A Newcome család IV. rész

WILLIAM MAKEPEACE THACKERAY

A NEWCOME CSALÁD

IV.

Regény

Fordította

RÓNA ILONA

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Magyar Helikon, 1974

Borító: Sós Zoltán

978-963-376-698-9

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Róna Ilona jogutódja

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Rosebury és Newcome

Florac és hitvese, Madame la Princesse de Montcontour voltak azok a barátaink, akikhez elígérkeztünk Angliában, ahol a karácsonyt a hercegné vidéki udvarházában óhajtottuk megünnepelni. A hercegi házaspár kibékülésük óta első ízben fogadott vendégeket a hölgy kastélyában. Miként már közöltük olvasóinkkal, e rezidencia vagy öt mérföldnyire fekszik Newcome városától, távol a kéményrengetegtől s a füsttől, nyájas, lankás, erdős tájon, szelíd falvak, szürke templomtornyok és elszórt ódon cifra tetejű udvarházak között. A kép még mindig olyan békés, mint mikor Newcome csak egy régies kisváros volt, mielőtt még gyárakat emeltek a folyó partjain, és festékkel meg salakkal szennyezték vizét. Húsz évvel ezelőtt az egész környéken Newcome Park volt az egyedüli nagy, kastélyszerű épület, de ma már számos villa épült a város és a Park között húzódó kertvárosban. Mint mindenki tudja, Newcome-Újváros épült ki a Parkon túl, és az Újváros Szálló (a vasútállomás közelében) remek Tudor-stílusú épület, külsőre még a kastélynál is régibbnek hat, csupa tornyos, klasszikus stílű villakörnyezetben, melyeken girbegurba kémények, tükörablakok tekintenek le pázsitszőnyegekre, viruló élősövényekre, örökzöldekre, makulátlanul kavicsozott sétányokra és Erzsébet-kori kocsibeállókra. A nagy újvárosi vasúti viadukt alatt kanyarog a régi londoni országút, amelyen egykor vidám postakocsik és megszámlálhatatlan egyéb jármű kereke gördült, de néhány mérföldnyire az újvárosi vasútállomástól hirtelen olyan kopottá vált az út, hogy még a fű is kiütközik rajta; itt áll Rosebury, Madame de Montcontour kastélya, a falusi rét végében, mely talán még csendesebb ma, mint amilyen száz évvel ezelőtt volt.

Mikor Madame de Florac megvette az ingatlant, az nem tartozott a rangosabbak közé a megyei udvarházak között. És a hölgy, newcome-i és manchesteri iparvállalkozók testvére, természetesen nem kereste fel a megyei úricsaládokat. Az egyszerű kis teremtés, aki különváltan élt francia férjétől, bizonyára sok jót tett falujában, szép kertje volt, sőt talán díjat is nyert a newcome-i virág- és terménykiállításon. De természetesen senkiszámba ment az olyan arisztokratikus megyében, amilyennek …shire-t ismerjük. Newcome-ban voltak barátai és rokonai. Több kvéker akadt köztük, és sok kiskereskedő is. Sűrűn látogatott el a Rosebury Green-i jótékonysági körbe, és csupán áldozatkészsége s sokféle adakozása alapján szerzett róla tudomást karácsony táján Dr. Potter tiszteletes, a roseburyi lelkész. A tisztes papság természetesen a megyei úricsaládokkal tart barátságot. A jóságos kis Madame de Floracot sajnálta és irányítgatta a tiszteletes, felesége és leányai viszont gőgösen kezelték, mert őket csak az előkelő társaság érdekelte. Amikor gazdag bátyja meghalt és kézhez vette nagy örökségét, a tiszteletesasszony megjegyezte, szegény Madame de Florac nagyon helyesen teszi, hogy nem igyekszik kiemelkedni szokott környezetéből (Potterné egy csődbe ment londoni kalapos leánya volt, nevelőnőként került egy nemesi családba, ahol Potter úr házitanítóskodott, s így jött létre a házasságuk). Mint mondom, kijelentette, Madame de Florac igen helyesen nem igyekszik kiemelkedni szokott környezetéből, mivel a megye amúgy sem fogadná be őt. Volt szerencsém megismerni Tom Pottert, a tiszteletes fiát, mivel évfolyamtársam volt az oxbridge-i Szent Bonifác-kollégiumban – egy fecsegő, hencegő és valljuk meg, közönséges fiú –, s megkérdezte tőlem, vajon Florac nem hivatásos biliárdmarkőr-e, s volt szíves figyelmeztetni testvéreit, hogy beszélgetés közben véletlenül se ejtsenek szót biliárdról Rosebury úrnője előtt. Tom csodálkozva hallotta, hogy Monsieur Paul de Florac vér szerinti nemesember, és kettőt-hármat leszámítva, Angliában nemigen találni ősibb családot az övénél (az önét is beleértve, kedves és igen tisztelt olvasóm, feltéve, ha ad a családfájára). Az az igazság, ha a heraldika szemszögéből nézzük a dolgot, a manchesteri Higg kisasszonnyal kötött házasság hosszú, igen hosszú időre visszatekintve az első mésalliance{1} a Florac családban. Nem mintha egy pillanatig is olyasmit akarnék állítani, hogy a világ bármiféle nemesembere felérhet egy angol nemessel, sem azt, hogy az angol sznobnak tegnap vásárolt vagy Edmondsonból{2} lopott címerével, nemességgyártónál beszerzett családfájával ne lenne joga lenézni holmi külföldi főúri rangot.

