Imágó

Ljudmila Ulickaja

Imágó

Regény

MAGVETŐ

Tartalom

Prológus

Azok a csodálatos iskolai évek…

Az új tanár

Földalatti gyermekek

Az „orlikok"

Az utolsó bál

Népek barátsága

A zöld sátor

Nyugdíjas szerelem

Mindenki árva

Artúr király esküvője

A túl kicsi csizma

Felső regiszterek

Osztálytársnők

A húzóháló

A nagy fejű angyal

A lovagos ház

A kávéfolt

A szökevény

Özönvíz

Hamlet árnya

A jó jegy

A szegény nyuszi

Az odaút

Süketnéma démonok

A Miljutyin-kert

Az első vonalban

A kitüntetett bugyi

Imágó

Orosz történet

Ende gut

Epilógus  A csodálatos korszak vége

Impresszum

„Ne vigasztalja magát az idő igazságtalanságával. Erkölcsi igazságtalansága bennünket még nem tesz igazakká, az embertelensége nem elegendő ahhoz, hogy – nem értve egyet vele – mégis emberek maradjunk."

Borisz Paszternak – Varlam Salamovnak

1952. július 9.

Prológus

Tamara ült a tányérja fölött, és még az álmán merengve ette a híg tojásrántottát.

Az anyja, Raisza Iljinyicsna finom mozdulatokkal húzogatta hajában a ritka fogú fésűt, vigyázva, hogy ne nagyon tépázza meg a rakoncátlan gyapjat.

A rádióban ünnepélyes zene zsongott, bár nem túl hangosan: a válaszfalon túl a nagymama még aludt. Aztán a zene elhallgatott. A szünet túlságosan hosszúra nyúlt, és valahogy gyanúsan. Aztán felcsendült az ismerős hang:

– Figyelem! Itt Moszkva beszél. A Szovjetunió minden rádióállomásán. Kormányközlemény következik…

Tamara hajában megállt a fésű, ő maga egy pillanat alatt felébredt, lenyelte a rántottafalatot, és álmos-rekedt reggeli hangon azt mondta:

– Anya, biztos csak valami vacak influenzajárvány, erre rögtön az egész országnak hírül adják…

De nem tudta végigmondani, mert Raisza Iljinyicsna váratlanul minden erőből megrántotta a fésűt, Tamara feje hátrabicsaklott, a fogai összekoccantak.

– Hallgass már – sziszegte fojtott hangon Raisza Iljinyicsna.

Az ajtóban megállt a nagymama, olyan ősrégi köntösben, mint a kínai nagy fal. Sugárzó arccal hallgatta végig a rádióközleményt, és azt mondta:

– Rajecska, vegyél a Jeliszejevszkijben valami édességet. Mégiscsak purim van ma. Különben meg azt hiszem, kinyiffant a Szameh.

Tamara akkor még nem tudta, micsoda a purim, miért kell édességet venni, azt meg végképp nem, hogy kicsoda az a Szameh, aki kinyiffant. De hát honnan is tudhatta volna, hogy a családjukban, konspirációból, a pártban használt álnevük kezdőbetűjével, „sz-szel és „l-lel nevezték régtől fogva Sztálint és Lenint, ráadásul azt is a titkos, ősi nyelven, „szameh-nek és „lamed-nek mondva.

A közkedvelt bemondóhang mindeközben bejelentette, hogy a vezér egyáltalán nem influenzát kapott el.

* * *

Galja már felvette az iskolai egyenruháját, és most a köténykét kereste hozzá. Hová tehette? Benyúlt a dívány mögé, nem esett-e be oda.

Hirtelen berontott a konyhából az anyja, az egyik kezében késsel, a másikban egy krumplival. Olyan elváltozott hangon üvöltött, hogy Galja azt hitte, az anyja elvágta a kezét. Vért azonban nem látott.

Az apja, aki reggelente egészen el volt nehezülve, felemelte a párnáról a fejét:

– Mit visítasz, Nyinka? Mit visítasz itt kora hajnalban?

De a nő egyre hangosabban üvöltött, és szaggatott sikoltásaiból alig lehetett kivenni a szavait:

– Meghalt! Ne aludj már, te marha! Kelj már fel! Meghalt Sztálin!

– Bemondták? – emelte fel az apa a busa fejét, a homlokára tapadt hajszálakkal.

– Azt mondták, hogy beteg. De meghalt, a nyakam rá, hogy meghalt. Érzi azt az én szívem!

Aztán megint érthetetlen jajkiáltások következtek, amelyekből ki-kihallatszott a tragikus kérdés:

– Jaj-jaj-jaj! Mi lesz most? Mi lesz most velünk? Mi lesz?

Az apa a homlokát ráncolva durván odaszólt neki:

– Mit üvöltesz, te ostoba? Mit üvöltesz? Rosszabb nem lesz!

Galjának végre sikerült előbányásznia a köténykét – tényleg a dívány mögé esett.

– Nem baj, ha gyűrött, azért se fogom kivasalni! – döntötte el magában.

* * *

Reggelre elmúlt a láz, és Olga mély álomba merült: nem izzadt, nem köhögött. És majdnem ebédig aludt. Arra ébredt, hogy bejött az anyja, és hangosan, ünnepélyesen bejelentette:

– Kelj fel, Olga! Baj van!

Olja nem nyitotta ki a szemét, belefúrta fejét a párnába, abban a reményben, hogy mindez csak álom, de már érezte a torkában a félelmetes lüktetést, és azt gondolta: „Kitört a háború! Ránk törtek a fasiszták! Kitört a háború!"

– Olga, kelj fel!

Micsoda szerencsétlenség! Fasiszta hordák tapodják szent földünket, mindenki megy a frontra, engem pedig nem visznek…

– Meghalt Sztálin!

Olgának a torkában vert a szíve, de a szemét továbbra sem nyitotta ki: hál’ istennek, nincs háború. És mire kitör a háború, ő addigra már felnő, és akkor őt is magukkal viszik. Fejére húzta a takarót, és félálomban azt mormogta: „És akkor engem is magukkal visznek." És ezzel a kellemes gondolattal el is aludt.

Az anyja hagyta.

Azok a csodálatos iskolai évek…

Érdemes nyomon követni az egymásnak rendelt emberek elkerülhetetlen találkozásához vezető utat. Az efféle találkozás néha mintha a sors minden különösebb erőfeszítése, a cselekmény mindenféle ravasz előkészítése nélkül menne végbe, mintegy követve az események természetes menetét: mondjuk például valakik ugyanabban az udvarban élnek, vagy ugyanabba az iskolába járnak.

Ez a három kölyök egy iskolába járt. Ilja és Szanya elsőtől kezdve. Miha csak később került hozzájuk. Abban a hierarchiában, amely minden csordában magától alakul ki, ők hárman a legalsó szinten álltak, mivel teljesen alkalmatlanok voltak mind a verekedésre, mind a kegyetlenségre. Ilja magas és vékony volt, keze-lába kilógott mindig rövid kabátujja és nadrágszára alól. Ráadásul nem volt olyan szög vagy vasdarab, ami ne szakított volna ki egy darabot a ruhájából. Édesanyja, a magányos és csüggeteg Marija Fjodorovna minden erejét latba vetette, hogy suta kezével sután álló foltokat varrjon rá. A varrás művészete nem volt az erőssége. Ilja, aki mindig rosszabbul volt öltözve, mint a többi rosszul öltözött gyerek, állandóan bohóckodott, nevettetett, mókát csinált a szegénységéből, ami a legjobb módja volt a leküzdésének.

Szanya helyzete volt a legrosszabb. Osztálytársaiból gyűlöletet és irigységet váltott ki cipzáras dzsekije, lányos szempillája, arcának bosszantó kedvessége meg a textilszalvétája, amelybe az otthonról hozott szendvicse volt csomagolva. Ráadásul zongorázni tanult, és többen is látták, amint egyik kezével a nagymamája kezét, a másikkal a kottafüzetét szorongatva ment végig a Csernisevszkij utcán, vagyis az egykori és az eljövendő Pokrovkán az Igumnov Zeneiskola felé, néha még olyan napon is, amikor gyakori, nem súlyos, de elhúzódó betegségei valamelyikében szenvedett. A nagymama – aki mindig csak profilból látszódott – úgy rakosgatta egymás elé vékony lábait, mint egy cirkuszi ló, és járás közben ütemesen himbálta a fejét. Szanya félig mellette, félig mögötte ment, ahogy az egy groomhoz illik.

