az Ősök nagyjai honolnak. Magára maradt, de az Éjben Kacagó akarata munkál benne, és ha nincs
más választása, egyedül fogja kirobbantani a háborút. Mi nem onthatjuk vérét, hiszen kalahoránk kelt új
életre benne, akire istenkáromlás lenne fegyvert emelnünk. Ám valakinek utána kell erednie, akár a Tiltott
Határokon túlra is; mert ha nem hal meg mielőbb, olyan förgeteg szakad a Birodalomra, amit talán a
Kosfejes Úr maga sem fékezhet meg többé…

Vyergas felsóhajtott, a bazaltkőből csiszolt asztallapra dőlt; megtámasztotta rajta magát a könyökével.
Fáradtság sajgott a csontjaiban. Homlokát nyúlós veríték áztatta, tüdejébe zihálva tódult a levegő; úgy érezte,
mintha az imént nyert volna győzelmet egy vérre menő viadalban. Bizonyos értelemben igaza volt.
Hirtelen rádöbbent, hogy az elf a válaszára vár, immáron percek óta, a fajtájára jellemző türelemmel.
Felnézett hát, de halandó szemét nem nyitotta ki. Tíz hosszú szívdobbanásig gyönyörködött a rúnákkal vésett
ezüstpókon keresztül a karcsú alakot körbenyaldosó azúr lángnyelvekben.
Ügyesen forgott a nyelved, úmahtar, gondolta elismerően. Hazug szó alig hagyta el az ajkadat, s csak azt
hallgattad el előlünk, amit muszáj volt. Nem vagy te őrült, soha nem is voltál; a kalahorád talán igen, de a
halandó éned megőrizte a józan eszét. Meg sem fordult a fejedben, hogy nyílt háborút hirdess az Ősök ellen.
Néped épsége mindennél fontosabb; így hát a piszkos munkát inkább másokkal végezteted el. Hány Szabad
Rendet uszítottál már a nemlétező préda után, úmahtar? Hány vértestvériségnek fizettél Sestian herceg
fejéért, aki bizonyára békében ül a palotájában, s minden parancsodnak vakon engedelmeskedik, mióta
megjelent az arcodon a sorsjel? Vajon elegendően vannak ahhoz, hogy a Belső Tartományok
felbolyduljanak a vadászcsapatok léptei nyomán?
Sárga láng lobbant Vyergas arcában, ahogy kinyitotta jobb szemét; az asztrálvilág képei elmosódtak,
belefakultak a háttérbe.
Nem, nem hiszem; különben nem jöttél volna el hozzánk. Tudtad jól, hogy a környező tartományokban mi
vagyunk a legjobbak, s itt vállalod a legnagyobb kockázatot. Mégsem haboztál, mert égető szükséged van
minden vadászcsapatra. Rengeteg halandó lábnak kell ahhoz a Belső Tartományok földjét tapodnia, hogy az
Ősök fölneszeljenek rá lomha álmukból. Grandiózus terv, de nem kivitelezhetetlen. Ha ezer vagy tízezer
vadász kelne át egyszerre a határokon, az Ősök bizonyára azt hinnék, hogy hadat üzentünk nekik.
A szakállas primortel feltámaszkodott, roppanva kiegyenesítette derekát.

- 31 -
 – Velünk akartad megvívatni a mocskos háborúdat, úmahtar. Pontosabban az első csatáját, hisz tisztában
vagy vele, hogy az Ősök haragja napok alatt elsöpörné valamennyi Szabad Rendet. Utána kik következtek
volna? A Káosz-szekták, a hegyi törzsek vagy a démonidézők titkos klánjai? Megkörnyékezted már a
vezetőiket, úmahtar?
Aurri egyenesen a szemébe nézett. Jégkék tekintete hidegen égetett, akár a húsba hasító acél.
– Türelmem fogytán, primortel – mondta nyugodtan.
– Mi a válaszotok?
Comtur?
A préda a tiéd, Fra Vyergas. A mester ritkán szólította nevükön alárendeltjeit; az elismerés jele volt ez
tőle. Öld meg!
Shaka'thorr.

Salak csikorgott Vyergas torkában, folyékony parázs marta hólyagosra nyelvét. A hatalomige dörögve
süvített át a levegőn, egyenest az asztal túloldalán ülő elf felé; az útját álló gyertyatartó fémes reccsenéssel
szilánkokra hullott, az önálló életre kelő lángok ijedt szentjánosbogarak gyanánt rebbentek szerteszét. Aurri
felhördült, s hanyatt zuhant a bazaltkoloncról, mintha villámcsapás sújtotta volna mellbe. Estében még
látszott, ahogy homlokán megvonaglik a bilincsbe vert szív, vörhenysárga tűz gyúl a béklyótagok között.
A primortel felpattant, két kezét messzire tartotta magától. Tenyerébe égetve egy-egy rúnajel vöröslött;
másukat egy sequor s egy mara-sequor viselte markolatán, melyek most kétszáz lépésre pihentek innen,
fekete selyembe csavarva, az alvócellájában. Elvakkantott egy szót, s nyomban megérezte markában az
ismerős súlyt; jel simult jelhez, ahogy kurta ujjai összezárultak a semmiből nála termő vadászpengék
keresztvasa alatt.
A kanóc nélkül röpködő gyertyalángok hullámos barázdákat szántottak a sötétség bársonyára. Vyergas
baloldalán áttetsző kontúrokba simult a levegő; a halovány körvonalak lélegzettel és szívveréssel teltek meg,
ahogy a kísérő messorok egyike átlépett a testetlen szellemek síkjáról az anyag világába. Ő volt a
leggyorsabb, de két társa sem késlekedett soká; éterből acéllá változó pengék villantak a primortel előtt, a
jobboldalán.
Aurri arca bukkant föl az asztaltömb mögül. Sápadtabb volt, mint szokott, s bal orrlyukából vékony
csíkban vér szivárgott; nem rossz ahhoz képest, hogy most kásává roncsolt koponyával kellene a földön
hevernie.
Az elülső messor sebes iramodással szökkent felé, mara-sequorja halálos ívet harapott a félhomályba. Az
elf éles, dallamos hangot hallatott, Vyergasnak csengve sajdult meg tőle a dobhártyája. A rohamozó vadász
lendülete megtört, csuklyás feje természetellenes szögben hátranyaklott; néma sikolyra nyíló szájából
keskeny vérsugár lövellt magasba, ahogy lábai kiszaladtak alóla, s teste puffanva elterült a hatszögletű
köveken.
Társainak arcizmuk sem rándult a sorsa láttán. Elhúzódtak egymástól, hogy kétfelől kapják közre az
ellenfelet; rövidebb pengéjük rézsút a mellkasuk előtt, a hosszabbik lefelé fordulva az elf felé mutat, hegye
majdhogynem a padlatot súrolja. Vyergas kiugrott közülük, fenn termett az asztallap közepén; a lángok
visszfénye visszaverődött fegyvereiről, sárga lobot vetett kegyetlen cápavigyorán.
Aurri ráemelte jégkéken szikrázó tekintetét.
– Quiasse amaren si ullo l'imenel – szólott ősei nyelvén. Örvend a szívem véred látásának.
Rátette kezét a hatszögletű asztalkőre. A fekete bazalt beroppant az ujjai alatt, tükrösre csiszolt színén
finom szálú repedések pókhálója futott szét. Úgy markolta meg a hatalmas sziklatömböt, mintha tollpihével
tömött vászonzsák lenne csak. Fél kézzel megemelte a felé eső oldalát, előbb mellmagasságba, majd a feje
fölé; aztán nekiveselkedett, és lökött rajta egyet.
Vyergas megcsúszott a sima kövön, egyensúlyát vesztette. A sequort eldobta, fogódzó után kapott, de
hiába; a következő pillanatban az ülepén szánkázott lefelé a lejtős felületen, s tompa csattanással vágódott a
padlónak. A roppant asztallap az élén imbolyogva magasodott fölébe, sötéten és fenyegetően, kioltva a
riadtan cikázó fényszikrák világát.
A két messor kétfelől rontott Aurrira, ugyanabban a pillanatban, amikor a hosszú, nyúlánk ujjak
eleresztették a bazalttömb szélét. Egyszerre mozdultak, egyszerre lebbent meg köpenyük szárnya, egyszerre
villant előre pengéjük, mintha csak egymás tükörképei lennének. A szívük is egyszerre dobbant utolsót,
amikor a kecses hajlású hiequar kiröppent hüvelyéből, s széles ívben körbeszisszent, forró-vörös cseppeket
fröccsentve szerteszét. Átvágott torokkal roskadtak térdre, ernyedő kezükből kifordult a verítékáztatta
kardmarkolat.
Vyergas a hátára hemperedett, még épp idejében, hogy lássa, amint a roppant kőtömeg átbillen a

- 32 -
holtponton, és zuhanni kezd felé. Késő volt már kigördülni alóla; az irtózatos súly úgy fogja szétlapítani,
akár héjatlan bogarat a rátipró csizmatalp.
Mély, öblös hangokat öklendezett fel a gyomra legmélyéről; sós vér kísérte őket, és szúró fájdalom. A
hatszögletű bazaltlap legyezőszerűen nyíló porfátylakká robbant szét fölötte, szárazon csikorgó nesz
kíséretében, mint amikor kő súrlódik kövön. Finom szemcsés, fekete eső szitálta körül a primortel alakját,
amint villámsebesen felegyenesedett, s mara-sequorját támadóállásba emelte.
Aurri Ly'Shematenel szembetáncolt vele; jégkék tekintetében halál mosolygott, a vízfalevél-forma
hiequart könnyed csuklómozdulattal a vadász szívének szegezte.
– Ketten, ahogy illik – suttogta lágyan, már-már érzékien.
– Ahogy illik – bólintott rá Vyergas.

A bazaltbástya oldalfala beroppant a lőrés körül, a tarjagosra törő kváderkövek húspéppé morzsoltak
újabb két saggitort. Fölöttük a mellvéden egy harmadik egyensúlyát vesztette, amikor a támpillér megrogyott
alatta; íját eldobva kapott a pártázat után, későn. Kurta sikolya tompa puffanásban végződött az udvar
kövezetén.
Az Aurrit kísérő tizenkét elf körkörös alakzatba rendeződött a koponyadíszes kút körül. Összefaroló
lovaik szilajul fújtattak, a szemüket forgatták; megvadította őket a méregbűz, amely az előttük ágaskodó
bannarák cseppfolyósan vonagló testéből áradt. Nyílvesszők sziszegtek a kis csoport felé minden irányból,
hogy a közelükbe érve elakadjanak a levegőben, majd ártalmatlanul a földre hulljanak. Nem közönséges
harcosok voltak ők: Mallior tizenkét apostola, a kiválasztott kevesek, akikkel az úmahtar elsőként osztotta
meg az elveszett tudást. Az ajkukon zengő hatalomigék bántó dallamú kánonba mosódtak össze, vibrálásba
hozták a rendház alapköveit, párává gőzölték a fekete égből szemerkélő esőt.
Az egyik bannara hínárzöld iszaptócsává folyt szét, s felszívódott a hatszögletű bazaltlapok
illesztékeiben. Néhány szívdobbanásba telt csupán, míg a föld alatt átszivárgott a tizenketteket övező
láthatatlan védőaurán; aztán nedvesen cuppogva a felszínre tört, s képlékeny állábaival óriás ázalagként
tapasztotta körül egy riadtan felnyihogó ló hófehér nyakát. Az egyik elf metsző hangon felvijjogott. A
méreglény teste kocsonyás cseppekké fröccsent szét a belécsapó hatalomigétől; ám a büszke állat ekkor már
habzó pofával vergődött a földön, s ha lovasa nem rántja ki elég fürgén lábát a kengyelből, az elzuhanó
csatamén maga alá temeti.
Az elfek közül hárman rövid, éneklő kiáltásokkal söpörték körbe a várudvart; a dallam végét furcsán
felcsapták, cifrázás nélkül, idegen hangsúllyal. Néhány bannara lucskos zajjal magába roskadt, állábaik
szegélye kiszáradt és feltöredezett, mintha tűz perzselte volna meg őket. A megmaradtak közül azonban
egyre többen láttak neki, hogy átszivárogjanak a kövezeten, s a nyirkos-puha talajban tapogatózva
elinduljanak az ellenség felé. A túlélő saggitorok megkettőzték erőfeszítéseiket, hátha sikerül túlterhelniük
lövéseikkel a védőaurát, amit immár hárommal kevesebb torok bűvigéi tartottak fönn. Sebes léptekkel
cikáztak a félhomályos gyilokjárón, futtukban bocsátva útra horgas nyílvesszeiket; rájöttek már, hogy
meglapulni, leshelyre húzódni ebben a csatában biztos halált jelent.
A hátasát vesztett apostol kirántotta ívesen hajló pengéjét, s kiszökkent társai gyűrűjéből az esőáztatta
kövekre. Testét azonmód három nyíl járta át; a negyediket sikerült a hiequarral félreütnie. Megingott,
féltérdre esett, de nem zuhant el. Ekkor csaptak le rá a bannarák.
Mohón fröcsköltek elő a föld alól, a bazaltlapok repedéseiből; némelyikük előbb teljes magasságában
fölágaskodott, akár valami cseppfolyóssá bűvölt lantvitorla, s csak utána roskadt áldozatára förtelmes
cuppogással. Az elf összerogyott a súlyuk alatt, a miazmásan gőzölgő massza tetőtől talpig elborította.
Kocsonyás állábak türemkedtek be orrán, száján; maró váladék szivárgott a bőre pórusaiba, a nyílvesszők
ütötte sebekbe. Elméje azonban nyugodt maradt, miközben kitapintotta a bannarákban gyökerező
szellemhorgonyokat, megkereste azt a pontot, ahol összefutnak, majd követte őket egészen az eredőjükig.
Még pislákolt benne az élet halvány lángja, amikor megtalálta, amire számított. Ajka már nem volt, de a
nyelvéből még maradt valami; felhasználta hát a méregtől szörcsögő tüdejében tartalékolt levegőt, s a
láthatatlan mentálfonál mentén útjára bocsátotta utolsó hatalomigéjét.
A boltozatos bazaltcsarnok mélyen a föld alatt húzódott, titkos bejáratát félelmetes strázsák vigyázták
mind az anyag, mind a szellem síkjain. Nem tárgyalóterem volt ez – kívülálló ide sohasem juthatott be –, s
nem is kincstár vagy áldozati szentély, bár a kosfejes oltár innen sem hiányozhatott. A Khat'ul'Naathum két
rangos beavatottjának szolgált otthonául, akiknek szolgálatait a rend nem nélkülözhette; ám ahhoz túl
sebezhetők és értékesek voltak, hogy kitegyék őket a fegyveres harc kockázatának.
Az egyikük karószikár, kecskeszakállas öregember volt, sötétzöld sujtásos kaftánban, arcán savmarás
nyomaival. Most keresztbevetett lábbal ült néhány selyemmel húzott vánkoson, egy félkupolás falifülkében,

- 33 -
melyet Káosz-Sraddhu kőbe vésett domborműve díszített. Ranagol angyala úgy ölelte körül csápokat sarjadó
bazaltkarjaival, mintha védelmezőn a keblére akarná vonni; aszott kezét tenyérrel lefelé a térdén nyugtatta,
hólyagos hegektől elrútított arcára mély ráncokat árkolt az erős összpontosítás. A fülke előtt jókora, vaskos
munkaasztal állt, rajta kémcsövek, retorták, üvegnyakú lombikok. Kétoldalt a fekete falakat hosszú fapolcok
borították, sűrűn telezsúfolva mindenféle tégellyel, szelencével, ládikóval és viaszosvászon tasakkal. A
levegőben kránkő és marólúg bűze terjengett, olajos növényi esszenciákkal és más, nehezen meghatározható
illatokkal elegyesen.
A másik beavatott a csarnok túlsó végén tette a dolgát, a lehető legmesszebb a vörhenyes fénnyel izzó
kohótól, ahová a társa szokott időnként elvonulni, öntöttvas üstökkel és szelepes lepárlóedényekkel
felszerelkezve. Ő is kaftánt viselt, de bíborsujtásosat; fejét kopaszra borotválta, ferde vágású szeme köré
indaszerűen egymásba fonódó mintákat festett. Azért nem a tetoválótűhöz folyamodott, mert minden feladata
más és más ábrákat követelt meg; a mostani például a sötétség, a harag és a testből tovaszálló lélek
szimbólumát, valamint bizonyos tiltott neveket. Azonnal munkához látott, amint megkapta a comtur
szellemparancsát; ám az ilyesfajta dolgot nem szabad elsietni, mert beláthatatlan következményekkel járhat.
Akármi történjen kint a rendház udvarán, neki még legalább egy fertályórára lesz szüksége, ha legalább az
alapvető biztonsági előírásokat be akarja tartani.
A kopasz férfi egy kénnel és foszforral felvázolt pentagrammában állt, amelynek csúcsain fekete gyertyák
égtek, metszéspontjain pedig alacsony bronzserpenyők ontották az asa foetida orrfacsaró bűzét. A baloldalt
magasodó kosfejes oltáron törékeny kis test feküdt némán és mozdulatlanul, a széles pengéjű áldozati tőr
mellett. A hatszögletű kőtömb oldalán csordogáló vérnek még nem volt ideje megalvadni; alig néhány perc
telt el azóta, hogy a beavatott az ősi törvények értelmében felnyitotta az újszülött kisded mellkasát, és
elfogyasztotta a zsenge bordák közül kitépett szívet. Most a rituális idézőlitániát mormolta monoton hangon,
újra meg újra elismételve az előírt formulákat és névtagadásokat.
Halk, nedves pukkanás hallatszott a csarnok túlsó vége felől, mint amikor mérges pöfetegre lép az ember,
vagy tűvel kiszúrnak egy gennytől feszülő tüszőhólyagot. A bűvigéket kántáló beavatott szemöldöke ráncba
szaladt. Elgondolhatatlan ugyan, hogy az ellenség utat találjon erre a félelmetes erőkkel védett helyre, de ha
mégis… Szörnyűséges dolgok történhetnek, ha a szertartás menetébe valami hiba csúszna.
A folyamatos zsolozsmázást szívdobbanásnyi időre sem hagyta abba, annyit azonban megkockáztatott,
hogy megemelje tar fejét, s egy futó pillantást vessen az iménti hang irányába. Amit látott, attól még jobban
elmélyültek homlokán a gondterhelt barázdák.
A zöldsujtásos kaftánt viselő beavatott alteste továbbra is mozdulatlanul ült a selyemvánkosokon, még a
két keze is ugyanolyan nyugodtan pihent a térdén, deréktól felfelé azonban egyszerűen nem létezett többé.
Illetve ami kevés megmaradt belőle, az véres mocsokká kenődött szét a fülke dombormíves falán. Káosz-
Sraddhu agyaras pofája lucskos-rőten vigyorgott az elárvult lombikokra, tüskés csápkötegei végén
meghatározhatatlan húscafatok lógtak.
A kopaszra borotvált férfinak szeme sem rebbent, ajka tovább mormolta az egyhangú litánia szavait.
Szóval a méregmestert, a rettegett bannarák parancsolóját utolérte a sorsa. Most, hogy elvesztették az
irányító akaratot, cseppfolyós teremtményei odafönt az udvaron ernyedten szétolvadnak majd, egybefolynak
a nyúlós sárral és az esővíz tócsáival.
Nem baj. Annál fontosabb feladat hárul őrá, a démonlovasra.

A boncmester tisztelettudó főhajtással lépett be a toronyszobába, az imbolygó árnyak és a szüntelen

háborújukat vívó szagok közé. A sárkánykarmos falikarban füstölögve lobbant utolsót a csonkjára égett
szövétnek, amit még Vyergas hagyott itt nemrégiben tett látogatásakor. A baldachinos ágy selyemfüggönyei
mögött ott reszketett a comtur undok váladékokban ázó, iromba hústömege.
Légy üdvöz, Fra Thuzdag. Elhoztad mesterséged szerszámait?
A skarlátruhás jövevény bólintott, s baljával öntudatosan végigsimított mellig lógó harcsabajszán.
Tagbaszakadt, öles termetű férfi volt, medvényi vállával csak oldalazva fért be az ajtónyíláson; hivatása
roppant testi erőt igényelt, hisz egy személyben látta el a rendház sebészének, hóhérának és kínzótudorának
feladatait. Darabos vonású arcán minden lélegzetvételre megvonaglottak a szertekígyózó varrathegek;
tanoncidejének emlékét őrizték, amikor mestere rajta mutatta be növendéktársainak a különféle vágásokat és
metszéseket.
Jobb kezében vaskos byzonbőr táskát tartott, mely foltosszürkére kopott a hosszú évek során; alaposan
lehúzta a karját, látszott rajta, hogy még az ő bivalyerejével sem lehet könnyű cipelni. Amikor megemelte, a
kifakult bőr alatt fém koccant fémnek bántó csendüléssel.
Az ágyhoz lépett, félrehúzta a finom szövésű függönylepleket. A táskát a comtur mellé tette az

- 34 -
összemocskolt selyemlepedőre, s bütykös hüvelykujjával felkattintotta a zárját. Aztán nekilátott, hogy
előszedje a műszereit; a tenyérnyi széles bonckéseket, a hosszú, horgas végű tűket, a szakállas acélkampókat,
a borotvamosolyú szikéket, a csíptetős húsfogókat, a gyémántfejű fúrókat, a hegyesre köszörült nyársakat, a
savval maratott csontfűrészeket.
Igyekezned kell, intette a higgadt szellemhang. Most minden perc drága!
– Nem lesz okod csalódni a tudományomban, comtur – felelte a skarlátruhás boncmester. Azt
fölöslegesnek vélte hozzáfűzni, hogy a sietség jóval gyötrelmesebbé teszi majd a műveletet.
Nyugodt, magabiztos mozdulatokkal látott munkához. Vastag, durva ujjai megdöbbentő könnyedséggel
és szakértelemmel forgatták a szerszámokat. Először azt a pontot kereste meg a comtur testén, ahol valaha a
nyakának kellett lennie; a petyhüdt redőkbe gyűrődő; nyirkos hájrétegeket a válltájék csontjaiba csavarozott
tartópofákkal fogatta hátra. Aztán kiválasztott a kései közül egyet, amelynek az alakja ökörnyelvre
emlékeztetett: kurta volt, kétélű, s a tövénél csaknem fél arasz széles, ám a hegye felé gyorsan
elkeskenyedett. Összehúzott szemmel felmérte az irányt és a mélységet- két szívdobbanásnyinál több időt
nemigen fecsérelt rá –, majd megejtette az első hosszanti bemetszést.
A fakórózsaszín hústömeg görcsös vonaglással összerándult, mikor a borotvaéles penge beléhasított. A
pikkelylebernyeges bőr szisszenve szétnyílt, habos vér bugyborékolt fel alóla. A boncmester mélyebbre
vágott a késsel, s szabad kezével a vöröslő résbe nyúlt, hogy kitágítsa; a sebszélek rögzítésére szolgáló
csíptetőt jobb híján a fogai közt tartotta készenlétben. Újabb rángás futott végig a comtur formátlan testén;
üvölteni nem üvöltött, hisz nem tudott mivel.
A szikék, a fűrészek, a nyársak éppen ezt voltak hivatva megváltoztatni.
Fra Thuzdag módszeresen dolgozott tovább, sietősen, ám fölösleges kapkodás nélkül. Vaskos, szőrös
karja csakhamar hasonult a hátratűrt köntösujj skarlátszínéhez; harcsabajszának lelógó szárai átnedvesedtek,
csatakossá váltak. Az inakba metsző, csontokba harapó szerszámok mégsem csúsztak meg a kezében
egyetlenegyszer sem; úgy értette a munkáját, ahogy rajta kívül kevesen.
Hogy a hangszálakhoz férjen, előbb el kellett távolítania egy lilán lüktető verejtékmirigyet, amely
öklömnyi daganattá rákosodott, s torzan vonagló nyúlványok sarjadtak belőle. Megtette, s a végén kurta
csuklómozdulattal a szoba sarkába csapta, ami az ujjai közt maradt. A hangszálak befűződtek és
összecsomósodtak az irdatlan test mélyére temetve; lószőrből kötött ecsetekkel és leheletfinom
rézhuzalokkal tisztította meg őket.
Ezután az arc alsó fele következett, ami már keményebb diónak bizonyult. A kráteres közepű
húskinövések levagdosásával hamar végzett, s az sem esett nehezére, hogy felmetssze a hosszanti ráncokban
egybenőtt ajkakat; a garat és a gégefő között az összeköttetést egy kéngőzben preparált darunyelőcsővel
teremtette meg. Az viszont már komolyabb gondot jelentett, hogy a comtur állkapcsa az évek folyamán vad
burjánzásnak indult, csontömlenyek és szerteágazó tövistenyészetek alakultak ki rajta, a fogak pedig ujjnyi
hosszú gyökércsápokat eresztettek: Végül kénytelen volt lenyúzni az egész alsó arcot, majd szögletes
dörzsvasat vett elő, és tövig reszelte a feleslegesnek ítélt részeket.
A nyelv maradékát még neki is elég sokáig kellett keresgélnie; tán három percébe is beletelt, míg
megtalálta a feketére sorvadt izomköteget, amely baloldalt csomósan ránőtt az ínyhús belső ívére. Vékony
tűket szúrt alá, előbb kettőt, aztán négyet, végül tizenhatot, és addig mozgatta fel-alá kiálló végüket, míg a
nyelvet rögzítő rostok sorra elszakadtak, a legszívósabbakat kivéve. Ezeket a legélesebb szikéjével vágta át,
gondosan ügyelve közben, nehogy elmetélje a hátsó mozgatógyökeret is. Utána óvatosan, egyenként kihúzta
a tűket, és puha keszkenővel kitörölte a szájüreget.
Már csak egyvalami volt hátra, afféle utolsó simítás, a kész mű megkoronázása. A boncmester bütykös
ujjai finom mozdulattal kicsippentették a comtur orrnyílásából a tápvezetéket, és könnyedén félrepöckölték a
fal mellé. A birkabél csőből sűrű, sötét folyadék ömlött, s csakhamar cukorkristályos tócsába gyűlt a
toronyszoba padlatán.
A tagbaszakadt férfi, akinek immár nemcsak a köntöse ragyogott skarlátvörösen, hátralépett az ágy
mellől, s letörölte homlokáról a vérrel elegyes verítéket. A füstölőserpenyőkben izzó parázs fényében
büszkén mérte végig mesterét és parancsolóját, a csatakos selymek között vonagló comturt. Megtette
kötelességét, ahogyan megkövetelték tőle; nem vallott szégyent nehezen szerzett tudományával.
– Hívd a szolgákat! – gurgulázta a rendház ura vérhabot fröcsögve. – Vigyenek az alsó balkonra!
Nem a szellem igéivel szólott, hanem a saját hangján, a saját feketére aszott nyelvével – hosszú-hosszú
évek óta először.

Haragos sziszegés kélt a leshely sötétjében; a magatehetetlen düh hangja volt ez, a zsigerekben rekedt
ölnivágyásé, amely csak gyűl-gyülemlik az ólomlábakon vánszorgó percek során, csillámló

- 35 -
verítékgyöngyöket fakaszt a lüktető halántékokon, s vörös leplet borít az ádázul izzó szempárok elé. A
Khat'ul'Naathum vadászait veszedelmes dolog volt megváratni ütközet előtt, ha már beszedték a gondosan
kiadagolt harci ajzószereket, s ereikben szerteömlött az izmokat-inakat feszítő méregparázs. Hiába edzették
őket a szellem tudományára, hiába ismerték a vak ösztönöket megzabolázó meditációs technikákat; az akarat
acélbilincse csak bizonyos ideig tudta féken tartani a testükben keringő folyékony lángokat, a bestiális lázat,
amelynek tüzében alaktalan salakká olvadt össze élet és halál. Most már minden pillanatban félő volt, hogy
valamelyikük elvéti a gondolatban ismételgetett mantra következő szavát, s őrjöngő tombolásba tör ki, mit
sem törődve véle, hogy baráti vagy ellenséges vért ontanak-e kardcsapásai.
Az alacsony, izmos vállú nő tudta jól, hogy vissza kellene valahogy fognia a keze alá rendelteket, de nem
tehetett semmit, hisz maga is fogcsikorgatva küzdött a bensejét szaggató tűzvésszel. Ráadásul az ő
szervezetének eggyel több ajzószer hatásával kellett birokra kelnie; a többiekkel ellentétben ő a fekete henna
porrá tört magvaiból is felszippantott egy keveset, hogy kiélesítse rejtett érzékeit; s tisztábbá tegye látását a
szellem síkjain. Most veszett kutya módjára morgott és kaffogott; habos nyál csorrant ki szája sarkán, ahogy
vadul hányta-vetette borotvált fejét a rendház udvaráról feléje szálló képek után kapkodva. A saggitorok
benyomásai zűrzavarosak és elmosódottak voltak: arcokba csapó esőpermet, jégrianásként végigfutó
repedések a bazaltfalakon, lovasok csoportja odalent a kút körül, a hátravont íjhúrban feszülő erő, rőt
lobbanás, szétnyíló bordák között kivirágzó fájdalom…
A nő hátravetette tar koponyáját, vicsorogva felvonított; a nyújtottan szűkölő hanghoz sorra csatlakoztak
a többiek, a sűrű félhomályban szemek parázslottak, fogak villogtak, ráncokba gyűrődő ajkak reszkettek
vérre szomjazón. Hozzájuk csupán a töredéke jutott el annak, amit a vezetőjük érzett és látott: színevesztett
minták, elbomló formák, értelem nélkül való illatok. A testvéreik között arató szapora halált éppen csak
megérintették, nem ürítették fenékig a keserű bürökkel habzó poharat; ahhoz azonban ez is elég volt, hogy
felkorbácsolja agyukban a láz vörös hullámait, s egyetlen lendülettel a tajtékos őrület peremére sodorja őket.
A nő izmos testét vasszögekkel kivert bőrpántok fonták körül szerteágazó hurkokban, a legtitkosabb
hajlatokra is védelmezőn rásimulva; apró, feszes melleit azonban szabadon hagyták. Most két kézzel
megmarkolta az egyiket, s mind a tíz ujjával a saját eleven húsába vájt. Feketére lakkozott körmei félarasznyi
hosszúak voltak, és ugyanolyan élesek, mint a derekán lógó vadászkés. A kibuggyanó vér sós szaga még
jobban megvadította, ám a tízfelől belényilalló fájdalom erőt adott neki, hogy megszakítsa a kapcsolatot.
Sokat amúgy sem ért volna már vele; a tudatában felvillanó képek egyre kaotikusabbá és
átláthatatlanabbá váltak. A közvetítőt, a toronyszobája magányában haldokló comturt; aki idomtalanra
puffadt pókként gubbasztott az egész rendházat beszövő mentális háló legközepén, iszonyatos kínok
gyötörték. A fájdalomérzethez a skarlátruhás boncmester látványa társult, szőrös kezében pengék és horgok
villogtak. A comtur elméje volt a legtágabb s a legcsiszoltabb valamennyiüké közül, ám jelen helyzetében
még neki is mindinkább nehezére esett megszűrni és továbbítani az ezerfelől áradó benyomásokat. Ha képes
a tagolt gondolatokra, a nő most bizonyára keserű elégtételt érez. Amikor engedélyezték neki a szólást a
vadásztanácsban, mindig rámutatott erre a gyönge pontra: a Khat'ul'Naathumnak nem voltak cascadisai,
mentális kapcsolattartásra szakosodott specialistái, mint a régi rendjének.
Igen, sura'shtak volt, becsületgyermek: növendékévei első felét a Holdralépők egyik erődkavernájában
szolgálta le, s ott esett át a vadászok alapkiképzésén is. Jónéhány emléket őrzött azokból az időkből, fájókat s
örömteliket egyaránt, melyek mind kitörölhetetlenül belevésődtek agyába s idegeibe. Így például ő nem
páros kardokkal harcolt a Birodalom ősi hagyományai szerint, hanem csatabárddal és nagy ritkán késsel; ez
utóbbit általában a kegyelemdöfésre s a trófea megnyúzására tartogatta. De a Holdralépőktől kapta örökül a
spirálisan kígyózó hegtetoválásokat is, a bonyolult kacskaringókba rendeződő mintázatot, amely az egész
testét beborította, tar feje búbjától a talpa homorulatáig. Egynémely ábrának bűvös hatalma volt; a
kettőshurok a bal mellén, amit most friss vér áztatott, ellenállóbbá tette a mérgekkel szemben; a köldöke alá
hasított hullámvonal pedig meddővé szárította a méhét, viszont egyszer s mindenkorra felmentette a havi
tisztulás nyűge alól. Asszonyból enélkül nem lehet teljes értékű vadászt nevelni, magyarázta neki annak
idején a rend rituálisan megcsonkított tűmestere.
A tűmester kettéhasított fejjel végezte az erődkaverna romjai között, akárcsak a Holdralépők pricomtura,
válogatott testőreivel együtt; a Fekete Özvegyek gyilkos és váratlan rajtaütése még annyi időt sem hagyott
nekik, hogy – vereségüket elismervén – végrehajtsák magukon a torokmetszés szent szertartását. Halálba
küldték a közönséges növendékeket is, a fiatal kamaszleánynak és két fiútársának azonban
megkegyelmeztek; az Ősök vére túl ritka portéka, semhogy oktalan elfolyassák. Sura'shtaknak nyilvánították
hát mindhármukat, s befogadták őket a saját rendjükbe. Az egyik fiú túl makacsnak bizonyult, ezért meghalt;
a másikról kiderült, hogy a tűmester bosszúcsírát metszett a bőrébe, s a felismerés a Khat'ul'Naathum oktató
mentorának az életébe került. A lány azonban nem viselt ilyen jelet magán, s idővel asszonnyá, vadásszá
serdült. A harcokban tanúsított állatias vadsága tekintélyt szerzett neki; a férfiak, akiket a comtur szava az

- 36 -
ágyába parancsolt, engedelmeskedtek ugyan, ám nem mindig örömmel. Huszonéves korára elismert mortel
vált belőle; noha az Ősök nyelvét barbárul kerékbe törte, hatalomigéi mégsem vesztettek erejükből, a velük
járó kínokat pedig gyűlölködő vicsorral fogadta. Talán ezért nem nyomorodott bele még a tiltott mágiába;
meglehet persze, hogy a bőrén varasodó sebhelyek nyújtottak neki valami rejtett védelmet, amelynek titka
örökre sírba szállt a Holdralépők vén tűmesterével.
Halk, elkínzott vinnyogás hallatszott a sötétből. Egy fiatal sequator húzódott közelebb a borotvált fejű
nőhöz. Teljesen magánkívül volt: a szeme kifordult, a szája nyáladzott, alsó ajkát háromfelé harapta.
– Mortel… – nyöszörögte elcsukló hangon. – Mortel! Sor Udunn…
Az asszony viperatekintete rávillant; mélyzölden parázslott, akár a téboly üszke, vagy a mocsári láz.
– Mikor támadunk, Sor Udunn? – hörgött az ifjú fegyveres. – Vér szálljon a szádra, mikor?…
Ha eszénél van, ha gondolkodni tud, a vad szemű mortel talán válaszolt volna neki. Hogy a támadásnak
semmi értelme, amíg az elfeket védő láthatatlan aura fennáll. Hogy a közelébe sem tudnának férkőzni az
ellenségnek, az viszont véres rendet vágna közöttük hatalomigéivel. Hogy a comtur szigorú utasítást adott:
csak az ő személyes parancsára ronthatnak elő a leshelyről, ha beleőrülnek is.
Így viszont csupán annyit fogott fel az egészből, hogy a sequator megszólította, noha nem kapott rá
engedélyt. Hogy a nevén nevezte, pedig rangban messze alatta állt. Hogy kihívást intézett hozzá a többiek
előtt: kétségbe vonta véren szerzett tekintélyét, vitatta a falkavezér jogát, hogy döntést hozzon az ölés
mikorja és mikéntje felől.
Csatabárdja a lába mellett állt, a falnak támasztva, de a fiatal harcosból nem veszett még ki minden
alázat: addig nem merészkedett, hogy kivont fegyverrel közelítsen hozzá, páros pengéi a hüvelyükben
maradtak. Így hát Udunn is a puszta kezével kapott a nyakához; élesre fent körmei összezárultak az
ádámcsutka körül. Más talán megelégedett volna egy egyszerű metszéssel, vagy a gégefő bezúzásával; a
mortel azonban alapos asszony volt: ő hosszában kitépte az ifjú egész torkát. Fojtott sziszegése alig hangzott
emberinek, ahogy byzonbőr csizmája a magasba lendült, s teli talppal nekizúdult a fuldokló sequator
mellkasának.
A többi vadász egyszerre csaholt föl, amikor arcátlan társuk hanyatt zuhant a hatszögletű kövekre. Fogak
és pengék villantak hidegen; a sűrű homályban nem mindig lehetett egymástól megkülönböztetni őket. A
következő pillanatban az őrjöngő falka összecsapott az elesett ifjú fölött.
A mortel elhajította az ujjain lógó rojtos húscafatot, s hosszan, megigézetten meredt fekete körmeire.
Aztán sebhelyes ajka hátborzongató mosolyra húzódott, és lassan nekilátott lenyalogatni róluk a vért. A
sebesen föl-le járó kardokat, a posztóköpenyek sötétjét elmélyítő nedves foltokat, a tágra nyílt pupillákban
vibráló elragadtatást pillantásra sem érdemesítette.
Ettől majd megnyugszik a falka. Egy kis időre még.

Vyergas két kézre fogta a mara-sequort, függőleges tartásban az arca mellé kapta, és támadott.
Harántirányú vágást mért az elf halántékára, de csak a megsebzett levegő sírt fel panaszosan a pengeél
nyomán; Aurri kígyószerű fürgeséggel siklott félre a csapás útjából, s ívesen hajló kardja gonoszul
megvillant válaszul. Alattomos döfés volt, csekélyebb ellenféllel ott helyben végzett volna; a primortel a
baljára szíjazott alkarvédővel hárította, ám közben kibillent az egyensúlyából, s fél kézzel el kellett engednie
fegyvere markolatát. Az úmahtar habozás nélkül kihasználta előnyét, benyomult a résbe, újra szúrt
másodszor, harmadszor is. Vyergas védekezésbe szorult, hátrálni kezdett; előbb jobbra, majd balra kapta
szakállas fejét, hogy elkerülje a sötétségben szisszenő ezüstíveket. A rendben nemigen akadt hozzá mérhető
kardforgató, mesternek számított a mesterek között; csakhogy most olyan ellenféllel támadt dolga, aki nem
tizenöt éve gyakorolta a vívás művészetét, hanem több mint fél évszázada.
A halandó énje, legalábbis; mert hogy mi mindent tudhatott a harcról az Éjben Kacagó, aki az Ősök
legnagyobbjaival csatázott az óidőkben, abba belegondolni is szédítő volt.
Vyergas a bal ökle köré csavarta a köpenye szélét, és széles ívben az elf arca felé suhintott vele.
Hollószárny lebbent a fénypettyes éjszakában; a fekete selyemszövet aljába varrott ólomnehezékek a jégkék
szemeket keresték, hogy örökre kioltsák hideg világukat. A primortel arra számított, hogy Aurri kitér vagy
hátraszökken; mindkét esetben távolabb kerül tőle, s újra érvényre juthat a mara-sequor nagyobb hossza. Az
úmahtar azonban valósággal belelépett a csapásba, s kardja egyetlen villanásával csonkára hasította a feléje
szálló köpenyszegélyt. A selyemburokba zárt ólomgolyók suhogva tűntek el a levegőben cikázó
gyertyalángok között; gyors koppanások sorozata riasztott kongó ekhókat a láthatatlan bazaltboltozat alatt.
Vyergas oldalra táncolt, s ezzel fél szívdobbanásnyi haladékot nyert. Gyakorlott mozdulattal fogást váltott
a mara-sequoron, alulról felfelé haladó ívben megpörgette, s zömök testének minden erejét beleadva lesújtott
vele. Durva, mesterkéletlen támadás volt, mellőzött minden rátarti finomkodást; a Könnyűléptű Nép

- 37 -
törékeny csontú, keskeny vállú gyermekei ellen mégis gyakorta hatásosnak bizonyult. A hiequarok
lávagőzben edzett pengéje kibírta ugyan a háromölnyi magasból rázúduló csapást, a markolatot tartó kar
azonban a legritkább esetben.
Acél csendült acélon, kéken izzó szikrazápor szaggatta a sötétség takaróleplét. Vyergas vágása akárha
sziklakövet ért volna; a keze könyékig zsibbadt belé, a visszarúgó markolatra tekert bőrszíjak véresre
horzsolták a tenyerét. Aurri a Könnyűléptű Nép hagyományos védőpózában állt, jobb térdét megrogyasztva,
bal lábát egyenesen kinyújtva hátrafelé; a levélforma kardot haránttartásban emelte magasra, a penge hátulja
az alkarjához simult. A primortel mintegy kábulatban könyvelte el magában, milyen művészi tökéllyel
igazodik a hiequar felépítése az elf test arányaihoz: a borotvára köszörült fokél éppen a könyökénél vette
kezdetét, még csak fel sem karcolta bőrét a hárításkor.
Hűs mosoly fodrozta az úmahtar ajkát. Emberbőr zekéjén gúnyosan zizegtek a hosszú gyöngyfonatok.
– A szívedet akarom – mondta tisztán érthetően. Aztán kurta, fülsértően magas hangot hallatott, akár a
vércserikoltás vagy az orkák vérre hívó füttyszava. Vyergas mellét pokoli görcs rántotta össze; mintha
valamennyi izma rácsomózódott volna a bordacsontjaira. Annyi ideje sem maradt, hogy felhördüljön, mielőtt
elzáródtak volna a légútjai.
Védekezése teljesen ösztönös volt, nem éber tudata irányította, hanem a csupasz élnivágyás, az emberfaj
legmélyebben fészkelő és legellentmondásosabb szenvedélye. Ez vezérli a fuldokló reszketeg ujjait az útjába
sodródó uszadékfa felé; ez riasztja föl álmából az alvót, ha orgyilkos lépte neszez az éjszakában; ez munkál a
kínpadon vonagló rab zsigereiben, amikor törötten-csonkán is megtagadja hóhéraitól a halálát jelentő
vallomást. Józan fővel nem tartotta volna képesnek rá magát, hogy ilyen erős védpajzsokat vonjon teste és
lelke köré; érezni vélte, ahogy az ereiben lüktető vér belesápad a kíméletlen szipolyozásba.
Az egymásnak feszülő energiák hangtalan robbanása szétvetette a két farkasszemet néző küzdőfelet; az
elf az árnyak között megbúvó bazaltfalnak repült, a vadász teste öles fellegfátylakat kavart a vastag
porrétegben, a hatszögletű asztaltömb hűlt helyén. Csattanva ért földet, s egy pillanatra elfeketedett előtte a
világ; hörögve nyeldekelte a szállongó bazaltport, s a bal arcába ékelt ezüstpók gyötrőbben nyilallott, mint
eddig bármikor. Csak a vakszerencse óvta meg attól, hogy lefejezze magát a jobbjában szorongatott mara-
sequorral, amit görcsbe merevedett ujjai elfelejtettek elengedni. Orrából, szájából bőven ömlött a forró-piros
vér, az ősi örökség hordozója.
Tántorogva vergődött talpra, s a kezében tartott karddal vadul belekaszált a sötétségbe. Az évtizedes
kiképzés talmi mázként hámlott le róla; majomlény volt ismét, bunkóját forgató barlanglakó, aki ellensége
halálát kívánja. Vagy tán rosszabb is annál; hiszen az ő ősatyái nem mind születtek emberalakban…
Szétharapta bal hátsó zápfogát, és folyékony tüzet köpködött a körülötte kavargó homályba, mit sem
törődve azzal, hogy elpocsékolja egyik titkos fegyverét. A szentjánosbogárként röpködő gyertyasziporkák
riadtan menekültek a közeléből.
– Úmahtar! – üvöltötte rekedten. Ajkán apró lángnyelvek ugráltak, feketére égették, ráperzselték
cápafogaira. – Megöllek, úmahtar!
Valahonnan a táncoló porfátylakon túlról kísérteties, bomlott kacaj válaszolt neki.

Most, hogy a mérget gőzölgő bannarák nyúlós, formátlan posvánnyá omlottak össze; a csata mérlege a
tizenegy megmaradt apostol javára billent. A makacsul záporozó nyílvesszők távol tartása már nem igényelt
akkora összpontosítást; elegendő volt hozzá egyetlen elf is, egy büszke tartású, szálas harcos, aki fél arcát
lombzöldre festette, selymes-barna hajába pedig emberi koponyákról lemetszett trófeafürtöket font. Ő a
gyűrű közepére húzódott vissza, a száradó fejekkel ékes kútkáva mellé, szabaddá vált társai pedig sorra
vadászták le sújtó igéikkel a gyilokjárón cikázó saggitorokat. Prédaleső héjaként vijjogtak a bástyafalak felé;
amerre hangjuk szállt, ott erek nyíltak, csontok hasadtak, ferdén vágott szemekben lobbant utolsót az élet
sárga lángja. A rendház bazaltkövekből rakott védfala valóságos romhalmazzá vált már, helyenként fekete
salakká őrölte az ősi szózatok varázsereje.
Az egyik kőrakás tetején ekkor megtermett férfialak magasodott fel. Körvonalai beleolvadtak az
égboltozat sötétjébe, ám az ibolyaszín elf-szemek így is felfigyeltek rá. Valóságos óriás volt, széles vállú,
szikár, csontváz-sovány. Haja tüskebozótként ágazott szerteszét roppant koponyájáról; kurta varkocsokba
kötötte, amiket aztán sárral és mésszel tapasztott kemény-merevre. Tekintetét árnyékba borította a vaskos,
előreugró homlokeresz. Meztelen volt, s távolról nézve úgy tűnt, mintha rühös vagy ótvaros lenne; bőre –
vagy irhája – száraz pikkelyeket vetett, s tenyérnyi foltokban hámlott róla a karján, a combján, izmokkal
kötegelt nyakán. Hatalmas termetéhez képest megdöbbentő fürgeséggel mozgott; ahogy fölállt, körbefordult,
célra emelte irdatlan íját, egyetlen pillanat műve volt csupán.
Az apostolok azonnal megérezték az új ellenfélből sugárzó fenyegetést; szívdobbanásnyi időbe sem telt,

- 38 -
máris négy hatalomige süvített rikoltva a kőrakás felé. Az óriás megrendült, mint a páncélos lovagok, ha
taglócsapás sújt le rájuk; de nem rogyott össze vért okádva, nem fordultak ki a tagjai, nem nyíltak fekete
kráterek a szeme helyén. Párjanincs ereklyét viselt, a rendház egyik féltve őrzött kincsét: egy eleven Ősről
lenyúzott pikkelyirhát, amely ezernyi éhes-mohó kaccsal gyökerezett a húsában, s minden lélegzetvétellel
szomjasan habzsolta a benne lángoló életerőt. Kevés vadásznak sikerült levetnie, ha egyszer magára öltötte;
éles pengék szükségeltettek hozzá, s a boncmester minden tudománya. Ám az ereklye csaknem tökéletes
védelmet nyújtott a hatalomigékkel szemben; és a tagbaszakadt saggitor, kasztja legszívósabbja és
legerősebbje, kész volt az életével megváltani a rend diadalát.
A negyedik apostol fürgébben fűzte a gondolatait három társánál, vagy egyszerűen csak a szeme volt
élesebb, és idejében rádöbbent, mit lát. Mindenesetre ő nem a csontos vállú emberóriásra irányozta
hatalomigéjét, hanem a magába roskadt kőrakásra a talpa alatt. A saggitor azonban jól választotta meg, hová
álljon; a mállatag törmelékhalmot, egy hajdan-büszke torony szomorú maradványát, már nem lehetett tovább
rombolni, kavicsokká omlott percekkel azelőtt. A vijjogó kiáltásra mindössze annyi történt, hogy a
bazaltsalak kissé megcsuszamlott alatta; ám nem azért tanult vadásznak hosszú esztendőkön át, hogy ezt a
zavaró tényezőt ne tudja kiegyenlíteni néhány gyakorlott térdmozdulattal, súlypontja könnyed
áthelyezésével. És a következő pillanatban rajta volt a visszavágás sora.
Az íj, amit hatalmas markában tartott, semmiben nem maradt el a testét borító pikkelyirha mögött.
Gyöngébb férfi megemelni sem bírta volna; roppant ívét emberi csigolyacsontokból enyvezték össze
valamikor rég, elfeledett hajtóvadászatok trófeáiból. A fegyver ősibb múltra tekinthetett vissza, mint a
Khat'ul'Naathum maga. Ezerkétszáz évvel ezelőtt került a rend kincstárába, azokban az időkben, amikor a
Fekete Özvegyek – ifjabbak és balgábbak lévén – még vállaltak kontraktusokat az Ősök csekélyebbjeitől,
akik leereszkedtek az utódfajokkal folytatott tárgyalásokig. Megbízójuk számára minden bizonnyal afféle
bosszantó kacat volt, haszontalan csecsebecse, amiből tizenkettő egy tucat; a Khat'ul'Naathum vadászai
azonban áhítatos tisztelettel kezelték a fegyvert, amely nem egy háborújukban a mérleg nyelvének szerepét
játszotta, egymagában tett különbséget győzelem és vereség között.
Bíborszín energia sistergett végig a csigolyaíven, amint útjára bocsátotta a szárnyaló halált. A fekete
nyílvessző dalolva szállt a levegőben, vérvörös csóvát húzva maga után; s amikor elérte az elfek védőfalát,
úgy hasított belé, mint izzó acéltű az eleven húsba. Hat, nyolc vagy kilenc akarattal talán nem birkózott
volna meg; de eggyel bizonyosan. A lombzöld arcú apostol hang nélkül fordult ki a nyeregből, a gyilkos
mogyorófa-szár a torkát ütötte át. Odafönt a kőrakáson az óriás saggitor kezében újabb nyílvessző termett, s
már ajzotta is az íját, halálnál biztosabban, villámnál sebesebben.
Az egyik elf – egy feketén lobogó hajú asszony, homlokán az átdöfött tenyér s az aranyforrás jelével – két
lábra állt a kengyelben, s metsző hangon elsikoltotta magát. Éles kiáltása velőkig vágott, szúrós könnyeket
csalt a lesben álló vadászok szemébe, összerántotta tarkójukon a bőrt. Az öles termetű íjász mozdulata
félúton megakadt; egy pillanatra szobormerevvé dermedt, ahogy a pikkelyirhában szunnyadó erők birokra
keltek a rettenetes hatalomigével. Két szívdobbanásra rá hordómellkasa foszlányokra robbant a rühes
fekélyként rátapadó ereklyével együtt; sűrű vérzuhatagban hanyatlott hátra az alaktalan törmelékdombról.
Csigolyaíja koppanva hullott mellette a bazaltkavicsokra. Egyetlen kar sem nyúlt utána: a Fekete Özvegyek
harcosok módjára vállalták a halált, de nem esztelenül. Márpedig az ősi fegyvert a pikkelyirha védelme
nélkül az egész rendházban csak a comtur, Vyergas és talán Udunn érinthette volna meg; a többi vadász
keserves kínok között lehelné ki a lelkét, mindjárt az első percben.
Ám a megerőltetés soknak bizonyult a hollóhajú elf számára is. Amikor visszazökkent a nyeregbe,
minden szín kiszaladt az arcából; mintha még a tetovált ábrák is megfakultak volna a homlokán. Egyetlen
élénkpiros vércsepp buggyant ki a szája sarkán; aztán a szeme tágra nyílt és lassan lecsúszott a lova hátáról,
hogy mozdulatlanul terüljön el a fekete kövezeten.
Nyílzápor csapott a túlélő apostolokra, foghíjasan bár, de minden korábbinál ádázabb haraggal: a
megmaradt saggitorok mindenfelé előugráltak búvóhelyeikről, hogy bosszút álljanak bajnokuk haláláért. Az
elfek talán rendezhették volna soraikat, talán lett volna idejük rá, hogy megújítsák maguk körül a védőaurát;
ám ebben a pillanatban körös-körül felcsapódtak a rejtekaknák álcázott fedőlapjai, és özönleni kezdtek az
udvarra a csatamámorban őrjöngő vadászok, élükön egy üvöltő fúriával, aki míves harci bárdot lengetett
jobbjában, s ezekben a percekben inkább tetszett túlvilági lénynek, semmint halandó asszonynak.

Egy.
Udunn szívdobbanásai hosszan visszhangzó ólom kondulásokká lassultak, ahogy az ellenség felé rohant a
hatszögletű bazaltlapokon. Elméje valamely eldugott zugában tisztában volt vele, hogy szélvészként viharzik
a koponyakávás kúthoz, ahol a tetovált képű lovasok várakoznak rá acélhidegen villogó halállal a kezükben s

- 39 -
a szemükben; mégis olybá tűnt neki, mintha a levegő nyúlós mézharmattá sűrűsödött volna körülötte, s ő
álmatag lomhasággal úszna benne, akár a krákok és a méltóságteljes narválcetek a Földalatti Óceán sötét
mélységeiben.
Bőrcsizmás lába megérintette a talajt, térdben behajlott, elrugaszkodott: csupa vontatottan lebegő
mozdulat, esőáztatta lidércbalett az álmok semmibe vesző színpadán.
Kettő.
A rúnákkal maratott lapú csatabárd könnyűnek és légiesnek tetszett a markában, mintha testének szerves
tartozéka lenne, végtag-nyúlvány, alkarja folytatása. És ez így is volt jól: máskülönben messzire hajította
volna, hisz most önkezével vágyott vért ontani, otromba segédeszközök nélkül, a fogaival és a körmeivel,
született vadász módjára. Fújtatott; vicsorgott; kurrogó morgás szakadt föl a torkából.
Egész valóját vadállati kéj öntötte el a tudatában megfogamzó gondolattól, édesebb és bizsergetőbb, mint
amit férfival – férfiakkal – valaha átélt.
Ölni fog!
Három.
Két újabb nyereg ürült meg; két trófeától fosztották meg a saggitorok dühödt darazsakként zümmögő
nyilai. Később majd megbünteti őket az orcátlanságukért; egyelőre a préda a fontos, az élettől zamatos,
vérforró hús, amelybe belemélyesztheti fűrészes fogait, s mohón nyeldekelheti az átharapott erekből
szerteáradó; fűszerízű nedveket. Nem menekülhetnek előle.
Ő a végzet. A beteljesedő sors. A Kosfejes Úr sárga torkú angyala.
Négy.
Elpattanó csontok recsegtek körülötte, falkatársak rikoltottak élesen. Nem a fájdalom csalta ajkukra a
kiáltást, hanem a düh, a tehetetlen harag, hogy lám, a szárnyas szavakkal rájuk csapó halál méltatlanul bánik
velük, megtagadja tőlük a hőn áhított mámort, az utolsó ölés örömét.
Feketeruhás alak hemperedett Udunn elé, szilánkokra tört koponyája véres csíkot hagyott a
bazaltköveken. Oda sem nézve ugrotta át; ami nem élt, nem harcolt, nem lélegzett, az most nem tarthatott
számot a figyelmére.
Öt.
Nem pazarolta a levegőjét az Ősök Tudományára. Ami energiája csak volt, mind láthatatlanul lüktető
pajzsokba csomózta maga körül. Vijjogó hatalomige süvöltött felé, s porladt értelmük-veszve zengő
hangzatokká a védművein. Falkatársai zömét ott helyben kizsigerelte volna; a legerősebbek bénán, vakon
vagy törött tagokkal hanyatlanának el. Neki azonban – az lévén, aki – nem árthattak a csekélyebb szózatok.
Hat.
Aki a sújtó igét az imént útjára küldte, keskeny csípejű, ezüsthajú elf volt. Zöld-arany tunikája elöl
csupaszon hagyta szőrtelen mellkasát; az izmain átfűzött három szarvasín büszkén hirdette, hogy háromszor
állta ki ép ésszel a Révedések Ünnepén a rituális fájdalompróbát. Ibolyaszín szeme most Udunnra lobbant, s
felismerés villant benne. Tudta, kivel áll szemben; tudta, miféle vér folyik a borotvált fejű asszony ereiben.
Ajka máris formálni kezdte egy másik, egy hatalmasabb ige első szótagjait; ha az előző nem volt elegendő,
ez már bizonyosan az lesz.
Túl messze volt Udunntól. Legalább két szívdobbanásnyira.
Hét.
Árnyék borult a mortelre, s vitorlázott tova méltóságteljes lassúsággal. Egy vadásztestvér szárnyalt a
levegőben, kiterjesztett karjai között úgy lebegett a köpeny fekete selyme, akár a denevérlebernyeg.
Embertől nem telhetett ki ekkora ívű ugrás; ám az evezőhossznyi láb, a hátrafelé ízesülő térd, a négy
irányban szétágazó talpon kifeszített vércsekarmok másfajta származásra vallottak. A vadász káoszfattyú
volt, tisztátalan örökség hordozója; ha anyja ezen a síkon született is, az apja egy másikon, egy sötétebbiken.
A borotvaéles vércsekarmok az ezüsthajú elf állkapcsába vájtak, összerándultak a halánték felől,
kifordították gödrükből az ibolyaszín szemeket. Az apostolnak torkán rekedt a hatalomige; hátrabukott a lova
farán keresztül, s a selyemből szőtt denevérszárnyak összecsaptak karcsú teste fölött.
Nyolc.
Hófehér csődör ágaskodott Udunn előtt, acéllal vasalt patái a levegőben kapáltak. A mortel lebukott, előre
és jobbfel, és csatabárdja vicsorgó pofáját az állat szegycsontjába vágta, s egyetlen mozdulattal
végighasította a horpaszáig. A ló fájdalomnyerítése már-már emberinek tetszett, a hasa alól előugró Udunn
azonban ügyet sem vetett rá. Sem vele, sem lovasával nem kellett többé foglalkoznia; fegyvere átmetszette
az alsó nyereghevedert is, s az elf most egyensúlyát vesztve zuhant a nyomában törtető vadászok közé.
Kilenc.
Valami villant, valami szisszent, s Udunn vállán hosszan vöröslő seb nyílt egy lesújtó hiequar nyomán.
Az örvénylő forgatagban csak egy ló reszkető oldalát látta maga előtt; egy tegzet, egy nyerget, egy zöldarany

- 40 -
posztóba bújtatott lábat. Meglendítette véres csatabárdját, s az ütésbe inas testének minden erejét beleadta. A
rúnákkal vésett acélpofa átharapta a hengerforma bőrtokot, a benne zörgő nyílvesszőköteggel együtt, s
csikordulva akadt meg a combcsontban. Meleg folyadék fröcskölt a mortel arcába. Sikoly harsant.
Tíz.
Udunn tenyerén szegecselt bőrszíjak feszültek keresztben. Ha akarta, sem vethette volna le őket; a
szegecsek bele voltak csavarozva a kézcsontjaiba. A szeme sarkából vette észre a másodjára is lecsapni
készülő hiequart; magasra kapta hát szabad karját, s nyitott tenyérrel fogta fel a vágást. Fém csendült fémen,
szikrák pattogtak. A mortel kirekesztette tudatából az idegein végigparázsló fájdalmat, s egy kurta
csuklómozdulatot tett; az ívesen hajló pengeél megakadt a szegecsfejek kereszthornyai között.
Másik kezével a csatabárdnak feszült neki. A csontba ékelődött vágólapot nem tudta kiszabadítani, de
nem is ez volt a szándéka. A fegyver nyele felül háromujjnyi acéltüskében folytatódott; és ahogy csavarintott
rajta egyet, ez a tüske átdöfte a nyerget, s teljes hosszában beleszaladt a ló oldalába.
Tizenegy.
Az elf nem eresztette el a kardját, az élete árán sem, és ez lett a veszte. Amikor a halálra sebzett csatamén
kidőlt alóla, Udunn a hiequarnál és a combcsontjába akadt harci bárdnál fogva emelte ki a nyeregből; a
zömök kis asszonytestben irtózatos erő lappangott, s a bőrét behálózó hegtetoválások ezt csak
megsokszorozták. Rekedt nyögés szakadt fel a mortel sebhelyes ajkáról, amint nagy ívben körbelendítette
ellenfelét, s csontrepesztő erővel a fekete bazaltlapokhoz vágta. Az apostol gerince száraz reccsenéssel tört
ketté, mint a korhadt ág, ha csizmatalp tipor rá.
Tizenkettő.
Héjaként rikoltó hatalomige sújtotta hátba Udunnt, mielőtt ideje lett volna kitépni fegyverét a
végvonaglásban rángó ellenfél testéből. Ahhoz nem volt elég erős, hogy összemorzsolja; ahhoz viszont igen,
hogy a levegőbe emelje, negyvenlépésnyi távolságra repítse, s üres dióhéjként csapja az étkezőház komoran
magasodó homlokzatához, a torz pózokban rothadó trófeák közé. A mortel ázott szalmabáb gyanánt
bucskázott a fal tövébe; sötét, alaktalan folt maradt utána a hatszögletű bazaltlapokon.
Tizenhárom.
Udunn szeme lassan résnyire nyílt, törött bordavégektől átfúrt tüdeje hörögve küzdött minden korty
levegőért. Sebeiből bőven ömlött a forró-piros vér, az ölés vágya azonban mit sem csillapult benne; ha
tehette volna, újra megindul a koponyakávás kút felé, torkokat tépni, csontokat zúzni, eleven húst
marcangolni. Alig maradt ép porcikája; de tudta, hogy nem fog meghalni. A bűvös erejű hegtetoválások már
megkezdték rajta munkálkodásukat; gyógyító bizsergés járta át egész testét, ahogy sorra összeforrtak az
elfeslett erek, helyükre ugrottak a kifordult ízületek, eredeti alakjukba rendeződtek a szétszóródott
csontszilánkok.
Az apostolok száma négyre fogyatkozott, lovaikat valamennyien elvesztették. Egyiküknek sikerült újra
felállítania a védőaurát; egy másik – alig több felismerhetetlenre zúzott roncsnál – hatalomigékkel
gyógyította magát a kútkáva fedezékébe húzódva. A harmadik tucatnyi sebből vérzett, ám tetovált arcán
fagyos nyugalom ült, miközben karddal és szavakkal sújtotta halálra a körülötte csaholó vadászokat.
Az utolsó apostol levedlette magáról halandó alakját. Lángvörösen izzó lávakolosszusként magasodott az
udvar közepén: roppant öklei csóvákat hasítottak a sűrű homályba, az elgőzölgő esőcseppek szürke
párafátyolba öltöztették. A testét érő pengék sisteregve fémcsonkká olvadtak, semmiféle kárt nem téve
benne; ám az ő csapásai nyomán forrón fröccsent szét edzett acél, sötét selyem és eleven hús egyaránt.
Vissza, vadászok! A comtur kísértethangja parancsolóbb volt, mint valaha. A ti órátok letelt.
Az életben maradt sequatorok elszakadtak ellenfeleiktől, s az udvar sötétjében szétszóródva szaladtak a
rejtekaknák hívogatón ásító torka felé. Kevesen voltak – jóval kevesebben, mint ahányan rohamra indultak
nemrég a kút védői ellen –, újabb veszteségekkel azonban már nem kellett számolniuk.
Visszavonulásukat azok a falkatársaik fedezték; akik a comtur szellemparancsára sem bírták legyűrni
magukban az ajzószerek hozta csatamámort.

A koponyadíszes kút szélesre nyitotta tátongó száját, és folyékony sötétséget okádott magából. Nem
közönséges sötétség volt ez, mint a csillagtalan éjszaka Sramsass-Daqkínban, vagy a földmély örök homálya;
az anyag síkján akármerre téved a vándor, mindenütt megtalálja valahol a fénynek egy eldugott szikráját, ha
másutt nem, hát a saját kebelében. Ez a sötétség viszont valami teljesen idegen és felfoghatatlan dolog volt,
nem is annyira a világosság hiánya, hanem inkább szöges ellentéte; szavakat találni nem lehetett rá, hiszen
nem erről a világról származott. Cseppfolyós fodrokban bugyogott elő a kútkáva mögül, meggyűlt és
megsűrűsödött a díszéül szolgáló koponyákban, majd tapogatózó nyúlványokat fecskendezett szét az
udvaron mindenfelé. A sebesült apostol, amikor megpillantotta maga fölött az alvadtan vonagló csápokat,

- 41 -
némán behunyta ibolyaszín szemét, és felkészült a halálra.
Igyekezete azonban korai volt még, ha helyzetmegítélése hosszú távon nem is csalta meg. A sziromszerű
formákba bomló, majd újfent magába roskadó sötétség nem őt kereste. Az indázva egybefonódó nyúlványok
hosszúkás rojtokra szakadoztak, meg-megremegtek a hűvösen szemerkélő esőben; aztán türelmes
polipkarokként kezdtek vonaglani a negyedik apostol, a lávává lényegült szörnyalak felé.
Az elf-lény megérezte a fenyegető veszedelmet, bár háttal állt neki. Megfordult, szembenézett a formátlan
sötétséggel. Két mozogni tudó társa oldalazva, lassú léptekkel megindult felé, ő azonban egy parázsívű
kézmozdulattal megállította őket. Mindenki ösztönösen megérzi, ha olyan viadal előtt áll, melyet segítők
nélkül kell megvívnia.
A sötétség szapora hullámokat vetett, és körülfolyta ellenfelét. Mozgásában volt valami rettenetes
magabiztosság, a sziklát kivájó vízér önbizalma, az a fajta győzelemtudat, ami az emberi képzelőerőt
meghaladó türelemből táplálkozik. Közönséges halandó bizonyára a puszta látványt sem lett volna képes
elviselni, a gyűrűző homálycsápokból sugárzó néma fenyegetést; ámde az Éjben Kacagó apostolai nem
voltak közönséges halandók.
Az elf-lény első szavára sugaras lángbarázdák száguldottak végig a lüktető sötétségen; fakó füst szállt föl
a nyomukban, ahogy sziszegve enyésztek semmivé a fodrosra szakadozott peremeken, vagy tűntek el a
kútkáva torkában. A túlvilági szörny összerándult, hangtalan sikolyt hallatott. A következő pillanatban
tomboló örvényben csapott össze az öles tűzalak körül, vadul tépve-szaggatva róla a lángokat, egyre csak
azon igyekezvén, hogy magába fullassza vörhenysárga fényét.
Az apostol bátran fölvette a harcot. Ökölcsapásai tátongó árkokat hasítottak a sötétségbe, a szájából
fuvalló lángok csíkokra szabdalták; rőten izzó ereket szőttek belé. Magányos sziklaszálként magasodott a
fekete hullámverésben, mely már-már összecsapott tűzkoronás feje fölött, majd meghátrált, visszahúzódott,
hogy erőt gyűjtsön az újabb rohamhoz. A félelmetes homály hideg nyelvekkel nyaldosta körül, ostoros
nyúlványokkal cserdített felé, cseppekre váló zuhatagokban ömlött rá felülről. Egyelőre még elhárította a
támadásokat; ám a visszavágáshoz nem maradt ereje, s mozdulatai mind lankadtabbá váltak, fénye egyre
halványabban parázslott.
Ekkor a sötétség elszánta magát a végső rohamra. Tajtékos förgetegként rontott a lángoló lávalényre,
homályhabot fröcsögve, fekete nyálpermetet okádva, mintha az egész rendházat magával akarná söpörni
valami túlvilági, fagyos-rideg bugyorba. Az apostol egy kurta pillanatra állta az ostromot; aztán megingott,
féltérdre hullott, vakon sarabolva öles tűzkarjaival. Égő hasadékok nyíltak a sötétség cseppfolyós
szövedékében, s forrottak össze mindjárt nyomtalan; a rettenetes ár átcsapott az elf-lény felett, kavargó
felszínű homálygubóba zárta, amely alól még mindig dacosan világolt a vörhenyes izzás. Szívdobbanásnyi
időre úgy tűnt, mintha az apostol még egyszer, utoljára összeszedné magát: fölegyenesedne, szétvetné
roppant karjait, s lerázná magáról a nyúlós csápokkal rátapadó halált. Ám azzal, ami a kút mélyéről előtört,
még az ő hatalma sem vetekedhetett: a sötétség foszlányokat vetve felfortyant, visszaörvénylett önmagába, s
a sárgásvörös fény pislogva kilobbant, mint elkoppantott kanóc végén a gyertyaláng.
A három megmaradt elf komoran figyelte, amint a túlvilági homályszörny lomha, elégedett hullámzással
megindul vissza, a koponyákkal ékes kút felé. Mozdulataiban, ahogy lustán elterpeszkedett a hatszögletű
köveken, ahogy húsos rozettákra bomolva végignyaldosta a fekete bazaltot, volt valami önelégült, valami
jóllakott. Ölebként tartott gyíkok vonulhatnak haza így langymeleg vackukra, ha vége az etetési időnek, s
degeszre tömték nyálkás hasukat a kövérre hizlalt mocsári pondrókkal.
Egyik apostol sem mozdult, amíg a cseppfolyós sötétség vissza nem szivárgott a kút mélyére, maga után
húzogatva utolsó nyúlványvégeit is. Tudták, mi történt itt: teljesedésbe ment egy szigorú kötés, a szerződő
fél elvégezte feladatát, megkapta járandóságát. Ha megzavarnák, ha bosszúvágytól hajtva fegyvert vagy
igéket emelnének rá, kontraktust sértenének, s népükre idéznék a Túlsó Síkok haragját.
Valahol mélyen a föld alatt, egy boltozatos terem kongó félhomályában, hanyatt feküdt
pentagrammájában a bíborsujtásos kaftánt viselő beavatott. Mindkét szemére megvakult, s füléből,
orrlyukából vékony patakban szivárgott a vér. A sietségért csaknem az életével kellett fizetnie: a Túlsó Síkok
lakói nehezen zabolázhatóak, s ő a leghatalmasabbat szólította fel közülük, akit csak néven nevezni mert.
Hajszálon múlt csupán, hogy az erők párharcában ő kerekedett fölül, s az apostolé helyett nem az ő lelke
szállt sikoltva kárhozatra.
A démonlovas opálossá homályosult szeme körül a festett minták zavaros színegyveleggé mosódtak
össze: eláztatta őket a homlokáról szakadó veríték. Az ajka viszont… az ajka, ha ráncosan; cserepesre
repedten is; de mosolygott…

Vyergas bal arca hosszában kettéhasadt. Ha nincs a rúnapók, ott helyben halálát leli; ám az ereklye

- 42 -
törhetetlen ezüstje felfogta a fejének irányzott kardcsapást, s bár nyolcágú kínnal nyilallt a húsába, az életét
megmentette.
A zömök férfi hátraszökkent, s felköhögött a torkából egy igét, amely eltünteti a lepleket, s messzire
riasztja az elmével játszó fantomokat. Ejthette volna hatalmasabban is; ám az imént veszedelmesen
megcsapolta a vérében szunnyadó energiákat, s tudta jól, hogy takarékoskodnia kell a tartalékaival. Csak
remélni merte, hogy nincs ezzel másképp az úmahtar sem, s a bűvige, amelynek oltalma alá húzódott, a
csekélyebbek közül való.
Igaza volt. Gyűlölten ismerős körvonalak bontakoztak ki a porfátylas homályból, ahogy az elfről
lemállott a láthatatlanság védőmáza: táncosan szökellő lábak, karcsú derék, keskeny vállak, jégkék szempár
az aranyló hajfürtök alatt. És persze a kard, a fűzfalevélként hajló hiequar, melynek ezüsttel futtatott
pengéjén most friss vér gyöngyözött.
– Ölj meg, kicsiny ember! – susogta Aurri; mosolyra húzódó szája szögletében gúny és őrület bujkált. –
Ölj meg, itt vagyok!
És támadott; mozdulatai kecsesen egymásba folytak, olajozott átmenetekkel, könnyedén és tetszetősen,
akár a hulló falevelek tánca az őszi szélben, ha Káosz-Raddaq dérharmattal borítja a tarka lombokat. Minden
lépésében, minden fordulatában a halk halál dalolt.
Vyergasnak nem volt érkezése méltányolni az elf vívóstílus eleganciáját. Összeszorított fogakkal hárította
a záporozó csapásokat, egyiket a másik után. Érezte, hogy sikerült átvennie az úmahtar ritmusát, s ez javára
szolgált, bár egyszersmind másodrangúságának elismerése volt; máskor ő szokta diktálni az ellenfélnek a
párbaj ütemét. Most azonban örült, hogy ennyire jutott, s a gyomra mélyén jégdarabbá fagyó gyűlöletet
egyetlen végső kitörésre tartogatta; tudta jól, hogy ha akkor nem ragadja magához a kezdeményezést, soha
többé nem lesz rá esélye. Magabiztossá kell tennie az elfet; elhitetni vele, hogy erejevesztett báb ő, akivel
kedvére eljátszadozhat. Ha végérvényesen meggyőződik róla, előbb-utóbb hibázni fog; a gőg mindig rossz
tanácsadó.
És ennek az ellenfélnek nem is igen van más gyönge pontja.
Félrelépett egy csapás elől, oldalra kapta a fejét, karddal hárította a következőt. Kisebesedett tenyerében
érezni kezdte a mara-sequor súlyát; a párviadal hosszúra nyúlt, a fáradtság alattomban nyújtogatta felé
lankasztó csápjait. Még le tudta rázni őket, hiszen primortel volt, kérges szívű veterán, megszámlálhatatlan
csata győztese; de sokáig nem bírja már, végesek az ő erői is.
Ha csak a pengék ezüstösen csengő játékára figyel, nem veszi észre a döntő pillanatot; Aurri túl jó harcos
volt, semhogy a vívótechnikájával elárulja magát. Ám a rúnadíszes ezüstpók, amely oly sokszor mentette
már meg az életét, ezúttal is a segítségére sietett. Az elf aurája mindeddig szikrázó azúrkék volt, fekete-vörös
erekkel átszőve; most azonban hirtelen lüktetés reszketett rajta végig, s amerre a körkörös hullámtaréj
elhaladt; bíborlila ragyogás terjedt szét a nyomában, magába olvasztva mind a többi árnyalatot.
A gőg színe. A dölyfös önbizalomé, a diadal feltétlen tudatáé.
Erre a pillanatra várt Vyergas; tüdejéből rekedt vartyogás bugyogott fel, artikulálatlan hangok zavaros
egyvelege, melyből a saját füle is alig hallotta ki az Ősök Nyelvének hörgő salakká torzult szavait. Minden
maradék energiáját ebbe a hatalomigébe sűrítette, ügyet sem vetve kizsigerelt teste kétségbeesett
tiltakozására. A fájdalom émelyítő volt, az egész bazalttermet vöröslő ködbe vonta körülötte; forró
lángbarázda hasította végig a torkát, a hangszálait, hátsó zápfogai szilánkokra törtek. Vér és epe fröcskölt
leperzselt ajka mögül, ahogy a tiltott szózatot a világra okádta.
Érzékelte, hogy Aurri azonnal felvonja védpajzsait; talán áttörhetett volna rajtuk ezzel a végső
erőfeszítéssel, de nem vállalta a kockázatot. A hatalomige nem az ellenfelére, hanem őrá magára fejtette ki
hatását; mintha folyékony láva ömlött volna szét az ereiben, mintha emésztő hevű máglya lobbant volna föl
véres homloka mögött. A semmiből támadó energia szétáradt egész testében, végigbizsergette minden tagját,
minden porcikáját. Úgy érezte, elevenen fog elhamvadni; szíve majd kiugrott a bordái közül.
Puszta kézzel ütötte félre a hiequart; a míves elf penge kettőbe hajlott, középen megtörött, álomszerű
renyheséggel vált két darabra. A pusztulását kísérő éles csendülést Vyergas mély, vontatott dübörgésnek
hallotta. Az egész világ lelassult körülötte; az előbb még oly fürgén cikázó fényparányok mézbe ragadt
legyek módjára vonszolták magukat a sötétségben.
Látta, hogy Aurri ajka megmozdul, hangokat formál. Egyetlen szavába kerülne csupán, hogy lefoszlassa
ellenfeléről az Ősök bűbáját; és ezt a szót egyetlen szívverés alatt ki tudja mondani. Csakhogy a primortel
szíve most tízet dobban, míg az övé egyetlenegyet.
Az első kardvágás a vállán érte az elfet, széthasította a kulcscsontját és a nyaki ütőerét. Furcsán
megrogyott oldalra; a seb körül sötét vércseppek jelentek meg, és sugarasan szétágaztak a levegőben,
folyékony csíkokat húzva maguk után. Lomhán nyiladozó halálvirág, hiú remények és ősi sérelmek
feledtetője.

- 43 -
 A mara-sequor ugyanarra a sorsra jutott, mint az úmahtar kardja; nemcsak tízszerte gyorsabban, tízszerte
erősebben is sújtottak le vele, s ezt a megterhelést a földmélyi kohókban edzett acél sem bírta ki.
Borotvaéles, körömnyi fémszilánkok forogtak a félhomályban méltóságteljes lassúsággal. Vyergas kirántotta
a sebből a fűrészesre tört végű csonkot, kurta mozdulattal az elf gyomrába szúrta, majd elengedte a
markolatot.
Aurri lebegve ereszkedett a bazaltköves padló felé. Válla és hasa körül álmos vérkoszorúk bontogatták
cseppfolyós szirmaikat, az elmúlás indás-kacsos mintáit szőve a levegőbe. Volt valami lélegzetelállítóan
gyönyörű a látványban; a hanyatlófélben lévő testen rőtvörös orchideák nyíltak, bíbor lótuszkelyhek
szökkentek szárba, nedves-eleven rózsaporzók bólogattak. A kép hátterét az asztrálaura magasztos ragyogása
szolgáltatta: egymásba olvadó színek és alakzatok, cinóberrel hártyázott azúrkék, opálosan csillogó
szűzfehér, s az a különös, megfoghatatlan árnyalat, amely a hamuba fulladó lángnyelvek emlékét fodrozza
körül olykor, ha értő szem figyeli.
A tünékeny idomok és formák reszketeg harmóniája minden közönséges szemlélő számára rejtve maradt
volna; Vyergast azonban lelke mélyéig megrendítette, véresre marjult torka furcsán összeszorult. Ez az igazi,
hamisítatlan szépség, gondolta könnyes szemmel, miközben közelebb lépett az elfhez, s mutatóujja könnyed
nyomásával beroppantotta a homlokát. A halál esztétikája.
Különös érzés fogta el, részben költői elragadtatás, részben misztikus révület, részben egyfajta szellemi
orgazmus. Azt kívánta, bár örökké tartana ez a pillanat; ám az idő múlását még az Ősök Tudománya sem
tartóztathatta fel, legfeljebb féket vethetett rá. Aurri egyre közelebb került a hatszögletű bazaltlapokhoz, a
levélforma hiequar kicsúszott ernyedő ujjai közül; szabadon úszott a levegőben. Az asztrálaurával
egybemosódó vérvirágok mind bonyolultabb alakzatokba rendeződtek; nemsokára tartásukat vesztik, és
magukba roskadnak. Vyergas elhátrált kissé, hogy ha a gátjait szétszaggató idő hullámverése újra rázúdul
majd, ne sérthessék fel a szerteröpködő fémszilánkok. Tekintetét azonban egy pillanatra sem vette le a
legyőzött úmahtarról; hosszúra nyújtott haldoklása remekbe szabott műalkotás volt, az ő keze műve, amit a
legvégsőkig ki akart élvezni.
Távoli, halk nesz ütötte meg a fülét; acélszürke szemöldöke ráncba futott. Amíg a hatalomige hatása alatt
állt, csak a legélesebb és legmagasabb hangokat hallotta, azokat is lomha-mély robajlásként csupán. Többet
nem érzékelne Aurri halálsikolyából sem. Ez azonban valami más volt: szaggatott, rikoltó nevetés, a téboly
mákonyos ízével teljes, mely messzire cseng a fullasztó sötétben, és nem szab neki korlátokat az Ősök
Tudománya.
Pillantása az elf bezúzott homlokára tévedt. Tűzvörös kövirózsa virágzott ki rajta; szertekígyózó
levélfonatai beszőtték és magukba nyelték mind a büszke krónikásjeleket, egy kivételével.
A lángoló szív továbbra is dacosan izzott a vasbéklyó börtönében, konokul őrizte fényét, bár az úmahtar
élete vérszirmokban bimbózott el körülötte. És Vyergas ekkor végre rádöbbent, mit hall.
Mallior kacaját.

A három megmaradt apostol egyike összeesett a rendház udvarán; az ujjai közül kiforduló hiequar
csengve hullott a hatszögletű kőlapokra. Iszonyú rángógörcsök szaggatták az elf törékeny testét; ajkáról
bomlott, vonító nevetés fakadt, titkos visszhangokat riasztva a szellemsíkokon.
Két társa összenézett fölötte. Szólni nem szólhattak egymáshoz, hangszálaikat lefoglalta a védőaura
hatalomigéinek folyamatos intonációja, ám egybevillanó tekintetük önmagáért beszélt. A harmadik apostol
Ly'Shematenel volt, örökösödésből kizárt ágyasgyermek, de az ősi vér hordozója. Arca mélyvörös pírban
égett, mintha lázlob gyötörné vagy gyulladás fészkelne benne. Ahogy figyelték, ráncokba gyűrődő homlokán
bonyolult körvonalak bontakoztak ki; teltek meg színnel, tartalommal: béklyótagok, lángnyelvek, egy izzón
lüktető szív kontúrjai.
Kőszikla vagy, fiam; és én erre a kősziklára építem házamat…
A két elf nem habozott. Biztosan tudták már, hogy Aurri halott; mint ahogy azt is, hogy Mallior
hagyatéka nem maradt örökös nélkül. Nem volt okuk tovább időzni ezen a vigasztalan helyen, elesett társaik
tetemei között.
Kétfelől ragadták meg a magatehetetlen kacagót a hóna alatt; szabad kezük meztelen kardpengét markolt,
az acél hideg villanása ezüstös félköríveket metszett a halálbűzös homályba. Kánonban zengő hangjuk
megerősödött, magasba szárnyalt, fülsértő crescendóba csapott át; távozni készülődtek, hatalomigéik meg-
megszaggatták a tér szövedékét.
Az idegen szózat úgy zúdult rájuk a hatszögletű öregtorony felől, mint valami mennydörgő sziklaomlás.
Hörgő-rekedt hangok robajlottak végig a rendház udvarán, puszta súlyukkal letaglózva az elfeket, tüdejükbe
fullasztva a lélegzetet, szemükbe dermesztve a fényt. Elterültek mindhárman, akárha pusztító erejű szélvihar

- 44 -
süvített volna el fölöttük; csak a kiválasztott nevetett tovább megállíthatatlanul, a másik kettőben
bennszakadt a szó, zihálva kapkodtak levegő után. Ibolyaszín tekintetük elfelhősödött egy pillanatra; ám
amint kitisztult, nyomban körbevillant, az új fenyegetés forrását kereste.
A torony balkonján, mindenfelől szolgáktól megtámogatva, formátlan torzalak magasodott. Véres ajkak
vigyorogtak a valaha-volt arc rákos kísértetében. A torok, a garat, a száj megannyi nyílt seb; a hangszálakon
áttetsző hártya lüktetett, a kénben gőzölt darunyelőcsőben habot vetett a nedvesen bugyogó nyál. Ragacsos
veríték verte ki az utolsó csatájára készülő comtur otromba testét.
Az egyik apostol talpon termett, karját fölfelé lendítette, ajka szólásra nyílt. Színpadias, széles ívű
mozdulat volt; épp megfelelő egy többszázados életút lezárásához. A rendház urának következő hatalomigéje
úgy zúzta be az elf meggyengült védpajzsait, mint tollas buzogány csapása a bordásan merevített
páncéllemezeket. Az egyik pillanatban még ott állt a romba dőlt udvaron; a következőben már csak
körömnyi cafatkák maradtak belőle, szerterepülő húsfoszlányok, forró vérpermet, törötten pörgő fogak.
Körkörös koszorúrepedések futottak végig a bazaltlapokon; a szitáló esőcseppek félreriadtak a levegőben,
hogy elkerüljék a találkozást az ártó mágia sistergő, fortyogó gócával.
A második apostol jobban takarékoskodott a hatalmával; vagy talán csak az a tudat acélozta meg
elszántságát, hogy utolsónak maradt. Vijjogva rikoltott a messzi balkon felé; vonásai a gyűlölet maszkjává
torzultak. Hangjára a comtur rekedt robajlása válaszolt, súlyosan és mélyen, akár a darabos ólom vagy a
hegyormok álmai.
A két hatalomige egymásnak feszült az udvar fölött. A szennyes esőpermet sziszegve, gőzfodrokat
eregetve örvénylette körül a pontot, ahol találkoztak. Rianó jég sikoltott, mennydörgés dübörgött tompán;
egyik sem bírt a másikával. A disszonáns hangok száz karommal vájtak a rejtőző vadászok dobhártyájába,
rezgésbe hozták a fekete salakhalmokat, végigborzongatták a bástyafal vaskos támpillérjeit. Az egész udvar
vibrálni, majd rázkódni kezdett; az étkezőház szögletes homlokzatán groteszk táncra perdültek a régi
vadászatok penészhúsú trófeái, s ahogy egyre szilajabbul, egyre féktelenebbül ropták, mind többen potyogtak
le közülük száraz zörgéssel a bejárat lépcsőire. Valahol bal kéz felé az udvaron kipattant a kövezetből egy
malomkőnyi bazaltlap, olyan hangot hallatott, mint a késéllel megpöccintett üvegharang, aztán sugarasan hat
darabra hullott.
Az elf mintásra tetovált arcán keskeny, élénkpirosan csillogó patakocskák csordogáltak lefelé; az
orrlyukából, a szeme sarkából, a szája szögletéből eredtek. Izomgörcsök rángottak végig a karján; a hiequar
kihullott zsibbadó ujjai közül, s le kellett eresztenie a földre az átalakulófélben lévő úmahtart is, aki még
mindig eszeveszetten kacagott. Finoman ívelt nyaka most nem tűnt sem karcsúnak, sem előkelőnek; az
ínkötegek majd' kiszakadtak belőle, úgy megfeszültek az erőlködéstől.
A hájredők és húsdaganatok közé börtönzött comtur részegen dülöngélt fenn a balkonon, a szolgák alig
bírták megtartani. Az egyiket egy hirtelen mozdulata át is billentette a korláton; szélesre tátott szájjal, mégis
némán zuhant a mélybe, halálordítását elnyelte a zúgó-zengő mágiaorkán, a sivító füttyök, a
hullámverésmoraj. Valahányszor a láthatatlan hullámok újabb dörgő rohamra indultak az éles
sirályrikoltozás ellen, a comtur fölmetszett torkából sötét folyadéksugár fröcskölt elő férfikarnyi
hosszúságban. Tályogos orrnyílása körül vérhártyás buborékok tolongtak egymás hegyén-hátán; a legkülsők
sorra pukkantak el, ám az elrákosodott tüdő ugyanolyan iramban öklendte fel az utánpótlást.
A hangskála legvégső határait ostromló kakofónia a tetőfokára hágott; a fül már feladta vele a harcot,
most a velőt bizsergette, az idegeket reszelte, a csontokat sajdította meg. Az elf arcán hirtelen
megereszkedtek az izmok, szája széle furcsán lefittyedt, testének egész baloldala megbicsaklott. A comtur
minden egyes lélegzetvétellel újabb és újabb darabkákat köhögött fel önnön belsejéből; a verítékező szolgák
lába meg-megcsúszott a gyorsan terjedő tócsában a balkon padlatán.
Makacs harcosok voltak ők ketten, az apostol meg a rendház ura; inkább vállalták a sorvadást, a
megnyomorodást, az évekig húzódó, lassú haldoklást, semmint a vereség szégyenét.
Talán egyiküknek sem tűnt fel, hogy az öregtorony kapuzatáról töredezni kezdenek a szobordíszek, hogy
a támoszlopokon cikcakkos repedések indáznak fölfelé, hogy a gazdagon bélletezett boltívek beroppannak,
majd hosszanti irányban szétmállanak, akár a rosszul tapasztott sárkunyhók fala. Hiszen mindketten a
hatalomigére összpontosítottak, hogy belésűrítsék utolsó csepp erőtartalékukat is, ügyet sem vetve a szétfeslő
hangszálakra, az agytekervényeiket elöntő vérre, a sorra elpattanó erekre a szívük körül. Vélhetőleg egymást
sem látták már; a külvilág megszűnt létezni számukra. Csoda-e hát, hogy egyikük sem vette észre, amint a
zömök bazalttorony megroskad a körülötte kavargó energiaörvény szorításában, majd oldalt roggyan, ferde
síkban megcsuszamlik, és lassan dőlni kezd, egyenesen a koponyakávás kút felé? Csoda, hogy a kivérzett
szemek nem láttak, hogy a tönkrezúzott fülek nem hallottak, hogy a ronggyá szakadó idegpályák nem
továbbították a beérkező ingereket?
Nem. A csoda az volt, hogy az utolsó pillanatban mégis felocsúdtak, mind a ketten.

- 45 -
 Az elf apostol félvak tekintetében a tehetetlen düh előbb keserű csalódásnak, majd a halál igazságával
megbékélő harcosok belenyugvásának adta át a helyét. Bátor férfi volt, s még fél oldalára bénán is
méltósággal tudta fogadni a véget, amikor a magasból alázúduló bazalttömbök péppé morzsolták a
hagymázasan hahotázó majdnem-úmahtarral együtt.
A comtur roppant testének azon a pontján, ahol valaha az arca lehetett, nem sok érzelmek kimutatására
alkalmas vonás maradt. Egyenetlen sík volt csupán, sebekkel, varokkal, burjánzó fekélyekkel szabdalva;
mielőtt azonban darabokra szakadt volna, megmagyarázhatatlan módon mégis kifejezővé vált egy kurta
pillanatra. Elégedettség sugárzott róla, és mélységes nyugalom; a teljes sorsot élt bölcseké. Ranagol megadta
a comturnak az utolsó kegyet, amiért hosszú esztendők óta minden éjjel fohászkodott.
Syros Iamaranth, a Suttogó Pengék Ura harcban esett el, magával rántva a halálba ellenfelét.

Az Ősök Tudománya által kavart hangvihar elülte után hosszú percekig néma csend honolt a kusza
rommezőn, mely nem is olyan rég még a Kath'ul'Naathum rendháza volt. Semmi sem mozdult az ólomszín
félhomályban, csak a konokul kitartó eső szemerkélt tovább a dúlt salakhalmokra és a megtépett tetemekre,
gyászról és halálról susogva halk méltósággal.
Aztán a sötétség hullámokat vetett az öregtorony maradványain, és súrlódó nesz kíséretében szertefoszlott
egy zömök alak körül. Lehajtott fővel állt, vércsatakos szakálla a mellét verdeste; arcát nedves árnyékok
vonták homályba, mélyükön felemás zsarátnokpár világolt. A baloldali parázsdarab hideg ezüstben izzott; a
jobboldali forró, kénsárga fénnyel égett, akár a sárkányok haragja.
Háború lesz; Vyergas tudta. A Ly'Shematenel ház nem fogja bosszulatlanul hagyni az elsőszülött
pusztulását. Az Ötödik Dombon most hamarosan kiélezik a levélforma pengéket, harcra szerszámozzák a
siqquiseket, tiltott nevek segítségét kérik a rönkszentélyekben, a feketetölgyek lombjai alatt. A Quirrta Khinn
velük fog lovagolni, hiszen a ház hercege rangbéli vitézük, az ellenfél pedig az ifjabb népek közül való.
Ilyen vészterhes időkben a rendnek tapasztalt vezetőkre van szüksége.
Acélvillanás hasított a gyülemlő éjszakába. Vyergas megforgatta a törött mara-sequort, kettőt suhintott
vele a levegőbe, majd maga elé döfte a kavicsos bazaltomladékba, Syros Iamaranth roppant sírhalmába.
– Comtur! – kiáltotta el magát rekedten. Nem törődött a kimarjult torkában lüktető fájdalommal; dacosan
hátravetette fejét, s körülhordozta égő tekintetét a néptelen udvaron. Látni akarta, hogy van-e valaki, aki
felvállalja kihívását; aki elvitatja tőle a rangot, amelyre igényt emelt.
Valami megmozdult az étkezőház mély árnyékában. Félig eltemették a szögletes homlokzatról ráhulló
trófeák roncsai; dühös sziszegéssel lökte félre a szikkadt karokat, zörgő fogakkal vigyorgó koponyákat,
ahogy lassan kibontakozott alóluk. Apró volt, izmos és csaknem meztelen testét spirálisan kígyózó hegek
borították; szegecsekkel ékes bőrszíjak fonták körül. Amikor felállt, egy pillanatra megingott, mintha
megszédült volna; ám aztán szilárd s határozott léptekkel indult el a szakállas férfi felé, járása nem
árulkodott kétségekről, rejtett bizonytalankodásról.
Vyergas vastag szemöldöke ráncba szaladt. Valamennyi túlélő vadász közül Udunn volt az egyetlen, aki
veszélyt jelenthetett volna címigényére. Udunn, a sura'shtak, az asszonyördög, a csatabárdboszorkány. Igen;
ő méltó ellenfél lenne páros viadalban.
Legyen meg hát Ranagol akarata…
A nő odaért hozzá; és ráemelte tekintetét. Fekete szeme emésztő hévvel tüzelt az arcán kacskaringózó
sebhelyek közül, akár az eleven szén. Az apostolokkal vívott csata megviselte, de nem jobban, mint Vyergast
a párbaj Aurrival. Ha összecsapásra kerülne sor közöttük, csak Káosz-Huvarhg lenne a megmondhatója,
melyikük emelkedik ki győztesen.
Udunn szeme résnyire szűkült. Hirtelen mozdulattal, kígyósebesen rántotta ki az övébe tűzött vadásztőrt;
tekintete meg sem rebbent közben, szívdobbanásnyi időre sem tágított a férfi félbehasított arcáról.
Megpörgette a fegyvert, a magasba kapta, döfésre készen; a megsebzett levegő panaszosan felsírt a pengeél
nyomán.
Vyergas nem moccant.
Hosszú percekig néztek farkasszemet, mint két márványba mintázott kőszobor. Esőpermet verte
megtépett testüket; tétova fuvallatok terítettek hideg hamut hajukra. A levegőben nyirkos tufa szaga
terjengett, rég halott lángok emlékét idézve.
Udunn figyelmeztetés nélkül sújtott le, villámgyors mozdulattal, akár a haragvó vipera. A vadásztőr a
csonka mara-sequor mellé került, remegő markolattal állt a salakos bazaltban.
– Primortel! – vijjantotta el magát az asszony éles vércsehangon.
Vyergas ellazította izmait; feketére perzselt ajkára széles, elégedett mosoly ült ki, a vadászó cápáéhoz
hasonlatos.

- 46 -
Ha a Kosfejes Úr is úgy akarja, ők ketten még nagy dolgokat fognak véghezvinni együtt.

- 47 -
 JAN VAN DEN BOOMEN

HOMOKSZEM, MIND
MEGANNYI…

A Kosfejes Úr tanításának egyik alaptétele, hogy a gyönge mindig elbukik, az

erős pedig diadalmaskodik. Papjai szerint ez a természet rendje, és ez is van olyan
szilárd doktrína, mint más, nagyobb népszerűségnek örvendő vallásoké.
Az elméletnek a gyakorlatba történő átültetése minden eszmerendszer
legsebezhetőbb pontja. Aligha tévedünk, ha azt állítjuk, hogy ezen a téren a
Ranagol-hit fényes sikereket könyvelhet el. Krán birodalma évezredek óta fennáll,
hatalma csorbítatlan, társadalmi felépítése kiállta az idők próbáját. Mindezt a
Tizenhármak egyetlen sarkalatos módszer segítségével érték el: még a csíráját is
kiirtották alattvalóikból annak az érzelemnek, amelyet mindközönségesen
önzetlenség néven ismerünk.
Az önzetlenség teljes hiánya azonban nem jelenti a kaotikus individualizmus
uralmát. A leggyorsabb lecke, amire Krán megtanítja az embert, egyetlen
mondatban összefoglalható: nem lehetsz olyan erős, hogy ne legyen valaki, aki
erősebb nálad. Az egyénnek személyes hatalmától függetlenül csak valamely
tágabb szervezeti keret garantálhatja a viszonylagos biztonságot: egy céh, klán
vagy titkos társaság. A birodalomban nem élnek sokáig a független kalandozók.
Talán nehéz elképzelni, hogy milyen lehet a mindennapi élet ilyen környezetben.
Akárhogy is legyen, az alább következő elbeszélés áttanulmányozása minden
bizonnyal közelebb viszi az olvasót a megértéshez…

I. BERRID
Onnan, ahol ültem, egészen jó kilátásom volt az egész hercehurcára. Mások, az érzékenyebb lelkűek talán
mészárlásnak nevezték volna, de én láttam már ennél különb felfordulásokat is, például amikor Káosz-
szekták estek egymásnak; ez a mostani kis ütközet pedig – köztünk legyen szólva – a közelébe sem járt
azoknak.
Ámbátor vér, az volt bőven.
Szerencsém volt, azt hiszem, méghozzá nem is akármilyen. Nem gondoltam volna, hogy ilyen remek
fogásnak nézek elébe, amikor a Gor-Vassakból a fenyvesek felé kanyargó úton figyelmes lettem rájuk.
Valamelyik Szabad Rendhez tartozhattak, csak Káosz-Vulak a megmondhatója, melyikhez, ámbátor ez nem
is érdekelt különösebben. Bren szokta pedig mondogatni, hogy érdemes legalább a rendek jelvényeit
megtanulni, mert ha viselik, akkor éppen nem állnak senkivel háborúban, és jobb tudni, kibe köt bele az
ember. Ha ugyanis történetesen egy fejvadászt bök ki magának, hát igen csúnyán ráfázik.
Bren már csak ilyen fontoskodó mindig. Azok a rendbéliek pedig biztosan nem rakják ki a jelvényeiket –
valami lófarkas lándzsák voltak egyébiránt –, ha tudják, hogy háborúban vannak a Véknyakkal. Ha nem

- 48 -
tartom szemmel őket, aligha pottyan az ölembe a zsákmány, és akkor aztán mondhat Bren, amit akar, a
Káoszt ha érdekli. De ne szaladjunk annyira a dolgok elébe!
A nevem Berrid, a gor-vassaki Rézhold Tolvajházból: származásom nem épp főúri, ahogy mondani
szokás. Apámat senki nem ismerte, anyámat annál többen, senki nem csodálkozott hát, mikor egyre
cseperedvén mind kevesebb vonását véltem magamon felfedezni. Sok mindent nem kaptam tőle, amim volt,
azt mindég magamnak szereztem, csakúgy azt is, hogy a Tolvajházba kerültem. Bár azt nem mondanám,
hogy a tanításommal sokat törődött, egyet és mást azért ellestem tőle. Például, hogy hogyan hál az ember a
boszorkányokkal. Nem mintha anyámnak bármi köze lett volna a bűbájossághoz; de azt a hozzá látogató
férfiak nemigen tudhatták, és hát a biztonság az mégiscsak előbbre való dolog a szerelemnél, ezt bárki
megmondhatja. Ki akarná, hogy valami ribanc a szoknyája mellé parancsolja az emberfiát, akár szemmel,
akár bájolással? Láttam én már arra éppen elég példát ahhoz, hogy ne kérjek belőle.
Most, hogy jobban meggondolom, ezt sem anyámtól tanultam, inkább a hozzá látogatóktól. A végén már
annyi tisztesség sem volt benne, hogy kiküldjön a szobából. Mentem én magam is, mihelyt elegendő eszem
lett hozzá.
Hogy a gor-vassaki utcákon nevelkedjék valaki, hát azt nem kívánom senkinek. Ha nem vigyáz az ember,
éppenséggel el is kaphatják, hogy az évszakos haláladót vele válthassák meg; no meg a hozzá hasonlókkal.
Nehogy azt higgye bárki, hogy a városoknak olyan nagy gondot jelent negyedévente felajánlani néhány
összefogdosott vadidegent! Én mondom, esztendőkre előre megvan már a haláladó bárhol, éppen csak a
városi börtönöknek nevezett kotoréklyukakba kell bekukkantani. A Kosfejűnek – vér szálljon a szájára –
teljesen mindegy, milyen alantas lényt fal fel, csak a szíve dobogjon.
Nekem azonban megadatott, talán épp a leleményességem okán, hogy épségben maradjak, és igen nagy
tehetségem lévén a házakba való besurranáshoz, csakhamar meg is akartak öletni, hogy ne zavarhassam a
Tolvajház területén a dolgok helyes folyását. Alábecsültek, és hálát kell adjak Ranagol angyalainak, hogy így
történt. Az ellenem küldött orgyilkos velem egykorú volt, nyilván bizonyítania kellett volna rendháza előtt,
és könnyű falatnak látszhattam a szemükben. Egykorúak voltunk, tudom, mert igen jól ismertem: a
mellettünk lévő házban nevelkedett. A nyolcéves gyerekeket pedig már hatévesen is meg tudtam ölni.
Engesztelésképpen addig összegyűjtött kincseimet meg a gyerek fejét elvittem a Tolvajháznak, és
alázatosan kértem felvételemet. Megtehették volna, hogy kérdés nélkül megölnek – hogy miért nem tették,
azt ma sem értem. Egy a lényeg: attól fogva volt családom és megélhetésem, de ami a legfontosabb,
védelmet is kaptam, s a városunkban ez volt a legtöbb, amit kaphattam. Akkor még.
Hogy szavam ne feledjem, éppen a ház kijelölte őrhelyen vigyáztam a nyugati kapu felé vezető útra,
amikor megláttam az én fejvadászaimat. Igaz ugyan, hogy éppenséggel a városba befelé haladókra kellett
volna ügyelnem, de sose voltam az a természet, aki mindig pontosan megtartja, amire kérik. Gyönyörű idő
volt, amolyan versfaragóknak való. Egy jókora fenyőerdő szélén ültem, és csak figyeltem, amint elléptetnek
előttem azok a rendbéliek. Nemigen láthattak, mert jó rejtekem volt, én azonban mindent megfigyelhettem
rajtuk a kengyelük vasától a lovuk marjáig. Meg nem mondhatom, mi volt az, ami igazándiból felkeltette az
érdeklődésemet, de nem sokáig haboztam utánuk menni. Az út arrafelé olyan, akár a kígyó, egészen a
tengerszemig; nem okozott gondot mindig a hátuk mögött elosonva elébük kerülni a hegyoldalban anélkül,
hogy észrevennének. Jól ismerem arrafelé a viszonyokat, és tudom, merre hevernek azok a nagy
mészkősziklák, ráadásul igen csendes járásom van – még tán a Véknyak is megirigyelhetnék.
Szóval mindég szem előtt tudtam tartani őket, és bár egy ideje már vissza kellett volna mennem, mégis
motoszkált bennem valami, folyamatosan azt sugdosta a fülembe, hogy kísérgessem csak tovább őket. Már
éppen a tengerszem melletti sziklákhoz értem, oda, ahonnan az út egyenesen vezet tovább a hasadásban, és
esélyem sem volt rá, hogy arrafelé is követhessem őket, amikor észrevettem a Véknyak lovagjait.
Egy kezemen meg tudom számolni, hogy életemben hányszor ijedtem meg igazában, de ez az eset még
épp odafért a többi mellé. Mert mondjon bárki bármit – magam is elbolondozok a Véknyakról egy jó pohár
bor mellett –, szemtől-szembe látni őket rémisztő dolog. Én pedig majdhogynem beléjük sétáltam, kész
csoda, hogy avval a bűbájos szemükkel észre nem vettek. Ketten voltak, és fel-alá rúgtattak lovaikkal ott a
sziklán, ami a tengerszembe szakad.
Mondom, csudára megijedtem, le is kuporodtam azonmód, de nem bírtam sokáig, hogy ki ne lessek, mit
akarnak azok ilyen közel a városhoz. Nyilván vártak valakire, és nekem még a szél is a segítségemre volt,
hogy a lovaik meg nem neszelték ottlétemet. Arcuk tele volt mindenféle rút ábrákkal, de annyifélével, hogy
azzal nem boldogult a szemem, pedig láttam én már tetoválásokat, és nekem is van egy mezítlen boszorkány
a lábam közén. De ezek a rajzok egészen mások voltak, és én bizony csak mindenféle ákombákomoknak
láttam őket, nem akadt köztük egyetlen tisztességes sem, pedig azt beszélik, a Véknyak is tisztelik a Kosfejűt
– vér szálljon a szájára –, ezek, ha ilyen szentségtelen rajzokkal ékítették magukat, bizonnyal hitetlenek
lehettek. Ámbátor a páncéljaik, azok igazán gyönyörűek voltak, akár eretnekek kovácsolták őket, akár nem –

- 49 -
tudtam jól, mennyit érnek. A Véknyak lovagjai mindég hasonlót viselnek, mondta Bren, és van egy-két úr,
aki éktelen sok pénzt hajlandó fizetni egy ilyenért. Hogy is néztek ki azok a páncélok? Elég az hozzá,
egyáltalán nem olyanok voltak, mint amiket a Tartomány lovagjai viselnek. Könnyűnek tűntek, kecsesnek,
alakjuk akár a pillangók szárnya, rajtuk olyan cikornyás díszek, hogy eltéved rajta a szem, mire mindet
végigjárja.
Idáig jutottam gondolataimban, amikor kiderült, mit akarnak itt a Véknyak: éppenhogy az én rendbéli
embereimet. Azok öten még ki sem fordultak az utolsó fenyő mögül, amikor a Véknyak két lovagja már
rájuk is emelte az íját, és rögtön csak hárman maradtak. Ha meg is ijedtek, nem látszott rajtuk, mert azonmód
vágtába kaptak. A Véknyaknak nem maradt idejük, hogy újfent rájuk küldjék a nyilaikat. Akár viselték a
rendbéliek a jelvényeiket, akár nem, eddigre már nyilvánvalóvá lett, hogy rendházuk háborúba lépett a
Véknyakkal. Derekasan csépelték egymást; tudom, hogy a fejvadászok szívesebben gyilkolnak lesből,
hátulról, de szemből is megállják a helyüket. Aztán az egyiknek elrepült a feje. Egy darabig nem értettem a
dolgot, azután láttam csak, hogy az egyik páncél csuklóvasából véres acélhurok fityeg alá. Gonosz egy
fegyver még a hozzá nem értők kezében is, ez a Vékony meg elég időt kapott az angyaloktól – vagy
akárkitől –, hogy kitanulja a kezelését. Kitanulta, az egyszer biztos.
Nem örülhetett sokáig, mert az arcát végigvágták valami tőrrel, és igen csúf méreggel lehetett az
preparálva, mert egy szó nem sok, annyit se mondott, és görcsökben fetrengve fordult le a lováról. Ketten
maradtak a fejvadászaim, próbálták kihasználni a fölényüket. A maradék Vékony valamit kiáltott feléjük, de
gyanítom, nemigen értették ők sem. Ha értették is, inkább avval voltak elfoglalva, miként vágják át a lova
inait. Akárhogy is fickándozott – pedig be szép egy állat volt! – hamarost a végére jártak, vér dőlt az orrán
meg a fülén is, olyan méreggel marták meg. A megmaradt pillangóvértes lovag ügyesen lehengergőzött róla,
s valami átkot kiálthatott rájuk, vagy csak istenéhez fohászkodott, nem is tudom. A kezét emelte fel, és ha jól
láttam, a karvértjébe volt belékovácsolva, onnan lőtte arcba valami tűvetőfélével az egyik rendbélit. Az
üvöltve zuhant le a lováról, de addigra a másik ügyesen torkon szúrta a lófarkas jelvénnyel a Véknyat, aki
vért ordítva zuhant a tengerszembe.
Hogy az utolsónak maradt vadászt mi ölhette meg, arról sejtelmem sincsen; később, amikor
megvizsgáltam, semmiféle sérülést nem találtam rajta. Mindenesetre rövidre rá, hogy a társa után dobta a
másik lovag holttestét, egyszerre mintha megszédült volna, aztán összerogyott. Hogy akkor halt-e meg, vagy
csak később, azt nem tudhatom, mert én magam a második csobbanás után egy jó fertályórával
merészkedtem csak elő. Nem hiszem, hogy más bátrabb lett volna.
Sajnáltam, hogy a páncélokat mind a tengerszembe hajigálták, de nem szedhettem ki őket, ahhoz túl mély
volt a víz. Azért persze tudtam a módját, miként jussak hozzájuk. Így hát nem bánkódtam sokat, hanem
miután átkutattam a vadászokat, utánuk dobáltam őket is, no meg eltüntettem a nyomokat, hogy akárki is jár
majd erre, semmit meg különöset ne találjon. A lovakat elhajtottam – nem mintha nem tetszettek volna, de az
embernek tudnia kell, mit emelhet el és mikor. A lovak alapján hamarost a nyomomban lehetnének akár a
rendbéliek, akár a Véknyak, és akkor azután magyarázkodhatok, ameddig bírok, egyhamar átvágják a
nyakamat. A páncélokkal más a helyzet. Azok megérik a kockázatot, én pedig már vevőt is tudtam rájuk.
Visszaiszkoltam hát a leshelyemre, és azon töprengtem, miként somfordálhatnék el én még egyszer ide a
tengerszemhez, a lehető leghamarabb.

Két nap múltán nyílt erre először lehetőségem, mert azonkívül, hogy mindenféle hazugságokat találtam ki
a többieknek, még jópár dolgot el kellett intéznem. Ugyan nem találtam otthonában azt az urat, akinek el
szerettem volna adni a páncélokat, mégis inkább úgy döntöttem, megpróbálom kiemelni őket, mielőtt a
Véknyak valami nyavalyás bűvölésükkel a nyomukra bukkannának. Nem szerettem volna veszni hagyni a
zsákmányt, ha már egyszer a szerencse ilyen derekasan rám mosolygott. A vevő majd elboldogul a
Véknyakkal, ha nagyon akar, a magam részéről a Káoszba kívánom az egészet.
Nem árt leszögezni azonban, hogy meg sem fordult a fejemben a Tolvajházat értesíteni a dologról.
Egyrészt azért, mert akkor nem kétséges, hogy nekem az égadta világon semmi hasznom nem származnék az
egészből, másrészt, mert amúgy is volt némi elszámolnivalóm ott néhány alakkal, amit a páncélokért kapott
pénzből úri módon megoldhatok. Minek tagadjam, egynémely Szabad Renddel kívántam felvenni a
kapcsolatot, hogy azután tisztességesen megdolgozhassanak a pénzükért. Nem sajnáltam volna tőlük, ha a
Tolvajház néhány tagjának egy fejnyivel megkurtítják a magasságát. Ámbátor még akkor sem lépnék elő,
mert nem kétséges, hogy egyhamar a sorsukra jutnék. Az ember mindég figyeljen a háta mögé. A színfalak
mögül ugyan végignézném a komédiát, és csak azután mozdítanám ismét a pénzeszacskókat, mikorra újra
kirajzolódtak az erőviszonyok. Volt az enyéimmel elszámolnivalóm rendesen.
Itt van mindjárt az a nagy állat, Kese. Hogy miért olyan színű a haja, amilyen, senki nem meri firtatni,

- 50 -
mert egyvégről ő a Tolvajház második embere, másfelől híres hirtelen haragjáról és durvaságáról. A háta
mögött azonban az anyját okolták mindenért. Kese utálatos egy féreg. Ahogy jár, a fejét lépésenként picit
oldalra tartja, mint a kövér emberek általában, és mintha folyton tele lenne a szája valamivel, olyan kásásan
mondja a szavakat. Neki először a szemét tolatnám ki, cserébe azért, amit az öccsével tett két éve. Ha egy
anyától voltak is, az apjuk aligha próbálkozott kétszer.
Vagy vegyük a Sorvadtkezűt! Ő volt a cairus, aki a lopott holmi újraeladására felügyelt. Rossz nomádvér
az övé, az apja valahonnét a barbár világból érkezett, ki nem állhattam a vágott szeme csillogását. Régóta
adósom néhány elülső foggal, de annyi bizonyos, hogy a hátába kapná az első szúrást, ha rajtam múlna. Jobb
ezen túllenni minél hamarabb, mielőtt még valami úton-módon megússza, amilyen rafinált. Mindegy, ezek
régi ügyek, de majd kerítünk rájuk is sort.
Sikerült mindenkinek a gyanakvását elaltatnom néhány ügyes hazugsággal, és már előre dörzsöltem a
tenyeremet, hogy kipróbálhatom azt a kis fiolát, amit három évvel ezelőtt szereztem egy zarándokcsapattól.
Háromszor is meggyőződtem róla, hogy nem követ senki, és egy, a déli kaputól nem messze lévő
putriban a végső álcámat is magamra öltöttem. Nem volt túl hivalkodó jelmez, de abban bizonyos lehettem,
hogy igen kevesen fognak megállítani és azt firtatni, ugyan mit is szállítok.
Gor-Vassak csak a birodalmi időszámítás szerint fiatal város, emberi léptékkel mérve ugyancsak benne
jár már a korban. Bárhogy legyen más helyeken, arról én mit sem tudok, de gyanítom, hogy a Szabad
Tartományok határain kívül, a barbár világban semmi ilyesmit nem találnánk. Tény, hogy Gor-Vassak á
Tartomány legnagyobb városa; és tudomásom szerint már amikor az első házak helyét kijelölték a Birodalmi
Falhúzók, akkor is a csatornák megépítésével kezdték a dolgot. Persze csak a Tarros, a Setét helyét ásták ki
akkor, a többi mocsokalagutat aztán a város terpeszkedésével csapták hozzá. Ámbátor, ha jobban
belégondolok, a tervük azoknak is meglehetett.
Bármit mond a tudomány, Gor-Vassak népe nem veti meg a has örömeit, és ennek megfelelően juttatnak
az áldásból a csatornák népének. Akármi folyékonyan haladnak is a dolgok a nagy esők idején, Káosz-
Buulzaab havában, bizony nemegyszer volt már példa arra, hogy maga a Tarros is megelégelte a dolgokat, és
nem átallott elzáródni. Ilyenkor ugye rögtön megkezdődik a hajsza a doquarasok után, mert bár az utca népe
a boldog napokon megvetéssel és lenézéssel fordul el tőlük, rögtön a kedvüket keresik, mihelyt a
gyomorkavaró szagok felkívánkoznak. Mert az ő dolguk a föld alatt felgyülemlett torlaszokat kihordani a
földekre, összeszedni az utcáról a holtakat, tisztán tartani a csatornákat, ami egy akkora városban, mint Gor-
Vassak, cseppet sem vidám foglalatosság. Habár mindig az árnyékban járnak, és kerülik az emberek
társaságát, igen öntudatos és istenfélő nép, a klánjaik meg úgy marakodnak a város alatti területekért, mint a
veszett kutyák. Nagyobb a hatalmuk Gor-Vassak felett, mint bárki gondolná, a többség mégis lenézi őket és
munkájukat. Ámbátor volt rá példa, hogy amikor nem engedték egy kerületben letelepedni őket, addig nem
végezték a dolgukat, míg az ott átvezető egyik csatorna meg nem makacsolta magát, és a sok
összegyülemlett légtől lángot nem vetett. Úgy összerogyott az egész, mint a homokvár, nem egy lakóházat
magával rántott. Szó esett róla, hogy tán nem véletlenül záródott el az a csatorna, de mivel senki nem merte
azidőtájt magára haragítani a doquaras klánokat, elcsendesedett a dolog. Ha bármit tudni akar az ember
arról, ami a föld alatt történik, jobb, ha hozzájuk fordul, mert ők találják meg a főúri hullákat csakúgy, mint a
kifosztott idegeneket, és néha oly felfedezésekről is beszélnek, melyeket még én sem hiszek el.
Bizonyos lehettem hát benne, hogy senki nem fog megállítani; ha fedett, szamaras kordémmal a nyugati
kapu felé hajtok, ha arra valamelyik doquaras-klán jelét rajzolom.
A nap már igen megveresedett, elindult a hegyek csúcsa felé, ahogy azt a költő mondja, és nekem
igyekeznem kellett, ha még világosban akartam tenni valamit. Nem teketóriáztam hát, egyenesen a
tengerszemhez hajtottam a csacsit, és egy szűk ösvényen, ha nehezen is, de lejjebb ereszkedhettem a szikla
alá, ahol már nem láthatták az útról, miben mesterkedem.
Pedig lett volna azon csudálnivaló épp elég. Először egy jófajta állványt állítottam fel, amolyan
emelőféleséget egy erős kenderkötéllel, amit egy csigán bújtattam át, de csak ott ütöttem össze a csapokat,
ahol sejtésem szerint a Véknyak a tengerszembe pottyantak. Utána levetkeztem mezítlenre, és a fagyos vízbe
ereszkedtem, erősen szidva a hideget, amit a Kosfejű – vér szálljon a szájára – nagy kegyelmében valamely
angyalával reánk bocsátott. Igazából csak az én kis mezítlen boszorkányomat sajnáltam a lábam közén, de be
kellett lássa, hogy egy időre ő is jobban teszi, ha összehúzza magát.
Most következett az, amitől a leginkább tartottam, pedig a sarkpontja volt egész tervemnek. A zarándok –
amíg meg nem fojtottam – avval kérkedett, hogy a fiola tartalma a halakhoz tesz hasonlóvá, és két aranyért
nekem adja, ha már ily erősen megkívántam. Mondanom sem kell, mennyit fizettem. Csak ne szálljon rám a
holtak átka, mert az kiveszi mindenekből az erőt – akár a holdfénynél akasztott alól szedett csalán –, legyen
az élő vagy élettelen.
Nem átkozott el az a dög: a fiolába zárt hatalom működött. Nem volt azonban sok időm az új tudásban

- 51 -
gyönyörködni, mert sürgetett az idő. Először ugyan furcsálltam, hogy így is jutok levegőhöz, azután
derekamra bogoztam a kötelet, és lecsúsztattam a lábam a nyálkás szikláról. Mondhatom, remek érzés volt,
ahogy egyre lejjebb ereszkedtem leendő zsákmányom felé, de azután kezdtem megrémülni, mert bármily
tiszta is volt a víz, egyre fogyott a fény, és mire az aljára értem, már csak homályos árnyaknak rémlett
minden. Arra gondoltam, inkább örülnöm kéne, hogy leértem, mint bosszankodnom amiatt, hogy alig látok
valamit.
Nagy, lomha halak úsztak morcosan arrább, ahogy feléjük bóklásztam az iszapot rugdosva. Egy darabig
féltem, hogy eltévedtem és rossz helyen bolyongok, aztán megpillantottam az én egyik lovagomat. Úgy
feküdt ott, mint valami csigahéj. A halak már erősen megtépázták az arcát. Nem volt időm rosszul lenni, és
különben is szokva vagyok már az ilyen dolgokhoz, úgyhogy amilyen gyorsan csak tudtam, odalábaltam
hozzá. Derekamról leoldottam a kenderkötelet, áthurkoltam a lábán. Ez volt az, amelyiket torkon szúrták.
Nem volt szép látvány, de számomra ő tűnt a legszebb elfnek, akit valaha láttam. Ez, ha úgy vesszük, még
igaz is volt, lévén rajta kívül csak a szétvágott arcút volt módom szemrevételezni. Akkor vettem csak észre,
hogy messzebb jöttem és mélyebbre, mint azt először számítottam: a kötelem vége letekeredett a csigáról, és
most ott billegett mögöttem. Amilyen gyorsan csak tudtam, magamhoz ráncibáltam, és elindultam vele
fölfelé. Így már jóval nehezebb dolgom volt, folyton fogást keresni a csúszós köveken, de hát nem véletlenül
vagyok a legjobb tolvajok között; így ha apránként is, de megoldottam a dolgot. A lovagom csak hátráltatott,
mert időről időre meg kellett rángatnom, de azért jött velem szorgalmasan.
A baj akkor kezdődött, amikor észrevettem, hogy a hazug zarándok itala lassan ereje végére ér. Nem is
attól féltem, hogy nem lesz elég levegőm a felszínre evickélni, mint inkább attól, hogy nem mehetek vissza
az én másik szép lovagomért. Mondhatom, sírni lett volna kedvem. Hetedíziglen megátkoztam a zarándokot,
és mert mást nemigen tehettem, kimásztam a vízből, s elgémberedett ujjaimmal áterőszakoltam a csigán a
kötelet. Felrángattam az én kis lovagomat, és odatámasztottam a kordé mellé. Eszem ágában sem volt
magammal vinni – úgy terveztem, visszakerül majd a kaszabolt arcú mellé a helyére, mihelyt nekem adta,
amije van.
Legyenek átkozottak a Véknyak és összes fattyaik, kiváltképp a fegyverkovácsok! Igencsak
megkínlódtam, mire kihámoztam az elf dögöt a csigaházából. Rafinált csatokkal meg hevederekkel kötözte
magára, nagy örömet csak akkor okozott, mikor már feldobtam a kordéra, egykori gazdáját meg
visszarugdostam méltó helyére. Ámbátor nem sikerült minden úgy, ahogy elterveztem, visszafelé menet már
kevéssé bánkódtam, és mire a városkapuhoz értem, már vigyorogtam.
Bár a szél a Tarros felől fújt, aranyszagot éreztem a levegőben.

Hogy Elát szerettem-e, az nem tartozott senkire, bár azért a Tolvajházban mindenki sejtette, hogy nem
minden szép és vidám odahaza. A Háztól kaptam, akárcsak ő a kékfestő műhelyt. Ennyiben maradtunk, és
bár a Ház kedvében járva próbáltam kis tolvajokat is gyártani, az Elával valahogy sosem sikerült. Volt ugyan
néhány fattyam szerte a városban, de azokba nem sok szorult a tehetségemből. Ha akarja, a Ház énfelőlem
ettől még megpróbálhat embert faragni belőlük, engem valahogy nemigen érdekelt a dolog. Időnként láttam
őket felbukkanni itt-ott, nagynéha az anyjuk szoknyájánál, és egy kicsit sajnáltam is őket, hisz magamról
tudtam, milyen a gyerek élete egy ribanc mellett.
De vissza Elához, mert végsősoron őmiatta alakultak úgy a dolgok, ahogy. Azt a kurafi nemest a
bíborpaszomántos ruhájában másnap sem találtam, úgyhogy kénytelen voltam otthagyni a páncélt a
pincémbe rejtve, Ela néhány vég vászna alatt. Mivel aznapra nem volt mit tennem, és még Kesének sem
lehetett egy szava se ellene, kénytelen voltam valahogy mégis megünnepelni a dolgot, legalább magamban.
A zsákmány már ugye az enyém volt, és az a bíborpaszomántos is előkerül két nap múlva, már ha hihet az
ember egy olyan sanda szolgának, mint amilyet az tart odahaza. Minek tagadjam, felöntöttem a garatra, de
csak úgy módjával, mert nem vagyok az a fajta, aki csak úgy nyakra-főre dönti magába a lőrét.
Amikor hazaértem, már sejtettem, hogy baj lesz, láttam annak a szukának a szeméből.
– Ittál – mondta avval a savanyú arcával. Megmondom őszintén, kezdett remegni a szám széle, pedig a
java csak ezután következett.
– Persze hogy ittam, a Káoszra is, mi közöd hozzá? – léptem beljebb. Arrébb löktem az útból, hogy
befejezze, ő mégsem adta fel.
– Mit dugdosol a vásznaim alatt, arra felelj! Bánom is én, ha vedelsz, de a Ház dolgait ne cipeld haza! Azt
mondják, az ember lehiggad, ha felmondja magában a hónapok neveit Káosz-Methától kezdve Káosz-
Khakhttal bezárólag, de Elának nem volt ekkora szerencséje. Káosz-Huvarhgnál ütöttem meg először, hogy
beesett az ágyig, és azután még többször. Nem mondhatnám, hogy megnyugodtam tőle, mert tovább
rugdostam és üvöltöztem még akkor is, mikor már jócskán vérzett. Minden dühömet rajta éltem ki, a

- 52 -
második páncél, Kese, a Sorvadtkezű meg a bíborpaszomántos ficsúr miatt. Ezt csak most mondom, akkor
meg sem fordult a fejemben, csak üvöltöztem mindenfélét, már magam sem emlékszem pontosan, mit. A
büdös cafka nem sikítozott, nem könyörgött, csak szorította összefele azt a savanyú száját, hogy még
dühösebb lettem tőle. A sarkammal törtem össze az ujjait, hogy ne nyúljon többet a dolgaimhoz. Akkor
végre üvöltött. Nem sírt, csak üvöltött. Becsaptam magam mögött az ajtót.
Ilyenkor mindig valami nő kell nekem, csak nem az, amelyik otthon van, nem az a savanyúarcú ringyó,
nem a Tolvajház kolonca. Ezért is megkapom majd a magamét, abban biztos voltam, de ez érdekelt a
legkevésbé. Valami nő kellett az én kis boszorkányomnak, akármilyen szutyok, csak ne az a véresarcú dög
legyen a visításával.
Volt egy kedvencem, az is Bren alá tartozott, neki feküdte össze a pénzt, pontosabban a Tolvajháznak, de
azért Bren is alaposan levette róla a sápot. Mikor meglátott az ajtóban, már kerekedett a szeme, én meg
üvöltöttem, hogy pont ez nem kell most nekem, és legyen jó kislány, ha életben akar maradni. Mondtam már,
hogy tudom, hogyan kell a boszorkányokkal hálni, és noha biztos voltam benne, hogy Iranától nem kell
tartanom, szorosra kötöttem a szemét a kapcámmal, és a torka alá nyomtam a késemet, amíg csináltam, de
nem szólt az egy szót sem, nem próbált ölelni, csak sírt csendesen. De legalább sírt.
Otthagytam rajta a kapcámat, úgy mentem tovább inni.
Volt egy kedvenc ivóm is, onnan mentem haza, és oda mentem most vissza. Bánta a Káosz akkor már,
hogy kivel, meg hogy mennyit, de inni akartam.
Láttam én részegeket sokfélét, de ahhoz fogható hazudozót, akivel akkor találkoztam, még soha. Öreg
légiósnak mondta magát, és amilyen nagy volt, lehetett éppen az is, azt pedig még a Kosfejű – vér szálljon a
szájára – sem vitathatta, hogy az egyik lába hiányzott.
Mondott pár dolgot, ami hihetőnek hangzott, mégis igen jól szórakoztunk rajta, ő meg csak csóválta a
fejét.
– Pedig a Birodalmon kívül vannak más országok is – dünnyögte. Ez éppen igaz volt, magam is hallottam
a barbár végekről, az ott lakó szerencsétlenekről, akiknek nem adatott meg, hogy tiszta legyen a szívük és a
lelkük, de hogy országokban lakjanak, az bizony elég hihetetlenül hangzott számomra. Meg is mondtam
neki.
– Így van, szavamra – emelte rám véreres szemét. Nagy országok, mindenféle népekkel, és némelyik oly
hatalmas, hogy a Szent Birodalom kénytelen háborúzni velük.
– A büntetőhadjáratokra gondolsz, úgy hiszem – mondtam neki, miután elhalt a nevetés, de az csak
megmakacsolta magát.
– Több háborúban is voltam, és tudok olyanról, ami még most is folyik. Egy óriási sivatagban, ahol
ameddig a szem ellát, mindenütt csak homokot hord a szél, valami idegen és vad faj isteneivel küzdöttünk,
akik majdnem olyan hatalmasok, mint az Ősök.
Evvel immár végképp bizonyossá vált, hogy hazudik, de azért csak adtam alá a lovat:
– Tán a lábadat is ott veszítetted el, komám?
Az meg csak bólogatott komolyan.
– Egy démon tépte le, egyetlen mozdulattal, még a karom se tudtam felemelni…
– Részeg vagy, nem büntetlek meg a hazugságaidért – veregettem meg a vállát, jóllehet magam sem
voltam akkorra különb állapotban. Miután rendeltem neki még egy korsóval, jobbnak láttam hazafelé venni
az utat.
A friss levegőn egészen kitisztult a fejem – akkor esett meg az a dolog, ami ugyanúgy megrettentett,
ahogy a Véknyak ott az erdőben. Valaki a nyomomban járt. A hátam mögött volt, engem követett. Nem
láttam tisztán, de amint egyszer, amúgy megszokásból visszafordultam, egy arcot láttam sietősen
visszahúzódni az egyik sarok mögé. Ezer közül is megismertem volna. Csak a Véknyaknak vannak ilyen
vonásaik.
Igaz, nem volt rajta egy fia tetoválás sem, de én megismertem azonmód. Ámbátor igencsak inamba
szaladt a bátorságom, annyi eszem mégiscsak maradt, hogy ne haza rohanjak. Ha a páncélért jött – márpedig
mi másért jöhetett –, nem vezethetem egyenesen a rejtekhelyemre! Mondhatom, kijózanodtam egycsapásra.
A járásom legalábbis egyenesebb lett, a gondolataim is tisztábbá váltak. Vagy három órát mászkáltam
mindenfelé, mire úgy gondoltam, végleg nyomomat veszítette, csak akkor indultam hazafelé. Igen hideg volt
már akkorra, nekem mégis inkább azon járt az eszem, hogy lehetne minél hamarabb túllenni az üzleten. A
Véknyak követgessék csak a bíborpaszomántost, ha akarják. Elát nem találtam otthon, de ez egy cseppet sem
érdekelt, csakis az motoszkált a fejemben, mitévő legyek, de mire megtaláltam a megoldást, már igencsak
világosodott, és nekem még mindig nem akarózott aludni.
Arra gondoltam, ha úgyis a véremet akarják, hát kapják meg a halálomat – jobb lesz, ha magam veszem
kezembe az ügyet. A páncélt úgy elrejtettem, hogy azt egykönnyen nem találják meg, magam pedig

- 53 -
felkerekedtem, hogy egy ismerősömön behajtsak egy régi adósságot. Méregkeverő volt a fickó, méghozzá a
jobbik fajtából; tudtam, hogy vannak olyan szerei is, melyek csak mímelik a halált, de oly hűen, hogy a
különbséget senki fel nem fedi. Szabadkozott, hogy csak ebédidő utánra tudja megkeverni, de ráhagytam,
addig is utána tudtam nézni legalább a bíborpaszomántosnak.
Esküszöm a Kosfejűre – vér szálljon a szájára –, én még ilyen körültekintően nem mentem végig Gor-
Vassak utcáin, és ha valaki követett, az vagy láthatatlan volt, vagy nem evilágról való. Akár így, akár úgy, ha
bármelyik is igaz lenne, mindegy, akármit fondorkodom.
A bíborpaszomántos persze nem volt otthon, és nekem lassan fontolóra kellett vennem, hogy megkérdem
Brent, hátha ő tud megbízható vevőt. Ha osztozni is kell a hasznon, legalább legyünk túl rajta mihamarább,
nem jó a Véknyakkal ujjat húzni.
A hamis méreg egy kis fiolában volt. Látására összeszorult a gyomrom, de fizettem, és már ott sem
voltam. Egészen hazáig csak hátra figyeltem és közben azt tervezgettem, mit tegyek, ha a szer hatása
elmúlik. Bizonyos, hogy mint a Tolvajház halottját, fel fognak ajánlani a Ház zsigerelőinek. Erre a
gondolatra sem nyugodtam meg igazán. Még akkor sem, ha tudtam, hogy rituális kitisztításomra csak három
nap után kerülhet sor, addigra pedig a szer hatása elmúlik. Mégsem hagyott nyugodni a gondolat, hátha
valami hiba csúszott a méregkeverő számításába. Most már kár volt ezen rágódni, de csak nem ment ki a
dolog a fejemből.
Ela még mindig nem volt otthon, reméltem legalább a műhelybe elment, mert különben igen cifrán
állhatnak ott a dolgok. No mindegy. Halálom után lesz elegendő időm elrendezni az ügyeimet az én kis
lovagom páncéljával meg a bíborpaszomántossal; de nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy mi lesz, ha a
Véknyak még így is átkutatják a házat, és megtalálják. Azután úgy döntöttem, az se baj, legalább élve
megúszom a dolgot, és nem kell tovább velük veszkődnöm, a Tolvajház előtti kimagyarázkodás meg úgyis
ráér. Amint lehet, odébbállok, köd előttem köd utánam. Ha pedig minden jól alakul, ráérek gondolkodni, ha
átengedem a terepet egy Szabad Rendnek.
A házam a tegnap este után amúgy is szépen festett, át sem kellett rendeznem. Azután megkarcoltam a
kezem fejét, hogy jól látható legyen a seb, a tőrt meg eldugtam egy köcsögben valamelyik polcon. A méreg
keserű volt; de hát mi mást is várhattam volna. A hátsó udvarról hajítottam el minél messzebb, azután
visszabotorkáltam a házba, mert már igencsak gyenge lábakon álltam. Az asztal alá heveredtem, de előtte
még jól összevéreztem mindent, amit lehetett.
Bren erre mondaná, hogy biztosra mentem.

II. BREN
Ela a szemem láttára tépte ki a férje szívét. Szörnyen nézett ki a keze, de ballal is meg tudta fogni a kést.
Berrid úgy halt meg ahogy élt: mint egy rossz kutya. Álmában.
Ennyit arról, hogyan kell barátokat választani. Én magam már tudok annyit az életről, hogy ilyen
gyermeteg hibát ne kövessek el, de Berrid, úgy látszik, nem volt tisztában ezzel.
– Abbog rohasszon el! – köpött mellettem a halott arcára Ela. – Mindig is gyűlöltelek, de magamat
gyűlöltem volna a legjobban, ha tőled megfoganok!
Nem volt már különösebb jelentősége a dolognak, de hagytam, hadd tombolja ki magát. Ez csakis rájuk
tartozott, minek is avatkoztam volna közbe? Hogy Ela megosztotta velem az ágyát? Az ő dolga volt, én
igazából sosem hívtam.
Berrid nem csak ott hibázott, hogy hagyta idáig fajulni a Ház választott nőjével a dolgokat. Abban is
elővigyázatlan volt, hogy nem ellenőrizte sem a barátait, sem a társait. Végzetes könnyelműség. Le merem
fogadni, hogy nem is tudta, az öreg méregkeverő nekem sokkal inkább a lekötelezettem, mint neki. Ha erről
tudomása van, aligha ment volna épp hozzá. Nem telt bele fél óra, és már tudtam a kisded tervéről. Ela pedig
különben is elmondott majdnem mindent a páncélról. Meg Berridről. Ki gondolta volna, hogy ilyesmivel
próbálkozik? Jellemző az ostobaságára, hogy megpróbált túljárni az elfek és a Tolvajház eszén. Látni ugyan
még nem láttam azt a vértezetet, de ha hihetek Elának – márpedig a nők jó megfigyelők –, akkor csak az
lehet, amire én gondolok.
Ha az ember nyitott fülekkel jár, könnyen összerakosgathatja a dolgokat. Most már nyílt titok, amit
tegnap még csak rebesgettek, hogy a Hollószárnyak Szabad Rend tengelyt akasztott az elfek Dyas'Dianan
házával. A pontos okok még tisztázásra várnak, de megtalálták a Hollószárnyak rendházának három
gazdátlan lovát, és befogtak egy siqquist is, ezt a fajta paripát pedig az elfeken kívül nem tudja más megülni.
Ez az első.
A második, hogy az embereim látták bejönni a nyugati kapun két nap előtt este Berridet a doquarasok

- 54 -
egyik kocsiján, és igen jó kedve volt. Olyannyira tetszett a világ ennek a marhának, hogy körülnézni is
elfelejtett. Ha már nem nézett körül, legalább arra ügyelhetett volna, hogy őt meg ne ismerjék. De hát soha
nem az eszéről volt híres. Persze azt hitte, képes lesz megtenni, de hát olykor a puszta hit kevés; és ha inkább
abban hisz az embernek fia, hogy jól meg tud szervezni valamit, akkor valószínűleg több sikert könyvelhet
el.
Hogy az elfek mire jutottak, és keresik-e már a tolvajokat, azt nem tudtam, és ez volt a legnyugtalanítóbb.
A tény, hogy Berrid eltervezte ezt a kis színjátékot, mindenesetre arra vall, hogy a Könnyűléptű Nép
legalábbis tapogatózni kezdett. Ilyenkor sajnálom igazán, hogy nem tudok többet róluk. De hát ki tud? Ela
zavart meg töprenkedésemben.
– Te Bren, most mitévők legyünk?
– Nyugodj meg. Én már gondoltam mindenre. Először is megkeressük azt a páncélt, amiről beszéltél,
azután elmész a Házhoz, és jelented, mi történt: Berridet rituálisan meggyilkolta valami szekta, kéred a
vérbosszú meghirdetését, a testét pedig felajánlod a Tolvajház zsigerelőinek.
– De mi lesz, ha nem hisznek nekem? Mi lesz, ha a kezemről kérdeznek?
– Miért ne hinnének? – kérdeztem. – Mindent úgy mondj el, ahogy tanítottalak, akkor nem lehet baj.
Beszélj a tetoválásokról, az elfekről, mindenről. Ők is tudják, hogy a Könnyűléptűek nem feltétlenül ölik
meg ellenségeik asszonyait.
– De mit mondjak, ha a kezemet kérdezik? – nézett rám aggodalmasan. – Egy zsigerelő pontosan meg
tudja mondani, mikor sérültem meg, Bren.
– Rendben – válaszoltam. – Talán igazad van. A legjobb lesz, ha nem találják meg azt a kezet.
Ranagolnak hála, a bárdom első csapására elájult, és nem sikoltozott később sem. Nem igazán értek a
sebekhez, de azt tudtam, hogy mindenféle ápolás nélkül egyhamar elvérzik. A kezét később magammal
vittem, és este a Zöld Csatornába dobtam.

Szegény Berridnek tényleg nem volt sok esze. Ennél nyilvánvalóbb helyre nem is dughatta volna a
páncélt. A bárdom épp hogy csak nekifeszült a padlódeszkák repedésének – mindig bámulom, milyen
sokoldalú szerszám –, és már engedett is a tessék-lássék összeütött titkosajtó. Hanem az a páncél valóban
gyönyörű volt. Ha haboztam is előtte, hogy mit jelentsek a Háznak erről az egész zavaros históriáról, az elf
vértezet látványa azonnal meggyőzött, hogy jobban teszem, ha az első változatnál maradok, és semmit nem
mondok nekik. Magam próbálom meg továbbadni, amíg az elfek nyugtalankodni nem kezdenek. Ha másban
nem is, ebben azért igazat kellett adjak a szerencsétlen Berridnek. Annyi pénz lebegett lelki szemeim előtt,
amikor megpillantottam a páncélt, amennyinek a lehetősége is szédítő, s amennyit a lányok egy év alatt sem
tudnak összeügyeskedni nekem.
Gyönyörű volt. Kéken irizált a lámpásom fényében, felszínén milliom apró véset, jelek, ábrák, végenincs,
kacskaringó vonalak, melyek mintha éltek volna, úgy mocorogtak, amint a fény eltáncolt felettük. Sok pénz
feküdt ott, nagyon sok. Annyi mindenképpen, amennyi megéri a kockázatot, hogy az ember megpróbáljon
túljárni a Tolvajház eszén. Hiszen ott is csak ugyanolyan alakok ülnek, mint én, és nincs több eszük, mint
nekem. Ha valamit megtanultam, mióta ebben a farkasvilágban nyitott szemmel járok-kelek, az néhány
mondatban összefoglalható. Az egyik: ha te ütsz elsőnek, olyan nagy baj már nem lehet, csak arra kell
figyelni, kire mivel támadsz. A másik, és ez a fontosabb: mindenekelőtt az eszedet kell használnod, bármi
történjék is. Lehet, hogy mások különb értékmérőket tudnak maguknak, nekem Ranagol erre nyitotta rá a
szememet. Az elme hatalmára. Aki nem gondolkodik, elveszett. Alantas és semmirekellő az, aki nem képes
gondolatait úgy rendezni, hogy abból a legtöbb hasznot lássa. Először erre kell rájönnie mindenkinek.
Ranagol felsőségére. Én magam sohasem voltam képes az angyalain keresztül hozzá eljutni – bocsássa meg
ezt Ő nekem –, ám annyi eszem mindig volt, hogy ne kérdőjelezzem meg a dolgot. A Birodalomban élni
annyi, mint Ranagolnak élni, és aki ezzel nincs tisztában, az halott.
Sohasem kedveltem azokat, akik szolgamód meghunyászkodnak az egyház dogmái előtt, és hitüket nem
az ész érveinek meggyőző ereje adja, csupán a rettegés, hogy maguknak sem merik bevallani, mennyire
félnek gondolkodni. Az ilyen hit gyenge, és mint olyan, érdemtelen arra, hogy a Kosfejű elfogadja. Ezek el is
nyerik méltó büntetésüket. Mi sem volt meggyőzőbb érv számomra, mint Berrid holtteste az asztal alatt. No
és a páncél a szemem előtt.
Bíztam benne, hogy siker koronázza a tervemet. Ha mégsem, abba is bele kell törődjek, hisz mindannyian
Ranagol szarváról lógunk alá, s ha mégis alázuhanunk, az bizonyosan az Ő akaratából történik majd. A
páncélt egy zsákba rejtettem – hihetetlen, milyen könnyű volt, akár valamely lepke –, és Berrid hátsó
kijáratán át távoztam. Csak remélhettem, hogy senki nem látott meg, s ha mégis, bíztam benne, hogy álcám
jótékonyan leplez majd. A kék hold, a szerencseholdam most sem hagyott cserben, felhőket hívott maga elé,

- 55 -
onnan figyelte, mint vágok át a Keserű sikátorokon, le egészen a Zöld csatorna köves oldaláig.
Kihalt volt az este, kevés klán merészkedett erre a vidékre – tudtam, hogy így lesz. Nem volt tudomásom
semmilyen komolyabb háborúról a városon belül. Talán csak a kőfaragók és kőművesek szövetsége viselt
hadat valamiféle okvetetlenkedő céhek ellen, de az egész annyira az ő magánügyük volt, hogy még az
utcákra sem nagyon vitték ki a dolgot. Gor-Vassak már csak ilyen, és alig hiszem, hogy más városok sokban
különböznének tőle. Igen egyszerű szabályok mozgatják, és aki betartja őket, annak nem sok bántódása
eshet: ha nem tartozol valamely klánhoz vagy céhszövetséghez, elvesztél. Mindig tiszteld a nálad rangban és
hatalomban följebbvalókat!
Az ellenszegülők könnyen pórul járhattak, s ha valakinek nem volt meg az esze hozzá, hogy miként
úsztassa ezen a folyón a tutaját, annak nem volt sok hátra az életéből. Mert be kell látni, akármilyen
veszélyes is a sodrás, az, aki ismeri az örvényeket, tudja, merre vannak a zuhatagok, igenis elboldogulhat, és
alkalmasint a saját fáját is leúsztathatja.
Ám amíg a csatorna mentén eljutottam addig a kis házikóig, ahol a felszín alá ereszkedhettem, nem ez,
hanem sokkalta fontosabb gondolatok jártak a fejemben. Tudtam én már mindazt, amit az imént elősoroltam,
most sokkal inkább az foglalkoztatott, miként járhatnék túl á Tolvajház eszén úgy, hogy abból nekem semmi
hátrányom ne származzon. Gondolom, Berridnek is megvolt a terve: valakinek eladja a páncélt, és
viszontlátásra. Első látásra akár még értelme is lenne, csupán azt az apróságot felejtette el, hogy milyen
törvényeket kell betartania, illetve áthágnia. Az eredményt a saját szememmel láttam. Összegeznem kellett
hát, mit tudok, mit akarok, s hogyan kell összhangba hozni az egyes tényezőket.
Először: a páncél jog szerint a Ház tulajdona, viszont nem tudnak a létezéséről. Másodszor: ismertem egy
Káosz-szektát háromnapi járóföldre Gor-Vassaktól, akik mindent megadnának a Könnyűléptű Nép egy
páncéljáért. Harmadszor: ha oda el akarok menni, valamit ki kell találjak, ami igazolhatja a Ház előtt
távozásomat. A legegyszerűbb természetesen az lenne, ha ők maguk küldenének el a városból. Szép lassan
körvonalazódni kezdett a terv.
Magamnak kell jelentést tennem az ügyről, méghozzá minél hamarabb, nehogy mások találják meg a
halottakat. Háztag lévén nem a Beszédek Szobájában fognak kihallgatni, ebben bizonyos lehettem. Nem kell
hát avval küszködnöm, hogy a pszi-tudoraik előtt kínlódjak, minden szavamra ügyelve, hogy csakis igazság
hagyja el ajkaimat. A Házon kívüliekkel mind így tesznek. Magam is láttam, milyen sorsra jutnak azok, akik
így akarnak túljárni a Tolvajház eszén. Nem mintha nem lehetne hazudni abban a teremben, de néhány
mentalista azonnal jelzi, ha valaki ilyesmiben mesterkedik.
Minthogy a bizalom sohasem volt a Ház sajátja, nekem, a Háztagnak is le kell nyelnem majd a bírák
Igazságostyáját, hogy így késztessenek igazmondásra. Ez sem egy utolsó módszer, de legalább kijátszható.
Ha tudnák, hogy két évvel ezelőtt sikerült kicsempésznem egy darabot a nyelvem alatt ebből a mindenféle
fűszerszámmal átitatott lapkából, már bizonyosan nem élnék. Én magam is egy jó darabig vártam, amíg el
mertem vinni a méregkeverő barátomhoz. Az ő gondjaira bíztam az ostyadarabot, ő pedig nekilátott, hogy a
titkát megfejtse. Nem mondom, hogy rövid ideig tartott, de tehetsége lévén választott hivatásához, előbb-
utóbb azonosította minden összetevőjét. Már csak arról kellett gondoskodnia, hogy előállítsa a szert, ami
ellensúlyozza az ostya erejét. Mondanom sem kell, sikerrel járt; nem fontolgattam volna most a tervemet, ha
nem így történt volna. Minderről a Háznak nem lehetett tudomása, s én magam is sokat vártam, mire végre
úgy érezhettem, elérkezett az idő, hogy valami hasznát is lássam tudásomnak.
Először tehát a páncélt kell elrejtenem; aztán Hiranra, a mákonyok, mérgek és bódító párlatok mesterére
lesz szükségem, hogy titkos tudását az én szolgálatomba állítsa. Nem szokásom szívességet kérni senkitől,
mert nem vagyok barátkozós fajta, s mindig meggondolom, milyen következményei lehetnek tetteimnek.
Hiranhoz azonban bízvást mehettem. Oly sok mindent veszített – és veszíthetett –, hogy szívesen teljesítette
minden kívánságomat. Eleddig még nem vettem észre a szemében azt a sunyi, alig észrevehető villanást, ami
az árulást megelőzi. Ami alapján oly magabiztossággal leleplezhetők a kisded összeesküvések és álnok
elfordulások, mint ahogy a gyermekek kasokkal halakat fogdosnak a csatornák vizében.
Hiran adósom volt, méghozzá nem is kevéssel. Nem pénzre kell gondolni ilyenkor, hiszen azok, akik nem
fizetnek időben Brennek, hamarost a túlvilág függönye mögül leskelődhetnek vissza eddigi életükre. Nem.
Pénzről egyáltalán nem esett szó ebben az üzletben.
Hiran méregkeverő volt, jó néhány esztendeig dolgozott egy kiterjedt szervezet szolgálatában, melynek a
neve már nem fontos. Jóllehet mind befolyásuk, mind hatalmuk elegendő volt, mégsem átallottak ármányt
szőni egy másik hasonló szervezet ellen, melynek nevét nem fedhetem föl anélkül, hogy magamat bajba ne
keverjem,, és Ranagol a megmondhatója, ezt mennyire nem szeretném. Maradjunk annyiban, hogy Káosz-
szekták közötti háborúba, ha csak teheti, ne avatkozzon az ember.
Hiran nem akart beleavatkozni, annál több ész szorult belé, de már benne volt akkor nyakig, amikor
megkeresett. Engem soha nem érdekelt, hogy mi módon keresi valaki Ranagolt, és nem voltam olyan botor,

- 56 -
hogy ezt szóvá is tegyem. Ám akkor már régen találkoztunk, és ez egyszer a szívem felülkerekedett
megfontoltságomon. Az ősi vér nevében kért tőlem segítséget, és én nem tagadtam meg tőle. Szegről-végről
mégiscsak a testvérem volt, igaz, akkor már régóta nem tartoztunk egy családba.
A nemesek, a kiválasztottak, a lovagrendek megtehetik, hogy számon tartsák családjukat. Nekünk,
egyszerű népeknek ez nem mindig adatik meg, s örülünk, ha a szerencse oly kegyes hozzánk, hogy másik
családot ad, ha az egyiket elveszítjük. Hiran és én már mindketten árvák voltunk egy ideje, ne firtassuk a
módját, legyen elég annyi, hogy szüleink áldozatul estek egy kerületek közötti összecsapásnak. Akkor sírtam
utoljára, és az sem vigasztalt, hogy ha szüleink halálának árán is, de a város nyugati részében a mi
kerületünké lett a hatalom. Nem mintha nem lennének kijelölt concissek minden kerület élén, ám az egy
dolog, és egészen más az alvilág vezetése.
Szóval Hiran nagy bajban volt, és ha nem tudom, hogy ártatlan, bizony nem segítettem volna neki
elrejtőzni a szektája vadászai elől, akik valami árulással vádolták. Sokáig tartott, mire visszanyerte emberi
alakját, s ha élnének, bőséggel tudnának mesélni erről az átváltozásról azok a zsigerelők és rontó-lányok is,
akik részt vettek benne. Akárhogy volt, rég történt. Hiran szektáját a föld színéről is elsöpörték, ám
mindketten tisztában voltunk vele, hogy maradtak mások is életben, s míg én történetesen tudom, merre
találom őket, Hiran csak a sötétben tapogatózik.
Annyi baj legyen; csak mindig tudja, mivel tartozik, és ha valami fondorlaton jár az esze, időben
figyelmeztetni tudjam rá, mit kockáztat.
Ilyen és efféle dolgokon járt az eszem, ahogy egyre lejjebb ereszkedtem a dohos kürtőben a rejtekhelyre,
hol egykor Hiran is elbújt az utána szaglászók elől, s most bizonnyal megfelel majd a Könnyűléptű Nép
páncéljának is.

Hiran leginkább egy mocskos öregemberre hasonlított. Ha nem tudom, hogy kicsoda, legalább harminc
esztendővel idősebbnek gondoltam volna. Most egy kis viskóban lakott, nem messze a Zöld csatornától.
Viseltes házát fura szag járta át: főzetek, füvek, ásványok kesernyés illata. Félrehajtott fejjel vizsgált, s nem
szólalt meg, amíg elő nem adtam, mi járatban vagyok.
– Most lenne szükségem a főzetedre – mondtam neki. Nem kellett részleteznem mire gondolok, tudta
anélkül is, de nem mozdult.
– Nagy dolgok vannak készülőben ugye, Bren? – nézett rám a felemás szemével.
– Nem tartozik rád. Minél kevesebbet tudsz, annál jobb neked, s nem ajánlom, hogy eljárjon a szád. Ne
feledkezz meg róla, honnan jöttél, Hiran!
– Az ügyes és okos báty tanácsa ez, vagy egy mocsok zsarolóé, Bren? Azt hiszem, lassan a végére értem
a szolgálataidnak.
– Ne próbálkozz semmivel! A burjánbőrű barátaid még nem felejtettek el.
– Ne fenyegess. – Kicsiny üveget tolt felém. – Itt van a főzeted, ezzel letudtam a tartozásomat. Felejts el!
– Így utólag azt hiszem, nem látta meg a szememben azt a sunyi, alig észrevehető villanást, ami az árulást
megelőzi. Sajnos nem vagyok jó gyilkos, nem tudtam egy ütéssel összetörni a gigáját, de azért hanyatt
zuhant, magával rántva egy halom porló, szárított füvet. Nem emlékszem pontosan, de úgy rémlik, volt egy
pillanat, amikor majdnem meggondoltam magam. Talán az a beletörődőn néző, felemás szeme tette. Az az
öregember-pillantása. Alig ellenkezett. Végül is egy széklábbal vertem agyon. A kunyhója úgy égett, mintha
a szárított gazokon kívül más nem is lett volna benne.

–… és kérem a Házat, hogy magamra vállalhassam a khaynesst.

– Úgy gondolod, viadarini Bren, hogy elég szoros volt a kapcsolatod Berrid Ihalannal?
– Én voltam az egyetlen barátja, parancsolóm. Engem fogadott a bizalmába, a vérébe. Károm esne, ha
nem juthatnék a jussomhoz. Alantas férgek, bálványimádó renegátok csapták be vértestvéremet, s rajta
keresztül a Házat is. Magad is láttad, erre vall minden jel. Engedd, hogy magam vegyem vérét, bárki is volt
az! Ranagol maga sem kívánhat mást, mint a férgek vesztét. A felesége lelke az égre üvölt ily gazság láttán.
Holtában loptak meg engem… és a Házat. Magam szerzem vissza az elorzott zsákot. Így nem keveredhet
gyanúba a Ház, s három testet is nyernek zsigerelőink, ha sikerrel járok. – Hiran főzete működött. Úgy
hazudtam, mint a vízfolyás, és eddig minden tökéletesen ment. A Ház első bírája – hatalmas, zsírosképű férfi
– elgondolkozott.
– Elegendő az erőd erre a feladatra, viadarini Bren? A Ház nem engedheti meg magának, hogy felesleges
háborúba sodródjék, ha egy tagja hibás döntéseket hozott. Mi a biztosíték arra, hogy nem üt vissza Házunkra
esetleges hibás döntésed?

- 57 -
 – Engedjétek meg, hogy felkössem a ranakha-kendőt, parancsolóm! Cselekedeteim következményei nem
háramolhatnak a Házra, ha azt viselem. Bosszúm így teljes lesz, és ha nem hibáztam, a kendőt ti magatok
vehetitek le.
Innentől kezdve nem sok gondolkodnivaló volt a dolgon. Ha a Ház egy tagja maga kéri a kiközösítést,
akkor arra áldásukat adják. A kendő lehetővé teszi, hogy viselője azt cselekedjék, amit csak akar, a háza,
klánja, céhe nem vonható felelősségre tetteiért, ám nem is áll mögötte semmiben. Nem kötelezi vérbosszúra,
s nem nyújt neki menedéket sem. Én magam sem kértem volna a kendőt, ha nem lett volna a másik tervem,
amely vélhetőleg annyi nyereséget hoz majd, mely bőven megéri a kockázatot. Tudtam jól, vannak, akik
vadásznak a kendőt viselőkre, és mások, akiknek gyönyört nyújt, ha úgy keverhetnek bajt, ha a kitagadottak
életével játszanak. Mindez nem érdekelt, mert tudtam, hogy az elfek páncélja minden kockázatot megér. Ha
visszatérek onnét, ahová menni szándékozom, ismét a Ház teljes jogú tagja leszek, és visszahelyeznek
minden hatalmamba. A színjáték megvolt, most már csak rajtam állt, tudok-e élni a kínálkozó lehetőséggel.
Úgy surrantam ki a Ház álcaként fenntartott palotájának kapuján, mintha soha nem is tartoztam volna
oda. Nyakam körül a hímzett fekete kelme fennen hirdette átkozott voltomat, s mit sem tehettem ellene. Nem
mondom, hogy nem viszketett; forrón kívántam, bárcsak mégse lenne ott, de amilyen forrón erre vágytam,
legalább ennyire bizonyos voltam abban is, hogy más választásom nemigen akadt. Nem tűnhetek el a
városból feltűnés nélkül, csak ha az enyéim küldenek.
Ugyancsak hasonlatos lehet ez a dörzsölő érzés ahhoz, amit a kenderkóc hurkok csomójánál érezhet a
halálra váró. Nekem nem volt ennyire elkeserítő a helyzetem, mégis úgy iszkoltam az árnyékban, mintha az
életem függne tőle. Talán csakugyan így is volt. Maga a rhanakhatel húzta szorosra a szépen hímzett
selymet, nemigen akadt más, aki megoldhatta volna. Ahány ház, klán vagy céh, annyiféle csomókat ismernek
ezek a varázshasználó kurafik, s láttam már olyan kitaszítottat, aki másra bízta, vagy – Ranagol őrizzen tőle
– saját maga próbálta megoldani a szertartásosan meghurkolt bogot. Nem kétlem, a zsigerelőknek is van
némi közük ezekhez az átkozott kelmékhez, mert ha illetéktelen oldja meg őket, úgy szakítanak szét ereket,
gégét, nyakat, hogy nem él a Birodalomban olyan vajákos, aki még egyszer összefoltozná őket. A Házak és
rendek így oldják meg egyszer s mindenkorra, hogy a kitagadott tagok nehogy mégis megpróbáljanak
valamiféle ügyeskedéssel kibújni a szertartás és annak sajnálatos következményei alól. Nem bízhattam
másban, mint magamban, hogy sikerrel bevégzem vállalt feladatomat, s a Ház majd megszabadít e gyászos
ruhadarabtól. A visszafogadás szertartását minden szervezet rendkívül komolyan vette, nem lehetett hát szó
arról, hogy amennyiben a kitaszított megbocsátást nyer, és visszatér családja kebelébe, nem talál ott senkit,
aki megoldhatná a bogot. Ilyen alkalmakra még a sírból is visszatérnek a kendőt megkötők. Csakhogy ez
pénz- és időigényes művelet, a nekromanták és boszorkánymesterek fizetségét pedig annak kell magára
vállalnia, aki vissza akar térni választott családjához.
Volt egy bő napom, hogy minden előkészületet megtegyek; mielőtt útrakélek. Noha a lányok is tudták,
hogy már nem tartoznak engedelmességgel nekem, azzal is tisztában voltak, hogy a házamon belül még
mindig én vagyok az úr, és akárhogy forog is a szerencse kereke, bizony jobban járnak, ha nem szegülnek
ellene. Adakozó és igyekvő volt mindegyikük, de gyanítottam, csak azért tesznek így, mert bíznak benne,
hogy többé nem látnak viszont.
Reméltem, nem betegszenek majd bele a csalódásba, ha egyszer mégis viszontlátnak.

