Az óceán vándora

HEGEDÜS GÉZA

AZ ÓCEÁN VÁNDORA

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Szépirodalmi könyvkiadó Budapest, 1973

Korrektor: Pálinkás Krisztina

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-270-9

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Hegedüs Géza jogutódja

ELSŐ RÉSZ

AZ UTAK KITÁRULNAK

1

A városra, amelyet Nagy Péter teremtett és Szent Péterről nevezett el, permeteg eső szitált. A cár szobra alatt összezárt kabátban, behúzott fejjel siettek a dolguk után az emberek. Nagy kerekű kocsik felcsapott ernyővel szaladtak az úttesten. Az újságárus pedig behúzódott a közeli kapu alá, onnét kiáltotta az elhaladók felé a legújabb lengyelországi híreket.

MURAVJOV TÁBORNOK ÚJABB GYŐZELME!

ÖSSZEOMLÁS ELŐTT

A LENGYEL LÁZADÁS!

Két egyenruhás hivatalnok sietett el a kapu előtt. Az egyik megállt, vett egy újságot, majd nagy léptekkel beérte társát. Közben már nézegette a híreket, noha a szeles-esős időben csak üggyel-bajjal tudta hajtogatni a hírlapot.

– No, ezt a Kalinovszkijt is rövidesen felkötik – jegyezte meg.

Diákformájú fiatalember ment el mellettük. Erre a mondatra felütötte a fejét, és a két hivatalnokra pillantott, várta, hogy a másik mit fog felelni, vajon részvéttel vagy gyűlölettel nyilatkozik-e ama bizonyos Kalinovszkijról, aki minden bizonnyal súlyosan fogja megfizetni, hogy élére állt a kaszára és fejszére kapott lengyel és belorusz parasztoknak. De a válasz késett. A két hivatalnok befordult a legközelebbi utcán, s a diák ott, Nagy Péter szobrának közelében azon töprengett, hogy vajon az a fél füllel elkapott mondat, amely bejósolta a lázadó vezér halálát, milyen indulatokat rejtett. Halált kívánt-e a jogait követelő népre? Vagy titkolt rokonszenvet érez talán a lengyel és fehérorosz nép iránt, amely immár több mint egy esztendeje keményen és kegyetlenül ellenáll Muravjov generális nem kevésbé kemény és még sokkal kegyetlenebb katonáinak? Bár az is lehet, hogy az ilyen hivatalába siető tisztviselő szenvtelenül veszi tudomásul a tényt, hogy a birodalom nyugati részén valami parasztzavargás van, és a katonák rövidebb vagy hosszabb idő alatt majd csak rendet csinálnak; a legokvetetlenkedőbbeket azután felakasztják, jó néhány embert fogságra vagy száműzetésre ítélnek, és minden folytatódik tovább úgy, mint azelőtt. Bizony a legtöbb ember – nemes, polgár, katona, tisztviselő – így gondolkozik. Kit érdekel az, ami nem közvetlenül a szemünk előtt történik? Ki néz a messzeségbe és ki akar a jövőre gondolni?

Nagy Péter szobra pedig mozdulatlanul meredt a magas kőtalapzaton. A diák fölpillantott rá. Az érc-ló két lábra ágaskodva emelte lovasát, aki előrenyújtott karral mutatott a messzeségbe, és tekintete túlnézett a városon, amelyet ő alkotott.

A diák mélyebben húzta fejébe a sapkáját, nehogy lefújja a szél, és meggyorsította lépéseit. Már messze mögötte volt a szobor. De egyre csak a messze néző cárra és a reménytelenül harcoló Kalinovszkijra kellett gondolnia. Nagy Péter nyilván nem így képzelte el a jövendőt… De ha erről beszél, például odahaza, akkor apja komoly hangon figyelmezteti, hogy nincs oka panaszra, hiszen lám, a jobbágyságot is végre-valahára eltörölték, tehát a dolgok mégiscsak haladnak valahogy. Igaz, kétségtelen, hogy több mint három éve nem hívják jobbágynak az orosz parasztot, az a híres „1861. február 19-i kiáltvány állítólag felszabadította a jogtalanokat. Nemesek és polgárok elégedetten néznek össze. Az ő apja sem háborog, legföljebb kicsit lassúnak tartja a fejlődést, de az effajta beszélgetéseket elüti azzal, hogy „majd csak kialakulnak a dolgok. Holott az öreg igazán nem maradi ember, egész Oroszország büszke rá. Persze, a derűs képű, szemüveges, szakállas mérnök néhány társával megtervezte a pétervár-moszkvai vasutat, és legyőzve minden közönyt és rosszindulatot, végre fel is építették. A hivatalos helyek nem is fukarkodnak az elismeréssel. Ma ő, a vasútépítő, jelenti sokak előtt a haladó, európai Oroszországot. Ő pedig bele is törődik abba, hogy ez a haladás nem éppen gyors ütemű, és megelégedett azzal a szerencsétlen jobbágyfelszabadítással.

