44 meghökkentő eset a magyar történelemből. Becsület

Bevezetés

d1 Ez a kötet szorosan illeszkedik az 55 meghökkentő eset a magyar történelemből, az Újabb 33 meghökkentő eset a magyar történelemből, illetve a Kinizsi özvegyétől Horthy testőréig című munkáinkhoz. Ezúttal a Károly Róbert királyunk korát követő hat évszázadot mutatjuk be érdekes eseményeken, személyeken keresztül, és a múltbéli példák alapján igyekszünk rávilágítani olyan tanulságokra, amelyek a becsület, a becsületesség fogalmával is kapcsolatosak.

Elődeink hazához fűződő erős viszonya olykor hihetetlen megpróbáltatások, a külső és belső hatalmi küzdelmek közepette mutatkozott meg. A szövevényes folyamatok áttekintése, mérlegelése során felmerülhet a kérdés: vajon melyek azok a kiemelkedő igazodási pontok, amelyek segítségével eldönthető, hogy a magyar történelem egy-egy időszakában mikor beszélhetünk becsületről és mikor nem. Nézetünk szerint ilyen igazodási pontnak tekinthetjük az önzetlen, egyéni érdekeken felülemelkedő magyar közösségi tudatot, amely valamilyen formában megtartotta a nemzetet, és ilyen pontnak vehetjük az egyház (később egyházaink) által vallott és hirdetett erkölcsi értékek összességét is. Ezek az igazodási pontok folyamatosan utat mutatnak a magyar történelemben annak ellenére, hogy a magasztos nézetek fölkent hirdetői gyakran maguk sértették meg saját elveiket.

Persze nagyot tévedhetünk, ha kizárólag mai értékrendünk alapján szeretnénk megítélni a régi korok emberének magatartását, tetteit. Célszerű elmélyíteni az adott korra vonatkozó ismereteinket, hogy minél többet megértsünk az egykori társadalmi, politikai és gazdasági viszonyokból, a hajdani emberek felfogásából. Tudnunk kell, hogy a becsületnek s talán mindenekelőtt a vitézi becsületnek hazánkban mindig is nagy jelentősége volt. Híven tükrözik ezt Balassi Bálint ismert sorai (Egy katonaének):

„Az jó hírért-névért s az szép tisztességért ők mindent hátra hadnak,

Emberségről példát, vitézségről formát mindeneknek ők adnak…"

Ugyanakkor gondoljunk bele, milyen nehéz lehetett becsületes (vagy becsületesnek vélt) utakon járni, amikor például választani kellett egy-egy szembenálló trónkövetelő, illetve a nemzet, a korona és az egyház olykor eltérő érdekeinek szolgálatai között. Ki dönthette el, hogy vajon a reformáció vagy az ellenreformáció hívei járnak-e az igazabb úton? Ki dönthette el, hogy vajon becsületes-e szolgálni az uralkodót vagy az egyházat, ha velük szemben jogos kételyek merültek fel?

Látványos példákat igyekszünk felmutatni a magyar történelemből, de ahogyan a fény elképzelhetetlen árnyék nélkül, úgy a becsület mellett megjelenik a becstelenség is. Kötetünkben különösen nagy hangsúlyt helyezünk a végvári harcokra, a reformációs és az ellenreformációs törekvésekhez kötődő küzdelmekre, a magyar bujdosók mozgalmaira és az ezek nyomán kirobbanó szabadságharcainkra. Figyelemre méltó történeteket villantunk fel a későbbi századokból is, remélve, hogy a tanulságok kedves olvasóink hasznára válnak.

Károly Róbert csodával

határos megmenekülése

1314-ben Károly Róbert (I. Károly) magyar király az elhunyt Radul havasalföldi vajda helyére Basarabot (Thocomerius fiát) nevezte ki. Ezzel a vajdával azonban alaposan melléfogott. Basarab ugyanis egy idő után olyan erősnek érezte magát, hogy a Magyar Királysághoz tartozó Szörényi bánságra is kiterjesztette hatalmát (1324). Károly király eleinte tárgyalásos úton igyekezett rábírni a vajdát arra, hogy elhagyja a bánságot, de ez nem vezetett eredményre. Károlynak 1330 végén elfogyott a türelme, ezért sereggel vonult Basarab ellen. Seregének fővezérévé Lackfi István főlovászmestert tette meg, akinek segítségével elfoglalta Szörény várát, és visszahelyezte tisztségébe Szécsi Dénes szörényi bánt.

d1 Basarab ekkor nem mert megütközni a magyar sereggel, és a nehezen járható szörényi hegyekbe húzódott. Onnan küldött követet Károly királyhoz. Thuróczi János történetíró Basarab üzenetéről, illetve a követek által mondottakról így számolt be Magyar Krónika (Chronica Hungarorum) című, 1488-ban kiadott művében: „Mivel te, uram-királyom, fáradoztál a sereg összegyűjtésével, fáradságod kárát hétezer ezüstmárkával fogom megtéríteni. Békésen átadom neked tartozékaival együtt magát Szörényt is, amelyet erőszakkal kaparintottál kezedbe. Ezen felül az adót, amellyel tartozom a koronádnak, híven megfizettetem neked minden évben. Fiaim közül is egyet udvarodba fogok küldeni saját pénzemen és költségemen, hogy neked szolgáljon, de fordulj vissza békében, és személyedet óvd meg a veszélyektől, mert ha továbbjössz, nem kerülheted el a veszélyeket".