A hegyek között cudar idő volt. A szél úgy hajtogatta a fejem felett a tintaszín fenyőket, akár valami
nádast. Jómagam egy kisebb szikla mögött bújtam meg, onnan szemléltem a szekta fészkét.
Mondhatom, nem volt ínyemre, amit láttam. Káosz-Thuragh híveinek tanyája egy minden oldalról
megközelíthetetlen sziklaszirten trónolt. Az, hogy megközelíthetetlen, mégsem volt a teljes igazság: szépen
kiépített út kanyargott a sárkányfejek őrizte kapuig. Hogy amögött mi lehetett, azt a magasbatörő falaktól
nem láthattam, de igazából nem is voltam kíváncsi rá. Nekem elég az, ha a pénzemet kilökik elém, és
otthagyhatom ezt az átkozott páncélt.
Nem tudtam túl sokat a Káosz-szektákról, ám abban bizonyos lehettem, hogy ha valaki a külvilágból
vetődik a területükre, akár búcsút is mondhat az életének, hacsak nincs olyasmi birtokában, amire igencsak
fáj a szekta foga. Nos, nekem volt valami a birtokomban, és biztos voltam abban, hogy ha másra nem is, erre
mindenképp vevőt találok a komor falakon belül. Már régóta keringtek hírek Gor-Vassak alvilágában arról,
hogy ezt a szektát igencsak érdekelné a Könnyűléptű Nép egy vértezete. A miértre senki nem kérdezett rá,
nemcsak azért, mert kedves volt az élete, hanem az okból is, mert az ilyenfajta tudás terhes lehet, ha pedig
valami nem igazán érdekel, akkor arról jobb nem is tudni. Magam is hasonló elveket vallottam, s gyanítom,
ezért tudhattam magam mögött ilyen tartalmas életet.
Egy szó mint száz, csak az érdekelt, miként értesíthetném a falakon belül lévőket árumról anélkül, hogy

- 58 -
magamat komolyabb bajba sodornám. Noha vallom, hogy körültekintő tervezéssel bármi kivitelezhető, most
sajnos nem voltam abban a helyzetben, hogy mindenre gondolhassak. Káosz-Thuragh híveiről semmi
bizonyosat nem lehet tudni, s bizonyos nehezen hozzáférhető hírekből is csak annyit sikerült kihüvelyeznem,
hogy igencsak meghitt kapcsolatban állnak az asztrálvilág lényeivel. Ennyi bőségesen elegendő volt ahhoz,
hogy ne akarjak ajtóstul rontani a házukba. Ennél azért sokkal több az eszem.
Még idejövetelem előtt beszereztem néhány tárgyat, amely bizonyos védelmet nyújt a más síkokról
fenyegető veszélyekkel szemben. Ezek egyike egy kicsiny bagoly volt. Áttetsző kőből faragták, amolyan
kesernyés-zöld színűből: Az, aki adta, peridotnak nevezte, ami felőlem akár igaz is lehetett. Mindenesetre
már tapasztalhattam, hogy nem kevés hatalma van az asztrálsík jövevényeivel szemben. Két esztendeje volt a
birtokomban, ezalatt számos alkalommal figyelmeztetett boszorkányok praktikáira vagy valamely átkos
személy érzelmeimet célba vevő mesterkedéseire.
Hasonló kőből készült egyik gyűrűm is, melynek még nem tapasztalhattam áldásos tevékenységét, de
akitől szereztem, Ranagol szarvára esküdött, hogy egyetlen gondolatomra ellenszegül az ártó érzelmeknek.
Muszáj volt hinnem neki. Ha mégis hazudott, tudta, mire számíthat. Két emberen a szeme előtt törte
szilánkokra a kutyája gerincét – pedig nem akármilyen kopó volt. Gyűjteményemet egy arany foglalatú
függő tette teljessé. A sors iróniájából Káosz-Vulakot ábrázolta, de most nem volt kedvem nevetni ezen. Ha
akartam, szememet az asztrális világra nyithattam általa, ám csupán egyetlen alkalommal naponta.
Az írást már régen elkészítettem, csak a kedvező szélre kellett várnom, hogy íjammal a falon belülre
juttassam. Nem sokáig. Eredetileg is úgy helyezkedtem el, hogy erre lehetőségem legyen, és mihelyt le
tudtam küzdeni szívem dobogását, megfeszítettem az ideget. Maga a fegyver nem volt a legjobb fajta,
valahol a terseni tartományban készítették, nyomába sem érhetett az elfek íjainak, de a célnak megfelelt. A
Könnyűléptűek holmijából már amúgy is volt nálam elegendő.
Nem volt nehéz lövés, és ahogy tervbe vettem, elsőre sikerrel jártam. A vessző szép ívet húzott a hajnali
égboltra, eltűnt a sárkányfejes kapu mögött. Nem maradt más dolgom, mint várni. Biztosra vettem, hogy
jelentkezni fognak, de abban csak bizakodhattam, hogy nem lesznek ellenségesek. A Káosz-szektákat nem
tanácsos alábecsülni, és mivel nem számíthattam becsületes kalmáremberekre, a páncélt eldugtam nem
messze rejtekhelyemtől, egy kis ligetben. Mivel nem kenyerem a türelmes várakozás, nem dőltem hátra,
hogy megvárjam, míg értem jönnek, hanem egyre az odvas bejáratot figyeltem, hátha hamarabb történik
valami, mint azt elterveztem. Hogy mégsem estem a fejem lágyára, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy
a kis zöld bagollyal kezemben vizslattam a sárkányfejes kaput. Ha igazak a hírek Káosz-Thuragh híveiről,
alighanem először az asztrális világból fognak szemrevételezni. Nem sok takargatnivalóm volt előttük,
mégsem ülhettem nyugodtan. Valahogy nem szenvedhetem, ha láthatatlan szemek fürkésznek. Idegesen
piszkáltam az átizzadt fekete kendőt a nyakamban.
Baglyom majd egy óra múlva jelzett először. Nem mondom, hogy kiugrott a szívem az ijedtségtől, mert
akkor már egy ideje készültem a dologra, és próbáltam magam néhány hasznos kis mantrával felkészíteni a
jövetelükre. Szemmel nem láthattam a küldöttüket, de éreztem, hogy ott téblábol körülöttem. Úgy tettem,
mintha mi sem történt volna, csupán a gyűrűmet aktiváltam, hogy megerősítsem amúgy sem csekély
védelmemet, amely az asztrálvilág kóborló szolgáitól védelmezett.
Ha mást nem is, nyugtalanságot azért érezhetett rajtam, mert hiába tagadnám, minden agyafúrt mondóka
ellenére érzéseim átszivároghattak gondosan megtervezett bástyáimon. A körülöttem matató szellemkezek
érintésére kirázott a hideg. Tisztában voltam vele, hogy ez az első próba, melyet ha kiállok, tárgyalnak
velem, ha viszont elbukom, csupán asztrális orgyilkosaikat uszítják rám. Úgy éreztem, hideg iszapba
merülök egyre lejjebb, a számon akart befolyni, a fülemen keresztül árasztott el. Minden erőfeszítésem
ellenére rosszullét környékezett, szinte hallottam az asztrális testemen erőszakot tevő, semmiszülte lény
kárörvendő nevetését. Nem mertem a függőn keresztül ránézni. Azt későbbre tartogattam.
Hirtelen kihűlt kezemben a bagoly. Mintha megrepedő, vastag üvegkorsó tompa hangját hallottam volna.
Törött harangokat. Meglehet, csupán az érzékeim játszottak velem, nekem mégis annyira hitelesnek tűnt,
hogy le kellett hunynom a szemem. Eltűnt. Elmászott, elvonaglott mellőlem az a testetlen szörnyűség, ami –
számomra úgy tűnt – eddig nyálfolyatva kéjelgett velem. Kirázott a hideg.
Újabb óra pergett le képzeletbeli homokórámon, mire ismét mozdult valami. Ezúttal azonban láttam is
őket. Nem mondhatom, hogy megnyugtató volt, ami a szemem elé tárult.
Az odvas kaputorok elrozsdállt vasrostélya lassan felemelkedett, mögötte gomolyogva libbent valami.
Először füstnek véltem. Valójában egy méregzöld köpönyeg óriás szárnya csapott ki a sziklatorokból. Nem
tudtam eldönteni, a földön jár vagy repül-e az, ami felém közelített. Mérgező hollószárny szövetei szüntelen
körötte repkedtek, hol eltakarva, hol felfedve alakját. Lassan lelépett az útról, és nyílegyenesen indult meg
felém. Nem volt tovább rejtegetnivalóm, felegyenesedtem hát, s ekkor hallottam meg a hangot, melyre
kirázott a hideg, s karomon úgy felmeredt a szőr, akár az acsargó kutyák hátán. Semmihez nem hasonlítható,

- 59 -
csikorgó moraj volt, s nem a várból szállt felém, nem is a köröttem a szélben sikoltozó fenyőkből. A
köpönyegből jött, az kacagott, az rángatózott eszelős hangokat öklendezve. Önkéntelenül hátrébb léptem. Ha
meg akartam őrizni lassan elillanó önbizalmam maradékát, le kellett csillapítsam háborgó lelkemet.
A táncoló köpönyeg abbahagyta a tébolyult nevetést, és felfedte tulajdonosát. Ember lehetett valamikor.
Arcán méregzöld hártya rángatózott, csillogó cseppeket izzadva, befolyt minden ráncba, repedésbe, kibélelte
a száját-orrlyukait, a szeme elé átlátszatlan hályogot vont. Ez volt a ruhája is, második bőre, legalábbis nem
láttam rajta mást, csupán az őrülten vonagló köpönyeget. Megszólalt. A szája mozgott ugyan, de nem voltam
meggyőzve róla, hogy nem a kavargó zöld szövet beszél hozzám.
– Mutasd, mit hoztál!
– Csak ha látom szándékaid tisztaságát, henin – neveztem a szektatagoknak kijáró néven.
A köpeny vinnyogva felkacagott, s felkavarta maga körül a fenyőtüskéket.
– Mi kívül-belül tiszták vagyunk. Mit hoztál?
– A Könnyűléptűek egy páncélját, henin.
Most zökkent ki először a szerepéből. A mellkasomon billegő függőre helyeztem a kezemet. Kis híján
felordítottam, amint átpillantottam az asztrálvilágra:
Láttam már polipot, mikor a Tolvajházat képviseltem egy tengermelléki tartományban. Ami velem
szemben vonaglott, kevéssé különbözött tőle – csupán koromfekete volt, és mintha ezer tapogatója lett volna.
A köpeny és gazdája szemmel láthatóan egy lény voltak. Egyetlen, mérgezőn burjánzó fekély. És ez a fekély
most izgatottan és mohón nézett rám. Ecet gyűlt a számba.
– Mutasd! – sziszegte a polip. Megremegett körülötte a levegő, az egész átláthatatlan színekkel megfestett
kép. Vibráló árnyak mozdultak, hangtalan közelítő kísértetek. A fekete árny szolgái. Nem ebből a világból
meredtek rám. Ernyedt testük valahol a vár falai mögött pihenhetett. Nem hittem, hogy különösképpen
ártalmamra lehettek volna. Ám valami a háta mögül is átszüremlett a világra. Izgő-mozgó, gonosz kis féreg,
kifakult színekkel tekergő ocsmányság. Az asztrálvilág szülötte, aki nem is olyan rég még engem méregetett.
Most kellett nagyon elővigyázatosnak lennem.
– Nincs nálam, de itt van, nem messze. Ha megmondod, mennyit ér nektek, talán tárgyalhatunk. Ha
keveslem, azt is elfelejtheted, hogy valaha láttál.
Úgy éreztem, kissé elbizonytalanodott. Megfakultak a színei, lelohadt az ezer motozó csáp.
– Hol van?
– Az összeget mondd, henin!
– Száz aranyat kapsz érte, és bántatlanul elmehetsz.
– Ezer alatt akár meg se szólalj.
Úgy gondolom, nem tudhatta, hogy látom a talpnyalóit. A polipkarok rám uszították alaktalan kutyáját. A
feje mögül ugrott rám, a peridot gyűrű azonban úgy taszította el, akár valami tollpihét. Felnevettem.
– Ne próbálkozz ilyesmivel, henin! Minden balfogásod száz arannyal emeli az árat.
A köpeny sziszegett, rángott tehetetlen dühében. A semmiszülte kutya visszaoldalgott mögé.
Hiran ekkor csapott le rám. Csak ő lehetett. Ha akkor ezt nem is éreztem, azóta már rájöttem. A
gyomromba mart, minden előzetes figyelmeztetés nélkül. Összegörnyedtem. Mintha a hirtelen fájdalom
adott volna neki erőt, a köpeny szárnyai magasba csaptak, s a polip megint az égre ordított. Összeestem.
Agyam rémülten próbálta összerakni a szétszóródott mozaikdarabkákat. Semmit nem értettem. Kiürült a
fejem. Tehetetlenül haraptam a keserű tűlevelekbe.

Egy nyirkos sziklabörtönben tértem magamhoz. Nem is tudom már az idejét, mikor. Néha
örökkévalóságnak tűnik, máskor csupán múló álom lesz belőle. Nem tudom, mit akarnak, és azt sem, hogy
miért… de mindaz, amit átéltem, a legszörnyűbbekre készített fel. Egy ideig azt hittem, sokkal rosszabb már
nem lehet, aztán vért okádva döbbentem rá a valóságra. Nem kérdeztek semmit; bizonyos lettem benne, hogy
hamar elveszítem a józan eszemet, ha nem mondanak valamit, akármilyen magyarázatot. Mégsem tettem
meg azóta sem.
Soha, de soha nem mondanak semmit!
Ha üvöltöttem, csak eszelős vihogás volt a válasz. Megőrjít a csöpögés. Ha gondolkodom, az a
legszörnyűbb. Olyankor eszembe jutnak dolgok. Nemcsak Ela levágott keze. Rémálmaimból Hiran bámul
rám.
Így utólag azt hiszem, nem láttam meg a szemében azt a sunyi, alig észrevehető villanást, ami az árulást
megelőzi.
– Ne fenyegess, Bren. – Kis üveget tolt elém. – Ezzel letudtam a tartozásomat. Felejts el!
A rohadék nem ölt meg azonnal. Csak az erőt szívta ki minden tagomból. Élve elrothaszt itt a föld alatt.

- 60 -
Átok!
Kezeimet erős bilincsek kötik gúzsba, hátamon lassan folydogál a földmélyi verem nedvessége. Nem
merek gondolkodni. Félek a kínzásaiktól, de a legszörnyűbb az lenne, ha megérteném. Akárhogy is,
álomszerű ébrenléteim idején újabb és újabb részletek világosodnak meg. A fájdalomtól való félelem nem az
igazi… valójában attól rettegek, hogy megértem, mit is akarnak… hogy már tudom is. Ilyenkor hosszan
üvöltök, de csak kéjes farkasnyögések a válaszok. Azt hiszem, lassan belehalok. Talán épp ez a tervük.
Senki nem akarhatja megérteni őket. Hogyan is tehetnénk, ha semmit nem tudunk róluk? Magam csak az
őrülettel küzdök itt a pocsolyák között. Ha nem magammal birkózom, csak ordítok, vagy ájultan fekszem
saját mocskomban.
Miért? Ne… ne mondjatok semmit.
Már-már azt hittem, a Ház zsigerelői mindent tudnak a kínzásról. De nem… ó nem! Inasok sem
lehetnének e varas fejű rettenetek mellett. Mozdulni is képtelen vagyok, nincs egy ép csontom. Csak
fekszem, míg újra értem jönnek… azaz nem jönnek, csak megállnak néhány lépésre, és hörögnek. A
szemeik… a szemeikben nincs semmi. Semmi.
Már nem is nyúlnak hozzám, csak szörcsögve nyelnek valamit. Valamit, ami mintha belőlem áradna. Ó,
ez lehetetlen! Nem lehet igaz… nem szívhatják fel a rettegésemet!
LEGYETEK ÁTKOZOTTAK! ÁTKOZOTTAK HETEDÍZIGLEN IS!
Ranagol körül tolongó szörnyek. Oly kevesen vannak a tartományok lakóihoz képest! Ha nem űznék
érthetetlen praktikáikat, ha nem viselnének időről időre hadat valamely más szekta vagy klán ellen, a kutya
sem törődne velük. Mocskok! Átokfattya rohadékok! Mit tudtok? Mit tudtok…?
Mindent tudnak. Azt hittem, ha nem mondom meg, hol a páncél, elengednek. De elmondtam. A legelső
napon. Mert remegtem, hogy folytatják… mert azt hittem, hogy abbahagyják. Hogy legalább megölnek.
Nem tették. Egy pillanatra sem hagyták abba azóta sem… s közben végig nevetnek. Nevetnek, és szívják
magukba a félelmemet.
Azt hiszem, ebből élnek. Ebből merítenek maguknak erőt. Így keresik a Kosfejes Urat. Ahogy az arcukat
elnéztem, meg is találták. Csupán kamrában lógó élelem vagyok számukra. Nem több és nem kevesebb.
Pókhálóba gubancolt, vergődő légy. Legyenek átkozottak!
Bomlik az agyam. Nem hiszem, hogy az én helyemben bárki másként viselkedne. Pedig a szekták mind
Ranagol valamelyik angyalát imádják. A Kosfejű egyik arcát. Őrült, rángatózó arcokat. Nem imádhatják,
hisz akkor eretnekek… ez nem kedves a Kosfejű Úrnak… s ha mégis…
NEM IGAZ! ÉN HISZEK BENNE! HISZEM HATALMÁT ÉS IGAZSÁGÁT! HOGY LECSAP A GYENGÉKRE… én hiszek…
Nem vagyok méltatlan. Hisz az Ő angyalának szívják az én rettegésemet. Hiszen rajtam keresztül élnek…
abból, hogy félek… hogy én félek.
Pondró lettem. Az életéért reszkető féreg.
FÉLEK TŐLETEK! ELÉG VOLT, MIT AKARTOK MÉG? MINDENT MEGTESZEK!
Félek, hogy gyenge voltam, hogy a halálomban is gyenge leszek.
Miért? Mondjátok meg! A félelem gyengeség? Csak fekszem a mocskos vízben és reszketek. Hogy
jönnek, hogy nézni fognak.
Berrid, neked volt igazad… istenemre mondom, neked… és már nem is tőlük félek… attól csupán, hogy
ők állnak a jó oldalon…
Nem érdekeltek! Gyertek, essünk túl rajta! …tudom, hogy én vagyok a féreg. Én vagyok, csak ne
nézzetek!
Ezt adtad, uram… és nem az én hibám, hogy így lett. Ez az én igazságom. Ugye, Berrid? Csak
visszajöttél. Sajnálom uram, én megpróbáltam… Ezek a szemek… Szikkadt, hályogos szemek… Félek
meghalni; uram, de neked halok meg. Itt van Berrid. A félelem. Ketten maradtunk.
Én és a rettegés… meg a hideg…
LEGYETEK ÁTKOZOTTAK!

III. HÍFHARR
Szeretem az ágyamat, és szeretem a reggeleket. Ez jutott most is eszembe, amikor felültem a nyirkosra
feküdt vánkosok között. Tudom, hogy sokan lenéznének és megvetnének érzelmeim miatt, de az ő számukra
Káosz-Thuragh sohasem mutatkozott meg teljes valójában. Az ő szemüket nem nyitotta rá a Tanításokra.
Pedig Ranagol dogmái ezek csakúgy, mint a Bőrkönyv ezeregyszáz verse. Megnyújtóztattam tagjaimat, mert
ezt is szeretem. Shú kérdőn simult körém. Ismertem már követelőző, ritmikus rángásait, melyekkel minden
reggel üdvözölt. Lecsuktam hát szemem, és minden elégedettségemet felé sugároztam egészen addig, míg

- 61 -
kis híján kiürültem.
Ő volt, és az enyém volt. Hozzám tartozott, és a részem volt. Én voltam ő is. Szerette hát a reggeleket.
Tizenöt esztendeje kezdtem magamból kinöveszteni Káosz-Thuragh nagyobb dicsőségére. Hífharr voltam, a
szekta vezetője, előjogom volt hát, hogy így cselekedjek. Shú mára már jóval nagyobb volt, mint az ágyam,
és nagyobb az egész szobánál is. Messziről szemlélve köpönyegnek tűnhetett, óriási felleghajtónak.
Felleghajtó. Régi időket rángatott elő ez a szó belőlem. A múlt legmélyén heverő emlékeket.
Közömbösek voltak immár, nem jelentettek semmit. Ami közömbössé válik, annak nem lehet értelme
Káosz-Thuragh előtt. Így függ össze az érzelem és a tiszta ész. A Kosfejű angyalának és az Úrnak tanítása.
Közömbös volt hát az apám, és közömbös volt minden szó, amit valaha használt. Nem bírt jelentéssel a
felleghajtó sem. Emlékeztem rájuk, emlékeztem ugyanígy a kis falura, a sebes folyású patakra, a zúgó-
robogó, folyvást dolgozó malomra, a nedves moha megnyugtató illatára és Káosz-Samambrag havában a
körték hideg ízére a számban. Majdnem mind jelentését veszítette. A dieur, Káosz-Thuragh akarta így.
Volt más is a múltban. Olyan dolgok, melyek nem haloványodtak el. Nem szavak. Érzések.
Fájdalom. Skarlát foltok a balta acélján, ahogy a favágórönk mellé zuhan a fahasábbal, amire teljes
erőmből lesújtottam. Mellette pörög levágott hüvelykem. Piciny vércsöppek. Vörös szikracseppek. Valami
okból ott kárálnak anyám tyúkjai is.
Keserűség. Öcsém lila ujjai a jégtábla peremén. Latyakká marják körbe a havat. Nádtörek és őszi levelek
mindenütt. Félelem.
Sötét és hideg a vastag tölgyládában, ahová a bátyám erőszakolt be. Belülről a vasalás szegecseinek
végéhez ér az ujjam. A réseken pedig beszivárognak a bátyám által életre keltett, sosemvolt szörnyek.
Kintről szaggatott nevetés. Már ami eljut hozzám eszelős üvöltésemen keresztül. Később megöltem ezért.
Undor.
Orkok felkoncolt hullái a Tenes partján, és végig a vízben. Felpüffedt dögök, ujjaik között nád inog az
égen. A látójuk zabálja őket. Alacsony kis ember, gubancos, ősz haja a véres vízbe lóg.
Kíváncsiság. Az elreteszelt ajtó, mely anyámék szobájába vezet. Csak a tűzhely rőt fényei táncolnak az
arcomon. A tűzben az erdőszellem töri a diót. Anyám kiabál, de amikor előjönnek, mosolyog. Sokáig meg
akartam ölni az apámat, ha tényleg fájdalmat okoz neki. Gyönyör.
Fűszagú alkonyat, és a sebvaras karú lány. Káosz-Thuragh híve, aki – most már tudom – akkor majdnem
kiürült, csak hogy nekem jó legyen. Mellei keményre tömött labdák gyámoltalan kezeim alatt. Azóta sem
találtam hasonlót.
Hogyan is találhatnánk meg a tiszta gondolatokat, ha nem az érzéseinken keresztül? Ranagol sok híve
elfojtja magában asztrális lényét, s nem engedi, hogy az megvilágosítsa elméjét. Mert ugyan hibázunk, ha az
érzelmeinkre hallgatunk, ám csakis általuk dönthetünk helyesen.
„Láss és tapasztalj. Érezz és mérlegelj. Az összevetésekben megtalálod a valót.”
Az ablakhoz sétáltam, és szélesre tártam a szoros zsalukat. Shú szinte felrobbant köröttem. Viharként
kavargott, csapdosott, végigsúrolva körben a falakat. A kis, vízzel teli dézsához léptem, és befröcsköltem
magam. Shú váladékos bőrét egy vászondarabbal átdörgöltem az arcomon és a testemen, s hagytam, hogy
kinyissa az ajtót.
Harn és Foir már vártak. Nem is tehettek másként, hisz én parancsoltam nekik, hogy így tegyenek. Ha
megszegnék az utasításaimat, ők lennének az elsők, akiket elemésztenénk. Mindketten mély meghajlással
köszöntöttek, és elmormolták a szertartásos üdvözlő szöveget. Az előírásoknak megfelelően válaszoltam, de
közben az arcukat fürkésztem. A hiányt kerestem. Valamit, aminek ott kéne lennie, de nyoma sincs.
„Ha maradéktalanul elmerülsz érzelmeidben, megtalálod gondolataid és cselekedeteid helyes irányát. Ha
hiányt szenvedsz bennük, ellenfeleid találják meg az utat tehozzád.”
Mindketten közel álltak a kiürüléshez, de fegyelmezték magukat. Ismertem régről őket. Harn tíz
esztendeje szolgált mint a szekta második embere, miután elődje helytelenül vélekedett rólam és az erőmről.
A legjobb gyilkosaim egyike volt, vállán erős jelenlét asztrális lenyomatát láttam. Az volt neki, ami nekem
Shú. Konok szövetséges, megszelídített veszett kutya. Kapu az asztrálvilágra – és könyörtelen orgyilkos. A
Shee nevet viselte.
Harn a fájdalomból élt. Hogy a sajátja vagy másé, az a legkevésbé sem érdekelte, bár az ésszerűség úgy
követelte, hogy magához kíméletesebb legyen. Káosz-Thuragh egyik legkiválóbb katonája volt. Testét
elborították a rituális sebhelyek, s számos helyen meg is növelte bőrének felületét, hogy minél több
lehetősége legyen az önkínzásra. Bárki őrültnek tartotta volna az erődkavernán kívül, s ez így is volt rendjén.
Mint ahogy az is, hogy az így gondolkodókat maga ajánlja dieurunk közvetítésével Ranagol kegyelmébe.
Vékony, lapos szája lefittyedt, mezítlen testéről temérdek heges bőrlebeny lógott alá. Ember volt ő is,
akárcsak én. Káosz-Thuragh segedelmével hagyta maga mögött azt a nyomorult állapotot.
Leghűségesebb tanácsadóm, Foir, erejét és az Úthoz vezető segítséget az undorból és a félelemből

- 62 -
szipolyozta ki. Arcán látszott, hogy nemrég tért vissza a Tarka Rengetegekből. Magunk között illettük
csupán ily névvel az asztrálvilágot; más nem hallhatta, s ha mégis idegenek vették szájukra a szent szavakat,
menthetetlenül elvesztek. Foirt is majdnem eltakarta asztrális társa, csakúgy, mint engem Shú, ám lévén
rangban alattam lévő, még nem volt joga kiterjeszteni ezen a síkon. Egyelőre csak a felsőtestét borította.
Anyagiasulva a kavernán kívüli népekben visszatetszést keltettek ezek a másvilági teremtmények, ám
többségüknek eképpen láthattuk leginkább hasznát. Foir éppen ezt használta ki. A látásától megrémült,
undorodó lényektől orozta el érzelmeiket. Szemei besüppedtek a nyálkás szövet alatt, de ugyanúgy látott,
akárcsak én, s folyamatosan érzékelté a Tarka Rengetegek történéseit is. Asztráltársa benyomult a száján és
az orrán, a füleibe is beszivárgott. Tarjagos sebek borították, szinte teljesen ellepték, akár a húst a döglegyek.
Két keze, akár a korhadt faágak, sorvadtan csüggött alá. Nem voltak nagyobbak egy kisgyerek végtagjainál.
Soha nem szorult a használatukra: asztráltársa és mágiája minden helyzetben tökéletesen helyettesítette őket.
Az asztrálsíkon nyugodtnak látszottak, noha mind a ketten régen vették magukhoz Káosz-Thuragh
kegyelmét.
– A Képszúrók páncéljának kufára meghalt, hífharr – közölte Foir. Hangja szenvtelen volt, mind mindig.
Örömet kellett volna éreznem, de némi közönyön kívül mást nem fedeztem fel magamon. Nem bírt hát
különösebb fontossággal az ügy. Az ember betöltötte végzetét: elhozta a Képszúrók vértjét az
erődkavernába.
Képszúrók, elfek, Könnyűléptű Nép – sok elnevezést használnak az ősi faj megmaradt tagjaira. Nem volt
külön jelentésük, egy nép megjelölésére szolgált mindegyik. Mi Képszúróknak hívtuk őket az arcukat borító
furcsa rajzolatok miatt. Öregek voltak, idősebbek bárminél, csupán az Ősök büszkélkedhettek náluk is
régebbre visszanyúló családfával.
Nem válaszoltam Foirnak, csak intettem, hogy tudomásul vettem, amit mondott.
– Itt az ideje, hogy közelebbről is megvizsgáljuk azt a vértet. Hátha gyönyörűségemet lelem benne.
Láttam rajtuk, hogy az asztráltestemet figyelik.
Harn egy pillanatra még mintha a testéből is kilépett volna, ám mielőtt bizonyosságot szereztem, ismerős
tekintetével vizsgált újra. Nem hibáztattam őket ezért. Ha életben akarnak maradni, nem tehetnek másként.
Előre indultam a vízpárától csillogó folyosón, Shú látszólag közönyösen simította végig a falakat. Káosz-
Thuragh nem követel meg tőlünk fényűző otthont, de nem is kényszerít egyszerűséget ránk. Én szerettem
parányi birodalmam ősöreg épületét.
Az erődkaverna külső, öles falain sárkányok elkopott szobrai tekergőztek végig. Csakúgy a szűkre mért
belső udvar árkádjain, s a falakkal összenőtt, mogorva lakótorony megkopott kövein. Parányi, zöld
sárkányok öltöztették díszbe a belső udvar faragott óriásait: repkény és vadszőlő rajzolt kacskaringó mintákat
végtelen indáival a sziklaboltok felett, és a zömök oszlopokon. A sárkányfejes kapu gyilokjárójáról tartottuk
csupán távol, nem engedtük, hogy a külső falakon is hatalmat nyerhessen.
Az öregtoronynak csak a föld alatt volt összeköttetése a kaverna más részeivel. Az árkádok homályos
boltívei alól nyílt bejárás a belső folyosókra, az általunk csak vércsatornáknak nevezett járatokra. Ezek
kötötték össze az erődkaverna sziklába vájt szintjeit az öregtoronnyal, de ide nyíltak a belső udvar
szellőzőkürtői és az udvar nyugati részét árnyékba borító bástya légaknái is.
Régi háborúk emlékeit őrizték ezek a folyosók. Zsákmányolt hadijelvények, lobogók megfeketedett
vásznai festették sötétebbre annál, mint amilyen amúgy is volt. Kormos falikarok markában lobogó, szurkos
lángú szövétnek vetett némi világot húszlépésenként a falakra, a kapuboltokra.
Hideget és párát leheltek ezek a falak, mélyükön a Tarka Rengetegek ideszólított, bűbájjal a kövek
lelkéhez kötött teremtményei strázsáltak. Egyesek – a kóborlók fajának értelem nélküli tagjai – csupán a szirt
felett trónoló asztrális entitásnak, Kh'ilonnak jelezték mindazon idegenek közeledtét, akik az erődkaverna
területére léptek. Mások, a szellemnépek fiai közül, már agyafúrtabb csapdákkal várták az ellenséges
szándékúakat, ám igen ritka esetekben a kaverna eretnek vagy önpusztító tagjai ellen is fordíthatták
hatalmukat. Mindezek felett trónolt láthatatlanul Kh'ilon, hatalmas a síkurak között; kinek létéről az erőd
minden lakója tudott, ám egyedül a hifharr formálhatott jogot arra, hogy megszólítsa, s utasításokat adjon
neki. Ősi paktum kötötte a helyhez, melynek mibenlétéről csupán a kaverna vezetőjének lehetett tudomása.
Én persze ismertem az óidők minden szerződéseit, a feltételekkel és kötelességekkel együtt, Kh'ilonnal
mégsem beszéltem háromnál többször az elmúlt tizenöt esztendő alatt. Nem vitt rá a szükség. Nem volt meg
hozzá a bátorságom. A kíváncsiság pedig nem éltet.
Amit tudtam róla, éppenséggel elegendő volt ahhoz, hogy ne zaklassam fölöslegesen. Konok volt és
szűkszavú, mint minden síkúr. Első beszélgetésünkkor kifejezetten úgy éreztem, rosszindulatból gyúrták
össze. Sárgászölden kavargott, akár a felöklendett epe. Keserűvé lett a szám minden szavára, hamu pergett a
garatomon minden válasz után. De meg kellett lennie ennek a beszédnek. Minden hífharr első útja hozzá
vezet. Megerősítettük a paktumot, újra megfogadtuk, mire nevünk becsületét föltettük. Lassan beszélt, s én

- 63 -
egyszerre láttam az erődkavernában ziháló áramlatokat, a lassan mozgó, hömpölygő hullámokat, a
köröskörül elcsendesedő remegést. Az egésznek a legközepén Kh'ilon ült. Ő keltette az örvényeket, simította
ki az idegen vibrálásokat. Hatalmasnak rémlett előttem, olyannak, aki bármit elnyelhet, s kedve szerint
támaszthat rianásokat, amerre szeszélye vezeti. Hosszú évek óta először féltem. Akárha visszazárt volna
sötét és hideg tölgyládájába a bátyám. Ám ez egyszer nem üvölthettem méltóságom feladása nélkül.
Kétségbeestem a nagysága előtt. Elnyeltek az áramlatai.
A kemény sziklába vájt, mélyebbre vezető folyosók akár a zárványok kanyarogtak öntörvényű,
kiismerhetetlen utakon mind mélyebbre. Lépcsők és dohos pihenők kötötték egyiket a másikhoz, finom huzat
lobogtatta a bágyadt fáklyalángot, ahogy mind mélyebbre ereszkedtünk. Csikorogva nyíló, férfideréknyi
ajtók tárták fel előttünk titkukat, hamuszín pókhálócsipkék lebbentek léptünk nyomán. Ezekben a járatokban
már kevesebbet dolgozott az ősi építők szépre vágyó vésője. Díszek, kőből acéllal kiharapott faragások csak
elvétve mutatták meg magukat, akkor is csak annyi ideig, hogy utána ismét visszahúzódhassanak a
mindeneket elrejtő homályba.
A belső szentélyek irányába ereszkedtünk. Valahonnan a messzeségből haldokló fény szüremlett felénk,
lustán hulló cseppek monoton ritmusa jelezte a ciszterna éjsötét vizének közeledtét. A hideg hullámokban ért
el bennünket. A roppant víztömeg jeges üdvözletét szalajtotta elibénk.
Shú segítségével átsiklottam a Tarka Rengetegekbe. Két siralomkutya követett már jó ideje. Látni ugyan
csak most láttam meg őket, de jelenlétüket, nyirkos-savanyú leheletüket már korábban is éreztem.
Az erődkavernának ez a része nem sokban különbözött a Tarka Rengetegek tartományaiban sem. Komor
volt és kihalt. A sötét epeszín áramlatok alig váltak el a falaktól, lassan lüktetett minden körülöttünk; s
Kh'ilon akár valami sötét szív trónolt mindennek a közepén. Őt magát nem láttam, mert nem kívántam látni,
s alighanem ő maga is hasonlóképpen lehetett evvel, máskülönben bizonyára megmutatkozik, ha máshogy
nem, ruhaként viselt asztrális gyilkosomon keresztül ránt át a Rengetegekbe. Nem hiányoltam. Fáklyaként
világlott fel előttünk az Ikonfal. Visszasiklottam a való világba.

Harn felkészült a váltásra. A páncélhoz csak testetlen valójában követ majd bennünket. A ciszterna vizén
lomhán táncolt fáklyáink fénye. Vöröses ikercsillámokat rajzolt melléjük a sötétbe vesző mennyezetről
alálógó hatalmas, üvegfalú lámpás. Vaskos láncon függeszkedett, csakúgy mint néhány favödör, amelyeket
más-más szintek ide torkolló kútaknáiból eresztettek a ciszternához.
Az Ikonfalat örökmécsesek világították meg, előtte Káosz-Thuragh fekete, sárkányfejes szobra
terpeszkedett. Minden érzelemtől mentes, s mégis mindenre érzékeny. Az önmagát kioltó fény. A tiszta
gondolat születése. Az angyal maga.
Mögötte a sötétségbe olvadó Ikonfal. Megannyi arannyal és ezüsttel festett szentkép, egymásba
kapcsolódó keret és dombormű. Csillámporral futtatott koskoponyák és moccanatlan zászlók. A legfelső
szegmens festményei Ranagol alászállását ábrázolták. A Kosfejű bonyolult szimbolikájával megfestett
képeken egyre lejjebb ereszkedett a kristályszférákon, míg lábnyomát a Sheral oldalán nem hagyta. Gonddal
elkészített frazetták sorozata beszélte el a Bőrkönyv felnyitását, a szent színek és állatok megteremtését. A
kráni magas stílus követelményei szerinti moccanatlan, kissé torz alakok sorra végigjárták a Három Áldás
Átvételét, a Gyermekek Érkeztét és az Ősök Fogadalmát. Ezüsttel kevert kék volt ezeken a képeken az
uralkodó szín. A Felemelkedés nyolc képe alatt a démonlovagok jól ismert szimbolikus alakjai hajlottak
egymásba, s a huszonnégy angyal vörösrézzel és arannyal ékített táblaképe fogta keretbe alulról a falat.
Mire a szertartásrend szerint végigjártam az ikonokat, Harn már ernyedten feküdt Káosz-Thuragh
lábainál, ám Shún keresztül tisztán érzékeltem jelenlétét a balomon. Orgyikostársa, Shee, finoman remegő,
halovány denevérnek rémlett mellette, noha tudtam, hogy a legkevésbé sem hasonlít erre az ártatlan állatra.
Foir is felnézett imájából. Különösnek tetszett előttem. Forradásos, nyálkás arcán, társa bőrén keresztül
most mintha feltűnőbbnek rémlett volna, mennyire kiürült. Szeme mintha egészen elveszett volna az
üregében. Csak nem áldozott valakinek az éltető undorból?
Elindult előre. Harn a hátam mögött lebegett. Varas bőrlebernyegekkel teli teste a sárkányfejes szobor
árnyékában pihent. Mellkasa egyenletesen emelkedett-süllyedt.
Foir felrótta a megfelelő rúnát az Ikonfal mellett rejtőző kőajtóra. A jel megmoccant, gyengén
felderengett. Az ajtó kitárult. Hátunk mögött újabb vízcseppek zuhantak a ciszterna vizébe.
Noha láttam már a Képszúrók páncélját korábban is, amikor két henin behozta az erődkavernába, most is
lenyűgözött az erő, ami belőle áradt. A Tarka Rengetegek bágyadt fényében izzott a magabiztosságtól és a
büszkeségtől. Akkor érinteni sem mertem.
Elképesztő gyönyört jelent majd magamra ölteni! Tudtam, éreztem, hogy annyi erő van benne, amennyit
képtelen lennék valaha is elemészteni. Előttem feküdt a tökéletes táplálék, a szentség, melynek érintése is

- 64 -
hatalmas gyönyörűséget jelent majd.
Áhítat csipkefoszlányai verdestek ujjaim hegyén, ahogy megérintettem. Több volt, mint szép. Átáramlott
belém, érintésére ívben megfeszült a testem. Shú önkívületben verdesett mellettem. Juttattam neki is
bőséggel, bőrszárnyaival hatalmas szelet kavart, keményen végigvert Foir hegvaras arcán. Éreztem, láttam,
hogy ők is megrendülnek ilyen felfokozott erősségű szerelemtől. Sárgán ordító hullámokat zúdítottam rájuk,
míg megszédültek. Noha a gyönyörnek ilyen formáira máskülönben érzéketlenek voltak, Harn a szemem
láttára változtatta fájdalommá érzéseimet, s szinte láttam, amint Káosz-Thuragh szobra alatt felfakadnak a
sebei.
Foir sem tudott ellenállni öntudatlan csapásaimnak. Fuldoklott asztráltársa fojtó bőre alatt a gyönyör
keltette utálattól és undortól, felhasadozott bőréből csillogó váladék csorgott végig gerincén, elsorvadt kezei
magatehetetlenül rángatóztak.
Még sohasem éreztem ilyet ezelőtt. Kezembe vettem a tökéletes szépséget és büszkeséget, és
mellkasomra emeltem. Tomboltam a túlcsorduló szeretettől. Az asztrálsík rángott, vonaglott, s minden
henint a földre vetett a rázúduló áradat. Ezért vagyok én a hífharr. A gyönyörömet mindenki saját érzéseihez
igazíthatja. Általam telítődnek, és én tisztítom meg az elméjüket, ha elég erős vagyok. Elemésztenek. Csakis
így gondolkodhatnak tisztán, ekképp égetik ki magukat, hogy rendezett gondolatokkal álljanak a Kosfejes Úr
elé. Akkor eszembe sem ötlött ilyesmi, de később bizonyos lettem benne, hogy ezidáig senkinek nem sikerült
még az ősöreg falak között az, ami akkor nekem.
Shú hörögve üvöltött mellettem, míg felöltöttem a karvasakat. A testem könnyedén idomult minden
kecses hullámához. Szeretőmhöz igazítottam minden mozdulatomat, levegővételemet. Szélszagú nyáréj
jutott az eszembe. Fehér törzsű fák és reszketeg fűszálak hullámzó erdeje. A keblek a tenyerem alatt.
Sebhelyes kezek karomnyoma a hátamon.
Káosz-Thuragh fűillatú leánya. Az előző hífharr. Sosem találtam hozzá hasonlót.
A gyönyörtől sírva ordítottam.
Kh'ilon velem rángott, s vihar kelt minden mozdulatára. Elveszítettem az eszméletemet. Harn cipelt
vissza a szállásomra. Teljesen elemészttettem, és tökéletesen kiürültem. Shú cirógató, erővel teli érintéséből
merítettem, amikor magamhoz tértem.
Már tudtam, hogyan tudom megfékezni érzéseimet, hogy bemutathassuk az áldozatot. A Káosz-
Thuraghnak és a Kosfejes Úrnak szóló legnagyszerűbb ajándékot, mit szekta valaha is adhatott.
Magamnak sem mertem bevallani, de a halálosan megrémült Kh'ilon ordította belém abban a pillanatban,
amikor összeomlott körülöttem a világ.

A heninek sorra járultak elém leróni hálájukat. Mindegyikőjüket személyesen ismertem, s ez így is volt
rendjén. Szektánk nem volt a legnagyobb a Káosz-Thuraghot imádók között, de a maga erejéből vívta ki,
hogy elismerjék, hogy ellenfelei rettegjenek tőle. Számban lehet, hogy alulmaradtunk egyes rendek vagy
házak erejével szemben, ám szövetségeseink, a Tarka Rengetegek lakói csupán hírükkel messzire riasztották
az ellenünk törőket.
Elégedetten szemléltem az öregtorony központi termében szertartásos köszönésre gyülekezőket. Pompás
szolgálói voltak dieurunknak. Nem csak lelküket, egész testüket áldozták érette, s teljes életüket az ő
megértésének szentelték.
A szertartás egy régi árnyjátékra emlékeztetett. A Sriun és a kék erdő történetét elbeszélőre. Ahogy
kivont kardjaikkal elhaladtak az öregtorony ablakai előtt, formátlan sziluettjeik lassan bólogatva járták
táncukat. Shú elégedetten libegett, más részei óvón susogtak a fémállványon nyugvó páncél előtt az erezett
kőpadlón.
Már meg tudtam érinteni. Éreztem. Gyönyörű íveit és illesztéseit, drágakövekként csillogó domborításait,
ezer ágra szakadó véseteit ismerte tenyerem minden barázdája. Több volt nekem, mint bármi, amivel eddig
találkoztam. Az élőktől akármikor megszerezhettem az érzelmeimet, de az igazi csoda a tárgyakban rejtezett.
Harn és Foir, de még a szekta többi tagja sem volt képes élettelen dolgokból meríteni, azokat felemészteni.
Én hífharr voltam. Nekem megadatott. S mindaz, amit tőlem kaptak, eltörpül majd amellett, amit az igazi
áldozat bemutatásakor kaphatnak.
De még várniuk kellett. A csillagok nem engedték, hogy elvégezzük. Hozzájuk még nekünk is
alkalmazkodnunk kellett.
Szeretőmre néztem. A Képszúrók páncéljára.

Soha nem vártuk, hogy bármelyikük is felbukkanjon, időről időre mégis megtörtént. Különleges csemege

- 65 -
volt, valahányszor egyikük a területünkre vetődött, de veszélyes játék is egyben. Ha nem voltunk eléggé
elővigyázatosak, könnyen háborúba sodorhatott bennünket egy meggondolatlan kaland.
Nem is tört ki közöttünk semmiféle viszály immáron száznegyven esztendeje, ami hatalmas idő ugyan
egy szekta viharos életében, ám jelentéktelen pillanat csupán a másik félnek. Akkor sem lennék meglepve,
ha az egykoron hadat viselő Képszúrók közül néhányan még most is a kardjukat vonnák, ha felemlegetnék
előttük a néhai viszályt. Nem lévén hozzászokva az ilyen nyúlfarknyi háborúkhoz, még mindig loboghat
bennük az ellenségeskedés nehezen oltható lángja. Képszúrók.
Igencsak emlékezetes had volt az akkori, s mindkét oldalnak hatalmas veszteségeket okozott. Ám ami
akkor volt, immáron elmúlt, csupán a fóliánsok őrizték hírét; s bár az újonnan körvonalazódó helyzet újfent a
háború szagától volt terhes, egyelőre nem fenyegetett közvetlen veszély. Ha Káosz-Thuragh akarja, eztán
sem fog. Az erődkavernának nem hiányzott, hogy ismét bizonytalan kimenetelű háborúba bonyolódjék,
kiváltképp nem a Könnyűléptű Néppel. Én magam még a régi iratok homályos rajzait segítségül hívva sem
tudtam volna azonosítani, mely ház vagy házak ronthatnak a szektára, ha egyszer a páncél nyomára
bukkannak. Nem voltak elegendőek az akkor készített leírások ahhoz, hogy bizonyosat tudjunk az ellenséges
Családokról. Igazán nem kívántam, hogy a régi viszály, akár egy gennyes seb, ismét felfakadjon.
Mindannyian tudtuk, hogy háború készül. Nyilvánvaló volt az első pillanattól fogva. De ez a háború
fontosabb lesz bármelyiknél, amit eddig a szekta Káosz-Thuragh nevéért viselt. Ám ezzel is tisztában
voltunk. Harn és Foir bizakodott. A vérszita és a tanka-pálcikák kedvező előjelekről meséltek.
Előttük nem mutathattam, ám engem minden háborúnál inkább lekötött a vért és az áldozat. Tökéletesnek
kell lennie, hogy elnyerjük Ranagol és Káosz-Thuragh kegyét a harcban. S tökéletes is lesz.
Holnap. Az árnyjáték az öregtoronyban lassan a vége felé közeledett. Már csak azok a belső gyilkosaink
maradtak köszönőtáncukkal, akik kiérdemelték, hogy magukra vehessék asztrális társuk lenyomatát: Harn
vezette őket, vékony tőreik követhetetlen iramban fonták egymásba halálos hurkaikat. Lassan siklottam át a
Tarka Rengetegekbe. Szédítő kék büszkeségforgatag táncolt előttem, árnyékvillámok zúgtak minden
irányban. A belső gyilkosok Társai, megannyi zöld szikra-gomoly, észvesztő iramban követték gazdáikat
saját tisztelgő táncukban. A halálnak szólt ez a tánc, és a harcnak. Káosz-Thuragh és Ranagol tánca volt. A
páncélé és az enyém.
Végül csak Harn maradt. Lehajtott fejjel várakozott a trónszobor előtt. Tőrei akár könyöknyi, vékony
kígyónyelvek.
– A fájdalom a tiéd, hífharr.
– Inkább adjunk gyönyört az angyaloknak – válaszoltam szertartásosan. – Emelkedj fel, Harn!
Rituális sebei: megannyi göcsörtös hasadék. Bőrlebernyegei sóhajtva súrlódtak egymásnak.
– A veremben már várnak, hífharr.
– Menj előre. Engem Shú majd levisz a torkon keresztül.
– A drúnnal mik a terveid?
– Hagyjátok abba az ingerlését! Látni akarom a gyűlöletét.
– Ahogy parancsolod.
Már indult volna, amikor utánaszóltam. Nem állhattam meg.
– A Képszúrók páncélja és ő, együtt lesznek a legszebb ajándékunk, mit deurunk valaha látott.
Szélesen elmosolyodott, és keresztbefogta tőreit. Vártam néhány percet, míg léptei elhaltak a homályban
rejtőző lépcsőkön, akkor emelkedtem csak fel a trónszoborról. Shú óvatosan végigsimította a páncélt, amint
elhaladtunk mellette. Az alkonyi fényben szebb volt, mint bármikor. Ellenállhatatlan ingert éreztem, hogy én
is megérintsem, s ne kelljen beérnem a Shú húsa közvetítette érzéssel, de elfojtottam magamban a vágyat.
Lobogva vágtunk át az öregtorony vénséges falai között, a mögöttünk lebbenő vastag, vérszín függönyök
mintha összenőttek volna velünk.
A torkot rejtő terem a roppant torony közepén terpeszkedett, boltíves mennyezete alacsony fellegek képét
vetítette elém. A makacs homályt rőt lánggal égő zsarátnokfáklyám oszlatta szét, amint beléptem.
A torok sötétsége dacolt imbolygó lidércfényemmel. Öt lépés átmérőjű, elkopott peremű kőakna volt, az
erődkaverna alatti sziklák mélyére vezetett. Shú cafrangos szegélye hörögve kapkodott a semmi felé.
Gondolkodás nélkül léptem a mélységbe.
Shú rögtön kinyúlt a lekopott perem felé. Nem zuhantunk. Anyagiasult társam szobányi teste engedett
mind lejjebb. Zsarátnokfáklyám csak a fejem felett szűkülő teret, a mellettünk elrohanó falakat világította
meg. Ingó visszfényeket lopott Shú váladékos bőrére, a fáklyát tartó kezemre, a sötétbe olvadó, felfelé
szaladó ősi faragásokra.
Az utolsó szakaszon valóban repültünk. A torok hatalmas terem mennyezetére nyílott; az ott uralgó sötét
rámrontott, amint belézuhantunk. Shú minden irányban kiterjesztette magát, így csillapítva sebességünket.
Zsarátnokfáklyával a kezemben fényt hozó angyalnak érezhettem magam. Port kavarva érkeztünk a kaverna

- 66 -
mélyére.
Négyen vártak. Harn, Foir és két másik henin, akiket a verem felügyeletével, és értékes foglyunk
őrzésével bíztunk meg. Még nem volt társuk a való világban, de egy sereg teremtménynek parancsoltak
Kh'ilon segedelmével itt a mélység legmélyén. Mindketten a szenvedést és a félelmet szívták minden
erejükkel magukba. Testüket és arcukat nem torzították sebhelyek, csupán a vállukról sarjasztottak rengő
csáperdőt. Szeretők voltak, s mint oly sok nő a kavernában, az asszony közülük is kék festékcsíkokkal
ékítette magát. A Rengetegek itt keserű rettenettel és kínnal izzottak, Harn egyenesen ragyogni látszott
közöttük.
– Mutassátok! – rendelkeztem.
Illőn elhúzódtak előlem, s utat engedtek egy bűzös oldalfolyosó felé. A falon megpillantottam az áldozati
fegyvert. Ezt is a Képszúrók készítették. Remekbe szabott lándzsa volt, kegyetlen ívű heggyel, faragott
nyéllel. Ezüst karikák ékítették, s éles kampók meredeztek körkörös díszekkel telezsúfolt köpűjéről is.
Mindig nagy tisztelettel adóztam a Képszúrók fegyverkovácsai előtt; Ranagol kivételes tehetséggel áldotta
meg őket.
– Vannir – szólítottam nevén a fegyvert, és meghajoltam felé. A többiek követték mozdulatomat.
Visszafordultam a bűzös járat felé.
A drúnt több mint két emberöltővel ezelőtt ejtette foglyul az akkori hífharr, aki bírt némi ősi hatalommal
is. Titokzatos származására mindig büszke volt, de soha nem osztotta meg velünk történetét. Így is szállt a
sírba ötven hosszú esztendeje egy különösen kemény télen, amikor a lavinák minden irányban elzárták az
utakat a kaverna körül. Ma már senki nem él azok közül, akik akkor itt voltak, de a hífharr minden
cselekedetét híven megőrizték fóliánsaink.
Azóta ez a fogoly volt a mi legnagyobb becsben tartott kincsünk. A szektát éltető, kiapadhatatlan forrás.
Érzései oly erősek voltak, mint senki ember fiáé.
Nem véletlenül. Ereiben ősöreg vér folyt, élte sokkal messzebbre nyúlt, mint mi sejthettük. Bár hatvan
esztendeje nem volt a felszínen, gyanítom, több holdegyüttállást láthatott, mint a szekta összes heninje
együttvéve.
Bár a legtöbbjüket mindez a legkevésbé sem érdekelte. Nekik csak az volt a fontos, hogy időről időre
elemészthessenek valamit – s a drún soha nem fogyó készletekkel rendelkezett. Elemi erejű volt minden
felénk lövellt kitörése. Hozzá mérve a mi kiürüléseink csupán gyenge érzelemhullámok voltak. Őstölgy alatt
sarjadó magonc. Vízbe szakadó szikla hullámain fodrozódó gyerekkavics csobbanása.
Drún, Ős vagy aquir. Számtalan nevük volt, akár a Birodalom minden népének, de talán őket vette körül
a legtöbb legenda és titok. Magam soha nem láttam hasonlót, s hacsak Ranagol másként nem rendeli, nem is
szándékoztam ilyen balgaságot cselekedni. Az emberek mindig oly dolgokról találják ki a
legmegdöbbentőbb és legszörnyűbb történeteket, mikről a legkevesebb tudomásuk lehet. Ám az aquirokról
szóló históriák kevésbé túlzó változatai is arra késztettek, hogy ne kívánjak soha szembekerülni eggyel sem.
A mi drúnunk kivétel volt.
A felé vezető folyosón egyre inkább erősödött a bűz. Semmihez nem hasonlítható, összetéveszthetetlen
szag volt. Egyfajta elegye rothadásnak, állott kipárolgásoknak és romlott nedveknek. Kis híján
elviselhetetlen volt, ám maga a drún látványa, s főként a belőle áradó érzelemhullámok minden szenvedést
megértek. A sziklabörtön, ahol őriztük, csupán egyetlen kijárattal bírt, azt is összeszűkítették még hatvan év
előtt annyira, hogy azon egy darabban soha többé ne kerülhessen ki. Ezen belül karvastag rácsokból
kovácsolt ketrec őrizte, melyet a szűk terem minden sarkában falikarokból lobogó fáklyák világítottak meg.
Mezítlenül feküdt egy embervastag gerendákból összerótt asztalon. Négy végtagját hatalmas szögekkel
ütötték át mindjárt foglyulejtése után. Fekélyes, petyhüdt húsa már szinte teljesen körülnőtte az ökölnyi
szögfejeket azóta. Körben a falakon mágikus vésetek biztosították, hogy a szűk, rothadásízű teremben egy
hang se eshessék.
Azt beszélték ugyanis, hogy a drúnok képesek egyetlen szavukkal bármilyen emberi teremtményt
romlásba dönteni. Beszédük előtt sikongva adja meg magát a legvastagabb acélrúd, porrá omlik a gránit.
Vérré és csontporrá zúznak bárkit, aki feléjük közelít, ha csak a legkisebb ellenséges indulatot vélik benne
felfedezni.
Én magam soha nem tapasztaltam ilyesmit, mégsem volt okom kételkedni sem azok igaz voltában, sem
az óvintézkedések helyességében. Nem csak azért, mert a sziklacellát az aquirt foglyul ejtő hífharr építtette,
hanem azért is, mert róla is azt jegyezték fel, hogy hasonló dolgokra volt képes, ha nem is olyan pusztító
formában, mint maguk az aquirok. Mindez arra bíztatott, hogy ne kérdőjelezzem meg döntéseit, és nem
láttam be, miért kellene azokon bármit változtatni.
Foglyunk érzelmei elapaszthatatlanok voltak, s ha mégsem igaz mindaz, amit mesélnek róluk, akkor is
jobb, ha hét lakat alatt őrizzük; mintha lehetőséget adnánk neki arra, hogy tegyen ellenünk, csak mert

- 67 -
enyhítettünk a terhein. Az eddigi évek azt mutatták, nemigen árthat, s életben kell maradnia mindaddig, amíg
csak akarjuk. Élelmet nem fogadott el már emberemlékezet óta. Egy, a bőrére kenhető vérszín kenőcsnek
köszönhettük, hogy még mindig élt. Foglyulejtője hagyományozta ránk az összetételét. Ő mutatta meg
azokat a helyeket is, ahol immár hagyományosan, hetente két alkalommal bekenjük a táplálékul szolgáló
váladékkal, mely átszivárog felduzzadt, varas bőrén és akarata ellenére életben tartja. Ürülékét és a rászáradt
egyéb váladékokat őrizői tiszte lemosni róla.
Kevés nálánál kiszolgáltatottabb és védtelenebb teremtményt láttam életemben, ám asztrálképe ékes
bizonyítéka volt annak, hogy nem fáradozunk hiába. A felém lövellt gyűlölethullám majdnem levert a
lábamról. Nem tudom hogyan, de valami módon rájött Káosz-Thuragh létének lényegére, és minden
lehetőséget megragad, hogy tehessen ellenünk a túlsó világban. Nem sikerülhet neki. Kh'ilon feladata többek
között az ő felügyelete is.
Pompás áldozat lesz. Düh- és tehetetlenségfoszlányok viharzottak körülöttem, szinte elvakítottak.
Látásom mindig ezeket váltotta ki belőle. Ha megfelelően felerősítjük őket, nemcsak a kaverna fog örök
időkre emlékezni a halálára, de Ranagol is méltó ajándékot kap angyalán keresztül.
Érzelmei mindent magával ragadó áramlatként zúgtak körülöttem a halotti csendben. Shú remegett az
izgalomtól. Talán ordított is valamit, ám a falakra vésett rúnák miatt nem hallhattam a szavát.
Sokáig töprengtünk, miként lehetne még inkább felerősíteni ezt az elemi erejű asztrális kitörést. A válasz
egyértelműnek tűnt. A drún halála nyilván olyan vihart kavarna, amely méltó volna Káosz-Thuragh-hoz.
Még ő is felfigyelhetne rá. Csakhogy az áldozattal elveszítenénk a szekta egyetlen ki nem merülő forrását.
Erre pedig csakis akkor vállalkozhatunk, ha a helyettesítése megoldott.
És most rábukkantunk.
A Képszúrók vértezetét éveken át csupán azért kutattuk, mert tudomásunk volt róla, hogy véget nem érő
háború dúl a két faj között. Bizonyosak voltunk benne, hogy amennyiben az áldozatot ősi ellenségei
fegyverzetével, az ő szokásaik szerint hajtjuk végre, avval elképesztő módon felerősíthetjük a végzetével
elszabaduló gyűlöletet és halálfélelmet. Hogy a vérten keresztül új forrást is lelünk, azt álmunkban sem
remélhettük.
Most eljött az idő. Holnap Ranagol megkapja méltó áldozatát. Ha kitelik a vérhold. A drún tehetetlenül
rángatózott az asztalra szegezve. Alig hiszem, hogy épelméjű maradt, odvas szájával hangtalanul üvöltött
rám. Minden szikrázott és vakító fénnyel lángolt az asztrálsíkon.
Gyűlölet, tehetetlen düh és megvetés. Tomboljon csak!
„Vigyázz érzelmeid kimutatásával. Csakis tiszta elmével engedd szabadjára őket, másként a vesztedet
jelentik!”
Úgy legyen.

A vérhold kitelt. Büszkén, akaratosan trónolt szikrázó égi társai között, udvarára rézszín fényt folyatott
bőkezűn. A Képszúrók ideje volt ez. Hamis esküvések ideje.
És az áldozaté.
Árnyékom hátam megett egészen a falig ért. Odalenn, az udvaron hatalmas máglya lobogott, a heninek
megvadult démonok gyanánt táncolták körül. Magasan a falakon, a fáklyás őrök mellől rézkürtök rikoltották
az őrült dáridó hírét a felhőtlen égboltra. A hold reánk mosolygott.
– Minden készen áll, hífharr.
Foir volt az. A mocorgó hártyán keresztül is láttam, hogy mosolyog. Meg tudtam érteni. Megdöbbentően
felemelő látványt nyújtottam. Emberi szem nem láthatott még tökéletesebbet. Szeretőm óvón simult
testemre, minden mozdulatomra azonnal válaszolt. Csatjai, illesztései sosemvolt összhangban járták
táncukat, izgalommal és gyönyörrel töltve el Shút és engem.
Két kézre fogtam a Képszúrók lándzsáját, úgy fordultam el az ablaktól.
– Az égiek sem akarhatják másként – mondtam Foirnak. Sebei, fonnyadt kezei megmozdultak
beleegyezésként.
A Tarka Rengetegeket bevilágítottam ragyogásommal, léptem nyomán új értelmet nyert minden, s
magam köré hívtam a gyönyör és elégedettség-foszlányokat. Lassan gyülekeztek, de tudtam, hogy mire a
szertartás végére érek, minden másnál többen remegnek majd a közelemben. Az én tisztem lesz értelmet adni
nekik. Az én teremtményem lesz. Az én áldozatom. Már a nevét is tudtam: Shinantsia.
Ranagol és Káosz-Thuragh kedvét leli majd benne, hisz tökéletes lesz. Nem lehet más.
– Menjünk – intettem Foirnak. Shú megrándult, és előrecsapott cafrangos markával türelmetlenségében.
Tanácsadómat mágikus aura derengte körül, szinte elfolyt, feloldódott Kh'ilon epeszín derengésében. A
síkúr egyelőre moccanatlan nyugodott, nem adta jelét, hogy tudomásul vette volna szándékainkat. Nem

- 68 -
tehetett ellenünkre. Káosz-Thuragh-gal szállt volna szembe.
A torok felé vezető lekoppadt folyosókra is behallatszott a kürtök rémisztő sikolya. Foir szerepéhez méltó
higgadtsággal lépdelt előttem, az alacsony boltívű szobában azonban megvárta, míg mellé érek. Shú
gyengéden átkarolta, és átvetettük magunkat a sötét peremen. Mindketten felkészültünk a váltásra. Egyszerre
hagytuk magunk mögött a testünket, s az Shúval együtt tovább ereszkedett a verem mélyére. Mi ketten
elmerültünk az epeszín hullámokban.
Kh'ilon áramlata azonnal magával ragadott, s bennünket is elkapott a hév, ahogy mind új és újabb
tartományokon sodort keresztül. Az áramlatok spirális vonalán száguldottuk körül az erődkavernát, roppant
sziklákon átrohanva, mind mélyebbre ereszkedve, ahol már várt ránk az őrült drún, s a feladat, hogy
kisajtoljunk belőle mindent, amit nekünk adhat.
Epezöld folyam voltunk, s elénk járultak mind a Rengetegek szolgái, nemes és nemtelen egyként, hogy
hálával adózzanak, amiért úrnőjük születését elősegítjük. Az áramlatok egyre gyorsuló iramban hordoztak
bennünket, s a való világ immár nem volt több számunkra, mint elmúló érthetetlen alakok és körvonalak
sora, amely megmaradt a torokban lassan aláhulló testeinknek, s mi rohantunk tova, Kh'ilon birodalmában,
elfeledkezve mindenről, mi a valós testet érintheti, elolvadva és eggyéválva a Rengetegekkel, hogy utunk
végén új erőre kapva, lélekben megacélozva vehessük fel újfent a nekünk rendelt testet.
Shú még nem ért földet, amikorra mi már visszaértünk. Megsokasodtak köröttünk a gyönyör és
elégedettség-foszlányok. Mindazok, akik eleddig valahol rejteztek, megrekedtek valamely láthatatlan
csapdában, cél nélkül sodródtak az erődkaverna százados falai között. Magam köré gyűjtöttem őket. Ekkor
szólalt meg Kh'ilon. Nem beszéd volt ez, de számomra az ő érzelmei, az áramaiban dübögő hullámok
csakúgy értelemmel bírtak, akár az élő szavak. Csak énhozzám szólt, s én értettem egyedül. Hamu pergett a
garatomon.
Képszúrók tűntek fel az erődön kívül, hífharr.
Várható volt. Ne foglalkozz vele, nem lehetnek ártalmunkra.
A külső áramlatok siralomkutyái elhallgattak, hífharr.
Elcsatangoltak. Ha kiürülnek, visszatérnek egyhamar.
Eddig még sosem tettek ilyet, hífharr.
Nagy nap a mai, engedélyezzük ezt nekik. Bármit is akarnak a Képszúrók, most már nem szegülhetnek
ellenünk. Ha az áldozat végeztével életre kél Shinantsia, kettőtökkel nem dacolhatnak. Örvendezz inkább
asszonyodnak!
Nehéz nékem az öröm, hífharr.
Káosz-Thuragh megsegít.
Oktalan és elvakult vagy, hífharr. Magam a kavernára ügyelek.
Keserűt köptem, amikor elment. Foir kérdőn nézett rám, de csak a fejem ráztam.
– Menjünk.
Az aquir sziklabörtönéhez vezető járatot fáklyák világították meg; s két henin járt előttünk, illatos vizet
locsolva a kőre. Káosz-Thuragh első himnuszát mormolták. A vért minden lépésemre felragyogott a
fáklyafényen. Foir lehajolt és átbújt a szűk bejáraton. Shú is összehúzódott, úgy követtük.
Kis híján a földre rogytam, olyan erős volt a rám zúduló kitörés. A drún hangtalan üvöltve dobálta
ormótlan testét az öles gerendaasztalon láttomra. A Képszúrók vértje minden eddiginél hevesebb érzelmeket
váltott ki az eszementből, de nem kellett attól tartani, hogy letépi magát a szögekről. Undok váladék
szivárgott a testéből minden mozdulatára. Évtizedek óta most először sebezte fel saját magát, de tehetetlen
volt. Ártalmatlanul vergődött a süket csendben.
Közelebb léptem, kezemben a lándzsával. Akár lehetett hallani, akár nem, Káosz-Thuragh hetedik
himnuszát kezdtem énekelni. A Teremtésről szólót. Foir meghajolt előttem és mágikus hatalma kitárta a
vasketrec ajtaját. Közelebb léptem a bűzlő testhez. Busa fejét tehetetlenül verdeste a gerendákhoz, éles
fogaival cafrangosra harapta a száját. Véres váladék zubogott végig kétoldalt haragvó, eltorzult arcán.
A Tarka Rengetegek leírhatatlan hévvel izzottak. Sosemlátott erősségű gyűlölet, düh és tehetetlenség
áradt az aquirból, s értelem nélküli lényéből újabb szín csatlakozott az előzőkhöz. A halálfélelemé.
Beleborzongtam.
Eddig érzéketlen voltam az efféle hullámokra, most mégis szemkápráztató gyönyörré olvadt bennem
mindez. Megremegtem. Tudtam, hogy a vért az oka, hogy ő ad nekem elegendő erőt, hogy ép ésszel
elviseljem mindezt, hogy ő teszi számomra is befogadhatóvá.
Shú valószínűleg üvöltött a mámortól, méregzöld karjai a rácsokat ostromolták. Felugrottam az asztalra, s
egy lépést tettem az aquir felé. Rángott, remegett alattam a hatalmas gerendatákolmány. A Rengetegekre már
nem is mertem kinyitni a szemem, oly erős áramlatok vágódtak felém.
Kh'ilon felnyögött. Az ő szavát tisztán értettem.

- 69 -
 A lándzsával mély bemetszést ejtettem az aquiron. Pontosan ott, ahol a fóliánsok jelzik. Sárgászöld hab
jelezte, hogy nem tévedtem. Tovább szavalva a himnuszt magasba emeltem a lándzsát, mindkét kezemmel
megmarkolva faragásokkal teli nyelét. A fáklyák elmondhatatlan visszfényeket vertek csodás szeretőmön.
Megremegett alattam az asztal, fejem fölött a világ, bennem a mindenség.
A gyönyörűségtől megindultak a könnyeim, s éreztem, hogy sokkal tovább már nem élhetek ép ésszel,
még akkor sem, ha Kh'ilon vigyáz rám, nem úgy, mint első alkalommal, amikor a vértet magamra öltöttem.
Az ősi dögből mind vaskosabb hullámokban tört fel a rettegés. Foir ájultan zuhant el mögöttem, sorvadt,
faágnyi kezei tehetetlenül remegtek, a felső testét borító hártya alól vér szivárgott. Utolsó erejét emésztette
fel áldozatom. A tehetetlenség és a félelem minden eddiginél hevesebben lángolt fel körülöttem. Be kellett
fejeznem, máskülönben belehalok a gyönyörbe. Nem nyújthattam tovább. Fejem körül roppant gömb
gyanánt vonaglottak az összegyűjtött, egybegyúrt érzelemfoszlányok, értelem nélküli cafatok. Csak egy
mozdulat kell, hogy egyetlen hatalmas egésszé olvadjanak. Csak egyetlen, mindent lebíró érzelemhullám.
Hogy élet keljék a halálból…
Lesújtottam.
Azonnal kellett cselekednem, ha nem akartam, hogy minden kárba vesszen. A himnusz megtette a
magáét. Abban a pillanatban, amikor átdöftem az alattam vonagló aquir szívét, a himnusz kitépte lelkem egy
darabját. A sötétség megremegett és életre kelt. Az áldozat véget ért. A drún végső erejével felborította az
asztalt, sárgán fröcskölő ívet húzva a sebéből ömlő váladékkal.
Shinantsia megszületett. Elájultam.

Hamu ízét éreztem a garatomon, amikor magamhoz tértem. Az aquir bűzében feküdtem, fejem a
vasrácsnak nyomódott. Shú lassan ébredezett mellettem. Shinantsia cirógatott.
A Képszúrók a falak mellett vannak, hífharr, dünnyögte Kh'ilon a fülembe. Valami baljóslatút éreztem a
hangsúlyaiban.
Elpusztítjuk mindahányat.
Shinantsia magabiztosan gomolygott. Feltápászkodtam, Foir is magához tért. Révetegen bámulta a drún
dögöt. Shú mellbe taszította.
– Háború van, Foir! – dörrentem rá. – Tedd a dolgodat!
Kérdőn nézett rám. Mosolyom megnyugtatta.
– Sikerült.
A lábaim elé vetette magát, majd gyorsan felpattant, és kirohant a bűzlő teremből.
Harn az öregtoronyban várt. Sebvaras feje, bőrlebernyegei izgatottan bólogattak. Shee, kicsiny
orgyilkostársa remegve körözött a feje mögött.
– A falaknál vannak, hífharr – mondta, mihelyt megcsókolta lábaimat. – Szemmel még nem látni őket, de
a Rengetegeken keresztül már kikémleltem a mozgásukat.
– Hol vannak a kutyák?
– Ez engem is nyugtalanít. Ők jelezték, hogy jönnek, de azóta eltűntek.
Shinantsia! Rögtön megjelent. Tapintható gyönyörként folyt körül. Én ennek láttam, mert ennek
alkottam, de tudtam, hogy bármi másra képes. Síkúr. Akárcsak Kh'ilon. Legnagyszerűbb teremtményem volt.
Talán engednem kellene, hogy Shú helyét is elfoglalja: Nézz körül!
Úgy lesz, uram.
Ekkor harsant fel a harci riadó. Nem értettem, miként kerülhettek a kaverna területére, de erre is meglesz
majd a magyarázat. Két síkúrral nem vehetik fel a harcot. Elemésztjük őket. Az ablakhoz léptem. A vért
ezüsttel kevert réz színében villant fel a holdfényben.
A máglya már alig parázslott, üszkös zsarátnokának halovány világánál tomboló közdelem folyt. Egyik
félnek sem volt szüksége fényekre. A Képszúrók különleges szemük erejét, mi a Rengetegek fényeit
használtuk.
Dac, bosszúvágy; gyilkos harag; hideg könyörtelenség tüzei kavarogtak odalent. A jelzéseikről nem
ismertem fel az elfek házát, sem a lovagrendet, amelyért harcoltak. Kétség nem férhetett azonban
szándékaikhoz. Nem csak a Rengetegekben izzottak bosszúszomjas fénnyel, gyönyörű páncéljaik közül nem
egyet láttam felbukkanni a lenti kavarodásban.
Kh'ilon lecsapott rájuk: Epeszín árnyak ömlöttek a küzdőkre, hullámaiban az asztrálsík tomboló
teremtményei vonaglottak. Akár a lámpás fényére gyülekező moszkitók, úgy érkeztek a síkúr hívó szavára az
épülethez kötött, itt sodródó lények, az ő szavának alávetett szellemalakok. A Képszúrók asztrális másaira
akaszkodtak, keresztülharapták magasba tornyozott védelmeiket, vagy alattomban átszivárogtak foszlányos,
nem evilági páncéljaikon. Vértezeteken, melyeket ember ugyan nem láthatott, ám annál valóságosabbak

- 70 -
voltak a Rengetegeket látó szemeim számára. S valami mást is láttam ott. Olyan dolgok asztrálmását, amiket
nem tudtam hova illeszteni. Türelmetlenségét. Várakozásét.
Mire várnak? Mit terveznek a fattyak?
A Rengetegek lakói birokra keltek velük. Amelyikük átrágta magát a láthatatlan vérteken, kíméletlenül
beléjük mélyesztette méregfogát. Ezért tartottuk őket, ezért kötöttük az erődkaverna évszázados köveibe
valamennyit. Nem elkényeztetett nemeshölgyek víg kedélyére felügyeltek, nem is gazdag özvegyasszonyok
gyönyörteljes éjeit idézték újra és újra, mint más zabolába vetett társaik. Ehhez nem értettek. Nem ilyen
érzelmekből szövődtek. Búskomorságot és gyötrelmet nyáladzott némelyik, csüggedelmet és epebeteg
bánatot a másik. Fásultságot csorgattak az ellenfélbe és elkeseredést. Kioltották a lelkesedést, a büszkeséget
és a bosszúvágyat. Sárba tiporták a hősi érzéseket, s a kötelesség erőt adó érzelmeit. Elemésztették őket.
Bármilyen dicső harcosaik voltak is a Képszúróknak, láthatatlan ellenfeleikkel igen kevesen tudtak
dacolni. Akik elbuktak a Rengetegek fenevadjaival szemben, hamarosan átvágott inakkal, lefegyverezve
fetrengtek a vérmocskos köveken. Végképp elemésztjük majd mindahányat. Miként is gondolhatták, hogy
ellenünk törhetnek? Shú nevetve csapott ki az ablakszárnyak között, győzelmi zászló gyanánt verdesett a
vérszín éjszakában. Hamarabb megérezte az erőd körbepásztázásáról visszatérő Shinantsiát, mint én.
Megremegett.
Mi ez? Féltékenység?
Jó adag elégedettséget sugároztam felé. Nem engedhetem, hogy önálló érzéseket fejleszthessen magának.
Hamarabb megéreztem, hogy valami baj van, mint hogy Shinantsia elmondhatta volna. Még nem volt önálló,
ezer szállal kötöttem magamhoz. Gyönyörteli gomolygásába hatalmas adag rettenet vegyült.
Egy ashirru! A Képszúrók egy ashirrut rejtegetnek a dombok mögött! Úgy bújt ki a támadásaim elől,
hogy egy mozdulatot sem tett! S a mentálsík néhány teremtménye is a támadók szavát lesi!
Őrá várnak hát az öngyilkosok? Az istenkáromló, eretnek fattyúra? Aki tolvaj a tolvajok között,
átokszülte korcs, hitetlen bitang? Aki lopott hatalmat vet idegen földbe, hogy más tudását szökkentse szárba
rajta? Rosszabbak a tolvajok mocskánál is ezek a dögevők, mert tagadják sárkányfejű angyalunkat, s mégis
beosonnak a Rengetegekbe. Büntetlen hajlítják a maguk kedvére a fáit, kicsupálják bokrait, meggyalázzák
mezeit. Magukat varázstudók neveivel illetik, ám nem mások, mint undorító patkányok, idegen házba
besurranó férgek! Csupán időt akarnak nyerni? Nem fogják megkapni azt az örömet, hogy felülkerekednek,
nem élvezhetik félelmünket!
Gyors mozdulattal fordultam meg és indultam a trónszobor felé.
Kh'ilon! Ordításom végigremegett az asztrálvilágon. Nem érdekelt, hogy semmibe veszem a síkúrral
kötött egyezség követelte hangnemet, s cseppet sem törődtem a következményeivel. Egyetlen dolog volt
fontos csupán: a két síkúr söpörje el a világból az asshirrut, az asztrálsík hívatlan kártevőjét. Gyalázzák
halálra, szipolyozzák a végsőkig! Senki más nem lehetett az ártalmunkra. Ha őt elpusztítjuk, még a magunk
javára fordíthatjuk a küzdelmet.
Szörnyű moraj jött csak Kh'ilontól válaszul. A lelkem legmélyéig beleremegtem, s felsikoltott köröttem
az asztrálvilág. Rettegés és utálat nyirkos hullámai rontottak rám, keserű hamu íze folyt végig a garatomon.
NEEEEM!
Földre rogytam az iszonytató erő alatt. Kh'ilon halálüvöltése pusztító szélként zúgott keresztül rajtunk.
Shinantsia bizonytalan kitöréseiből éreztem, hogy legalább annyira megviseli a síkúr végső sikolya, mint
engem. Belegondolni sem mertem, mit élhet át a többi henín vagy Kh'ilon asztrálfattyai. Az sem szolgált
elégtételül, hogy az iszonyú asztrálvihar a Képszúrókkal sem kíméletesebb. Vért zokogott, sírt minden
teremtmény az erődkaverna mérföldes környékén tehetetlen kínjában.
Aztán elmúlt. Hirtelen vége lett. Kicsiny birodalmam hatalmas oltalmazóját elsöpörték, elűzték jogos
földjeiről. Nem is akartam arra gondolni, mekkora hatalom kell ahhoz, hogy ezt bárki megtegye.
Véres volt az arcom, amikor feltápászkodtam. Shinantsia mellettem zokogott.
Öld meg őket, gyönyörűm! – suttogtam neki. Taszítsd a nemlétbe mindahányat! Idő kell ahhoz, hogy ezt
velünk is megismételhessék…
Vérszomjas gomolygással szökkent keresztül a falon. Az ablakhoz botorkáltam. Az udvar hörgő
sebesültekkel és értetlenül támolygó zavarodottakkal volt tele. Kh'ilonnal együtt a Rengetegek minden fattya
elpusztult vagy elűzetett. Kénytelen voltam az ablak hideg párkányára támaszkodni, hogy erőt gyűjtsek.
Dicsőségtől fényes arcok bukkantak fel a falak tetején. Szinte izzottak a büszkeségtől. Undor vetett lobot
a szívemben. Shinantsia is észrevette őket. Valószínűleg nem vetettek számot két síkúrral.
A falak lidércfénnyel ragyogó gyilokjárói pillanatok alatt kétségbeeséstől és öngyilkos vágytól lettek
iszamósak. Arccal előre vetették magukat a kövekre a tetovált arcúak a négyemberes magasságból.
Shinantsia tombolt.
Egy erdőben álltam. Pontosabban nem egy erdőben, hanem egy bizonyos erdőben. Tudtam, hogy jobb kéz

- 71 -
felé egy lejtős rész után ott lesz a kis erdei tavunk, – öcsém lila ujjai a jégtábla peremén. Latyakká marják
körben a havat. Nádtörek és őszi levelek mindenütt, – balra pedig csak kétszáz lépés, és elém áll az óriás
bükk. Innen is látszik a koronája. Döbbenten fordultam körbe. Vérmocskos alak tapadt az egyik bükk ezüst
törzsének. Nem saját jószántából állt ott – elfek dárdája szögezte a fa sima kérgére, akár valami szalmabábot.
Mellkasából meredt elő, síkos, rőt foltot növesztve a mozdulatlanul csüngő bőrlebernyegekre. Harn. A szekta
legkülönb orgyilkosának játszi könnyedséggel vették vérét. Felszúrták, akár egy malacot. Éreztem. Nyakánál
irtóztató seb tátongott az asztrálsíkon. Sheet egyszerűen letépték róla. Rekedten felordítottam.
Lehetetlenség bárkiről is elválasztani az asztráltársát, míg csak az él! Sheet pedig nem ölhették meg!
Nem lehetett annyi erejük!
Shú látta meg először. Felsikoltott, sosemlátott görcsbe rándult a zsigereiből előtörő rettegéstől. Hörögve
vonaglott, rángatózott; eszement módon arra készült, amit soha meg nem tehetett. El akart szakadni tőlem.
Tőlem, akivel egyek voltunk és elválaszthatatlanok. Körös-körül felszaggatta a bőröm, s végig a csontomig
tépte a húsomat. Még mindig nem láttam, mitől csapott le rá az eszelős félelem.
Üvöltve megfordultam.
Egy Képszúró állt velem szemben. Arcát torz ábrák díszítették, hullámos vonalak, saskaromhoz hasonló
háromszögek. Mosolygott. Haját nemlétező szél fújta. Átcsaptam nemlétező arcán. Gombaszagú lett a
kezem.
A mentálsík egy szolgája játszik velem?
Az erdő mélyén Shinantsia tűnt fel. Bénultan gomolygott, magatehetetlenül. Nem tudtam szabadjára
engedni. Annál több szállal kötődött hozzám. A fák között lehetetlenül kék ég tűnt elő. Szinte recsegett az
avar, ahogy a lombokon átvillanó fénypászmák végigsimítottak rajta. A Képszúró még mindig ott állt.
Mosolygott.
Engedd el, mondta valakinek, és az a valaki elengedett.
Az öregtoronyban voltam, Shú bénultan csüngött minden irányban. A Képszúró ott állt velem szemben.
Egy nő volt. Övén ragyogó fémlánc az asztrálsík prédáinak. Shee halovány foszlányai csüggtek rajta. A
tetovált arcú nem mosolygott. Lándzsa volt a kezében.

IV. GRAIAN DIAS'DYANAN CIRN DEAGH

Holtainkat máglyára vetettük, fehér csontjaikat megsirattuk. Sokan voltak. Sokak büszke életét követelte
ma a Mindeneket Elnyelő. Dicsőségben fürdők és áldottak ők; átkozott és halott mind, ki ellenünk szegült.
Így kívánta Ranagol és vérből lett gyermeke, a Mindeneket Elnyelő. Gyors háború volt, az égiek kedvére
való. Hála nékik, hogy ez egyszer vége.
A máglyafüst magasan kanyargott az égre a vérmocskos udvarról. Önkéntelenül is a Csontlitániát
kezdtem szavalni:

Nékem elsőbben, vagy néki?

Nem tudván, ma vagy holnap.
Az elöl menők, az őket követők;
Többen vagyunk, mint fatörzsön a harmatcseppek,
Többen vagyunk, mint ágakon a harmatcseppek,
Miként a hajnal rózsaorcája,
Alkonyatra fehér csontok leszünk,
Meglegyint a mulandóság szele,
Bezárul a két szembogár,
S a lélegzet megszakad örökre.

A féregéltűek holttesteit nem mozdítottuk. Otthagytuk mindet, ahol a végzet lesújtott rájuk. Prédául
maradnak a dögevőknek, például mindazoknak, akinek a józanész nem elegendő, hogy helyesen ítéljék meg
erejüket. Kiáltásomra magasba emelkedtek a Dias'Dyanan ház jégmadárkék zászlai. Elégedetten jártam körül
a romokat, a szokás adta jogomnál fogva elhódítva azt a féregéltűek ocsmány szektájától.
Már hajnalodott. Harmatcseppek gyűltek mellvértemen, ahogy az éjszaka párája rám telepedett. Sok
mindent láttak ezek a cseppek, s most csak engem figyeltek csakúgy, mint a Ház fegyveresei. Arcuk
közömbösnek tűnt, ám én tudtam, hogy színjegyes bőrük moccanatlan álarca mögött izgatottan várják, a
Háznak ítélem-e a friss prédát, s mind a hozzá tartozó földeket. Sejthették, mint döntök.
Az idegen birtok öt napnyi lovaglásra volt Folyóvíztől. Messze. Messzebb annál, hogysem gondtalanul

- 72 -
felügyeljünk rá. A körüljárás mégis nagy jelentőséggel bírt. Megszentelte a földet, hol sok testvérem vérét
adta a Dias'Dyalan ház becsületéért.
Hideg kőívek alatt kapaszkodtam a falakra. Tizenöt élet szakadt meg ezen a helyen. Tizenöt lélek várta,
hogy útra kelhessen az átkos helyről. Kevés ez a szám, ha egy háborúra számoljuk, igen sok, ha bosszúra. S
mégis meghoztuk ezt az áldozatot, s meghozzuk mindaddig, amíg éltünk engedi, amíg a házunk megkívánja.
Ez Verrion H'Anthall, a Mindeneket Elnyelő akarata. Ez a becsület kívánalma.
Vaskos torony támaszkodott a kopott falakra. Egy kiszögellő párkányra kapaszkodtam fel, ott oldalaztam
végig, akár a puma. Kis ablak nyílt a torony fullasztó, a féregéltűek tömény szagával teli szobájára. Két dög
feküdt odabenn. Az egyik, melyiknek a torkán döftem át a lándzsámat, aki jog nélkül szentséggyalázó
módon magára öltötte a rend vértezetét. Zöldes, köpenyféle anyag fedte. Átkos, dögleheletű hús, félig már
oszlásnak is indult, visszakívánkozott az idegen síkra, melyről vétetett. Döglött volt, akár tolvaj gazdája.
Döglött és tisztátalan. Nem akaszthattam prédaszíjamra. Szertefoszlik magától. A másik féregéltű is
oszladozó pocsolyában feküdt, sorvadt kezeit megvetésem jeléül magam vágtam le, s tettem a lábára. Vele
Irtiu végzett – ő segített később a tolvaj leterítésében is. Tovább mentem a párkányon. Irtiu megérezte, hogy
rá gondoltam, s feltűnt a Szellemsíkon, nem messze tőlem, a fal tetején. Kecses volt és légies. Átfolyt rajta a
másik világ felkelő napja. Visszaugrottam a párkányról a falra. Könnyedén jártam, akár ő a síkok között.
A féregéltűek igazi hatalommal csupán a Lelkek Hevének síkján bírtak, ám a tegnapi éjen ott is
győzedelmeskedtünk felettük. A dicsőség kicsikarója alant feküdt az udvaron egy gyékényszőnyegen.
Aohhir, nagyok között a legnagyobb. Farkasbőrt terítettünk pihegő testére. Mióta bevégezte feladatát,
folyamatosan a hideg rázta, s nem szólt több szót. Szíve kalapált, mint a lépre ragadt madáré. Nagy tettet vitt
véghez a csillagok alatt, s igen megviselte az erőfeszítés. Dicsőség a Családnak és a háznak. Krónikajele az
orrára s a szemei alá kerül majd. Mielőtt első alkalommal hanyatlott volna az eszméletlenségbe, még
értésünkre adta, hogy csupán a Mindeneket Elnyelő kegyelméből arattak diadalt a jégmadárkék zászlók.
Ennek egyedül ő a mondhatója. Ő a fraayin, ő hajtja hatalma alá a Lelkek Hevének síkján lakókat félelmes
szavaival és táncával. Csörgői és csengettyűi most is ott feküdtek gyönggyel varrt bőrgúnyáján.
Fidrass és Ginigass értesített róla, mikor dicsőn megtértem hozzájuk. Aohhir szerint a féregéltűek még
egy síkurat kötöttek erődjükhöz, ám csupán Hantien Harran, az Árnyékban Neszező a megmondhatója,
milyen módon. Aohhir – dicsőség néki – elűzte, elpusztította az egyik síkurat, az erősebbet, ki már időtlen
idők óta uralta a kőhalmot, s mindazokat az ésszel bíró avagy tudattalan teremtményeket, akik oda voltak
láncolva. Ám az új síkúrról mit sem tudhatott, s ereje sem volt elegendő hozzá, hogy megmérkőzzön vele.
Végsőkig elcsigázva rogyott össze, míg mi győzelmünk biztos tudatában küzdöttünk, tudomásunk sem lévén
róla, mily közel is hozzánk a Mindeneket Elnyelő sötét szája.
Káprázat és nem emlék, amire gondolsz, úrnőm. Máskor talán tiszteletre tanítom Irtiut, ám most kegyes
hangulatban voltam. Szorosabbra kell vonnom elmémet óvó pajzsaimat, ha nem kívánom, hogy a Szellemsík
lakói, kiket lándzsám szólít szolgálatomba, gondolataimhoz férkőzhessenek. A szellemlény így is vinnyogva
kúszott távolabb tőlem.
A fal legalacsonyabb pontján álltam. Kevés híja volt, hogy végére érjek a körüljárásnak. A jégmadárkék
zászlók kíváncsian lesték lépteimet, hátuk megett összerogyott a halotti máglya. Vérfolt terpeszkedett a
lábamnál.
E helyütt léptem a falakra magam is, hogy halált osztva tisztítsam meg a konkolytól Ranagol búzáját, s
hogy a Szellemsík lakóit a síkúr pusztulását követő zűrzavarban a hitvány védőkre uszítsam. Megtették a
dolgukat.
Nem úgy, mint testvérük a gor-vassaki tengerszemnél, aki halálba taszította lovagjaink gyilkosait. Ő már
foszlányokká szaggatva üvölt a Szellemsíkon. Hibázott. Nem látta meg a hullarabló féregéltűt, mielőtt
visszatért. Sikolyait beleszőttem a páncélt felkutató szertartásom szőnyegébe. Ő elvétette, amit célul elé
kitűztünk. Testvérei nem.
Mákonyos emlékképek zuhatagával, vaksággal, sosemvolt képekkel rontottak a sárkányfejű szektájára, s
nagy volt Verrion H'Anthall kegyelme, mert megbénították a féregéltűek urát is. Azt, ki az ifjú síkúrnak
parancsnokolt. S leszállt az éj. A féregéltűeknek örök időkre.
Lelkük nem lévén elporladtak a csillagok alatt.
A hajnali szél magasra kapta a pernyét a máglyáról. Nem volt itt már mit tennünk, a körüljárás véget ért.
Megjelöltem mindent. Leugrottam az udvarra. Köpenyem, akár a vércseszárny. Döntöttem az erőd sorsáról.
Magas árnyék lépett elő az egyik bűzös kapualjból. Haja arany, kezei pillangók, szeme tavaszvirág.
Páncélingén vér barnult: a féregéltűek híg vére. Két hiequar az oldalán, mint marni kész kígyók, fegyverövén
megszáradt trófeák. Lépése hullám a tavon, szellő a nyírfákon. Krónikajelei mögött halovány mosoly.
Sín Dias'Dyanan. A Folyóvíz Házainak második harcosa.
– Hercegnő, tiéd a dicsőség, tiéd a tett, s tiéd az ellenség vére, mit a föld iszik.

- 73 -
 – A Dias'Dyanan Ház nevében elfogadom. A Mindeneket Elnyelő nevével megtagadom ellenségeink
nyugalmát, Ranagol nevében békét kérek zászlainkra; s gyermekeket a Családnak.
Két harcos hozta ki a kormos folyosókról öcsém páncélját. Tisztátalan volt a féregéltűek érintésétől,
mégis felragyogott a párás fénnyel derengő nap világánál.
– Graion Dias'Dyanan cirn Deagh, holt hercegi sarj! A vérrel megváltottalak, apám és anyám szellemével
megtaláltalak. E helyet a Jégmadarak nevében eltöröltem, s a Házakhoz csatoltam! Ranagol nevében, a
Mindeneket Elnyelő szájával örökkétig való tiltást mondok rá, itt nyugalmat élő ne találjon, enyhet, árnyat,
étket ne leljen! Mind, ki erre jár, iszonyodjék, mert erre int a bosszú, és erre figyelmeznek mind az árnyak.
Kutasd fel az Utat, holt hercegi sarj, a mi időnk kitelt e helyen. A madarak szólítnak. Én mondom ezt,
nővéred, Graian Dias'Dyanan cirn Deagh, a Lándzsavivő, a Jégmadár Családjának hadura, a Folyóvíz
Házainak első harcosa. Homlokomon kék sas, orcámon lánglobogó, melleimen rőt farkasok.
A máglya még akkor is az égre füstölt, amikor lovaink a dombok mögé értek.

- 74 -
 ADRIAN T. SMITHERS

CSONTOK ÉS KÖVEK

Krán után essen néhány szó az ősfajok másik nagy szövetségéről, az észak-ynevi
Ediomadról. Gyakran ezt tartják a csekélyebb hatalmúnak a kettő közül, a
legkülönfélébb példákat citálva igazolásul. Hiú próbálkozás ez, már csak azért is,
mert az aquirok és a mai halandók között eleve nincs értelme hatalmi
viszonylatokat felállítani. Ha Ediomad – Kránnal ellentétben – nem terjeszkedik,
ennek könnyen lehet az oka az is, hogy egyszerűen nem akar. És ki tudja, miféle
szerzetek szunnyadnak a Belső Csarnokok sötétjében, mélyen a főhierarcha
trónusa alatt, akiknek a nevét még ő is rettegi?
Az alábbi történet azt példázza, hogy az ediomadi nagyok szükség esetén nem
haboznak manipulálni és kihasználni az utódfajokat – no meg azt, hogy akárcsak
kráni hitsorosaik, ők sem bocsátják meg soha az árulást…

Bár hatalmas volt, egyáltalán nem látszott annak, ám a homály világában nem csak a törvények, a
viszonylatok is mások. Hatalmas volt, és ezért igazában tennie sem kellett: a nagyság vele született, és akár a
rettegés meg a gyűlölet, végigkísérte egész életét. Szolgák, Korcsok gyűlölete, és a magafajtáé; voltaképp
csak ez utóbbi számított, hisz a Szolgákat és a Korcsokat kézben tartotta, a felvilágiak, ezek az izgékony
rovarok pedig soha nem juthattak el azokba a mélységekbe, ahol terveit szövögette. A sajátjaival gyűlt meg a
baja, ezért kellett otthagynia a zugot az Ófa gyökerei közt, mely évezredeken át az otthona volt. Hosszú útra
indult, csak tudása és hatalma kísérte el – a tudás, hogy egyszer visszatér, és a hatalom, melyet attól a
pillanattól fogva bosszújára tartogatott, és egy pengeműves türelmével csiszolt mind hatékonyabb fegyverré.
Amerre járt, elhomályosultak a csillagok, megszaporodtak az intő jelek, és idővel – nem túl sokára –
felbukkantak azok, akiket övéi az elpusztítására készítettek vagy idéztek meg. Nem okoztak komoly gondot,
de tudta, hogy erejük az évtizedek múltával nőni fog, és immár nem hagyhatta figyelmen kívül a nap-
pondrókat sem, akik ha érzékelték a jelenlétét, a maguk eszetlen rovar-dühével fordultak ellene. Akadtak az
üldözők közt olyanok, akiknek a vérével volt elszámolnivalójuk, szélfútták, kékszeműek és messzelövők; ők
ismertették meg vele a félelmet, mely olykor már ok nélkül is borzongatta. Tudta, hogy búvóhelyet kell
keresnie: egy új zugot, ahol megpihenhet, ahonnét segítségért folyamodhat a nálánál hatalmasabbakhoz, akik
téren és időn túlról, az Örök Éj fonákjáról figyelik fajtája sorsát. Arrafelé indult, ahol hajdan a Nagyok
városai álltak, és egy holdas éjszakán végül célhoz ért: Ott állt az ősi akna peremén, s mielőtt ismét a mélybe
szállt volna, hosszan bámulta a romokra épült rovarfészek fényeit és a túlnan csillámló tengert. Tudása és
hatalma vele maradt, a pondrók közelségére azonban rég tapasztalt érzések támadtak fel benne: szorongás és
megvetés, undor és gyűlölet.
Nem juthattak a közelébe, neki ellenben megadatott, hogy hozzájuk férjen, hogy felhasználja őket – és
nem is fog habozni, ha eljön az idő.
A csont és a kő elporlad, csak az indulat örök.

1.
A húr pendülését néma száguldás követte, az átalakulás ideje: a jelentéktelen kőrisvessző egy pillanatra
élet és halál urává válhatott, de mire átszelte az arénát, sorsa megpecsételődött, dolgavégezetlenül vásott el a
palánk oldalán.
Még huszonöt lépés! Ha nem ütjük ki a számszeríjászukat, sohasem érek oda!

- 75 -
 A boszorkánymester a kvadránsokat elválasztó ajtó mögé vetődött. A háromujjnyi vastag, vasalt szárny
megnyugtató védelmet jelentett a lövedékek ellen, melyek közül a legutóbbi alig két arasszal vétette el a célt.
A viadal kezdete előtt felhajtott Hatalom Itala csak most kezdte éreztetni hatását, Drayen levegő után
kapkodott, az elnyűhetetlen vászonból szabott köpenye ólomsúllyal húzta a vállát. Tudta, hogy míg a csapat
megmaradt tőrvetője nem semlegesíti a számszeríjászt, semmi esélye a továbbjutásra. Most volt először
alkalma arra, hogy megpihenjen. A viadal jó néhány perce tartott már, ám egyik fél sem fedte fel igazi
ütőkártyáit.
Drayen körbehordozta tekintetét a zsúfolt stadionon – nem először bánta, hogy az iskolák belső viadalaira
is beengedik a városban lézengő, vért kívánó csőcseléket. Igaz, erre a viadalra különösen borsos áron adták a
belépőket, még a legtávolabbi sorokban ülők is tizenöt aranyat fizettek a látványosságért. A küzdelem a
leghíresebb viador-boszorkánymesteri iskola, az Ascens Morga beavatotti címének elnyeréséért zajlott. Ez
volt a főváros őszi ünnepségsorozatának csúcspontja, a viadalok viadala. A díszpáholyból ő császári felsége
Shulur fölé nyújtott jobbja, a helytartó sem hiányzott – ez volt az egyetlen gladiátorviadal, melyet minden
évben kitüntetett jelenlétével. Bár felbukkanását főként a hagyománytisztelet indokolta, nem vitatta senki,
hogy a legnagyszerűbb küzdelmek itt és ilyenkor zajlanak: mindkét résztvevő boszorkánymester tudásának
legjavát nyújtotta. A Belső Körbe beavatást váró volt a kihívó, akinek kihívását egy már beavatott
boszorkánymester fogadta el. A szerencsés kihívók diadalt arattak, s maguk is beavatottakká váltak – a
többiek holtan vagy egy életre megalázottan tűntek el a gigantikus város mindent közönyösen befogadó
forgatagában. A győztes csapat többi tagja számára a drágakövekben kifizetett jutalom, no meg a dicsőség
volt a fontos: maga a helytartó adta át az év viadorainak járó színarany kiméraszobrot.
A tömeg moraja, az aréna közepén egymást méregető gladiátorok zaja tompának hatott, a szürke ég alatt
zúgó szél só és tenger illatát sodorta a belvárosba a kikötő felől. A boszorkánymester fejében egymást
kergették a gondolatok, mérlegelt és tervezett kapu nyújtotta menedékében.
A viadal eddig egy-egy tőrvetőjébe került mindkét csapatnak. Az ellenfélé a viadal kezdetén egy
szemvillanás alatt a legkülső íven termett, Drayen kénytelen volt erejének javát az ő semlegesítésére
fordítani.
Először rövid időre megvakította, majd villámmágiával tette teljesen ártalmatlanná. A tőrvetőt
körbefonták a kékésen derengő energianyalábok, láncinge nem eresztette a boszorkánymester tenyerében
felhalmozott energiát – mire a mana elillant, teste magatehetetlenül zuhant az aréna homokjába. Drayen
csapatának tőrvetője csúfabb véget ért: egy számszeríj mérgezett lövedéke combon találta, s egy bujkáló
tőrforgató tüstént átvágta a torkát.
Az ellenfél boszorkánymestere, az Iskola mesterének jobbkeze, Gaonal eleddig semmilyen látható
varázslatot sem alkalmazott, erejét minden bizonnyal a gladiátorra tartogatta. Igaz, mostanáig nem jutott
közelebb a központi küzdőtérhez: a számszeríjász egyetlen feladata az ő helyhez kötése volt. A Drayen által
fogadott stratéga utoljára két éve vett részt viadalon, s ez érezhető volt gondolkodásán is. Lassan működésbe
lépő kahrei szerkezetre hasonlított, melynek fogaskerekei egyre gyorsabban forognak, de valódi
teljesítményüket csak órák alatt érik el – restsége miatt a fiatal boszorkánymester és társai minduntalan
lépéshátrányba kerültek. Drayen energiái kimerülőben voltak, a viadalon használható méreg még érintetlenül
várta áldozatát a számszeríjász fekete tollú lövedékének hegyén.
Újabb esélyt jelenthetett volna az arénában elhelyezett Hatalom Italának megszerzése, a folyadékot rejtő
láda és a boszorkánymester közt azonban még mindig ott volt az a bizonyos huszonöt lépés. Drayen már
majd' egy perce várt, de a számszeríjász továbbra is őt figyelte. Csapatuk stratégája jó ideje hallgatott,
megvakult talán az ostoba? A szabályok szerint ő is támadható volt, de mostanáig nem próbálkoztak a
kiiktatásával. Drayen nem várhatott tovább; megtisztította tudatát a felesleges gondolatoktól, és meditációba
kezdett.
Szellemének energiái tapogatózó csápokként keresték a tőrvető elméjét, a harcos mentáltestén a kapcsolat
kialakulásának pillanatában remegés futott végig.
Kösd le a számszeríjász figyelmét! – szólt a boszorkánymester rövid üzenete. Nyilván célhoz ért, mert bár
Drayen búvóhelyéről semmit sem láthatott, a következő pillanatban az ellenfél stratégájának hangja szinte
robbant a tudatában:
Íjász, tőrvető! Ellenséges tőrvető a külső íven! A toronyhoz közelít!
Drayen elégedetten nyugtázta a fordulatot. Tőrvetője ravaszabb volt a vártnál: nem az íjászt rohanta meg,
hanem a stratéga tornya felé indult. A székbe kötözött irányító jobban féltette saját életét a győzelemnél,
azonnal mozgósította a számszeríjászt és saját tőrvetőjét. Elérkezett a roham folytatásának pillanata. A ládát,
benne a Hatalom Italával, a kvadránsokat elválasztó kapu tövében helyezték el – már ha legalább ezt jól látta
az a lassúvíz stratéga, akihez – ha átvészeli a küzdelmet – lesz pár keresetlen szava.
A boszorkánymester futásnak eredt, s már látta a célt, mikor az ívet követő kanyar túlsó felén felbukkant

