Trova il tuo prossimo libro preferito

Abbonati oggi e leggi gratis per 30 giorni
Maradj velem

Maradj velem

Leggi anteprima

Maradj velem

valutazioni:
5/5 (17 valutazioni)
Lunghezza:
473 pagine
6 ore
Editore:
Pubblicato:
Oct 19, 2018
ISBN:
9786155653445
Formato:
Libro

Descrizione

Elérkezett az Iskolák Országos Versenyének hatodik napja, és a piros csapat szétesni látszik. A kezdetben barátságosnak tűnő megmérettetés egyre komolyabbá válik, a feladatok egyre megterhelőbbek, egyre fájóbb a családtagok hiánya, és a négy gyökeresen eltérő személyiségű diáknak egyre nehezebb igazi csapatként együttműködnie. Bizonyos helyzetek még a Szirtes gimi páratlan logikájáról és éles eszéről ismert matekosát, Újvári Hannát is komoly kihívások elé állítják. Vajon a csapat érdekei a fontosabbak, vagy a verseny során kialakult kapcsolatok? Van-e értelme sportszerűnek maradni, ha más is piszkosan játszik? Egyáltalán, lehet-e ez a játék több, mint egy jelentéktelen vetélkedő, amiről még senki sem hallott, és ahol színes ruhás diákok versenyeznek egy műanyag kupáért? És nem mellesleg: okos dolog-e beleszeretni valakibe, aki az egyik rivális csapat öltözékét viseli?

Editore:
Pubblicato:
Oct 19, 2018
ISBN:
9786155653445
Formato:
Libro

Informazioni sull'autore


Anteprima del libro

Maradj velem - Leiner Laura

Leiner Laura

Maradj velem

 „Will you stay?

   Will you stay away forever?"

Avenged Sevenfold – So far away

– Jönnek! Jönnek vissza a csapatok! – pattant fel elsőként Bernadett, én pedig visszafojtott lélegzettel álltam fel az asztaltól, hogy kimenjek eléjük.

Mindannyian kirohantunk az étkezőből, és a szakadó esőben állva meredtünk a kétszárnyú kapura, amit a főszervező kinyitott, és megláttuk az első sáros versenyzőt visszaérni.

Mellettem Lóri és Zsombi frusztráltan figyelték az eseményeket, és bár védettként nem fenyegetett minket a kiesés veszélye, valamennyiünk aggódva meredt a kapura, arra várva, hogy megérkezzenek a versenyzők a feladatról. Mind a négyen más okból kifolyólag, és főként más miatt izgultunk. Bernadett feszülten nézte, hogy kikkel maradunk versenyben, és a szája szélét rágva latolgatta a további esélyeinket. Lóri, aki a csapatunk leghaverkodósabb tagja, a visszatérőket várva azon tűnődött, vajon melyik „spanját" veszítette el a feladaton, amiben mi nem vettünk részt. Zsombi és én pedig egy-egy konkrét személyre koncentráltunk. Ő arra, hogy az egyik kiessen, én pedig arra, hogy a másik bent maradjon. A fülemben zakatoló, zúgó hang kíséretében, üveges tekintettel bámultam a dupla szárnyú kaput, amin sorban megérkeztek az elázott, sáros versenyzők. A türkiz, a szürke, a világosbarna, végül pedig a sötétzöld csapat tagja is visszajött, ami azt jelentette, hogy már csak egy továbbjutó léphet be a kapun. A döbbenettől szinte lebénulva álltam az esőben, és képtelen voltam felfogni, hogy ez hogyan történhetett. Semmit sem értettem. Csenge a szája elé tett kézzel, pislogás nélkül meredt a tábor bejáratára, és folyamatosan a fejét rázta, a fekete csapat másik két tagja pedig idegesen állt mellette, miközben a visszaérkező Karesz a sötétzöldektől mocskosan és megázva beszélt pár szót a csapattársaival, aztán a tekintetével megkeresett minket, és megindult felénk.

– És most? – suttogta Zsombi kiszáradt torokkal, és feszülten megnyalta kicserepesedett ajkát.

– Mindjárt megtudjuk, hogy mi történt – feleltem erőtlen hangon, várva, hogy Karesz odaérjen hozzánk. – De valamelyikük kiesik – tettem hozzá a sírógörccsel küszködve, majd visszafordítottam a fejem a kapu irányába, és a könnyeimen át nézve az esőn keresztül, meghallottam a lépteket. Csak azt nem tudtam, hogy ki érkezik utolsó bentmaradóként. A sárga, vagy a fekete csapat. Máté, vagy Kornél.

1.