Károly Róbert felháborodva fogadta az üzenetet, s ezt a választ adta: „Így mondjátok meg Basarabnak! Ő az én juhaim pásztora, rejtekéből a szakállánál fogva húzom elő!" A király reakciója első olvasatra furcsának tűnhet. Ám, ha Basarab valóban a fenti üzenetet küldte, akkor a király felháborodása nagyon is érthető. A vajda látszólagos meghunyászkodása ugyanis semmiféle garanciát nem jelentett arra, hogy az ígéreteit be is váltja majd. Az üzenetben szó esett arról, hogy Károly Róbert erőszakkal foglalta el Szörényt, miközben Basarab évekkel korábban az egész bánsággal tette ugyanezt.

A havasalföldi vajda hétezer márka ezüstöt, évi adófizetést és még egyik fiát is felajánlotta annak fejében, ha a király visszatér, viszont nyilvánvaló, hogy ezeket az ígéreteket csupán a magyar sereg közeledésétől való félelem mondatta vele. A korábbi évek diplomáciai erőfeszítései megmutatták, hogy szép szóval nem lehetett jobb belátásra bírni, így feltehető, hogy Károly király elvonulása után minden maradt volna a régiben. Az üzenet hangvétele kissé fenyegető volt, hiszen a vége így szólt: „személyedet óvd meg a veszélyektől, mert ha továbbjössz, nem kerülheted el a veszélyeket".

Basarab üzenetének mézesmázos részletei megtévesztették a király egyik főemberét, Dancs zólyomi és liptói ispánt. Ő így próbálta jobb belátásra bírni az uralkodót: „Uram, nagy alázattal és a te tisztességedre szól hozzád Basarab, viszonozd ezt leveledben a királyi jóság jóindulatával és a kegyelemteljes szeretetével." Károly nem hallgatott Dancsra, és folytatta a Basarab elleni hadjáratot. A vajda csapatai kitértek az ütközet elől, és csak egy kisebb seregrész csapott össze a magyarokkal Argyasnál. Károly itt könnyűszerrel győzött, de nem sokáig örülhetett a sikerének. Az ismeretlen, barátságtalan hegyvidék, a hideg és az éhség egyre jobban megviselte a magyar sereget, ezért a király mégiscsak arra fanyalodott, hogy fegyverszünetet kössön a vajdával. Basarab előzékenynek mutatkozott, és vezetőt küldött Károlynak, hogy megkönnyítse a hazatérését Erdély felé.

Thuróczi krónikája szerint „a király gondtalanul visszaindult, bízván a hitszegő szakadár hitében. Olyan útra érkezett egész seregével, amely körbefutott, mindkét oldalán meredek partok zárták körül, és elöl, ahonnét kezdve a szóban forgó út már szélesebb lett, az oláhok több helyen erős torlaszokkal rekesztették el." Vagyis Basarab tőrbe csalta a magyar sereget. A szűk hegyszorosban a torlaszok megakadályozták a továbbhaladást, a lesben álló oláhok pedig hátulról, illetve a meredek sziklafalak tetejéről támadták a magyarokat. Súlyos kődarabokat és nyílzáport zúdítottak rájuk. A szűk helyre beszorult katonák nem találtak védelmet, és egymást taposva próbáltak kijutni a kelepcéből.

Az egyenlőtlen küzdelemben rengetegen elhullottak. Életét veszítette számos főúr és főpap, így például Aba nembeli Tamás, Osl Lőrinc (a Kanizsai család őse), András székesfehérvári prépost, királyi alkancellár (vele odaveszett a király pecsétje is), Pető csicsói várnagy, Csepeli János, Mihály pozsegai prépost, Miklós gyulafehérvári prépost, András sárosi plébános és Péter domonkos barát. „Valamennyien kiürítették a rettenetes halál poharát, agyvelejükbe irgalmatlanul faékeket vertek. Néhány más papot is megöltek, a király káplánjait. Végül a kunoknak is felbecsülhetetlen sokasága hullott el. Valamennyiüknek, mind az egyházi férfiaknak, mind a világi nemeseknek holtteste a küzdelem helyén várja az általános feltámadás idejét. […] Az oláhok sok foglyot hajtottak el, sebesülteket is, sértetleneket is, és a szétmorzsoltakról leszedték a sok fegyvert és drága ruhákat, elszedték a pénzt, aranyat, ezüstöt, drága edényeket és öveket meg sok erszényt garasokkal és forintokkal, sok lovat nyereggel és kantárral; mindezt elvitték és átadták Basarab vajdának."

A király többször is életveszélybe került, mert őt és kíséretét különösen nagy erővel támadták a vajda katonái. Hűséges emberei három napon keresztül, a végsőkig kitartva védelmezték urukat. Megmentése érdekében Dénesfia Dezső vállalkozott arra, hogy a királlyal ruhát és fegyvert cserél. Felöltötte Károly király díszes öltözékét, fegyverzetét, és ezzel magára vonta az oláh fegyveresek leghevesebb támadásait. Thuróczi szavaival szólva: „A király pedig elcserélte címeres fegyverzetét Dénesfia Dezsővel, ezt pedig – mivel azt hitték róla, hogy ő a király – kegyetlenül legyilkolták. A király kevesedmagával tudott megmenekülni néhány hű emberének védelme alatt. Ezek úgy állottak körülötte, mint valami kőfal: Dancs mester a fiával, Lászlóval és a király kíséretéből való más vitézekkel, továbbá Márton mester, Berend fia; ezek a zápor zuhogásaként zúduló kardcsapásokat és nyíllövéseket felfogták, hogy a király életét a halálos támadásoktól megoltalmazzák."

Bánlaky (Breit) József gyakran említett művében (A magyar nemzet hadtörténelme) olvasható: „Nagyon sok volt a fogságba jutottak száma. Nagybányai Simonfia zarándi főispán karbénulással került fogságba, Bakó, Tatamérnak, a későbbi fehérvári prépostnak testvére egyik szeme árán szabadult meg. A fővezér Lackfi István még elég jól járt, mert csak értékes lovát vesztette el. Maga Károly király csak Szécsi Dezsőnek, Szécsi Dénes szörényi bán fiának nemes önfeláldozása révén szabadult meg, aki látván, hogy az oláhok a király csoportját támadják a leghevesebben, ruháját, fegyverzetét felcserélte a királlyal, s míg az oláhok őt halálra keresték és agyon is verték, addig Károly király, akit az öreg Dancs és fia, László, Lackfi István, Csór Tamás, Szántai Kolos, Berendfia Márton és még többen a jeles vitézek közül élő fal gyanánt körülállottak, hogy a jégesőként hulló nyilak, kövek és csapások özönét saját testükkel felfogják, végre szerencsésen megmenekült."

Bánlaky (és más történészek) úgy vélték, hogy a legendássá vált Dezső vitéz Szécsi Dénes szörényi bán fia volt, de más feltevések szerint Dénesfia Dezső valójában Héderváry Dezső soproni ispán volt. Mivel mindkét főember apját Dénesnek hívták, ez nehezítette a szóban forgó vitéz kilétének tisztázását. Tény, hogy például Závodszky Levente 1922-ben megjelent, Héderváry-család oklevéltára (II.) című kötetében Héderváry Dezsőről többek között ez szerepel: „1326−1330-ig soproni ispán; 1326-ban egyúttal világosvári, 1328-ban kőszegi várnagy. 1330-ban […] Dezsőé és testvéréé, Miklós győri ispáné a Csiliz-folyó fele és Hédervár felé eső rész a szigetekkel, a hajó- és révvámmal egyetemben. Az 1330-iki havasalföldi hadjáratban fejezte be életét, és a királyhűségnek fényes példáját adta, amikor felcserélve fegyverét koronás urával, őt megmentette, magát azonban az oláhok megölték."

Nem tudjuk, hogy Károlynak és megfogyatkozott seregének miként sikerült áttörni az oláhokon, de ez végül is megtörtént. Közben a király újabb megpróbáltatásoknak nézett elébe, ugyanis lova a fáradtságtól képtelen volt tovább menni. Ekkor Csór Tamás a sajátját adta neki, de a halálosan kimerült Károly Róbert lehanyatlott a lóról. Végül csak Szántai Kolos segítségével tudott nyeregbe ülni és továbbhaladni. A megmenekült seregmaradvány csak nehezen, nagy nélkülözések árán, december közepén jutott el Magyarországra. Károly király rövid ideig Temesvárott időzött, majd Visegrádra tette át a székhelyét. Bánlaky szerint „a szörnyű csapás iszonyúan leverte, és csakhamar őrá is ráragadt az udvar és a papság ama babonás hite, hogy mindez Isten büntetése volt, amiért a Záh családon oly irgalmatlan és kegyetlen bosszút vett."

Károly Róbert a havasalföldi hadjárat előtt fél évvel valóban kegyetlen bosszút állt a királyi családra támadó Záh Felicián családján. Parancsa értelmében a merénylő nemzetségét harmadíziglen kellett kiirtani, így a királyi bosszúnak ártatlan családtagok és rokonok estek áldozatul. Az aránytalanul súlyos megtorlást sokan igazságtalannak tartották, és a havasalföldi vereségben egyfajta isteni büntetést láttak. A jelek szerint erről a király is így vélekedett, mert többé nem háborgatta Basarab vajdát.

A leírások alapján a csata helyszínét nem lehetett egyértelműen azonosítani. Hosszú időn keresztül úgy tudtuk, hogy az események helyszíne a posadai szoros volt, de vannak olyan feltevések is, melyek szerint a november 10–13. közötti kegyetlen ütközet a vöröstoronyi szorosban zajlott. A helyszínről Bánlaky is csak ennyit írt: „A katasztrófa tehát vagy az Argyas (Argesu), vagy valamelyik mellékfolyójának felső, szűk és sziklás hegyszorosában történhetett, mert ezek végződnek mind zsákszerűen észak felé, a Fogarasi havasok irányában."

