A nagy parázna szemtanúja

HEGEDÜS GÉZA

A NAGY PARÁZNA SZEMTANÚJA

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Szépirodalmi Könyvkiadó, Debrecen 1990

Korrektor: Pálinkás Krisztina

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-320-1

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Hegedüs Géza jogutódja

Lucius Papirius Stilo Antiochiában élő római szónoklattanár a legmélységesebb tisztelettel köszönti urát és jóakaróját, Philipposz urat, Commagené királyát, a felséges és isteni Titus császár barátját, a művészetek, tudományok és a békességes élet pártfogóját.

Te voltál, királyom, aki kegyesen felszólítottál, hogy írásban foglaljam össze neked és az utánunk következő nemzedékeknek mindazt a vétket, paráznaságot, cselszövést, amelyet bár tanult, de még tapasztalatlan ifjúként saját szememmel láttam, saját füleimmel hallottam Rómában, a császári palotában, ahová akkoriban az istenek szeszélye elvezetett. Meghallottad, hogy férfitársaságban vízzel kevert bor mellett mesélgetni szoktam egykori tapasztalataimról, örvendve, hogy itt, Antiochiában, a te kezeid erős őrizetében, ebben az áldott békességben római polgárként, de távol az annyi veszedelmet kínáló Rómától, az immár két évtized messzeségéből tisztább szemmel látom mindazt, aminek úgy tíz éven át tanúja lehettem. Ezért merem bátran, az emlékezetemben bízva vállalni a személyemet is megtisztelő feladatot, hogy elmondjam, micsoda botránkoztató szörnyűségek előzték meg a mi áldott békekorszakunkat, amelyet a Flavius-családból származó isteni császárok, a feledhetetlen emlékű Vespasianus és fia, a mi isteni magasztosságú Titusunk, a te urad és barátod teremtett meg a Birodalom és az emberiség javára.

Parancsodra és biztatásodra elkezdem tanúságtételemet.

I

Nem szerénytelenség okából kezdem ifjúságommal az emlékezést, mert tudnod kell, ki az, aki emlékezik, és hogyan került olyan helyzetbe, hogy emlékezhessék.

Ahogy itt, fővárosodban köztudomású, a nevem: Lucius Papirius Stilo. Rómában születtem, 773 évvel a Város alapítása után, tehát mostanában ötvenkét esztendős vagyok. Huszonegy éves koromban vezetett a sors a Palotába, ahol akkor Claudius császár uralkodott a Város és a világ fölött. Rómában, latin családban születvén latin az anyanyelvem, de fogalmazásomból kiolvashatod, hogy az Olümposzi istenek görög nyelvét is anyanyelvi biztonsággal tudom. Ezt annak köszönhetem, hogy gondos apám jóvoltából Athénben végezhettem felsőbb iskoláimat, ott tanultam filozófiát, nyelvtant és szónoklattant. Élőbeszédben is olyan otthonos vagyok a görög nyelvben, hogy itt Antiochiában nem egy tanult ember attikai eredetűnek gondol. De nem tagadom, hogy írás közben is latinul gondolkodom, és azután fordítom görögre, amit végiggondoltam. Mégis illendőbbnek tartottam, hogy ha hozzád szólok, ha a te kedvedért és felszólításodra emlékezem, akkor a te anyanyelveden szóljak a ma élőkhöz és azokhoz a következő nemzedékekhez, amelyeknek tanult elméi a világ felett uralkodó latin mellett nem fogják elfelejteni Homérosz, Szophoklész és Platón görög nyelvét sem.