Egy napon megjelent a láthatáron Newcome Parkból a négylovas díszhintó a jól ismert libériás személyzettel, Rosebury Green irányába hajtott, s a paplak felé közeledett, melynek kapujában Potterné asszony a lányával halra alkudott éppen a csacsifogatos házaló halasnál, akitől rendszeresen vásároltak. A hölgyeken az elképzelhető legvedlettebb főkötő, viseltes öltözék volt látható, mikor észrevették a közeledő hintót; természetesen azt képzelték, hogy hozzájuk visz látogatót, faképnél hagyták Rowkinst a makrélájával együtt, berohantak a paplakba átöltözni. Mama elővette az új kalapot a kalapdobozból, Lizzy és Liddy egy szökkenéssel a hálószobában termett, hogy elővegyék azt a ruhát, melyet a déjeuner alkalmával viseltek a newcome-i Athenaeumban, mikor Lord Leveret tartott előadást. Még bele sem bújtatták szépséges vállukat, mikor megdöbbenéssel gondoltak arra, hogy papa ócska flanelmellénye, amelyet a mama épp átalakítani készült, ott maradt a szalonban, mikor Rowkins szokásos danájára kiszaladtak, és megpillantották a csacsi fülét a paplak zöld kapuja előtt. Szörnyű, ha belépnek a parkbeliek, és rendetlenség fogadja őket a szalonban.

Lementek, de a Parkból nem volt a szobában senki – a ruhadarab viszont még mindig az asztalon hevert (be vele gyorsan a szekrénybe!) –, egyedüli látogatójuk, Rowkins házaló vigyorgott befelé a nyitott ablakon, három makrélát nyújtogatva, és mondta a mondókáját: – Legyen hát hat penny, kisasszony… ne nyomja le ötre, asszonyom. Szegény ember vagyok, és feleségemet meg családomat kell eltartanom. – A fiatal hölgyek rászóltak: – Micsoda szemtelenség, takarodjon innen a közönséges tolakodásával! Menjen hátra a hátsó bejárathoz – és hasonlókat. Természetesen attól tartottak, hogy Lady Ann Newcome vagy Ethel és Barnes éppen e szóváltás közepette talál megérkezni.

Nem érkeztek meg – nem hozzájuk mentek a parkbeliek. Milyen különös! Elhaladtak a paplak előtt, és Madame de Florac szállásánál álltak meg. Bementek, félórát maradtak, közben a lovak körbe-körbejártak a ház körüli kavicsos úton. Potterné asszony a leányaival felszaladt a legfelső szobába, ahol a szolgálók alszanak, és onnan láthatták Madame de Florac társaságában Lady Annt, Ethelt és Barnest, amint a szobákban járkálnak, megtekintik a télikertet, majd McWhirterrel, a kertésszel beszélgetnek, aki óriási fürt szőlőket és virágcsokrokat nyújtott át nekik. Még onnan is láthatták, milyen tisztelettel társalog Barnes Madame de Florackal, s visszatérvén munkájukhoz az alsó helyiségbe – Liddy aranyozott kottafüzetéhez, Lizzy az oltárterítő hímzéséhez, mama egy idős hölgynek varrt ruhát –, szívszorongva láthatták, hogy a hintó elsuhan a kerítésük előtt, viszi a parkbelieket, és Barnes maga hajtja a négy lovat.

Azon a napon történt ez, mikor Barnes elhatározta, hogy felkarolja Madame de Floracot, és létrehozza a kibékülést közte és férje között. Potterné asszony jóslatai ellenére, a megye előkelő családjai igenis meglátogatták a nagyiparos lányát, mikor pedig Madame de Floracból Madame la Princesse de Montcontour lett, és bejelentették, hogy a karácsonyt Roseburyben óhajtja tölteni, az önök képzeletére bízom, vajon a Newcome-i Szemle s a Független Newcome közölte-e a hírt, továbbá azt, hogy G. Potter tiszteletes, a hittudományok doktora és felesége vajon felkereste-e a herceget és a hercegnét, avagy sem. Az önök ítélőképességére bízom azt is, vajon megtekintette-e a tiszteletesasszony azokat az átalakításokat, melyeket a newcome-i Vineer-cég emberei végeztek a roseburyi kastélyban – az aranysárga szatén, aranyozott szalonbútort, a faragott tölgyebédlőt, a színes virágos hálószobákat, a hercegné lakosztályát, a herceg lakosztályát, a vendéghálókat, a dohányzót, és – jóságos Isten! – az istállókat is (mégpedig Tom Potter felügyelete alatt). – Akármi legyek – kiáltott fel Tom –, ha nem tesznek ide biliárdasztalt is!

Az egész ház a pincétől a padlásig kényelmes lett és rendkívül elegáns, s hamarosan meglátjuk, hogy Pendennis úr és felesége nem is kívánhatott volna kellemesebb szállást 184… karácsonyán.

Tom Potter volt szíves érkezésünk után két nappal felkeresni, miután már az előző napon üdvözölt a templomban, a hercegné bérelt padjában. Még mielőtt arra kért volna, hogy bemutassam a feleségemnek, sürgette, hogy ismertessem össze barátommal, a herceggel. Természetesen fenségednek szólította. Őfensége eddig is hihetetlen méltósággal viselkedett – egyetlen alkalmat kivéve, mikor a gyerekkar az orgonakarzaton Liddy kisasszony vezetésével annyira hamisan énekelt egy himnuszt, hogy a herceg felhördült –, most pedig nagy elismeréssel nyilatkozott Monsieur Tomnak az édesapja szép szentbeszédéről. Tom egészen Rosebury-lak kapujáig kísért bennünket. – Nem jön be hozzánk egy parti biliárdra? – kérdezte őfensége. – Ó, pardon, megfeledkeztem róla, hogy ön vasárnap nem biliárdozik! – Tom sietve válaszolt: – Bármely más napon boldog örömmel, hercegem –, és meghatottan szorongatta őfensége kezét. – Iskolatársad volt, ugye? – fordult hozzám Florac. – Barátom, hogy milyenek ezek az iskolatársak, és milyenek vagytok ti, angolok! Becsületszavamra, akad itt néhány ember, aki, ha azt mondanám, fényesítse ki a csizmámat, szó nélkül megtenné! Észrevetted, hogy nézett ránk a prédikáció alatt a révérend?{3} Nem a könyvön, hanem folyton rajtunk volt a szeme, becsületszavamra!

Madame de Florac erre megjegyezte, szeretné, ha a herceg elmenne vele a jótékonysági körbe, és meghallgatná Jacob tiszteletest, mert szerinte Potter úr nem valami jeles hitszónok.

– Savez-vous qu’elle est furieusement belle la fille du révérend?{4} – súgta a fülembe őfensége. – Nem tudtam levenni a szemem róla a prédikáció alatt. Nekünk aztán szép kisasszony-szomszédaink lesznek! – S eközben Paul utánozhatatlanul kérkedő gazfickó képet vágott. Meg kell mondanom, feleségem iránt Monsieur de Montcontour felülmúlhatatlan udvariassággal, tisztelettel és előzékenységgel viseltetett. Csodálta őt, elhalmozta bókjaival, nekem pedig őszinte szerencsekívánatait fejezte ki, amiért ilyen kincs birtokába jutottam. Azt hiszem, pillanatnyi kétsége sem volt afelől, hogy ő bármikor meghódíthatná, mint Éva valamennyi leányát. Én azonban balsorsában is barátja voltam, jelenleg vendége, így hát megkímélt ettől a fájdalomtól.

Soha életemben nem láttam Florachoz hasonló mulatságos, furcsa és kellemes jelenséget jómódjának ebben a szakaszában. Hiteles krónikánkban már megjegyeztük: egy szombati nap reggelén érkeztünk meg. Felvezettek kényelmes lakosztályunkba, a kandallóban pattogott a tűz, s minden a szíveslátás melegét árasztotta. Florac ragyogott az örömtől és jóindulattól. Többször is megszorította a kezemet, hátba ütögetett, és elmondott drága, kedves jó barátjának. Előszólította a maître-d’hôtel-t.

– Frédéric, el ne felejtse, monsieur otthon van nálunk! Találja ki a kívánságát, alázattal teljesítse parancsait. Jó volt hozzám a balsorsomban, hallod-e, Frédéric? Gondoskodj róla, hogy Monsieur Pendennis mindent megkapjon, amit óhajt, ugyanígy madame is, sa charmante{5} felesége, valamint az angyali gyermek meg a dajka. Meg ne próbáld a kaszárnyacsínyjeidet ezzel a fiatal teremtéssel szemben, Frédéric, vieux scélérat! Garde-toi de là, Frédéric, si non, je t’envoie a Botani Baj;je te traduis devant le Lord-Maire!{6}

– En Angletérre je me fais Anglais, vois-tu, mon ami – folytatta a herceg. – Demain, c’est vasárnap, et tu vas voir!{7} Megszólalt a gong, öltözzünk étkezéshez. – Most ismét két kézzel szorongatta a kezemet a nyájas, jólelkű házigazda. – A szívem is örül, hogy itt látlak minálunk, az ám! – Átölelte vendégét, és e félszeg, de szívélyes megnyilatkozás közben könny szökött a szemébe. A maga módján nem kevésbé kedves, ha nem is oly heves és alapos üdvözlésben részesítette feleségemet Madame de Montcontour, amint a fiatal hölgytől értesültem, mikor véget ért a vendéglátás első napja. A kis hercegné a hálószoba és a gyermekszoba között tipegett folyvást, hogy meggyőződjön róla, minden legjobban szolgálja-e vendégei kényelmét. Ott üldögélt, míg megfürösztötték és lefektették a kicsit. Soha életében nem látott még ilyen kedves kis angyalt. Sikerült is játékbabát csinálnia belőle. A csöppség eleinte félt tőle, meg a morcos vén komornájától, de hamarosan megbarátkozott mindkettőjükkel. A hercegné éppúgy sietett a gyermekszobába, mint az anya. – Ó – sóhajtotta a jóságos kis teremtés –, milyen boldogság az ilyen gyermek! – In fine, feleségemet teljesen levette a lábáról jóságával és figyelmességével.