A zeneiskolában, nem úgy, mint az általánosban, rajongtak Szanyáért: már a másodéves vizsgán olyan Grieg-koncertet adott, amilyet kevés ötödikes tudott volna produkálni. A gyengéd érzelmek kiváltásának kedvezett az előadó apró termete is: amikor nyolcéves volt, óvodásnak nézték, amikor tizenkettő, akkor meg nyolcnak. Az általános iskolában éppen emiatt Szanyára a Gnóm gúnynevet ragasztották. És nem tápláltak iránta semmiféle gyengédséget, csak merő rosszindulatot és gúnyt. Szanya tudatosan kerülte Ilját: nem is annyira az Iljából automatikusan áradó élcelődés miatt, amely nem kifejezetten Szanyának szólt, de időről időre őt is elérte, mint inkább a kettejük közötti szégyenletes magasságkülönbség miatt.

Ilját és Szanyát Miha hozta össze, amikor ötödikben megjelent köztük, és általános lelkesedést váltott ki: ideális célpontot jelentett mindenkinek, aki csak nem volt rest piszkálni – Szanya klasszikus vörösesszőke fiú volt. Majdnem kopaszra nyírt fej, elöl aranyos-vörös, ferde frufru, vitorlaként elálló, áttetsző fül, amely valahogy rossz helyen, túlságosan közel az archoz meredezett, fehér, szeplős bőr, narancsos árnyalatú szemfehérje. És a tetejében még pápaszemes meg zsidó volt.

Mihát első alkalommal már szeptember elsején eltángálták – igaz, nem nagyon és csak nevelő célzattal – a nagyszünetben, a vécében. És még csak nem is maga Murigin és Mutyukin – ők idáig nem süllyedtek –, hanem a csatlósaik és a seggnyalóik. Miha sztoikus nyugalommal tűrte a verést, kinyitotta a táskáját, elővette belőle a zsebkendőjét, hogy letörölje vele kifolyó taknyát-nyálát, és ekkor a táskájából kikandikált egy kismacska. A cicát elvették tőle, és kézről kézre dobálták egymásnak. Ilja, aki éppen ekkor lépett be, elkapta a cicával röplabdázók feje fölött a kismacskát, és a megszólaló csengő is véget vetett ennek az érdekes játéknak.

Ilja, amint belépett az osztályba, átadta a kismacskát az útjába akadó Szanyának, aki mindjárt visszadugta a táskájába.

Az emberi nem fő ellenségei, akik a Murigin és Mutyukin névre hallgattak, és egy eljövendő filológiai játék alapjául fognak majd szolgálni, és sok oknál fogva megérdemlik, hogy megemlékezzünk róluk, az utolsó szünetben még keresték egy kicsit a kiscicát, de aztán gyorsan megfeledkeztek róla. A negyedik óra után mindenkit hazaengedtek, és a gyerekek visongva és üvöltözve rohantak ki a suliból, ügyet sem vetve a már csak színes aurákkal teli osztályteremben maradó hármasra.

Szanya elővette táskájából az élőhalott kiscicát, és odaadta Iljának. Ő aztán átadta Mihának. Szanya rámosolygott Iljára, Ilja Mihára, Miha Szanyára.

– Írtam róla egy verset – szólalt meg félénken Miha. – Íme:

A legszebb volt a macskák között,

Ám a halál beléköltözött.

Ilja a haláltól megmentette,

S most nálam van, az én kezembe’.

– Nem rossz. Persze nem egy Puskin – kommentálta Ilja.

– A „nálam meg az „én nem megy együtt – jegyezte meg Szanya, és Miha önkritikusan egyetértett vele:

– Igen, igaz. S most itt van nálam, a kezembe’. Így jobban hangzik!

Miha elmesélte, hogy reggel iskolába jövet a kiscicát majdhogynem egy kutya pofájából rángatta ki, amelyik éppen szét akarta tépni. De nem vihette haza, mert nem tudta, hogy a nagynénje, akinél a múlt péntek óta lakott, hogyan viszonyult volna a dologhoz.

Szanya, miközben a cica hátát simogatta, felsóhajtott:

– Én sem vihetem haza, nálunk már van otthon egy kandúr. Biztos nem tetszene neki.

– Rendben, akkor majd én hazaviszem. – És Ilja meggondolatlanul magához vette a cicát.

– És otthon nem lesz belőle semmi? – érdeklődött Szanya.

Ilja elnevette magát:

– Otthon úgy lesz, ahogy mondom. Normális viszonyban vagyunk anyámmal. Hallgat rám.

„Már egészen felnőtt, én ilyen sose leszek, még csak kimondani sem tudom, hogy »normális viszonyban vagyunk anyámmal«. Ez van: tényleg mama kedvence vagyok. Habár rám is hallgat az anyám. Meg a nagyanyám is. Sőt, nem is csak hogy hallgat rám! De az mégis valahogy más" – szomorkodott Szanya.

Nézte Ilja csontos, sárga és sötét foltos, csupa plezúr karját. Az ujjai hosszúak, ilyen ujjakkal két oktávot is át lehet fogni. Miha eközben a fejére ültette a kismacskát, rá a selymes, vörös sörtéjére, amelyet tegnap hagyott meg, „hogy nőjön", a nagylelkű fodrász a Pokrovszkije kapunál. A kismacska legurult, Miha pedig újra és újra visszatette a feje tetejére.

Hármasban indultak el az iskolából. A kismacskát megetették olvadt fagyival. Szanyának volt pénze. Ami elég volt négy adagra is. Mint később kiderült, Szanyának mindig volt pénze… Szanya először evett életében az utcán, papírcsomagolásból jégkrémet: ha a nagyanyja fagyit vett, azt hazavitték, és rogyadozó halomban egy apró lábacskákon álló kehelybe rakták, meggylekvárt csöpögtettek a tetejére, és csakis így ették!

Ilja lelkesen mesélni kezdte, milyen fényképezőgépet fog venni magának az első fizetéséből, és egyúttal kifejtette a tervét is, miként fogja megkeresni ezt a pénzt.

Szanya minden bevezetés nélkül feltárta a titkát, hogy a keze kicsi, nem „zongorista kéz", és hogy ez egy zongorista számára nagy hátrány.

Miha, aki próbált beilleszkedni új, az utóbbi hét év alatt immár harmadik családjába, ezeknek a szinte ismeretlen fiúknak előadta, hogy a rokonsága lassan elfogy, és ha ez a nagynénje nem akarja magánál tartani, akkor megint vissza kell mennie a gyermekotthonba…

Ez az új nagynéni, Genya gyenge teremtés volt. Nem volt ugyan semmiféle konkrét betegsége, de keserűen mindig azt mondogatta magáról: „Beteg mindenem", és állandóan hol a lábára, hol a hátára, hol a mellkasára, hol a veséjére panaszkodott. Ráadásul volt egy fogyatékos kislánya, és ez szintén ártott az egészségének. Bármilyen munka nehezére esett, és végül a család úgy döntött, hogy árva unokaöccsét nála helyezik el, a rokonság pedig összeadja az eltartására a pénzt. Akárhogy is csűrjük-csavarjuk, Miha mégiscsak a háborúban odaveszett fivérük gyermeke volt.

A fiúk ténferegtek és fecsegtek, fecsegtek és ténferegtek, aztán megálltak a Jauza partján, és elnémultak. Együtt, egyszerre élték át, milyen nagyszerű is a bizalom, a barátság, az egyenrangúság. Eszükbe sem jutott, ki lenne közülük a vezér, éppen ellenkezőleg, mindannyian egyformán érdekesek egymás számára. Pedig Szasáról és Nikről, a Veréb-hegyen tett esküről még semmit sem tudtak, még a sokat olvasott Szanya sem jutott el odáig, hogy Herzent egyáltalán fellapozza. Ráadásul ezek a lepusztult helyek – a Hitrovka, a Goncsari, a Kotyelnyiki – évszázadok óta a legmocskosabbaknak számítottak a városban, és nem romantikus eskütételekre voltak hivatottak. Mégis történt itt most valami fontos dolog, mely csak ifjúkorukban eshet meg az emberek között. A horog egyenesen az emberek szívébe akad, és a zsineg, amely gyermekkori barátságként fonja össze őket, életre szólónak bizonyul.

