Heltai Jenő: Alkotásai és vallomásai tükrében

HEGEDÜS GÉZA

HELTAI JENŐ

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Szépirodalmi Könyvkiadó

Budapest, 1971

Korrektor: Pálinkás Krisztina

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-276-1

©Fapadoskonyv.hu Kft.

©Hegedüs Géza jogutódja

ELŐSZÓ

Egy bőségesen mért emberöltőn belül kortársak voltunk. Amikor születtem, ő már negyvenegy éves nagyhírű író-költő-színpadi szerző. Nevét és műveit olvasó-eszmélődésemtől fogva ismertem, könyvei ott sorakoztak szüleim könyvszekrényében, nem egy versét gyermekkorom óta kívülről tudom, a Family Hotel-t a maga sajátos nemében a magyar regényirodalom egyik klasszikusának vallottam serdült diákkoromtól kezdve. És mint a drámatörténet hivatásbeli tanára a későbbi években, de még az ő életében, katedráról nyilvánítottam, hogy az Egy fillér színjátékirodalmunk legfontosabb néhány tucatnyi igazi remekműve közt veendő tudomásul. Amikor nyolcvanhat éves korában meghalt, én már negyvenöt éves, eléggé ismert nevű író voltam. Nyilvánvaló, hogy ez időben nemcsak én tudtam róla, hanem ő is tudott rólam. Hiszen számos közös ismerősünk, közbülső korú közös barátunk is volt. Szinte érthetetlen, hogy személyesen nem ismertem. Illetve pontosabban: mindössze kétszer találkoztam vele, de a bemutatkozáson, majd az éppen hogy ismerősnek szóló kézfogáson kívül nem adódott szót váltanunk. Kár. De éppen ezért úgy emlékszem rá, mint azokra a klasszikusokra, akik létem előtt léptek át az irodalmi múlhatatlanságba. Ha róla írok, úgy kell felidéznem alakját, úgy kell megközelítenem életművét, ahogy az irodalomtörténet elvárja az irodalomtörténésztől: átböngészve a művek egészét, nyomozva az adatokat, és vallatva azokat, akiknek személyes élményük volt vele kapcsolatban.

Hogy irodalomtörténetünkben jelentékeny helyű költő, hogy elegánsan jó író, hogy mesteri színjátékkomponáló – ezt mint olvasó eleve is tudtam, anélkül, hogy irodalmi létének jelentőségére gondoltam volna. Fontosságára először egy felejthetetlen emlékű barátom, Czibor János hívta fel a figyelmemet. Czibor nagy ígéreteket hordozó irodalomtörténész volt, a legbiztonságosabb ízlésű-ítéletű olvasók közé tartozott, docensként tanított a tanszékemen. Tragikus halála beváltatlanná tette az ígéreteket. De minthogy munkatársak voltunk ugyanazon a főiskolán, és irodalmi érdeklődésünknek sok érintkező pontja volt – sokat tudok arról, mi minden érdekelte, miről szeretett volna írásban elmélkedni. Így tudom azt is, hogy bőséges tanulmányt, esetleg egész könyvet szeretett volna írni Heltai Jenőről. Egy ízben – emlékszem, a Kulacshoz címzett vendéglőben – hosszan beszélgettünk a témáról, és azt hiszem, szó szerint tudom felidézni, amivel Heltait jellemezte, mintegy magyarázva, miért is olyan izgalmas feladat írni róla, meghatározva helyét a század irodalmában:

„Heltai semmivel sem kisebbrendű drámaíró, mint a szellemes és csillogó exportőrök – Molnár Ferenc, Lengyel Menyhért és legjobb társaik –, de több náluk, mert költő; költő akkor is, amikor prózát ír. De sajátos helyet jelöl ki a számára a költők között, hogy biztonságosan csevegő újságíró és novellista. A novellistának viszont bravúros hátteret ad, hogy gyakorlott drámaíró. És mindehhez az esztétikai erényhez járul egy művészeknél ritka etikai erény, hogy bármit ír, átsüt rajta az emberi jóság. Heltai szereti az embereket. Heltaitól megtanul az ember úgy mosolyogni, hogy az már együttérzés minden megbocsájtható emberivel."

Amikor Czibor – ki tudja, miért – mindenkinek váratlanul önszántából kilépett az életből, az első döbbenet után megpróbáltam felidézni egynéhány mondatát, amelyet ő már nem írhat le, de amelyek az ő soha meg nem valósult életművéből valók; így maradt meg ez az idézett jellemzése is, amelyet számomra minden újabb mű elolvasása után megerősített a Heltai-örökség. Ezért is írtam utóbb – s ennek is már jó néhány esztendeje – a tárgy iránti lelkesedéssel, a Tollforgatók utószavaként, amolyan ismeretterjesztő esszét Heltairól. És miközben azt az esszét fogalmaztam, kezdtem adósságnak érezni egy bőségesebb – tanulmány terjedelmű – arckép megrajzolását. S minél jobban kiismertem magamat az irdatlan életműben, s minél több emberrel beszéltem róla, annál jobban gazdagodott az emberi-művészi jellem, annál jobban tudom, hogy egy irodalomtörténetileg oly fontos jelenséggel állok szemben, akinek léte és jelenléte nélkül nem is lehet kielégítően elmondani irodalmunk fél évszázadnál hosszabb időszakaszát. Egy csillogó, olykor egyenest divatos, nagyon jól látható szerző és egy szinte merőben láthatatlan, de annál fontosabb szürke eminenciás sajátos, egyszervolt egységét kellett tudomásul vennem Heltaiban, aki létének egyik felével szüntelen előtérben van, másik felével bölcsen – vagy szemérmesen? – rejtőzködik. „Szemérmes ember – újra meg újra hallom ezt a kifejezést azoktól, akik jól ismerték őt. „Szemérmes ember – mondják a hajdan oly szemérmetlennek mondott versek és novellák író-költőjéről. Ezt a szemérmes jelzőt ismételte Nádasdy Kálmán is, aki az élő tanúk közül talán legjobban ismerte Heltai Jenő érzéseit és gondolatait, de ő hozzátett még egy jelzőt: „démoni", aki álcaként viselte a pipázó-szivarozó, nagytestű kövér ember mosolygó jovialitását. Szófukar ember, aki könnyed csevegés mögé rejtette, amit nem mond ki.

Hát ezt az emberi-művészi egyéniséget szeretném valamelyest megközelíteni, és megtalálni helyét a közelmúlt hazai irodalomtörténetében.

Voltak jóindulatú ismerősök, akik eleve lebeszéltek a témáról, mondván, hogy túl sok kényes pontja van, hiszen ha róla beszélünk, nem lehet megkerülni a zsidó eredetű magyarlét, az európai arculatú magyar urbánusság, az irodalmi prüdéria, az Ady-viták, a kabaré-irodalom, a nemzeti operett lehetősége körüli kínos, sok esetben véglegesen máig sem megoldott, csak felszín alá nyomott problémákat. Számomra ezek a kérdések csak izgalmasabbá teszik a témát, még inkább feladattá teszik a tervet. És igyekszem a feladatnak röviden, de nem nagyon röviden, eleget tenni.

AZ ÖRÖKSÉG

Mikor az ember megszületik, készen várja az örökség: kap ismert és ismeretlen elődöket, akiknek tulajdonságai, lehetőségei soha nem volt egyszeri vegyületben formálják az életre induló majdani egyéniségét; kap családi környezetet, amely ismereteket, műveltségi színvonalat, magatartási eszményeket plántál a fejlődésnek induló lélekbe; kap társadalmat: nemzeti és vallási hagyományok, jogok, erkölcsök és illemszabályok szövevényét. Családba, osztályba, nemzetbe, ítéletekbe és előítéletekbe születünk, s nincs az az ember, akit e legdöntőbb formáló erejű örökség felemlítése nélkül jellemezhetünk. Hát még ha az az ember művész: eszmék hordozója és formálója, egy nyelv lehetőségeinek haszonélvezője, gazdagítója és továbbörökítője, aki hatásokra visszhangzik, és hatásokat idéz elő. És itt van az író-költő ember számára a legfőbb örökség: az irodalom. Először is az irodalom egésze az ősködöktől az éppen születendőkig; másodszor, de még meghittebb közelségben a nemzeti irodalom, amelyhez tartozik, amelynek terméke s további magjainak hullatója. Ezekkel az öröklött kincsekkel, olykor tehertételekkel kezdődik minden írói élet. Heltai élete is beláthatatlan kezdetekig nyúlik vissza, és ott kell kezdeni, ameddig a múlt nyomon követhető.

A XVI. században történt az autodafék máglyalángjaitól még forróbb Spanyolországban, hogy egy Lőb vagy Lőbl nevű maranno – azaz olyan spanyol, akiről úgy tudták, hogy elődei zsidók voltak – hittérítő szerzetesnek állt, és elindult a mohamedán Törökországba élete kockáztatásával hirdetni az egyedül üdvözítő Római Katolikus Anyaszentegyház igazságát. A törökök birodalmában pedig ottani zsidókkal találkozott, akiknek egy része hajdan éppen Spanyolországból menekült, hogy hű maradhasson atyái hitéhez. Ott pedig Lőb (vagy Lőbl), ahelyett hogy a maga hitéről győzte volna meg a zsidókat, maga tért át a zsidó vallásra. Nem is volt olyan nagy ritkaság az ilyesmi abban a hevülten hitvitázó században, amikor minden lelki és társadalmi kérdés vallási probléma formájában talált megfogalmazásra. A nyugatról érkezett spanyol zsidó utódai már balkáni zsidók voltak. A régebbi elődöket hiába keresnők. Azokról a szefárdokról – azaz spanyol zsidókról – a spanyol történelem sok évszázados összevissza térítései folytán lehetetlenség megállapítani, mennyi bennük a latin, a kelta, a gót, a mór, a szemita. A balkáni zsidóknál ugyanilyen lehetetlenség nyomon követni, mennyi bennük a szefárd, mennyi az askenáz – azaz keleti zsidó – a szláv, a török és ki tudja még, micsoda. De talán ez a spanyol-balkáni ősörökség adta Heltainak azt a mediterrán-latin szellemet, amely olyan összhanggal rezonált a magyar kultúra legjobb francia hagyományaira, a parlagival szemben a pannon-latin magyarságra, Kazinczy eleganciájára és Jókai sokértelmű derűjére.

Lőb (vagy Lőbl) utódait Európa keletjén askenázi módon Lővnek hívták (mind a kettő a héber Lévi – azaz papi rendből származó – név változata). A XVIII. század elején a hanyatlásnak induló szultáni birodalomban kezdett életveszélyesnek lenni a zsidólét. És Lővék menekülve indultak észak felé. Hogy ki volt az a Dunáig érkező Lőv, és milyen úton-módon jutott el a legmagasabb körökig, erről nem maradt fenn emlékezés, de a családi hagyomány úgy tudta, hogy maga Savoyai Jenő herceg (ama híres-nevezetes Prinz Eugen) személyesen adott engedélyt neki és családjának, hogy letelepedjék Zimonyban. Ott is éltek több mint egy évszázadon keresztül. Közben II. József császár idején a zsidók megkapták a polgárjogokat, de kötelezték őket arra, hogy német nevet vegyenek fel. Ekkor kapta a család a Herzl vezetéknevet. Hogy miért éppen Herzl (azaz szívecske)? Hogy ez gúnynév volt-e, vagy elismerő jelző – nem tartotta fenn emlékezés. De azt az emléket jól megőrizte a családi hagyomány, hogy Prinz Eugennak köszönhetik a hazájukat, és ezért a Lőv, majd Herzl családban minden nemzedékben az egyik fiúgyermeket Eugennak, majd magyarul Jenőnek nevezték el. Heltainak még legsajátabb neve is ilyen nagymúltú örökség volt.

A XIX. században azután elkövetkezett végre Magyarországon is az erőteljes polgárosodás. A nemzeti törekvések ugyan 1849-ben tragikusan elbuktak, de 1867-től kezdve a kiegyezés félfüggetlenségében egy osztrák befolyású, de érzelmében igen osztrákellenes magyar polgárságnak kellett kifejlődnie a történelem kényszere folytán. És mivel a nemesi-jobbágyi Magyarországon igen gyér volt a városi cívis, s a történelmi vákuumot csak kis részben tudta kitölteni a nehezen burzsoásodó dzsentri meg a kupecből kalmárrá nemesedő árusparaszt, a szükségszerűség magyarrá formálta egy-két nemzedék alatt a XIX. század elejéig javarészt németül beszélő két kereskedő-iparos réteget: a svábot és a zsidót. Ezek Bécs ellenére és Bécs ellen váltak magyar polgárokká, tehát nemcsak nyelvükben lettek a nemzet tagjai, hanem érzéseikben-indulataikban türelmetlen hordozói a nemzet eszméinek és téveszméinek. A reformkor óta, majd 1848-tól kezdve még inkább, a hazához tartozás és a nemzettudat már-már a szerelemre emlékeztető testi-lelki gyönyörűséget adott a magyar zsidó polgárságnak (ami azután módosabb rétegeiben nemegyszer egészen bizarr dzsentriskedésig vezetett, de értelmiségi rétegeiben arra is lehetőséget adott, hogy hamar ismerje fel a magáénak Adyt és Bartókot).

Ez az új helyzet a liberalizmus, a fejlődő városiasság, a kereskedelem és ipar megnövekedett lehetőségei a század második felében, különösen a kiegyezés után. tömegestől indította a falvak és kisvárosok polgár igényű zsidóit (és svábjait) a nagyobb városok, leginkább a két főváros, Buda és Pest felé, amelyet a polgárosodás igénye már két emberöltő óta egy nagyvárosnak, Pest-Budának tekintett, hogy azután egy évvel Heltai születése után valóban egy várossá, Budapestté egyesüljön. Ide, Pestre költözött fel a Délvidékről a Herzl család több tagja is, köztük Herzl Károly terménykereskedő. Itt nősült, itt született öt gyermeke, közülük 1871. augusztus 11-én az a Jenő nevű fiú, akiből Heltai lett.

Herzl Károly nem volt kereskedőnek való ember, jobban szeretett olvasni, mint üzletelni. Ország úti (ma Tanács körút) lakásában több szó esett nagy költőkről, híres történelmi alakokról, bibliai és magyar nemzeti mondákról, mint áruról és pénzről. A szekrényben magyar és német klasszikusok voltak. A családfő oldalakat tudott idézni Goethéből és Schillerből. A gyermekek egyszerre tanulták meg a magyar és a német nyelvet, de igen korán kellett már franciául is tanulniok. A gyerekek művelésére semmi pénz nem volt sok, inkább egyében spóroltak. Herzl Károly később