Annak rendje-módja szerint elérkezett a vasárnap reggel, és Florac tökéletes britként jelent meg előttünk. Csizmát viselt, szarvasbőr nadrágot, és reggeli után, mikor templomba indultunk, körgalléros fehér kabátot vett fel, s úgy érezte, ebben az öltözékben tökéletesen olyan, mint egy igazi angol úr. Ha lovászaival vagy a szolgákkal beszélt, sűrűn káromkodott – ámbár nem volt szokása beszélgetés közben szitkozódni, de úgy vélte, ez nélkülözhetetlen sajátossága a vidéki angol úriembernek. Rosztbif nélkül nem volt étkezés, sőt ragaszkodott hozzá, hogy a hús belül véres legyen: „Amint szokták, ahogy a többiek szeretik." Bokszmeccseket rendezett és kakasviadalokat. Nagy lelkesedéssel alkalmazta a sportkifejezéseket, hajtott a steppère-rel,{8} úgy ült a nyeregben, mintha odanőtt volna a lovához, a vadászaton is remekül festett bársonysapkájában és Napóleon-csizmájában, s annyira bevezette ezt a kellemes időtöltést Roseburyben, hogy nyájas felesége éppoly szívesen fogadta a vörösbe öltözött urakat, mint valaha a komor fekete ruhás nonkonformistákat, akik nála zsoltárokat énekeltek, és szentbeszédeket tartottak. Ezeket az ismerőseit megriasztotta a kis hercegné életkörülményeiben beállott fordulat, és nagyon fájlalták elvesztését; de férjével együtt megyeszerte hamarosan igen népszerű lett, és Newcome városában sem kevésbé kedvelték őket, mert a hölgy bőkezűen, kitartóan jótékonykodott, Paul előzékenységét pedig nem győzték dicsérni. Elismerően szólt róla mind a Független Newcome, mind a Newcome-i Szemle, s az előbbi szembeállította magatartását azéval, akinek képviselnie kellene őket, Sir Barneséval. Florac örömét lelte abban, hogy a hercegnével behajtott négylovas hintájával Newcome-ba. A kocsit trappe{9} és drague{10} néven emlegette. Az utcagyerekek megéljenezték a herceget, amint végighajtott az utcákon. Az egyik férfidivat-üzlet sárga nyakkendőt tett a kirakatába, ezzel a címkével: „Montcontour, a másik egy rózsaszínűt „Hercegi viselet címen ajánlott a newcome-i fiataluraknak.

A drague egy alkalommal elvitt bennünket a Newcome család szomszédos udvarházába, ahova a hercegné nyomatékos kérésére Laura is velünk jött, mivel nem tartotta illendőnek, hogy megemlítse Lady Clara Newcome iránti ellenszenvét. Milyen gyakran történt velünk, hogy mi ketten, magunkba mélyedt filozófusok, hazatérvén egyik-másik fényes kastélyból, hálát adtunk Istennek, amiért nekünk csak meghitt kis otthon jutott! Meddig lesznek még e világon ilyen óriás kastélyok? Nem érezné-e jobban magát a tulajdonos egy brightoni szálláson vagy a bulvár egyik magasföldszintjén, mint a hóborította park közepén álló magányos, ősi palotában? Olyan boldogan léptünk ki a Newcome-ok fényűző otthonából, mintha börtönből szabadultunk volna. Feleségem és hercegi háziasszonyunk beszállt a hintóba, és mihelyt becsukódott mögöttünk a park kapuja, nyomban felszabadult beszélgetésbe merültek. Kellene-e nekünk ilyen palota, ha arra lennénk kárhoztatva, hogy benne is éljünk? Mindketten úgy éreztük, hogy a Fairoaks nevű kis zug sokkal drágább nekünk Newcome impozáns Tudor-stílusú kőhalmazánál. Az épületet IV. György idejében emelték a gót stíluselemek újraélesztésével. Átvezettek bennünket a gótikus étkezőtermeken, melyeket ez idő szerint nem használtak, barna vászonlepellel letakart gótikus termeken, s a végében egy barátságtalan, sötét kis szobában egymagában ült Lady Clara, vagy a dajkák és gyermekei társaságában. A boldogtalan hölgyre ránehezedett a környezet komor ridegsége. Mikor feleségem gyermekekről beszélt (s a kedves Madame de Montcontour dicshimnuszokat zengett a miénkről), ez sem derítette fel Lady Clarát. Megmutatták nekünk s nyomban el is vitték az ő két kicsinyét. Valami súlyosan nyomasztotta ezt az asszonyt. Szóba került Ethel házassága. Clara azt mondta, úgy tudja, az esküvőt újév táján tartják meg. Glenlivatot, mint hallja, szépen felújították, Lord Farintosh londoni házát nem látta. Sir Barnes egyszer-kétszer lejött már, gyakran megérkezik szombati napokon, vagy három-négy napra vadászni, szórakozni, ahogy már, úgy véli, férfiak szokták. Nem tudja, mikor jön megint. Mikor felálltunk, hogy elbúcsúzzunk, bágyadtan csengetett, majd visszahanyatlott a pamlagra, melyen nagy csomó francia regényt láttunk. – Szép könyveket válogatott össze – mondta Paul, miközben a park komor útjain hajtattunk, a dísztavakra is borongós köd nehezedett, itt-ott legelésző birkákat láthattunk, de még füst sem szállt fel a rengeteg kéményből, csupán az egyikből gomolygott egy halvány felhőcske, bizonyára abból a kandallóból, amely mellett Newcome magányos úrnője szomorkodott.

– Tyűha – kiáltott fel Florac, ostorát suhogtatva, mikor a kapu becsukódott mögöttünk, és lovai vidáman vágtak neki az útnak –, micsoda áldás kiszabadulni ebből a barlangból! Mintha a végzet nehezedne erre a házra és erre az asszonyra. A levegővel is a boldogtalanság szagát szívja be az ember.

Florac barátunk városi látogatásai alkalmával a King’s Arms szálló éttermébe szokott betérni, s mikor egyszer együtt kerestük fel ezt a helyet, a hallon éppen a szálló egyik vendége vágott át, akit a herceg nagy örömmel üdvözölt, szokása szerint csaknem baráti csókot nyomott az arcára, és felkiáltott: – Jack!

Jack észrevehetően nem túlságosan örült annak, hogy ott lát bennünket, és igyekezett kitérni francia barátja közeledése elől.

– Drága Jack barátom, te derék, jó Highgate! De örülök, hogy látlak! – áradozik tovább Florac, s észre sem veszi, hogyan fogadja ezt az illető, sem azt, miként tekint ránk a tulajdonos, aki legszebb termébe invitálta a herceget.

– Üdvözlöm, Monsieur de Florac – mormogta az újonnan érkezett, s az üdvözlés után le akart lépni a színről. Úgy látszik, mégis meggondolta magát, mert visszafordult, és Florac nyomában belépett a különterembe, ahova bevezettek bennünket. A la bonne heure!{11} Florac ismételten szívélyesen üdvözölte Lord Highgate-et. – Nem értem, barátom, mi ütött beléd? – mondta a lordnak. A tulajdonos mosolyogva, hajlongva, kezét dörzsölgetve várta a herceg rendelését, hogy mit kíván fogyasztani a kocsizás után. Mint a herceg barátja és kísérője, rám is esett egy nyaláb az őt illető fogadtatás fényéből. Mikor a főszemély nem volt jelen, megkülönböztetett (némi bizalmaskodással vegyített) tisztelettel bánt velem az érdemes fogadós.

Lord Highgate csak arra várt, hogy Taplow úr eltűnjön a szobából, s aztán így szólt Florachoz: – Nagyon kérlek, Florac, ne szólíts a nevemen. Inkogban{12} vagyok itt.

– Plait-il?{13} – kérdezi Florac. – Hol az inkog? – Nagyot nevetett, mikor megmagyaráztuk, mit jelent ez a szó. Lord Highgate most hozzám fordult: – Nem akartam én barátságtalan lenni, higgye el, Pendennis úr, de bizonyos ügyben járok itt, és nem akarom, hogy rangomat, nevemet megtudják. Hiszen érti, ilyen helyen mindent felfújnak, és vidéki városban nem hagynak békét az embernek. Hallott mostanában Clive barátjáról?

– Akár van rangod, akár nincs, Jack, te mindenkor bienvenu vagy nálam. Miféle ügyben jársz? Te vén szörnyeteg, lefogadom?

– Ne beszélj ostobaságot! – tiltakozik Jack, talán túlságosan hevesen. – Becsületszavamra, pénzkeresetről van szó… bizonyos vállalkozásba szeretnék nagyobb összeget befektetni… pokolian lehet idelent keresni. És, kérlek, ha a szállodás kérdezősködik felőlem, Harris úr a nevem, kultúrmérnök vagyok, s arra várok, hogy befusson Amerikából a Canada a liverpooli kikötőbe; nagy aggodalommal várom a bátyámat, aki hajóval érkezik.

– Mit regél ez itt nekünk? Tartsd meg a meséidet a fogadós számára, Jack, nekünk kár hazudni. Kedves Harris barátunk, miért nem láttuk eddig a képedet Roseburyben? A hercegné megszid engem, ha nem jössz el, és nem hozod el a kedves bátyádat is, ha megérkezik, hallod-e? – Az utolsó mondatot Taplow úr kedvéért tette hozzá, aki a tálalót gurította be borokkal, süteményekkel megrakva.

Rosebury ura Harris úr kíséretében az istállókhoz ment, mivel megtekintés céljából egy lovat hoztak oda neki. A fogadós felhasználta az alkalmat, s el nem hangzott csengetés ürügyén bejött hozzám, hogy kikérdezzen vendége felől, aki már egy hete tartózkodik nála. Ismerem-e ezt a vendéget? Pendennis úr erre azt felelte: igenis, ismeri a vendéget.

– Igen tisztes úriember, ugyebár? – folytatja az érdeklődést Bonifác.

– Azt képzeli talán, hogy Montcontour herceg ismerősei között más is akad, mint tisztes úriember? – kérdezi Pendennis úr nyomatékkal, amire fogadósunk hosszasan hallgatott, majd elvonult, hogy Harris úrra vonatkozó kérdezősködését Florac lovászainál folytassa.

Mit keres itt Highgate? Mi közöm hozzá? Sejtettem valamit, de szavakba foglaljam ezt, közöljem valakivel, vagy helyesebb, ha megtartom magamnak? Miközben hazafelé hajtottunk, erről a témáról egy szót sem szóltam Floracnak, de amint egymásra néztünk, a másik szeméből mindegyikünk láthatta, hogy tudjuk a boldogtalan úriember titkát. Előbb Madame la Duchesse d’Ivry viselt dolgairól tárgyaltunk, aztán az angol erkölcsökről, lányszöktetésekről, Gretna Greenről és hasonlókról. – Furcsa náció vagytok – mondja Florac. – A szerelemhez nektek feltétlenül egy chaise-de-poste{14} kell, és utána egy csinos botrány. Ha nálunk is az országútón bonyolítanák le az ilyesmit, egy regiment postakocsi sem volna ehhez elegendő!

Megőriztem a nyugalmamat. Jack Belsize megjelenésében szenvedést éreztem, bűntudatot, meggyalázott gyermekeket, feldúlt otthonokat – pusztulást e nyomorúságos ügy valamennyi szereplője és áldozata számára. Laura észrevette nyugtalanságomat, amint hazaérkeztünk. Még az okát is kitalálta, és késő este, mikor elbúcsúzván kedves vendéglátóinktól, kettesben üldögéltünk a tűz mellett öltözőszobánkban, szemembe is mondta. Keresztkérdései hatására, megvallom, elmondtam neki, mit láttam: hogy Lord Highgate álnéven Newcome-ban tartózkodik. Lehet, hogy nem jelent semmit. – Semmit! Jóságos ég, hát nem lehet véget vetni ennek a bűnös dolognak, ennek a sok szenvedésnek?

– Talán már késő – jegyezte meg szomorúan Laura férje, lecsüggesztve fejét.