A diáknak eszébe jut a divatos Nyekraszov vers:

A jobbágybilincsek helyett

Terveztek más bilincseket…

Hogyha odahaza, a kényelmes, sokszobás lakásban erről beszél, akkor apja megértőn bólint, kijelenti, hogy a lengyel és belorusz lázadóknak tulajdonképpen igazuk is van, meg lehet érteni őket, hanem a harcuk úgyis reménytelen, tehát hiábavaló. Majd befejezésül hozzáteszi, hogy végül is ez a parasztok magánügye. „Nekünk édeskevés közünk van hozzá. Örüljünk, hogy legalább a polgárokat tudomásul veszik. Ne felejtsd el, hogy Nagy Péter előtt még sokkal rosszabb volt a helyzet, és azóta mégis minden fokozatosan javul."

És édesanyja, drága aggódó édesanyja, aki olyan büszke férje eredményeire és fia kitűnő bizonyítványaira, aggódva hallja, ha egyáltalán politikára kerül a sor. Félti őket. A férj tervezzen és rajzoljon, hisz az a mestersége, az hozza az elismerést, sőt a dicsőséget is. A fiú pedig tanuljon, legyen orvos. Gyógyítsa az embereket, ha már annyira részvevő mindenki iránt. De ne avatkozzanak a cárok és tábornokok dolgába, mert az csak bajt hozhat.

És a diáknak most szülei képe mellett feltűnik az az esti társaság, ahová nagy ritkán el szokott menni. Mind olyanfajta „úrifiú", mint ő: egyetemi diáktársak. Mindannyiuknak szülei rémült aggodalommal vennék tudomásul, ha valaki elmondaná nekik, hogy a mérnökjelölt nemcsak rajzol, az orvostanhallgató nemcsak boncol, a jogász nemcsak törvényt tanul, hanem éppen ellenkezőleg: jogokról beszél. Ezek a fiatalemberek messze tekintenek, és a jövő útjait keresik, mint Nagy Péter ércalakja a magas talpazaton. Szerencsére a szülők azt hiszik, hogy az ilyen estéken fiaik találkára sietnek, ezért ugrálnak föl mindjárt vacsora után. S amikor becsapják az ajtót, az apai és anyai szemek mosolyogva összenéznek, s egy-egy szót mondanak az örömteli ifjúságról, a fiatal kor ábrándjairól. Ha tudnák, hogy miről ábrándoznak ezek a fiúk!

A diák hosszúkás, finom szakállú arcára halvány mosoly ül.

Persze nem elég, ha az ember odahajol valamelyik szenvedő társa fölé, és kikopogja, hol rejtőzik a baj. A nagyobb bajokat is ki kell kopogtatni. Hiszen ehhez még részvét sem kell, elég a kíváncsiság is. Mennyi mindennek nem tudjuk még az okát! És milyen nagyszerű, hogy képesek vagyunk kutatni, hogy az ember és a világ egyre kevésbé rejtély, hogy idővel minden kérdésre magunk találjuk meg a választ… Csak éppen tüzetesen utána kell nézni, ehhez pedig kettő szükséges: kíváncsiság és kitartás. És mégiscsak elsősorban orvosnak kell lenni! Mit tudhatunk meg az emberi dolgokról, ha magát az embert sem ismerjük? Az ember a legizgatóbb rejtély.

Édesanyja nem tudja megérteni, hogy gyermeke, aki olyan érzékeny volt, hogy kisfiú korában azért is sírva fakadt, mert egy kocsis ostorral ütötte lovát, miképpen tud annyira szenvtelenül hullát boncolni és annyi lelkesedéssel beszélni róla. Pedig milyen érdekes az. Az egyetem minden reggel új izgalmat jelent. Nemcsak az eső és szél miatt jár gyors léptekkel. Így siet mindennap a tanterem vagy a boncolóasztal felé: a kíváncsiság hajtja. És alig várja, hogy már ott legyen.

Az egyetem kapuja előtt most valami csődületfélét vett észre, de alig ügyelt rá. Be akart lépni az előcsarnokba, amikor egy rendőrtiszt a vállára tette a kezét. Csodálkozva nézett rá. A fekete szakállas egyenruhás ember hivatalos komorsággal tette föl a kérdést:

– Ön Nikoláj Nikolájevics Mikluha-Maklaj?

– Az vagyok – válaszolta zavartan. A diáktársak jutottak az eszébe, akik a jogtalanok jogáról szoktak együtt ábrándozni.

– Legyen szíves, jöjjön velem – mondta igen udvariasan a rendőrtiszt.