A hadtörténész úgy vélte, hogy Thuróczi talán eltúlozta „e szomorú és egyes jeleneteiben valóban borzalmas hadjáratot, mert Károly király egyik levelében ezt írta a havasalföldi harcokról: „Midőn az Úr 1330. esztendejében havaselvi tartományunk látogatására hadaink egy részével elindultunk s azt békességesen megjártuk, az onnan való visszajövetelünk alkalmával Basarába havaselvi vajdánk felségáruló, gonosz szándékkal, ravaszul békés szándékot tettetve, erdős, barangos vidéken titkos leshelyeiből ellenséges módon megtámadta seregünk egy részét. Ezzel kapcsolatban megjegyezhetjük: érthető, ha a vesztes fél utólag igyekszik kisebbíteni vereségének mértékét, ezért a király levelét aligha tekinthetjük elfogulatlan forrásnak.

Ami pedig Dezső vitéz önfeláldozó hősiességét illeti, az nem egyedülálló a magyar történelemben. Száztizenkét évvel később, a törökök ellen vívott szebeni csatában (kísértetiesen hasonló módon) Kemény Simon cserélt öltözetet és fegyverzetet Hunyadi Jánossal. A harcban életét veszítette, de ezzel megmentette a nagy hadvezér életét. Dezső vitéz és Kemény Simon hadtörténelmünk kiemelkedő hősei, akik megérdemlik, hogy az utókor kegyelettel és tisztelettel emlékezzék rájuk.

A magyar bíboros,

aki faképnél hagyta a pápát

Az 1381. október 4-re virradó éjjel szokatlan dolog történt Velencében, a Szent Julián-székesegyházban. A Velencei Köztársaság megbízásából arra illetékes személyek kiemelték helyéről Remete Szent Pál ezer évnél idősebb maradványait, amelyek már több mint kétszáz éve pihentek azon a helyen. A becses ereklyéket egy díszesen faragott faládába helyezték, majd a legnagyobb titoktartás mellett átadták Nagy Lajos magyar király követeinek, Alsáni Bálint és Horváti János püspököknek. A titoktartásra szükség volt, mert a városállam hívő lakossága nagy tisztelettel tekintett a szentre, s nem nézte volna tétlenül, hogy földi maradványát eltávolítsák, illetve a magyaroknak átadják. Ez egyébként a Nagy Lajossal kötött béke egyik feltétele volt. A két püspök Budára kísérte az ereklyéket, amelyeket azután közszemlére tettek a Szent János-kápolnában. Két pálos barát felváltva őrködött mellettük, miközben egyre többen jöttek, hogy kifejezzék a szent remete iránti tiszteletüket.

d1 Remete Szent Pál teste megszerzésének előzményeiről született egy monda is, amelyről Áldásy Antal történész, az MTA tagja beszámolt az Alsáni Bálint bíbornok című munkájában (Magyar történeti életrajzok, Budapest, 1903). Eszerint, amikor Nagy Lajos király a velencei háború kitörésekor a pálosok márianosztrai kolostorában tartózkodott, „annak tagjai előtt kijelentette, hogy ha az Isten őt a velencei hadjáratban megsegíti, mindent el fog követni arra, hogy Remete Szent Pál testét a rend részére megszerezze. Akkor, mondja a hagyomány, a kolostornak szent életű és prófétai ihlettel megáldott tagja, az öreg Lukács megjövendölte a királynak, hogy Istenbe vetett reménye teljesülni fog, a háborúból mint győztes kerül ki, és fogadalmát be fogja váltani. S ennek jeléül a kolostor küszöbe előtt, hogy tanúja legyen a jövendő eseményeknek, egy hárscsemetét ültetett el. S íme, a hársfa legott megfogamzott, kizöldült, mely csodajelben a jövő események beteljesedésének zálogát látták. Lajos fájának nevezte el a nép e fát, mely egészen a török pusztítások idejéig zöldellt a kolostor előtt."

Nagy Lajos király, a pálosok pártfogója az ereklyék megszerzésével teljesítette fogadalmát és jelentősen emelte a rend tekintélyét. Az 1250 körül alapított magyar szerzetesrend tagjai megkülönböztetett tisztelettel tekintettek névadó szentjükre, aki elsőként döntött úgy, hogy a világtól elfordul. Ez a cselekedet aztán később a szerzetesek számára is követendő példaként szolgált. Az értékes ereklyéket igen gyorsan, már 1381. november 14-én (díszes körmenettel) átszállították a pálos rend budaszentlőrinci főmonostorába.

Igen kalandos utat jártak be, mielőtt Budára kerületek. Remete Pál 341-ben, Egyiptomban, állítólag száztizenhárom éves korában hunyt el (Gelasius pápa 494-ben avatta szentté). Mumifikálódott holttestét 1169-ben Konstantinápolyba szállították. Ott egy Jacobus Lorenzo nevű előkelő velencei polgár Péter apáttól és a Megcsodált Szűz Mária kolostor szerzeteseitől 1240-ben, különféle ellenszolgáltatásokért megszerezte, majd Velencébe szállította, ahol a Szent Julián tiszteletére szentelt templomban ünnepélyesen elhelyezte.

Az ereklyék Magyarországra hozatala után kételyek merültek fel eredetiségükkel kapcsolatban, mivel három ujj hiányzott az egyik kézről. Nagy Lajos király ezért kérte a Velencei Köztársaságot, hogy írásban tanúsítsa Remete Szent Pál testének eredetiségét. Később Flaminius Cornelius velencei szenátor is azt állította, hogy a budai maradványok hamisak, s az eredetiek továbbra is Velencében vannak. Áldásy szerint viszont „nemcsak későbbi cáfolatok, hanem az egykorú és közel egykorú adatok egész sora bizonyítja a nemes szenátor állításainak tarthatatlanságát".

Akár csak hazánk történelme, a két ereklye is igen sok megpróbáltatáson ment keresztül. A 15. században a szent fejét különválasztották és „a hozzá tartozó koronával együtt, ismeretlen körülmények között Csehországba, Karlstein várába szállították. Ott, ki tudja, miért, egy másik szent ereklyéjeként tartották számon. Az „ügy1523-ban tisztázódott, amikor II. Lajos király Csehországban járt. Ekkor „sikerült a cseh rendeknél kieszközölni, hogy az ereklye, amennyiben azonossága kétségbevonhatatlanul megállapíttatik, neki visszaadassék. 1523. március 8-án Lajos örömmel tudatta Báthory István nádorral, hogy a szent ereklye azonossága bebizonyulván, azt átvette; a fej őrizete ideiglenesen a király kíséretében lévő Országh János váci püspökre bízatott."

A fej ereklye ezután visszakerült Budaszentlőrincre, ahol ismét egyesítették a testtel. A pálosok az ereklyéket a törökveszély miatt nemsokára Nyitra vármegyébe, az elefánti kolostorba menekítették, de ott sem érezték biztonságban, ezért az erős trencséni várba vitték. „De a török Budaszentlőrinc feldúlása és elpusztítása után 1527-ben eljutott Trencsénbe is, ahol az ostrom alkalmával elégett." Így semmisült meg a pálos barátok szent ereklyéje, amelynek megszerzéséért annyit fáradoztak királyok és főpapok.

Alsáni Bálint (1330 k.–1408) neve korának más történelmi eseményeihez kapcsolódva is felbukkant. 1373-tól három éven keresztül királyi alkancellárként, 1374-től − harmincnégy éven keresztül − pécsi püspökként tevékenykedett. 1384-ben VI. Orbán pápa kinevezte bíborossá, ám a haláláig hátralévő huszonnégy esztendő alatt egyetlen konklávé (pápaválasztó testület) munkájában sem vett részt. Munkásságának egyes mozzanatai bepillantást engednek a középkor politikai, diplomáciai és egyházi életének rejtett zugaiba is.

Alsáni 1386-ban például szemtanúja volt a II. (Kis) Károly király elleni merényletnek, amelyet Kotromanics Erzsébet anyakirályné, Nagy Lajos király özvegye (Kotromanics István bosnyák bán lánya) megbízásából hajtottak végre. A tragikus eset közvetett előzménye volt, hogy 1382 szeptemberében királlyá koronázták az elhunyt Nagy Lajos lányát, Máriát. A következő év tavaszán azonban az ország déli részén Palisnai János vránai perjel fellázadt Mária és Erzsébet uralma ellen. 1384-re a lázadó délvidéki főurak (élükön a Horvátiakkal és Palisnaival) Máriával szemben a nápolyi királyt, Durazzói (Kis) Károlyt akarták látni a magyar trónon. 1385 őszén Horváti Pál zágrábi püspök Nápolyba utazott, és meghívta Károlyt a trónra, aki decemberben magyar és itáliai csapatokkal együtt megjelent Budán.

Az anyakirályné barátságot színlelt, Mária pedig kénytelen-kelletlen lemondott a trónról. A rendek ezután királlyá választották Károlyt, akit december 31-én megkoronáztak. Erzsébet látszólag elfogadta a kialakult helyzetet, de valójában csak az alkalmat várta, hogy leszámoljon az új uralkodóval. Bánlaky (Breit) József hadtörténész írta (A magyar nemzet hadtörténelme. Budapest, 1929−1942):

„A kölcsönös színlelés a koronázás után is tovább tartott, és Károly gyakran meglátogatta a királynőket, akikkel hosszasabban is elbeszélgetett. 1386. február 7-én, Károly koronáztatásának 39. napján, Erzsébet azon ürügy alatt, hogy Zsigmondtól érkezett fontos híreket akar vele közölni, magához kérette Károlyt, aki gyanútlanul, kevés olasz által kísérve estefelé meg is jelent a királynék előtt, akiknek környezetében leghívebb embereik, Garai Miklós, Forgách Balázs, Alsáni Bálint bíbornok, Szentgyörgyi Tamás, Bebek György és fia, Imre voltak. A tanácskozás kezdetén Károly olasz kísérete, mely Alberico olasz várnagy parancsnoksága alatt állt, talán mert úgysem sokat értett a beszélgetésből, elszéledt. Ezt látva Garai, intett Forgáchnak, aki ruhája alatt rejtett csákányával többször lesújtván Károly fejére, annak koponyáját betörte és fél szemét kiütötte. A zajra mindkét pártból többen berohantak a királynők szobájába, ahol erős dulakodás támadt, mely alkalommal Forgách Balázs is igen súlyosan megsebesült. Ezalatt a királynő pártjához tartozó s a merénylet alkalmából annak végrehajtásáig gondosan elrejtett csapatok, élükön Garaival és a királynő pártján levő főurakkal járták be az utcákat, akik hangosan éltették Mária királynőt. Majd betódultak a várba, amelyet Károly embereitől hamar elfoglaltak, csak a vár tornya maradt meg az olaszok kezén. A súlyosan sebesült királyt a vele maradt emberekkel együtt Erzsébet királyné rendeletére elzárták."

Alsáni Bálint tehát szemtanúja lehetett a merényletnek, amelynek értelmi szerzője a nádori méltóságból korábban leváltott Garai Miklós volt, és nem zárható ki, hogy a merénylet kiterveléséről is tudott. Mária ezután ismét átvette a kormányzást, Károlyt pedig Visegrádra (vagy Szentendrére) vitték, ahol feltehetően megmérgezték. Február 24-én halt meg. Hívei visszatértek a Délvidékre, ahol a lázadás a korábbinál is nagyobb méreteket öltött. Alsáni Bálint tántoríthatatlanul állt a királynők mellett. Akkor is velük volt, amikor májusban, Győrben találkoztak Vencel római királlyal. Áldásy Antalt idézve: „A királynők fényes kísérettel érkeztek meg Győrbe. Demeter esztergomi és Alsáni Bálint pécsi bíbornokok, Péter, a váci, és János, a csanádi püspökök, Lackfi István volt vajda, Zámbó Miklós tárnokmester, Czudar Péter volt bán, Szécsényi Frank, Bebek Detre és Drág, a mármarosi vajda voltak kíséretükben."

Három hónappal később viszont Alsáni bíboros már nem tartott a királynőkkel, akik tanácsadóikra hallgatva azt hitték, hogy személyes megjelenésükkel lecsillapíthatják a délvidéki lázadást. Naiv elképzelés volt, mert a Horváti-párt mindenre elszánt fegyveresei Valkó vármegyében megtámadták a királynők Gara várába tartó menetét. Bánlaky így írta le a történteket:

„Alig egyórányira Garától Horváthy János és társai utol is érték a menetet, és nyomban a királynők kíséretére vetették magukat, Forgách Balázs, a királyi kíséret parancsnoka bátran szembeszállt a lázadókkal, de a sokaság által hamar legyűretvén, harcolva elesett, s aztán a királynők szeme láttára le is nyakazták. Garai Pál fia János szintén elesett, és őt is lenyakazták, Botos Gergelyt leszúrták. Garai István fia Pál és Garai Miklós, a nádor fiatalabbik fia súlyosan megsebesülve fogságba került; a nádor másik fiának gyors futással sikerült elmenekülnie. Sebesülten fogságba kerültek még: Alsáni Pál [a bíboros testvére – B. A.] mindkét fiával, Kanizsai István, Treutel János, Kóroghy István, Ákos bán fia Mick és Maróti István. Garai nádor lóról szállva és hátát a királynék kocsijának támasztva, kétségbeesetten védte magát és a királynőket. Lándzsával, karddal nem mertek hozzá közeledni, hanem nyilakat lőttek rá, de ő azokat nádszál módjára beletördelte testébe, nehogy azok a további harcnál hátráltassák. Végre a támadók egyike hátulról a kocsi alól rántotta le a hősileg védekezőt, aki arccal a földre bukván, a rárohant tömeg fejét vette és azt a királynők hintajába dobta.

Ezek után a lázadók a királynőknek estek, lerántották őket kocsijukról, és mindenféle méltatlanságot szemükbe vágva, megfosztották őket ékszereiktől, kincsüktől, ruháiktól és poggyászuktól s előbb a zágrábi püspökség Gomnech nevű várába, szeptember havában pedig Újvárba (Novigradba) vitték őket."

Alsáni Bálintnak óriási szerencséje volt, hogy kimaradt ebből az utazásból. A királynőket kísérő rokonai megsebesültek és fogságba estek. Vélhetően ő sem úszhatta volna meg ezt a kis kalandot. Ezután az elfogott Erzsébet kancelláriáját vezette. Az anyakirályné már nem térhetett vissza Budára, mert 1387 elején a lázadók (lánya szeme láttára) megfojtották. Mária júniusban szabadult ki, s férjével, Luxemburgi Zsigmond magyar királlyal együtt szép uradalmakkal jutalmazták hűségükért Alsánit és unokaöccseit.

A bíboros a pápa bizalmát is élvezte. Áldásy Antal írta fent említett művében, hogy IX. Bonifác pápa 1391. január 9-én kelt oklevelében beszámolt Cudar (Zudar) János székesfehérvári prépost panaszáról. A prépost előadta a pápánál: „midőn egy ízben Székesfehérvárról néhai Erzsébet királyné udvarába ment volna, hogy a királynénál némely ügyeit elintézze, útközben megtámadták és kirabolták. Támadói Garai Miklós nádor vezetése alatt Neunai Treutel János fia Miklós, Kónya fia Frank és Kis Demeter voltak több más társukkal együtt. A kár, amit szenvedett, elég tetemes volt, nemcsak pénzét rabolták el, hanem elvettek tőle kilenc lovat, melyek értéke 500 aranyat tesz ki, továbbá a kocsit, amelyen épp utazott, arany- és ezüstedényeket és egyéb drágaságokat, és más ingó tárgyakat, melyeket ő állása díszének emelése céljából vitt magával, s amelyek értéke az 1000 aranyat meghaladta."

A támadók nem elégedtek meg ennyivel, mert a prépostot is foglyul ejtették és magukkal hurcolták. Cudar János a történtek miatt pert indított az elkövetők ellen, majd kérte a pápát, hogy bízzon meg valakit a vizsgálattal. Bonifác pápa az oklevélben Alsáni Bálint bíborost bízta meg „az ügy kivizsgálásával. Egyúttal felhatalmazta arra, hogy a prépost elleni bűncselekmények beigazolódása esetén a vétkeseket vesse egyházi átok alá. Kimondta továbbá, hogy a bűnösök „mindaddig egyházi átok alatt maradnak, míg kellő elégtételt nem adnak s ezt a Szentszék előtt Alsáni bíboros igazoló levelével nem bizonyítják. A pápa ez ügyben szabad kezet adott a bíborosnak, megjegyezve, hogy a meghozandó döntés ellen fellebbezésnek nincs helye.

A pápai levél keletkezésekor Cudar János ügye már jó ideje húzódhatott. A rablás idején ugyanis a prépost Erzsébet anyakirálynéhoz utazott, márpedig tudjuk, hogy Garai Miklós, a királyné bizalmasa 1386 júliusában halt meg, miközben Erzsébetet és leányát, Mária királynőt védelmezte a rájuk támadó lázadókkal szemben. A nádori tisztségtől azonban már 1385 szeptemberében meg kellett válnia, vagyis nádorként csak eddig az időpontig követhetett el rablást.

Nem zárható ki, hogy a prépost csak a nagyhatalmú Garai halála után merte erőteljesen sürgetni, hogy orvosolják a rajta esett sérelmeket. Bárhogy is történt, ebből az esetből megtudhatjuk, hogy az idő tájt Alsáni Bálint bíboros az ország legfőbb vezetői közé tartozott. A vizsgálatok végeredményéről és Alsáni ítéletéről nincsenek feljegyzések, de az biztos, hogy Garai Miklóst, a volt nádort ekkor már nem lehetett egyházi átokkal rémisztgetni, mivel ő addigra már elköltözött az élők sorából.

A bíboros szerteágazó tevékenységének érdekes mozzanata volt az az 1407-es diplomáciai küldetés, amelyet Zsigmond király megbízásából igyekezett teljesíteni. Ekkor, a nagy nyugati egyházszakadás válságos időszakában, András spalatói (Split) érsekkel együtt Viterbóba utazott XII. Gergely pápához, akitől Zsigmond nevében egy törökellenes keresztes hadjárat kihirdetését kellett kérnie. Állítólag bíborosi kalapját is ekkor készült átvenni (mondhatni, elég későn). Augusztus 8-án a Szent Gál-kapun keresztül vonult be Firenzébe, s a dominikánusok kolostorában, a Santa Maria Novella mellett szállt meg. A város ünnepélyesen fogadta Alsánit, akit a családi címerével díszített zászlóval is megajándékoztak.

A pápa augusztus 9-én indult el Rómából, és augusztus 15-én érkezett Viterbóba. Alsáni Bálint itt csatlakozott a pápai udvarhoz, amellyel szeptember 4-én érkezett Sienába. A körülbelül hetvenhetedik évében járó bíborost a hosszú utazás fáradalmai megviselték, és talán valamilyen betegség is legyengíthette, mert ágynak dőlt. Nieheimi Detre, a pápai udvar és az egyházszakadás történetének krónikása szemtanúként számolt be arról, hogy mi történt ezután. A krónikás szerint maga a pápa, valamint rokona, Pál és kamarása, Antal „szorgos felügyeletet kezdtek gyakorolni Alsáni felett. Állítólag az volt a céljuk, hogy halála után lefoglalják ingóságait: „lovait, készpénzét, drágaságait és egyéb tárgyait.

Amikor az idős bíboros megtudta, hogy „jóakarói" mire készülnek, rettentően felháborodott. Kijelentette, hogy senkinek nem engedi, hogy eltulajdonítsa javait. Nem törődve betegségével, előkészületeket tett, hogy elhagyja Sienát. Hordágyat készíttetett magának, és az sem tartotta vissza, hogy útja a téli időszakra esett. Úgy távozott Sienából, hogy nem kért engedélyt a pápától és az ilyenkor szokásos búcsú-kihallgatásra sem jelentkezett. Elérte viszont, hogy a pápa teljesítse Zsigmond király kérését. XII. Gergely november 11-én adta ki a törökök elleni keresztes hadjárat kihirdetésére vonatkozó bulláját.

Alsáni Bálint az 1408-ra forduló tél derekán érkezett vissza Magyarországra. Áldásy Antal így írt erről: „1408. november 19-én hunyta le szemét örök álomra az ősz egyháznagy, ki harmincnégy éven keresztül kormányozta egyházmegyéjét. Három uralkodót szolgált egyforma hűséggel és hazafisággal. Hazájának, egyházának hű fia, kit bárhová szólított királyának parancsa, mindenütt híven teljesíté kötelességeit. Holttestét székvárosában, Pécsett, a Krisztus testéről elnevezett kápolnában temették el. „Sírköve fennmaradt napjainkig, megőrizte az ősrégi Szente-Mágocs nemzetség legkiválóbb tagjainak emlékét.

Lovagolhatott-e egyedül

a gyermekét váró királynő?

Nagyszerű összeesküvés-elmélet kerekedhetne abból, ha valaki azzal hozakodna elő, hogy a várandós Anjou Mária, I. (Nagy) Lajos király lánya (Luxemburgi Zsigmond magyar király felesége) 1395. május 17-én bekövetkezett halálos balesete nem csak a véletlen műve volt. Az előrehaladott állapotban lévő királynő (férje mellett formailag társuralkodó) ezen a napon egyedül lovagolt ki Budáról a környékbeli erdőkbe. Életrajzírója, Márki Sándor történész szerint „a keresztjáró napok alatt szokása szerint a budai hegyek közé lovagolt ki s ott magánosan vadászgatott. Egy vízmosásnál azonban lova megbotlott, felbukott, s a királynét is maga alá szorította." Mária elveszítette eszméletét, s ebben az állapotában szülte meg gyermekét. Mindkettejüket holtan találták.

d1 Ha a modern idők embere azt hallaná, hogy egy áldott állapotban lévő fiatal hölgy egyedül, minden kíséret nélkül erdei lovaglásra indul (és most a vadászgatást felejtsük el), talán csóválná a fejét, de nem lepődne meg túlságosan. A középkori uralkodók körül viszont mindenki megkülönböztetett erőfeszítéssel látta el feladatait, s igyekezett megfelelni az udvari protokollnak is. Ennek fényében szinte hihetetlen az, ami Máriával történt. Márki Sándor írta Mária Magyarország királynéja 1370–1395 (Budapest, 1885) című monográfiájában a következőket: „Mária csak kisebb kirándulásokat tett Visegrádra és az ennek közelében levő Verőcére, hol körülbelül az 1395. évi egész január hónapban tartózkodott. Nagyobb útra talán nem is volt szabad indulnia."

Zsigmond április 11-én feleségével együtt ünnepelte a húsvétot Budán, és még azt az „áldozatot" is meghozta Mária kedvéért, hogy ezután több mint két hetet vele töltött. Május elején személyesen indult seregével Havasalföldre, hogy visszaültesse trónjára Mircea vajdát. Képzeljük el a tetterős, felesége iránt állítólag gyengéd érzelmeket tápláló uralkodót, aki elindul a hadjáratra, miközben neje az első gyermeküket várja. Vajon nem köti az otthon maradó főemberek, udvarhölgyek, udvaroncok lelkére, hogy fokozottan ügyeljenek felesége és magzata testi épségére? Lehetséges, hogy Zsigmond elmulasztotta ezt a fontos lépést, miközben első gyermekének megszületését várta?

A királynő uralkodói szerepe férje távollétében megnőtt, miként ez a korábbi években is tapasztalható volt. Ennek önmagában is fokoznia kellett a rá irányuló figyelmet és törődést. Vajon életszerű az, hogy a másállapotban lévő királynő felül a lovára és Budáról a környező erdőkbe lovagol vadászgatni, teljesen egyedül, mindenféle kíséret nélkül? Igaz, Márki is azt írta, hogy „szokása szerint a budai hegyek közé lovagolt ki s ott magánosan vadászgatott". Ha viszont volt ilyen szokása, akkor arról a férjének is tudnia kellett. És persze a környezetének is. Miként lehetséges az, hogy senki nem próbálta lebeszélni a nem veszélytelen erdei kalandról? S egyáltalán, miért nem boncolgatták jeles kutatóink e nagy horderejű esemény körülményeit, lehetséges okait?

Dümmerth Dezső történész, író az esetről visszafogottan, mégis sokat sejtetően fogalmazott Az Anjou-ház nyomában című könyvében (Budapest, 1982), amikor ezt írta: „Utódukat, a kettejüktől születő gyermeket, Nagy Lajos unokáját illette volna igazában Mária révén a trón. A házastársak között azonban nem volt túlságosan szoros a kapcsolat. Zsigmond könnyelmű természete megmaradt, sőt fokozódott, és most, anyósa nélkül, elnyerve a trónt, nem érzett túlságos kötelezettséget feleségével szemben. […] Nyolc esztendővel kiszabadulása után az akkor még mindig csak huszonnégy esztendős királynő első gyermekét várta. Ekkor történt, 1395. május 19-én [más források szerint 17-én – B. A.], hogy egy magányos, erdei kirándulása közben lovával felbukott, s az esés következtében idő előtt világra hozott gyermekével együtt a szülésben meghalt. Most már egyedül, Anjou feleség és gyermekek nélkül, korlátlanul Zsigmondé lett a magyar királyi szék."

A királyi szék ekkor kissé labilissá vált Zsigmond alatt, mert a királynő halálát zavargások követték, s azt az uralkodó is tudta, hogy főként Mária jogán illeti meg a korona. Zsimond a forrongások lecsillapításával Kanizsai János kancellárt és Ilosvai Leusták nádort bízta meg. Kanizsai nagy pompával temettette el Máriát Nagyváradon, Szent László sírja közelében, a király pedig folytatta a megkezdett