Sei sicuro?
This action might not be possible to undo. Are you sure you want to continue?
Kezdet
da Laura Leiner
Valutazioni:
440 pagine7 ore
Sintesi
„- Na, Cortez is megtalálta a sulit. Éppen ideje volt, nem fogom életem végéig tartogatni a jegyzeteket - sóhajtotta tettetett unalommal az arcán, és becsapta a szekrényajtaját.
Elfordítottam a fejem, hogy odanézzek, és akkor...És akkor történt, hogy először megláttam Antai-Kelemen Ádámot, Cortezt. Abban a pillanatban, ahogy megláttam, görcsbe rándult a gyomrom, és úgy éreztem, muszáj lehajtanom a fejem, és úgy tenni, mintha csinálnék valamit, máskülönben elárulom magam. Deszkás cipőt, farmert, és bőfazonú fehér pólót viselt, fél vállán hanyagul lógott a hátizsákja, másik kezében a gördeszkáját tartotta. Összevissza meredező haja csak látszólag állt szerteszét, egyébként gondosan megcsinálta, és pont úgy nézett ki, ahogy kell, és ahogy jól áll neki. A folyosó végén Ricsivel beszélgetett, aztán szép lassan minden osztálytársunk köré gyűlt, és hallgatták.
Zavartan turkáltam a szekrényemben, csak néha néztem fel egy-egy pillanatra. - Nézd, megjött Cortez! - jelentette be Virág.
Mintha magamtól nem vettem volna észre.” (részlet a könyvből)
Editore: L&L KiadóPubblicato: Sep 2, 2016ISBN: 9786155653094Formato: book
Anteprima del libro
Kezdet - Laura Leiner
A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.
Bővített kiadás
Copyright © Leiner Laura, 2016
© L&L Kiadó, 2016
Minden jog fenntartva.
Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni vagy sugározni bármely formában vagy módon a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben, borítással és tördelésben, mint amilyen formában kiadásra került.
Kiadja a L&L Kiadó Kft.
e-mail: info@llkiado.hu
www.llkiado.hu
Felelős kiadó a kft ügyvezető igazgatója
A szöveget László Irén gondozta
A borítót Müller Péter tervezte
EPUB ISBN 978 615 5653 09 4
MOBI ISBN 978 615 5653 10 0
verziószám: 1.05
Adatlaprészletek a közösségi portálról
Név: Bencze Virág (Viri, Emó, Vaaa)
Kor: 14
Beszélt nyelv: magyar, francia
Magamról: J LUV Pete Wentz!!! <3 <3 <3
Érdeklődési kör: festés, rajzolás, manga, MySpace :P
Klubtagság: Pete Wentz fanok; Fall Out Boy 4ever; Emósok klubja; EmogirlZ; AFC fan; Sims; Manga és Anime RulZ; TeveClub
Név: Neményi Arnold (Nem! Mondom, NEM!)
Kor: 14
Beszélt nyelv: magyar, francia, angol
Magamról: S szólt a Holló: „Soha már."
*
Mindenki!!!
Ne írogassatok mindenféle ostobaságot az üzenőfalra, mert kitörlök mindenkit!!! Virág, ez rád is vonatkozik!
Érdeklődési kör: könyvek, olvasás, filozófia, Római Jog
Klubtagság: Mindhalálig Beatles!; In memoriam John Lennon; Einstein; Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár; Rubik-kocka
Név: Zsidák Gábor (Gábor)
Kor: 14
Beszélt nyelv: magyar, francia
Magamról: Szeretek suliba járni, osztálytársakkal lenni, biciklizni, horgászni, és van egy kutyám: Dopi
Érdeklődési kör: modellezés, tanulás
Klubtagság: Gáborok klubja
Név: Jacques Chatelain (Zsák)
Kor: 14
Beszélt nyelv: francia, magyar
Magamról: Tanulok magyarul, mais c’est difficille. C’est la vie.
Érdeklődési kör: francia konyhakultúra
Klubtagság: Paris Je t’aime; Tour de France
Név: Szatmáry Kinga (Kinga)
Kor: 14
Beszélt nyelv: magyar, francia
Magamról: „Egy ló lovas nélkül is ló, de a lovas ló nélkül csak egyszerű ember."
Érdeklődési kör: lovaglás, díjugratás, olvasás, tanulás, színjátszás, újságírás, újságolvasás, versenyek
Klubtagság: Lovasok; Lóbarátok; Minden lovas itt! Klub; Díjugratók klubja
Név: Pósa Richárd (Ricsi, Richie, Rich)
Kor: 15
Beszélt nyelv: magyar, francia
Magamról: Kinga! Ez csak neked: „Egy deszka deszkás nélkül is deszka, de a deszkás deszka nélkül elesik." LOL. Ennyi béna idézetet… Ez most megy?
*
Amúgy, Cortez, este deszka?
*
Neményi! Töröld inkább magad!!!
Érdeklődési kör: nem sok…
Klubtagság: Deszkások; South Park; Faith No More tribute; Bajnokok Ligája RulZ
Név: Haraszti Róbert (Robi)
Kor: 14
Beszélt nyelv: magyar, francia
Magamról: Tauren
Érdeklődési kör: lásd Andris
Klubtagság: WoW; WoWosok; PSP; Kockák
Név: Nagy Zsolt (Zsolti; So What?)
Kor: 14
Beszélt nyelv: magyar, francia, urdu, zulu
Magamról: „Nem vagyok kövér, csak erős csontozatú"
*
Eric Cartman :D :D :D LoL
*
Ugyan ki keresne téged, Dave??? :D
Érdeklődési kör: sorozatok, tv, dobolás
Klubtagság: South Park; Bajnokok ligája RulZ; ll. kerületi pizzériák
Név: Bernáth András (Andris, Andrew)
Kor: 14
Beszélt nyelv: magyar, francia
Magamról: Vérelf
Érdeklődési kör: számítógépes játékok, stratégiai játékok, PSP és WoW foreveeer!!!
Klubtagság: WoW; WoWosok; PSP 4ever
Név: Felmayer Dávid (Dave, Cyberpunk)
Kor: 14
Beszélt nyelv: magyar, francia
Magamról: „Régen egy kicsit beképzelt voltam, de most már tökéletes vagyok."
*
Egyébként bárkinek bármilyen kérdése van, éjjel-nappal elérhető vagyok mobilon, vagy ha fax, az otthonin, esetleg msn-en, Skype-on, icq-n stb.
*
Zsolti, ezt még visszakapod!!!
Érdeklődési kör: technológia, multifunkcionális készülékek, filmszerkesztés/vágás, foci
Klubtagság: Bajnokok Ligája RulZ; Milyen telefonod van?; Milyen telefont vegyek?; Micro SD kártya fanok
Név: Antai-Kelemen Ádám (Cortez)
Kor: 15
Beszélt nyelv: magyar, angol, francia, spanyol
Magamról: …
Érdeklődési kör: akad…
Klubtagság: SKA; SkaPunk RulZ; Skate; Deszkások; Born in the USA; Bajnokok Ligája RulZ
Augusztus 29., péntek
A bútorszállítók kora délután végeztek is, úgyhogy egyedül maradtam az új szobámban, a világ legnagyobb rumlijának a kellős közepén. Eredetileg egy csomó dolgom lett volna, de az egyik doboz tetejére dobva megtaláltam a naplóm, aminek a létezéséről egyébként teljesen megfeledkeztem, mert amikor anyu nyár elején megvette nekem, akkor még nem nagyon érdekelt, és félreraktam. Most meg a kezembe került, és az üres lapokat nézve rájöttem, hogy jópofa lenne beleírni valamit. Először nem tudtam, mit kéne, anyu olyanokat mondott, hogy „egy tizennégy éves lány legjobb barátja a naplója, meg hogy a „kamaszkor meghatározó része a naplóírás…
Ezeket nagyrészt azokból a szakkönyvekből szedte, amiket előszeretettel böngész. A szüleim a tinédzserré válásomat tragédiaként élik meg, pedig szerintem teljesen normális tizennégy éves vagyok. A naplóírás viszont nem rossz ötlet, és bár először olyan idegennek tűnt az a sok üres oldal, mégis úgy döntöttem, hogy elkezdem. Először be akartam mutatkozni, de az olyan hülyeség, a napló az enyém, magamnak meg csak nem mutatkozom be… Úgyhogy „in medias res" (vagyis a dolgok közepébe vágva – na, nem vagyok stréber, de gondoltam, ez olyan intelligensnek tűnik rögtön az első oldalon) belefogok a naplóírásba. Úgyis van időm, a költözés kellős közepén per pillanat annyi a feladatom – azon kívül, hogy feltúrjam a bedobozolt kacatjaim –, hogy várjam anyut, aki majd a szülői után jön haza, és akkor együtt pakolunk ki.
Az új környék egyébként klassznak tűnik, bár sosem laktam még Budán, de ez a hegyes-lejtős dolog nem is olyan rossz. A költözés már rég tervben volt, de amíg általánosba jártam, a szüleim nem akartak kizökkenteni a megszokott környezetemből, plusz nem akartak minden reggel az egész városon átfurikázni. Amikor viszont elballagtam, ráadásul felvettek a Szent Johannába, a költözés nem is volt kérdés, és jól is jött ki, mert az új suli nagyon közel van (három buszmegálló meg egy kicsi).
Anyu természetesen számított arra, hogy egyedül nem boldogulok, ezért meg sem lepődött, hogy ugyanolyan – ha nem nagyobb – rumliban talált a szobámban, mint amikor otthagyott. Amikor megkérdezte, hogy haladtam-e valamit, büszkén mutattam meg a tükröm, ami ugyan még nem volt felfúrva az íróasztalom fölötti falra, de sikerült kidekorálnom: mindenféle dolgokat ragasztgattam a szélére. Anyu szerint tényleg nagyon hasznosan töltöttem az időmet. :) Mindegy. Megkérdeztem, hogy milyen volt az első szülői, anyu pedig komolyan lelkesnek tűnt.
– Csodás! – mondta. Nem értettem, hogy mitől lehet csodás egy első szülői értekezlet, de anyu rögtön elmagyarázta: – Az osztályfőnököd szívből sajnálja, hogy nem mész a gólyatáborba. Én mondtam, hogy megpróbáltalak rábeszélni, de hiába. Ha mégis megjönne a kedved hozzá, akkor holnap reggel szeretettel várnak az iskola előtt, pontban nyolckor. Örülnék neki, ha meggondolnád magad és elmennél a kis osztálytársaiddal, a pakolás ráér…
Na igen, a gólyatábor, ahová holnap reggel mennek, és vasárnap kora délutánig tart. És amit én ezer százalék, hogy kihagyok. Tudom, hogy nem szerencsés rögtön kibújni az első „megismerkedős" kirándulás alól, de a költözés miatt egyszerűen nem hagyhatom anyut egyedül a sok tennivalóval, akkor sem, ha állandóan azt bizonygatja, hogy simán boldogul nélkülem.
A délután hátralévő részében a szobámat rendezgettük, és mivel nem tudtam eldönteni, hogy az ágyam jó helyen van-e, háromszor toltuk át az ablak alá, aztán vissza a falhoz, majd megint az ablak alá. Végül egy teljesen másik helyre toltuk, és kezdhettük előszedni a dobozokból a kacatokat.
Anyu néha még megemlítette a gólyatábort, olyanokat mondott, hogy „biztosan nagyon klassz lehet, meg hogy „a szülőire néhány diák is elkísérte a szüleit, és nagyon kedvesnek tűnnek, egy kislány – valami Kinga – biztosan jó barátnőd lesz
. Aztán hozzátette, hogy még nevettek is a szülőin, mert anyu biztosította az új ofőt, hogy a kiránduláson szép, napos idő lesz, és ezzel a bejelentésével osztatlan sikert aratott a szülők között. Ja igen. Anyu meteorológus, és reggelente a tévében szokott időjárást jelenteni, így mindenki ismeri az arcát. Egyébként már megszoktam, hogy bárhol felismerik anyut, és vadidegenek szólnak hozzá, ilyenkor vagy az időjárásról érdeklődnek, vagy beszólnak, mert, mondjuk, megáztak, amikor az előrejelzés napsütést ígért.
Kora este, amikor befejeztük a rámolást, segítettem anyunak behordani a kocsiból a szülőin kapott dolgokat. Az összes tankönyvem mellett – amiket félretettem, majd később átnézem – volt sokkal érdekesebb is. Például egy egész iskolai csomag, ami a következőket tartalmazta:
– tornazsák, benne egyenpóló, egyenmelegítővel, baseballsapkával;
– lefűzőmappa, iskolai zsebnaptár, ceruzák és tollak, passtartó;
– négy darab kitűző, egy kötött sál, egy svájcisapka;
– egyenünneplő lányoknak: blézer, rakott szoknya és selyemkendő.
Ezek a sulicuccok egységesek, minden kék-fehér színű, pirossal pedig mindenen rajta van az iskola logója: SzJAG, vagyis Szent Johanna Alapítványi Gimnázium. A svájcisapkával a fejemen a Szent Johanna házirendjét tanulmányoztam, anyu meg a szakkörök listáját böngészte, amikor apu hazaért. Azonnal megdicsérte a sapim, pedig csak poénból volt rajtam.
– Reni, a Szent Johanna színjátszó szakköre ígéretesnek tűnik – mondta anyu a kezében tartott lapokat egymás alá téve.
– Nem tudom, annyira nem érdekel – vontam meg a vállam.
– Ne butáskodj, az általános iskolában is színjátszós voltál, és imádtad! – lelkesedett. – Ráadásul milyen nagyszerűen sikerült az a darab, amiben nagyobb szereped is volt!
A szülők elfogultak. Az a nagy szerep, amit kaptam, egy fa volt. Anyu biztosan azért mondta, hogy nagy szerepem volt, mert az egész színdarab alatt a színpadon voltam (persze, de csak azért, mert fa voltam, és azok elég ritkán mennek el maguktól, hacsak nem fantasydarab, de ez nem az volt), az egész szerepem pedig abból állt, hogy amikor fújta a szél az ágaimat, azt mondtam: „hssssssss". Anyuék rém büszkék voltak rám, az előadásra hat kamerával, négy fényképezőgéppel és egy kisebb hollywoodi stábbal érkeztek, hogy jól dokumentálják az utókornak, ahogyan faként állok egy darabban. Elég kínos volt.
– Majd meggondolom – zártam le végül a színjátszós témát, és inkább a házirendet böngésztem tovább.
Elég szigorúnak tűnik. Pontokba van szedve, azon belül alpontok vannak, és az alpontoknak is vannak alfejezetei. Külön fejezet van a lányoknak és a fiúknak. A lányokéban olyanok vannak, mint például „testékszer, tetoválás, túlzott, ízléstelen smink szigorúan tilos, a ruhadarabok (szerencsére nincs egyenruha, még az kéne!) minden esetben fedjék a derekat és hasat, a szoknya maximum tíz centiméterre érhet a térd fölé". Na, a régi osztályom fele nem felelt volna meg ebben a suliban. A fiúkra vonatkozó fejezetbe is beleolvastam, a testékszer- és tetkótilalom mellett náluk nagyobb hangsúlyt fektetnek az elektronikai cikkek használatára, meg például tilos az iskola folyosóján gördeszkázni.
– Azt mondtátok, nem „military" suliba megyek! – néztem fel a házirendből. A szüleim kérdőn összenéztek, majd simán elmagyarázták, hogy ez nem military stílus, egyszerű szabályok arról, hogyan illik iskolába járni. Nekem egyébként teljesen mindegy, a házirendből szinte semmi nem vonatkozik rám, így nem nehéz betartani.
Így, hogy már van tévém és netem is, teljesen jól elvagyok az egyébként borzalmasan rumlis szobámban. Most gyorsan összesítem a napom, gondoltam, ha már naplót vezetek, akkor valamiféle pontozásos rendszerben kéne értékelni, mert az olyan vicces.
Augusztus 30., szombat
Egész napos pakolás. Totál kifáradtam, de a nap végére nagyjából minden a helyére került. Anyu a gardróbomat rendezte be, az összes ruhámat el kellett rámolni, én meg a könyveimet és a kacatjaimat pakoltam fel a polcokra. Az új szobám nagyon tetszik, a régi már túl gyerekes volt, minden fehér meg rózsaszín, itt meg semmi rózsaszín nincs (az már ciki lenne).
– A macilámpát hová tegyem? – emelt ki anyu a dobozból egy olvasólámpát.
– Hát – néztem megrökönyödve a nem kimondottan menő darabra. – Vissza a dobozba? – kérdeztem mosolyogva. Anyu maga felé fordította a lámpát, hogy jobban szemügyre vegye.
– Ez már cikinek számít? – kérdezte.
– Aha – bólintottam.
– Hát jó, ha ciki, akkor mennie kell – tette vissza a dobozba.
Szép lassan befejeztük a rámolást, és az a doboz, ami megtelt cikinek titulált tárgyakkal, felkerült a gardróbszoba legfelső polcára.
Amikor végeztünk, hullafáradtan lerogytunk a két babzsák fotelemre, és elégedetten néztünk körbe.
– Felteheted a posztereidet, hogy ne legyen ilyen komor – közölte anyu, miközben az üres falaimat nézte.
– A régi plakátokat már nem rakom ki, ahhoz már idős vagyok – ráztam meg a fejem.
– Igen, tényleg – mosolygott anyu, de éreztem, hogy gúnyolódik.
Apu bekopogott a szobaajtómon, és benyitott. Bólogatva fordult körbe, úgy tűnt, igazán elégedett azzal, ahogyan berendezkedtem. A kezét folyamatosan maga mögött tartotta, szóval tudtam, hogy kapok valamit. Nem is húzta sokáig, hanem megmutatta az ajándékom. Egy plüssmaci volt.
– Köszönöm – vettem el örömmel, és máris a polcom felé fordultam, hogy hová is tehetném.
Anyu felkelt a babzsákomról, és kifelé indult, az ajtóban azonban megállt apu mellett, és a fejét rázva szólt.
– Már vége a „macikorszaknak".
– Vége? Mikor lett vége? – döbbent le apu.
– Az mindegy, annyi a lényeg, hogy vége. Most már ciki – magyarázta anyu.
Kicsit kellemetlenül éreztem magam, úgyhogy beleszóltam:
– Dehogy, még mindig szeretem a macikat, nem annyira ciki.
Nem is figyeltek rám, mert anyu tovább bizonygatta, hogy a „macikorszakot felváltotta a „minden ciki korszak
, apu pedig, mivel látszólag zavarta, hogy lemaradt róla, folyamatosan azt akarta megtudni, hogy pontosan mikor ért véget a „macikorszak".
– Nézd csak meg a tükrét – mutatott anyu az íróasztalom fölötti falrészre felszerelt tükörre. Apu összeráncolt homlokkal meredt a képekre és matricákra.
– Ki ez a tag? – kérdezte.
– A Karib-tenger kalózai – segítette ki anyu.
– És ez nem ciki? Egy középkorú ember van a lányom tükrén! – nézett körbe értetlenül apu.
Anyu sóhajtva megragadta apu karját, és a szobámból kifelé menet magyarázni kezdte.
– A maci ciki, Johnny Depp menő. Ezt jegyezd meg.
– Mikor történt mindez? – értetlenkedett tovább apu.
– A múlt héten – hallottam anyu magyarázkodó hangját, ahogyan lefelé mentek a lépcsőn.
Becsuktam a szobaajtómat, és teljesen beégve éreztem magam. Leültem az íróasztalomhoz, és bekapcsoltam a laptopom – amit a ballagásomra kaptam –, és beállítottam háttérképnek A Karib-tenger kalózai plakátját.
A ház többi részében sokkal hamarabb sikerült rendet csinálnunk, mint a szobámban, igazából az volt a nagy falat. A többi ment magától, akkor is, ha apu és én leginkább csak láb alatt voltunk, és maximum a társaságunkkal szórakoztattuk anyut, aki velünk ellentétben ténylegesen rámolt. Az egész ház teljesen lenyűgözött, és így, hogy kezd minden a helyére kerülni, már otthon érzem magam benne. Este a szobámban épp DVD-zni készültem, amikor apu – ezer százalék, hogy anyu utasítására – bejött hozzám.
– Filmezel? – érdeklődött. A babzsák fotelemen ültem egy tál popcornnal és kólával.
– Igen – feleltem.
– Na és mit nézel? Shrek? Jégkorszak? Madagaszkár?
– Dehogy – nevettem el magam. – A Karib-tenger kalózait.
– Persze, értem – bólintott apu. Állva figyelte a film első pár percét, végül úgy döntött, hogy odahúzza mellém a másik babzsák fotelemet, és bekapcsolódik.
Közénk tettem a kukoricát, és együtt néztük a filmet. Tudom, hogy nagyon szeretne tisztában lenni az – egyébként naponta változó – ízlésvilágommal, és hogy a film egyáltalán nem érdekelte, de becsülettel végignézte velem.
Augusztus 31., vasárnap
Zsúfolt nap. Reggel, mivel magamtól korán keltem – szerintem izgulok a holnapi sulikezdés miatt –, kimentem a kertbe, ott ücsörögtem egy kicsit, aztán anyuval elindultunk vásárolni.
A sulihoz szükséges holmikat a közeli pláza papírboltjában vettük meg.
– Reni, nézd, milyen szép tolltartó! – mutatott fel anya egy rózsaszín, Disney-hercegnős, giccses izét.
Csak a fejem ráztam meg automatikusan. Anyu ebből megértette, hogy nagyon nem ilyet képzeltem el.
– Van valami konkrét elképzelés? – lépett oda hozzánk egy segítőkész eladó, majd mikor felismerte anyut, rögtön hozzátette. – Marad a nyári idő?
Pár percig az időjárásról beszélgettek, aztán az eladó ismét megkérdezte, hogy mi az elképzelés.
– Tudja, most pont kalózmánia van… – mosolygott anyu.
– Anya! – szóltam közbe zavartan, és teljesen elvörösödtem.
– Már nincs? – nézett rám anyu csodálkozva.
– De, csak ne mondd el mindenkinek! – húztam be a nyakam, zavaromban felemeltem egy tollat, és azt nézegettem. Anyu értette a célzást, és kicsit halkabban folytatta az eladónak, aki láthatóan átérezte, hogy kellemetlenül érint, ha egy ápiszban mindenki megtudja, milyen tolltartót szeretnék. Úgyhogy diszkrétre vette a figurát, és csendben megmutogatta a kalózos termékeket.
Végül semmilyen kalózos holmit nem vettünk, mert biztosan kicikiznének miatta az új osztálytársaim, és ha rögtön az első napon találnak cikiznivalót rajtam, akkor tuti adnak gúnynevet is, és lehet, hogy négy évig úgy fognak hívni.
– És ez? Ez nagyon népszerű a kislányok körében – mutatta az eladó a legújabb Witch, Hello Kitty és hasonló termékeket.
– Nem, nem szeretnék giccses dolgokat.
– Á, értem – bólogatott az eladó. – Akkor talán ez a kollekció?
Na, az már rögtön tetszett. A tolltartó henger alakú, behúzós, sima, kék színű farmeranyagból, és volt ugyanolyan, hozzá való iskolatáska, varrásokkal, cipzárral meg zsebekkel. Azt választottam.
– Szerintem is menő – értett egyet anyu. – De azért egy kalózos tollat is vehetnénk kulcstartóval.
Végül lett szolid, de menő kinézetű sulifelszerelésem meg Johnny Deppes tollam kulcstartóval. Így már teljesen felkészültem a gimikezdésre. Egy rakás csomaggal értünk haza, és gondosan mindent megmutogattam apunak, aki próbált úgy csinálni, mintha érdekelné egy füzet vagy egy színes tollakból álló készlet, de megértem, hogy őt ez annyira nem dobja fel. Amíg anyu a konyhában vacsit csinált, felültem a konyhapult másik oldalára. Percekig némán figyeltem.
– Izgulsz a holnap miatt, ugye? – kérdezte, fel sem nézve.
– Kicsit – vallottam be őszintén.
– Nincs miért. Az iskola nagyon jó lesz, az osztálytársaid pedig szeretni fognak. Hidd el, sok új barátod lesz.
Na, igen. A szüleim félnek attól, hogy – ahogyan az általánosban sem voltak – nem nagyon lesznek barátaim, ami miatt majd sokat leszek egyedül és nyomi leszek. Apu szerint ez borzasztó lenne, saját elmondása szerint ő nyomi volt a gimiben, és nem is szívesen emlékszik vissza rá. Azt szeretné, ha én viszont szeretném a Szent Johannát, lennének barátaim meg társaságom, meg ilyesmi. Azért is tanácsolták a magánsulit, mert ott sokkal kevesebben vannak, a kis osztályközösségek összetartanak, és életre szóló barátságok köttetnek. Nem is tudom, nekem ez túl hihetetlennek tűnt, de hagytam magam rábeszélni.
– Az egész nyolcadik évfolyamban azzal csúfoltak, hogy magángimibe csak nyomik járnak – mondtam, mire anyu végre felnézett.
– Ez nem igaz! Apád is magángimnáziumba járt! – érvelt, mire mindketten átnéztünk a konyhapulton, a nappaliban ülő apu irányába. – Jó, ez nem volt jó példa – rázta meg a fejét anyu némi töprengés után. – A Szent Johanna kiváló gimnázium, jó hírű iskola, és biztos vagyok benne, hogy csupa kiváló, kedves és okos fiatalt vesznek fel. Mint téged – mosolygott anyu.
Nem is tudom. Mindenesetre kezdtem komolyan izgulni a másnap reggel miatt. A hülye gólyatáborban az új osztálytársaim már megismerkedtek, csak én leszek egyedül, aki teljesen idegen!
Vacsorára apuhoz vendégek jöttek – egy üzlettársa és a felesége –, úgyhogy amikor megérkeztek, muszáj volt lemennem köszönni.
– Nocsak, Reni, megint mekkorát nőttél! – állt fel az asztaltól apu üzlettársa, és úgy nézett rám, mintha a legutóbbi találkozásunk óta – ami három hete volt – legalább kilencven centit nőttem volna.
A felesége is megállapította, hogy növök, mire anyuék is mondták, hogy bizonyára, és akkor ezzel mindenki elvolt egy darabig, én meg kicsit kellemetlenül éreztem magam, mert a magasságom nem egy olyan téma, ami olyan különösen érdekes lenne.
– Na, és holnaptól gimnazista vagy – vigyorgott apu üzlettársa.
– Igen – bólintottam zavart mosollyal. Komolyan, a felnőttek hülyék.
– Nagyon izgatott lehetsz – nézett kedvesen a felesége.
– Kicsit – bólogattam.
– A Szent Johanna kiváló gimnázium – erősködött apu üzlettársa.
– Szerintem Reni imádni fogja – tette hozzá a felesége. Igen, gimis lettem, szeretni is fogom, meg növök is. Csakúgy, mint mindenki más a korosztályomban.
– Ó, a gimi! – nézett maga elé apu üzlettársa elkalandozó tekintettel. – Azok az igazán szép évek! Az első buli, az első szerelem, az első intő…
– Ez így van – vette át a szót apu, miközben intett, hogy nyugodtan visszamehetek a szobámba, majd ő jópofizik helyettem. A lépcsőn felfelé lépkedve még hallottam, hogy továbbra is én maradtam a téma.
– Renivel hihetetlen szerencsénk van! Talpraesett, okos lány, nem kell félteni – dicsért apu.
– Csak várd ki a végét. Amikor Tomi betöltötte a tizenhatot, húsz kilót fogytam. Az őrületbe kergetett… – mesélte a felesége.
– Nem hiszem, hogy Renátával bármi ilyen problémánk lenne. Nyugodt gyerek.
Becsuktam magam mögött a szobaajtóm, és értetlenül néztem körbe. Miért viselkedik mindenki úgy, mintha tizennégy évesnek lenni a világ legnehezebb dolga lenne? Én ebből semmit nem érzek, tökre felfújják a dolgokat. Hosszas hezitálás és kombinálás után sikerült kikészítenem a ruhámat, hogy ne holnap reggel kelljen toporzékolva hisztiznem. Egy farmert választottam fehér tornacipővel, fehér, kék csíkos galléros pólóval. Nem túl feltűnő, nem is túl unalmas. Egyébként tiszta ideg vagyok a holnapi nap miatt, első nap az új suliban, új osztálytársak, új tanárok. Jaj.
Szeptember 1., hétfő
A napom őrülten eseménydús volt. Kezdem azzal, hogy reggel anyuval már nem találkoztam, mert elment dolgozni. Hülye meteorológia! Emiatt nem sikerült beszélnem vele az első napom előtt. Mindegy, a hűtőn megtaláltam az üzenetét, sok sikert kívánt, meg ilyesmi. Ja, meg hogy apu visz suliba. Mivel az első napon csak négy ofőóra volt, szinte üres táskával mentem, de azért mégis vittem, hogy ne nézzek ki furán. A pólómra kitettem az egyik sulis kitűzőt, és már indulhattunk is. Az úton egyébként nem sokat beszélgettünk apuval, egyrészt mert én ideges voltam, másrészt pedig mert annyira rövid volt a távolság, hogy egy szám sem ment végig a rádióban, és már meg is érkeztünk.
– Itt jó is lesz – nyúltam az ajtóhoz, arra célozva, hogy álljunk meg, mert túl égő lett volna, ha apu pont a bejárat előtt tesz ki.
– Szeretnéd, hogy elkísérjelek a portáig? – kérdezte apu.
– Nem, köszönöm, szeretnék kicsit sétálni, a bejáratig pont jól is fog esni – feleltem hatalmasat sóhajtva. Apu láthatta rajtam, hogy az izgalomtól falfehér arccal, szapora légvétellel meredek a bejáratra, ahová mindenfelől diákok özönlöttek.
– Reni, tudom, hogy az első nap a gimiben nagyon kemény, emlékszem, nekem is az volt. Csak egyet tudok tanácsolni – nézett apu mélyen a szemembe. – Ne hányd el magad.
– Rendben, nem fogom – biztosítottam azonnal.
– Egy ilyen baki végigkíséri a négy évedet – folytatta apu merengve. Úgy tűnt, mintha valami távoli rossz emlékre gondolna.
– Nyugi, minden rendben lesz – mosolyogtam erőltetetten, aztán görcsbe rándult gyomorral kinyitottam az ajtót.
– Reni – szólt utánam, és lehúzta az ablakot. Lehajoltam, és benéztem. – Anyád fél tizenkettőre itt van érted.
– Oké.
– Egy kalappal – köszönt el, majd elhajtott.
Felegyenesedtem, és lassan kifújva a levegőt az út túloldalán lévő egyemeletes épületre néztem, aminek falára és a lépcsője előtti táblára az iskola színeivel volt kiírva: SZENT JOHANNA ALAPÍTVÁNYI GIMNÁZIUM. A diákok kisebb, négy-öt fős csoportokban vonultak a suli felé, mások a lépcsőnél szobroztak, és hangos üdvrivalgásban törtek ki, amikor meglátták egy ismerősüket vagy osztálytársukat.
A lehető legkisebb feltűnést keltve indultam a suli felé, ami persze nem sikerült, mert apu mikor elhajtott – megfordult az utcában, így megint elment mellettem –, két kicsit dudált, és mosolyogva integetett. Mondanom sem kell, a környék összes arca felém fordult, aztán apu kocsija után. Kezemet ösztönösen émelygő gyomrom elé kaptam, és kezdtem megérteni, miért tanácsolta, hogy ki ne dobjam a taccsot.
Hamar kikerültem a figyelem középpontjából, a diákok visszafordultak és tovább beszélgettek, de azért így is rém ciki volt. Lehajtott fejjel, lassú, hosszúra nyújtott léptekkel indultam a bejárat felé. A fülemben dobogott a vér, a gyomrom felugrott a torkomba, és zsibbadt a karom. Végül nagy nehezen eljutottam az épületig. A csípős reggeli levegő friss volt, a napsugarak már melegen sütöttek… Ezt nem tudom, miért írom le, biztos meteorológiai befolyásoltság alatt állok, de egyáltalán nem fontos, hogy milyen volt az idő. Szóval fellépkedtem a lépcsőn, ahol sorban vonultak már be a diákok.
A portára beérve mindenki felmutatta a belépőkártyáját, nekem viszont még nem volt, így az ablakhoz kellett mennem. A portás megkérdezte a nevem, kipipálta a kezében tartott papíron – ahol a kilencedikesek listája szerepelt –, aztán mondta, hogy első emelet huszonegyes terem. Átjutottam a portán, és összesen két lépést tettem meg, amikor az aula közepén lévő Jeanne d’Arc-szobor mellett álló nő – aki a belépő diákokat pásztázta – rémesen éles hangon megszólalt, amitől, mint egy rossz filmben, mindenki megállt és lefagyott. A gondom az volt, hogy pontosan felém nézett.
– Kisasszony! – mondta, és vonalzójával intve magához hívott. A vér megállt bennem, annyira megijedtem. Totál leblokkoltam, és meg sem tudtam mozdulni. Aztán kikerült egy – eddig mögöttem haladó – rövid szoknyás lány, és zavartan a nőhöz ment.
Még mindig ledöbbenve álltam, és a jelenetet figyeltem, ahogyan sok más diák is.
– Dorina, tudod, mi a különbség a gimnazista és az utcalány között? – kérdezte a nő hangosan, hogy mindenki jól hallja. A szoknyás lány (Dorina) megrázta a fejét, mire a nő folytatta: – A gimnazista szoknyája a térdéig ér, az utcalány szoknyája pedig – hajolt le, a kezében tartott vonalzót a lány szoknyája elé tette, majd diadalmasan közölte – huszonnyolc centiméterre a térde fölött.
– Elnézést, én… – kezdett mentegetőzni a lány, de már késő volt, a szigorú nő nem is foglalkozott vele, a karóráját nézte.
– Dorina, most pontosan reggel hét óra harminchét perc van. Ha gyors léptekkel számolom, akkor is hazaérsz hét perc alatt, átöltözöl három perc alatt, és visszaérsz újabb hét perc alatt. Itt várlak, nyomás! – mutatott a bejárat/kijárat felé.
Teljesen ledöbbentett a jelenet. A lány – akinek egyébként tényleg baromira rövid volt a szoknyája – mindenféle ellentmondás nélkül megfordult, és sietősen elhagyta a sulit.
– Kilencedikes vagy, mi? – kérdezte hirtelen egy hang. Oldalra néztem: egy idősebb, legalább tizenhétéves-forma srác állt mellettem.
– Igen – bólintottam.
– Máday, az igazgatóhelyettes – biccentett finoman a diákokat figyelő (és vonalzóval mérő) nő felé. – Kerüld el, ő a suli diktátora.
– Igyekszem. Mindenkiről tudja, hogy hány percre lakik? – kérdeztem csodálkozva.
– Ő mindent tud. Sok sikert az első naphoz – röhögött a fiú, és már ott is hagyott. Nem tudtam, hogy viccnek szánta-e, mindenesetre nem nyugtatott meg.
Felmentem a lépcsőn, és megkerestem a huszonegyes termet. Pont a folyosó legvégén volt. Az ajtóra kívülről fel volt ragasztva a névsor, és mielőtt bementem volna, gyorsan átfutottam a neveket, hogy biztos jó osztályba menjek be. Három dologra is felfigyeltem a névsor kapcsán. Az egyik, hogy a nevem tényleg ott szerepelt, a másik, hogy összesen tizenkét fős az osztály, a harmadik meg, hogy ebből a tizenkettőből csak három a lánynév. Vettem egy mély lélegzetet, összeszedtem minden bátorságom, és beléptem a terembe.
Az osztályterem kisebb, mint az általánosban volt, de, mondjuk, ott az osztálylétszám ennek a duplája. Ami viszont meglepett, azok a fura, egyszemélyes padok, amikbe oldalról ülünk be, és akkor a másik oldalról nyúlik elénk a pad.
– Sziasztok – köszöntem félénken annak a négy főnek, aki a teremben tartózkodott. Felnéztek rám, olyan „ez meg ki?" nézéssel. Egyébként is zavarban voltam, úgyhogy gyorsan kerestem egy szimpatikus helyet. Az ablak melletti sor második padját választottam, gyorsan elfoglaltam a helyem és le is ültem, hogy ne kelljen állnom az osztálytársak kérdő pillantásait.
Így viszont a teremben tartózkodó diákok szinte mind mögöttem voltak, a látóhatáromon kívül, de azért a hátamon éreztem a fürkésző tekinteteket. Próbáltam nem foglalkozni semmivel, csak diszkréten körbenéztem a teremben. A falak hófehérek, sehol egy koszfolt és bakancstalpnyom a falon, sőt, még megsárgult ragasztócsíkot sem fedeztem fel, pedig kerestem. Csak úgy tiszta. Felragasztott poszterek helyett üres plakáttartók és felfúrt parafa táblák, körben, az egész teremben. A tanári asztal mögött tábla, a tábla mellett egy polc, rajta a tévé. Olyan, mint egy normális osztályterem, de mégis igényesebb, tisztább és szebb.
Háromnegyed nyolckor aztán kezdtek megérkezni a többiek is. Mindenki rám nézett, de nem igazán szóltak hozzám, egyszerűen csak furcsállották, hogy van egy új arc, aki nem volt ott a gólyatáborban.
Egy lány lépett be a terembe, köszönésképpen csak valami morgásfélét hallatott, majd szinte ösztönös mozdulattal a mellettem lévő asztalhoz ment, levágta rá a táskáját, beült, és lehajtotta a fejét. Háromnegyedes gatyát viselt, hosszú szárú tornacipővel és fekete alapon pink csillagmintás pólóval. Tehát ő az egyik lány az osztályban. Hurrá. Egy emo. A másik lány szinte rögtön utána érkezett. Felszegett állal és nagyon egyenes háttal jött be, majd azonnal körbenézett az osztályban. Amikor észrevett, odajött hozzám.
– Szatmáry Kinga – nyújtotta felém a kezét. Furcsán nézhettem, eddig még velem egykorúval soha nem fogtam kezet. Idétlenül megráztam a karját, és bemutatkoztam. – Szóval te vagy a harmadik lány az osztályban – folytatta. – Örülök, már azt hittem, hogy én vagyok az egyetlen normális – sóhajtott fel erőltetetten, és gúnyosan a mellettem lévő padon alvó(?) lány felé biccentett. – Én írtam a második legjobb felvételit, te milyen felvételit írtál? Nincs kedved mögém ülni a fal melletti padsorban? Nem szeretek az ablak mellett ülni. A másik kilencedikes osztályban a lányok nagyon jó fejek, a gólyatáborban is végig velük voltam, kár, hogy nem jöttél, egészen jó volt… – csevegett, egyik témáról a másikra váltva. Nagyon kellett figyelnem, hogy követni tudjam, szinte lesokkolt a sok mondandójával.
– Én, én ezt a helyet választottam… – nyögtem ki végül, a padomra utalva. Mivel láttam, hogy ez annyira nem tetszik neki, gyorsan hozzátettem: – Én is a második legjobb felvételit írtam. Tudod, ugyanannyi ponttal, mint te.
Oké, én ezt barátkozó megjegyzésnek szántam, merthogy akkor lenne rögtön témánk vagy ilyesmi. Beégtem, mert Kinga egyébként is besértődött azon, hogy nem ültem át vele egy másik padsorba, és az is látványosan megrázta, hogy ugyanannyi ponttal vettek fel, mint őt.
– Jó, ha nem akarsz elülni innen, akkor ideülök a középső padsorba, melléd – mondta, majd elég durván rászólt a padon fekvő lányra. – Virág!
– Mi az? – nézett fel álmosan. Komolyan, szerintem nem színlelt, tényleg elaludt.
– Ülj át egy másik padhoz, mert mi Renivel egymás mellé szeretnénk ülni – közölte. Virág megvonta a vállát, és már tápászkodott is fel, amikor közbeszóltam.
– Ne küldd el, ő előbb jött, és ezt a padot választotta! Annyira nem fontos, hogy egymás mellé üljünk, nekem teljesen mindegy, hogy ki ül a mellettem lévő padban.
Kinga úgy nézett rám, mintha nem lennék normális.
– Hát jó! – dobta át a haját sértődött mozdulattal a válla fölött. – Akkor üljetek csak egymás mellett. Mit érdekel engem! – közölte megbántva, és átment a fal melletti padsorhoz. Lecsapta a táskáját, látványosan dúlt-fúlt, majd megpillantotta az ajtóban ácsorgó lánycsapatot, akik rá vártak. A másik osztályból jöttek, puszival köszöntötték Kingát, és cseverésztek. Na, ennyit az első benyomásról. Egy ideig tuti nem számíthatok arra, hogy menő legyek, mivel a rövid időn belül biztosan népszerűvé váló Kinga barátságát elutasítottam azzal, hogy megvédtem egy alvó emót. Biztos, hogy nem vagyok normális!
Aztán a többiek is beszivárogtak egymás után: egy csendes, alacsony srác (Jacques), aki zavartan, köszönés nélkül csak leült az előttem lévő padba, egy elég testes fiú (Zsolti), akinek a többiek látszólag nagyon örültek, és egy másik fiú (Dávid), sötét nadrágban és ingben, aki szünet nélkül a fülébe dugott headsettel beszélt. Pontosan nyolc órakor megszólalt a csengő, és egy középkorú, magas, vékony ember csukta be maga mögött az ajtót, majd kerek szemüvege mögül csillogó tekintettel meredt az osztályra. Haller Endre, az ofő. Azonnal kiszúrt – pedig behúzott nyakkal ültem, hogy ne keltsek feltűnést –, bemutatott az osztálynak, és sajnálatát fejezte ki, hogy nem mentem a gólyatáborba.
– Az igazgató úr negyedkor mond beszédet, addig nézzük, kik hiányoznak – nézett körbe a teremben.
– Cortez! – kiáltotta előre a középső padsor harmadik padjában ülő fiú, akinek füléből kilógott a zenelejátszó zsinórja.
– Ricsi, először is ne kiabálj! Másodszor, tedd el azt a lejátszót – utasította kedvesen. Ricsi a vállát vonogatva, lazán kirántotta a füléből a fülhallgatót, és eltette.
– Köszönöm. Tehát Antai-Kelemen Ádám hiányzik, de igazoltan, egész héten – mondta, majd belefirkált valamit a tanári zsebkönyvébe. Mikor végzett, felnézett. – Ki hiányzik még? – kérdezte újra.
– Neményi – kiáltotta előre valaki.
– Neményi Arnold… – motyogta az ofő, amikor kinyílt az ajtó, és egy fiú lépett be a terembe. Kócos haja belelógott az arcába, terepszínű hátizsákján a suli kitűzője mellett még legalább harminc másik jelvény volt.
– Üdv – köszönt, és már indult is a helyére.
– Egy pillanat! – szólt utána az ofő. – Arnold, talán kérj elnézést, és indokold a késésed! – próbálkozott szigorú stílusban.
– Elnézést – mondta a srác tettetett készséggel. – A késésem okát nem fejthetem ki bővebben, és a további kérdezősködés kimeríti a személyiségi jogok… – magyarázta. Az ofő sóhajtva félbeszakította.
– Jól van, ezúttal eltekintek az igazolatlantól, de ne forduljon elő többet. Ülj a helyedre – mondta legyintve.
Arnold körbenézett, még két szabad pad volt az egész teremben, az egyik a középső sor legutolsó padja, a másik pedig a mögöttem lévő. Habozás nélkül a középső sor utolsó padját választotta, elviharzott mellettem, hangosan bevágta magát a padba, elővett egy vastag könyvet, és ügyet sem vetve az osztályfőnöki órára, olvasni kezdett. Kicsit zavart, hogy egyedül mögöttem maradt egy üres hely, ami állítólag egész héten üres is marad.
Az ofő az óráját megnézve bekapcsolta a tévét. A képernyő sötét volt, aztán néhány másodperc múlva, pontosan 8.15-kor megjelent az igazgató képe.
– Köszöntök minden kedves régi diákot és a kilencedik évfolyam két új osztályát – kezdte a diri. – Az új diákok kedvéért, akik még nem ismernek személyesen, Charles Borrel igazgató vagyok,
Hai raggiunto la fine di questa anteprima. Registrati per continuare a leggere!
Pagina 1 di 1