Anyuval álmodtam. Az egész teljesen értelmetlen volt, és tökéletesen zavaros, de ahhoz éppen elég valóságosnak tűnt, hogy hajnalok hajnalán, amikor még mindenki az igazak álmát alussza, én izzadtan és kifulladva riadjak fel. A sötétben körbenézve először azt sem tudtam hirtelen, hogy hol vagyok, mert az álmom a lakásunkban, otthon játszódott, ezért beletelt pár pillanatba, hogy felfogjam, egyáltalán nem otthon vagyok, hanem valahol a Bükkben, egy faházban, az Iskolák Országos Versenyének hatodik napja hajnalán. A sötétben ülve az ágyamon kisimítottam az arcomból a hajtincseimet, amelyek rátapadtak az izzadt homlokomra, és ahogy kitisztult a fejem, a saját szapora légzésemen kívül meghallottam a helyiségben lévő két személy egyenletes szuszogását is. Anyu álomképe egyre homályosabb lett, és miközben félreraktam a könnyáztatta párnámat, amit valószínűleg álmomban sírtam tele, körbenéztem, hogy felkeltettem-e valakit az ébredésemmel. A csapatunkhoz tartozó Bernadett, és a fekete csapattag, Csenge mélyen aludtak, a faházban lévő negyedik ágy pedig üresen, bevetve állt. Ott már nem aludt senki, Zsanett az egész barna csapattal együtt kiesett tegnap. Hunyorogva bámultam a helyére, amit csupán a Bernadett éjjeliszekrényén lévő digitális képkeret váltakozó, gyér fényei világítottak meg. Gyűlöltem látni azt az üres ágyat, mert a versenyen eddig eltöltött rövid idő alatt kifejezetten megkedveltem Zsanettet, és egészen az ő kieséséig nem éreztem az igazi súlyát annak, amiről ez a verseny szól. Magam mellett tapogatózva megkerestem a telefonomat, és megnéztem rajta az időt. Még napkelte sem volt. Tudtam, hogy nem fogok visszaaludni, azonban képtelen lettem volna a síri csöndben, mozdulatlanul, a gondolataim fogságában várni a reggelt, ezért a lehető leghalkabban felkászálódtam az ágyból. Némán, elnyelve a fájdalmas nyögésemet, felhúztam az edzőcipőmet, és felállva megpróbáltam ráállni a megrándult bokámra, ami a tegnapi feladaton sérült meg. Összeszorított fogakkal, a másik lábamra nehezedve megvártam, hogy enyhüljön a lüktető fájdalom, majd amikor már csak tompán hasogatott, eloszlattam a súlyomat úgy, hogy a legkevésbé erőltessem a megrándult bokámat, és halkan a faházhoz tartozó apró fürdőszobába mentem. Miután behúztam magam mögött az ajtót, felkattintottam a lámpát, és komótosan fogat mostam. A lámpafény megvilágította a sarokban lévő pókhálókat, amik a legkisebb huzatra is himbálózni kezdtek, a széleiken összekuporodva várakozó pókokkal együtt. Amikor végeztem, halkan átmentem Csenge és Bernadett ágyai között, és óvatosan kisurranva a házból, kiléptem a sötétbe. A kora hajnali levegő csípős volt, és azonnal kitisztította a fejem, az álmom pedig, amiből felriadtam, és ami még vissza-visszatérve kísértett, ködként oszlott szét a szemem előtt, ahogy elindultam a medence felé. Mindig ugyanaz a visszatérő álom már több mint egy éve, ilyen-olyan rendszerességgel. Néha hónapokig elkerül, néha pedig hetente akár többször is meglátogat. Ilyenkor álmomban anyu ott van, velem van, beszélgetünk, vagy csak csinálunk valamit, teljesen hétköznapi dolgokat, és jól van, nem látszik rajta semmi, nem beteg, nincs kórház, nincs kezelés, nincs semmi más, csak mi. Mint régen. Aztán mindig, minden alkalommal, amikor vele álmodok, a tudatom jelez, még álmomban is ráébreszt arra, hogy ez nem stimmel, ő nem lehet itt, mert már nincs többé, és megkérdezem tőle, hogy ez hogy lehetséges, mire megváltozik az arckifejezése, mintha megijedne, vagy nem is tudom, összezavarodna a hallottaktól, aztán egyszerűen felriadok. Ennyi. Egy álom, amiben keveredik a legnagyobb vágyam a kegyetlen valósággal. És olyankor már nem tudok visszaaludni, túl zaklatott leszek tőle. Vagy csak félek. Ki tudja. A szél halkan rázta a lombokat a fejem felett, a tábor körül elterülő erdőből érkező neszek pedig egyáltalán nem ijesztettek meg, hanem inkább megnyugtatóan hatottak. Mert élet volt benne. Nekem pedig csak ez számított.

A gondolataimba merülve bicegtem a medence felé, miközben körülöttem az egész tábor aludt, sehol nem volt senki rajtam kívül. Sötétek voltak a faházak, ahogyan az étkező épülete is. Egy lámpa sem égett, és egy mobil kijelzője sem világított odabentről. A pingpongasztalok és szabadtéri kondigépek üresen álltak, ahogyan a tábor melletti focipálya is. Csupán a dupla szárnyú főkapu melletti bódéból látszódtak távolról villódzó fények. Valószínűleg filmet nézett a táborozók biztonságára és álmára vigyázó őr. Ezek szerint ketten voltunk ébren, senki más. De ahogyan én sem, valószínűleg ő sem vágyott társaságra, ezért hogy nehogy kizökkentsem a monotonitásból a neszezésemmel, nem mentem el arra, hanem az eredeti célomnak megfelelően a medence felé fordultam, és a pulcsim cipzárját felhúzva, magam előtt összefont karral megborzongtam a csípős júniusi hajnalon. Leültem a kivilágított medence szélére, átkulcsoltam a karommal a felhúzott térdemet, bedugtam a fülembe a fülhallgatómat, elindítottam egy random lejátszási listát, olyat, amiben egyetlen számot sem ismerek, és csak úgy ültem ott, a vizet bámulva, aminek felszínén fodrokat képezett az enyhe szél. A gondolataim egymást váltották, összevissza csapongtak, de egyiknél sem ragadtam meg, csak hagytam, hogy villámként cikázzanak át az agyamon. Átpörgött a fejemben az elmúlt napok összes eseménye, azóta, hogy eljöttünk a versenyre. A feladatok, a csapatok, a bentmaradtak és a kiesettek. A barna csapat tegnapi távozásáig talán fel sem fogtam, hogy az ártatlannak tűnő verseny valójában milyen mély érzelmeket vált majd ki belőlem. Zsanett kiesése azonban felnyitotta a szemem arra, hogy mint az életben minden, ami jó, végül veszteséggel zárul majd. Én pedig nem vagyok túl jó a veszteségek feldolgozásában. A fülem mögé tűrve egy hajtincsemet sóhajtva megráztam a fejem, és a csapatunkon, a versenyen és annak alakulásán gondolkodtam. Főként a tegnapi feladaton és a visszaérkezésünket követő eseményeken, amelyek csapaton belül egyfajta konfliktuscunamit indítottak el. Kocsis igazgató előtt megjátszhattuk magunkat, és eltitkolhattuk a részleteket, hogy kíméljük. Úgy voltunk vele, hogy nem kell mindenről tudnia, mert az csak kiborítaná. Így aztán el sem mondtuk neki, hogy a legutóbbi feladatnál Zsombi mennyire használhatatlan volt, és egyáltalán nem vált a segítségemre, ezért egyedül csináltam végig. Vagyis majdnem egyedül… Kocsis azért küldött minket, hogy megszerezzük neki és a Szirtes giminek a kupát egy olyan versenyen, amiről szinte még soha, senki sem hallott. Nyerni küldött minket, és hisz bennünk, ezért aztán azt, hogy a csapaton belül problémák vannak, valahogy egyikünk sem szándékozott elmondani neki. Nem tudom, hogy azért hallgattuk-e el, mert valóban kímélni szeretnénk, vagy azért, mert mi magunk is szégyelltük, hogy az egyetlen gyengeségünk felütötte a fejét, és mint valami elfertőződött seb, mélyről terjed. Kezelgethetjük a felszínét, mindhiába, ha valójában belülről rohad. Mert hiába vagyunk négyen kiválóak valamiben, mind-mind a saját területünkön, ha közösen, csapatként nem tudunk jól működni. És ezt a tényt igyekeztünk mindenki elől eltitkolni. Talán még saját magunk elől is. Nem szándékoztam részletekbe bocsátkozni a kincsesláda feladaton történtekről, eredetileg az volt a tervem, hogy hallgatok az egészről, a lényeg úgyis az, hogy végül bent maradtunk, de aztán minden kibukott. Mert miután Zsombival visszatértünk a feladatról, Bernadett-tel és Lórival kiegészülve elvonultunk. Tulajdonképpen csak egy beszámoló lett volna arról, hogy milyen volt a verseny, de a feszültség köztünk a kilencedikessel szinte tapintható volt, így Lóri és Bernadett követelték, hogy részletesen fejtsük ki, pontosan mi is történt a közös feladatunkon. És ekkor már nem volt nagyon lehetőség szépíteni, elmondtam úgy, ahogy volt. Ez Zsombit elég rosszul érintette, és talán a korkülönbség miatt, de kifejezetten sértődötten reagált, vagyis úgy tűnt, mintha még haragudna is azért, amiért elmondtam, hogy leblokkolt, és nem segített a kettőnkre osztott feladaton, amit végül egyedül, illetve egy másik csapat tagjának segítségével tudtam megoldani. És mielőtt Bernadett vagy Lóri tévesen Máténak adta volna a képzeletbeli „milyen jó fej, hogy segített titulust, gyorsan hozzátettem, hogy a segítségem nem a sárga csapatból érkezett, akikkel elvileg olyan nagyon jóban vagyunk. Kornélnak köszönhető a bent maradásunk, a fekete csapat kajakos fiújának, aki nélkül már valamennyien otthon lennénk, hála Zsombi lehetetlen viselkedésének, és Máténak, aki megmutatta az igazi arcát. Ha pedig már itt tartottunk, beavattam a kissé értetlenül hallgató többieket abba is, hogy Máté miként viselkedett velem a feladaton, amire Zsombi teljesen elfogult és infantilis módon a védelmébe vette a barátját, aminek következtében kirobbant a Szirtes-csapatban az első komolyabb vita. Igazából mindannyian Zsombival veszekedtünk, és minden idegszálunkkal próbáltuk jobb belátásra bírni, de semmi eredménye nem volt, mert a kilencedikes azt tette, amit minden sarokba szorított ember tesz, ha fenyegetve érzi magát. Visszatámadott. Hiába próbáltuk meggyőzni arról, hogy lazítania kellene Mátéval a kapcsolatát, mert ez egy verseny, ahol mi csapatként az összes többi versenyző ellen vagyunk, Zsombi azonnal rávágta, hogy akkor nekem is el kellene távolodnom a fekete csapat egyik tagjától, akivel egészen szoros kapcsolatom alakult ki néhány nap alatt. Szorosabb, mint azt bárki gondolná. Hiába próbáltam észérveket felsorakoztatni amellett, hogy Kornél nem veszélyezteti a versenyünket, sőt, a jelenlegi bent maradásunkat egyenesen neki köszönhetjük, elvéreztem ezzel az érvvel, mert bárhogy is szépítettem, a tény az tény maradt. Kornél is ellenfél ebben a versenyben, a többiek pedig nyomatékosan felhívták erre a figyelmemet. És ebből óriási veszekedés keletkezett. Bernadett azt fújta, hogy nem barátkozni jöttünk ide, hanem azért, hogy csapatként, együtt megnyerjük a versenyt. Én folyamatosan azt ismételgettem, hogy Kornél segítette a bent maradásunkat, miközben Máté otthagyott a bajban. Lóri azért neheztelt Zsombira, mert leblokkolt a versenyen, és hagyta, hogy egyedül hajtsam végre a kétfős feladatot, miközben a társamnak kellett volna lennie. Erre Bernadett felvetette, hogy mi van, ha a kilencedikes direkt csinálta, és egyszerűen a kiesésünket akarta ezzel elérni, ki tudja, talán azért, hogy mentse Mátéékat. Zsombit teljesen kikészítette a feltételezés, és tőlem várta a segítséget, hogy mondjam el az igazat, hiszen én vagyok a csapatból az egyetlen rajta kívül, aki valójában ott volt, és pontosan tudja, hogy mi történt. Igen, én valóban ott voltam. De nem mondhattam mást, mint ami valójában történt. Hogy Zsombi mindenfajta indoklás nélkül feladta, így rám hagyta a feladat megoldását, ezzel a vállamra téve a bent maradás, vagy éppen a kiesés terhét. Hozzá kellett tennem, még egyszer nyomatékosítva, hogy ha ez mind nem lett volna elég, Máté szó nélkül otthagyott a bajban, pedig semeddig sem tartott volna segítenie. Ezt az információt Bernadett és Lóri azonnal elraktározta, amolyan „jó tudni, hogy milyen is valójában stílusban, Zsombi azonban nem értette, hogy mi ezzel a probléma, mondván, miért segített volna Máté, amikor külön csapatban vagyunk. Én erre azt feleltem, hogy azért kellett volna Máténak segítenie, mert nem veszélyeztettem a bent maradásukat, tekintve, hogy sérülten mindenképpen utánuk végeztem volna, és ha egyszer ők biztos továbbjutók, akkor neki mindegy lett volna, hogy egy másodpercet rám szánva segít levenni a kulcsot, vagy otthagy a fenébe. És ő otthagyott a fenébe. Így döntött, elfogadom, akkor is, ha nem értek vele egyet, de arra azért képtelen voltam, hogy védjem az álláspontját. Lóri és Bernadett is velem értett egyet, Zsombi azonban hajthatatlan volt. Azt állította, Máté helyében ő maga sem cselekedett volna másképpen. Ebből következett Lóri kérdése, hogy ha ekkora a szája, és ennyire tudja, hogy más helyében mit cselekedett volna, akkor a saját helyzetében miért nem cselekedett AKÁRHOGY, ahelyett, hogy csak állt ott. Erre Zsombi nem tudott mit reagálni, ezért visszatért arra, hogy a sárga csapat ugyanolyan ellenfél nekünk, mint a feketék, és ha ő nem haverkodhat Mátéval, akkor Lóri se bandázzon mindenkivel a szabadtéri edzőpadoknál, és én se töltsek annyi időt Kornéllal… Ezt újra kikértem magamnak, de ekkor a többiek már Zsombinak adtak igazat, ezzel megváltoztatva a felállást. Így telt a délutánunk, veszekedtünk, aztán inkább szétszéledtünk, mindenki különvonult, de jött a vacsora, ahol újra egy asztalnál ültünk, és ez elég volt ahhoz, hogy ismét vitatkozni kezdjünk, így ezzel töltöttük az estét is. Amikor Kocsis FaceTime-on hívott minket, összecsődültünk a kamera előtt, és vigyorogva mutattuk a „Szirtes-erőt" az igazgatónak, ami pont annyira volt igaz, mint egy szétfilterezett, beállított Insta-kép. Csak látszat, semmi több. De Kocsis bevette, büszkén buzdított minket a következő feladatra, minden másodpercben eszünkbe juttatva, hogy mennyire fontos neki a kupa, és mennyire jó lenne, ha megnyernénk a Szirtesnek. Még azt is megmutatta, hogy hol csinált helyet a polcán a trófeának. Valóban ott volt az igazgatói polcán egy üres rés, ahová a kupát várta. Erre egyszerűen nem mondhattuk azt, hogy éppen kudarcot vallunk csapatként, így biztosítottuk az igazgatót arról, hogy a továbbiakban is maximálisan helytállunk, majd leraktuk a telefont, és vitatkoztunk tovább. Nem volt segítségünk. Az egyetlen ember, akit beavathattunk volna, az a kísérő tanárnőnk, Titanilla. Elvileg egyébként is az ő feladata lenne a verseny ideje alatt, hogy támogasson minket, kezelje a konfliktusainkat, és felnőttként iránymutatást adjon a különböző szituációkban, és elviekben ő ezért érkezett velünk a versenyre. Igen, elviekben, de sajnos a tanárnő egészen sajátosan értelmezte a részvételét, konkrétan egy potya nyaralásként az élménytáborban, és azon kívül, hogy napozott a medencénél, vagy kellette magát a többi kísérő tanár előtt, semmi mást nem csinált, így nem sok hasznát vettük. Titanilla és Kocsis kizárásával viszont magunknak kell megoldanunk mindent, és közel sem biztos, hogy képesek vagyunk rá. Ettől a felismeréstől pedig görcsbe rándult a gyomrom. Mert bármennyire is szerettem volna letudni az egészet egy vállrándítással, hogy ez csak egy hülye verseny, a hatodik nap reggelén már nem annak láttam. Sokkal többről volt szó a kiesésnél, vagy bent maradásnál. Kívülről nézve, Kocsis egy-egy posztja alapján talán továbbra is egy buta iskolai versenynek tűnt az Iskolák Országos Versenye. Résztvevőként azonban, távol az otthonunktól, távol a szeretteinktől, barátoktól, távol a nettől és a neten zajló dolgoktól, távol a hétköznapoktól, a hétköznapi problémáinktól, és főként, távol a realitástól ez már korántsem egy sima verseny volt. Sokkal mélyebb dolgokat hozott elő belőlünk, és sokkal több jelentéssel bírt. Voltak, akik azért akartak minél tovább maradni, mert hajtotta őket a versenyszellem. Voltak, akiket a megfelelési kényszer. Mások bizonyítani akartak valakinek. Megint mások csak maguknak. És ott voltam én, aki érzelmileg teljesen összezavarodva, egy holtsávban rekedtem, a menekülés és maradni akarás között őrlődve.

És ha mindez nem lenne elég, a barna csapat kiesésével megváltozott a verseny hangulata, mert őket valóban mindenki megkedvelte, és az esti vacsoránál nélkülük először érződött az, hogy csökken a létszám. Ez pedig rányomta bélyegét a versenyzők kedvére és viselkedésére, mert a csapatok fogyásának tudatában hirtelen mindenki ráébredt arra, hogy sokkal többet kell kibírni ebben a két hétben, mint a néhány kreatív vagy sportos feladat teljesítését. Az egész kezdett megdőlni, és úgy tűnt, a logikai és fizikai teljesítmény háttérbe szorul, helyettük pedig előtérbe kerülnek az érzelmek. És ahol az érzelmek dominálnak, ott mindig nagyon sok a sebesült.

A fejem feletti égbolt épphogy csak kezdett világosodni, én pedig a kivilágított medence szélén ülve, az államat a térdemen pihentetve bámultam a vizet, majd hirtelen kizökkenve a gondolataimból összerezzentem, mert a fülemben halkan szóló zenén túl meghallottam valamit a hátam mögül. Nem az erdő megnyugtató neszei voltak azok, hanem egy hirtelen, éles hang. Határozottan egy faág vagy gally reccsenése volt, pont olyan, mint amikor valaki rálép, és kettétörik a talpa alatt. Elakadó lélegzettel azonnal a telefonomért nyúltam és kinyomtam a zenét, miközben még mindig feszülten előrefelé bámulva, összeszorított szemmel agyaltam azon, hogy mi lehet az. Erdőben vagyunk, gyerünk Hanna, mit tudsz az erdőről? Madár… Róka… Vaddisznó. Jézusom, csak ne vaddisznó legyen! A térképes feladatnál már felmerült a vaddisznógyanú, ez azonnal eszembe jutott, ezért latolgatni kezdtem, hogy mit tegyek. Nem tudok lefutni egy vaddisznót sérült bokával. Mondjuk ép bokával sem. Oké, akkor nincs mese, beugrom a medencébe. Tud úszni egy vaddisznó? És miért gondolkodom ezen, ahelyett, hogy cselekednék? Elkerekedett szemmel, visszatartott lélegzettel számítgattam az esélyeimet, miközben tudtam, hogy lassan meg kell fordulnom, hogy szembenézzek a hátam mögötti veszedelemmel, mielőtt a vaddisznó felöklel a… szarvával. Van szarva, nem? Istenem, sokra megyek a matekversenyeken elért eredményeimmel, amikor a számokon túli, valódi helyzetekben konkrétan életképtelen vagyok.

A telefonomat megmarkolva egy pillanat alatt feltápászkodtam, és úgy döntöttem, hogy szembenézek a veszéllyel, bármi is legyen az, így összeszorított fogakkal megfordultam, és… És hirtelen szemben találtam magam Kornéllal, aki minden bizonnyal odasétált mögém, amíg én mindenféle vaddisznókon gondolkodtam. A célja nyilván az volt, hogy ne ijedjek meg, de ennek pont az ellenkezője történt, mert szó szerint frászt kaptam, és miközben egy halk sikolyt hallattam, ösztönösen hátraléptem, ahol azonban nem volt már szilárd talaj, csak a medence vize… Az esésem pillanatában még láttam Kornél arcán a megilletődöttséget, és azt, ahogyan utánam kap, de már nem ért el, aztán összezáródtak a fejem felett a hullámok, és elmerültem a vízben, ami annyira hideg volt a hajnali órában, hogy egy pillanatra minden izmom megmerevedett, majd ösztönösen levegő után kapkodtam, de sajnos akkor még a víz alatt voltam, így miközben nyeltem egy adagot, felrúgtam magam a felszínre, és köhögve csapkodtam a víz felszínét. Amikor kinyitottam a szemem, prüszkölve néztem Kornélra, aki teljesen nyugodtan állt a medence szélén, és mosolyogva, a fejét csóválva figyelt.

– Oké, először is… Jól vagy? – kérdezte, amikor úgy ítélte meg, hogy már befejeztem a fuldoklást.

– Megvagyok – köhögtem.

– Az jó hír. Gyere, add a kezed, Újvári Hanna, kiszedlek onnan – nyúlt felém, mire odaúsztam a medence széléhez, és megragadtam a karját. Kornél kihúzott a vízből, én pedig teljesen elázott ruhában, az arcomba lógó vizes hajjal álltam előtte, majd néhány másodperc múlva, amikor nagyjából feldolgoztuk a történteket, mindketten elnevettük magunkat.

A faházunkból kihozott pokrócot magam köré tekerve, a száraz, váltás piros melegítőmben, de még mindig vizes hajjal ültem az étkező egyik asztalánál. Velem szemben Kornél foglalt helyet, és szórakozottan fürkészett.

– Szóval vaddisznó – ismételte meg a hallottakat. – Azt hitted, hogy egy vaddisznó.

– Igen – ismertem be a kezemben tartott bögre forró teával, amit a konyhába belógva készítettünk el nekem.

– És mégis hogy jönne át a kerítésen a tábor területére egy vaddisznó? – kérdezte elfojtott nevetéssel.

– Nem tudom. Talán bekopogott a főbejáraton, igazolta magát a kamerába nézve, és beengedték – vonogattam a vállam.

– Oké – röhögte el magát Kornél. – És… Pontosan mit csináltál hajnali négykor a medencénél? Azon kívül, hogy összecsapásra készültél egy vaddisznóval.

– Én csak… – ráztam meg a fejem nevetve, aztán elkomorodtam. – Nem tudtam aludni. És kimentem sétálni…

– Értem – biccentett. – Fázol még?

– Már nem annyira. És ezt visszaadom, köszönöm – bújtam ki a pokrócból, ami alatt Kornél fekete pulcsija volt rajtam, a piros felsőmre rávéve.

– Hagyd csak – legyintett.

– Rendben – takartam magam vissza a pokrócba, és fogvacogva ittam bele a teámba, Kornél pedig csendben ült velem szemben, és figyelt.

– Szóval nem tudtál aludni… – gondolkodott.

– Nem – ismertem be. – És te? Mit csináltál négykor a medencénél? – kérdeztem vissza.

– Csak a szokásos. Kimentem, hátha megijesztek valakit vaddisznónak álcázva magam – felelte, én pedig halványan elmosolyodva bólintottam, miközben tudatosult bennem, hogy a kimaradt esti beszélgetésünk, vagy nevezzük bárminek a megszokott rituálénkat a medencénél, kifejezetten hiányzott neki. És ez a tudat egyszerre csalt mosolyt az arcomra, és hozta rám a frászt.

– Egyébként tegnap este ki akartam jönni a medencéhez, de nem tudtam, mert a többiekkel volt egy kis… dolog, és jobbnak láttam, ha nem feszítem túl a húrt azzal, hogy veled vagyok – köszörültem meg a torkomat, így tudatva Kornéllal, hogy amennyiben esetleg várt tegnap a szokásos helyen, nem azért nem voltam ott, mert nem akartam, hanem azért, mert nem lehettem ott.

– Nem gond – rázta meg a fejét.

– Sajnálom.

– Tényleg nem történt semmi – legyintett. – Nem voltam ott sokat. Úgy fél kilenctől éjjel egyig – tette hozzá. A vallomásától elkerekedett a szemem, és hirtelen szörnyen éreztem magam, amiért nem tudtam jelezni neki, hogy ne várjon rám.

– Én… Tényleg nagyon sajnálom – ingattam a fejem szomorúan.

– Nem kell, igazából nem rád vártam, csak edzettem… – mentette magát.

– Persze, tudom – bólogattam. – Akkor azt sajnálom, hogy ilyen sokat edzettél, hiába… – javítottam ki magam.

– Előfordul – vonta meg a vállát. – Mi volt a gáz a többiekkel? A vacsoránál nagyon úgy tűnt, hogy balhéztok.

– Mert balhéztunk is – ismertem be kelletlenül. – De mindegy, majd lesz valahogy – vonogattam a vállam.

– A feladat miatt? Hogy Zsombi leblokkolt?

– Az indította el, de sokkal nagyobb veszekedés lett belőle. Máté miatt, miattad, hogy ez egy verseny, ahol mindenki az ellenfelünk, mégis sokkal inkább vagyunk más csapatok tagjaival, mint együtt… – ismertem be. – Minden szemrehányás kibukott mindenkiből, és kiderült, hogy viszonylag keveset kommunikálunk egymással, ezért felszínre tört sok elfojtott sérelem. Azt hiszem, nem vagyunk elég erősek. Csapatként.

– Ez nem igaz – szólt közbe a fejét rázva.

– De, tényleg így van. Mostanra kiütköztek a problémák. Tudod, nálunk ez máshogy volt, mint a többi csapatnál. Mi nem ismerjük jól egymást, nem vagyunk barátok, minket csak összeraktak erre a versenyre. Lóri az osztálytársam, mégsem tudnék róla semmit mondani. Zsombi túl fiatal hozzánk képest, kilencedikesként teljesen máshogy látja a dolgokat, mint mi, borzasztóan naiv és sértődékeny, nem nagyon tudjuk meggyőzni. És igazából Bernadettet sem ismerem szinte semennyire, még te is többet tudsz róla, mert van közös ismerősötök, miközben nekem meg az évfolyamtársam… – sóhajtottam. – Azért vagyunk még itt, mert valamennyiünkben van egy egészséges versenyszellem, de ennyi. Ha jobban megnézed, kiderül, hogy csak a logikai vagy erőnléti feladatokban teljesítettünk jól. Ott, ahol számítanunk kell a másikra, rögtön elvérzünk. Lóri és Bernadett párosa még csak-csak működik, bár soha nem fog kiderülni, hogy a biciklis feladaton azért várta be Bernadett Lórit, mert egyedül nem juthattathatott volna minket tovább, vagy egyébként is megtette volna… – gondolkodtam. – De velük sem tudom, mi lenne egy nem erőnléti feladaton… Valószínűleg az, ami velünk Zsombival – ismertem be. – Szóval ez az egész valahol kisiklott, már az is csoda, hogy a hatodik napon még itt vagyunk, különben ezt részben neked köszönhetjük… – magyaráztam. Kornél lazán legyintett, amolyan „semmiség" stílusban, mire magam elé bámulva, a gondolataimba merülve megráztam a fejem. – Közben pedig az a vicces – túrtam a fülem mögé egy félig vizes hajtincsemet –, hogy pont akkor esünk szét csapatként, amikor ezt az egész hülyeséget már én sem akarom elveszíteni – ráztam meg kínosan a fejem.

– Mármint? – pillantott rám Kornél érdeklődve.

– A versenyt – feleltem.

– Nyerni akarsz?

– Nem – ráztam meg a fejem. – Nem feltétlenül nyerni akarok. Csak maradni. Amíg lehet – mondtam ki halkan. – És hidd el, mindenre számítottam az induláskor, csak erre nem. Hogy így fogok érezni. Eljöttem, mert apu végre lelkes volt valami miatt, és szerettem volna örömet okozni neki. Eljöttem, mert az igazgatónk nagyon bízott bennem, és úgy éreztem, meg kell hálálnom neki, amiért hisz a képességeimben, akkor is, ha az elmúlt időkben nem remekeltem kifejezetten. Eljöttem, mert kellett egy negyedik tag a csapatba – suttogtam, a kezemben forgatott bögrében lötykölődő teát bámulva. – Aztán valamikor már magam miatt kezdtem el akarni, hogy itt maradjak – fejeztem be, és Kornél szemébe néztem.

– Értem. És… van valami konkrét oka, hogy ez ennyire megváltozott benned? – kérdezte, folyamatosan fürkészve engem.

– Hát… Egész jó a kaja – feleltem bujkáló mosollyal.

– Igen, tényleg jó – biccentett.

– És a feladatok is ötletesek – tettem hozzá.

– Eléggé – értett egyet.

– A hely is tetszik, szép a környezet meg ilyesmi – pillantottam körbe.

– Valóban kellemes – fojtotta el a nevetését Kornél.

– Mondjuk sok a rovar meg az egyéb állat.

– Hát igen. Gigantikus méretű mutáns szarvasbogár, képzeletbeli vaddisznó, ami besétál a kapun… – sorolta.

– Aha… És az is eléggé jó, hogy te itt vagy – mondtam ki végül.

Kornél kisöpörte a tincseit a szeméből, és széles mosolyra húzta a száját.

– Miattam akarsz maradni? – kérdezte megilletődve.

– És a kaja miatt – tettem hozzá gyorsan.

– Persze, az egyértelmű – bólogatott szórakozottan.

– De igen, főként miattad – ismertem be. – Van ennek értelme? – néztem a szemébe a fejemet ingatva.

– Remélem, mert én is ilyesmikre gondolok – vonta meg a vállát.

– Oké – vigyorodtam el. – És szerinted ez mennyire okos dolog, figyelembe véve, hogy egy kieséses versenyen veszünk részt, tulajdonképpen ellenfelekként? – dörzsöltem meg a homlokomat.

– Ez egy teljesen hétköznapi szituáció – biztosított, mire akaratlanul is felnevettem.

– Gondolod? – kérdeztem.

– Persze. És addig, amíg kiejtenénk egymást, nincs gond – vonta meg a vállát hanyagul.

– Jó. Én kiejtenélek – mondtam a lehető legmeggyőzőbben.

– Én is téged – vágta rá gondolkodás nélkül.

– Rendben – bólintottam, de nem hittem neki. Ahogyan magamnak sem. – Egyébként a tegnapelőtti dolgot… nem kellene megbeszélnünk? – tereltem másra a szót.

– Melyiket? – kérdezte, aztán mintha csak beugrott volna neki, hogy megcsókolt, bólintva nézett rám. – Ja, hogy azt.

– Igen, azt – tártam szét a karomat nevetve.

– Mit mondjak erre?

– Nagyjából bármit – segítettem ki.

– Az egy pánikreakció volt – próbálta tisztára mosni magát.

– Pánikreakció? – húztam össze a szemem, miközben megpróbáltam komolynak tűnni, és nem nevetni azon, hogy mennyire édesen próbálja megmagyarázni a tettét, ami ellen egyébként nem volt különösebb kifogásom, de erről nem feltétlenül kellett tudnia.

– Igen. Pánikreakció volt – bizonygatta. – Féltem, hogy kiesel, a kiesésed gondolatától bepánikoltam, és… Tulajdonképpen jól tettem, amit tettem, mert…

– Mert megelőzted a rohamot – segítettem ki.

– Pontosan! – csapott az asztalra. – Szörnyű roham lett volna.

– Gondolom – bólogattam mosolyogva.

– Ezért is szeretném jelezni, hogy tudj róla, ha bármi hasonló előfordul, az kizárólag azért van, mert…

– Mert meg kell előzni a pánikot – fejeztem be helyette.

– Igen. Ha jobban belegondolok, ez mindkettőnk érdeke.

– Sejtettem – mosolyodtam el. – És mondd csak, nagyjából hány ilyen… roham várható?

– Őszinte leszek, Újvári Hanna – nézett mélyen a szemembe. – Nagyon sok – mondta ki olyan arckifejezéssel, mintha valóban valami nagyon komoly dolgot beszélnénk meg, nem pedig azt, hogy a jelek szerint sűrűn szándékában áll megcsókolni. A kijelentésére ösztönösen felnevettem, a nevetésem hosszasan visszhangzott az üres étkezőben.

Kornél felállt, elvette előlem a kiürült bögrét, és bement a konyharészbe, én pedig letörölhetetlen vigyorral az arcomon bekapcsoltam az időközben megszáradt telefonomat, ami ismét túlélte a medencézést, mert még működött. A kijelzőn megjelenő háttérképre nézve a mosolyom azonnal megváltozott, és a mellkasomban kialakult szorító érzés felkúszott a nyakamig, ahogyan anyu fotóját néztem. Ujjaimmal végigsimítottam rajta, majd amikor Kornél visszajött egy újabb teával, gyorsan lezártam a kijelzőt, és felé fordultam.

– Minden oké? – érdeklődött, mintha csak megérezte volna, hogy megváltozott a hangulatom, és kérdőn nézett a telefonomra, mert azt hihette, hogy azzal van a gond. – Működik?

– Mi? Ja, igen, persze – bólintottam összezavarodva, és látva Kornél tanácstalan tekintetét, rájöttem, hogy ezt nem tehetem vele. Nem zárhatom ki egyik pillanatról a másikra, és nem eshet áldozatául a hangulatingadozásaimnak, főleg nem úgy, hogy nem tudja a valódi okát, és esetleg magában keresi a hibát. Mert benne nem volt. Bennem viszont annál több. – Érezted már rosszul magad azért, mert jól érzed magad? – kérdeztem halkan.

Kornél nem vágta rá azonnal a választ, hanem átgondolta a kérdésemet, végül megrázta a fejét.

– Azt hiszem, nem – mondta ki, én pedig szomorú mosolyra húztam a szám.

– Köszönöm.

– Mit?

– Hogy őszinte vagy – feleltem. – Hogy nem teszel úgy, mintha megértenél, nem hitegetsz hamis együttérzéssel, és nem kérdezel feleslegesen, hanem csak meghallgatsz. Azt hiszem, ez sokkal több, mint amit bárkitől kaptam az elmúlt másfél évben – szóltam halkan. Kornél csendben figyelt, és nem mondott semmit, csak kinyújtotta a kezét az asztalon keresztül, mire kihúztam a karom a pokróc alól, és felé nyúlva rákulcsoltam az ujjaim a kezére. – Kornél…

– Igen?

– Azt hiszem, hazudtam. Nem tudnálak kiejteni – ismertem be.

– Oké, mert igazából én sem téged – felelte egyszerűen.

A kijelentésére sóhajtva elmosolyodtam, majd mindketten az ajtó irányába kaptuk a fejünket, miközben villámgyorsan elengedtük egymás kezét, és kérdőn néztünk az étkezőbe belépő arany csapattagra.

– Hát te? – szaladt ki a számon csodálkozva.

Veronika, miközben leült az egyik asztalhoz, flegmán felénk fordult.

– Tíz perc múlva reggeli – felelte a szemét forgatva, és a kezébe vette a telefonját. Kornéllal értetlenül összenéztünk, és szó nélkül mindketten ugyanarra gondoltunk. Hogy hirtelen reggel hat óra lett, ami azt jelenti, hogy teljesen elveszítettük az időérzékünket egymás társaságában, és nem vettük észre, hogy közben megvirradt. – Addig pedig – folytatta Veronika felszegett állal, felmutatva a telefonját – válaszolok a rajongóimnak – közölte.

– Rajongóinak? – ráncolta a homlokát Kornél, kérdőn nézve rám.

– Sok követője van az Instán és a musical.ly-n – segítettem ki. Kornél pislogás nélkül meredt rám, várva, hogy közöljem vele, csak vicceltem. De sajnos nem vicceltem.

– Aha, mindent értek – bólintott furán.

– Sajnálom, hogy ennyi energiád megy rá gyerekkorodtól kezdve a kajakozásra, a folyamatos edézesekre, a versenyekre és az olimpiára való felkészülésre – magyaráztam. – Mert igazából tátoghatnál is zenére. Kevesebb meló, nagyobb siker – tettem hozzá, Kornél pedig elfojtott röhögéssel bólintott.

– És gondolom, akkor ritkábban kellene hajnalban kelnem – gondolkodott.

– Valószínű. Ráérnél délben is – mondtam. Mindketten visszatartott nevetéssel néztünk egymásra, nagyjából ugyanarra gondolva, Veronika pedig, aki végighallgatta a gúnyolódásunkat, fújtatva felénk fordult.

– Bármennyire is hihetetlen számotokra, ez művészet, és az önkifejezés igen magas foka – mutatta fel a telefonját dühösen. Mindketten egy „hogyne, értjük"

Hai raggiunto la fine di questa anteprima. Registrati per continuare a leggere!
Pagina 1 di 1

Recensioni

Cosa pensano gli utenti di Maradj velem

4.9
17 valutazioni / 0 Recensioni
Cosa ne pensi?
Valutazione: 0 su 5 stelle

Recensioni dei lettori