Kis idő múlva ez a szívszövetség, hosszú vitákat követően, és elvetve a Troica meg a Trió elnevezést, Trianonnak fogja nevezni magát. Semmit sem tudtak az Osztrák–Magyar Monarchia felosztásáról, a szót egyszerűen csak a szép hangzás miatt választották.

Ez a Trianon húsz év múltán, egy kínos beszélgetésben felbukkan majd újra, amikor Ilját egy magas rangú, de végül is meg nem nevezett rendfokozatú KGB-s, a nem túl hiteles nevet viselő Anatolij Alekszandrovics Csibikov faggatja. És még az ellenzékiekkel folytatott küzdelem legéberebb KGB-s banditái sem tudtak arra vetemedni, hogy a Trianont szovjetellenes ifjúsági szervezetnek állítsák be.

Az érdem Ilját illeti: miután szert tett első fényképezőgépére, valóságos fotóarchívumot hozott létre, amely mind a mai napig megmaradt. Igaz, az iskolai éveknek szentelt első albumon másik megnevezés állt, amely nem kevésbé volt titokzatos, mint a Trianon: „Orlikok".

Szóval, a fiúkat (és ez a későbbiekben dokumentálva is volt) nem a fennkölt szabadságideál kötötte össze – amelyért az embernek vagy azonnal az életét kell áldoznia, vagy ami még unalmasabb, egész életét, évről évre a hálátlan nép szolgálatába kell állítania, amint ez Szasával és Nikkel történt több mint száz évvel korábban –, hanem egy satnya kismacska, akinek nem adatott meg, hogy átérezze az 1951-es év szeptember elsejei megrázkódtatásait. Szegényke két nap múlva kimúlt Ilja kezében, a fiúk pedig titokban, de ünnepélyes keretek között eltemették a Pokrovka (a mellesleg az életét szintén nemes eszmékre fecsérlő Csernisevszkijről elnevezett utca) 22-es számú házának udvarán, egy kerti pad alá. A házat egykoron komódnak csúfolták, ám a jelenlegi lakói közül aligha hallhatott erről bárki is.

A kismacska az alatt a kerti pad alatt nyugodott, amelyen valaha – állítólag – Puskin üldögélt a kuzinjaival, és elkápráztatta őket hangzatos verseivel. Szanya nagyanyja állandóan emlékeztetett rá: a ház, amelyben laknak, megért jobb napokat is.

Meglepő módon az osztályban elég gyorsan – két hét, talán egy hónap alatt – megváltozott valami. Miha ezt persze nem érzékelte, honnan is tudhatta volna, hogyan volt korábban, hiszen ő új volt itt. Szanya és Ilja viszont érzékelte: az osztályban továbbra is a hierarchia legalján álltak, de már nem külön-külön, hanem együttesen. Ily módon elismert kisebbséget alkottak amiatt a meghatározhatatlan ok miatt, amely nem tette lehetővé számukra, hogy beleolvadjanak e kisvilág általános közegébe. A két vezér, Mutyukin és Murigin mindenki mást a kezükben tartottak, és amikor ők ketten veszekedtek egymással, az osztály két ellenséges pártra szakadt, amelyekhez a három pária sosem csatlakozott, bár nem is igen fogadták volna be őket egyikbe sem. Ilyenkor vidám, gonosz, vérre menő vagy vér nélküli verekedés támadt, róluk pedig mindenki megfeledkezett. Aztán amikor Mutyukin és Murigin kibékült, akkor újra felfedezték ezt a három, kompánián kívül álló idegent, akiket alaposan eltángálni nem jelentett nagy kihívást, ennél sokkal érdekesebb volt őket frászban és nyugtalanságban tartani, és állandóan emlékeztetni rá, kik is dirigálhatnak: a pápaszemes, a klimpírozó és a zsidó, vagy az olyan normális srácok, mint Mutyukin és Murigin.

Ötödiktől felsősök lettek, úgyhogy a nyelvtantól a számtanig mindent tanító Natalja Ivanovna, e jóságos asszonyság helyett, aki még Mutyukint és Murigint is meg tudta tanítani az ábécére, és kedveskedőn csak Tolenykának meg Szlávocskának hívta őket, megjelentek a szaktanárok: egy matektanár, egy ruszkitanárnő, egy biosztanárnő, egy töritanárnő, egy fräulein és egy föcitanár.

A szaktanárok mind a saját tárgyukba voltak belepistulva, rengeteg házit adtak fel, amivel a „normális srácok nyilvánvalóan nem boldogultak. Ilja, aki alsóban nem tündökölt, új barátai körében felzárkózott, és a második negyedév végére, vagyis újévre kiderült, hogy ezek a selejtes pápaszemesek meg nyápicok kiválóan tanulnak, Mutyukin és Murigin pedig alig bírja erővel. A konfliktus, amelyet a felnőttek társadalminak neveztek volna, kiéleződött, sokkal tudatosabb jelleget öltött, az elnyomott „kisebbség részéről mindenképpen. Ilja ekkor vezette be azt a fogalmat, amely kis közösségükben hosszú éveken át fennmaradt: „mutyisok és murvák. Ez majdhogynem annak a későbbi időkben ismertté vált „homo sovieticus-nak felelt meg, csak ennek a bája éppen a „házi" jellegében volt.

A „mutyisokból és murvákból" a legnagyobb ellenszenvet Miha váltotta ki, neki jutott ki leginkább a jóból, ő viszont a maga gyermekotthoni tapasztalatával könnyen viselte az iskolai veréseket, sosem panaszkodott, megrázta magát, felvette a sapkáját, és ellenségei rikoltozása közepette elszaladt. Ilja sikerrel bohóckodott, úgyhogy gyakran sikerült ellenségeit kizökkentenie a kerékvágásból, megnevettette, egy-egy váratlan csínytevéssel meglepte őket. Szanya bizonyult közülük a legérzékenyebbnek. Különben éppen ez az illetlen érzékenység kelt végül is a védelmére. Egyszer, amikor Szanya éppen a kezét mosta az iskolai vécében – a parlamentnek és a bűnbarlangnak e furcsa keverékében –, Mutyukin mély megvetéssel szemlélte ezt az ártatlan ténykedést, és arra ösztökélte Szanyát, hogy mossa meg egyúttal a pofáját is. Szanya, részben a békesség kedvéért, de részben gyávaságból is, megmosakodott, és ekkor Mutyukin fogta a felmosórongyot, és megtörölte vele Szanya nedves arcát. Ekkorra már a kíváncsiskodók egész gyűrűje vette őket körül: szórakozásra vágytak. De nem lett belőle szórakozás. Szanya megreszketett, elsápadt, és eszméletét vesztve a padlócsempére zuhant. A szánalmas ellenfél elterült ugyan, de a győzelem valahogy mégsem volt kielégítő. Szanya furcsa pózban, egészen hátratekeredve feküdt a padlón. Murigin enyhén oldalba rúgta, csak hogy kiderítse, miért fekszik ez itt ilyen mozdulatlanul. Már-már harag nélkül szólongatta:

– Hé, Szanyok, mér’ feküdtél így ki?

Mutyukin megbabonázva nézte a mozdulatlan Szanyát.

Szanya azonban az élénkítő rúgások ellenére sem nyitotta ki a szemét. Ekkor Miha lépett be a budiba, vetett egy pillantást a némajátékra, és elrohant az iskolaorvosért. Szanyával szalmiákszeszt szagoltattak, ami eszméletre térítette, a tesitanár pedig bevitte az orvosi rendelőbe. A dokinő megmérte a vérnyomását.

– Hogy érzed magad? – kérdezte tőle.

Azt válaszolta, hogy egész tűrhetően, de nem tudott rá visszaemlékezni azonnal, mi is történt vele. Amikor aztán eszébe jutott az ocsmány felmosórongy, amelyet végighúztak az arcán, hányni kezdett. Szappant kért, alaposan megmosdott. A dokinő fel akarta hívni a szüleit. Szanya nem egykönnyen beszélte le arról, hogy odatelefonáljon. Az anyja úgyis dolgozni volt, a nagyanyját pedig meg akarta óvni az ijedségtől. Megkérték Ilját, hogy kísérje haza legyengült barátját, a dokinő pedig írt nekik igazolást, hogy elengedi őket az órákról.

Bármilyen furcsa is, Szanya státusza ettől a naptól kezdve megemelkedett. Igaz, most „Nyavalyatörős Gnóm"-nak kezdték csúfolni, viszont nem piszkálták tovább: mi van, ha megint elájul?

December harmincadikán a tanulókat szélnek eresztették, elkezdődött a téli szünet, a tizenegy napnyi boldogság. Mihának minden egyes nap emlékezetessé vált. Újévre mesés ajándékot kapott. Genya néni, miután titkos tárgyalásokat folytatott a fiával, és megbizonyosodott afelől, hogy a fia örökösei valóban lemondanak a családi örökség ezen részéről, és ő maga sem ellenzi, Mihának adta a korcsolyát.

Egy amerikai, már rég használaton kívüli, hibrid jószág volt ez, átmenet a sznyegurka{1} meg a liba között, dupla éllel és recés orral. A korcsolyát egy valaha piros színű, elnyűtt bakancsra erősítették fel csillagos szegecsekkel. A fémlemezen, amely a korcsolya élét meg a bakancsot kötötte össze, egy sor érthetetlen szám és betű társaságában azt lehetett még kiolvasni, hogy „Einstein"… A bakancsot előző tulajdonosa eléggé szétnyűtte, maga a korcsolya viszont úgy csillogott, mintha új lett volna.

Genya néni úgy viszonyult a korcsolyához, mint családi relikviához. Más családokban a nagymama briliánsait szokás ilyen becsben tartani.

Briliánsok, ha áttételesen is, szerepet játszottak a korcsolya történetében. 1919-ben Genya néni bátyját, Szamuilt maga Lenin küldte az Egyesült Államokba, hogy szervezze ott meg a kommunista pártot. Szamuil egész további életében büszke volt erre a küldetésre, és részletesen beszámolt az utazásról közeli rokonainak és közeli barátainak, akikből volt néhány száz, mígnem harminchétben letartóztatták. Kapott tíz évet, a levelezési jog megvonásával, és örökre eltűnt, nagyszabású története azonban bevonult a családi legendáriumba.

Kilencszáztizenkilenc júliusában Szamuil kerülő úton, Észak-Európán keresztül utazott Moszkvából New Yorkba, ahol úgy lépett ki a mólóra, mint matróz, aki Hollandiából érkezett egy kereskedelmi hajón. Lement a hajólépcsőn, csak úgy kopogott a Kreml csizmadiája varrta bakancs, amelynek sarkába felbecsülhetetlen értékű briliáns volt rejtve. Aztán teljesítette a küldetését: a Komintern nevében megnyitotta a kommunista párt első illegális ülését. Szamuil néhány hónap múlva hazatért, és személyesen Lenin elvtársnak tett jelentést a feladat teljesítéséről.

Szerény napidíja, tizenkét dollár kivételével, melyet étkezésre költött, ajándékokra ment el. A feleségének hozott egy piros gyapjúruhát, vállán és gallérján kötött bogyókkal, meg egy pár piros cipőt, amely három számmal kisebb volt a kelleténél. A korcsolya volt a harmadik és a legdrágább amerikai ajándék a csomagjában: a kisfiának vette akkorra, mire megnő, de a fiú hamarosan meghalt.

Jobban tette volna, ha magának vesz korcsolyát. Szamuil, amikor kisfiú volt, arról ábrándozott, hogy egyszer kimegy a jégpálya közepére, és a síkos jég fölé hajolva száguldani kezd, el az összes rosszakarója, a muffos hölgyek, a gimnazisták és a kisasszonyok mellett, akik között mindenképpen ott kell lennie Maruszja Galperinának is… A korcsolya sokáig hevert az utazóláda alján, várva új örökösét. De Szamuilnak több gyermeke nem lett, így a korcsolya, miután tíz évet a rejtekhelyén töltött, a húga, Genya fiára maradt.

Most, újabb húsz év elteltével a korcsolya a hős Szamuil egy másik rokonának kezére, pontosabban lábára került.

Ezzel a váratlan ajándékkal, amely felülmúlt minden elképzelhető boldogságot, végződött Miha szünidejének első napja. És semmi sem utalt arra a bajra, amely hamarosan éppen ebből az ajándékból származott…

Újév előestéjén Genya néni népes családja összegyűlt az ünnepi asztalnál, amelyet a szomszédok engedélyével a társbérleti lakás tágas közös konyhájában terítettek meg, nem pedig abban a tizennégy négyzetméteres szobában, ahol Genya néni, az ő hajadon és endokrinológiai szempontból elfuserált lánya, Minna és egy ideje Miha is lakott. Genya néni fényűző vacsorát készített, csirkét is meg halat is egyszerre. Éjszaka, az emlékezetes ünnepi vacsora után Miha írt is egy verset, amelyben igyekezett visszaadni a felejthetetlen este élményeit.

Legszebb dolog életemben

egy korcsolya volt biza’,

szebb volt napnál, szebb volt tűznél,

szebb a víznél: egy csoda!

Legszebb mégis az ember, ki

korcsolyáján állt oda.

Mi szem-szájnak csak ingere,

mind a báli asztalon.

Győzelmeknek nagy sora, a

családnak ezt kívánom!

Miha egész héten még sötétben felkelt, kiment az udvarra, a vízzel felöntött kis jégpályára, és egyedül korcsolyázott egészen addig, míg ki nem szállingózott az udvarra a többi, szünidejét töltő gyerek is. Nem állt biztosan a lábán a korcsolyával, és félt, hogy nem lesz képes őket lerázni, ha esetleg rátámadnak.

Ebben a szünidőben természetesen a korcsolya volt a legnagyobb szám. A másik pedig Szanya nagymamája, Anna Alekszandrovna, aki múzeumba cipelte a gyerekeket.

Nemcsak Mihát varázsolta el, aki egyrészt maga volt a megtestesült tudásvágy, a tudományos és kevéssé tudományos kíváncsiság és lelkesedés, másrészt pedig a meghatározatlan alkotásvágy, mert a múzeumlátogatások mély benyomást tettek Iljára is, akiben pedig, úgy tetszett, semmiféle művészetigény nem mutatkozott, sokkal inkább a műszaki dolgok izgatták. Csak Szanyecska, ennek a csodálatos nagymamának az unokája járkált otthonosan egyik teremből a másikba, időnként ellenvetéseket tett, méghozzá nem a barátainak, hanem a nagymamájának (!), amelyekből kiderült, hogy ugyanúgy, mint a konzervatóriumban, itt, a múzeumban is magabiztosan mozog.

Miha beleszeretett Anna Alekszandrovnába. Életre szólóan, egészen a nagymama haláláig. A nagymama viszont őbenne egy olyan típusú eljövendő férfit látott, aki mindig is tetszett neki. A fiú vörös hajú volt, költő, ráadásul azon a héten, mivel túl sokat korcsolyázott az új korcsolyájával, sántított is egy kicsit – pontosan úgy, mint az a majdnem jelentős költő, akibe Anna Alekszandrovna annak idején, tizenhárom éves kislányként szerelmes volt… Maga az etalon, aki azokban a régi időkben már felnőtt férfi volt, és a harcos, sőt majdhogynem a vértanú nimbusza vette körül, a huszadik század legelején nagy népszerűségnek örvendett, és észre sem vette a szerelmes kisasszonyt, de mély benyomást hagyott a kislány pszichikumának valamely freudi fonákján: a kislánynak egész hosszú élete során mindvégig az efféle vörös hajú, sugárzó arcú, érzelmes férfiak tetszettek.

Mosolygott, ha Mihára nézett: a fiú tényleg olyanféle, csak éppen korban térnek el egymástól… És nagyon kellemes érzés fogta el, ha elkapta a fiú rajongó tekintetét.

Úgyhogy Miha, anélkül, hogy tudott volna róla, kölcsönös szerelemnek örvendhetett. E téltől fogva gyakori vendéggé vált Sztyeklovéknál. A nagyszobában, amelynek három ablaka is volt, meg még egy fél is, amelyet kettévágott a válaszfal, a magasan húzódó, szintén félbevágott stukkós mennyezet alatt sosem látott könyvek sorakoztak, még idegen nyelvűek is. Az állandó harckészültség pózába meredve ott állt egy zongora is, a belerejtett sok-sok muzsikával. Időnként szokatlan, de elbűvölő illatok áradtak: hol kávéé, hol padlóviaszé, hol parfümé.

„Valószínűleg pont így volt a szüleimnél is" – gondolta Miha. A szüleire nem emlékezett: az anyja meghalt abban a bombázásban, amelyet a Kijevből kelet felé tartó kötelék hajtott végre kilencszáznegyvenegy szeptember tizennyolcadikán, amikor a németek már Podol alá értek. Az apja a fronton veszett oda anélkül, hogy tudott volna a felesége haláláról és a fia megmeneküléséről.

Miha szüleinél valójában semmi sem úgy volt, mint Szanya Sztyeklovéknál, és a szülei fényképeit, amelyek a csodával határos módon maradtak fenn, majd csak húszéves korában fogja először látni. A fényképek szegényes kinézetű, csúnya embereket mutattak, akik mélyen kiábrándították Mihát: az anyjának tettetett mosoly bujkált kicsi, sötét ajkán, hatalmas melle szégyentelenül előremeredt, az apja pedig, egy kövér, pöttöm ember hihetetlenül fontoskodó arckifejezéssel nézett vissza a képről. A háttérben felbukkantak életvitelük darabkái, amelyek sehogy sem emlékeztettek az egykori Aprakszin–Trubeckoj-ház kistermének leválasztott részére, amelyben Szanya családja lakott.

Január kilencedikén, a szünidő vége előtt megünnepelték Szanya születésnapját. Előtte ott volt még a pravoszláv karácsony is, de arra csak felnőtteket hívtak. Még el kellett telnie néhány évnek, hogy a gyerekeket január hetedikén is fogadják. Szanya szülinapjára viszont mindig maradt mindenféle karácsonyi édesség: cukrozott alma, meggy, sőt még narancshéj is, amit Anna Alekszandrovna készített el, de úgy, ahogyan senki más a világon. Sőt, mi több: összecsukták a spanyolfalat, közelebb vitték az ablakhoz az étkezőasztalt, a két ablak között pedig felállították a karácsonyfát, és feldíszítették azokkal a sosem látott díszekkel, amelyeket egész évben a galérián őriztek egy dobozban.

Szanyának mindig gyönyörű szülinapot rendeztek. Még lányokat is hívtak: ez alkalommal éppen Szanya két barátnőjét, Lizát és Szonyát a zeneiskolából, meg a nagymama barátnőjének unokáját, Tamarát a barátnőjével, Oljával, de ők még egészen kicsik, elsősök voltak, úgyhogy a fiúkat egyáltalán nem érdekelték. De a nagymama barátnője maga is jellegtelen, olyan semmilyen volt. Ugyanakkor Liza nagyapja, a bajuszos Vaszilij Innokentyijevics, aki katonai egyenruhát viselt, és kölni, kórház meg háború bonyolult illategyvelege lengte körül, lenyűgöző embernek bizonyult. Az unokáját félig tréfásan magázta, Anna Alekszandrovnát pedig úgy szólította, hogy „Nyuta, te…" Az öregúr Anna Alekszandrovna unokafivére volt, vagyis Liza a másod-unokanővére volt Szanyának. Még olyan forradalom előtti szavak is elhangzottak, mint kuzin és kuzina, amelyek nyilván ugyanabból a galérián őrzött dobozból kerültek elő, mint a karácsonyfadíszek…

Anna Alekszandrovna a lányokat kisasszonyoknak szólította, a fiúkat pedig fiatalembereknek, és Miha egészen elámult ettől a nagyvilági modortól, teljesen összezavarodott, és csak akkor nyugodott meg, amikor Ilja a távolból odakacsintott neki, mintegy olyan arckifejezést vágva, hogy ne félj, nem bántanak!

Anna Alekszandrovna felejthetetlenné tett mindent. Először bábszínházat rendezett, igazi paravánnal, Petruskával, Ványkával és a kövér Róza babával. Mulatságosan összeverekedtek, és idegen nyelven szidták egymást.

Aztán barkochbáztak egy kicsit. A két kislány, Tamara és Olja nem maradtak el a nagyobbak mögött, kiderült, hogy életkorukhoz képest nagyon is okosak. Aztán Anna Alekszandrovna az ovális asztalhoz invitálta a gyerekeket, a felnőttek pedig a szekrény mögé húzódva teáztak. Vaszilij Innokentyijevics a fotelben ült, és cigarettázott. A házi előadást követően Anna Alekszandrovna kivett egy vastag cigarettát az ezüst cigarettatárcából, amely Vaszilij Innokentyijevics előtt feküdt a kisasztalon, rágyújtott, de nyomban köhögni is kezdett:

– Bazil, ez rettenetes erős!

– Azért nem is kínálok meg vele senkit, Nyuta.

– Fú, fú! – próbálta meg elhessegetni maga elől a bűzös füstöt Anna Alekszandrovna. – Honnan szerzed be?

– A dohányt úgy veszem, Lizka pedig megtömi vele a cigarettapapírt.

De ez még egyáltalán nem jelentette az ünneplés végét. Az előadás után édességet szolgáltak fel, amit Miha egy életre az emlékezetébe vésett, és megjegyezte a házi készítésű bólét és a sárga csontgyűrűket is, amelyekbe a kemény, fehér textilszalvétákat fűzték.

Ilja és Miha összepillantott. Ez volt az a pillanat, amikor Szanya különállónak mutatkozott és föléjük nőtt, míg ők ketten együtt, elkülönülve tőle és kissé lejjebb álltak nála. A háromtagú barátság, mint bármely háromszög, nem egyszerű dolog. Mindenféle akadályok és csábítások merülnek fel: féltékenység, irigykedés, amelyek időnként apró, sőt megbocsátható aljasságokká, de mégiscsak aljasságokká fajulnak. Igazolható-e az aljasság az elviselhetetlenül nagy szeretettel vagy fájdalommal? Hogy ennek utánajárjanak, mindhármuk számára egy ritka kivételes korszak, meg egy egész élet – kinek hosszabb, kinek rövidebb – adatott meg…

Ezen az estén nemcsak a visszafogott Miha, hanem még a talpraesett Ilja is kicsit megszégyenülve érezte magát a családi pompától. Szanya, aki eddig jobbára a hosszúkás arcú, leomló hajában kék szalagot viselő Lizával volt elfoglalva, megorrontott valamit, félrehívta Mihát, sokáig sugdolózott vele, aztán bevonták Anna Alekszandrovnát is. Kis idő múlva bejelentették, hogy találós kérdést fognak feltenni. Aztán Szanya felfordított egy furcsa alakú kis széket, amely ettől alacsony létrává változott. Szanya felmászott a tetejére, úgyhogy jóval magasabb lett, mint Miha, aki egy fokkal lejjebb állt, és fészkelődve, lökdösődve, egymás fülét ráncigálva, morogva, mindenféle érthetetlen hangokat kiadva duettben elszavalták a következő majdnem-verset:

Első szavam kettejükre egy és ugyanaz –

két tiszteletre méltó tehén beszélgetése a réten.

Második szavam – az egyiknél tyúk („hú, de buta!"),

a másiknál egy ósdi szó – rigli,

mellyel bezárjuk az ólat.

Harmadik szavam ismét ugyanaz kettejükre –

egy német elöljárószó.

Együtt az egész – két olyan lény neve,

akik csak feltételesen Homo sapiensek.

A vendégek kacagtak, de kitalálni természetesen senki sem tudta. Mindössze egyetlen ember lehetett képes megfejteni ezt a nyelvi fejtörőt – mégpedig Ilja. És Ilja nem hagyta cserben őket. Kivárt egy kicsit, időt engedve a vendégeknek, hogy rájöjjenek, ez a feladvány meghaladja az erejüket, majd nem minden büszkeség nélkül kivágta:

– Én tudom: ezt a két barmot Mutyukinnak és Muriginnak hívják!

Őszintén szólva ezt a találós kérdést nem lett volna szabad feltenni, hiszen a vendégek közül soha senki még csak hírét sem hallotta se Muriginnak, se Mutyukinnak, de a fiúkat ezért senki sem korholta. Mulatságos volt, hát kell ennél több?

A fiútársaságban viszont valami megváltozott: Miha, aki részt vett a találós kérdés megfogalmazásában, felért Szanyához, Ilja pedig még fölébük is kerekedett, hiszen ő volt a megfejtő, és ezzel folyamatossá tette a játékot, amelyet akár sikertelennek is vélhettek volna, ha senki sem fejti meg. Jól van, Ilja!

A fiúk összeölelkeztek, Vaszilij Innokentyijevics pedig lefényképezte őket így hármasban. Ez volt az első közös fotójuk.

Vaszilij Innokentyijevics fényképezőgépe hadizsákmányból származott, és kitűnő szerkezet volt – Ilja azonnal észrevette. Meg még azt is észrevette, hogy az ezredesi rangjelzésében kígyók tekergőztek. Vagyis katonaorvos…

Január tizedikén Anna Alekszandrovna elvitte a fiúkat a Csajkovszkij terembe egy zongorakoncertre, Mozartot hallgatni. Ilja rettentően unta magát, még el is szunyókált egy kis időre, Miha viszont izgalomba jött, mert ez a zene olyan erős felindultságot és riadalmat keltett benne, hogy még verset sem tudott írni róla. Szanya viszont lehangolódott a koncerten, majdhogy sírva nem fakadt. Anna Alekszandrovna tudta az okát: Szanya maga is szeretett volna így Mozartot játszani…

Tizenegyedikén iskolába mentek, és mindjárt az első napon őket hármukat meg Igor Csetverikovot alaposan meghógolyózták. Ártatlan hógolyódobálással kezdődött, de nagy vereséggel végződött: Mihának eltalálták a szemét, összetörték a szemüvegét, Iljának felrepesztették az ajkát. A szégyenletes az volt, hogy a támadók mindössze ketten voltak, ők pedig négyen. Szanya szokás szerint kissé félrehúzódott, inkább tapintatosságból, semmint gyávaságból. Murigin és Mutyukin olyan undort váltott ki belőle, mint a feledhetetlen felmosórongy, amellyel végigtörölték az arcát. Szanyával az ellenfelek nem is törődtek, a vörös Miha azonban, aki Murigint orrba találta egy kőkemény hógolyóval, annál inkább érdekelte őket. Ilja a kerítés tövében köpködte a vért, Csetverikov azt fontolgatta, nem lenne-e itt az ideje kereket oldani, Miha pedig hátát a falnak vetve, kivörösödött öklét készenlétben az arca elé tartva állt és várt. Mihának hatalmas ökle volt, majdhogynem akkora, mint egy felnőtt férfié. És ekkor Mutyukin előhúzott egy rugós kést, ami olyan volt, mint egy tollhegyező, csak láthatóan jó nagy tollak számára, kipattant belőle vékony pengéje, és Mutyukin billegő járással Miha felé indult, aki az öklét még mindig ostobán maga előtt tartotta.

Szanya felsikoltott, odarontott, ügyetlenül kettőt ugrott, és elkapta a késpengét. A vére hihetetlenül gyorsan kibuggyant, Szanya meglendítette a karját, és a piros áradat beterítette Mutyukin egész arcát. Mutyukin felüvöltött, mintha őt sebesítették volna meg a késsel, és Murigin kíséretében egy pillanat alatt eliszkolt. Győzelemre azonban senki sem gondolt. Miha nem látta jól, mi történt – nem volt már rajta a szemüvege. Csetverikov megkésve Murigin után vetette magát, de ennek az üldözésnek a legkisebb értelme sem volt. Ilja átkötötte a sáljával Szanya kezét, a vér azonban úgy ömlött, mintha csapból folyt volna.

– Szaladj gyorsan Anna Alekszandrovnához! – kiáltotta oda Ilja Mihának. – Te pedig gyere az iskolába, a dokinőhöz.

Szanya nem volt magánál, talán az ijedtségtől, talán a vérveszteségtől. Huszonöt perc múlva bevitték a Szklifoszovszkij Intézetbe. A vérzést gyorsan elállították, a sebet bevarrták. Egy hét múlva kiderült, hogy a gyűrűsujja meg a kisujja nem hajlik. Jött a professzor, levette a kötést Szanya apró kézfejéről, örömét fejezte ki, milyen gyorsan gyógyul a seb, és közölte, hogy ez az átkozott kés átvágta a kézközépi keresztszalagot, és csodálja, hogy csak ez a két ujj nem mozog, és nem mind a négy.

– Lehet ezt kezelni valahogy? Masszázzsal? Elektroforézissel? Esetleg valami új eljárással? – kérdezte Anna Alekszandrovna a professzortól, aki tisztelettel nézett rá.

– Feltétlenül. A seb teljes beforrása után. Az ujjak mozgása részlegesen helyreáll. De tudja, az inak nem olyanok, mint az izmok.

– És hangszeren tud majd játszani?

A professzor együttérzőn elmosolyodott.

– Aligha.

Nem tudta, hogy ítéletet írt ezzel alá. Anna Alekszandrovna semmit nem mondott erről Szanyának, és azt követően, hogy a kórházból kihozta, fél éven át járt vele kezelésre.

Szanyához a kórházba közvetlenül az operáció után eljött a dirinő, a késről szóló mendemondák eljutottak hozzá is, és megijedt. Szanya, amikor Larisza Sztyepanovna kihallgatta, zárkózottan és határozottan viselkedett: vagy ötször elismételte, hogy a kést az iskolaudvaron találta, megnyomta a gombját, mire a penge kiugrott, és elvágta a tenyerét. De hogy a kés kié lehetett, arról fogalma sincs. A „tárgyi bizonyítékot" az eset másnapján megtalálták. A kés, mint a filmekben, egy vérrel átitatott kis hószigetecskén hevert. Bevitték az igazgatónőhöz, aki betette íróasztala felső fiókjába.

Genya néni sokáig siránkozott Miha összetört szemüvege miatt, Ilját az anyja leszidta kicsit, amiért verekedett, Igor Csetverikovnak pedig sikerült teljesen eltitkolnia a szülei elől a történteket.

E naptól fogva ha a Trianon teljes jogú tagjává nem is vált, szimpatizánsként tartották számon. Az események további menete, amely, igaz, elhúzódott még vagy negyedszázadig, igazolta, hogy a világon minden törvényszerűen következik be: nem véletlenül tángálták el ezt a majdani disszidenst a természetfölötti jövőbelátással megáldott kisstílű huligánok.

Amikor az egész iskolát felzaklató verekedést a dirinő erőfeszítéseinek köszönhetően sikerült eltussolni, Mutyukintól és Murigintól egy időre távol kerültek, de most ők ketten vitatkoztak és verekedtek egymással. Az osztály két táborra szakadt, és mindkettőnek megvolt a maga ellenséges kémekkel, átállókkal, tárgyalásokkal és összecsapásokkal teli érdekes élete. A többséget harci szellem fogta el, a kisebbség pedig elgyengült és elpuhult.

Szanya három hét múlva ment újra iskolába, bekötött kézzel járt néhány napot, majd torokgyulladást kapott, és a harmadik negyedév végéig már meg sem jelent az iskolában. Ilja és Miha majd’ mindennap meglátogatták, elvitték neki a leckét. Anna Alekszandrovna megitatta őket teával, megetette almás pitével, amelyet pie-nak hívott. Ez volt az első angol szó, amelyet Miha megtanult. Szanyát kiskora óta tanították angolra és franciára. Az iskolában pedig éppen ötödiktől kezdve tanulták az undorító németet. Anna Alekszandrovna azonban a német vonatkozásában váratlanul szigorúnak bizonyult, külön is elkezdett foglalkozni Szanyával, és meghívta e foglalkozásokra Szanya barátait is. Ilja elhárította, Miha viszont úgy futott oda, mintha csak ünnepre menne.

Anna Alekszandrovna Mihának egyúttal adott egy régi, kezdőknek szóló angol nyelvkönyvet is.

– Tanulj csak, Miha, a te képességeiddel el fogod sajátítani magad is. Adok neked pár órát, hogy a kiejtést rögzítsük.

Így hullottak Miha elé az úri asztalról ezek a gazdag ajándékok.

Szanya furcsa hangulatba került: a kissé behajlított két ujja semmiben sem zavarta, sőt észre sem lehetett venni, hiszen az emberek általában nem kinyújtva tartják az ujjaikat, hanem egy kicsit mindig behajlítva. Ugyanakkor ezek az ujjak az élete, a tervei teljes megváltozását is jelentették. Egész napokon át zenét hallgatott, és úgy gyönyörködött benne, mint még soha azelőtt: már nem nyugtalankodott amiatt, hogy nem fog tudni úgy játszani, mint a nagy muzsikusok… A tehetségében való kétkedés nem emésztette többé. Liza volt az egyetlen, aki megértette:

– Szabadabb vagy, mint azok, akik zenészek akarnak lenni. Egy kicsit irigyellek is…

– Én pedig téged – ismerte be Szanya.

Együtt jártak el a konzervatóriumba: Anna Alekszandrovna Szanyával, Liza a nagyapjával, csatlakozott hozzájuk a nagymama valamelyik barátnője, unokatestvére vagy más rokona. Néha, ha el tudott szabadulni a munkájától, elment velük Liza apja, Alekszej Vasziljevics is, aki ugyancsak sebész volt, mint Vaszilij Innokentyijevics, és látszott, milyen erősen kiütköznek mindkettejükön a családi vonások: hosszúkás arc, magas homlok, görbe, keskeny kaukázusi orr. Különben akkoriban úgy tetszett, mintha a konzervatórium minden látogatója rokonságban állna egymással, vagy legalábbis mintha mindannyian ismernék egymást. Különös kis közösség volt ez, amely elveszett a város hatalmas tömegében: olyan volt, mint egy egyházi rend, egy titkos kaszt, vagy talán mint egy titkos társaság…

Egyáltalán, az év elején rengeteg dolog történt.

Megérkezett Leningrádból Ilja apja, Iszaj Szemjonovics. Évente kétszer-háromszor jött, és mindig hozott ajándékot. Az előző évben egy német körzőkészlettel, amelynek azonban, túl azon, hogy szép volt, semmi hasznát se lehetett venni. Most viszont egy FED-S fényképezőgépet hozott, egy háború előtti gyártmányt, amelyet a Dzerzsinszkij nevét viselő munkakommuna gyermekei készítettek kézi munkával, és amely pontosan olyan volt, mint a német Leica. Ilja apja mint kincset őrizte ezt a régi gépet – a háborúban haditudósító volt, és majd’ három éven át hurcolta magával –, most pedig odaajándékozta egyetlen fiának, aki egy délszaki kalandjából született egy már nem éppen fiatal és nem túl szép lánytól, Másától. Mása semmit sem várt el tőle, semmit sem követelt, csak szép csendben szerette a fiát, örült, hogy az apja nem tagadja meg, időnként pénzt is ad, néha egészen sokat, aztán hosszú ideig semmit. Egykori szeretője gyengédségeinek Mása következetesen ellenállt, amivel csak felszította maga iránt a vágyat. Ő azonban csak mosolygott, megkínálta a férfit piroggal, megágyazott a ropogósra kikeményített ágyneművel, aztán odament a fiához a díványra, és kifliként mellé kucorodott. Iszaj pedig egyre jobban csodálkozott rajta, és egyre többet gondolt rá.

A fényképezőgépet sajnálta kicsit, de aztán túltette magát ehhez a hűséges és szükséges tárgyhoz fűződő vonzalmán: ellensúlyozta az eldobott fiával szembeni bűntudata. És voltak jobb gépei is. Meg volt egy másik családja is, két szeretett lánya, akiket viszont nem érdekelt semmiféle fényképészeti technika. A kissrác viszont valósággal beleremegett ebbe az ajándékba, az apja pedig átkozta az életet, amelyben semmi sem úgy jött össze, ahogy kellett volna, és a szelíd Mása helyett, akinek csúnyasága mögül egyre inkább előbukkant kedvessége, a közönséges és ordibáló Szima jutott neki, és már arra sem tudott visszaemlékezni, hogyan és miért lett belőle mellette jó kis papucsférj.

Elmagyarázta a fiának, mi az a camera obscura, hogy egy kis nyílással rendelkező sötét doboz meg egy fényérzékeny lemez elegendő ahhoz, hogy felvételt készítsünk, hogy rögzítsük az élet egy adott pillanatát. Marija Fjodorovna ott ült velük, állát a kezére támasztotta, és mosolygott, érezve ezt a morzsányi boldogságot. Elég volt neki egyetlen magvacska, mint a cinegemadárnak… Iszaj látta ezt, mint ahogy azt is, milyen gyorsan sajátít el Ilja mindent, milyen ügyes kezű a fiú – hasonlított, határozottan hasonlított rá! –, és azzal a szilárd elhatározással utazott el, hogy megváltoztatja az életét, hogy gyakrabban láthassa a fiát. És Mása, Mása is jobban vonzotta most, mint hajdanán, kilencszázharmincnyolc nyarán, amikor inkább a még fiatal, tettre kész férfi kötelességtudatával csábította el, semmint tudatosan átélt szimpátiából. Az életét megváltoztatnia már késő volt. De legalább csak valamennyire: legalább bevallani végre Szimának, hogy van a háború előttről egy gyermeke, akit rendjén való volna időnként elvinni magukhoz, és összeismertetni a húgaival… De apának és fiának ez volt az utolsó találkozása: két hónap múlva Iszaj Szemjonovics, miután elveszítette állását a Lenfilmnél, infarktusban meghalt.

Az utolsó alkalommal két napot töltött a fiánál. Az anya, mint mindig, ha az apa elment, titokban sírt néhány napot. Ilja élete nyilvánvalóan két részre szakadt: a FED előttire, meg a FED utánira. Ez az okos kis szerkezet fokozatosan felébresztette a benne szunnyadó tehetséget. Már korábban is gyűjtött mindenfélét, ami csak a keze ügyébe került: még másodikos korában összejött neki egy tollgyűjtemény, aztán egy gyufacímke-gyűjtemény és egy bélyeggyűjtemény. De ezek csak átmeneti apróságok voltak. Most viszont, miután elsajátította a technológiáját – az exponálástól a fotópapír üvegre helyezéséig –, az élet pillanatait kezdte gyűjteni. Valódi gyűjtőszenvedély ébredt fel benne, amely ki sem hunyt egész életében.

Az iskola befejezéséig igazi fotóarchívumot hozott létre: ceruzával minden fénykép hátuljára ráírta a helyet, az időt, a képen lévők nevét, a negatívokat pedig borítékba rendezte… A fényképezőgép abban a vonatkozásban is megváltoztatta az életét, hogy a gépen kívül szüksége lett még egy csomó dologra, ami sok pénzbe került. Ilja elgondolkodott, és fény derült egy újabb tehetségére: a vállalkozói szellemre. Az anyjától sosem kért pénzt, megtanulta maga előteremteni. Abban az évben az első tavaszi kezdeményezése a potázás volt. Ő játszotta a legjobban az iskolában ezt a fiús játékot, aztán belejött a többibe is. És mindegyik pénzt hozott neki.

Szanya Sztyeklov nem helyeselte Ilja pénzhajhászását, de Ilja erre csak megvonta a vállát:

– Tudod te, mennyibe kerül egy csomag tizennyolcszor huszonnégyes fotópapír? Meg az előhívó? Honnan máshonnan vegyem?

Szanya pedig elhallgatott. Ő úgy tudta, hogy a pénzt az anyjától meg a nagyanyjától szerzi az ember, és most ráébredt, hogy a pénzszerzésnek talán nem is ez a legjobb módja.

Az öreg fényképezőgép fotográfussá tette Ilját. Hamarosan rájött, hogy saját fotólaboratóriumra van szüksége. Az amatőr fényképészek efféle házi fotólaboratóriumot általában a fürdőszobában rendeztek be, ahol volt folyóvíz a film átmosásához. Az ő társbérleti lakásukban azonban nem volt fürdőszoba. Volt egy kamra, ahol három család tárolta a lavórjait meg a teknőit és egyéb szükséges holmijait. A kamrának közös fala volt a vécével, ahol a vízvezeték ment, úgyhogy Iljában azonnal megfogant a terv, hogyan lehetne a vizet onnan átvezetni és kivezetni. A szomszédokra, akik ugyanolyan jogot formálhattak a kamrára, Ilja nem gondolt.

A lakásban Ilján és az anyján kívül ott lakott még egy ártalmatlan kis öregasszony, Olga Matvejevna meg egy özvegyasszony, Granya Loskarjova a három gyerekével, akik közül a két kisebbet Marja Fjodorovna gyakran elvitte magával az óvodába, ahol dolgozott. És egyáltalán, Marja Fjodorovna sokat segített ennek a Granyának.

Egyszóval Marja Fjodorovna megkérte a szomszédokat, akik nem mondtak neki nemet: kivitték a kamrából a teknőiket, úgyhogy most már Ilján volt a sor. Az még belefért az időbe, hogy írjon az apjának, segítsen neki kialakítani ezt az előhívó kamrát. Az apja elérzékenyült, küldött százötven rubelt, az utalványra pedig írt két sort: „A májusi ünnepekre megyek, mindent megcsinálunk." Ez volt az utolsó levél tőle, a májusi ünnepeket már nem érte meg.

A vizet a kamrába nem vezették át azonnal, hanem csak másfél év múlva, Iljának mindenestre lett egy saját zuga, ahol sok időt töltött. Becipelt oda egy könyvszekrényt, amelyet a szemetesnél talált, és elrendezte benne a fényképészvagyonát.

Az ötödik osztály végtelenre nyúlott. A fiúk a tizenharmadik életévükben jártak, fokozatosan gyűlt bennük a tesztoszteron, a legérettebbeknek kiserkent a szőr az intim helyeken, pattanások ütköztek ki a homlokukon, mindenük viszketett, hasogatott, sajgott, egyre többet verekedtek és vitatkoztak, és vágytak rá, hogy magukhoz nyúljanak, hogy könnyítsenek testük meghatározhatatlan epekedésén.

Miha a korcsolyával fárasztotta le magát. A titokban megejtett reggeli edzéseknek köszönhetően kezdett kiválóan korcsolyázni. És belevetette magát az olvasásba. Korábban is elolvasott mindent, ami a keze ügyébe került, most azonban Anna Alekszandrovna nagyszerű könyveket adott neki: Dickenst, Jack Londont.

Genya néni pontban este tíz órakor iszonyatos erővel, mint egy kanca, felhorkantott, aztán reggelig csöndesen, egyenletesen horkolt tovább. Minna még korábban elvackolta magát, vakarózott egy kicsit, aztán gyorsan elaludt. Ilyenkor Miha kisurrant a konyhába, és annyit olvasott a közös villanykörténél, amennyi belefért, és közben egyszer sem bukott le. Ült, kapirgálta feszülő pattanásait, kezében kamaszoknak szánt könyvvel, amelynek semmi köze sem volt nyugtalankodó testéhez.

Szanya mintha nemcsak növekedésben maradt volna el a társaitól: a homloka tiszta maradt, akárcsak a gallérja, és továbbra is bájos kisfiúnak látszott. De benne is elindult a férfivá érés folyamata. Közölte az anyjával meg a nagyanyjával, hogy nem jár el többé a fizioterápiára – mindenkinek világos, hogy a keze nem javul, és hogy belőle sosem lesz már zongorista. Az anyja is, a nagyanyja is afféle otthoni zenészek voltak, annak idején mindketten zenei pályáról ábrándoztak, de mindkettejüknek abba kellett hagyniuk ilyen irányú tanulmányaikat: nem éppen zenei idők jártak, harsogtak a trombiták, peregtek a dobok, zengtek az indulók és a himnuszok, amelyek vidám utcai daloknak álcázták magukat.

A legjobb, ami maradt e két magányos nő számára, Szanya volt, akiből, úgy látszott, muzsikus lehet, és ment minden nagyszerűen, kiváló volt a zenetanár is, és a fiú előtt szép jövő állt volna… Most azonban, a szerencsétlen késes história után Szanya nem járt el többé a zeneiskolába. Anna Alekszandrovna és Nagyezsda Boriszovna már előre felkészültek a szükséges beszélgetésre. Anna Alekszandrovna azt mondta, hogy Szanyának ilyen zenei tehetséggel nem kellene végleg szakítania a zenével. Hivatásos zenész persze nem lesz belőle, de mi gátolja meg abban, hogy otthon zongorázzon? Az otthoni zenélésnek is megvan a maga bája. Szanya egy kicsit ellenkezett, makacskodott, de aztán két hét múlva ráállt. Odahaza kezdett játszani a nagyanyja barátnője, Jevgenyija Danyilovna irányításával.

Szanya játszott kis, reménytelen, csonkabonka kezével a karéliai nyírfából készült zongorán. Elolvadt Chopin keringőitől, mint ahogyan kortársai az udvaron sürgő-forgó lányoktól, akikhez hozzá lehetett érni a játék hevében, futkosás közben. Olvasott, játszott, néha pedig azt tette, amit a hasonló korú srácok csak büntetésképpen tudnak megtenni: sétálni ment a nagyanyjával a közeli bulvárra.

Jevgenyija Danyilovna két évig járt el hozzájuk, aztán a zeneórák abbamaradtak. Részben Liza miatt: annyira jelentős előmenetelt mutatott, Szanya pedig annyira jelentéktelent, hogy a fiú nem látta értelmét az óráknak.

Anna Alekszandrovna orosz nyelvtanár volt, de sajátos képzettséggel: külföldieket tanított oroszra.

De hát miféle külföldiek voltak ezek?! A kommunista Kínából érkezett fiatalemberek, akik a Katonai Akadémián tanultak. Ez már a nyolcadik vagy a kilencedik szakma volt, amelyet Anna Alekszandrovna kitanult azóta, hogy elvégezte a gimnáziumot, és ez alkalommal mindent kielégítőnek tartott: a főnökei magatartását, a rövidített munkanapot, a magas fizetést, amelyhez mindenféle pótlékok és privilégiumok járultak, beleértve a kitűnő katonai szanatóriumot is, ahol évente egyszer ingyen kezeltethette magát.

Nagyezsda Boriszovna, Szanya anyja röntgenasszisztensként dolgozott. Ritka és az egészségre káros szakma, amely azonban rövid munkaidővel és védőitalnak szánt ingyen tejjel járt. Az életük, annak ellenére, hogy jól szituált családnak számítottak, nem volt egyszerű: anyában és lányában túlságosan sok elégedetlenség gyülemlett fel. Mindketten egyedül maradtak: elvesztették azokat a férfiakat is, akik a férjük voltak, meg azokat is, akik nem lettek a férjük. De senki sem tette fel nekik azt a tapintatlan kérdést, hogy hova lett a férjük. Akinek kellett, tudta. És legalább békén hagyták őket.

Miha sok időt töltött Sztyeklovéknál. Szanya végigfuttatta ujjait a billentyűkön, amelyek felelgetni kezdtek neki. Úgy hatott, mintha a fiú és a hangszer között párbeszéd folyna, de Miha, aki megsejtett ugyan valamit ennek titkos értelméből, teljességgel megérteni nem tudta.

Ült a sarokban, zizegtette a könyvlapokat, várta Anna Alekszandrovna jöttét, hogy beszélhessen vele. Az asszony egyszerű kekszet tett le elé, egy csésze tejes teát, és leült mellé, a kezében cigarettával, amelyet nem is annyira szívott, mint inkább csak tartott kecsesen behajlított ujjai között. Néha Szanya is felállt a hangszertől, leült egy szék szélére. De jelenlétével nem sokban zavarta őket. Miha gyorsan kinőtte Dickenst, és Anna Alekszandrovna gondolkodás nélkül Puskint hozta neki.

– De hiszen már olvastam! – ellenkezett Miha.

– Ez olyan, mint az Evangélium, egész életedben olvasnod kell.

– Adja inkább ide az Evangéliumot, Anna Alekszandrovna, azt még nem olvastam…

Anna Alekszandrovna elnevette magát, és csóválta a fejét:

– A rokonaid megölnek engem miatta. De őszintén szólva egyetlen európai könyvet sem lehet megérteni az Evangélium nélkül. Az oroszokról már nem is beszélve. Szanya, hozd ide, kedvesem, az Evangéliumot. Az oroszt.

– Nyuta – csipkelődött a fiú familiárisan a nagyanyjával –, szerintem te kiskorúak megrontója vagy.

De a fekete kötésű könyvet azért behozta.

Abban állapodtak meg, hogy Miha az Evangéliumot úgy fogja olvasni, hogy nem viszi ki a lakásból, és nem is beszél róla senkinek. Mennyi mindene volt most már Mihának: egy lakás, amelyben saját összecsukható ággyal rendelkezett, Genya néni, aki levest főzött neki; a debella, debil Minna, aki hol az oldalával, hol a dús keblével ért hozzá; a barátai, Szanya és Ilja; Anna Alekszandrovna, a korcsolya, a könyvek…

Március közepén olvadni kezdett, a korcsolyapálya is felolvadt, és Miha lekente gépzsírral a korcsolyát, ahogy Marlen tanította meg rá, hogy eltegye nyárra. De korai volt még: újra fagyok jöttek, a kis korcsolyapálya befagyott, és Miha újra korcsolyázhatott. De érződött, hogy hamarosan véget ér a tél. Úgyhogy Miha most már ebéd után is kiment az udvarra. Így történhetett meg, hogy mindenki meglátta rajta ezt az értékes holmit. Hasonló korcsolyája senkinek sem volt, mindenki csak felcsavarozott valami vackot a halinacsizmájára, és csak Mihának volt igazi, bakancsra szerelt korcsolyája. Az udvarban egy pillanat alatt elterjedt a híre. Két