A családunk nem volt előkelő, latinul a régi idők óta plebejusoknak mondották azokat, akik ugyan szabad emberek voltak, de nem volt földbirtokuk, nem a Várost alapító nemzetségektől származtak, kezdetben szavazataikkal nem szólhattak bele a közös ügyekbe. Csak lassanként, több évszázad szívós törekvései folytán szereztek jogokat, és lettek egyenrangú polgárai Rómának. Tehát általában a szegényebb tömegeket töltötték meg. Belőlük került ki a katonák többsége. Aki vitézségével kitüntette magát, az szerencsés esetben nemcsak dicsőséget, de vagyont, földbirtokot is szerezhetett. Aki vagyonos lett, az már rabszolgákat is vásárolhatott. Így számos plebejuscsalád emelkedett a gazdag lovagrendűek közé, vagy olykor a szenátusban is helyet foglaló optimaták soraiba. De azért a legtöbb plebejus, annak ellenére, hogy szabad volt, sőt rabszolgái is voltak, rákényszerült, hogy maga is dolgozzék, ha el akarja tartani magát és családját. Ezért a plebejuskörökben nem is tartották olyan megalázó szégyennek a munkát, mint az előkelők. Gyakori volt köreinkben a különböző kézművesség, megszokott volt, hogy kereskedelemmel foglalkozzunk, akadt, aki hajót bérelt, vagy éppen hajót vásárolt, és távoli tájakra vitt eladható árut, és messziről hozott olyan jószágokat, amelyeket a római piacon busás haszonnal árusíthatott. Ilyen hajós kalmár volt apai nagyapám. Még abban a régi időben, amikor a nagy emlékezetű Julius Caesar kiterjesztette hatalmunkat és befolyásunkat Egyiptom fölé, elhajózott a híres Kleopátra királynő birodalmába, mivel ott igen olcsón lehetett búzát vásárolni. Hanem amikor körülnézett a Nílus vidékének árusai között, felismerte, hogy a gabonánál is értékesebb árut szerez, ha papirusznádat vásárol, amelynek hártyájából értő mesteremberek írott tekercsekhez alkalmas lapokat, papírt tudnak készíteni. Ebből sok fér egy hajóra, és igen jó áron árusítható, különösen, ha az ember saját műhelyében készítteti a lapokat. Leleményes nagyapám tehát Alexandriában papírkészítéshez értő rabszolgát is vásárolt, akit hajóján magával hozott Rómába. Itt pedig a mesterséghez értő egyiptomi rabszolga megtanította az itthoni piacon olcsón vásárolható rabszolgákat a papírkészítésre. Akkoriban, Caesar hadjáratainak éveiben igen olcsón lehetett rabszolgáknak eladott hadifoglyokat venni. Többször is megtette a tengeri utat Ostia és Alexandria között, Neptunus isten kegyes volt hozzá, hajóját elkerülték a viharok. Szakértő egyiptomi rabszolgáját hálából fel is szabadította, s megtette papírkészítő üzeme felügyelőjének. Az pedig hálás volt az ő hálásságáért, és hűséges sáfára lett mindhalálig. Nagyapám gazdag embernek számított, tőle vásároltak azok a kereskedők, akik könyveket készítettek és árultak. A papírárusításról ragadt rá a Papirius név. Azelőtt másként hívták a családot, de a régebbi név még nagyapám idejében feledésbe merült. Nem tudom bizonyosan, de úgy hiszem, hogy a Stilo melléknév hamarosan abból származott, hogy a keresett papír mellé hamarosan fából faragott íróeszközöket is kezdett árulni, amelyeket úgyszintén saját műhelyében készíttetett effajta fa-munkához értő rabszolgákkal. Bizonyára jól tudod, kedves királyom, hogy a sztülosz szó csak görögül jelent oszlopot, az ebből származó latin „stilus" az íróvesszőneve, és aki stilusszal él – az Stilo. Családunk tehát pénzt hozó tevékenységéből szerezte nevét.

Az én apám, követve a jómódot adó tevékenységet, jó kapcsolatban volt a könyvkereskedőkkel. Mire ő felnövekedett és örököse lett a családi üzletnek, felismerte, hogy sok ember szívesen adja a pénzét azért, hogy érdekes, tanulságos olvasmányokat szerezzen. Ez már az örök dicsőségű Augustus császár idejében volt. A népszerű költők verseivel és tekintélyes történetírók műveivel teleírt könyvek nemcsak drága, de jól fogyó holmik voltak. A híres szónokok beszédeit, a filozófusok elmélkedéseit, s még inkább a szerelem mesterségbeli titkait tanító műveket, a nőknek öltözködési vagy szépségápoló tanácsokat adó könyvecskéket olyan nagy számban lehetett eladni, ahányban az írástudó rabszolgák leírták. A máig is megszokott írott tekercsek mellett divatba jöttek a Föníciában, Biblosz városában kitalált összehajtogatott és lapozható könyvecskék, a biblionok, amelyekből ha többet is két fatábla közé kötöttek, akkor többes számban bibliának neveztek el. Amikor az apám felismerte a könyvkereskedésből származó haszon lehetőségét, nem sajnálta a befektetést, és azonnal húsz írástudó rabszolgát vásárolt. Ezek sokkal drágábbak, mint azok, akik nem tudnak írni-olvasni, de ha jól használjuk őket, sokkal jövedelmezőbbek. Be is rendezte üzlete hátsó helyiségében az írószobát. Ott öt hosszú asztal mellett, egymás mögött ül asztalonként négyesével a húsz rabszolga, előttük halomnyi papirusz, tintásedényben tinta, kezükben írónád. Velük szemben kis emelvényen ül az írószoba vezetője, aki felolvassa nekik az írandó szöveget. Ezt az előolvasó férfit foglalkozása szerint is „Olvasó"-nak – latinul lector-nak – nevezik nálunk Rómában. Kezdetben ez is rabszolga volt, de jó munkájáért apám felszabadította. Kisgyermek koromban ő kezdett tanítani engem és fivéreimet az írás-olvasás tudására.