Nikoláj fölegyenesedett, és a szemébe nézett, de átvette annak szívélyes hangját:

– Miről van szó, kérem?

– A felhívásról – válaszolt amaz, erősen hangsúlyozva a szót.

– Nem értem, nem tudom, miről beszél – válaszolt erélyes hangon Nikoláj.

– Annál jobb, akkor alázatosan bocsánatot fogunk kérni a zaklatásért. Remélem, valóban csak sajnálatos félreértés. Mindenesetre most szíveskedjék velem jönni. – Ezzel az ott várakozó csukott kocsira mutatott.

– Nem értem – ismételte a letartóztatott. Pedig értette, pontosan tudta, miről van szó, és amikor egy kéz kinyitotta előtte a kocsi ajtaját s meglátta benn három diáktársát, nyilvánvaló volt, hogy szó sincs itt semmi tévedésről.

Előző napon az történt ugyanis, hogy néhány barátja kézzel írott másolatban osztogatta az egyetemen Csernisevszkij hírhedt felhívását „Az urasági parasztokhoz". Ez a mű nemcsak tiltott olvasmány volt, de már a címe is megrezzentett minden hivatalos agyvelőt. Ez a felhívás éppen arról szólt, hogy az a bizonyos jobbágyfelszabadítás nem egyéb porhintésnél. Ez a sokszor másolt, sokszor elkobzott szöveg nemcsak lázítás volt mindaz ellen, ami a cárok birodalmában van, de egyenesen felszólítás volt a nyílt lázadásra. A tudós szerző most valahol gyilkos kényszermunkán bűnhődi résztvevő kiállását a jogtalanok mellett. A jómódúak könnyebben megbocsátanának még a lázadó Kalinovszkijnak is, akire pedig akasztófa vár, hiszen az mégiscsak műveletlen paraszt, akit az indulatai hajtanak. De Csernisevszkij, a tudomány nagyhírű embere, ő az igazi ellenfél, aki lám, még a művelt diákokat is elhódította a gyengéd otthontól, s odaállította őket a felforgatók mellé.

Szó sincs róla, Nikoláj történetesen nem vett részt a felhívás osztogatásában, de ez csupán véletlen. És a tettesek az ő barátai voltak, amit nem is fog tagadni.

A kocsiban nem beszélgethettek, mert a tiszt közéjük ült.

Rendőrök sorfalai közt szálltak ki és vonultak be egy szürke épület kapuján.

Az a hivatalnok, aki felvette adataikat, már nem volt olyan udvarias. Ordított, szidta és gazemberezte őket. Ígérgette, hogy valamennyiüket fel fogják akasztani.

Nikoláj kabátzsebében összeszorította az ökleit. Hideg szorongás ült a mellében. Anyjára gondolt. Az ő rémületét érezte. Nem is gondolt arra, hogy mi is történhet vele, most csak az anyja volt a fontos, aki halálra fog rémülni, ha estig sem jön haza. Hát még, ha megtudja! És apjára gondolt. Egyszerre rákerült a sor.

– Hogy hívják?

– Nikoláj Nikolájevics Mikluha-Maklaj.

A hivatalnok gépiesen körmölte, és már fel is tette a következő kérdést:

– Hány éves?

– Tizennyolc.

A rendőrtisztviselő egyszerre felütötte a fejét:

– Mikluha-Maklaj? Rokona a vasútépítőnek?

– A fia vagyok.

A hivatalnok összeszorította az ajkát, megcsóválta a fejét, majd habozó csönd után felállt, és kiment a másik szobába. A fiúk szótlanul, sápadtan néztek össze. Az ajtóknál fegyveres rendőrök álltak. A tisztviselő nemsokára visszajött, és Nikolájt karon ragadva áttessékelte egy szomszédos helyiségbe, a hangja valamivel enyhébb volt:

– Tessék itt várakozni. – Ezzel magára hagyta.

A szomszéd szobában tovább tartott a kihallgatás. A szavak nem szűrődtek át. De egyszerre felordított egy hang.

– Ne hazudj, disznó! – És követte egy olyan csattanás, mint amikor valakinek nagyot ütnek az arcára. Nikoláj megdermedt, szíve hevesen kalimpált és lábai megremegtek. A következő pillanatban már indult, hogy kinyissa az ajtót, átrohanjon a gyalázat színhelyére, és valamennyiük nevében kikérje ezt a bánásmódot. De ugyanekkor egy másik ajtón magas rangú, fehér szakállas tiszt lépett be, és szigorú hangon rászólt:

– Ön Mikluha-Maklaj fia?

Szembeállt vele, és riadtan a szemébe nézett.

– Az vagyok, kérem, és tiltakozom az ellen, hogy…

De szavába vágtak: