A remény rabjai

A MESE A LÉNYEG,

NEM A MESEMONDÓ.

A mocskos tettnek mocskosul kicsi az értéke.

AC/DC

A verebek csiripelték el nekem.

NORMAN WHITFIELD

Tout s’en va, tout passe, l’eau coule, et le coeur oublie.

(Minden elmúlik, ahogy a víz is elfolyik, ahogy a szív felejt.)

FLAUBERT

A REMÉNY RABJAI

Fordította

Nagy Atilla

AZT HISZEM, az államok szövetségi börtöneiben szinte mindenütt akad egy magamfajta fickó, aki megszerzi, amire szükséged van. Kézzel sodort spanglit – akár füveset is, már ha buksz az ilyesmire –, egy üveg brandyt, hogy megünnepeld a lányod vagy a fiad érettségijét, vagy majdnem minden mást… bizonyos határokon belül. Ám ez nem volt mindig így.

Húszévesen kerültem Shawshankbe, és ebben a boldog családban azon kevesek közé tartoztam, akik hajlandók beismerni, amit tettek. Gyilkosságot követtem el. Feleségem nevére – aki három évvel volt idősebb nálam – nagy összegű biztosítást kötöttem, majd megpiszkáltam az apjától nászajándékba kapott Chevrolet kupé fékrendszerét. Minden úgy történt, ahogy kiterveltem, egy dolgot kivéve, ami nem volt benne a pakliban, hogy Castle Hillről lefelé menet megáll, felveszi a szomszédasszonyt s csecsemő kisfiát, és együtt mennek be a városba. A fék kiengedett, és az autó keresztülszáguldott a városi park bokrain, miközben egyre gyorsult. A bámészkodó járókelők elmondása szerint legalább ötvenmérföldes sebességgel vagy még többel robogott, amikor nekiütközött a polgárháborús emlékmű talapzatának, majd lángba borult.

Persze az sem szerepelt a terveim között, hogy elkapnak, de bizony elkaptak. És hosszú időre beutaltak ide. Maine-ben nincs halálbüntetés, de a kerületi ügyész gondoskodott róla, hogy hármas gyilkosság vádjával háromszoros életfogytiglant kapjak; minden egyes kioltott életért egyet-egyet. Ezzel hosszú időre lőttek minden esélynek, ami a feltételes szabadlábra helyezést illeti. A bíró tettemet förtelmesen kegyetlen bűncselekménynek minősítette, és az is volt, de már ez is a múlté. Ha érdekel a történet, utánanézhetsz a Castle Rock-i Harsona megsárgult lapjain, amely hatalmas főcímmel tudósított elítélésemről, habár kissé röhejes és oda nem illő dolognak tűnhet a Hitlerről, Mussoliniről és Franklin Delano Roosevelt sebtiben felállított kormányhivatalairól szóló hírek mellett.

Megkérdezheted persze, hogy jó útra tértem-e. Ennek a szónak a jelentését nem ismerem, legalábbis úgy nem, ahogy ezt a börtönökben és más fegyintézetekben értik. Véleményem szerint ezt a politikusok találták ki; lesz rá időm bőven, hogy rájöjjek az értelmére, de ez még a jövő zenéje… olyasmi ez, amire a fegyencek megtanulnak nem gondolni. Fiatal, jóképű srác voltam a város szegénynegyedéből. Felcsináltam egy gyönyörű, durcás, makacs leányzót, aki a Carbine Street egyik pompázatos régi házában lakott. Az apja áldását adta a házasságunkra, azzal a feltétellel, hogy beállok hozzá dolgozni az optikai vállalatához, és „önerőből felküzdöm magam". Hamar rájöttem, mit ért ezen, odahaza úgy uralkodott rajtam, mint egy engedetlen háziállaton, amelyik nem kifejezetten szobatiszta, és talán még marni is képes. Így aztán elegendő gyűlölet halmozódott fel bennem ahhoz, hogy megtegyem azt, amit megtettem. Ha kapnék egy második lehetőséget, nem hiszem, hogy ismét megtenném, de ebből még nem következik, hogy jó útra tértem.

Egyébiránt nem magamról akarok mesélni, hanem egy különös figuráról, akit Andy Dufresne-nek hívtak. De mielőtt még nekikezdenék Andy történetének, néhány dolgot el kell mondanom magamról. Nem tart sokáig.

Ahogy már említettem, én voltam az anyagbeszerző itt, Shawshankben negyven istenverte évig. Ez persze nemcsak olyan csempészárukat jelentett, mint a különleges koporsószögek, piák – habár ezek a cuccok szerepeltek a toplista élén –, de sok ezer olyan árut is az itt lakóknak, ami odakint teljesen törvényes, ám amihez nehéz hozzájutni itt a hűvösön azoknak, akiket azért csuktak le, hogy megbűnhődjenek tettükért. Ismertem egy tagot, akit egy kislány megerőszakolásáért és több tucat szemérem elleni vétségért varrtak be, neki szereztem három darab rózsaszín vermonti márványt, amiből ő három nagyon pofás szobrocskát faragott – egy kisdedet, egy fiút és egy szakállas fiatalembert. El is nevezte Jézus három életkorá-nak – ezek most egy volt nagykutya szalonjának a díszei, aki egykor az állam kormányzójának mondhatta magát.

Aztán van itt egy ember, akire emlékezhetsz, ha Massachusetts északi részén cseperedtél föl: Robert Alan Cote. 1951-ben megpróbálta kirámolni a Mechanic Falls-i Kereskedelmi Bankot, és a rablás vérfürdővé változott; a végeredmény hat halott: ketten a bandából, három túsz és egy fiatal szövetségi zsaru, aki rosszkor, rossz helyre toppant be, és aki mindezért golyót kapott a szeme közé. Cote-nak volt egy éremgyűjteménye. Természetesen a smasszerek nem engedték volna meg, hogy behozza, de egy kis segítséggel – az anyja közreműködésével és egy közvetítő révén, aki a mosodai teherautó sofőrje volt – el tudtam intézni neki. Megőrültél, Bobby – figyelmeztettem –, hogy egy éremgyűjteményt akarsz tárolni itt, ebben a rácsos hotelben, ami hemzseg a tolvajoktól. Rám nézett, elmosolyodott, majd így szólt: „Tudom, hogy hova dugjam. Elég tuti a hely. Csak semmi izgalom." És igaza lett. Bobby Cote 1967-ben agytumorban meghalt, de az éremgyűjtemény a mai napig nem került elő.

Valentin-napra csokiemberkéket kerítettem, aztán három zöld tejturmixot a McDonald’sból egy lökött ír fazonnak, O’Malleynek, Szent Patrik ünnepére; de még egy éjszakai vetítést is elintéztem feketén, olyan szaftos filmekkel, mint a Mély torok és a Miss Jones ördöge, egy húszfős csoport részére, akik összedobták vagyonkájukat, hogy meglegyenek a filmek… igaz, az előadásom nem volt mindenki ínyére, így egy hét jutalomszabadságot kaptam érte a sötétzárkában. A rizikó persze benne van a pakliban, ha ilyesmibe kezdesz.

Szereztem még enciklopédiákat, kúrós könyveket, olyan mókás újdonságokat, mint a tenyérbizgentyű, viszketőpor, és több alkalommal akadt olyan is, aki a feleségétől vagy a barátnőjétől akart egy-egy ínycsiklandó bugyit… gondolom, tudod, hogy mire kell az ilyesmi a sitteseknek, mikor a hosszú éjszakák szárnya rájuk borul, és az idő vágni tud, mint a borotva. Mindezt persze nem grátisz, sőt egyes áruk beszerzői értéke egész tekintélyes summára rúgott. De mindezt nem pusztán a pénzért csináltam; hisz mire jó nekem a lóvé? Soha nem lesz belőlem Cadillac-tulaj, nem repülök két hétre Jamaicába sem, mondjuk, februárban. Ugyanaz az ok vezérelt, mint a hentest, aki csak friss húst ad el: jó volt a hírem, és ezt meg is akartam őrizni. Mindössze kétfajta áru volt tabu a számomra: a fegyver és a kemény drog. Nem engedhettem meg magamnak, hogy valaki felsegítse magát vagy mást a felhő szélére. Elég gyilkosság terhelte már a számlámat így is a hátralévő életemre, úgyhogy volt min eltöprengenem.

Aha, tisztára olyan vagyok, mint egy Neiman–Marcus Áruház. És akkor, amikor 1949-ben Andy Dufresne megkeresett, és megkért, hogy csempészszem be neki a börtönbe Rita Haywortht, azt mondtam, semmi gond. És nem is okozott problémát.

Amikor Andy 1948-ban bekerült Shawshankbe, harmincadik életévében járt. Jó benyomást keltő, alacsony ember volt, homokszínű hajú és kicsi, ügyes kezű. Aranykeretes szemüveget viselt. Körmei mindig ápoltak voltak, és ragyogtak a tisztaságtól. Tudom, hogy viccesnek hathat az, hogy erre emlékszem, de mindent összevetve Andy így maradt meg az emlékezetemben. Mindig úgy festett, mint akit skatulyából húztak ki, mint aki elképzelhetetlen nyakkendő nélkül. Odakint egy nagy portlandi bank befektetési alelnöke volt. Az ő korában ez remek munkának számított, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy a legtöbb bank mennyire konzervatív… és ezt a vaskalaposságot még szorozd meg tízzel, ha New Englandben jársz, ahol a helybeliek nem szeretik egy másik emberre bízni a pénzüket, hacsak az a pofa nem kopasz, sánta, vagy nem huzigálja állandóan a nadrágját azért, hogy a sérvkötőjét a helyére igazítsa. Andy a felesége és annak szeretője meggyilkolásáért került hűvösre.

Azt hiszem, már említettem, hogy a sitten mindenki ártatlan. Szegény ördögök szentírásként hajtogatják ezt, mint azok a szektások a tévében a Jelenések könyvét. Azt tartották, hogy a kőszívű, kemény tökű bírók, a kontár zugügyvédek, rendőri túlkapások áldozatai, vagy egyszerűen csak rossz csillagzat alatt születtek. A szájuk ugyan ezt mondta, de az arcuk mást tükrözött. A legtöbbjük valójában szerencsétlen flótás, aki se magának, se másnak nincs hasznára, és az volt a nagy pechje, hogy az anyja világra hozta.

A Shawshankben töltött éveim során legföljebb ha tíz elítéltet ismertem, akinek hittem az ártatlanságában. Andy Dufresne is közéjük tartozott, noha csak hosszú évek múlva bizonyosodtam meg efelől. Ha a Portlandi Fellebbviteli Bíróság esküdtszékének a tagja lettem volna, amely 1947–48-ban hat viharos héten át az ügyét tárgyalta, akkor én is a bűnössége mellett szavazok.

Pokoli egy ügy volt, frankón, cefetül szaftos kis eset a megfelelő kellékekkel. Vegyünk egy társasági kapcsolatokkal rendelkező nőt (hulla), egy helyi sportolót (szintén hulla) és egy prominens ifjú üzletembert a vádlottak padján. Adva volt mindez, plusz a pletykaáradat, amit az újságok indítottak el. A vád számára a dolog teljesen sima ügy volt. Maga a tárgyalás is csak azért tartott ennyi ideig, mert a kerületi ügyész indulni szándékozott a képviselő-választásokon, és azt akarta ezzel elérni, hogy a választópolgár, a szürke egér kispista is jól bevésse a képét az emlékezetébe. Így támadt vihar a biliben, egy vérbeli törvényes cirkusz, olyan nézőkkel, akik a lógó mínuszok dacára nem átallottak már hajnali négykor letáborozni a bíróság előtt, hogy biztosítsák maguknak az ülőhelyet.

A vád szerint a tényállás, amit Andy soha nem tagadott, a következő volt: felesége, Linda Collins Dufresne 1947 júniusában érdeklődni kezdett a golf iránt; a Falmouth Hills-i Country Clubban a nej valóban leckéket vett négy hónapon át; oktatója egy Falmouth Hills-i profi golfozó, Glenn Quentin volt; 1947 augusztusának vége felé Andy tudomást szerzett arról, hogy a felesége Quentin szeretője lett; Andy és Linda Dufresne 1947. szeptember tizedikén éles vitába keveredett, veszekedésük tárgya az asszony hűtlensége volt.

A férfi azt vallotta, Linda örült, hogy a dolog végre kiderült, mivel torkig volt ezzel a bújócskával. A felesége azt is közölte, hogy feltett szándéka: elintézni a gyors válást Renóban. Andy erre azt mondta, hogy előbb látja viszont a pokolban, mint Renóban. Az asszony elment, és az éjszakát Quentin bérelt bungalójában töltötte, nem messze a golfpályától. Másnap reggel a takarítónő talált rá mindkettőjük hullájára az ágyban. Mind a két áldozatot négy lövés érte.

Ez az utolsó tény nyomott a legtöbbet a latban Andy bűnösségét illetően. A politikai ambíciókat dédelgető kerületi ügyész erre helyezte a legnagyobb hangsúlyt nyitó és összegző vádbeszédében. Andrew Dufresne – mondta – nem pusztán egy megcsalt férj, aki vérforraló bosszút tervelt ki hűtlen felesége ellen; ez – szónokolt a kerületi ügyész – még érthető is lenne, ha nem is megbocsátható. Ám a vádlott hidegvérrel hajtotta végre a bosszúját. Ne feledjék! – mennydörögte az ügyész az esküdteknek. – Négyet lőtt az egyikbe, négyet a másikba! Nem hatszor tüzelt, hanem nyolcszor! Vagyis beléjük eresztette a teljes tárat… majd újratöltötte a fegyvert, csakis azért, hogy ismét beléjük lőhessen! Négy golyó a férfinak és négy a nőnek, harsogta a Portland Sun című újság. A Boston Regisler el is nevezte Andyt „Igazságos gyilkos"-nak.

A lewistoni Wise-féle Bizományi Áruház eladója azt vallotta, hogy két nappal a kettős gyilkosság elkövetése előtt egy hatlövetű 38-as Police Specialt adott el Andrew Dufresne-nek. A helybéli bár mixerének vallomása szerint Andy szeptember tizedikén úgy este hét körül tért be, egymás után három ütős whiskyt dobott be röpke húsz perc alatt – aztán, amikor felállt a bárszékről, közölte a mixerrel, hogy Glerin Quentin házába készül, és hozzátette: „a többit megtudhatja az újságokból". Egy másik eladó, ezúttal a Handy-Pik üzletből – alig egy mérföldre Quentin házától –, azt vallotta a bíróságon, hogy Dufresne úgy háromnegyed kilenckor tért be hozzá az említett estén. Cigarettát vett, három liter sört és néhány konyharuhát. A megyei orvos szakértő vallomása szerint Quentint és Dufresne asszonyt éjjel tizenegy és hajnali kettő között ölték meg, szeptember 11-ére virradóra. A főügyészi hivatal nyomozója – akit az üggyel megbíztak – azt vallotta, hogy a bungalótól nem messze, alig hetven méterre volt a vádlott megfigyelőállása, továbbá elmondta, hogy szeptember 11-én délután három darab tárgyi bizonyítékot találtak a leshelyen, melyek a következők: első számú tárgyi bizonyíték – két darab üres, literes Narragansett márkájú sörösüveg (a vádlott ujjlenyomataival); második számú tárgyi bizonyíték – tizenkét darab cigarettacsikk (Kools, a vádlott kedvenc márkája); harmadik számú tárgyi bizonyíték – az ott talált keréknyomról vett gipszlenyomat (a kopások alapján pontosan megegyezik a vádlott 1947-es Plymouthának kerékmintájával).

Quentin bungalójának nappalijában a kanapén négy darab konyharuhát találtak. Golyó ütötte nyomokkal és lőpormaradványokkal. A nyomozó elmélete (Andy védőügyvédje kétségbeesett tiltakozása ellenére) a következő volt: a tettes azért csavarta rá a konyharuhát a gyilkos fegyver torkolatára, hogy tompítsa a lövések dörrenéseit.

Andy Dufresne a tanúk padján saját védelmében tette meg vallomását, nyugodtan, higgadtan és érzelemmentesen. Elmondta, hogy nyugtalanító pletykák jutottak a fülébe a feleségéről és Glenn Quentinről már július utolsó heteiben. Augusztus végére már eléggé kikészült lelkileg ahhoz, hogy némi nyomozásba kezdjen. Egy este, amikor Linda állítólag vásárolni ment Portlandbe a golflecke után, Andy követte őt és a szeretőjét Quentin egyszintes bérelt lakásáig (amit az újságok rendre „szerelmi fészeknek" tituláltak). A leshelyén várakozott mindaddig, amíg Quentin visszafuvarozta Lindát a klubhoz, ahol az asszony úgy három órával azelőtt a saját autóját hagyta.

– Ezzel azt óhajtja mondani a bíróságnak, hogy ön követte a nejét a vadonatúj Plymouth szedánjával? – intézte hozzá keresztkérdései egyikét a kerületi ügyész.

– Arra az estére kölcsönkértem egy barátom autó-ját – válaszolt Andy, és ez a hűvös beszámoló, amelyben bizonyítékát látták annak, hogy alaposan kitervelte a magánnyomozást, nem vetett rá különösebben jó fényt az esküdtek szemében.

Miután visszatért a barátja kocsijával, átült a sajátjába, majd hazahajtott. Linda már ágyban volt és olvasott. Andy megkérdezte, hogy milyen volt a portlandi útja. Az asszony azt felelte, hogy egész jó, de nem talált semmit, ami annyira tetszett volna, hogy megvegye. – Ekkor bizonyosodtam meg az egészről – vallotta Andy a lélegzet-visszafojtva figyelő hallgatóságnak. Mindezt ugyanazon a halálosan nyugodt, visszafogott hangon mondta, ahogy egész vallomását.

– Mi járt a fejében az alatt a tizenhét nap alatt, amely e között az este és a felesége meggyilkolásának éjszakája között eltelt? – kérdezte az ügyész Andytől.

– Nagyon letört voltam – válaszolta Andy nyugodtan, ridegen. Ahogy az ember a bevásárlólistát sorolja fel, úgy mesélte el, hogy az öngyilkosság gondolata foglalkoztatta, és odáig fajult a dolog, hogy szeptember 8-án elment Lewistonba fegyvert vásárolni.

Az ügyvédje megkérte, mondja el az esküdteknek, mi történt azután, hogy a felesége elment Glenn Quentin lakására a gyilkosság éjszakáján. Andy eleget tett a kérésnek… amivel a lehető legrosszabb benyomást keltette.

Közel harminc évig ismertem, és elmondhatom, hogy a leghiggadtabb fickó volt, akivel valaha is találkoztam. Amivel egyetértett, arról mindig véleményt nyilvánított. Amivel azonban nem, azt megtartotta magának. Ha komor lelkiállapotba került – ahogy ezt egyik-másik író nevezi –, soha nem tudták róla. Az a típusú ember volt, aki ha öngyilkosságot tervez, akkor meg is teszi mindenféle sallang, búcsúlevél nélkül, de addig semmi esetre sem követi el, amíg a dolgait pontosan, precízen el nem rendezte. Ha sírni kezd a tanúk padján, vagy elcsuklik a hangja és bizonytalanná válik, vagy akár leugatja a Washington felé kacsingató ügyészt, én nem hiszem, hogy életfogytot kapott volna. Vagy ha mégis, akkor is 1954-re már szabadlábon van. Ám ő olyan gépiesen darálta el a vallomását, mint egy magnó, mintha csak ezt vágta volna az esküdtek képébe: ez van, tetszik vagy nem. Nem tetszett.

Elmondta, hogy azon az éjszakán totál részeg volt, és hogy augusztus 24-e óta többé-kevésbé folyamatosan ivott. Továbbá hogy ő olyan ember, aki nemigen tudja, mit művel részegen. Ez már önmagában túl sok volt ahhoz, hogy a világ bármely esküdtszéke benyelje. Egyszerűen képtelenségnek tűnt a szemükben az, hogy egy ilyen higgadt, elegáns kétsoros, háromrészes öltönyt viselő fiatalember összeomlik és ivásra adja a fejét egy olyan banális kis ügy miatt, hogy a felesége összeszűri a levet egy kisvárosi profi golfozóval. Én hittem neki, mert, szemben a tizenkét dühös emberrel, nekem megadatott, hogy figyeljem őt.

Ismeretségünk alatt Andy Dufresne évente mindössze négy alkalommal ivott. Minden évben, vagy egy héttel a születésnapja előtt odajött hozzám a gyakorlóudvaron, aztán kábé két héttel karácsony előtt. Ilyenkor mindig rendelt egy üveg Jack Danielst. Ugyanúgy vásárolt, ahogy a többi sittes szerzi be a cuccot – az éhbérből, amit itt bent adnak, megfejelve a saját készletéből. 1965-ig tíz cent volt az órabér. Hatvanöttől felment egészen negyed dollárig. Az én piajutalékom tíz százalék volt, most is annyi, és ha még ráteszed erre egy jóféle whisky pótdíját – mondjuk, egy Black Jackét –, akkor már lehet valami elképzelésed arról, mennyit kellett mindezért izzadni Andy Dufresne-nek a börtön mosodájában, hogy megvehesse az évi négy löket italát.

A születésnapja reggelén, szeptember huszadikán, töltött magának egy jó ütős adagot; majd lámpaoltás után még egyet. Másnap a maradékot nekem adta, én meg körbekínáltam az üveget. Ami a második flaskát illeti, ivott belőle karácsony estéjén, majd még egyszer meghúzta szilveszterkor. Aztán ez a butélia is hasonló kéréssel került hozzám, hogy adjam tovább, akinek kell. Négy löket ital évente – s mindez olyasvalakinek a szokása, aki megvadul a piától. Olyannyira, hogy vért akarjon látni.

Elmondta az esküdteknek, hogy tizedikén éjszaka annyira kiütötte magát, hogy többször volt filmszakadása. Azon a délutánon ivott, mint a gödény – „A szeszből merítettem bátorságot", így fogalmazott –, mielőtt Linda nyomába eredt.

Miután a felesége elment, hogy találkozzon Quentinnel, idézte fel Andy, úgy döntött, szembesíti őket a tényekkel. Útközben Quentin bungalójához betért a helyi klubba, és felhajtott néhány gyorsítót. Elmondta, hogy nem emlékszik a mixer által említett, ominózus „a többit az újságokból megtudja kiszólásra, vagy hogy egyáltalán bármit mondott volna neki. Arra emlékezett, hogy bement egy üzletbe sört venni, de a konyharuhára már nem: „Minek vettem volna konyharuhákat? – kérdezte, és az egyik újság úgy tudósított erről, hogy az esküdtszék három nőtagja megborzongott szavaitól.

Később, csak jóval később töprengett el az eladón, aki tanúvallomásában a konyharuhákat említette, és úgy vélem, érdemes idéznem azt, amit erről mondott. – Tegyük fel, hogy a szemtanúk felkutatása során – vetette fel Andy egyik nap a gyakorlóudvaron – rábukkantak arra a fickóra, akitől a sört vettem azon az éjszakán. Addigra három nap eltelt. Az eseményeket oldalakon keresztül taglalta minden újság. Valószínűleg agyonvallatták az eladót, négy vagy öt zsaru, plusz egy faszkalap a főügyészi hivataltól, plusz a kerületi ügyészhelyettes. Az emlékezés elég szubjektív dolog, Red. Nyilván valahogy így indítottak: „Nem kizárt, hogy a vádlott valóban vett négy vagy öt konyharuhát, igaz?" – és aztán már nem volt nehéz megszabni az irányt. Ha elegendő ember akarja, hogy emlékezz valamire, az nagyon meggyőző bír lenni.

Ezzel teljesen egyetértettem.

– De van még egy ennél is erősebb befolyásoló tényező – folytatta Andy a maga tűnődő stílusában. – Szerintem az sem kizárt, hogy meggyőzte magát az eladó. Ugyanis rivaldafénybe került. Riporterek faggatják, a képe az újságokban… mindenki azon serénykedett, hogy ő legyen a sztár a bíróságon. Nem állítom, hogy szándékosan elferdítette a tényeket, vagy hogy hamisan tanúskodott. Azt hiszem, lehetséges az is, hogy sikeresen átverte a hazugságvizsgáló készüléket, vagy megesküdött az anyja szent nevére, hogy tényleg megvettem azokat a konyharuhákat. De mégis… az emlékezet istenverte szubjektív dolog. Ezzel magam is tisztában vagyok: bár még a saját ügyvédem is azt gondolta, a tanúvallomásom fele hazugság, egy percig sem volt vevő a konyharuhás mesére. Ez még kopasznak is hajmeresztő elképzelés. Hisz olyan részeg voltam, mint a disznó, túl piás ahhoz, hogy olyasmi jusson az eszembe, hogyan fojthatnám el a lövések dörrenését. Ha én tettem volna, akkor csak úgy kapásból beléjük eresztem a golyókat.

Visszahajtott a leshelyére és leparkolt. Sört ivott, és egyik cigit szívta a másik után. Figyelte, ahogy Quentin lakásában kialszanak a lámpák. Majd felgyulladt egy villany… és tizenöt perc elteltével Andy látta, hogy lekapcsolták. Azt mondta, hogy a többit el tudta képzelni.

– Mr. Dufresne, ezt követően bement Glenn Quentin házába, és megölte mind a kettőjüket, így történt? – mennydörögte az ügyvédje.

– Nem – válaszolta Andy. Éjfél körül – mondta – kijózanodott. Már érezte a szörnyű másnaposság első jeleit. Ezért úgy döntött, hazamegy, kialussza magát, és másnap az egészet átgondolja, úgy, ahogy egy felnőtt emberhez illik. – Ahogy hazafelé hajtottam, arra gondoltam, az lenne a legbölcsebb, ha elengedném a feleségemet Renóba, hogy intézze el a válást.

– Köszönöm, Mr. Dufresne.

A kerületi ügyész felcsattant.

– El is vált tőle a lehető legegyszerűbb módon, ami csak az eszébe jutott, így van? A válópert egy 38-as revolverrel intézte, aminek a csövét konyharuhába csavarta, igaz?

– Nem, uram, nem tettem ilyet – válaszolta Andy nyugodtan.

– Aztán lepuffantotta a felesége szeretőjét.

– Nem, uram.

– Úgy érti, hogy előbb Quentint intézte el?

– Nem, kérem, úgy értem, hogy egyikőjüket sem lőttem le. Megittam két liter sört, és elszívtam annyi cigarettát, ahány csikket a rendőrök a leshelyemen találtak. Ezután hazahajtottam, és lefeküdtem.

– Azt mondta az esküdtszéknek, hogy augusztus huszonnegyedike és szeptember tizedike között öngyilkos hangulatban volt.

– Igen, uram.

– Elég önpusztító hangulatban ahhoz, hogy vásároljon egy revolvert.

– Igen.

– Van ellene kifogása, ha azt állítom, nem tűnik kifejezetten öngyilkos típusnak?

– Nincs – válaszolta Andy –, de ön sem teszi rám azt a benyomást, mint aki olyan pokolian érző lélek lenne, és azt is erősen kétlem, hogy ha öngyilkossági szándékaim lennének, azt az orrára kötném.

Erre fojtott, feszült kuncogás hangzott fel a tárgyalóteremben, de Andy ezzel nem szerzett mezei piros pontot az esküdteknél.

– Magánál volt a harmincnyolcas szeptember tizedike éjszakáján?

– Nem. Mint már elmondtam…

– Hát persze! – Az ügyész szarkasztikusan elmosolyodott. – Hiszen beledobta a folyóba, igaz? A Royal folyóba. Szeptember kilencedikén, délután.

– Igen, uram.

– Egy nappal a kettős gyilkosság előtt.

– Igen, uram.

– Bámulatos véletlen, nemde?

– Bámulatos vagy sem, ez az igazság.

– Gondolom, hallotta Mincher őrmester vallomását. – Mincher tagja volt a csoportnak, amely átvizsgálta a Pond Road híd közelében a Royal folyót, ahová Andy, vallomása szerint, a fegyvert beledobta. Amit a rendőrök nem találtak meg.

– Igen, uram. Hallottam.

– Akkor azt is hallania kellett, amint azt vallotta a bíróságnak, hogy a fegyvert nem találták meg, noha három napig keresték. Ez is bámulatos véletlen, ugye?

– Akár az, akár nem, tény, hogy nem találták meg a fegyvert – jegyezte meg Andy nyugodtan. – De szeretném az önök és a tisztelt esküdtszék figyelmét felhívni arra, hogy a Pond Road híd nagyon közel van ahhoz a helyhez, ahol a Royal folyó a yarmouthi öbölbe ömlik. Ott pedig erős az áramlás. Magával sodorhatta a fegyvert az öbölbe.

– Így tehát nem lehet összehasonlítani az ön felesége s a Mr. Glenn Quentin véráztatta testéből kivett golyókat és az ön fegyverének a huzagolását. Így van, Mr. Dufresne?

– Igen.

– Ez is egészen bámulatos, ugye?

Az újságok szerint Andy ezt is ugyanazzal a csekély érzelmi megnyilvánulással vette tudomásul, ami a teljes hat hétig tartó bírósági tárgyalás idején viselkedését jellemezte. Apró, keserű mosollyal, ami kiült az arcára.

– Minthogy ártatlan vagyok abban, amivel vádolnak, uram, és minthogy igazat mondtam a fegyverről is, miszerint a gyilkosság előtti napon a folyóba hajítottam, egyáltalán nem találom bámulatosnak, hogy a fegyver nem került elő.

A kerületi ügyész két napig puhította: újra és újra felolvasta Andynek a Handy-Pik eladójának a vallomását a konyharuhákról. Andy ismételten elmondta, hogy képtelen visszaemlékezni, vett-e ilyesmit, ugyanakkor elismerte, hogy arra sem tud visszaemlékezni, hogy nem vett.

Továbbá igaz-e, hogy Andy és Linda nagy összegű biztosítást kötöttek 1947 elején? Igen, igaz volt. És ezt figyelembe véve igaz-e, hogy Andy ötvenezer dollárt örököl? Igaz. És az igaz-e, hogy gyilkos indulattal a szívében Glenn Quentin házához hajtott, továbbá igaz-e, hogy valóban elkövette a kettős gyilkosságot? Nem, ez nem igaz. Akkor mégis, mi az elképzelése, mi történhetett, hiszen nem találtak betörésre utaló nyomokat?

– Fogalmam sincs, uram – válaszolta Andy csöndesen.

Az esküdtszék egy havas szerdai délután pontban egy órakor tárgyalta az ügyet. A tizenkét férfi és női esküdt délután három óra harminckor tért vissza a terembe. A törvényszolga elmondása szerint már korábban vissza kellett volna érniük, de a Bentley vendéglőből az állam költségén hozatott pompás csirkeebéd feltartotta őket. Bűnösnek találták, és, barátom, ha Maine-ben lett volna halálbüntetés, akkor még azelőtt ellejtette volna az akasztófa-keringőt, hogy a kikericsek kidugták fejüket a hó alól.

Az ügyész megkérdezte, hogy szerinte mi történt, ám Andy ezt elengedte a füle mellett – volt egy elképzelése, amit később, 1955 egyik estéjén megosztott velem. Hét évbe került, míg a köszönő viszonytól eljutottunk a, mondhatni, jó barátságig – de igazában 1960-ban vagy akkortájt barátkozhattunk össze Andyvel, és azt hiszem, én voltam az egyetlen, akinek valóban sikerült közel kerülnie hozzá. Mind a ketten életfogytot kaptunk, és az elejétől a végéig ugyanabban a börtönblokkban voltunk, noha az én cellám a folyosón lefelé menet félúton volt az övéhez.

– Mi másra gondolhatnék? – nevetett, de hangjában nyoma sem volt vidámságnak. – Azt hiszem, azon az éjszakán számtalan balszerencsés körülmény játszott össze. Több, mint amennyi valaha még összejöhet egy időben. Azt hiszem, hogy egy arra járó idegen volt a tettes. Talán olyasvalaki, aki éppen akkor kapott defektet, amikor én hazafelé tartottam. Talán egy betörő. Vagy egy pszichopata. Megölte őket, ez minden. Én meg itt vagyok.

Egyszerű, mint a pofon. És Andyt ítélték életfogytiglanra Shawshankben – vagy egy jó időre, ha ez számít valamit. Öt évvel később meghallgatásokra mehetett szabadlábra helyezése ügyében, amelyek mindannyiszor fiaskóval végződtek, annak ellenére, hogy mintafogoly volt. Hogy szabadulási papírt kapj Shawshankből, amikor a gyilkosság szót pecsételték rá a minősítési lapodra – az bizony hosszadalmas folyamat, olyan fáradságosan hosszú, mint ahogyan a folyó vájja ki a sziklát. Heten döntenek, kettővel többen, mint a legtöbb állami börtönben, és meggyőzni őket arról, hogy megérdemled a szabadságot, olyan kurvára kemény feladat, mint a süketnémát rávenni arra, hogy szerenádot adjon. Semmi sem hatja meg őket, sem az édes beszéd, sem a dohány, sem a sírás. Azt tartják: győzheted pénzzel, innen te nem mész el.

Andy esetében persze volt más is… de ezt egy kicsit később mesélem el. Volt egy rab, a smasszerek bizalmi embere, név szerint Kendricks, aki az ötvenes években egész csinos összeggel lógott nekem, és ez négy évvel azelőtt történt, hogy visszafizette volna az egészet. A kamatok zömét információkkal váltotta meg – az én helyzetemben halott ember vagy, ha nem tartod a szemed és a füled a pályán. Szóval ennek a Kendricksnek például gyerekjáték volt megtudni a nyilvántartási és egyéb jegyzőkönyvek adatait, míg nekem még egy nyavalyás rendszámüzemi pecsétet sem sikerült elintéznem.

Kendricks elmondta nekem, hogy a szabadulásokról döntő bizottság szavazati eredménye Andy Dufresne esetében a következően alakult: ellene 7 – mellette 0 egészen 1957-ig, ellene 6 – mellette 1 ’58-ban, majd ismét 7:0 ’59-ben és 5:2 ’60-ban. Az ezt követő időszakról nincs adatom, de azt tudom, hogy tizenhat évvel később még mindig a 14-es zárka lakója volt az 5-ös börtönblokkban. 1975-ben töltötte be ötvenhetedik életévét. Valószínűleg nagylelkűnek tartotta volna magát a bizottság, ha 1983 körül szabadlábra helyezik. Nem ölnek meg, de lassú halálra ítélnek – bárhogy is, csak ez számít. Talán egy napon hagyják, hogy elmenj, de… figyuzz csak: ismertem egy fickót, Sherwood Boltonnak hívták, és volt egy galambja a cellájában. 1945-től egészen 1953-ig, amikor kiengedték, még mindig megvolt a galambja. Na ne gondolj valami nagy alcatrazi madáremberre; mindössze egyetlen galambja volt. Jake-nek nevezte el a jószágot. És egy nappal a szabadulása előtt engedte el, szóval Sherwood kisétált, és Jake is olyan szépen repült el, ahogy a nagykönyvben meg van írva. De úgy egy héttel azután, hogy Sherwood Bolton elhagyta a mi kis boldog családunkat, egyik barátom a gyakorlóudvar nyugati sarkához hívott, oda, ahol Sherwood általában lógott. Egy halott madár hevert a földön, mint egy miniatűr mocskos ágyneműcsomó. Úgy látszott, szegény pára éhen pusztult. A barátom így szólt: – Te, ez nem Jake, Red? – Ő volt. A galamb olyan halott volt, mint szarnak a rendje.

Emlékszem arra a napra, amikor Andy Dufresne először került kapcsolatba velem valamiért; olyan jól emlékszem rá, mintha csak tegnap történt volna. Bár ez nem akkoriban volt, amikor Rita Haywortht kérte tőlem. Az később történt. Azon az 1948-as nyáron valami más miatt jött.

A legtöbb üzletet rendszerint a gyakorlóudvaron bonyolítottam le, ezt is. Ez az udvar nagyon nagy, szóval tágasabb, mint a többi börtönben. Szabályos négyzet, kilencven méter minden oldala. Az északin áll a külső fal, egy-egy őrtoronnyal minden sarokban. A smasszerek távcsővel és rohamfegyverekkel felfegyverezve. A főkapu is az északi oldalon van. Az udvar déli részén a teherautók rakodóhelye. Öt van belőlük. Shawshankben kemény munka folyik hétköznap – ki-be járnak a szállítmányok. Működik egy rendszámtábla-gyártó üzem és egy nagyüzemi mosoda, amely a börtön, valamint a Kittery Kórház és az Eliot Szanatórium szennyesét is mosta. Volt még egy hatalmas járműszerelő garázs, ahol hozzáértő börtöntöltelékek javították meg a börtön-, az állami, valamint a hatósági verdákat – nem is beszélve az adminisztrátorok és a smasszerek privát autóiról… sőt nem egy esetben a szabadulási bizottság járgányairól.

A keleti oldalon állt egy vastag kőfal, megannyi ablakréssel. Ennek, túloldalán helyezkedett el az ötös börtönblokk. Ettől nyugatra az adminisztrációs részleg, valamint a gyengélkedő. Shawshank soha nem volt az a kimondottan túlzsúfolt börtön, ellentétben a többivel, és ‘48-ban is csak a kétharmada volt foglalt, de előfordulhatott, hogy nyolcvan–százhúsz sittes múlatta az időt az udvaron – labdáztak, baseballoztak, poénkodtak, hencegtek, beszélgettek vagy éppen üzleteltek egymással. A gyakorló vasárnaponként még jobban tömve volt, mint máskor; hisz a hét utolsó napján az egész terep akár úgy is festhetett volna, mint egy hétvégi tábor… persze ha lett volna nő is.

Vasárnap történt az is, amikor Andy először odajött hozzám. Éppen befejeztem a beszélgetést Elmore Armitage-dzsel, azzal a pofával, aki gyakran szállította a híreket, amikor Andy odaballagott hozzám. Természetesen tudtam, kivel van dolgom; olyan hírnévnek örvendett, hogy egy sznob, halvérű alak. Az emberek azt tartották róla, hogy kihívja maga ellen a sorsot. Ez volt a véleménye egy Boggs Diamond nevezetű rohadéknak is, aki nagyon is megérte a pénzét, s akinél már jobbakat is fellógattak. Andynek nem volt cellatársa, és ahogy hallottam, ő éppen ezt is akarta, noha a többiek már azt terjesztették róla, hogy azt gondolja magáról, az ő szara illatosabb, mint a másé, egyszóval nagyon fenn hordja az orrát. De én nem hallgattam a pletykákra, amíg meg nem bizonyosodtam a dologról saját magam.

– Helló – köszönt –, Andy Dufresne vagyok. – Megráztam felém nyújtott kezét. Nem az a típus volt, aki arra pazarolja az idejét, hogy udvariaskodó kérdéseket tegyen fel, hanem azonnal a tárgyra tért. – Hallom, te olyan ember vagy, aki tudja, hogy kell beszerezni egyet s mást.

Helybenhagytam, hisz időről időre már sikerült kerítenem néhány dolgot.

– Hogy csinálod? – érdeklődött Andy.

– Néha csak úgy a kezembe kerül a cucc – válaszoltam: – Hogy is magyarázzam. Talán azért, mert ír vagyok.

Ezen egy kissé elmosolyodott. – Tudnál nekem szerezni egy érckalapácsot?

– Az meg mi a manó? És minek az neked?

Andy arcán meglepődés tükröződött. – Ha üzletet köt veled az ember, akkor meg kell magyaráznia azt, hogy amit akar, az mire kell? – Az ilyen megnyilvánulásokkal érdemelte ki a sznob titulust, jöttem rá, ezért mondják rá, hogy fenn hordja az orrát – ám a kérdésben éreztem valami cérnaszálnyi humort is.

– Ide hallgass – kezdtem. – Ha egy fogkefe kellene, semmit sem kérdeznék, csak lökném az árát. Mivel egy fogkefe, beláthatod, nem az a kifejezetten gyilkos fegyver.

– Tán ellenérzéseid vannak a gyilkos fegyverekkel szemben?

– Igen.

Egy ősrégi, összevissza ragasztott, ütött-kopott baseball-labda repült felénk, Andy megfordult, majd macskaügyességgel még a levegőben elkapta. Erre a mozdulatra akár Frank Malzone is büszke lehetett volna. Majd visszaküldte a labdát oda, ahonnan érkezett – egy gyors, ugyanakkor egyszerűnek tűnő laza csuklómozdulattal, de ebben a dobásban tényleg volt spiritusz, csakúgy, mint a legelső mozdulatban is. Láttam, hogy egy csomóan fél szemmel felénk sandítottak, miközben ki-ki tette a dolgát. Valószínűleg még a smasszerek is az őrtoronyban leesett állal bámulták a produkciót. Nem akarom szépíteni a dolgot, de minden börtönben akad olyan figura, akinek respektje van, egy kisebb helyen talán négy vagy öt ilyen lehet, egy nagyobban úgy két-három tucat. Shawshankben én voltam az egyik ilyen alak, és ami Andy Dufresne-t illeti, hát neki még össze kell hoznia néhány hasonló alakítást, mire eljön az ő ideje. Ezzel valószínűleg ő is tisztában volt, de nem nyalizott nekem és meg sem alázkodott előttem, amit nagyra értékeltem.

– Világos. Akkor elmondom, mi ez a dolog, és hogy mire kell nekem. Az érckalapács úgy néz ki, mint egy miniatűr csákány – körülbelül ilyen hosszú – tenyerét széttárta úgy harminc centi távolságra, s ez volt az a pillanat, amikor észrevettem, hogy milyen ápoltak a körmei. – Van egy éles csákányos rész a fej egyik végén és egy tompa kalapács a másikon. Azért van rá szükségem, mert szeretem a köveket.

– A köveket – mondtam.

– Guggolj csak le egy pillanatra – kérte. Megtettem. Úgy kuporodtunk le a hátsónkra, mint az indiánok.

Andy felvett egy maréknyi követ a gyakorlóudvar földjéről, és az ápolt keze között rostálni kezdte, amitől jó kis porfelhő támadt. Néhány apró kavics maradt csak a tenyerében, egyik-másik csillogó, a többi tompán fénylő, átlagos.

Az egyik tompább kvarc volt, de csak addig maradt tompa, amíg az ember tisztára nem dörzsölte, ezután gyönyörű szép tejszínűen ragyogott. Andy megdörzsölte, aztán odadobta nekem, elkaptam, és megneveztem.

– Kvarc, persze hogy az – helyeselt. – Nézd csak, csillámkő, agyagpala, és ez itt hordalékos gránit. Itt a hegyoldalban, ahonnan ezt a helyet kialakították, minőségi mészkövet találtak. – Eldobta a kavicsokat, majd letörölte a kezét. – Bolondulok a kövekért, vagy legalábbis az ásványok megszállottja voltam. A kinti életemben, egykor. Újra szeretnék hódolni ennek a szenvedélyemnek, természetesen bizonyos határokon belül.

– Vasárnapi felfedezőutak a börtönudvaron? – kérdeztem csipkelődve, majd felálltam. Bolondos ötlet volt… de most, ahogy azokra a tőle kapott kis kvarctüneményekre nézek, jólesőn megdobban a szívem. Nem tudom pontosan, miért, talán mivel úgy gondolom, hogy ez egy olyan szép dolog, ami a kinti világhoz kapcsolható. Az udvaron nem nagyon jut ilyesmi az ember eszébe. A kvarc olyan ásvány, amit az ember egy kicsi, sebesen futó patakból szed ki.

– Jobb az ilyen vasárnapi kirándulás, mint a semmi – válaszolta.

– Egy ilyen dologgal, mint az érckalapács, bárki koponyáját meg tudod lékelni – jegyeztem meg.

– Nincsenek ellenségeim – válaszolta csendesen.

– Nincsenek? – mosolyodtam el. – Várd ki a végét.

– Ha probléma adódik, el tudom intézni érckalapács nélkül is.

– Talán megpróbálsz télakot venni? Alagutat ásni a föld alatt? Mert ha ilyesmit ter…

Udvariasan felnevetett. Amikor három héttel később megláttam az érckalapácsot, megértettem, hogy mit talált olyan mókásnak.

– Tudod – kezdtem bele a mondókámba –, ha bármelyik smasszer kiszúrja nálad, elkobozzák. Ha csak egyetlen kanalat találnak nálad, az is hasonló sorsra jut. Mit akarsz vele kezdeni, ücsörögni az udvaron és kopácsolgatni?

– Ó, azt hiszem; ennél sokkal jobb dolgom is akad.

Bólintottam. Ez a része a dolognak már igazán nem tartozott rám. Igénybe vették a szolgálataimat, hogy valamihez hozzájussanak. Hogy aztán mit tesznek az áruval, megtartják-e vagy sem, ahhoz nekem semmi közöm.

– Mennyit kóstálhat egy ilyen jószág? – érdeklődtem. – Kezdtem élvezni halk, visszafogott stílusát. Ha tíz évet lehúztál a hűvösön, ahogyan én is, akkor kurvára fárasztónak találod a bömbölő, nagypofájú, hőzöngő barmokat. Igen, azt hiszem, úgy korrekt, ha bevallom, hogy Andyt első pillantásra megkedveltem.

– Nyolc dollár bármelyik ásvány- és ékkőboltban – felelte –, de persze tisztában vagyok vele, hogy az effajta bizniszben, mint a tied, bizonyos extrákkal dolgoznak.

– Általában plusz tíz százalék az árfolyamom, de egy kissé emelnem kell az árat, ha veszélyes cuccról van szó. A szóban forgó játékszer esetében kell egy kis kenőolaj, hogy beinduljon a gépezet. Mondjuk, tíz dollár.

– Akkor egy tízes.

Mosolyogva néztem rá. – Van tíz dollárod?

– Persze – válaszolta csendesen.

Jóval ezután tudtam csak meg, hogy több mint ötszáz dollárja van. Ennyit hozott magával. Ha ennek a hotelnek a lakója leszel, először egy kisinas ellenőrzi a motyódat, trükkösködni persze lehet, ami nem vet kifejezetten jó fényt rád, ha a fejedbe veszed, hogy tekintélyes summát becsempészel a hűvösre valamilyen módon, úgy, hogy senki se találhassa meg, leszámítva persze azt az esetet, ha a kisinasnak úgy hozza a kedve, és gumikesztyűt ölt, hogy terepkutatást végezzen.

– Rendben – válaszoltam. – Tudnod kell azt is, hogy mit várok el tőled abban az esetben, ha megcsípnek.

– Azt hiszem, tudom – felelte, és meg kell hogy mondjam, mintha szikrányi változást észleltem volna szürke szemében. Pontosan tudta, hogy mit akarok mondani. Megint megcsillantotta sajátos ironikus humorát.

– Ha bukovári, akkor azt mondod, találtad. Ez a lényeg dióhéjban. Valószínű, hogy sötétzárkát kapsz érte három vagy négy hétig… na meg persze elkobozzák a játékszeredet is, és kapsz egy mezei fekete pontot a minősítési kartonodra. De ha elköpöd nekik a nevemet, akkor egyszer és mindenkorra végeztem veled, nincs több üzlet, semmilyen, legyen az akár egy pár cipőfűző vagy egy csomag Bugler rágógumi. Valamint elküldök hozzád látogatóba néhány nehézfiút, hogy meggyapáljanak. Utálom az erőszakot, de meg kell értened az én helyzetemet is. Egyszerűen nem engedhetem meg, hogy elterjedjen rólam, hogy nem tudom kezelni a helyzetet. Az számomra a biztos véget jelentené.

– Igen, nyilván így van. Megértettem, és nincs mitől tartanod.

– Sohasem tartok semmitől – válaszoltam –, egy ilyen helyen, mint ez, az nem kifizetődő.

Bólintott, majd elsétált. Három nappal később a gyakorlóudvaron, a délelőtti mosodai szünetben, odajött hozzám. Nem szólt egy szót sem, még csak felém se nézett, csak a kezembe nyomott egy képet a tiszteletre méltó Alexander Hamiltonról, egy olyan varázslatos mozdulattal, ahogy a mágus bűvöli elő a kártyalapokat a semmiből. Azon emberek közé tartozott, akik gyorsan alkalmazkodnak. Megszereztem neki az érckalapácsot. Az áru még egy éjszakára a cellámban maradt, pontosan olyan volt, amilyennek Andy leírta. Nem az a fajta szerszám, amivel az ember télakot vehet (ha valaki mégis szökésre adná a fejét, annak legalább hatszáz évig tartana, míg ezzel az érckalapáccsal alagutat váj a falba, gondoltam), de még mindig lappangott bennem egy csipet rossz előérzet. Hisz ha valaki meglékeli egy másik fószer buráját ezzel a helyre kis minicsákánnyal, az már valószínűleg soha nem fogja meghallgatni Fibber McGee és Molly műsorát a rádióban. És Andy már megkezdte háborúját a nővérekkel. Reméltem, hogy nem ellenük akarja bevetni.

Végül bíztam az ítélőképességemben. Másnap korán reggel, húsz perccel azelőtt, hogy az ébresztő sziréna elhallgatott, odacsúsztattam az érckalapácsot, valamint egy doboz Camelt Ernie-nek, egy bizalmi állásban lévő vén rókának, aki az ötös börtönblokk folyosóit sepregette egészen 1956-ig, a szabadulásáig. Az árut szó nélkül a zubbonyába rejtette, és nem is láttam viszont a szerszámot, csak tizenkilenc év elteltével, akkorra olyan átkozottul elhasználódott, hogy már nem volt jó semmire.

Az ezt követő vasárnap Andy ismét odajött hozzám a gyakorlóudvaron. Meg kell jegyeznem, nem festett valami pompásan. Az alsó ajka duzzadt volt és olyan vastagnak tűnt, mint a nyári kolbász, a jobb szeme csak félig látszott a rajta éktelenkedő daganattól, és egy csúnya horzsolás húzódott végig a fél arcán. Megvolt a maga baja a nővérekkel frankón, de ezt nem említette soha. – Köszönöm a szerszámot – mondta, majd elballagott.

Érdeklődve figyeltem. Tett néhány lépést, észrevett valamit a földön, majd lehajolt és felvette. Egy apró kavicsra bukkant. A fegyencruhákon – kivéve persze azokat, amelyeket a szerelők használnak – nincsenek zsebek. De annak is megvan a módja, hogy ez ne okozzon gondot. Egy apró kavics tűnt el Andy ruhaujjában, és nem is került elő. Értékeltem ezt a mutatványt… mint ahogy őt is. A felmerülő gondok ellenére egész jól elboldogult az életével. Sok ezren vannak, akik erre képtelenek, és sokan közülük mégsem kerülnek hűvösre. És észrevettem azt, hogy – noha az arca úgy festett, mint amin egy úthenger robogott keresztül – a keze még mindig tiszta és ápolt volt, akárcsak a körmei.

Nem sokat láttam az elkövetkező hat hónapban; ideje nagy részét Andy a lukban töltötte.

Néhány szót a nővérekről.

A legtöbb börtönben bikáknak hívták az ilyeneket, vagy sitkós buhereknek, de manapság inkább a „gyilkos királynők" dívik. Viszont Shawshankben mindig csak nővéreknek hívtuk őket. Nem tudom, miért, de szerintem csak az elnevezés változik, az ilyenek soha. Nem ment szenzációszámba, hiszen elég sűrűn megesett a seggbekuki a börtön falai között, csak azoknak az új húsoknak volt keserű újdonság, akik, szerencsétlen ördögök, elég fiatalnak, karcsúnak, jóképűnek és óvatlannak bizonyultak, de a homoszexualitásnak, mint a normális szexnek, ugyanúgy megvan a maga több száz variációja, útja-módja. Vannak olyanok, akik képtelenek meglenni szex nélkül, és megkérnek valakit, hogy orvosolja a bajukat, mielőtt még becsavarodnának. Rendszerint ezt egy megállapodás követi két olyan fickó között, akik alapvetően heteroszexuálisak, bár néha elgondolkodom azon, vajon tényleg annyira az ellentétes nemhez vonzódnak-e, mint ahogy állítják, és hogy minden visszatér-e a ré gi kerékvágásba, amikor visszamennek a feleségükhöz vagy a barátnőjükhöz.

Vannak olyanok is, akik valóban „váltanak" a sitten. Egyszerűen szólva ők a köcsögök vagy bugyibucik. A legtöbb esetben (de nem mindig) a nőt játsszák, és a kegyeikért elég heves versengés folyik.

És itt vannak a nővérek.

A börtönközösségben ugyanazt jelentik, mint a külvilágban az erőszakolók. Általában valamennyien életfogytosok, kemény büntetés mázsájával a nyakukban, brutális bűntettekért. Az áldozatuk fiatal, gyenge és tapasztalatlan… vagy, Andy esetét nézve, gyengének tűnő. Vadászterületük a zuhanyozó, a csapdaként szolgáló, alagútszerű sötét helyek, a nagyüzemi mosógépek mögött, és olykor a gyengélkedő. Néhányszor az is előfordult, hogy az auditórium mögött lévő mozigépházban történt erőszak. Azt, amit a nővérek sok esetben erőszakkal szereztek meg, szabad akaratból is megkaphatták volna, ha kívánják; azoktól a fickóktól, akik „titokban beléjük habarodtak", és egyik-másik nővérről úgy álmodoztak, mint a bakfisok a Sinatrájukról, Presleyjükről vagy Redfordjukról. De a nővéreknek az okozott élvezetet, ha erőszakkal szerezhették meg azt, amit akartak… és azt hiszem, hogy ez mindig is így lesz.

Talán kis termetére vagy meglehetősen jóképű megjelenésére haraptak (vagy talán hihetetlen önuralma tüzelte fel őket, amit én annyira csodáltam benne), tény, hogy attól a naptól, hogy megérkezett, Andy nyomában koslattak. Ha ez egy tündérmese lenne, akkor elmondhatnám, hogy Andy tigrisként harcolt, míg le nem szálltak róla. Bárcsak elmondhatnám, de sajnos nem tehetem, mert a börtön nem a tündérmesék világa.

Először a zuhanyozóban támadtak rá, még nem volt három napja, hogy shawshanki boldog családunk tagja lett. Eleinte csak gúnyolódásaiknak volt a céltáblája, meg néhány pofont kapott, azt is tudom, miért. Mielőtt komolyabb lépést tennének, felmérik az embert, mint a sakálok, azt puhatolva, vajon a kiszemelt zsákmány valóban olyan gyenge, és tényleg olyan könnyű préda lesz, mint amilyennek látszik.

Andy visszaütött, és tekintélyes vérfolyamot fakasztott egy nagydarab melák manusz szájából, a Bogs Diamonds nevű nővéréből – ilyen még nem történt, amióta világ a világ, és ki tudja, mit hozott volna a jövő Andy számára, ha egy őr véget nem vet az egésznek, mielőtt elszabadul a pokol, de Bogs megesküdött, hogy elkapja – így is lett.

A második alkalomra a mosodában került sor, a gépek mögött. A szűk és poros térség sötét, homályos hely volt, tele mosóporos zsákokkal és Hexlite fehérítő katalizátoranyagot tartalmazó tartályokkal, ez utóbbi szárazon olyan ártalmatlan, mint a só, ám ha víz csöppent rá, úgy mart, mint a leggyilkosabb akkumulátorsav. Az őrök tudták, mi folyik ott, de szemet hunytak fölötte. Nem is szívesen mentek oda, mivel nem volt hely a manőverezésre, és az első, amit a smasszerek megtanulnak, amikor a hűvösön kezdenek dolgozni, hogy soha ne menjenek olyan helyre, ahová a fegyencek beszoríthatják őket, és nincs menekülési lehetőség.

Bogs azon a napon nem volt ott, de Henly Backus – a mosoda munkavezetője 1922 óta – elmesélte, hogy négy nővér viszont igen. Andy egy ideig sakkban tartotta őket egy csöbörnyi Hexlite-tal, azzal fenyegetőzött, hogy a szemükbe önti, ha bármelyikük is közelebb merészkedik, de miközben hátrált, nekiment egy hatalmas, Washex márkájú nagy teljesítményű mosógépnek, csak ennyi kellett, és már rá is vetették magukat.

A bandaerőszak azon kifejezések egyike, amelynek jelentése véleményem szerint generációk óta nem változott. A négy nővér is ezt tette Andyvel. Nekidöntötték a hajtóműszekrénynek, az egyikük elővett egy Phillips márkájú csavarhúzót, a homlokának szegezte, míg a többiek megerőszakolták. Ettől egy kissé bereped az ember, de annyira nem vészes a dolog – hogy személyes tapasztalatból tudom-e?, kérdezhetnéd. Bárcsak azt mondhatnám, nem! Utána az ember vérzik egy kicsit, és ha nem akarja, hogy valamelyik mókamiki megkérdezze tőle, hogy mi van, megjött a Mikulás, akkor jobban teszi, ha felkap egy maréknyi WC-papírt és a gatyájába teszi, míg a szivárgás meg nem szűnik. Az egész tényleg olyan, mint a menstruációs vérzés; két-három napig tart, aztán abbamarad. Nincs maradandó sérülésed, kivéve azt, hogy valami kurvára természetellenes dolog történt veled. Fizikailag, mondhatni, nem sérültél – de az erőszak, az erőszak, és végül is újra a tükörbe kell nézned, és az arcodat szemlélve el kell döntened: mit is kezdjél magaddal.

Andy mindenesetre egymagában dolgozta fel a történteket, mint ahogy mindent az idő tájt. Arra a végkövetkeztetésre kellett jutnia, amire már előtte többek is, nevezetesen: két dolgot tehet a nővérekkel – harcolhat ellenük, hogy aztán elkapják, vagy egyszerűen csak hagyja, hogy elkapják.

Úgy döntött, felveszi a harcot. Amikor Bogs és a haverjai úgy egy héttel a mosodai incidens után rátámadtak – „hallom, betörtek", szólt hozzá Bogs, legalábbis Ernie, aki akkor éppen arra járt, így mesélte nekem –, Andy szétcsapott közöttük. Betörte egy Rooster MacBride nevű faszi orrát, akinek rohadtul benne volt a vér a pucájában, ráadásul azért ült, mert agyonverte a mostohalányát. Rooster itt, a börtönben döglött meg. Hál’ istennek.

Nekiestek, mind a hárman. Amikor végeztek, Rooster és egy másik szarházi, azt hiszem, Pete Verness, bár ebben nem vagyok egészen biztos, erőszakkal letérdepeltették Andyt. Bogs Diamond megállt előtte. Akkoriban volt neki egy gyöngyház nyelű borotvája, és a Diamond gyöngye gravírozás virított a nyél mindkét oldalán. Kinyitotta a gyilkot, s így szólt: – Most pedig lehúzom a sliccemet, Mr. Tekintélyes, és te bekapod, amit a szádba rakok, és miután bekaptad az enyémet, bekapod Roosterét, azt hiszem, hogy ez méltányos fizetség azért, hogy valószínűleg betörted az orrát.

Andy csak ennyit mondott: – Bármire, amit a számba kívántok tenni, keresztet vethettek.

Bogs úgy bámult Andyre, mintha az megőrült volna, mesélte Ernie.

– Nem – mondta Andynek, lassan tagolva, mintha egy hülyegyerekhez beszélne. – Öcsi, te nem fogtad fel, amit mondtam. Ha csak a legkisebb ellenállást is tanúsítod, akkor tövig lököm a füledbe ezt a nyolc hüvelyk hosszú acélt, világos?

– Én értettem, amit mondtál, de nem hinném, hogy te megértettél engem. Le fogom harapni azt, amit a számba szántok. A borotvádat persze beledöfheted az agyamba, ez kétségtelen, azonban neked is illene tudni valamit, mégpedig azt, hogy a komoly agysérülés következtében az áldozat hirtelen bevizel, becsinál… és harap.

Miközben Bogsszal farkasszemet nézett, ugyanaz a jellegzetes kis mosoly ült az arcán, mondta a jó öreg Ernie, mintha azok hárman csak a kötvények árfolyamáról bájcsevegnének, nem pedig arról, hogy totál kicsinálják. Mintha csak háromrészes bankáröltönyében feszítene, nem pedig a földön térdepelne a takarítószer-tároló mocskos padlóján, bokáig lerángatott nadrágban, és mintha nem neki szivárogna vér a lába közül.

– Tényleg – folytatta –, hallottam már olyat is, hogy a harapási reflex esetenként olyan erős, hogy az áldozat állkapcsát csak vasrúddal vagy pajszerrel lehet szétfeszíteni.

Bogs semmit sem tett azon a február végi estén, 1948-ban, Andy szájába, de még Rooster MacBride sem, és tudomásom szerint soha többé senki sem kísérletezett ilyesmivel. Amit viszont mindhárman megtettek Andyvel, az az volt, hogy úgy összeverték, hogy hajszál híján belehalt. Ezután a három nővért, pórul járt társukat és Andyt kivonták a forgalomból. Ketten a sötétzárka vendégszeretetét élvezték, Andy és Rooster MacBride pedig a gyengélkedőét.

Hogy hányszor erőszakolta meg ez a díszes társaság? Nem tudom. Azt hiszem, Roosternek hamar elment a kedve, mivel egy hónapig rögzítőkötés volt az orrán, és Bogs Diamond is bedobta a törülközőt azon a nyáron egyszer és mindenkorra.

Ez egy fura eset volt. Bogsra a cellájában találtak rá, kegyetlenül összeverve, egy június eleji reggelen, amikor nem jött elő a reggeli létszámellenőrzésre. Nem dicsekedett vele, hogy ki tette, vagy hogyan kapták el, de a szakmám velejárójaként tudtam, hogy egy kis kenőpénzért mindig akad egy smasszer, aki szinte mindenre kapható, kivéve azt, hogy egy sittesnek fegyvert szerezzen. Soha, sem akkor, sem most nem kaptak valami nagy fizut. Az idő tájt még nem volt elektromosan működtethető zárrendszer, zártláncú iparitévé-hálózat, de nem volt olyan főkapcsoló sem, ami a börtön egész területét szabályozza. Akkor, 1948-ban, minden egyes börtönblokknak megvolt a maga őre. Egy smasszert igen könnyen meg lehetett vásárolni, hogy beengedjen valakit – talán két-három nehézfiút a blokkba, akár még Diamond cellájába is.

Természetesen az ilyen móka mindig sok pénzbe kerül. Nem a kinti világ árfolyamai szerint, á, dehogy. A börtönközgazdaság alacsonyabb rátával dolgozik. Ha volt az embernek egy egydollárosa, akkor ez idebent annyit ért, mint odakint egy húszas. Szerintem Bogs meggyepálásának kicsit borsos ára lehetett, úgy tizenöt dolcsi járhatott az őrnek – hogy megforduljon a kulcs a zárban –, és két-három dollár a verőlegényeknek.

Nem állítom, hogy Andy Dufresne bérelte fel őket, de azt tudom, hogy ötkilónyi dollárt hozott magával, amikor idekerült, és odakint bankár volt – olyasvalaki, aki mindenesetre sokkal jobban tisztában van vele, mint mi, hogy a pénz hatalom.

És én tudtam ezt: a verés után – eredmény: három törött borda, véraláfutásos szem, egy megrándult hát, valamint egy kificamodott csípő – Bogs Diamond békén hagyta Andyt, és nem csak őt. Olyanná vált, mint a nyári szél, fújni fújt ugyan, de nem harapott, így lett „gyengus… nővér".

Ezzel vége szakadt Bogs Diamond rémuralmának, aki előbb vagy utóbb megölte volna Andyt, ha ő meg nem teszi a kellő lépéseket saját védelmében (feltéve persze, hogy Andy intézkedett). Ezzel azonban még nem értek véget a balhék a nővérek és Andy között. Volt egy kis szünet, aztán az egész kezdődött elölről, igaz, nem volt olyan drámai, sem olyan gyakori. A sakálok szeretik a könnyű prédát, és akadtak Andynél könnyebben becserkészhető áldozatok is.

Mindig is harcolt velük, erre jól emlékszem. Úgy vélem, tisztában volt vele, ha az ember egyszer is hagyja magát, akkor a következő alkalommal már sokkal könnyebb dolguk lesz, és talán harc nélkül is célt érhetnek. Szóval Andy továbbra is horzsolásokkal, zúzódásokkal az arcán jelent meg, s azután volt az az ügy, a két törött ujj, hat vagy nyolc hónappal Diamond megverése után. Ó, igen – és valamikor 1949 vége felé az egyik nővér a gyengélkedőn kötött ki, mivel az arccsontját, valószínűleg egy rongyba csavart vasrúddal, összetörte egy ismeretlen. Mivel Andy nem hagyta annyiban a dolgot, ideje nagy részét a sötétzárkában töltötte. De nem hiszem, hogy a luk akkora megpróbáltatást jelentett Andynek, nem úgy, mint másoknak; elvolt ő magában.

Az ügyét a nővérekkel szintén egyedül intézte el – és 1950-re szinte teljesen felhagytak a zaklatásával. Ez is része a történetemnek, majd még visszatérek rá.

1948 őszén egy reggel odajött hozzám a gyakorlóudvaron, hogy tudnék-e szerezni neki fél tucat kőcsiszolót.

– Az meg mi a fene? – kérdeztem.

Elmagyarázta, hogy ezt a tárgyat a kövek szerelmesei hívják így, valójában konyharuha nagyságú csiszolópapírról van szó, az