Amikor születtem, nagyapám már nem élt; apámnak ismert könyvkészítő műhelye és könyvkereskedése volt közel a Tiberis-parthoz, tekintélyes családfő volt, szép nagy házzal. Negyedik gyermeke voltam, utánam még három született. A hét leszármazottból négyen is túléltük a gyermekbetegségeket. A családi üzlet most otthon Rómában az egyik bátyámé és a sógoromé. Dicséretükre legyen mondva, hogy nem rövidítették meg rokonaikat, szüleink halála után hiánytalanul kaptam meg én is örökrészemet. Ha a sors visszavezetne Rómába, bizonnyal jó atyafiságban élnénk. Szeretettel is gondolok mindig a Városra, de élni már régóta jobban szeretek a biztonságos messzeségben, mint a világ túl veszedelmesnek bizonyult fővárosában, ahol születtem. Akkor, amikor a világra jöttem, már Tiberius császár uralkodott. Én pedig hamar megtanultam Fortuna istennő emberi ésszel fel nem fogható szeszélyét, és jó okom van arra, hogy ne tudjam, mi a különbség szerencse és szerencsétlenség között.

Ami ugyanis tudomásul veendő, ha érteni kívánjuk, hogyan élhettem át sértetlenül a kísértésekkel, cselszövésekkel és halálveszedelmekkel teljes évtizedeket, az a szerencsét hozó szerencsétlenség, hogy csúnya és egy kissé torz alkatú embernek születtem. Apám magas, izmos testű volt, életben maradt fivéreim daliás termetűek, húgom olyan szép leány volt, hogy nem csak a remélhető örökség miatt vetélkedtek érte módos családok fiai. Én azonban olyan külsővel jöttem napvilágra, amilyet a szülők bánatosan szégyellni szoktak. Hiszen láttál engem, kegyes királyom, mikor meghajoltam előtted. A legkisebb baj, hogy alacsony vagyok, az orrom túl nagy, a füleim elállnak és a szemeim is bandzsán befelé fordulnak, de mindehhez – ha nem is mondhatnak kifejezetten púposnak – az egyik vállam magasabb, mint a másik. Egy ilyen férfit asszony nem kívánhat, nem szerethet. Ifjan meg kellett tanulnom, hogy akinek ilyen külső adatott, az ne házasodjék meg, mert felesége irtózni fog tőle. A torz külsejű férfinak, ha férfi módra igényt tart a szerelemre, és ha a legcsekélyebb módja van erre, megfelelő rabszolgalányt vagy rabszolgalányokat kell tartania, illetve váltogatnia. De bánatos éveknek kellett eltelniük, amíg beletörődtem. És mégis: ez a szerencsétlenség az oka és magyarázata életem minden szerencséjének.

Fivéreimnek, mint minden római polgárnak, le kellett tölteniök a katonaéveket. Mi jómódú embereknek számítottunk, de se igazán gazdagok, sem előkelőek nem voltunk, hogy megvesztegetés vagy összeköttetés révén kibújhattunk volna a tizenhat éves kortól huszonnyolc éves korig terjedő tizenkét évi szolgálat alól. Két fivérem még viszonylag jól is járt, hogy ámbár mindketten távoli provinciákban részt vettek határ menti háborúzásokban is, jelentéktelen sebesülésekkel, de élve megúszták. Én azonban nem voltam alkalmas a katonaéletre. Amikor tizenhat éves fővel felöltöttem a férfitógát és apám elkísért a kötelező sorozásra, ott a tisztek és az írnokok, meglátva csapott fél vállamat, vállukig sem érő alacsonyságomat, egyszerre együtt harsányan felnevettek. Egy százados, aki ismerte apámat, bár mosolyogva, de mégis érezhető szánalommal ezt mondta:

– Derék könyvárus, ha ez a fiú legalább egy fejjel magasabb volna, és az egyik válla ott lenne, ahol a másik, akkor ő lehetne a légió legcsúnyább katonája. Igaz, ha sisakot tennénk a fejére, fegyvert adnánk a kezébe és odaállítanók az első csatasorba – az ellenség halálra nevetné magát, de ez mégsem tartozik a mi harci módjaink közé. Vidd haza, dugd el üzleted hátsó műhelyébe, mert ha a vásárlók meglátják a polcok előtt, elmegy a kedvük a szerelmes versektől is.

Nagyon rossz nap volt az. Igaz, mentesültem a katonáskodás alól, és jól tudtam én amúgy is, hogy felettébb csúnya vagyok, de hazafelé zokogva sírtam komoran hallgató apám oldalán, és azt is szégyelltem, hogy férfi létemre sírok. Otthon zokogott anyám is, amikor elmeséltem a megszégyenítést. Akkor is zokogott volna, ha besoroznak katonának, zokogott azért is, mert nem soroztak be. Hiszen ilyenek az anyák.

A szüleim pedig nagyon szerették torz gyermeküket. Mindig tudtak jókat is mondani rólam. Már otthon első tanítóm is hangoztatta, hogy okosabb, sőt ügyesebb kezű vagyok, mint épkézláb fivéreim. Hamar tanultam meg írni is, olvasni is. Kiderült, hogy szép a kézírásom. Amit elolvastam, könnyen megjegyeztem. Ezért apám tízéves koromtól iskolába küldött. Iskolatársaim ugyan sohasem szerettek, kinevettek csúnyaságom miatt, futásban és labdajátékban mindig messze elmaradtam mögöttük, a birkózásban részt sem vehettem, mert púposnak mondtak. És közben a tanítónk nem győzte hangoztatni, hogy én vagyok a legjobb tanuló, én olvasok a legtöbbet, én tudom kívülről a legtöbb verset, én ismerem legjobban Róma történetét. Emiatt azután még irigyeltek és gyűlöltek is. Hazamenet az iskolából belém rugdostak, rothadt gyümölccsel dobáltak meg. Az ismerős családok leányai pedig ijedten elhúzódtak mellőlem.

Mindezt tudták a szüleim, és úgy gondolták, hogy ha ilyen átkozottan jöttem a világra, de mégis kitűnök a tanulásban, akkor talán az adna kárpótlást, ha még többet tanulhatnék. Sohase lehetek elég hálás apám emlékének, hogy akkor, tizenhat éves koromban, a nagy megszégyenítés után, elküldött tudományokat tanulni Athénbe.

Ki ne tudná, hogy Athén régi idők óta a legjobb iskolák városa? Ott volt egykor Platón híres Akadémiája, azután ott volt Arisztotelész nem kevésbé híres Lükeionja (amelyet mi latinosan líceumnak mondottunk). Ott tanítottak a szofisták, a sztoikusok, az epikureusok. Számos kitűnő iskola van máig is Pallasz Athéné városában. Ott lehet igazán jól megtanulni görögül, s enélkül nincs is igazi műveltség. Én a római iskolában már egy keveset tanultam görögül. Szüleim büszkék is voltak arra, hogy olvasva eléggé értem Homéroszt, és szeretem lapozgatni Hérodotosz történelmi könyveit. Minthogy apám nem tudott görögül, le sem mérhette, hogy bizony akkor még nagyon az elején tartottam az isteni nyelv ismeretének. Annyit azonban mégis értettem már, hogy Athénbe érkezve kézzel-lábbal megértessem magamat.

Ott, Athénben formálódott, csiszolódott olyanná a lelkem, hogy egyet-mást megértsek abból, amit szememmel látok, fülemmel hallok. Hála a filozófusoknak, akik ahányan vannak, annyiféleképpen magyarázzák a mindenséget, az államok alkotmányait, a boldogság lehetőségeit. Örömöt adott a sok tanulás, amely megértette, hogy a világ pontosan olyan, amilyen. És ott, Athénben, a legszebb istennők márványszobrai, a legmagasztosabb épületek oszloprendjei, a legszebb képek káprázatai között értettem meg, hogy a szépség nem csak vigaszt ad minden csúnyaság ellen, de a legcsúnyább ember számára is érdemessé teszi az életet arra, hogy szeressük. Talán saját testi külsőm silánysága még alkalmasabbá is tett arra, hogy meglássam és méltón értékeljem a szépséget a természetben, a művészetekben, és nem utolsósorban azokban a meztelen női testekben, amelyekben egyesül a természet öntudatlan és a művészet szándékosan természetutánzó szépsége. Ezt a női meztelenségben elénk táruló szépséget pedig a legcsúnyább férfi is, ha van némi pénze, megszerezheti a hetérák megfizetett és a rabszolgalányok megvásárolt testi valóságában.

Csak meg kell szoknunk, hogy olyannak születtünk, hogy ingyen, játékos asszonyi vágyból nem jár nekünk a szerelem. De a kezdetben keserves beletörődéshez hozzásegítenek a filozófusok, akiket athéni éveim alatt igyekeztem minél jobban megtanulni.

A görög nyelvben is gyorsan haladtam előre, egy év múlva jól, két év múlva biztonságosan-otthonosan tudtam görögül. Az iskolákat, a híres mestereket kíváncsian váltogattam, és általában úgy vélték, hogy jól értem tanításaikat. Mialatt az élő bölcsek tanításait hallgattam, lankadatlanul olvastam a régiek, a már halhatatlanok műveit.

Megélhetésemre nem volt gondom. Apám megbízható hajósokkal rendszeresen küldte a pénzt, hogy lakást, eleséget, az iskolák tandíjait fizethessem. De magam is kerestem hozzá. Minthogy gyermekkorom óta szép írásom volt, hamar hozzászoktam a görög betűk tetszetős leírásához, és a kereskedőknek meg a gazdag kézműveseknek szükségük volt olyan betűvetőkre, akik le tudják írni leveleiket vagy üzleti kimutatásaikat. A piacon is, a pireuszi rakparton is hamarosan ismertek, sohase járkáltam ott hiába, mindig akadt egy sátor vagy tárház, ahonnét utánam kiáltottak: „Csapott vállú! Jó, hogy itt vagy! Gyere csak, van itt írnivaló!" – A szép írást pedig elég jól megfizetik. Ezért aztán a hazulról kapott pénzből és hozzá az írásmunka könnyen keresett díjából nemcsak éheznem nem kellett, nemcsak tiszta, otthonos szobát bérelhettem hol egy kézműves családnál, hol egy háza helyiségeit átutazóknak kiadó özvegyasszonynál, de arra is tellett, hogy ne is a legolcsóbb bordélyokat látogathassam, hanem azokat a férfiváró házakat, amelyekben lanton vagy fuvolán is játszó, költészetben is otthonos, ápoltan szép testű leányok tudják, hogy a szerelem nem csak a test gyakorlata, de a lélek művészete is.

Az a négy esztendő, amelyet Athénben tölthettem, és hála apám nagylelkű gondoskodásának, a szépségek megismerésére meg a tudás megszerzésére fordíthattam, olyan vigaszt és erőt nevelt belém, hogy ép lélekkel és ítélő értelemmel viseltem el mindazt a veszedelmet és gyalázatosságot, amelynek a következő években tanúja lettem. Ehhez adott segítséget a különféle iskolák tanítása, a bölcsek egymástól különböző gondolatai, az olvasás, amelyre oly nagy szenvedéllyel szoktam, mint a részeges ember az italokra. Hidd el, királyom, sok mindent kell tanulni, olvasni és tapasztalni ahhoz, hogy az ember felismerje a szerencsét és szerencsétlenséget, hogy tudva a maga csúnyaságát, örömöt találjon a szépségben, hogy megismerve minden gyalázatot, bűnt és mocskot, mégis az erényt, a tisztességet és a tisztaságot tudja a helyes élet mércéjének. Azt hiszem, úgy mérem le a magam múltján, hogy különféle eszmékből együtt lehet csak elnyerni azt az ítélő értelmet, amely részrehajlás nélkül elmondhatja, mit is tapasztalt a körülötte gomolygó világban.

Ezért nem fölösleges, hogy mielőtt visszatérünk Rómába, éppen csak jelezzem, mi mindent tanultam és miféle bölcseleteket olvastam athéni tanulóéveim alatt, majd a következő időkben, amikor már rászoktam, hogy elolvassam, ami csak a kezembe akad, ne hökkenjek meg a számomra szokatlan eszméktől sem.

Tudod, királyom, Athénben, az Akadémosz-ligetben mindmáig fennáll és működik a nagy emlékezetű Platón iskolája, az Akadémia. Régóta nincsenek már olyan híres és tekintélyes tanárai, mint a korábbi évszázadokban, de tanulói változatlanul olvassák és tanulják Platón könyveit. A tanárok pedig összefoglalják azt a sokféle magyarázatot, amelyek nemzedékről nemzedékre hol megvilágosították, hol homályossá tették a nagy bölcs tanítását. Olyan híre van Rómában is ennek az iskolának, hogy az első hónapokban csakis odajártam. Ez azért is hasznos volt, mert szorgalmasan kellett olvasnom Platón dialógusait, és nála szebben senki sem írt görögül. Ha idővel nem hittem is el mindent a filozófiájából, görög nyelvi tudásom nagymértékben erősödött mondatainak gazdagságától. – Platón azonban többet szól az örök eszmékről, mint az élet valóságáról, sőt a valóságot csak az eszmék halovány visszfényének tartja. – Ez érdekes volt, de nem tudtam, mit is csináljak ezzel a tanítással.

Hamarosan meghallottam más diákoktól, hogy a város egy másik ligetében, oszlopcsarnokkal körülvett kertben, szabad ég alatt tanítanak a Lükeion tanárai: azt folytatják, amit az iskola nagy alapítója, Arisztotelész számos könyvében írt. Ott a mi világunk tudnivalóiról beszél a tudomány: a természet törvényeiről, az államszervezés kérdéseiről, az erkölcsről, a költészetről. – Ez érdekesebbnek tűnt az első hallásra is. Előbb csak átlátogattam Platón eszméitől Arisztotelész eszméihez. Hamarosan azonban átszoktam oda. Tetszett az oktatási mód is, hogy egy-egy tanár, körülötte hallgatóival, sétálgatva jár a kert útjain, így magyaráz, majd olykor megállnak beszélgetni, megbeszélik, miről is volt eddig szó. Ezeken a beszélgetéseken, ahol nemcsak az oktatók beszéltek, hanem nekünk, a tanítványoknak is mindenhez hozzá kellett szólnunk, még többet tanultam a görög nyelvből, mint Platón szép szövegeinek olvasása közben. Mire körülbelül egy esztendő telt el olvasás és beszélgetés közben, már elmondhattam, hogy tudok görögül. Igaz, közben tanulás után olyan kocsmákba jártam vacsorázni, ahol hozzám hasonló fiatal emberek szoktak megfordulni, ott is görögül folyt a szó, még a latin, egyiptomi, szír, hispán tájakról jött diákok is egymás közt görögül beszéltek. Közben a diáktársaktól megismertem már a bordélyházakat is, és nők körében gyakoroltuk legeredményesebben a beszédet, akkor is, ha a nők életmódja az erkölcs, a jog és az illem szabályai szerint nem mondható kifogástalannak. Annyi pénzem mindig volt, hogy az effajta helyeken ne vessenek ki testi csúnyaságomért, vagy éppen vállaim szabálytalansága miatt. Az egyik legkedvesebb ismételve mondta, hogy legjobb velem teljes sötétségben, hiszen ahol senki és semmi sem látható, ott nincs különbség a kecskelábú Pán és a fényességes Apollón isten között.

Ezt a leányt Mürrinének hívták, máig is szeretettel emlékszem vissza rá. Amíg Athénben éltem, hozzá vissza-visszajártam. Bölcsességben csaknem annyit köszönhetek neki, mint a filozófusoknak. A költőket olvasó, verseket idéző, fuvolázó leányok közé tartozott. Ezért az igényesebb, tehát többet fizető vendégek is szívesen jártak hozzá. De a pénzemért hozzám se volt kevésbé kedves, és amikor már megismert, két ölelés között mintha meg is kedvelt volna. Ezért elkezdtem magamról is beszélni, és megértette, hogy engem mennyire gyötör a csúnyaságom. Akkor elfújta a mécsest, és ezt mondta:

– Ha szépnek és daliásnak akarod érezni magadat, oltsd ki a fényt magad körül.

Ez is felért egy bölcs tanításával. – Egyébként Mürrinétől hallottam először a szofistákról. Volt egy állandó vendége, neves ügyvéd, a szofista