- 76 -
a másik köpenyes alak. Gaolan szintén az italért futott. Drayen gyanította, hogy egyidőben érnek majd a
ládához, és mert irtózott a dulakodástól, más eszközhöz folyamodott. Mentális energiáinak maradékát egy
pontba sűrítette, majd felszabadította; a lökés a támaszkodó lábán érte a görnyedten futó alakot, aki
hatalmasat zuhant, és jókorát csúszva terült el a homokban. Szitkozódott, Drayen azonban nem foglalkozott
többé vele. Ahogy elérte a tölgyből szegelt ládát, feltépte a fedelet. Legnagyobb meglepetésére saját
tükörképe nem egy, hanem egy tucat üvegcséről visszaverődve nézett vele farkasszemet.
– Tharr nevére! Kibelezem a rohadékot, aki ezt kiagyalta! – Tudta, hogy a fiolák közül csak egy tartalmaz
mágikus italt, a többi a játék része csupán – játéké, melyben a dicsőség a tét, a szabályokat pedig
látványosságra és újdonságra éhes arénamesterek írják. Nem maradt ideje mindet összeszedni – elvinni
különben sem tudta volna őket –, mert Gaonal máris feltápászkodott, hátradobta csuklyáját, és két kezét
fenyegetően maga elé emelte. Arca megcsúfolása volt az emberi szépségeszménynek: egy szerencsétlen
kimenetelű kísérlet lett a veszte, ennek átkát nyögte az alig negyven esztendős testbe zárt, megkeseredett
lélek. A tompán csillogó, vérben úszó szemeket évszázadosnak rémlő ráncok övezték, melyek között soha be
nem forradó hegek éktelenkedtek. Minden mozdulatra megvonaglottak arcán a bőr alatt futó izmok, a testet
át- meg átjáró fájdalom minduntalan utat talált a boszorkánymester elméjébe. A repedezett ajkak lassan
szétváltak, a szavak úgy buggyantak ki Gaonal torkán, akár láp mélyéről a gázbuborékok:
– Nalreth sarras al ghaz… hang laorrak…
Drayen megrökönyödve ismerte fel a mágikus litániát, mely kővé dermeszti a szívet, s azonnali, kínos
halálnak adja áldozatait. Tudta, hogy az Iskola viadalain, ahol ugyanazon rend mesterei mérik össze
tudásukat, ritkán alkalmaznak halálos formulákat a másik boszorkánymester ellen – Gaonal mégis erre
készült. Drayen további gondolkodás nélkül rántotta elő, küldte útjára egyetlen fegyverét, a köpenyét
összefogó selyemövbe rejtett tőrt. A dobásra súlyozott penge két pördülés után került egyensúlyba,
megállíthatatlanul száguldott célja felé, és a fekete mester bal vállába csapódott.
Gaonal hátratántorodott. A varázslat zárszava száraz köhögésbe fulladt; a már-már tapintható sűrűségűvé
szövődött energia egy szemvillanás alatt, robbanásszerűen oszlott el a levegőben. A megzavart
boszorkánymester hitetlenkedve meredt a tőrre, mely keresztvasig hatolt a kulcscsont alá, vérrel árasztva el
köpenyét. Köhögve ragadta meg a markolatát, és kirántotta. A vérzés erősödött, hasztalan igyekezett
köpenye vásznával csillapítani. Látta, hogy Drayen is varázsolni készül, de nem várta meg a végeredményt:
kapkodva fedezéket keresett az ívet felosztó ajtók egyike mögött.
Drayen térdre hullott a láda mellett. Azt latolgatta, hogyan válassza ki a mágikus folyadékkal teli
üvegcsét a többi közül, mielőtt az ellenfél számszeríjásza ismét célba veszi. Gaonaltól az elkövetkező néhány
percben nem várt ellentámadást – valami azt súgta neki, sikerült óvatosságra intenie. De mi lesz ezekkel a
nyavalyás üvegekkel? Kiigya mindet? Az egyik megtenné a kívánt hatást, de nem kizárt, hogy egy másikba –
netán az összes többibe – kínmérget töltött a túlbuzgó arénamester. Az ezt követő ötlet különösnek tűnt, de
Drayen úgy döntött, megér egy rövid litániát. Felidézte a folyadékok pusztításához használatos szavakat,
majd kántálásba kezdett. Az ősi nyelv szavai cseppet sem voltak dallamosak, mindegyikük reccsenő csapást
mért a valóság szövedékére, a zárszó pedig teljessé tette az energiát anyaggá sűrítő kapcsok felbomlását. Az
üvegcsék közül tizenegy megremegett, a semmivé váló folyadék helyén támadó űr szinte beszippantotta a
fiolákat záró dugókat. A tizenkettedik azonban, mivel tartalmát a mágia esszenciája itatta át, dacolt a
litániával. A pusztító erő ártalmatlanul oszlott el körülötte, megváltozott természete védelmet jelentett a
közönséges folyadékokra ható mágia ellen. Drayen torz vigyorral kapta fel a megmaradt üvegcsét, kinyitotta,
majd – bár gyűlölte az érzést – nyelni kezdte a tartalmát. A szirupsűrű lötty csak kínos lassúsággal volt
fogyasztható, égette a nyelvét és a torkát, túlszárnyalta még a dzsad fűszerek, a karcos hazai pálinka hatását
is. Mart, mintha az ember tömény savat nyelt volna, keserű volt, akár az epe, de ahogy a gyomorig
szivárgott, kiterjesztette hatalmát az egész szervezetre. A testet és lelket összekötő energiát, magát a nyers
életerőt csapolta meg, alakította és formálta a boszorkánymester eszközévé, melynek segítségével kivonhatta
a mindent átitató mágiát környezetéből. Drayen érezte a testét át- meg átjáró gyengeség hullámait. Szédült,
mint mindig, mikor elméjét mágikus energiával kívánta feltölteni. Lassú, egyenletes lélegzetvételekkel
igyekezett úrrá lenni émelygésén, majd figyelmét ismét az arénára irányította.
A központi küzdőtéren a két gladiátor tusája továbbra is kiegyenlítettnek látszott. Egyikük, Axen Naorn,
aki Drayen csapatának tagja volt, vértként csupán alkarvédőket és sodronyinget viselt, fegyverként két
kisebb fejű, „páncélnyitogató” csatabárdot forgatott. Abaszisz szülötte volt, ott járta ki a stadionban küzdők
és az élet iskoláját. Bajnoka volt az ember ember elleni küzdelemnek, de nem ismerte igazán sem a
boszorkánymesteri mágiát, sem a toroni rendszerű viadalt: Drayen egy shuluri fogadóból váltotta magához,
ahol ki kellett volna fizetnie a szétvert berendezés árát. A fegyveresek már-már elvezették, mikor a
boszorkánymester közbelépett, és pénzével – no meg az Ascens Morga beavatottjainak tekintélyével –
megóvta a gyalázattól. A külhoni gladiátor izmai görcsösen feszültek láncaiban, csak akkor nyugodott meg,

- 77 -
mikor Drayen értésére adta, hogy egyetlen párharccal kiegyenlítheti adósságát. Nem mintha vágyott volna a
shuluri arénában való megmérettetésre – erre igazában senki nem áhítozott –, de eléggé kijózanodott már
ahhoz, hogy felismerje, nincs választása. Döntését többször megbánta már; miután ismertették vele a viadal
szabályait. Hazájának tiszta küzdelmeiben szó sem lehetett arról, hogy a két harcos erején és tapasztalatán
kívül fekete mágia, méreg vagy palánk mögül kilőtt nyílvessző döntse el a harc végkimenetelét. A toroni
viadalban persze nem egyének, hanem csapatok küzdöttek egymással, itt a mágikus praktikáknak éppolyan
jelentős szerep jutott, mint az árnyékban lopakodó, ajtók és palánkok mögött rejtőző tőrvetőknek. Minden
csapat egy gladiátorból, egy számszeríjászból, egy boszorkánymesterből; két tőrvetőből és egy, a támadási
metódusokat összehangoló stratégából állt. A központi küzdőtéren csak gladiátorok harcoltak, ide más nem
léphetett be. A csapattagokat ívben körbefutó palánkok választották el egymástól – ezeken az íveken, és a
stadion negyedei, a kvadránsok határain csak ajtókon keresztül lehetett átjutni. Az a csapat veszített, melynek
gladiátora elsőként vált harcképtelenné, de gyakorta megesett, hogy mindkét fegyverforgató holtan maradt az
aréna homokján.
Naorn ellenfele, egy tagbaszakadt, kopasz obsor szintén több viadal hőse lehetett. Testén egymást érték a
kígyóként tekergő forradások, haját is mintha tűz égette volna le a sötéten csillogó koponyáról.
Gladiátorvértje kopottas volt ugyan, ám nemesabbitból készült, igazi viador az efféle holmit nem cserélte
volna el szinte semmiért. Balján élezett peremű pajzson; jobbjában fogazott pengéjű kardon tört meg a
lenyugvó nap rőtes fénye. A két harcos csak „kóstolgatta” egymást, néhány kisebb, szinte véletlen találatot
leszámítva vért sem fakasztott még. Egyelőre nem a győzelem, csupán a győzelemhez vezető út
feltérképezése volt a cél – az erők beosztása a másik mozgása, iskolázottsága és harcértéke alapján. A
pajzson több horpadás, az egyik alkarvédőn harántrepedés jelezte, hogy a csapások ennek ellenére sem épp
kíméletesek.
Drayen tovább fürkészte a stadiont. Gaonal továbbra sem került elő, valószínűleg vérző sebét nyalogatta
valamelyik ajtó fedezékében. Korai lenne leírni, de egy időre talán elvesztette a harci kedvét. Az ellenséges
számszeríjász még mindig a tőrvetővel bajlódott, Drayené pedig arra várt, hogy kiderüljön: mérgek,
villámmágia vagy rontások ellen védő amulettet viselt az égett fejű gladiátor. Axen tartotta magát, de az
máris nyilvánvalóvá vált, hogy vetélytársa egyike a legjobbaknak. Nőttön nőtt a felfordulás, a stratéga pedig
még mindig hallgatott.
Először róla kell mindent megtudnom, gondolta a boszorkánymester. Gyorsan kell cselekednünk; míg
Gaonal lapul, kivívhatjuk a győzelmet, de ehhez… valakinek össze kell fognia a csapatot!
Drayen felnyitotta harmadik szemét, tekintete a torony tetején kuporgó stratéga auráját kereste. A székben
ülő alak az asztrál- és mentálsíkon alig volt jelen, de élt. Aurája halványodni látszott, de másként nem
változott, még az elméjét övező pajzsok is a helyükön voltak. Alszik, döbbent rá a boszorkánymester. Tharr
nevére! Ennyire nem lehetett unalmas odafent ülni!
Kinyúlt az érzelmek síkján, megpróbált átjutni a stratéga pajzsán, hogy felrázza álmából az öreget.
Kísérlete azonban kudarcba fulladt, a stratéga érzéketlen volt mindenfajta tudati behatásra: valószínűleg nem
mágia, hanem méreg hozta el számára a megnyugtató, ám minden bizonnyal álmatlan eszméletlenséget.
Ezért hallgatott hát, ezért nem indítottak ellene egyetlen támadást sem! Mivel sem tőr, sem számszeríjvessző
nem érte, Gaonalnak kellett valamilyen itt létrehozott légiméreggel elkábítania. Ezért kellett neki is a
Hatalom Itala: mágiájának jelentős részét arra áldozta, hogy ártalmatlanná tegye a stratégát. Ezek szerint már
nem jelent túl nagy fenyegetést. Ámbár… Drayen az ajkába harapott.
Csigavér, gondolta. Csúnyán megsebezted, nem jutott Italhoz, a mérgét is elhasználta. Ha eszednél
maradsz, győzhettek – a stratégával vagy nélküle, voltaképp egyre megy.
Újra végigfutott a gondolatmeneten, bízva abban, hogy egyik feltételezés sem bizonyul tévesnek. Ha
melléfog, nem csak a játszmát, a beavatás esélyét veszíti el, hanem az életét is. Ki kell használnia, hogy
Gaonal tehetetlen – az ellenséges stratéga, legyen bár a legjobbak közül való, puszta szavakkal nem védheti
meg a gladiátorát. Beljebb kell jutni, közelebb a gladiátorokhoz, és addig próbálkozni, míg valamelyik
mágikus módszer sikerrel nem jár. Az égett fejű biztosan védve van a mérgek ellen, de hogy a rontások vagy
a villámok lennének-e hatásosak ellene, azt csak egy-egy próba döntheti el. Először mindenképp a
számszeríjásztól kell megszabadulni – ostobaság lenne belevágni a dologba, míg erre figyel.
Drayen újabb mentális üzenetet küldött a tőrvetőnek:
Húzódj vissza! Üzenem a számszeríjászunknak, hogy használja a mérgezett vesszőt – a cél az ellenséges
lövész. Siess!
Bízott benne, hogy a tőrvető sikerrel jár; a számszeríjász nem tudta volna másképp fogadni az üzenetet.
Ezalatt a gladiátorok mind jobban kiismerték egymás stílusát. Szaporodtak a sebek mindkét oldalon, de
komoly, küzdelmet eldöntő találat még mindig nem esett. Az összecsapásba eddig egy-két kósza
számszeríjvesszőn és elhajított tőrön kívül egyáltalán nem avatkoztak be a csapattagok, így az ember ember

- 78 -
elleni küzdelem hangulatát semmi sem törhette meg. A homokban táncoló fegyverforgatók számára lassan
elvesztek a palánkok, a boszorkánymesterek, a stratégák – csak ők ketten voltak, no és a közönség. Tompa
hullámokban ért el hozzájuk a csapatokat éltető sokaság moraja, a számtalan torokból eggyé forró,
jelentéssel nem, csak érzelmi töltéssel bíró zsivaj. Elemükben voltak mindketten, minden mozdulatukat a
hatásosság és a látványosság sokszor ellentmondó kettőssége vezette. A két csatabárd rohamát pajzs és penge
akasztotta meg, a kopasz kardjának éle pedig legtöbbször az alkarvédők egyikén vásott el.
Drayen a kapu árnyékában várakozott, míg meg nem hallotta a hördülést. Óvatosan kitekintett a szárny
mögül, s még látta, mikor az őt eddig szemmel tartó számszeríjász eltűnik a palánk mögött. A rá kilőtt vessző
nem ejtett komoly sebet, csupán egy karcolást a bal felkaron, két-három ujjnyival a lelógó sodronying szára
alatt. Az íjász ingujján repedés jelezte a találat helyét, mely alól vér szivárgott a vászonra. A megsebzett
harcos úgy dőlt el, akár egy alapját vesztett kőoszlop: minden izmát megbénította a gyorsan ható méreg, még
arra sem volt ideje, hogy kezét óvón arca elé emelje. Drayen elégedetten sóhajtott fel – végre elérkezett a
támadás ideje.
A tőrvetőnek most azt az utasítást adta, hogy próbálja útját állni az ellenfél tőrvetőjének – így biztosan
eljuthat a legbelső ívig, ahonnan már alkalmazhat mágiát az égett fejű gladiátor ellen.
Otthagyta fedezékét, és futásnak eredt. A számszeríjász tűnődve kísérte tekintetével; elgondolkodott,
hogyan tovább. A gladiátorok párharcába csak nagy kockázattal avatkozhatott volna be: a sebesen forgó,
helyet és helyzetet változtató harcosok közül Axent pont olyan könnyen eltalálhatta volna, mint a kopaszt. A
boszorkánymestert, Gaonalt sehol sem látta, végül úgy döntött, inkább a tőrvetőnek segít, és az átellenes ívre
koncentrálta figyelmét.
Drayen már-már az egymást kerülgető gladiátorok oldalába került, mikor egy kivágódó palánkajtó mögül
Gaonal rontott neki. Ívelt pengéjű tőrrel támadott, tekintetéből sütött a düh és a fájdalom. Sebére rögtönzött
kötést készített, így lehetett elég ereje a támadás végrehajtására. Vasa oly fürgén csapott le, hogy Drayen
nem is gondolhatott hárításra, csak kifordulásra. A gerincének irányzott döfés lecsúszott a bal vállán, hosszú
sebet ejtett rajta, majdnem könyökmagasságig. Drayen lendületét kihasználva igyekezett ártalmatlanná tenni
az Iskola mesterét, s jobb könyökével hatalmas ütést mért az orrcsontjára. A magatehetetlen test porvihart
kavarva zuhant az aréna homokjába.
Gaonal véráztatta köpenye kettényílt, láthatóvá téve a szikkadt nyakban függő medált – egy rontásoktól
védő talizmánt. A helyzet így végképp tisztázódott: a gladiátor nyakában csak a villámoktól védő amulett
lehet.
Ezzel végképp eldőlt a viadal sorsa, noha mindkét gladiátor talpon volt még. Drayen megállíthatatlanuk
tört a két harcos felé, karjának vérző sebével sem törődött többé – tudta, a viadal után sokkal jobb ellátásban
részesül annál, amit most rögtönözhetne.
Amint elérte a belső küzdőteret, hozzákezdett a testet megbénító igék megidézéséhez. Az ősi szavak már-
már önálló akarattal törtek fel a torkából, a formálódó sötét örvény szinte láthatóvá vált. A zárszó útjára
bocsátotta a mágiából szőtt parancsot, mely a pillanat törtrésze alatt csapott le a kopasz gladiátorra.
Gyengeséghullámmal kezdődött, majd a végtagok váltak egyre nehezebbé, végül még az ólomsúlyú
szemhéj mozdítása is lehetetlen feladattá vált – Drayen állapotról állapotra ismerte; a toroni harcos érezte a
hatást. Végül a több kisebb sebből vérző test megmerevedett; állásának stabilitását mi sem bizonyította
jobban annál, hogy fel sem dőlt, kezében egyenesen állt a fogazott penge. Axen lassan előrelépett, a két
csatabárd egyszerre indult útjára, hogy véget vessen a viadalnak.
A fémes pendülést roppanás követte, ahogy a toroni acél engedett – a markolat meg sem mozdult a
szoborrá merevedett férfi kezében, miközben a penge három részre hasadt. A stadionban ülők már tudták,
hogy a küzdelem véget ért – bár többen értetlenül nézték, hogy az abasziszi fegyver nem a fejre sújt le. A
győzteseket éltető kiáltások hullámként futottak végig az arénán, míg egyesült az első és utolsó sorok hangja
is, összeforrt diadalhimnusszá emelve az eddig megfoghatatlan morajt. Axen elég arénában küzdött már
ahhoz, hogy ismerje a közönséget: tudta, hogy a győzelem ezen néhány pillanata csak az övé – ezalatt dől el,
hány fogadóban vendégeskedhet ingyen, hány nő omlik majd kéretlenül a lábai elé az elkövetkező egy-két
hét során. Sejtette, akkor aratná a legnagyobb sikert, ha végezne tehetetlen ellenfelével, vagy megvárná, míg
az élet visszaköltözik az izmokba, és eljátszadozna a fegyvertelen gladiátorral, mielőtt csatabárdjaival
befejezné a munkát – mégsem így tett, hisz eleget verekedett már hazájában ahhoz, hogy vérévé váljék az
íratlan törvény: „Ne olts ki védtelen életet!” Leengedte a bárdokat, tisztelgett fegyvereivel, majd az aréna
kapuja felé indult. Figyelmét nem kerülte el, hogy a harcképtelen obsor felé háromfelől is kámzsás alakok
sietnek – az ellenfél a jelek szerint nem vállalta magára a gyógyítással járó költségeket. A tömeg
elcsendesedett, majd, ahogy a kámzsások egyikének tőre megvillant, harsány üdvrivalgásban tört ki megint.
A kopasz gladiátor egy mozdulattal, egy hanggal sem esdekelt kíméletért: noha legyőzték, halála
badr'cyahként jegyeztetik majd az aréna évkönyvébe, végső próbatételének tanúi pedig tisztelettel emlegetik

- 79 -
nevét – legalább a következő alkalomig.

2.
A stadion alatt szövevényes folyosórendszer húzódott. Itt készültek fel a viadorok a küzdelemre, itt látták
el a klánok kegyére érdemesült sebesülteket. Az aréna alatt futott a járatok java, innen helyezhették el a
különös csapdákat és egyéb mechanikus berendezéseket, melyek az összecsapásokat színesebbé varázsolták.
A győztesekről szürkébe öltözött navorok mosták le a vért és az aréna mocskát, a díszruhákat azonban
tilos volt kezükkel érinteniük – azokat Drayen csapatának tagjai maguk öltötték fel saját apró fülkéikben,
melyeket, úgymond, elmélyülés céljára bocsátottak rendelkezésükre a viadal előtt. A fiatal boszorkánymester
és társai fertályóra múlva felsorakozva várták, hogy felvezessék őket a díjátadás színhelyére. Elégedetten
méregették egymást, a friss kötéseket és a küzdelem más látható nyomait – fájdalmukat enyhítette a
bizonyosság, hogy valamennyien megtették a magukét.
A folyosókról hosszú, félhomályos lépcső vezetett fel az északi lelátón kialakított díszpáholyhoz. Ezt a
fedett építményt több tucat boszorkánymester és varázsló vigyázta, védőkörök és rúnák kerültek a talapzatra;
az elit testőrség fegyverforgatói a trónt állták körül, a stadionban több kémlelőnyílás mögött számszeríjászok
lapultak. Mikor a győztesek kiértek a dohszagú folyosóról, a nap éppen alábukott a nyugati horizonton.
Díszes vértezetű Agitor Imperalis kísérte a jövevényeket a helytartó színe elé.
Drayennek voltaképp csalódást okozott a találkozás. A helytartó nagyúr volt, a leghatalmasabb azok
közül, akiket életében látott; tisztavérű kyr, egy a Birodalom Nemes Házainak legkiválóbbjai közül – öles
termete, fehér sörénye és égkék szemei dacára mégis hiányzott belőle az igazi méltóság. Talán a gondolatai
kalandoztak másutt, talán a főváros kormányzásával járó terhek nyomasztották: kisugárzásai oly
bizonytalanok voltak, hogy meghökkentették a boszorkánymestert. Kísértést érzett a bizonytalanság okainak
felderítésére, de idejekorán észbe kapott: egy ilyen nagyhatalmú urat talán még egy rangbéli sem fürkészhet
meg büntetlenül. Aki az arénában diadalt arat, jutalmat érdemel – a rá jutó kegy azonban nem véd a
modortalanság következményei ellen, melyek a felsőbb körökben a szóbeszéd szerint mindig halálosak.
Drayennek, ahogy a helytartó felé közeledett, eszébe villant, hogy egy ilyen nagy ember torokmetszése –
látszat ide vagy oda – csak tökéletes lehet.
Az Agitor egy kézmozdulattal megálljt parancsolt a menetnek. Második intésére az arénamesterek
legidősebbike kivált övéi közül, s az arany kimérát szorongatva közelebb lépett. A kiméra ébenfekete
talapzaton nyújtózott, ugrásra kész tartása az összecsapás előtt álló gladiátorok feszült várakozását idézte. A
helytartó átvette, majd szemmagasságba emelte a szobrot.
– A győzteseknek – mondta, és mélyen zengő hangja helyreállította személye varázsát: Drayen most
csakugyan félelmetesnek, élet és halál urának látta. Szobor volt maga is, s akár az, amelyet jobbjával
magasra emelt, Toront és a Hatalmasokat szimbolizálta. A boszorkánymester mélyen meghajolt előtte –
meghajolt a Birodalom nagysága előtt, és a tudat, hogy a kiválasztott néphez tartozik, oly hosszú idő után
ismét megdobogtatta szívét.
A varázst tulajdon tőrvetője, az a vézna, égő szemű fráter törte meg, mikor váratlanul mozgásba lendült.
Mielőtt bárki feleszmélt volna, már a trón felső lépcsőjén állt, baljának ujjai a helytartó csuklójára
kulcsolódtak.
– Velem jössz, grashrat! – szakadt ki torkából a mély, bántóan nem emberi hang. Az első szó
kimondásának pillanatában mélybíbor szikrák örvénye ölelte körül a két alakot. A tőrvető a testőrök,
arénamesterek és viadorok szeme láttára kettéhasadt, a vézna testből valami még véznább, valami inas és
iszonytató vergődött az alkonyi fényre. Már nemcsak baljával tartotta fogva a helytartót: az, ami
pillanatokkal ezelőtt a tőrvető eleven testének, most belülről szétmarcangolt húsnak látszott, nyúlványokat
növesztett, és sokszorosan körülfonta a fehér sörényű férfit. Drayen szoborért nyúló keze megállt a
levegőben. A helytartó égkék szemei mintha az ő tekintetét keresték volna, aztán halványulni kezdtek, de
nem az élet, nem is az alkonyi nap fénye lobbant ki bennük. Ahogy a testőrök végre moccantak, a nagyúr és
a szörnyeteg körvonalai kezdtek elbizonytalanodni, mintha forró levegőn vagy hullámzó vízen át bámulta
volna őket az ember. Drayen hallotta az acélcsörgést, a kiáltásokat, de ahogy ösztöneitől vezérelve
nekilendült, már csak a kavargó bíborszikrákat látta maga előtt: a helytartónak, akár a tőrvetőben megbúvó
lénynek, nyoma veszett bennük.
– Syiarch! Árulás! – bömbölte valaki. – A földre, senkik! Halál arra, aki moccanni mer!
Drayen, akinek lendületét már senki és semmi nem fékezhette meg, társai döbbent arcát látta utoljára,
mielőtt a szikrák örvénye befogadta. Arra gondolt, hogy a történtek után nem szeretne a helyükben lenni –
aztán csak zuhant, zuhant a helytartó nyomában, míg a Semmi bömbölő szelei ki nem oltották a tudatát.

- 80 -
 3.
Mikor feleszmélt, sötétség ölelte körül – hangok és szagok nélküli, nedves és hideg világ. Noha
semmilyen bizonyítékát sem látta, a zsigereiben érezte, hogy mélyen a föld alatt jár. Lába egyenetlen
kőpadlón tapodott, két karját egyelőre nem akarózott kinyújtania – ki tudja, mibe ütköznének? Lassan
féltérdre ereszkedett, kézzel is megvizsgálta a padlót, de sem okosabb, sem nyugodtabb nem lett tőle. A
párás levegő mozdulatlan volt, a már-már fullasztó csendet azonban meghatározhatatlan távolságból
odaszűrődő hangok törték meg. Akár beszéd is lehetett, de a szavak oly tompák voltak, mintha a falak
ragadozóként nyelték volna el a hangfoszlányokat.
Veszélyes lett volna világosságot gyújtani, hiszen az itt lakók sem használtak semmilyen fényforrást.
Drayen, ahogy erre gondolt, belátta azt is, hogy valószínűleg hiába próbál majd a sötétségben meghúzódni
előlük. A kiszolgáltatottság érzete fojtogatta, ahogy elsuttogta az idevágó bűvigéket. A földmélyi éjszaka
rőtes derengéssé, a visszhangos homály kőfalú és -padlatú folyosóvá változott. A boszorkánymester látta a
durván faragott falakat, a padló repedései közt futó ujjnyi vízereket, a falak zugaiban megbúvó, fényt sosem
látott élőlényeket. A folyosót, melynek tucatnyi mellékágából az egyikben állt, szélességén kívül semmi sem
különböztette meg a szerteszét futó többi járattól. Nem messze onnét valamiféle ábra vonalai kanyarogtak a
köveken – Drayen arra következtetett; ide érkezett foglyával a szörnyeteg, és egy oldalvágatban tűnt el, míg
a nyomába szökkenő embert továbbsodorta a lendület.
Ha másként történik, tűnődött a boszorkánymester, talán nem is élek már. Az a dög megölte a tőrvetőt,
mikor a testébe férkőzött, és nekem sem irgalmazott volna, ha látja, hogy hazáig követem…
Helyzete persze így sem volt irigylésre méltó. Bár az azonnali felfedezést elkerülte, fogalma sem volt
arról, hol a szörnyeteg otthona, amelynek hirtelen megnyílt kapuján sikerült átférkőznie – mint ahogy arról
sem, mihez kezdjen most, hogy megérkezett. Viadori díszruhájához még tőr sem tartozott – a küzdőtéren
kívül csak katonák és testőrök hordhattak fegyvert –, mágikus energiái korlátozottak voltak, lelki szemei
előtt ott vibráltak a támadás képei. Tudta, egymagában nincs sok esélye a túlélésre, a helytartó előkerítéséről
pedig álmodoznia is felesleges, amíg…
Amíg kapcsolatba nem lép valakivel a hátramaradottak közül.
Lassan indult neki, hogy felderítse környezetét, de a kínzó bizonytalanság már elmaradt mellőle.
Egyszerre átérezte, hogy sok százan, sok ezren kutatják a nyomát övéi közül, hogy a kiválasztottak népének
legkülönb varázstudói várják a jelét. Rádöbbent, hogy bár egy órája még a túlélésért verekedett, most a
Birodalom hatalma áll mögötte – a hatalom, mely a világ összes győzelmének kivívásához elegendő.
Toroni volt, senki és semmi, a helytartó számára mégis a reményt jelentette; tudta, hogy ha boldogul a
feladattal, sem az Ascens Morga, sem más nem szoríthatja rá többé, hogy az arénába lépjen.
Ha megmenti a helytartót, nagyobbra nő mindazoknál, akikre eddig csodálattal és irigységgel tekintett.
Ha megmenti a helytartót, Shulur legbefolyásosabb polgárainak sorába emelkedhet – s ehhez mást sem kell
tennie, mint kijátszania a homály világának förtelmeit. Ő, Mallandar on-Drayen képes erre, sőt, sokkal
többre is.
Végigosont a folyosón. A kőfalak csupaszok voltak, riasztó ridegség áradt belőlük, s nem a réseikben
megbúvó lények miatt. A repedések lakói tudatlan ázalagok voltak, a sziklákat azonban elemi erejű
rosszindulat itatta át: akik ezeket a folyosókat alkották, tudták, mi fán terem a gyűlölet és a kegyetlenség.
Drayen szenvedett asztrális és mentális kisugárzásaiktól, melyek éppoly idegenek és undorítóak voltak
számára, mint a gondolat, hogy saját nembélivel háljon, de nem állhatott meg: tovább kellett jutnia, ha ki
akarta deríteni, mi történt valójában. Fekete köpenyét teljesen maga köré csavarta, a csuklyát mélyen arcába
húzta. Jobb- és balfelé apróbb-nagyobb elágazásokat látott, fényt, életjeleket azonban hiába keresett.
Továbbhaladva megpillantott egy ajtót, mely zárva volt ugyan, de korhadó deszkái közt ujjnyi rések
tátongtak. Drayen sötétséggel eggyé vált árnyként lépett az ajtó elé, és féltérdre ereszkedve bekémlelt.
A helyiség falain sötétnél is sötétebb foltok éktelenkedtek. A boszorkánymester eleinte denevéreknek
vélte őket, aztán rádöbbent, hogy rozsdás kampókra aggatott testek maradványait látja. A lényeket – mert
nem mert volna megesküdni rá, hogy emberek voltak – elevenen tűzték a vasra, hogy kínok közt
pusztuljanak el; a testek végvonaglásuk közben úgy kicsavarodtak, hogy a vázak jó része magától hullott
szét. A kampókon jórészt fejetlen, végtagok nélküli torzók függtek, középütt egy vállcsontból sarjadt szárny
szarukemény éle érintette a mennyezetet, és a levegő minden rezdülésére a nedves követ karistolta. Drayen
torkát rothadásszag kaparta, s érkezése sem volt azon töprengeni, mi okozza, mert egyszerre a dögletes
kipárolgás forrása is megjelent a hombár árnyai közt.
Két lábon járt, akár a „tőrvető”, de éppúgy nem volt ember, ahogyan ő, és nem állt rokonságban a falakra
aggatott áldozatokkal sem. Hatalmas, előregörnyedő testét különös erezet borította, mintha
szalamandrabőrből szabtak volna rá fojtogatón szűk gúnyát, hogy torz mivoltát még inkább kiemeljék.

- 81 -
Nehézkesen, ám némán haladt, majd, mintha megérezte volna Drayen tekintetét, az ajtó felé fordult – a
boszorkánymesternek minden lélekjelenlétére szüksége volt, hogy vissza ne hőköljön a homlokot és az arcot
borító, írisz nélküli szemek sokasága láttán. Anyagtalan csápok kígyóztak át a levegőn, a monstrum tudata
azonban nem boldogult az irányításukkal: ahelyett, hogy kitapogatták volna a lapuló ember auráját, a
falakban élő ázalagokat riogatták, és erejüket vesztve csakhamar visszahúzódtak. Drayen valami motyogást
vélt hallani – időbe telt, míg rádöbbent, hogy nyakig áll a lény zavaros gondolatainak hordalékában. Elméje
szétválasztotta, eltaszította ezeket a hullámokat, az émelygéssel azonban már nehezebben boldogult.
Nesztelenül elhátrált az ajtótól, egy mellékfolyosóban keresett menedéket, de még sokáig érezte a förtelem
jelenlétét; a tarkóját szaggató fájdalom csak percek múltán, a dögletes bűz még ennél is később enyészett el.
Drayen biztos volt benne, hogy a földmélyi szörnyszülött egy történelem előtti faj korcs gyermeke,
megcsúfolása minden természetesnek és szépnek. A faji emlékezet jobban ismerte a lényt, mint a kiművelt
tudat: a kyr ősökkel bíró toroni minden idegszála, minden zsigere veszedelmet kiáltott. Felidéződtek benne a
rémmesék, melyeket kölyökkorában hallott először, s melynek némelyike vérfagyasztóan igaznak bizonyult
tanulmányai során. Egy ősrégi legenda szerint Shulur sárkányok és más gondolkodó szörnyek csontjaira
épült, s hogy a tetemekben tenyésző nyüvek máig a csatornarendszer alatti mélységekben élnek. Eszébe
jutott a vén koldus, aki a kiégett Morgena-szentély falának tövében tanyázott, és forradásos képével, csonkolt
kezével gyakorta kísértett gyermekkori álmaiban: az öreget egy hajnalon kibelezve, fejetlenül találták a
vackán, és társai csak azt ismételgették, hogy a „Csontváros vadászai” jöttek el érte, és most „odalent”
lakmároznak keserűségéből és fájdalmából.
Drayen megdörzsölte a halántékát. Ha nem téved, ha csakugyan a Shulur alatti Csontvárosig követte a
helytartó nyomát, segítségre lesz szüksége. Nem csak fegyveresekre persze, ó, a világért sem! Ide
olyasvalaki kell, aki ismeri ezeket az ősi förtelmeket: a szokásaikat, a hatalmukat, a képességeiket. Aki tudja,
mi a céljuk, és hogyan lehet szembeszállni velük.
Félrevonult egy láthatóan rég nem használt folyosóba, félresöpörte a pókhálókat, lekuporodott, és
összpontosította erőit. Tudatát csak nagy keservesen sikerült kiterjesztenie, mintha a Csontvárosra nehezedő
sok millió tonnányi föld és kő mind az ő vállát nyomta volna. Az Iskola egyik magiszterével, Lyorckkal vette
fel a kapcsolatot – őt ismerte a legjobban; bízott benne, hogy az öreg, noha nem volt jelen a viadalon, értesült
már a történtekről, és a megfelelő helyekre továbbítja sietős üzenetét.
A kapcsolat létrejöttekor Drayen tudatába kérdések özöne tolult. Mivel a mentális kapcsolat hihetetlen
sebességgel égette fel a szellem energiáit, a két boszorkánymester az Iskola belső szabályainak megfelelően
igyekezett magát a lehető legrövidebben kifejezni. Ostorcsapásszerűen váltogatták egymást a gondolatok és
képek, mintha nem is beszélgetés, hanem viadal zajlana a két fél között:
„Pontos hely, státusz?”
„Valahol mélyen; hideg kő, nedves, nedves világ. Csontváros? Sötétlátó lények, gyűlölet, düh és
veszély.”
„Csontváros? Sötétlátók? Képeket küldj!” Drayen engedelmeskedett, aztán sietve folytatta: „Nincs
felszerelés. Veszély. Segítség kell: ősi titkok tudója, utak ismerője, helytartómentő fegyverforgató.”
„Vettem. Hogy találunk rád?”
„Aréna” – sugározta a messzeségbe Drayen. „Friss seb. Gaonalt keressétek, és a tőrét; a véremet a
pengén! Szimpátiás varázs.”
„Működni fog” – nyugtázta Lyorck, akinek gondolatmintázatát most mintha az elismerés formázta volna.
„Várj. Maradj életben! Vége.”
Drayen még messzebb húzódott a főfolyosótól, megerősítette tudatának védfalait, és várt. Valahányszor
hunyorított, a csontkamrában látott monstrum szemeit látta maga előtt, és összerezzent, mikor valami
felvillant vele szemben – pedig csak egy ezüstérme hullt a semmiből a nyirkos kőpadlóra.
Az érme az ismeretlen varázsló jelével a folyosó közepére került, Drayen arrébb telepedett le, hogy
bevárja az érkezőket. Mikor az érme derengeni kezdett, elfordította a fejét, nehogy elvakítsa a villanás.
Inkább érzékelte, semmint látta a mana örvényéből kibontakozó alakokat. Az egyik vén volt, mint a
Csontváros maga: görnyedt hátú, pergamenbőrű, fakó hajú magiszter. A másik – talpig feketébe öltözött,
öles termetű férfi – lunir homlokpántot és ikerpengéket viselt; savószín szeme tüstént ellenséget keresve
fürkészte a homályt. Odabiccentett a boszorkánymesternek, aztán tett pár lépést a folyosón: meglehet, a
talajviszonyokat mérte fel, hogy egy esetleges összecsapásban ezt a tudást is a javára fordíthassa.
– Sarl – közölte, mikor megállapodott Drayen mellett. – A testvériségtől.
– Nem túl beszédes – dünnyögte a magiszter, akinek csak a manaörvény elültével sikerült teljesen
felocsúdnia. – Én Yperth vagyok. Magitor. Azért esett rám a választás, mert valaha a Ködfivéreknél
tanítottam, és nem rettenek meg a puszta acél látványától. Elvigyorodott. – A Fényesség elégedett veled,
Drayen. Álmukban sem gondolták, hogy egy magadfajtának lesz elég lélekjelenléte ahhoz, hogy…

- 82 -
 – Alkonyat óta az Ascens Morga teljes jogú tagja vagyok – közölte a fiatalabb férfi. – Harcban szereztem
meg a beavatás jogát!
– Tudok róla – bólintott az öreg. – És ne hidd, hogy nem értékelem a merészségedet, de ha még egyszer a
szavamba vágsz, kénytelen leszek egyszer s mindenkorra elhallgattatni. Jó helyen voltál a rossz időpontban,
és ostoba, de hasznos döntést hoztál – ez csak elégedettségre jogosít fel, egyébre nem. Az akciót én vezetem.
A te parancsod úgy szól, hogy támogass az érzékeiddel, a maradék erőddel… és ha kell, a véreddel is. – Nem
húzta ki magát, valahogy mégis félelmetesnek látszott. – Megértetted, mit várunk tőled?
Drayen némán intett igent; úgy érezte, túlzott vakmerőség volna szerencséjét tovább kísértenie.
– A folyosó tiszta – mormolta a feketébe öltözött fegyverforgató. – Ideje elkezdenünk.
Hátizsákjából több hasznos holmi került elő: gyógyító elixírekkel, a Hatalom Italával és más matériákkal
telt fiolák, mentális frissítőszerek, egy háromhüvelykes penge Drayennek, és néhány acélból készült, lapos
tégely.
– Tal'rogah – magyarázta az öreg. – Ritka növények és állati maradványok mágia egyesítette keveréke.
Keserű, mint a kinina kérge, de enélkül most akár a saját torkunkat is átvághatnánk. Ha a feltevésed
helytálló, ezeket az ősi kreatúrákat egy Pusztító különítmény sem verné ki innen, így hát nem fogjuk
megpróbálni mi sem. A tal'rogah porát belélegezve hangtalan, szagtalan, testtel és lélekkel rendelkező
szellemlényekké válunk, röpke egy órára. Ennyi időnk lesz, hogy megkeressük a helytartót, és megtegyünk
érte mindent, ami az adott helyzetben megtehető.
– Hogyan juttatjuk ki innét?
– Ezzel – dünnyögte a fejvadász, és egy félholdforma brosst tűzött a szíve fölé. – A közelébe férkőzöm,
átadom neki, aztán megpróbálok talpon maradni addig, míg a varázstudó ki nem terjeszti az auráját. Ha
sikerül, kijutunk mind – ha nem, osztoznunk kell a helytartó sorsában.
A komor hármas nem vesztegette tovább az időt: összepakolták a felszerelést, és útnak indultak. Gyorsan
megközelítették a Drayen által veszélyesnek vélt terület határát, ahol elérkezett a tal'rogah ideje. Sarl a tégely
tetejéről szippantotta fel az adagját, Drayen a kézfejével próbálkozott, a magitor – aki nyilván nem csak e
készítmény fogyasztásában volt jártas – aranyfényű csövecskét kerített a magáéhoz, és a szeme sem rebbent,
amikor a keserű váladék torka hártyájába mart.
– Számolj százig – súgta Drayennek –, aztán szorítsd össze a fogad!
A boszorkánymester engedelmeskedett. Számított rá, hogy a hatás kiteljesedése fájdalommal jár majd, de
nem tartott tőle: a Hatalom Italának fogyasztása hozzászoktatta a „kis halál” érzéséhez.
Mindazonáltal meglepődött, mikor elkezdődött a dolog.
Nem is emlékeztetett a halálra – sokkal rosszabb volt annál.

4.
A különítmény lassan és körülményesen haladt előre: a boszorkánymester nem szokott hozzá a
láthatatlanság állapotához, különösen nem úgy, hogy másik két, teljességgel érzékelhetetlen társsal kell
együtt cselekednie. Mivel beszélni sem beszélhettek, rövid mentális üzenetekkel igyekeztek összehangolni
tevékenységüket.
Útjuk első szakaszán semmi sem törte meg a néma folyosók baljós egyhangúságát. Drayen egyre
valószínűbbnek tartotta, hogy a kazamaták központjától meglehetősen távol járnak még. Az is eszébe jutott,
hogy eltévedtek és visszafelé haladnak, mikor megpillantották az első őrt.
Két láb magas, hiénaszerűen meredek hátú, csupa karom iszonyat volt. Pihenni látszott, rengeteg szeme
közül azonban csak a nagyobbakat hunyta le, a többivel egykedvűen meredt maga elé. A toroniak, noha
tudták, hogy nem hallhatja és nem láthatja őket, mégis lélegzetvisszafojtva osontak el mellette. Drayen
beleborzongott a bizonyosságba, hogy eleven aquirt lát, a történelem előtti fajták egyikének korcs
leszármazottját, egy lélekkel bíró fenevadat, akinek ediomadi testvérei meghajoltak ugyan a Hatalmasok
akarata előtt, de nem mondtak le arról, hogy adandó alkalommal saját céljaikra használják fel az embert. A
Csontváros aquirjai talán torzabbak, talán gyengébbek náluk, ám még színleg sem hódoltak be a felszínt
uraló szapora állatok seregének, s a helytartó elrablásával elszántságuknak is tanújelét adták. Hogy
maradhattak háborítatlanok ennyi évszázadon át? Hogyan tűrheti ezt a gyalázatot tulajdon székhelyén a
császár…?
Több hasonló szerzet mellett jutottak tovább észrevétlenül, mikor a folyosók rendszerében jókora
elágazáshoz értek. Néhány, a hombárban látott monstrumhoz hasonló teremtmény különös; faragott díszeket
vitt egy távolabbi, bronzveretes ajtó mögött sejthető terem felé.
Kisvártatva valóban hatalmas csarnokba értek, melynek közepén véráztatta kőoltár terpeszkedett. Az
aquir szolgák az oszlopokra és falakra díszeket függesztettek, melyek kaotikus mintázata mintha sötét

- 83 -
lélekkel ruházta volna fel a köveket. A terem szinte élt, az ezredéves szimbólumokból sütő energiák
hullámokban áramlottak a középpontban emelkedő oltár felé.
Mikor minden ébenszín fára festett mágikus jel a helyére került, a szolgák elhagyták a termet, helyüket
fekete csuhás alakok vették át. Magasak voltak, mindegyikük hét láb felett lehetett, valószínűtlenül vékony
végtagjaik szinte anyagtalanok voltak a súlyos vásznak alatt. Körülállták az oltárt, baljukkal megérintették,
majd vérfagyasztó, sokhangú kántálásba kezdtek – Drayennek eszébe ötlöttek a rémmesék, melyek szerint az
ősi fajzatok némelyikének tucatnyi szája van.
– Aaayh-achnyr-amarchaanyt, hanahat aaayh-achnyr-amarchaanyt… – A kántálás egyre gyorsabbá vált, a
falakra helyezett szimbólumok körül kékes izzás ébredt, nyúlványai a gránittömböt tapogatták, melynek
belsejében a percek múlásával baljós ragyogás támadt fel. Az oltár mind áttetszőbbé vált, mintha nem
élettelen kőből, hanem jégből vagy valami mélységlakó szörnyeteg kocsonyás húsából formálták volna. A
boszorkánymester meg mert volna esküdni rá, hogy a középpontban valami lüktet, de talán csak érzékei
űztek tréfát vele – a jelenség éppoly valószínűtlennek rémlett, mint önnön kísértet-állapota. Társaira
pillantott: a magitor összehúzott szemmel figyelt, Sarl szellemkezeit a szellempengék markolatán tartva
őrködött felette.
„Yperth! Yperth, mi folyik itt?”
„A fenevadak egy épületes szertartása, fiú. Ryek történészei sok efféle ocsmányság leírását hagyták ránk,
és bár sok mindenben tévedtek, rátapintottak a lényegre: az aquirok, legyenek bár Valóvérűek, Szolgák vagy
Korcsok, nem létezhetnek efféle praktikák nélkül.”
„Miért?”
„Mert minden tekintetben éppoly torzak, éppoly hiányosak, mint testi valójukban. Bárki, bármi volt is a
teremtőjük, nem önálló életre szánta őket: ahhoz, hogy megmaradhassanak, időről időre kapcsolatot kell
keresniük a Külső Síkokkal, ahonnét a hatalmukat nyerik. A krónikák megemlékeznek olyan
förmedvényekről, akik egész seregeket pusztítottak el egymagukban, de meghaltak, mikor nem tértek vissza
idejekorán a föld mélyére. Az aquirok ázalagok, fiú, csak épp nem nedvességre, hanem nyers mágiára van
szükségük. Amit látsz – intett az oltár felé – egy újabb kísérlet arra, hogy a kőből vizet fakasszanak. Remeh
Zaron, a Hatodkor legnevesebb aquirkutatója, aki többször megjárta Ediomadot, és végül a Belső
Csarnokokban veszett nyoma, a Kegyelem Idejének nevezi. Amit a sötétlátók felsőbb lényeiről tudunk,
jobbára neki köszönhetjük. Két fontos istenségről készített feljegyzést: az egyik Salaanych, a Tiszta Vért
Szülő. Az ő segítségét kérik szertartásokkal és áldozatokkal, hogy lassítsa vagy megállítsa a faj
degenerációját a közeli rokon-nászok ellenére. Beavatkozása nélkül szinte elképzelhetetlen lenne, hogy
egyes fajok ilyen sokáig elkerüljék a végzetes szétmorzsolódást. A másik általa említett isten Amarchaanyt, a
Hatalom és a Kiválasztottak Ura. Az aquirok isteni eredetűnek tartják a születést, helyesebben azt, hogy a
születéskor ki milyen hatalommal, képességekkel jön a világra. Amarchaanyt hatalmában áll eldönteni, ki
kinek lesz szolgája vagy ura, de csak a születés pillanatáig avatkozik be ebbe a kiemelkedettségi sorba.
Ahhoz hogy valaki kiválasztottá válhasson születése után, hihetetlen képességekre és isteni eredetű
hatalomra téve szert, a Kegyelem-szertartások kínálnak lehetőséget. Ezek kivitelezése igen hosszú, és nem
mindennapi áldozatot követelnek meg celebrálójuktól. Az isten csak az arra érdemeseket részesít kegyeiben.
Ha az áldozat nem méltó az isten figyelmére, Amarchaanyt bosszút áll megidézőjén. Amennyiben az áldozat
maga is elég hatalommal rendelkezik – a tudása is fontos, de leginkább az lényeges, ő maga hány szolgával
bír –, a szertartás biztosan sikeres lesz. A siker pedig egyet jelent az új képességekkel, hatalommal és a
kiválasztottaknak járó szerencsével.”
Drayen úgy érezte, a Hatalom Italának maradéka a zsigereiből ismét a torkába tolul.
„A helytartót tehát…”
„Igen. A Csontváros nagyjai közül valaki még nagyobb hatalomra szomjazik, és mert biztosra akar
menni, a Birodalom főrangúinak egyikét szemelte ki áldozatul. A helytartó a Nemes Házak egyikének sarja,
tiszta vérű calowyni, százezrek ura, aki a császárhoz – a milliók urához – viszonyítva könnyen
megközelíthető. Ezért esett rá a választás, és ezért törtek rá épp az ünnepi játékok idején.”
„De hogy merészelik…?”
„Hogy mernek ilyen nyíltan dacolni velünk?” Yperth a fiatal boszorkánymesterre villantotta szemét. „Ki
tudná megmondani? Talán az bátorította fel őket, hogy vereséget szenvedtünk a legutóbbi Zászlóháborúban.
Talán azokat a változásokat is érzékelik a mindenség egyensúlyában, amiket mi nem, és elérkezettnek látják
az időt, hogy visszavegyék tőlünk, ami az övék.”
„Shulurt?” – hüledezett Drayen. „A császár székvárosát? Tharr nevére, ez őrület!”
„Megmondtam, hogy hiányosak” – sugározta az öreg. „Korcs a testük, beteg a szellemük, nem várhatunk
tőlük semmi rációt. Ha az, aki az akciót irányítja, csakugyan egy szakadár Valóvérű, ahogy odafent
gyanítják, kapcsolatba léphetünk ediomadi ellenfeleivel, a nyomára vezethetjük őket, hogy elvégezzék a

- 84 -
piszkos munkát helyettünk. Ám ha a helytartónak időközben a vérét veszik, olyan háború tör ki a
Csontvárosban, melynek Shulur látja majd a legnagyobb kárát.”
„Meg kell akadályoznunk a szertartást” – üzente Sarl, akinek gondolathulláma nyersnek, disszonánsnak
rémlett az öregéhez képest. „Erősítést kell kérnünk az alárendelt iskoláktól és az udvari testvériségektől,
mielőtt…”
„Egy pillanat” – szakította félbe a magitor. „Odafentről szólnak hozzám.”
Drayen hiába koncentrált, csak szótöredékeket hallott abból, amit csoportjuk irányítói az öregnek
üzentek. A fejvadászra sandított, aki egy kőszobor árnyaként derengett a fal mellett, és érezte a belőle áradó
nyugalmat: a Ködfivér, aki gyermekkora óta járt kart karba fűzve a halállal, nem rettent meg a küszöbönálló
összecsapástól sem. A boszorkánymester irigyelte elszántságáért, és átkozta saját könnyelműségét, ami erre a
kényszerpályára lökte. Többre vágyott annál, amit az élet odakínált neki – és rádöbbent, hogy Tharr
akaratával senki nem dacolhat büntetlenül.
– Igen – suttogott lehunyt szemmel a magitor. – Igen. – Felpillantott, és talányos arccal pillantott a másik
kettőre.
„Mi a hír?” firtatta a fejvadász. „Erősítést kapunk?” Az öreg a homlokát ráncolta.
„Azt üzenték, figyeljünk tovább, és várjunk az új parancsra.
Sarl szeme nagyot villant.
„Várni? De hisz ha az előkészületekkel végeznek, sokkal nehezebb lesz megközelítenünk az oltárt.”
„Megismétlem: az utasítás úgy szól, hogy figyeljünk és várjunk.”
„Hogy ezek a tisztátalan állatok végezzenek a helytartóval? Birodalmi varázstudó nem adhat ki ilyen
parancsot!”
A magitor a fejét ingatta csuklyája rejtekében.
„A parancs a legmagasabb helyről érkezett, vértestvérem, és neked, légy bár az elitgárda tisztje, meg kell
nyugodnod a Hatalmasok döntésében.”
„Esküszó kötelez a helytartó életének védelmére!” Az öreg elkomorult.
„Vagy úgy, hát ezért jelentkeztél a feladatra! És én még azt hittem, a dicsőségre szomjazol.”
„Higgy, amit akarsz.” A fejvadász Drayen felé fordult. „Képes vagy semlegesíteni a tal'rogah hatását,
vajákos?”
„Én? Hisz máig a létezéséről sem tudtam!”
Sarl tekintetében még mindig ott lobogott a sötét tűz.
„Raonna tehát azt a sorsot szabta rám, hogy árnyként pusztuljak el.” – Kivonta hosszabbik pengéjét, és
homlokához szorította a vöröses acélt. „Olyan döntés ez, ami ellen nem lázadhatok.”
„Gondold meg, mit teszel!” – figyelmeztette Yperth. „A parancs egyértelmű: várnunk kell.”
„Akkor csak várj!” – csapott felé a gondolattal a fejvadász. „Várj a fiúval együtt, hátha a hitszegő
varázstudók megkönyörülnek rajtatok – én megteszem, amit az esküm követel! – Még egyszer végigmérte
őket, aztán előre indult a fal mellett; az oltár sugározta fény akadálytalanul hatolt át a testén.
„Bolond” sugallta a magitor. „Bolond, de hűséges, és a mostani nehéz időkben ez is több a semminél.”
Drayenre sandított, és a boszorkánymester megrökönyödve fedezte fel ábrázatán a mosolyt. „Őt követed, fiú,
vagy visszahúzódsz inkább velem?
„Visszahúzódni…?”
„Védettebb helyet kell keresnünk” – bólintott a vénember. „Ami idebent készül, nem a magunkfajtának
való.”

5.
Noha Csontváros urának közeledtét sem fanfárok, sem dobok nem jelezték, a szertartásszolgák sorfala
szétnyílt, mire az ösztövér árny az oltárkőre vetült. Az érkező szürke kelmékbe burkolt teste még mindig
nem látszott hatalmasnak, pedig több erő feszült benne, mint azon az ezer évvel korábbi éjszakán, mikor az
északnyugati hegyek lejtőjéről először tekintett Shulurra. Kyria örököseinek bogárfészkét akkor látta először
és utoljára: a mélyben élt, a mélyben szőtte tovább terveit, ahogy mindig is tette. A felszínre önálló akarat
nélküli szemeket és füleket, olykor agyarakat és karmokat küldött, azok érvényesítették akaratát, azok
védelmezték idelent – a csontjaiban, zsigereiben megkötött energiát jó ideje nem pazarolta meddő
háborúságra. Emlékezetében – mert emlékezete éppoly hosszú volt, mint a családfája; és az árnyék, mely az
oltár termében előtte járt – élénken élt az Ediomadból hozott indulat. Övéi megtagadták tőle a létezés jogát, a
helyet az Ófa gyökerei közt. Összefogtak ellene, mert ősibb és nemesebb volt náluk, elűzték otthonából,
alantas teremtményekkel kutatták a nyomát, de ő túlélt minden ármányt, és most – Amarchaanyt
segedelmével – sort kerít a visszavágásra is.

- 85 -
 Apró szemeinek pillantását elégedetten hordozta végig a Korcsok tömegén. Bár hatalmasnak látszottak,
hozzá képest szánandó parányok voltak valamennyien: csillagok az ő éjszakájában, nyögések az ő némasága
közepette. Érkezése előtt cél nélkül, kóborló fantomokként tengették hosszúra szabott életüket. Beérték
azokkal az áldozatokkal, melyeket a bogártanya alvilági tes$tvériségei juttattak nekik, nem gondoltak a
holnappal, saját lehetőségeikkel – nem gondoltak semmivel, míg el nem jött ő, hogy létezésüknek új értelmet
adjon. Alászállásakor rajta kívül két Valóvérű rejtőzött a Csontváros kazamatáiban, de félszáz év sem kellett,
hogy eltiporja őket. Ediomadi tapasztalatai megint jó szolgálatot tettek, és tanult a felső világban látottakból
is. Úgy járt el a harcban, ahogy a kérészéletűek nagyjai tették: politikusan. A vén szörnyetegek nyilván
csalódtak, hogy nem személyesen szállt szembe velük, ám véleményük mit sem számított – a Korcsok agarai
és karmai éppoly hatékonyan szétszaggatták őket, ahogyan ő tette volna a Nagyok igéivel. A Nagyok igéit
Amarchaanytnak és a bosszúnak tartogatta; gyanította, a Káosz-Úr kegyelmével a szava is messzebbre
hallatszik majd.
Testőrei megtorpantak az oltárból áradó éteri ragyogás mezsgyéjén, és a földre szegezték pillantásukat;
előre kiszámította ezt is, mint minden egyebet, aminek a szertartás során kellett történnie. Tudta, hogy
Amarchaanyt figyelemmel kíséri mozdulatait: ott lakozik mindenben, ami sötét és hideg, a földben, a
falakban, a középütt magasló gránittömbben, talán még a kérészéletűek emelte kaptárak szentségeiben is.
Egykor mindenek felett Amarchaanyt népe uralkodott, és ha elérkezik az idő, az ő szárnyai sötétítik el
megint a napot. A mélységek lakói ismét megütköznek a fényevőkkel, a vizek és az égbolt nemzetségeivel,
és ezúttal győzelmet aratnak: ami hajdan egész volt, egész lesz újra, a kövek a Nagyok hangján szólanak, és
parancsukra vérszínűvé válik, megszelídül a nap.
A lény megállt az oltárral szemben. A testét övező kelmék hullámzottak, fel-fellebbenve örvénylettek,
mintha szél dagasztaná őket, a redők árnyékában sötéten csillantak az írisz nélküli szemek. A hely és az idő
megfelelt, az áldozat pedig – s ebben a Valóvérű egy pillanatra sem kételkedett – méltó lesz Amarchaanyt
figyelmére. A legtekintélyesebb kérészéletű volt, akihez Korcsai révén hozzáférhetett; a századok során
próbálkozott néha a császáraikkal is, de a kudarcok meggyőzték a dolog kilátástalanságáról. Azzal
vigasztalta magát, hogy az, akit a felvilágiak az uralkodójuknak mondanak, nem egyéb a sziklasziget
varázslóinak bábjánál – olyan, akár a templomok falára mázolt képek, meg a fogadalmi szobrok a
gyíkbálvány oltárain. Névleg minden a császár nevében történik, a helytartó azonban nagyobb úr nála, és
zsigerei is kedvesebbek lesznek a Káosz-Úr előtt egy felcicomázott senki zsigereinél.
Hamarosan… A kérészéletűt két Korcs kísérte az oltár felé egy oldalfolyosóból, mely a kaverna
túloldalára nyílt. Az utasítások szerint jártak el: megfosztották öltözékétől, ékeitől és szőrzetétől, csak a
szemérmét hagyták meg neki arra a rövid időre, míg Amarchaanyt színe elé járul. Testét szertartásosan
megmerítették a földmélyi kürtők legmélyebbikének sötét vizében, nem törődtek a sebekkel, melyeket a
kövek és a szentelt pengével lemetszett élősdiek hagytak rajta – Amarchaanyt, bár nem vérre, hanem lelkekre
szomjazott, örömét lelte az efféle látványban.
Ha így volt, nyilván elégedetten szemlélte azt is, ami ezután következett.
A Korcsok húszlépésnyire jártak az oltár emelvényétől, mikor a csonka kőcsipkék árnyékából rájuk
rontott a fejvadász. Áttetsző volt, akár a Csontváros ragadozói, pengéje azonban, melybe népének ősi
varázsjeleit kovácsolták, nem követte az árnyékok világába: ahová lecsapott, hús, ín és izom szakadt,
monstrumok zuhantak a földre, vérük tajtékával terítve be foglyukat, támadójukat és a követ. Sarl, akit
esküszava kötött a padlóra hanyatló emberroncshoz, némán körbetáncolt, és mielőtt a Korcsok rendezhették
volna soraikat, megint támadott: vágásai gyilkosak és pontosak voltak, becsületére váltak a birodalmi iskola
spamagitorainak; amerre az acél elvillant, szívós csontok reccsentek, felmetszett testekből robbant ki a
váladék és a levegő. Tucatnyi monstrum lódult most a feketébe öltözött alak felé. A fejvadász köríves
vágások sorozatával és szemmel követhetetlen gyorsaságú döfések sorozatával felelt, rövidebb pengéjét egy
rárontó Korcs homlokába törte, azután oldalt táncolt az elesettek halmán át, és balját nyújtotta a helytartónak.
– Most, nemesenszületett – sziszegte. – Vissza a folyosóba!
Félreszökkent, védekezni kényszerült, de nem tágított a sebesült mellől – Drayennek, aki az aurák
örvénylése alapján igyekezett követni a küzdelem alakulását, örökkévalóságnak rémlett a perc, melynek
végén először eltalálták. Túl mélyre vágott egy Korcs oldalába, és mert nem hagyhatta veszni megmaradt
fegyverét, inkább kiállt egy csapást. Nem látszott meglepettnek, mikor a karmok arca bal felével együtt
vállát és mellét is csontig szaggatták: elég nyers mágia kavargott a levegőben ahhoz, hogy álcázása
haszontalanná váljon. A vérveszteség lelassította valamelyest, mégsem tágított: széthasította egy Korcs
koponyáját, két torkot metszett át a vöröslunir pengével, aztán a helytartóhoz ugrott, és megpróbálta a hátára
venni a magatehetetlen alakot. Drayen furcsán erőtlennek találta a nemesenszületett auráját – Sarlé úgy
tündökölt mellette, mint a nyári ég zenitjén álló Sigmarion, a mindenfelől közelítő ellenségé sem tudta
elhomályosítani. Aztán valami sötét robbant a tudatába átható vércserikoltással: a Valóvérű kiterjesztette

- 86 -
hatalmát az áldozókavernára, hangjának ereje pusztító szélvészként száguldott végig a folyosókon, s levert a
lábáról mindenkit, aki elé került. A boszorkánymester futtában Yperthnek ütközött, aztán a falnak zuhant;
érezte, hogy felszakadt homlokából valami forró csorog az állára és a nyakára. Még mindig kapcsolatban
volt a fejvadásszal, annyira legalábbis, hogy jusson neki egy kevés a forró hurrikán perzselte bőr, a fehéren
izzó fém és az elgőzlő szemgolyók kínjából. Sarlt ősi erő taszította el a helytartó mellől, de élt még, mikor az
oltár tövében a földre zuhant – élt, feltápászkodott, és izzó vasát feketére égett feje fölé emelve,
világtalansága minden dühét a homályba ordítva az aquir felé tántorgott.
Az első Korcsot, aki a torkának ugrott, derékban szelte ketté. A másodikat, aki valamiféle páncélt viselt,
már csak megsebeznie sikerült – Drayen ezt a hangot, a fémen elvásó fém csendülését, a parázsra freccsenő
nyál sziszegését hallotta utoljára, mielőtt az asztrális pöröly ismét lecsapott rá. A Valóvérű haragra
gerjedhetett, mert iszonytató bömbölést hallatott, és pusztító energiákból kavart forgószelet a fejvadász
körül. Nem csak Sarl csontjait zúzta porrá vele, de azokét a Korcsokét is, akik már-már a prédára vetették
magukat; a toroni aurája végsőt villant, aztán kilobbant a fogcsikorgató kín tengerében.
A boszorkánymester arra eszmélt fel, hogy Yperth rázza a vállát. Az öreg most még lehangolóbb látványt
nyújtott, mint korábban: arcának barázdáiba különös ábrákat mázoltak a véres könnyek.
– A kardforgatónak vége – sziszegte. – Oda a jelforrás is. Vissza kell jutnunk az érmédhez, mielőtt a
dögök összeszedik magukat, és az üldözésünkre indulnak. Elegen maradtak ahhoz, hogy elvágják az utunkat,
ha pedig inkább a szertartást folytatják, még kevesebb időnk van arra, hogy kijussunk innét.
– A helytartó…?
– Rajta csak a csoda segíthet, fiú, csodák pedig nincsenek. Mozdulj már! Senkinek sem használsz azzal,
ha ízekre tépeted magad.
Drayen nehézkesen talpra állt, és elszörnyedve meredt lehetetlen szögben felmeredő bal csuklójára:
valami azt súgta neki, ezzel a kézzel soha többé nem fog tőrt hajigálni.
– Gyerünk! – csattant fel a vén magitor. – Kövesd a véred szagát! Futottak, azaz inkább botladoztak a
vöröses derengéssel és dögbűzű gőzzel átjárt vágatokon át. Könnyű prédát jelentettek volna most a
Csontváros lakói számára, hisz a nyers energia kitörései az ő álcájukat is legyengítették, a monstrumok
azonban nem mutatkoztak: nyilván az oltár köré gyűltek mind, hogy a szertartás befejezésének tanúi
legyenek.
– Használd az orrodat! – parancsolta Yperth. – Ha megtalálod azt az egy ezüstöt, ezer hasonlót kapsz
tőlem odafent!
– Sok hasznát amúgy sem látod már… a vagyonodnak – zihálta Drayen. – Ha Sarl rendtársai megtudják,
hogy cserben hagytad a…
– Kitől tudnák meg? Tőled? – A magitor a tőrével babrált, aztán mást gondolt, és csak a vállán rántott
egyet. – Nem, fiacskám, te hallgatni fogsz. Ha másért nem, hát mert… hálával tartozol nekem a saját nyüves
életedért. Azt hiszed tán, hogy nem ismerem a fajtádat? Azt hiszed, nem tudom, mi hajt titeket az arénába?
Épp hogy kikapaszkodtál a dögszagú viskóból, ahol apád és a szomszédjai a szemed láttára döngették az
anyádat meg a nővéreidet. Nem érezted magad valami fényesen odahaza, ugye? A rend, az iskola a
mindened. Én megnyithatom előtted a felemelkedés útját, de bármikor… vissza is lökhetlek a mocsokba!
Drayen keze ökölbe szorult. A legszívesebben nekiesett volna ennek az alaknak, de nem pocsékolhatta az
időt: érzékei valami fenyegetőt jeleztek az oltárterem felől, ahol Sarl az imént útja végére ért. Az asztrál- és
mentálvilág rázkódott és remegett, a valóság kapuit irtóztató erők döngették, a hatalomból szőtt háló közepén
pedig, mint valami pók, a Valóvérű árnya sötétlett. Bömbölt; de köznapi emberek most nem hallhatták a
hangját. Akihez a hívás szólt, hallotta persze, és elborította a barlangrendszert türelmetlenségének zsibbasztó
hullámaival.
– Itt lesz az érme – zihálta Yperth, ahogy kimerülten a falnak dőlt egy újabb forduló után. – Itt kell
lennie!
A vereségtől és megaláztatástól égő arcú Drayennek csak most jutott eszébe furcsállani a sietséget. Ha a
Valóvérű jól számított; ha a helytartó vérét ontva csakugyan sikerül utat nyitnia Amarchaanyt előtt, a
menekülők odafent sem lehetnek nagyobb biztonságban, mint idelent. Egy Káosz-Úr megfékezése
Hatalmasoknak való feladat, a küzdelemben sok ezer gyanútlan polgár és pária vész majd oda. A sikeres
szertartás utáni percekben Shulur a mágikus energiák poklává válik, mintha tűzhányó törne ki a város
közepén. Mit számít ilyen helyzetben néhány száz öl távolság? Yperth igyekezetét csak az magyarázhatja,
hogy szabad ég alatt akar meghalni, vagy…
Vagy hogy tud valamit, amit ő, Drayen nem.
A fiatal boszorkánymester minden erejét az oltárkavernára koncentrálta, a Valóvérű árnyával mit sem
törődve kereste a kavargásban a helytartó auráját. Elmosódó fényfoltot érzékelt csupán ott, ahol a calowyni
égbolt egy csillagának kellett volna ragyognia, s ez már-már bizonyossággá mélyítette gyanúját. Elég

- 87 -
elgyötört embert tanulmányozott ahhoz, hogy különbséget tehessen az erőtlen és a legyengült aurák között, s
ebben a szédült pillanatban megértette, miért sürgeti a távozást a vén magitor. A férfi, aki a Korcsok
markában vonaglott, senki és semmi volt, a történtek után már-már színlelni is elfelejtett. Termete, vonásai
dacára nem tartozott egyik Nemes Ház vérvonalához sem, kisugárzását egyszerű mágikus manipulációknak
köszönhette – az aquir nyilván felfedte volna a cselt, ha meg nem zavarja a Sarl által indított öngyilkos
támadás.
– Egy pária – suttogta Drayen, és úgy érezte, hogy a sziklatömegek teljes súlya a mellkasára nehezedik. –
Egy nyomorult pórt küldtetek a sötétlátók kése alá, és hagytátok, hogy a fejvadász az életét adja érte…
– Keresd az érmét! – reccsent rá a magitor. – A többi nem a te dolgod.
– Kezdettől fogva tudtad – mormolta Drayen. – Milyen ember vagy te?
Az öreg tőrrel a jobbjában fordult szembe vele.
– A Birodalom alattvalója vagyok, akár te magad, és a Fényesség parancsait teljesítem. Elfelejtetted,
mivel tartozol a mestereidnek? Engedelmeskedj!
– De miért…?
– Toronért. Új-Kyriáért. A helytartó él, a Csontváros urának pusztulnia kell – ilyen egyszerű az ügy. A
fejvadász szükséges áldozat volt; de annak, ami ezután következik, már semmi köze hozzánk; ez az ő ügyük,
a Valóvérűé és a nyavalyás istenéé. Hallod, hogy énekel neki? Érzed, mit üzen? – Yperth jobbjával mereven
maga elé tartotta a tőrt, balja egy üvegcse után tapogatózott széles övében. – Veled vagy nélküled, én eltűnök
innét!
Drayen a falra köpte a szájában felgyűlt keserű nyálat.
– Ez nem helyes – dünnyögte. – Ez… ez méltatlan hozzánk!
– Hozzánk? – kacagott a magitor. – Ki vagy te, hogy megítéld a Fényesség döntéseit? Egy kimosdatott
moslékzabáló vagy, akiért ha felfordul, a kutyák se vonítanak. Azt hiszed, számítasz az Ascens Morgának?
Azt hiszed, jelent valamit a szavad? A Birodalom csak a győztesek emlékét őrzi meg, és téged ezekben a
pillanatokban csak egy hajszál választ el a feledéstől!
Drayen érezte, hogy tudatát lassan elködösíti az aquirok sziréndala. Megvonaglott a fájdalomtól, ahogy
Amarchaanyt karmai a valóság kárpitjának feszültek; a Valóvérű, ez a szürke forgatag, mind közelebb
sodródott áldozatához.
– A jövőd, Yperth – mormolta a fiatalabb férfi. – Ott tipródsz rajta.
A magitor önkéntelenül lepillantott, és kimozdult egyensúlyi helyzetéből, hogy megérezze talpa alatt az
érme súlyát. A Drayen szívének szegezett tőr megremegett, a szikkadt ujjak közül kicsúszott az üvegcse, és
ezer darabra tört a kőpadlón. Drayen ezt a pillanatot választotta, hogy kirántsa saját fegyverét. Előrelendült,
lélegzetét visszafojtva tört át a kiloccsant folyadék maró ködén, és rézsút felfelé döfött. A vénség szemei
kerekre tágultak, ahogy a pugoss, ez az ősi fejvadász-eszköz az oldalába mart. Drayen felé kaszált tőrével,
izmaiból azonban egykettőre kiszállt az erő, és egy pillanattal később az üvegcserepek közé hullt a keskeny
penge is. Az öreg vére barnásvörös volt, akár a fémdíszes tetőkről alácsorgó rozsdalé.
– Szóval így – nyögte Yperth. – Meg kellett volna tiltanom, hogy… fegyvert küldjenek neked. Lehetsz
boszorkánymester, de a logikád… a logikád egy nyavalyás fejvadászé. – Remegő ujjaival a fiatalabb férfi
vállába markolt, szemei Drayen tekintetét keresték. Rajta, pária, fejezd be, amit elkezdtél! Fejezd be,
mielőtt…
Drayen felfelé rántotta a pugosst, kihúzta, újra döfött, aztán hátralépett. A vénember térdre rogyott,
mindkét kezével tapogatózott, de nem találta az érmét, csak tenyerén ejtettek újabb sebeket az üvegcserepek.
– Hazudtál – sandított a boszorkánymesterre. – Talán tévedtem veled kapcsolatban; talán… mégis viszed
valamire köztünk: Mondd, hogy a fejvadásszal maradtam… hogy teljesítettem a parancsokat!
Drayen összeszorította bal öklét az érmén, mely mindvégig a zsebében lapult.
– Mi történik, ha a Valóvérű bemutatja az áldozatot?
A magitor farkasvigyorral bámult rá, keskeny ajkán vérbuborékok pattantak szét.
– Amarchaanyt elégedetlen lesz – suttogta. – És Tharr irgalmazzon mindazoknak, akiket a közelben talál.

6.
A Csontváros urának intésére a Korcsok ismét az emelvény felé indultak. A kiszemelt áldozat már nem is
vonaglott szorításukban, vére a fejvadász vérével keveredve csorgott végig elgyötört testén. Melléből
rekedtes hangok szakadtak ki; amit mormolt, lehetett ima, de akár átoközön is, a sötétlátók sosem jutottak
odáig, hogy megkülönböztessék a kérészéletűek efféle különcségeit. A Csontváros urát csak a fehér sörényű
hatalmasság félelme és fájdalma érdekelte – ha teljes eredményt kíván, ezt még az utolsó pillanatokban is
fokoznia kell. Az oltár emelvényére hágva visszaparancsolta a Korcsokat, azután megmutatta magát a kőre

- 88 -
hanyatló embernek. Olyannak látszott most, amilyen valójában volt: csupa ránc törpének, akinek feje és válla
körül csápok sokasága kígyózott, bonyolult dominancia-mintákat írva a levegőbe. Tudta, hogy valójának
látható része iszonyattal tölti el a kétlábúakat, és hogy hasonlóképp borzasztja őket az, amit e látvány mögött
sejtenek: megjelenése oly kiáltó ellentétben állt lehetőségeivel, hogy még övéi közül is alábecsülték
néhányan, és késve döbbentek rá, hogy sötét szemeivel a halál tekint rájuk. Számos keze volt, de sosem
markolt fegyvert velük, számos szája volt, de ritkán fejezte ki hallható hangokkal az akaratát. A beszéd volt
az igazi fegyvere, s most arra készült, hogy még inkább lemeztelenítse vele az Amarchaanytnak szánt
áldozatot.
Ahogy a fogatlan szájak szóra nyíltak, a fehér sörényű férfi felsikoltott. Koponyájáról, bordáiról mintha
láthatatlan pengék választották volna le a hirtelen kiszikkadó húst. Teste ívben megfeszült, de nem zuhant
hátra. Karjait széttárva vonaglott az ősi erők szorításában, miközben a Valóvérű szavai egymás után
hántották le róla a halandóság rétegeit, az izmokon, zsigereken át egészen a csontokig. Arca már nem volt,
szemei mégis az aquirra meredtek, bordái megnyíltak, szíve azonban makacsul dobogott még: látta és érezte,
mi történik körülötte, megélte a vég közeledtének minden pillanatát, megpihenhetett a teljességből a
hiányosságba vezető út minden állomásán, hogy minden alkalommal azt remélhesse, vége szakad kínjainak –
a Valóvérű azonban nem hallgatott el, s mint vadász a zsákmányt szimatoló kutyákat, féken tartotta az
ólálkodó halált.
Az emelvényen vonagló alak már nem emlékeztetett emberi lényre. Olyan volt, mint valami oltárszobor
egy pogánynál is pogányabb vallás szentélyében. Az energiák, melyek részekre szabdalták, egyelőre
megóvták a teljes széthullástól, hogy mind több érzelmét, indulatát alakíthassák táplálékká a Káosz-Úr
számára. Az oltárkő körüli derengés nyúlványokat növesztett, melyek a torzó felé kígyóztak; és indák
módján fonták körül azt, aki néhány napon át a toroni főváros legnagyobb méltósága, a Birodalom
császárának Shulur fölé nyújtott jobbja volt. A Valóvérű érzékelte Amarchaanyt közelségét, és új litániába
kezdett. A makacsul dobogó szív mind nagyobbra nőtt a kifelé hajló borda-karmok közt, és lassan feketedni
kezdett. Sötét örvény támadt a helyén, kapu a Külső Síkok éjszakájába, ahol az utolsó előtti pillanatban
csillagok gyanánt szikráztak fel az isteni szemek. A Korcsok serege hátrált, csak a Csontváros ura maradt a
helyén; s egy végső hördüléssel a nemlétbe taszította áldozatát.
Ami ezután történt, egyetlen robbanásszerű sugallatként égett bele a folyosófalhoz lapuló Drayen
tudatába. A fiatal boszorkánymester görcsösen szorította az érmét, maradék erejével pillanatonként rántott
egyet a végtelenbe vezető szimpátiás fonálon, de nem lehetett biztos abban, hogy Lyorck – vagy bárki más
érzékeli a hívást. Mikor a Valóvérű kiejtette a gyilkos szót, csend borult a labirintusra, melyben még a
mennyezetről aláhulló vízcseppek is sokszoros visszhangot vertek – aztán olyan üvöltés hallatszott, mintha a
Csontváros minden hombárjában egyszerre támadtak volna fel a századok alatt agyongyötört fajzatok.
Drayen tüdejéből kérlelhetetlen erő préselte ki a levegőt, szeme előtt táncba kezdtek a korok óta
mozdulatlan, tonnányi kövek.
„Pontos hely, státusz?” – zendült koponyájában egy tompa hang.
„Csontváros, érkezés helye” – sugározta a messzeségbe ő. „A nagyúr halott. Mindenki halott.
Segítsetek!”
Igazában nem várt választ és beavatkozást: mire idáig jutott, elszámolt már övéi igazságával. Yperth
farkasvigyorára, a fejvadász halálos táncára gondolt, és összeszorított fogakkal várta a végső csapást; mikor
a sugallat – nincs rá jobb szó – rázuhant a tűzfényű homályból.
Maga előtt látta az oltárkő termét a kizsigerelt alakkal, vele szemben szürke kelmék és húsvörös csápok
forgatagával, mely csakis a Valóvérű lehetett. Látta, hogy az áldozat szíve helyén kavargó feketeségből
valami hatalmas ront elő, és emésztő tűzzé válik a falakra rótt varázsjelek fényében. A monstrumok
bömböltek, a Valóvérű halált sikoltott, de nem volt olyan szerencséje, hogy rögtön elnyerje a haragvó Káosz-
Úr kezéből. A tűz csak a testét óvó kelméket emésztette el – ámbár talán nem is kelmék, hanem a részei
voltak, feszülő bőrhártyák, akár a denevérszárnyak, mert tovább sikoltozott, ahogy pergamenlapokként
semmivé enyészett valamennyi. Drayen csak most döbbent rá, milyen apró, nem nagyobb egy tízéves
kölyöknél. Fekete foltokat látott bőrének ráncai között, melyek a szemei is lehettek volna, de szájak voltak,
és sokhangú, rémült bömbölés gurgulázott elő belőlük. Tovább üvöltöttek, mikor a testet kétfelé szakította
egy villámfénnyel cikázó csapás, és nem hallgattak el akkor sem, mikor a maradványok a levegőbe
emelkedtek, és sodródni kezdtek a külső sötétségbe nyíló kapu felé. Drayen a vonagló ajkú, fogatlan
szájakból feltörő sikolyt hallotta utoljára, mielőtt társai kiragadták onnét – és ahogy keresztülbukott a létező
helyeket más létező helyektől elválasztó derengésen, végre elveszítette az eszméletét.

7.

- 89 -
 A Zadon völgyében kipattant földrengés másnapján füst- és pernyefellegek sötétítették az eget Shulur
felett. Az udvari magitorok északnyugati szelet kavartak, hogy eloszlassák őket, a szagokkal azonban ők sem
tudtak mit kezdeni: majd' félezer lélek tért meg a Lindigassba az elmúlt órákban, a Víziváros peremén
mindegyre parázslott a kifosztott raktárházak gerendázata, s míg a szerzetesek és az alkimisták túlélők vagy
használható végtagok után kutattak a romok közt, a szegénynegyedek obsorjai egymást tiporva menekültek
vissza zsákmányukkal a patkánylyukakba, ahonnét az első rázkódásokkal egyidőben merészkedtek elő. A
Regitor Imperalis, a város helytartója, aki hattornyú palotájának balkonjáról figyelte őket, a szokásosnál több
elnézéssel gondolt rájuk: obsor volt az is, aki a földmélyi világ kazamatáiban az életét áldozta érte. Tartozott
annyival a fajtájának, hogy ezen a napon ne ritkítsa tovább soraikat – azokra, akik holnap próbálkoznak, acél
és halál vár majd a khoórok árnyékában. Mire a császár hosszú álmából ébredve beszámolót kér, helyreáll a
rend, és az esztendő végére düledékek sem emlékeztetnek többé a történtekre.
A helytartó nem mozdult. Érzékelte, hogy jobbja felől bizalmasainak egyike, egy famor közelít, sőt,
érzékelte mondandójának lényegét is – igazában semmi nem maradhatott titokban előtte.
– A vendéged megérkezett, Primessor – hajtott fejet a jövevény. – A fogadóteremben vár rád.
A fehér sörényű hatalmasság bólintott. Még mindig a város felett gomolygó füstfellegekre bámult.
– Előkerítettétek már a fiút?
– Az Ascens Morga ispotályában fekszik, Primessor. A vajákosok szerint élni fog. A másik kettő
odaveszett – a magitorok árulást emlegetnek, de nem engedtük őket a sebesült közelébe, hogy
megbizonyosodjanak az igazukról.
Helyes. Ami történt, megtörtént; mostantól nem számít más, csak ami előttünk áll. – A zöld szemű úr
sarkon fordult, és tért ölelő léptekkel befelé indult; szürke dreggise viharfelhőként örvénylett körülötte.
Őrizzétek a fiút, és gondoskodjatok róla, hogy mielőbb talpra álljon: beszédem van vele.
A fogadóterem ajtajában szoborarcú fegyveresek strázsáltak. Nem láttak, nem érzékeltek mást, csak ami a
szemük elé tárult – így kellett lennie, mert a vendég kisugárzásainak elviseléséhez jelentős hatalomra és
acélos akaratra volt szükség. A helytartó torkát rothadó hínár bűze kaparta, s mikor átlépte a küszöböt, úgy
érezte, testét homály helyett vadmézga öleli körül; tudta, hogy ha meg akarja őrizni méltóságát, minden
mozdulatra ügyelnie kell.
Az aquir, Ediomad főhierarchájának követe a legsötétebb sarokba húzódva várt rá. Magas volt és
ösztövér, folyvást burjánzó, lüktető páncélzata nélkül nyilván még vékonyabbnak látszott volna. Fekete
incognója pillanatonként új ráncokat vetett, fémmaszkján, melyet puszta udvariasságból viselt, négy szem- és
három szájnyílást látott a helytartó.
– Elvégeztetett – mondta a nagyúr. – Fejezd ki hálámat a tieidnek, homály szülötte, és tedd hozzá azt is,
hogy a tervük pontról pontra megvalósult; ismeritek a fajtátokat, meg kell hagyni.
Az eleven páncélöltözet csak a fejével követte mozgását.
– Kockázatot és áldozatokat vállaltál az érdekünkben – zengte a sokhangú kórus. – Ezt nem felejtjük el. A
főhierarcha máris útnak indította ajándékát, két fiatal bőreváltót – amíg csak élsz, valóra váltják majd minden
óhajodat.
– Amíg élek – visszhangozta a helytartó. Tisztában volt az ajándék szimbolikus jelentőségével. Szolgákat
ajándékozni annyit tesz, mint új Concordiát ajánlani… legalábbis ezeken a partokon. A Zászlóháborút
követő zavaros időkben, mikor a nemesek legtöbbje birtokára visszavonulva nyalogatja sebeit, még
hasznosabb, ha valakinek aquir barátai vannak: az a valaki idővel akár császár is lehet.
– Úgy értesültünk – folytatta a küldött –, hogy embereid egyike látta a történteket. A főhierarcha szeretné,
ha neki ajándékoznád: győzelme úgy lenne teljes, ha elgyönyörködhetne a renegát pusztulásának képeiben.
– Az emberem halott. Amit látott, túl sok volt neki: megháborodott, össze-vissza fecsegett, arra
kényszerített minket, hogy sier'cyahban részeltessük.
A maszk alig észrevehetően megbillent, mintha az aquir bólintott volna.
– Fájó veszteség – zúgott a kórus. – Kár, hogy a kérészéletűek közül oly kevesen állják Amarchaanyt
tekintetét.
– Ezzel a fogyatékossággal meg kell alkudnunk – mosolygott a helytartó. – Térj vissza uraidhoz, homály
szülötte, add át üdvözletemet a főhierarchának, és számolj be arról is, amit földünkön láttál: a történtek
ellenére erősek vagyunk, és nem vesztett értékéből a barátságunk sem.
– Tolmácsolom a Birodalom üzenetét – bólintott az aquir. – Ha isteneid úgy akarják, véred örökké él
majd. Fejet hajtott a Regitor Imperalis előtt, azután ment.
A helytartó hosszan nézett utána és szinte hallani vélte a kárpitok mögött rejtőző mentalisták
megkönnyebbült sóhaját.
– Elhitte? – szólt fennhangon, nem várva arra, hogy bármelyikük előlépjen.
– Nem – érkezett a válasz a mesterek legidősebbikétől –, de megnyugodott a döntésedben.

- 90 -
 – Helyes – mormolta a fehér sörényű. – A fiú mindent kockára tett azért, akit a város urának hitt; ha
többel nem is, ennyivel mindenképp tartoztam neki.
– Mi a szándékod vele, magasságos?
– Naggyá teszem – somolygott a helytartó. – Feltéve, ha olyan készséges lesz velem, amilyen a
hasonmásommal volt, és ha elég szórakoztatóan számol be arról, ami odalent… és főként az arénában
történt.

- 91 -
 FÜGGELÉK
A kötetben előforduló ynevi nyelvekből vett kifejezések
Jelmagyarázat:
(aqu) = aquir
(elf) = elf
(kra) = kráni
(kyr) = kyr
(tor) = toroni

Agitor Imperalis (tor): Magas katonatiszti, rang a toroni tartományi udvarokban; kizárólag a Nemes
Házak azon sarjainak adományozzák, akik már többszörösen bizonyítottak a harcmezőn. Békeidőben a
helytartói palotagárda vezetői posztját töltik be. A kifejezés szó szerinti jelentése: „Aki Ezreknek Parancsol”.
Ahan'NataKhan (aqu): Annak a renegát határvidéki fejvadászklánnak a titkos neve, amely önhatalmúlag
felmondta a Tizenhármaknak tett hűségesküjét, és a külvilágiakhoz pártolt. Közismertebb (romlott) alakja
Anat-Akhan; közelítőleg pontos fordítása a Halál Suttogása.
Amarchaanyt (aqu): A Hatalom és a Kiválasztottak Ura. Ediomadi ősaquir, aki születésükkor változó
mértékű hatalommal ruházza föl saját tartalékaiból az aquir sarjakat. Cserébe emberáldozatot mutatnak be
neki egy Kegyelem-szertartásként ismert rituálén. Az adomány egyenesen arányos az áldozat fontosságával
és energiatartalékaival; Amarchaanyt mindig többet nyer az alkun, mint amennyit veszít. A jelek szerint
egyike annak az elenyésző számú ősaquirnak, akit még valamennyire foglalkoztat saját fajtájának sorsa, bár
bizonyos mérvadó traktátusok úgy vélik, az áldozatokból kiszipolyozott erők nélkül egyáltalán nem is volna
életképes: Mivel korban és hatalomban az ediomadi Főhierarcha fölött áll, az utódfajok legtöbb tudósa
tévesen aquir istenségnek tartja.
asa foetida (kra): Különleges, bántó illatú füstölőszer, amelyet démonidéző szertartások alkalmával
égetnek a beavatottak. Titkos összetevői között szerepel a kráni bürök, a fekete henna, a porrá tört bezoárkő
és a mandragóragyökér, más, egzotikusabb alkotóelemekkel együtt.
Ascens Morga (tor): Boszorkánymester-iskola Shulurban. Végzett növendékei legalább olyan jól bánnak
a késsel, tőrrel, mint a mágiával. Igen keresett orgyilkosok a Nemes Házak közötti disputákban. Két
megbízatás közt gyakorlásképpen gyakran lépnek fel az arénákban, toroni rendszerű viadalokon, amelyekből
ritkán kerülnek ki vesztesen.
ashirru (elf): Kráni elf beavatott, mágiaforgató, akinek szakterülete a különféle asztrális manipulációkat
öleli fel, elsősorban az asztrálsíkon honos élőlények uralma alá hajtását. Mestersége inkább a
démonidézőkével rokon, mint a hagyományos asztrálmágusokéval, mert gyakran igényel kíméletlen
erőszakot, sőt, véráldozatokat.
az Árnyékban Neszező (elf): Hantien Harran (lásd ott) állandó jelzője.
badr'cyah (tor): Eredeti alakjában (badar cayah) „ jó halál”-t jelent; Kyria elit harcosai, a Pusztítók ezt
keresték a csatatereken. Toronban az öngyilkosság társadalmilag elfogadott formáját, a szertartásos
torokmetszést emlegetik így.
bannara (kra): A különleges kráni mérgek összefoglaló elnevezése. Egyes bannarák előre meghatározott
program értelmében fejtik ki hatásukat, mások folyton alkalmazkodnak a változó külső körülményekhez,
megint mások távolból kapott utasításokhoz igazítják működésükét. A legkomplexebb bannarák lényegében

- 92 -
véve mesterségesen létrehozott élőlények, rendelkeznek bizonyos fokú öntudattal, sőt értelemmel is.
beavatott (kra):
(l) Általános értelemben: titkok ismerője, tanult fő, mágiaforgató.
(2) Szűkebb értelemben: speciális feladatkört ellátó szakértő a kráni fejvadászklánokban, akit tudása és
tapasztalata miatt nagy tekintély övez, ám nem tartozik egyik belső kasztba sem. Például: boncmester,
démonlovas, méregmester, tűmester stb.
boncmester (kra): Magas beavatotti rang a kráni Szabad Rendekben. A boncmester látja el a vadászok
harcban szerzett sebeit; ő orvosolja a különféle betegségeket és fertőzéseket; ő vallatja ki a kínzókamrában a
foglyokat; ő hajtja végre a kivégzéseket; ő boncolja föl és vizsgálja meg tüzetesen a tetemeket; ő metszi ki és
tartósítja a csatában elesett rendtagok később még felhasználható testrészeit.
cairus (kra): Orgazdai poszt a kráni Tolvajházakban. Külvilági rokonaikkal ellentétben a cairusok ritkán
titkolják valódi foglalkozásukat, s többnyire tekintélyes polgároknak számítanak közösségükben.
cascadis (kra): A kráni fejvadászok egyik belső kasztja. A cascadisok magas fokon képzett mentalisták:
feladatuk akció közben a szellemkapcsolat fenntartása a résztvevők között. Az akciót vezető fejvadász a
cascadison keresztül hangolja össze alárendeltjei tevékenységét, és az általa közvetített mentálparancsokkal
irányítja őket.
comtur (kra): A kráni fejvadászok legrangosabb belső kasztja, a szervezőké és az irányítóké. Minden
rendház élén egy-egy comtur áll, aki teljhatalommal rendelkezik az alárendelt vadászok fölött, és
személyesen viseli a felelősséget a külső megbízóktól elvállalt kontraktusokért, valamint a politikai
döntésekért. A comturok szerfölött ritkán vesznek részt az akciókban; erre gyakran nem is alkalmasak,
előrehaladott koruk vagy testi elváltozásaik miatt.
conciss (kra): Kerületfelügyelő a kráni városokban, a polgármester egytől öt évig terjedő időtartamra
nevezi ki. A feladatkör nem annyira rendfenntartói, mint inkább diplomáciai képességeket igényel. Egyrészt
a baksisösszegek szinten tartása, másrészt a helyi céh- és klánviszályok elviselhető keretek közé szorítása
tartozik ide.
Concordia (tor): „Szívélyes barátság” értelmű kifejezés; eredete az Ötödkorig nyúlik vissza, ám ekkor
még Kyria tartományainak egységét, tágabb értelemben az ország békéjét értették alatta. A hetedkori
Concordiák olyan szövetségi ajánlatok, melyeket Toron a vele egyező érdekű államoknak (ritkábban
vérvonalaknak, sőt személyeknek) ajánl; elfogadása, bár írásba foglalása nem szokás, a hűbéri esküvel
számít egyenértékűnek.
consular (kra): A kráni tartományok élére állított helytartók. A Tiltott és a Középső Tartományokban
személyesen a Tizenhármak nevezik ki őket, a Külső Tartományokban maguk sajátítják ki a posztot,
többnyire nyers erőszak útján. A consularok hivatali ideje életfogytig vagy visszavonásig tart, bár az utóbbi
lehetőség mindig egyet jelent az előbbivel. A helytartók csak a Tizenhármak felé tartoznak elszámolással, és
tetszésük szerint rendelkezhetnek a tartomány birodalmi fennhatóság alá eső erőforrásaival; a helyi független
tényezőkre (Káosz-szektákra, Szabad Rendekre, boszorkányszövetségekre, aquirokra stb.) gyakorolt
befolyásuk azonban a legjobb esetben is megkérdőjelezhető.
Csontlitánia (elf): Eredetiben „Ziyaq hí Vaeredynn”. A kráni elfek egyik gyászéneke; emberfajú
hallgatóit örökös mélabúba taszítja, melyből csak az öngyilkosság vagy egy asztrálmágus időben érkező
segítsége válthatja meg őket.
dariess-chyenn (elf): Az elf-aquir háborúk mitikus harcosai, akik állatnak születtek ugyan, időnként
azonban képesek voltak elf alakot ölteni, bár állatformájuk egyes jellemző jegyeit (testszőrzet, arcvonások,
átlag fölötti erő és gyorsaság) ilyenkor is megőrizték. Kimagasló harcértéküket rövid élettartamuk és
korlátozott intellektusuk ellensúlyozta. A dariess-chyenneket az óelfek elfeledett mágiája hozta létre, ám a
fajháborúkban szinte az utolsó szálig odavesztek. Ha tengődnek is valahol elvadulva túlélő példányaik,
bizonyára rég elfelejtették már, hogy valaha rég – legalábbis részben – értelmes lények voltak.
démonlovas (kra): Kráni beavatott, démonidéző varázsló; akit különleges kapcsok fűznek egy
alsóbbrendű démonfajhoz vagy a Túlsó Síkok valamely egyedi hatalmasságához. Varázsereje meghaladja a
hagyományos démonidézőkét, ám jóval szűkebb fókuszú. A démonlovasok a Birodalomban négy-öt fős
testvériségekbe tömörülnek, de nem számít ritkaságnak, hogy egy független beavatott valamely Szabad
Rendnek vagy Káosz-szektának ajánlja fel a szolgálatait.

- 93 -
 dieur (kra): Betű szerinti fordításban „Rettenetes”. Egyes Káosz-szekták utalnak így Ranagol angyalaira,
amikor néven nevezni őket nem volna tanácsos vagy helyénvaló.
doquaras (kra): Szó szerinti jelentése „patkányfogó”. A kráni városokban a csatornatisztító céhek tagjait
illetik ezzel a névvel. Alantas foglalkozásuk ellenére nem lebecsülendő befolyással bírnak, mert töviről
hegyire ismerik a városok alatt húzódó alvilágot, a rejtekutakat és titkos búvóhelyeket. Munkájuk során
időről időre titokzatos, nagyhatalmú tárgyakat is a felszínre hoznak.
dreggis (tor): Az előkelő toroniak közkedvelt ruhadarabja: bőre eresztett, gazdagon redőzött,
köntösszabású ujjas, melynek színárnyalatai viselője rangját és társadalmi státusát tükrözik.
driáq (elf): Az elf-aquir háborúk idejéből származó kifejezés, használata ma már szándékos
archaizálásnak számít. Azokat a csatákon edzett veteránokat hívták így, akik különösen kiemelkedtek egy
meghatározott fegyver forgatása vagy egy bizonyos harcmodor terén. A szó nem fajspecifikus, beszélhetünk
tehát elf, aquir, sőt sárkány driáqokról is.
drún (kra): „Aquir” jelentésű szó Káosz-Thuragh híveinek titkos szertartásnyelvén.
Elveszettek (elf): A kráni elfek összefoglaló elnevezése mindazon fajtársaikra, akik nem fogadták el
Ranagol tanítását, és nem rendelték alá magukat a Tizenhármaknak.
Ezüstkardú Fraien (elf): Az elf-aquir háborúk mitikus hőse, alakjában kibogozhatatlanul összefonódik
legenda és valóság. Haditetteit, diadalait, kudarcait és szomorú bukását kilenc hosszú darabból álló epikus
ciklusban verselték meg az elf dalnokok. Az igazságot Fraienről, az Ezüstkardról és az Éneklő Kastély
elestéről a Záporok Ideje óta csupán egyetlenegy elf ismerte maradéktalanul: Seluna Zeidarel, aki
beleszeretett az ezredévek óta porrá lett hős árnyába, és felébresztette mély álmából hűséges harcostársát,
Hishíquort, a sárkányt. Ám Seluna Zeidarel a sárkánnyal való beszélgetése után némasági fogadalmat tett, és
többé egyetlen szó sem hagyta el az ajkát, amíg hosszú évek múlva, hajadonként el nem távozott erről a
világról.
az Éjben Kacagó (elf): Mallior (lásd ott) állandó jelzője.
Famor (tor): Szó szerinti fordításban „dicsőség”. A második legelőkelőbb kaszt a toroni társadalomban.
Ide soroljuk Tharr egyházának főpapjait, a Boszorkányerőd akaratát képviselő boszorkányhercegeket,
továbbá valamennyi nemesembert – az uralkodó dinasztia sarjain kívül. Számos kiváltságuk közül a
legfontosabb, hogy térdelve és szemlesütve szólhatnak a legelső kasztba – az Elendorba – tartozókkal, nem
feltétlenül szükséges hasmánt elnyúlniuk a földön.
fekete henna (kra): Kráni ajzószer, porrá tört magvait rövid ezüstcsövecskén keresztül szokás
felszippantani. Rövid időre élesebbé teszi a rejtett érzékeket, és fokozza az elme befogadóképességét. Ritka
kivételektől eltekintve csak nők használják, mert a férfiaknak előbb-utóbb elsorvasztja a nemzőképességét.
féregéltűek (elf): Eredetiben „sessaryenn”. Becsmérlő felhangú elf kifejezés, amely alatt a rövidebb életű
fajok összességét szokás érteni. Kránon kívül rendkívül ritkán használatos, igen durva sértésként; a
birodalom fennhatósága alatt élő elfek ajkán mindennapos szófordulat.
Fra (kra): Tiszteletet és összetartozást kifejező megszólítás a kráni fejvadászok között, amelyet
előtagként kapcsolnak a megszólított nevéhez. Szó szerinti jelentése „fivér”. Ha alacsonyabb rangú vadász
beszél egy rangban fölötte állóhoz, elhagyása halálos sértésnek számít; fordított esetben csak akkor szokás
kitenni, ha a beszélő hangsúlyos udvariassággal fogalmaz.
fraayin (elf): Az ashirruk (lásd ott) neve az elfek nyelvén.
Fray-Grimonar (kra): A belső-kráni Tiltott Tartományok egyike. Viszonylag megbízható
információkkal rendelkezünk róla, mivel nem veti ki magából az emberi élet minden formáját, hanem egyes
– sajátosan módosult – változatokat hosszabb ideig is megtűr a határain belül. Itt található az
Obszidiánszurdok, a birodalom-szerte rettegett Shien-Gorr fejvadászklán központi rendháza; itt székel
továbbá az a titkokba burkolózó ősaquir, akit a beavatottak csak a Sápadt Angyalként emlegetnek. E
hatalmak mellett a consular befolyása pusztán névleges, noha máskülönben maga is az aquirok nagyjai közül
való.
grashrat (aqu): Alsóbbrendű létformát jelentő kifejezés; az aquirok megkülönböztetés nélkül
alkalmazzák minden élőlényre a hernyóktól az elfekig.
haláladó (kra): A legfontosabb kráni adónem. Évente négyszer a birodalom minden ezredik lakója vérét

- 94 -
és velejét ajánlja fel a kosfejes oltáron Ranagol Nagyúrnak. Az áldozatokat a consularok sorsolás útján
szemelik ki, de akire a választás esett, helyettes állításával megválthatja magát. A folyamat ily módon az
agresszív és nagyhatalmú hívek arányszámának növekedése felé hat. A Belső Tartományokban általában
maguk a Tizenhármak hajtják be a haláladót, de itt még nekik sem mindig sikerül teljesíteni a kiszabott rátát.
Hantien Harran (elf): Kráni elf kalahora, a feketetölgyek lelke, aki az erdő árnyékaiban és a lombok
susogásában nyilatkozik meg. A Könnyűléptű Nép hosszú emlékezetét jelképezi, és azt a félelmetes
türelmet, amellyel ősi bosszújuk beteljesedésére várnak. Az Ötödkor óta nem manifesztálódott; nevét nem
felejtették el, de hatalma erősen megcsappant, manapság már legfeljebb annyi telik tőle, hogy elleplezze az
avarban lopakodó gyilkos léptei neszezését.
házonkívüliek (kra): Eredetiben „rhazaugrim”. Azok a szerencsétlen páriák, akiket testvériségük,
rendjük vagy klánjuk valamely vétség miatt kitaszított, és megvonta tőlük támogatását. A házonkívüliek
sohasem hosszú életűek a birodalomban, személyes hatalmuktól függetlenül; ha nem sikerül idejében
felvételt nyerniük egy másik szervezetbe, napokon belül elpusztulnak.
henin (kra): Szó szerinti jelentése „hívő”. Azok a Káoszszekták nevezik így teljes jogú tagjaikat,
amelyek még nem mondtak le a tagolt beszéd hiú fényűzéséről.
Hét Domb és Hét Völgy (elf): Több Középső Tartománnyal átfedésben lévő erdővidék, ahol az Igazak –
a kráni elfek – tizennégy háza telepedett meg a birodalom alapításakor. A consularok hatalma errefelé
tünékeny délibáb csupán, hacsak nem maguk is a Könnyűléptű Népből valók; ám még ez esetben is kizárólag
a saját házuk szállásterületén ismerik el jogaikat.
hiequar (elf): A kráni elfek jellegzetes fegyvere, fűzfalevél alakban hajló, fokélre köszörült kardpenge.
Vágásra és szúrásra egyaránt alkalmas, értő kezekben bármely mara-sequorral felveszi a versenyt.
hífharr (kra): Gyülekezeti vezető a Káosz-szektákban. Posztjára rituális párviadal, orgyilkosság vagy a
véletlen szeszélye révén kerül. Tekintélye személyes hatalmától függ, s mivel a szekták mindennemű
központi szervezetet nélkülöznek, az egyes gyülekezetek hífharrjai vérre menő küzdelmet vívnak egymással
a dominanciáért.
Hnumthor-Orre (kra): Tiltott Tartomány Belső-Kránban, közismert nevén a Változások Völgye. A
Tizenhármak által kijelölt consular, egy elfeledett fajból való lesath, kinevezése óta nem merészkedett a
tartományába. Hnumthor-Orre lakossága négy főből áll, valamennyien sa-quadok. A rangidős közöttük
Káosz-Metha legvénebb pátriárkája, a Csontlovag, de amennyire csak lehet, kerülik az egymással való
érintkezést, nehogy fogyatkozó népük lélekszáma tovább csökkenjen. A látogatók maradványai, akik az
évezredek folyamán felkeresték a tartományt, bizonyos értelemben véve mindmáig életben vannak ugyan, de
még a haláladóba sem jók: örökre bemocskolnák az áldozati oltárt.
Holdralépők (kra): Szabad Rend a Középső Tartományokban. A Fekete Özvegyekkel vívott
klánháborújuk okaira és kezdetére senki nem emlékszik már; emberemlékezet óta ki-kiújult minden
évszázadban, s vadászok ezreinek az életét követelte. A küzdelemben végül a Fekete Özvegyek maradtak
felül, s az írmagjukat is kiirtották a Holdralépőknek; csupán néhány ígéretes fiatal növendéknek
kegyelmeztek; akiket sura'sthakként adoptáltak a rendjükbe.
hurgai san athaknai (kra): „Hallom és engedelmeskedem.” A kráni fejvadászok előírásos válasza a
feljebbvalóiktól kapott parancsra, annak tartalmától függetlenül. A mortel kaszt tagjai és a beavatottak
különleges előjogként használhatják helyette a „shaka'thorr” kifejezést is.
Igazak (elf): A kráni elfek önmagukra alkalmazott kifejezése, amellyel megkülönböztetik népüket az
Elveszettektől, akik nem fogadták el Ranagol igéit.
igazságostya (kra): A kráni alvilági testvériségek által használt varázserejű ostya; aki lenyeli, rövid időre
képtelen hazudni. A szavak fondorlatos csűrés-csavarásával, féligazságokkal és a tények elhallgatásával
hatása megkerülhető; ráadásul amit az alany maga igaznak hisz, arról az ostya sem tudja megállapítani hazug
mivoltát. Mágiával viszonylag egyszerűen semlegesíthető. A fenti okok miatt foglyok vallatásakor nem
alkalmazzák; minden háztag köteles viszont bevenni, amikor küldetéséről visszatérve jelentést tesz, vagy
tanúságtételre a testvériség ítélőszéke elé citálják.
incogno (tor): Csuklyás viaszosvászon köpönyeg, az északi utazók általános viselete. Mivel szürke színe
és praktikus szabása nem árulkodik a társadalmi különbségekről, a csuklya pedig sötét árnyékba borítja az
alatta rejtőző arcot, gyakran veszik fel álcázásul olyanok, akik rangrejtve kívánnak maradni, vagy egyéb

- 95 -
takargatnivalójuk van.
kalahora (elf): A szétszóródott Nép vallásának szentségei, melyeket egy-egy rég elhalt hős vagy mártír
alakjában, szektákba tömörülve tisztelnek. Az Igazak tucatnyi kalahorát ismernek, a Hetedkorban azonban
csak kettő bír közülük számottevő hatalommal: Mallior, az Éjben Kacagó és Verrion H'Anthall, a
Mindeneket Elnyelő. Előbbi fajtájuk sötét bosszúvágyát, utóbbi – egyes eretnek teológusok szerint –
önemésztő felsőbbrendűségi tudatukat testesíti meg.
Kath'ul’Naathum (aqu): A Középső Tartományok egyik kiterjedt befolyással bíró fejvadász-klánjának,
a Fekete Özvegy Rendnek a titkos neve. A Fekete Özvegyek számos vadászháborúból kerültek ki győztesen,
leginkább mégis tanult tudósaikról és a rendházaikban őrzött nagyhatalmú ereklyékről ismertek.
Káosz-angyalok (kra): Túlvilági entitások, akik a Kosfejes Úr szűkebb aspektusait testesítik meg, s őt
táplálják a híveiktől nyert hatalommal. Mindannyian az abszolút igazsághoz vezető utak egyikét jelképezik, a
transzcendens megismerés különféle módozatait. Együttesen piramisként szokás ábrázolni őket, amelynek a
csúcsán maga Ranagol áll, a káoszból születő dinamikus rend szimbólumaként. Számuk összesen
huszonnégy, az év hónapjainak megfelelően. Eredetüket tekintve meglehetősen sokfélék: akadnak köztük
ősi, elfeledett istenek, akik behódoltak a Kosfejes Úrnak; valaha volt halandók, akik eljutottak az apoteózis
hőn sóvárgott állapotába; tiszta eszmék, amelyek formát és öntudatot öltöttek az önmagukról való hosszas
elmélkedés során; démoni és őselemi lények, a túlsó létsíkokon honos hatalmak tarka egyvelege.
Káosz-szekták (kra): Misztikus irányzatok a Ranagol-hiten belül, amelyek a huszonnégy Káosz-angyal
valamelyikének hódolnak, s az általa jelképezett utat követve kívánnak közelebb kerülni a Kosfejes Úrhoz. A
hívek döntő többsége ember, legalábbis kezdetben; ahogy egyre magasabb beavatási fokozatokba lépnek,
fokozatosan elvesztik humanitásukat. A szektáknak nincs központi vezetőségük: helyi gyülekezetekre
tagolódnak, amelyek közt legfeljebb informális kapcsolat áll fenn, s gyakran élesen rivalizálnak egymással.
Káosz-Abbog (kra): Karnális lény, a test és a hús angyala. Hívei annak az ideális állapotnak az elérésére
törekednek, amelyben az egész világ egyetlen hatalmas organizmussá olvad össze, méltó anyagi testként
szolgálva Ranagolnak. Szertartásaikon elevenen falják föl egymást, hogy ily módon összpontosítsák az
életerejüket. A nemzést és a tükröket istenkáromlónak vélik, mivel megszaporítják az élőlényeket.
Káosz-Buulzaab (kra): A. sötétség és a feledés angyala, más néven a Fények Kioltója. Manifesztációi
eltörlik a színeket és kihűtik az élőlények vérét. Tanítása szerint az emlékezet gyarló dolog, a lelki
tökéletesedés akadálya; ezért hívei minden napnyugtakor elfelejtik addigi életüket, és új személyiséget
öltenek magukra.
Káosz-Huvarhg (kra): A téboly angyala, a költők és próféták pártfogója. Időnként a jövőbelátás
adományával ruházza föl híveit; máskor vakká és süketté teszi őket. Szektája sérthetetlenséget élvez a
birodalmon belül, a gyülekezetek mégsem hosszú életűek: általában önmagukat pusztítják el.
Káosz-Khakht (kra): A tagadás angyala, aki azt tanítja, hogy az istentisztelet leghatásosabb módja az
istenkáromlás. Hívei rituális orgiákon gyalázzák őt és Ranagolt, vér helyett fekáliát és testi váladékokat
áldoznak neki. A szektát általában eretneknek tekintik, gyülekezeteit gyakran consulari rendeletre számolják
fel.
Káosz-Metha (kra): Az élet és a termékenység angyala. Hívei testében minden sejt rákos burjánzásnak
indul; a magasabb fokozatok beavatottjai nyálkás protoplazmává degenerálódnak, amely időről időre önálló
értelem nélküli sarjakat fiadzik. Gyakorlatilag elpusztíthatatlanok, mert a legkisebb épen maradt
szövetdarabka is órák alatt reprodukálni tudja az eredeti élőlényt.
Káosz-Raddaq (kra): Felmagasztosult ősaquir, aki fajtája utolsó képviselőjeként belefáradt az életbe, és
évezredeken keresztül próbálta elpusztítani önmagát, mindhiába. Végül apoteózison esett át, s a halálvágy és
a melankólia angyalává vált. Hívei veszedelmes orgyilkosok, akik felkutatják és Ranagol kebelére küldik
mindazokat, akiknek földi élete véleményük szerint túl hosszúra nyúlt. Elsődleges céljuk az, hogy bevetésük
során minél látványosabb halált haljanak.
Káosz-Samambrag (kra): Démoni lény, a ragály és a rothadás angyala. Hívei mocsárlázzal fertőzik meg
magukat, és hagyják elüszkösödni a sebeiket; a járványok terjesztését szent feladatuknak tartják. A
tökéletesség mércéje az ő szemükben az, minél kevesebb testrészre van szüksége valakinek ahhoz, hogy
életképes maradjon.
Káosz-Sraddhu (kra): A kínzómesterek és méregkeverők védangyala; pártfogását mindazokra

- 96 -
kiterjeszti, akik művészetté emelik a lassú, gyötrelmes halált. Hatásköre olykor átfedésbe kerül Káosz-
Huvarhgéval, így például a hóhérpoéták testvériségének esetében, akik mások szenvedéséből merítenek
ihletet, s miközben áldozataik haldokolnak, ők versbe szedik utolsó óráik kínjait.
Káosz-Thuragh (kra): Tisztázatlan státusú asztráldémon, aki elődje kultuszának teljes
megsemmisítésével emelkedett a Káosz-angyalok közé. Tanítása szerint az érzelmektől leghathatósabban
úgy szabadulhatunk meg, ha előbb felfokozott intenzitással átéljük, majd magunkba zárva elemésztjük őket.
Hívei voltaképpen eleven asztrálvámpírok, értelmes lények érzelmeivel táplálkoznak. Az asztrálmásukon
kifejlődő paraziták és torzulások idővel kiütköznek anyagi testükön is.
Káosz-Uqmat (kra): Természetangyal, az őselemek egységének és harmóniájának szimbóluma. Azt
hirdeti, hogy az élet aberráció, a szervetlen természet szent összhangjának megbontása. Hívei igyekeznek a
legalapvetőbb és legprimitívebb elemi alakzatokká redukálni magukat; a gyülekezetek elöljárói avatatlan
szemlélő számára szikláknak, forrásoknak, örökégő lángoknak tűnnek. A tiszteletére celebrált áldozati
szertartásokon vízzel telt verembe bilincselnek egy önként jelentkező szektatagot, majd mielőtt megfulladna,
tölcsércsövön keresztül parazsat öntenek a tüdejébe.
Káosz-Vulak (kra): A paradoxonok és az átmeneti állapotok angyala; minden alkonyatkor és
szürkületkor manifesztálódik a birodalom valamelyik keresztútján, és magának követeli az arra járók
lélegzetét. Szektája kizárólag élőholtakból áll, a magasabb fokozatok beavatottjai pedig csak időszakosan
léteznek: periodikusan kisápadnak a nemlétbe, majd újra összeállnak.
Képszúrók (kra): Eredetiben „gharadgrim”. A kráni elfek egy kevéssé közkeletű elnevezése, mely széles
körökben dívó szokásukra, a krónikatetoválás művészetére utal.
khayness (kra): Vérbosszú egy klán-, rend- vagy szektatárs erőszakos haláláért. Birodalom-szerte
általánosan használt kifejezés.
khoór (tor): Jellegzetes toroni épülettípus: raktárerőd, amely azon kívül, hogy egy-egy kereskedőház
fellegvára, egyúttal alacsony kasztú emberek szállásául is szolgál.
khurniss (elf): A kráni elfek kitaszítási szertartása, melynek során házuk egyik tagjától megtagadják a
vér és a születés jogát. A számkivetett innentől fogva a ház ellenségének minősül, és ennek megfelelő
bánásmódra számíthat volt testvéreitől. Az ítéletet csak a legritkább esetben hirdetik ki az illető személy
távollétében, de a szokásjog úgy diktálja, hogy az elhangzása után egy óra előnyt adjanak neki. A khurnisst
csak a nemzetségfők tanácsa mondhatja ki, a herceg egyetértésével; mivel visszavonni többé nem lehet, a
döntést mindig komoly mérlegelés előzi meg.
Kígyóhajúak (kra): Káosz-Samambrag szektájának lesvetői és portyázó vadászai, a gyülekezet lázlátója
a fertőszentélyekben tenyészti őket. Élettartamuk háromtól öt évig terjed, de csak a meleg évszakokban lehet
hasznukat venni: télen beássák magukat a hideg mocsári iszapba, és hibernálódnak.
kontraktus (kra): Magánjogi szerződés egy előre meghatározott megbízatás elvégzésére valamely
Szabad Rend és a hozzá forduló fél között. A szöveg tartalmazza az áldozat (vagy áldozatok) nevét, a díjazás
mértékét, a megbízó által igényelt körülményeket, valamint az esetleges garanciákat. A kontraktus egyoldalú
felbontásáért a vétkes fél felelősségre vonható a consulari ítélőszék előtt.
Könnyűléptű Nép (kra): A kráni elfek hagyományos elnevezése a birodalomban.
Köteles Rendek (kra): Mindazon kráni fejvadász-klánok gyűjtőneve, amelyek közvetlenül a birodalmat
szolgálják, és nem fogadnak el magánmegbízatásokat. Egyeseket közülük a Tizenhármak alapítottak, mások
hosszú távra szóló kontraktusra léptek velük. Ide szokás sorolni azokat a rendeket is, amelyek valamelyik
consularnak és utódainak esküdtek engedelmességet, bár ők részérdekeket képviselnek: szerződésük nem
magához a birodalomhoz, csupán az egyik tartományához köti őket. A legnevezetesebb Köteles Rend
minden bizonnyal a Birodalmi Fejvadászoké, akik senkinek nem tartoznak elszámolással a Tizenhármakon
kívül. Hűségbélyeggel megjelölt vadászaik joggal követelnek helyet maguknak a világ legfélelmetesebb
harcosai között, ezért azonban egyéniségük és önálló énjük feladásával kell fizetniük. Hírnév tekintetében
nem sokkal marad el mögöttük a Gyászkehely Testvériség, amely a káoszfattyak és a magasabb rendű
élőholtak soraiból toborozza vadászait, varázstudói pedig vúlagharok, sötét mágiát űző démon-ember
hibridek. Ez a szervezet a Tizenhármak közül kizárólag Gabhurgathol parancsainak engedelmeskedik, még
akkor is, ha ez esetleg sérti a többiek érdekeit. Végezetül mindenképpen meg kell említeni, hogy Köteles
Rend volt az áruló AhanNata'Khan is, amelynek a külvilág a kráni fejvadászokkal kapcsolatos gyér
információi legjavát köszönheti.

- 97 -
 krónikásjelek (kra): Erősen stilizált, helyenként absztrakt ábrák, amelyeket a kráni elfek tetováltatnak az
arcukra, hőstetteik és hadisikereik emlékére. Az értő szem az elf egész élettörténetét leolvashatja az arcáról,
ez azonban nem könnyű feladat, mert a krónikásjelek szimbolikája rendkívül sokrétű, s készítőiken kívül
kevesen igazodnak el közöttük.
lanista (kra): A birodalmi közigazgatástól független vállalkozó, aki rabszolgaviadorok vásárlásával,
kiképzésével és bérbeadásával foglalkozik. A lanistacéhek elsősorban a klánháborúk sújtotta területekről
szerzik be az emberanyagukat, és több helyütt komoly konkurenciát jelentenek a birodalmi
viadorístállóknak.
Lelkek Hevének Síkja (elf): Eredetiben „Celebhas Hy 'Breashail”. Az asztrálsík elnevezése a kráni elfek
nyelvén.
lidércfű (kra): Ritka, hírhedt méreg és kábítószer, amely kizárólag a Hét Domb és a Hét Völgy vidékén
terem. Füstjének belélegzése néhány percre földöntúli gyönyörérzetet okoz, majd utána napokon át rettenetes
rémálmokat. Már egyetlen szippantás is elegendő belőle a gyógyíthatatlan függőség kialakulásához. A
lidércfű terjesztésének monopóliuma a kráni elf házak kezében van.
Lindigass (tor): Tharr misztikus síkja; toroni nyelvű jelentése: „Ahol vértenger háborog”.
lumineshel (elf): Szó szerinti fordítása: „fényevő”. Félelmetes túlvilági szörny a Sötétség Síkjáról,
megidézésének titkát csak az aquir mágusok némelyike ismeri.
magitor (tor): Szó szerint és szóösszetételekben „mester”. Bővebb értelemben véve tapasztalt
varázstudó; olyan személy, aki a mágikus tudományok valamelyikét gyakorolni is, oktatni is képes.
Mallior (elf): Az elf-aquir háborúk legendás hőse, aki később kalahorává magasztosult, s e minőségében
a bosszúvágyat és a sötét szenvedélyeket személyesíti meg. Ő az egyetlen kalahora, akit Kránban és Kránon
kívül egyaránt tisztelnek az elfek. A külvilágiak csak végső elkeseredésükben fordulnak hozzá, Kránban
azonban sokkal elterjedtebb a kultusza; itt élnek vér szerinti leszármazottai is, a Ly'Shematenelek, azaz a
Tettekkel Emlékezők.
mentor (kra): A tudósok belső kasztja a kráni fejvadászklánokban. Feladatuk részint a klán birtokába
jutott titkos információk rendszerezése és értelmezése, részint pedig a növendékek oktatása. Akad közöttük,
aki egész életében ezzel foglalkozott, java részük azonban kiöregedett vadász, aki visszavonult az éles
bevetésektől, hogy hátralévő idejét tapasztalatai átörökítésének szentelhesse. Fegyveres kiképzésben még a
többi mentor is részesül, és ember ember elleni harcban bármelyikük egyenrangú ellenfele a külvilági klánok
legjobb veteránjainak.
messor (kra): Rangos belső kaszt a kráni fejvadász-klánokban. „Testőrző”-nek szokás fordítani: azok a
vadászok tartoznak ide, akik más személyek testi épségének megóvására szakosodtak. Szerepük főleg a
Köteles Rendekben jelentős, hiszen ezeknek hivatalból a feladatkörükbe tartozik a consularok és egyéb
birodalmi tisztségviselők védelme. A Szabad Rendeket sokkal ritkábban bízzák meg testőrszolgálattal, ők
elsősorban likvidálási kontraktusokat vállalnak. Messoraik azonban nekik is vannak, bár ezek inkább a
klánon belül tevékenykednek: a beavatottakat és a rendi vezetőket őrzik.
méregmester (kra): Beavatotti rang a kráni fejvadász-klánokban. A méregmester dolga a vadászok által
használt mérgek előállítása, felügyelete és kiadagolása; előfordul – különösen a Középső Tartományok
rendházaiban –, hogy a bannara-tudományban is járatos. Rendkívül kényes pozíciója miatt elsődleges
célpontnak számít mind külső támadás, mind belső árulás esetén; így hát általában igen nagy gondot
fordítanak a védelmére, s még annál is nagyobbat a lojalitása biztosítására.
Mindeneket Elnyelő (elf): Verrion H'Anthall (lásd ott) állandó jelzője.
mortel (kra): A kráni fejvadász-klánok előkelő belső kasztja. Azokat az idősebb vadászokat sorolják ide,
akik elég tapasztaltak már ahhoz, hogy egymagukban, társak nélkül hajtsák végre a rend által vállalt
megbízatásokat. Morteli rangra csak az emelkedhet, akinek az ereiben aquir vér folyik, és képes a
hatalomszavak használatára. Különösen kockázatos feladatok elvégzésére olykor több mortelből álló
csoportot szoktak kijelölni; ezek az orgyilkos különítmények félelmetes hírnévnek örvendenek.
nagator (elf): Szó szerint „kormányos”. Az elf-aquir háborúkban számos olyan rettenetes hadieszközt
vetettek be egymás ellen a harcoló felek, melyek ma már csak a legendákban élnek tovább, készítésük titka
mindörökre feledésbe merült. Ezek közé tartoztak az égi hajók is, ezek a szelek szárnyán lebegő leviatánok,
melyek katapulták tucatjaival voltak fölszerelve; sárkányok és túlvilági szörnyek számára szolgáltak le- és

- 98 -
felszállóhelyül. Az égi hajókat nagatorok irányították, az ősmágia avatott forgatói, akik feladták önálló
személyiségük egy részét, s testestül-lelkestül egybeforrtak a roppant hadigépezettel. Többé nem távozhattak
a fedélzetéről, s életük addig tartott, amíg a hajóé. A nagatorok tudománya évtízezredekkel ezelőtt
veszendőbe ment – hacsak nem adunk hitelt annak a kósza szóbeszédnek, hogy Sramsass-Daqkínban, a
Feneketlen Kút mélyén egy viharvert, de működőképes égi hajó rejtőzik, elfeledett csaták ódon relikviája. A
suttogva továbbadott legenda szerint a Könnytelen Öreg hatalma tartja fogva, és egyetlen eleven lény van a
fedélzetén: az aquir nagator, aki rég beleőrült már a magányba és a tehetetlenségbe.
Navor (tor): Szószerinti fordításban „dolgosság”. A második legalantasabb kaszt a toroni társadalomban.
A szolgákon, földműveseken és komédiásokon kívül ide szokás sorolni a tolvajokat és az emberkereskedőket
is, ámbár ezek olykor státusukat meghazudtolóan széleskörű befolyással rendelkeznek. Legfőbb kiváltságuk,
hogy nem lehet őket minden további nélkül eladni rabszolgának.
nayan (kra): Szó szerint „martalék”. A krániak azokat a nincstelen pórokat nevezik így, akiket szellemi
képességeik hiánya megakadályoz a felemelkedésben, s rájuk vagy utódaikra előbb-utóbb a haláladóba való
kisorsolás vár.
Néma Nagymester (elf): Eredetiben „Semmer Suspheryas”. A kráni elfek legbefolyásosabb
lovagrendjének, a Quirrta Khinnek a nagymestere; ugyanakkora tekintélynek örvend, mint a házak élén álló
hercegek. A címet egy ősaquir elejtésével lehet kiérdemelni; nem csoda hát, hogy a rend története során
számos alkalommal volt hosszú ideig üresedésben, bár elvétve az is előfordult, hogy egyszerre ketten, sőt
hárman viselték. Hőstette végrehajtása után a leendő nagymesternek el kell zarándokolnia a Halott Sóhajok
Erdejébe, amely részét képezi ugyan az elf szállásterületnek, de közvetlenül a Tiltott Határ mellett húzódik,
és egyik ház sem tart rá igényt. Hogy itt mi történik vele, azt senki sem tudja; egyesek szerint találkozik a
lovagrend igazi, titkos vezetőivel. A nagymesteri poszt várományosai közül nem mindenki tér vissza a Halott
Sóhajok Erdejéből; akik pedig igen, azoknak az ajkát soha többé egyetlen szó sem hagyja el.
notator (kra): Az irattárosok és kincstartók belső kasztja a kráni fejvadász-klánokban; ők vezetik a rendi
krónikát és a titkos feljegyzéseket, ők tartják számon a régi kontraktusokat, ők foglalják leltárba a készleteket
és felszerelési tárgyakat. Munkájuk nem túl látványos, de nélkülözhetetlen. Szükségképpen művelt és gyors
eszű emberek, s nem számít hallatlan esetnek, hogy egy tehetséges notator előrelépjen a mentorok közé.
Obsor (tor): Szó szerinti fordításban „sötétség”. A legalantasabb kaszt a toroni társadalomban. A
rabszolgákat, a hadifoglyokat, az idegeneket és a haramiákat sorolják ebbe a kategóriába; automatikusan
obsornak minősül továbbá mindenki, aki nem az emberi fajba tartozik. Ami a jogaikat illeti, hivatalosan
közönséges ingóságnak számítanak, ám a Lex Nova Kyria olyan alacsonyan állapítja meg az értéküket, hogy
kis tételben történő megrongálásuk esetén a tulajdonos még vagyon elleni vétség vádjával sem emelhet
panaszt; a kárpótlási díjszabás 50 darabos egységekkel számol.
oculis (kra): A felderítők belső kasztja a kráni fejvadászklánokban. Feladatuk a hírszerzés, az
információgyűjtés, a terep előzetes kifürkészése. Előfordul az is, hogy kémként beépítik őket az ellenséges –
vagy akár baráti – rendekbe, szervezetekbe. Az oculisokon belül külön csoportot alkotnak a lovas nyargalók,
akiket nem ügynöki munkára alkalmaznak, hanem klánháborúk esetén harctéri felderítőnek.
od (elf): A mágikus energia legősibb, nyers formája, amelyből a teremtés mintáját szőtték az első
szörnyistenek. Tanulmányozása roppant ingatag lábakon áll; egyes teoretikusok szerint erőssége mintegy
tízszerese a pszi-szűrőkön át nyert manának, és hagyományos módszerekkel lehetetlen ellene védekezni.
Manipulálására – hatalomszavak formájában – csak azok a fajok képesek, amelyek közel egyidősek a
teremtéssel, azaz eredetük az Első- vagy a Másodkorra tehető. Közülük elsősorban az aquir népeket kell
megemlíteni, ám biztosra vehető, hogy valaha az elfek is éltek hatalomszavakkal, csak éppen hosszas
hanyatlásuk során valamikor elfelejtették ősi tudományukat.
Ófa (aqu): Az ősidők mitikus faóriása, magasztos és felséges teremtés, mely a legendák szerint hajdan az
egész világot óvó árnyékba vonta; ágain a csillagmezők istenei, üregeiben halált nem ismerő lények
lakoztak. A Másodkor végén lángoló pöröly sújtott le rá a mennyekből, és szörnyűséges tűzözönnel
elemésztette. Csak elszáradt, élettől megürülten korhadó gyökerei maradtak meg a föld mélyén tekergőzve,
azon a helyen, amit ma Ediomadnak hívnak. Amikor az aquirok megérezték a sorvatag csonkokban
szunnyadó varázserőt, szomjazni kezdtek utána; sokak számára ez volt az utolsó lehetőség, hogy új életre
keltsék magukban az élet és a teremtőerő egyre halványabban pislákoló szikráját. Gyilkos háborúkat vívtak
az Ófa gyökerei fölött a fiatal fajokkal, s mert vénebbek és keserűbbek voltak náluk, végül diadalt arattak.
Aztán leszálltak a föld alá, magukba szívták a lappangó mágiát, s idővel rádöbbentek, hogy soha többé nem

- 99 -
tudják elhagyni azt a helyet, ahol sorvadó életük új értelmet nyert. Ezek voltak Ediomad kezdetei; az
egyetlen olyan vidéké a világon, ahol az ősfajok mindmáig fennmaradtak a Kosfejes Úr tanai és pártfogása
nélkül.
Ősők (kra): Az aquir fajok összefoglaló elnevezése a kráni nyelvben.
Ősök Tudománya (kra): A teremtés nyers energiáinak manipulálása hatalomszavak által. Sokkal
hathatósabb és átütőbb erejű módszer a hagyományos mágiánál, ám csak a legősibb múltra visszatekintő
fajok képesek rá. Az aquirok többségének természetadta képessége; népük nagyjai és vezérei városokat és
hadseregeket söpörnek el vele kurta pillanatok alatt.
pri- (prim-) (kra): Elsőséget és fölérendeltséget kifejező előtag, csak szóösszetételekben használatos.
Csoportnévhez rendelve az illető csoport vezetőjére utal. A primessor vagy a primoculis kifejezés tehát a
fejvadász-klán vonatkozó belső kasztjának teljhatalmú elöljáróját jelenti, aki a rend összes messorának,
illetve oculisának parancsol, s egyúttal persze felelősséggel tartozik értük. A pricomtur értelemszerűen a
comturok vezetője, s mint ilyen, a klán legfőbb egyszemélyi irányítója.
pugomagitor (tor): Tőrvívást oktató mester a toroni klánok és titkos testvériségek belső iskolájában.
pugoss (tor): Toron fejvadászainak rövidebb, legfeljebb tizenkét hüvelykes pengéje, az Ikrek
hagyományos fegyvere.
Quirrta Khinn (elf): A kráni elfek legtekintélyesebb lovagrendje, amely minden befolyásának latba
vetésével az Igazak egységének fenntartásán munkálkodik. A házak közötti viszályokban sohasem foglal
nyíltan állást; a felvételt nyert tagok nem kötelesek megtagadni családjukat és vérrokonaikat, ha kívánják,
felvállalhatják a kettős kötődést. A Quirrta Khinn titkos célja az elfek gyűlöletének szítása az aquirok iránt;
folytatni kívánja az ősi háborút, bár más eszközökkel, mint egykoron. Lovagjai nemcsak harcosnak,
orgyilkosnak is kiválóak: lesből, orozva, íjjal és méreggel ejtik el az aquirokat, hatalomszavaik ellen
szipolytalizmánokkal és ősatyáiktól öröklött ereklyékkel védekeznek. Trófeagyűjteményük minden
évezredben gyarapszik egy-két fejedelmi darabbal a Tiltott Határon túlról. Mallior tüzet gyújt a lelkükben,
Verrion kiöli belőlük a kétségeket, Hantien pedig felruházza őket az emlékezés és a türelem égi
adományaival.
Ragadash (elf): Ősi elf szállásterület azon a vidéken, ahol ma a Himano-sivatag végtelen homokdűnéi
sorakoznak. Az elf-aquir háborúk során a Terdt Tanács mágiája kiszárította és örökre terméketlenné tette.
Pusztulása előtt főként biztos kezű határvadászairól volt nevezetes; kilőtt nyiluk, mint beszélték, még a
tavaszi szellőt is kétfelé hasította.
ranakha-kendő (kra): A kiközösítés jele Krán egyes alvilági testvériségeiben. A gazdagon hímzett,
nyakon megcsomózott selyemkendőből az értő szem azonnal láthatja, hogy viselője nem élvezi többé a
tolvajház, a koldusliga vagy az áfiumkereskedő céh védelmét, s bármi történjék vele, senki sem fogja miatta
meghirdetni a khaynesst. Ha valaki megpróbálja leoldani magáról a ranakhát, vele bomlanak a hús, az erek és
az inak is; gyors halál ugyan, de csöppet sem fájdalommentes.
ranakhathel (kra): Tapasztalati mágiát űző varázstudó, akinek egyetlen dolga van: a ranakha-kendő
megkötése és – ha a testvériség netán visszafogadja a kiközösítettet – leoldása. Az általa kötött bűvös
csomókat rajta kívül senki más nem képes kibontani, legfeljebb a birodalom legavatottabb mágusai, de még
ők is csak aránytalanul nagy idő- és energiaráfordítással. Nem túl gyakran ugyan, de megtörténnek olyan
esetek, hogy a vétkes személy kitaszítása és visszafogadása közötti időben a ranakhathel elhalálozik.
Ilyenkor az érintett szervezet általában igénybe veszi a legközelebbi nekromanta-szövetség szolgálatait, és
feladata elvégzésére visszaszólítják társukat a sírból.
Raonna (tor): Toroni hekka, számos vadásztestvériség bosszú- és esküszelleme. Északon Tharr
halvaszületett gyermekének tartják; valójában minden bizonnyal a kráni ősaquirok egyike a birodalom
alapítása előtti időkből, akit hazájában a Vakon Látó néven ismernek. Különös szerepjátszásának indítékai
éppoly homályosak és kifürkészhetetlenek, mint a megvalósításához használt módszerek, vagy akár a Vakon
Látó enigmatikus személye maga.
Regitor Imperalis (tor): A toroni császár által a birodalmi tartományok élére kinevezett helytartó, aki
egyesíti kezében a törvényhozói, végrehajtói és bíráskodási hatalmat. A fontosabb tartományok Regitor
Imperalisai általában az uralkodó dinasztiából kerülnek ki, és a legelőkelőbb társadalmi kasztba – az
Elendorba – tartoznak. Magának a szónak a jelentése: „Aki Százezreknek Parancsol”.

- 100 -
 rekh (aqu): Az alsóbbrendű ősfajokból toborzott testőrök, akiket bonyolult szövésű asztrálfonalak és
szimpátiás od-mágia köt egy nemes aquirhoz. Feladatuk nem elsősorban a fegyveres harc, bár természetesen
ennek is mesterei. A rájuk bocsátott mágia olyan jellegű, hogy gazdájuk helyett ők éreznek minden
fájdalmat, az ő testükön nyílnak meg a rajta ejtett sebek, és az ő szervezetükre fejtik ki hatásukat az ellene
támadó mérgek és kórokozók. A rekh-testőrök létrehozása még a fajháborúk mágusainak is komoly
erőfeszítésükbe került; manapság már legfeljebb néhány magányos ősaquir ismeri a módját a Tiltott
Tartományokban.
Rozsdaevők (kra): Káosz-Samambrag szektájának rettegett harcosai: bomló szervetlen anyagokkal
táplálkoznak, s csata közben savat és ásványi mérgeket okádnak ellenségeikre. Mozgásuk rendkívül
nehézkes, mert végtagjaik teljesen visszafejlődtek, elszikesedett bőrkérgük azonban megóvja őket a
komolyabb sérülésektől. Mindössze néhány évig élnek, aztán belülről szétmarják őket a saját
emésztőnedveik. A halott Rozsdaevőket a szekta lázlátói feldarabolják, s kimetszett szaporítómirigyeikből új
egyedeket növesztenek; táptalajul eleven foglyokat használnak.
rönkszentély (elf): A kráni elfek titkos szent helyei. Általában magányosan keresik fel őket, és hosszú
órákra emlékező transzba révednek, felidézve magukban az őseiktől öröklött képeket és érzéseket. Ilyenkor
néha eljutnak a megvilágosodás állapotába, s életük gyökeres fordulatot vesz.
Rőt Vidék (kra): Kietlen, rozsdavörös sziklasivatag Ubar Uled tartományban; gazdag vasércbányáit már
évtízezredekkel ezelőtt kimerítették, néhány különös kacskaringókban kígyózó telér kivételével, amelyekből
egyesek érthetetlen rúnákat vélnek kiolvasni, és a Kosfejes Úr megkövült gondolatainak tartják őket. A Rőt
Vidéket azoknak az ősaquiroknak a szelleme kísérti, akik hajdan itt éltek, s itt lelték halálukat a perzselő
sárkánylángban; az egész táj határozottan ellenséges az értelmes élet minden megnyilvánulásával szemben.
Az átok különös módon nem zavarja Káosz-Samambrag híveit, akik nagy számban tenyésznek errefelé, és
sorra emelik fertőszentélyeiket a lassan porladó hegyormok rozsdabűzös árnyékában.
saggitor (kra): A kráni fejvadász-klánok egyik belső kasztja, amely az íjászokat és (helyenként) a
parittyásokat tömöríti. Némelykor külvilágiakat is maguk közé fogadnak, különösen a birodalom
gyepűvidékén vándorló nomádok soraiból. A legkiválóbb saggitorokat minden kétséget kizáróan a Shi-
shiquan klán neveli; messzehordó íjukkal ötszáz lépésről kettébe hasítanak egy szalmaszálat.
Salaanych (aqu): Az ősfajok által valaha tisztelt istenségek a Hetedkorra jobbára mind feledésbe
sorvadtak. Híveik elpártoltak tőlük, közömbössé váltak irántuk, olykor egyenesen ellenük támadtak és
megdöntötték őket; alig egy-kettőnek sikerült átmentenie magát a Káosz-angyalok közé. Salaanych, a Tiszta
Vért Szülő nevezetes kivétel; neki még mindig hódolnak egyes vérvonalak Ediomadban, bár hatalma
voltaképpen elmarad a legvénebb ősaquiroké mögött. Amennyire meg lehet állapítani, hajdan egyfajta
védelmező és gondviselő istenség volt, Dreinához vagy Domvik Ötödik Arcához hasonlatos. A hosszú
évezredek folyamán azonban erőtlen ködszellemmé degenerálódott, egykori önmaga halovány árnyékává,
akinek egyetlen feladata van: őrködni az átörökített vér tisztaságán, hogy a faj a gyakori rokon-nászok és ártó
mágikus behatások ellenére se pusztuljon ki végleg. Ám ahogy mind több aquir vesztette el érdeklődését
fajtája fennmaradása iránt, vagy folyamodott a szaporodás más, kevésbé szokványos módozataihoz,
Salaanych hatalma fokozatosan hanyatlásnak indult. Manapság már alig több szomorú kísértetnél, aki
oktalan kegyetlenséggel igyekszik leplezni kiábrándulását és elkeseredését; még néhány évszázad, és
végérvényesen lesüllyed a héjavesztetten haldokló fantomok közé.
Sárkányszövetség (elf): A sárkányok és az óelfek legendás szövetsége az ősidők fajháborúiban az
aquirok ellen. Jól példázza az elfek népére olyannyira jellemző melankóliát, hogy a szövetség kalandos
létrehozásáról tizenkét históriás éneket ismernek, bukásáról és szomorú széthullásáról hatvannégyet.
ser (aqu): Azok az égi hajókon szolgáló aquir harcosok, akik sem a taktikai manőverek végrehajtásában,
sem a katapulták kezelésében nem vesznek részt; egyetlen feladatuk a megcsáklyázott ellenség lerohanása,
illetve fordított esetben a hazai fedélzet védelme. Általában a természetüknél fogva röpképes ősfajok közül
toborozták őket, mint amilyenek a szárnyas vyglachok vagy az árnyéktestű ul'harramok. Az égi hajók
korszakának bealkonyultával a kifejezés elavult, archaikussá vált; pontos jelentését ma már csak a
legtudósabb grammatikusok ismerik.
sequator (kra): A közrendű harcosok belső kasztja a kráni fejvadász-klánokban. A frissen felavatott
növendékeket általában ide osztják be, hacsak nem bizonyulnak tehetséges íjásznak, mely utóbbi esetben a
saggitorokhoz kerülnek. Többségük életük végéig meg is marad ezen a fokozaton, de a legígéretesebb
vadászok is csak tíz év próbaidő után léphetnek elő az oculisok, a messorok vagy – ha netán aquir vér folyik

- 101 -
az ereikben – a mortelek közé. Egyébként prisequatori rang nem létezik; a sequatorok legfőbb parancsnoka
mindig az erre a posztra kijelölt mortel.
shaka'thorr (kra): „Belátásod szerint.” A rendi feljebbvaló által kiadott parancs előírásos nyugtázása,
tartalmától függetlenül. Ezt a verziót kizárólag a morteleknek és a beavatottaknak van joguk használni; a
többi vadásznak be kell érnie a „hurgai san athaknai” („hallom és engedelmeskedem”) formulával. A
„shaka'thorr” öntudatosabb felelet: szintén a kapott utasítás feltétel nélküli elfogadását fejezi ki, de hiányzik
belőle a passzív belenyugvás felhangja, alázat helyett büszkeséget sugall.
Sharab Shaktor (kra): A Csatabárdok Atyja. Annak az ősaquirnak a legendás fegyvere, aki párviadalban
végzett Malliorral, az elf kalahorával, bár diadaláért maga is az életével fizetett. Sharab Shaktor a rettenetes
tusa döntő pillanatában feláldozta magát, hogy új erőt öntsön gazdájába, kilenc szilánkja azonban az anyagi
síkon maradt. A rege úgy tartja, ha az egyik ilyen szilánkot egy fegyver markolatába foglalják, az minden
csapásával vért fog fakasztani, és valamennyi áldozata lelkét kárhozatra taszítja. Három szilánk a
Tizenhármak birtokában van; egyet hír szerint az Akasztott Király őriz; egy másik az ediomadi Főhierarcha
lándzsáját díszíti; megint egy másiknak az elpusztításával már fél évezrede próbálkoznak a dorani
Nagytanács leghatalmasabb mágusai, mindhiába. A maradék három holléte ismeretlen.
Shien-Gorr (kra): A legfélelmetesebb hírű Szabad Rend, egyszersmind az egyetlen olyan, amely a Tiltott
Tartományokban székel. Alapítói és vezetői az aquirok nagyjai közül valók, maguk a vadászok azonban
emberek – legalábbis azok voltak valamikor. Jelenlegi állapotukban tökéletesen immúnisak a fájdalomra,
asztráltestük pedig üszkös csökevénnyé sorvadt: az érzelmek gyakorlatilag teljesen kivesztek belőlük.
Céljaikat és törekvéseiket sűrű homály fedi, ám aligha esnek maradéktalanul egybe a birodaloméival, mert
sohasem haboznak kontraktust vállalni helytartók és katonai parancsnokok likvidálására. A Tizenhármak
törvényen kívül helyezték őket, ezzel azonban nem sokat törődnek, hisz Fray-Grimonarban a consular
hatalma nyomába sem érhet a Sápadt Angyalénak, aki a rend legfőbb védnöke és pártfogója.
shugaru-dió (kra): Kesernyés ízű ajzószer, kis mennyiségben fűszerként is használatos. Rendszeres
rágása jelentősen csökkenti a teljes kipihentséghez szükséges alvásidőt, akár napi fertályórára. A szívós-
olajos dióbél piszkossárgára festi az ember fogazatát, fokozza az agresszív hajlamokat, hosszabb távon pedig
szívpanaszokat okoz.
sier'cyah (tor): Szó szerint „szükséges halál”. Már Kyria fénykorában is a politikai gyilkosság
szinonimája volt; azon ritka kifejezések közé tartozik, melyek évezredek óta őrzik eredeti értelmüket. Toroni
felfogás szerint az ember birtokolja, uralja azt, ami felett dönt – az én sier'cyahom alatt tehát valaki más
veszte értendő.
Sigmarion (kyr): Az északi égbolt egyik legfényesebb csillaga, csak nyáron látható. Egyes hiedelmek
szerint az Elátkozott Szerelmespár, Syrtis és Lheander lelke olvadt eggyé benne, akik a mennyek magasában
végre egymásra találtak.
sinath (elf): A daries-chyennek természetes állatalakja, amit időnként le tudnak vedleni magukról, hogy
elfként mutatkozzanak. A fajháborúk korában a leggyakoribb sinathok a medve, a sas, a hiúz és a nyest
voltak; elvétve más, ritkább formák is előfordultak, de a farkas és a keselyű sohasem szerepelt közöttük.
siqquis (elf): A kráni elfek különleges harci ménje, egyszerre kecses és erőteljes állat; általában hóka
vagy fehér, ritkábban pejszínű. Két-háromszáz évig is elél, és rendkívül könnyen idomítható, mivel érti az elf
beszédet. A szabadpiacon ennek ellenére nem sokra taksálják, mert az általa rokonszenvesnek ítélt
személyeken kívül senkit nem tűr meg a hátán, embereket és aquirokat pedig végképpen nem. Választott
lovasához síron túlig tartó hűség és ragaszkodás fűzi; a kráni historikusok nem egy olyan esetet jegyeztek fel,
amikor az elárvult siqquis kegyetlen bosszút állt gazdája gyilkosán.
siralomkutyák (kra): Az asztrálsíkon honos szellemlények, mágnesként vonzódnak az anyagi világból
átszüremlő érzelem-kisugárzásokhoz. Káosz-Thuragh szektája, a Snattha Bey-i álomszövők és az elf ashirruk
ismerik a módját a megzabolázásuknak; többnyire vérebnek és ajtónálló strázsának használják őket.
Síkúr (kra): Összefoglaló elnevezés, amely alatt az asztrál- és a mentálsík különféle őshonos
hatalmasságait értik. Nyers erő és mágikus képességek terén leginkább a démonfejedelmekkel mérhetők
össze, de az anyagi világ mágusai sokkal ritkábban háborgatják őket, mivel tudati sémáik mélységesen
idegenek, alapvetően elütnek az emberi gondolkodástól. A szellemsíkok titkait kutató kráni beavatottak
érdeklődése azonban rájuk is kiterjed, s időnként megpróbálják kihasználni őket a saját céljaik érdekében.
Egy Síkúr megidézése roppant veszedelmes vállalkozás, alapos elméleti ismereteket és jókora mágikus

- 102 -
potenciált igényel; megkötésük még ennél is nehezebb feladat, joggal büszkélkedhet teljesítményével, akinek
sikerült véghezvinnie.
Sor (krá): Tiszteletet és összetartozást kifejező megszólítás a kráni fejvadászok között, amelyet
előtagként kapcsolnak a megszólított nevéhez. Szó szerinti jelentése „nővér”. Ha alacsonyabb rangú vadász
beszél egy rangban fölötte állóhoz, elhagyása halálos sértésnek számít; fordított esetben csak akkor szokás
kitenni, ha a beszélő hangsúlyos udvariassággal fogalmaz.
spamagitor (tor): Kardvívást oktató mester a toroni klánok és titkos testvériségek belső iskolájában.
Sramsass-Daqkín (kra): A Tiltott Tartományok egyike, a félig mitikus ősaquir, a Könnytelen Öreg
hazája. A Tizenhármak hivatalosan őt nevezték ki consularnak, de semmi jelét nem adta, hogy tudomásul
venné ezt a megtiszteltetést; és a beiktatási dísziratot vivő küldöttség sohasem tért vissza a tartományból.
Hogy egyáltalán életben van még, azt csak onnan lehet tudni, hogy akik a tiszteletére a Feneketlen Kútba
vetik magukat, azoknak az elsőszülött fiúgyermekei mindig részesülnek a szokásos jutalomban: vérük egyik
pillanatról a másikra aquir vérrel dúsul fel, és megmagyarázhatatlan módon beszélni kezdik az ősnyelv egyik
alsóbbrendű dialektusát.
sura'shtak (kra): Szó szerint: „becsületgyermek”. Azokat a növendékeket hívják így, akiknek a klánja
megsemmisült egy vadászháborúban, a győztes rend azonban adoptálta őket, és befejezte a kiképzésüket.
Erre a megtiszteltetésre természetesen csak a legígéretesebb ifjak méltók, jobbára azok, akiknek aquir vér
folyik az ereiben; a többieket irgalom nélkül fölkoncolják. Ha a sura'shtakok felnőnek, vagy áruló lesz
belőlük, vagy fanatikus vadász; középúton szinte sohasem járnak. A kockázat tehát nagy, de a legtöbb rend
úgy véli, ekkora tétért érdemes felvállalni.
Szabad Rendek (kra): Mindazon kráni fejvadász-klánok összefoglaló elnevezése, amelyek nincsenek
alárendelve a birodalmi kormányzatnak, és önállóan tevékenykednek, az általuk választott megbízókkal
kötve magánkontraktusokat. A legtöbb Szabad Rend egy-két nemzedéken át létezik csupán, aztán kiirtják a
riválisok: ezek jobbára közönséges utcai verekedők szervezetlen bandái, akiknek fogalmuk sincs róla, hogy
mekkora fába vágták a fejszéjüket. Hasonlóan amorf struktúrát mutat például az érdemein felül méltányolt
Messeni Fejvadász-klán, amelynek kocsmaasztal mellett hirdetett hadisikerei túlnyomórészt hazug
koholmányok. Igaz, hogy sikerült fennmaradniuk, sőt terjeszkedniük, de csak a birodalom perifériáján, a
Külső Tartományok határvidékén. Valahányszor tapogatózni kezdtek befelé, gyorsan és kíméletlenül
lesújtottak rájuk az olyan klánok, mint a Hollószárnyak vagy a Fekete Özvegyek. Velük szemben nem
állhattak meg a messeniek; túl esendőek voltak, túl ingatagok, nem zárták eléggé a szívükbe a Kosfejes Úr
tanításait. És azoktól a Szabad Rendektől, amelyek még beljebb, közvetlenül a Tiltott Határ
szomszédságában székelnek, még a Hollószárnyak és a Fekete Özvegyek is tartanak. A csupa elf vadászból
álló Shi-shiquan; az alakváltók Szóval Szóló Szövetsége; Káosz-Raddaq fanatikus Végvetői; s mind közül a
legfélelmetesebb, a sötét rejtélyek övezte Shien-Gorr. Aligha akad olyan kráni a Középső Tartományokban,
akinek ne futna végig a hideg a hátán ezeknek a neveknek a hallatára…
tal'rogah (tor): Varázserejű porelegy, részben növényi, részben állati eredetű összetevőkből áll. Aki
felszippant belőle egy csipetnyit, rövid időre láthatatlan és anyagtalan szellemlénnyé változik, ám közben
mindvégig teljes tudatában marad a környezetének. Igen költséges szer, kikeverésének titkát csak a beavatott
kevesek ismerik. Elsősorban a gazdagabb (és drágább) toroni klánok vadászai szokták használni,
veszedelmesnek ígérkező kémakciók során.
tanka-pálcikák (kra): Egyes Káosz-szekták által alkalmazott jóseszköz: huszonnégy gondosan faragott
fapálcika, a Káosz-angyalok jeleivel. A jövendőmondók a levegőbe hajítják őket egy frissiben bemutatott
áldozat harántirányban felnyitott teteme fölött, és aszerint értelmezik a jóslatot; hogy melyik pálcika melyik
belszervre hullik vissza. A tanka jóslásnak könyvtárnyira rúgó szakirodalma van; sok függ például attól,
hogy melyik értelemmel bíró fajba tartozott az áldozat, vagy hogy a bemetszést melyik testátló mentén
ejtették meg.
Tarka Rengetegek (kra): Eredetiben „Hukayat Hur'daok”. Az asztrálsík elnevezése Káosz-Thuragh
szektájának titkos szertartásnyelvén.
Tarros (kra): Szó szerint „Setét”, vulgáris közkráni dialektusban. A legmélyebb és legrégibb
szennyvízcsatorna ragadványneve Gor-Vassak városában.
Terdt Tanács (aqu): Az aquirok harci tevékenységét irányító és összehangoló szervezet az elf-aquir
háborúk idején. Története bővelkedik a torzsalkodásokban és a titkos intrikákban; és mégis, az írott

- 103 -
históriában ez volt az utolsó olyan eset, hogy az ősfajok vezéreinek úgy-ahogy sikerült megszabadulniuk a
belső ellentétek koloncától, s egységesen szálltak szembe a közös ellenséggel. Mindez azt sugallja, hogy a
Sárkányszövetség fellépése komolyabb veszélyt jelentett az aquirokra nézve, mint azt számosan hiszik,
ideértve mindjárt magukat az elfeket.
Tiltott Tartományok (kra): Belső-Krán területi egységei, melyek emberi életre általában véve
alkalmatlanok. Még a pontos számukat sem tudjuk bizonyosan; egyesek tizenháromra, mások huszonnégyre,
megint mások harmincra becsülik, merőben elméleti spekulációk alapján. (A minimumérték kilenc; ennyinek
ismerjük ugyanis a nevét.) A Tiltott Tartományokban a birodalmi eszme korántsem örvend akkora
tekintélynek, mint hinnénk; az errefelé honos hatalmak ugyanis csaknem ugyanolyan közel kerültek a
Kosfejes Úrhoz, mint maguk a Tizenhármak, és nem mindig hajlandóak figyelembe venni a tőlük érkező
utasításokat. Különösen a consulari befolyás áll gyönge lábakon, kivéve természetesen azokat a
tartományokat, ahol a Tizenhármak személyesen töltik be ezt a posztot.
tűmester (kra): Elvétve előforduló beavatotti rang a kráni fejvadász-klánokban: elméletben a varázserejű
tetoválások tudorait és készítőit illetné meg. Ez a mágikus tudomány a Külső és a Középső Tartományokban
gyakorlatilag teljesen feledésbe merült, az utolsó elismert tűmester csaknem tíz éve pusztult el a Holdralépők
központi erődkavernájában, a Fekete Özvegy Rend rajtaütésekor.
Urria (elf): Az elf nép rejtőzködő istensége, aki oktalanságukban elkövetett vétkükért kitaszította
gyermekeit a számukra teremtett paradicsomból, s tisztító vezeklést szabott ki rájuk. Papjai és szentélyei
nincsenek, hívei csupán szimbolikus lelkigyakorlatok és érzelmi meditáció útján érintkezhetnek vele. Az
ismétlődő újjászületések láncolatában a hajnalkortól mostanáig mindössze tucatnyi elf nyerte el bocsánatát;
ők a Tizenkettek, avagy inkább a Hatok, mert mára csak ennyien maradtak közülük Ynev világán. Az
óidőkben a gyermekei még gyakran emlegették a nevét, az évezredek múltával azonban alakja lassan
megfakult és háttérbe szorult; a mai elfek számára már nem több egy ódon emlék kísérteténél.
Hátborzongató, szent misztériumot látnak benne, amelynek ködleplei közé balgaság volna befürkészni, hisz
értelmezni úgysem tudnák a látványt, csak az elveszett harmónia utáni sóvárgást fokozná elviselhetetlenségig
a kebelükben.
úmahtar (elf): Mallior kráni manifesztációja, amely időről időre kicsírázik az ágyékából származó elfek
húsában és vérében. Az úmahtar megjelenése mindig baljós előjel: az Éjben Kacagónak örök dicsőség és
gonosz halál jutott osztályrészül, s ezt a végzetet hagyományozza tovább távoli utódaira is.
vadászháborúk (kra): A kráni fejvadász-klánok között időről időre kirobbanó véres viszályok, melyek
néha évszázadokon át szünetelnek, előbb-utóbb azonban mindig kiújulnak, s végül óhatatlanul az egyik
testvériség teljes pusztulásához vezetnek. A két érintett fél általában – de nem minden esetben – a Szabad
Rendek köréből kerül ki, s hadállásai megerősítésére igyekszik minél átfogóbb szövetségi rendszert
kiépíteni. Valamennyi vadászháború közül kétségkívül az a legnevezetesebb, amit a Birodalmi Fejvadászok
és a Shien-Gorr klán vívnak egymással, immár tizenkétezer esztendeje; a hosszas fegyvernyugvásokra
rendszertelen időközönként a lángtengerben tomboló erőszak évei következnek, s mindeddig semmi jele nem
mutatkozott, hogy valamelyik fél a másik fölé kerekedne.
Verrion H'Anthall (elf): A kráni elfek leghatalmasabb kalahorája, akit maga a Kosfejes Úr hozott létre:
nyálát, könnyét és verítékét keverte el azzal a vérrel, amit az Elveszettek egyik mártírjának ereiből folyatott
ki, majd teremtő leheletét a lüktető masszára bocsátotta. Ilyenképpen született meg Verrion, a Sötétség Szája,
a Mindeneket Elnyelő, akit létezése első percétől kezdve csillapíthatatlan éhség gyötört. Egyesek szerint a
Tizenhármak testvére ő; mások a huszonötödik Káosz-angyalnak tartják; megint mások művi lénynek,
démonikus gólemnek, Ranagol lángelméje holt-eleven bizonyítékának. Az igazsághoz valószínűleg azok
járnak legközelebb, akik a kráni elf lélek szimbólumát látják Verrionban: az örök nagyratörés, a féktelen
becsvágy, a fennhéjázó dölyf, a halhatatlan gyűlölet, a hosszú évezredek során epekeserűvé sűrűsödő harag
elsöprő erejű megszemélyesülését.
Véknyak (kra): Alvilági zsargon: a kráni elfekre alkalmazott becsmérlő kifejezés.
vérszita (kra): Birodalom-szerte közismert, igen egyszerű jóseszköz: két réteg sűrű szövésű, finomra vert
fátyolcsipkéből áll, amelyet körkörös dongakeretbe feszítenek. A frissiben bemutatott áldozat vérét a
csipkeszöveten keresztül valamilyen tükröző felületre kell hinteni; az ennek nyomán kirajzolódó mintákból a
hozzáértő szem kiolvashatja Ranagol akaratát a jövendőre nézve.
wul-madár (elf): Struccra emlékeztető, bár kisebb termetű dögevő; valójában nem is madár, hanem
hüllőféle, csak hosszában elkeskenyedő, felborzolható pikkelyei keltenek ellenkező benyomást. Rajokban jár

- 104 -
élelem után; az egyes állatok olyannyira mohók, hogy ha valamelyikük megbotlik és a földre kerül, a többi
azonnal ráveti magát, és darabokra szaggatják, mielőtt felállhatna. A kráni elfek krónikatetováló
művészetében a stilizált wul-madár a háznélküliség szimbóluma.
yecharr (kra): Káosz-Huvarhg őrült prófétái, akik cél és útiterv nélkül bolyonganak a birodalomban, s
versbe szedett jóslatokkal fizetnek a koponyájukban dühöngő téboly által sugallt szolgálatokért. Olykor
ötletszerűen megöletnek egy koldust vagy egy consulart; más alkalommal háborút robbantanak ki a városi
iparoscéhek között, vagy temérdek kincset ajándékoznak egy nincstelen nayannak. Noha a birodalmi
törvények értelmében sérthetetlennek számítanak, mégis gyakran megesik, hogy a tevékenységükön
felbőszült helybéliek kizsigerelik őket.
yrch (elf): Eredeti jelentése: „harcos”. Manapság általában a Tizenhármak leghitványabb szolgáit, a
Külső Tartományok gyepűvidékén vándorló orkokat értik alatta.
zsigerelő (kra): A felcserek és élveboncolók hivatalos címe a kráni alvilági testvériségekben. Halála után
a szervezet valamennyi tagja az ő kezük alá kerül, hacsak nem égett hamuvá, vagy nem sodorta el egy
megáradt folyam. Számos zsigerelő titkon kapcsolatokat tart fenn a környékbeli nekromanta-szövetségekkel.

- 105 -