Feleségem jó ideig hallgatott. Láttam rajta, oda menekült, ahova jámbor asszonyok szoktak, ahova a kétség, bánat, szenvedés, válság, sőt néha az öröm és bármily megpróbáltatás pillanataiban szokás. Csak akarniuk kell, és láthatatlan templom emelkedik körülöttük, szívük az oltár elé járulhat, és meghallgatja őket a nagy könyörületes Tanácsadó és Vigasztaló. Attól sem riadna meg ez az asszony, ha a Halált tudná a közelben. Láttam őt, mikor a szegényeket gyámolította, vagy szenvedésben volt része – nemcsak neki magának, hanem az ő s az én gyermekeimnek, s azt is hihetetlen állhatatossággal, nyugodtan viselte el. De az a gondolat, hogy bűnös dolog történik közvetlen közelében, s ezt nem akadályozhatja meg, valósággal feldúlta. Azt hiszem, álmatlanul töltötte az egész éjszakát, és sápadtan, megviselten kelt fel, annyira meggyötörte a keserves töprengés.

Azon a reggelen kivételes gyöngédséggel csókolta meg gyermekét, még sírdogált is felette, és ezerféleképpen becézgette. – Hát elhagynálak én téged, drágaságom, képes lennék-e valaha, bármikor az életben, elhagyni téged, kincsem, boldogságom, drága kicsikém! – Az ártatlan apróság anyja keblére borult, majd megriadva a szokatlan hangtól, a tragikusan szomorú arctól, sírva ölelte át Laura nyakát. Kell-e kérdezni, mit érzett a férj az odaadó szeretet, a mélységes gyöngédség, e tiszta, szent teremtés láttán, akinek áldásos közelségében élhet? Nincs az égnek becsesebb ajándéka, mint ez a boldogság; ez a legfőbb, ez mindennek összessége. Reszketek, hogy bár bírom, el is veszíthetem, s magamra maradok nélküle e sivár világon.

Amint véget ért a reggeli, Laura a pónifogatot kérte, s azt mondta, látogatóba készül. Magával vitte gyermekét a dajkával. Nem engedte, hogy elkísérjük, és csak a kertkapun kívül mondta meg, hova igyekszik. Én azért sejtettem, mi a célja útjának. Florackal egyetlen szót sem váltottunk erről. A derűs téli délelőttön kilovagoltunk a vadászkutyákkal. Más alkalommal élveztem volna házigazdámat, remek öltözékét, bársonysapkáját, ragyogó vadászcsizmáját, kedélyes kiáltozását, amivel kutyát és embert szólongat, e Nimród szitkozódásait és fogadkozásait, amivel egymaga nagyobb lármát csapott a terepen, mint az egész falka együttvéve… de ezen a délelőttön csak a szomszédságunkban lejátszódó tragédia járt a fejemben, hamarosan hazasiettem a vadászatból, és feleségemet már Roseburyben találtam.

Mint sejtettem, Laura valóban Lady Claránál járt. Valójában maga sem tudta, miért. Zavarban volt, mivel állítson be, s hogyan közölje aggodalmait. – Azt reméltem, Arthur, lesz mondanivalóm, illetve megsúgja valami, hogyan kezdjem – suttogta, fejét vállamon nyugtatva Laura. – Ébren voltam egész éjszaka, reá gondoltam és imádkoztam… reméltem, megtalálom a szavakat, melyekkel vigaszt viszek a szerencsétlen hölgynek. Elhiszed-e, hogy életében alig kapott egy kedves szót? Ő maga mondta, és miután egy ideig beszélgettünk, nagyon elérzékenyült.

– Eleinte közönyösen hallgatott. Szokása szerint hidegen, gőgösen megkérdezte, minek köszönheti a szerencsét, hogy felkerestem. Mert én egyenesen bementem hozzá, holott a portán közölték velem, hogy őladysége gyengélkedik, s nem fogad látogatót. Azt feleltem, fiacskámat szeretném megmutatni neki, a gyermekeinket szeretnénk megbarátkoztatni egymással, tudom is én, mi mindent mondtam. Egyre nagyobb csodálkozással hallgatott, aztán hirtelen így szóltam hozzá: „Lady Clara, önnel és gyermekeivel álmodtam, s ez annyira megrémített, nyomban idesiettem, hogy elmondjam önnek." És Pen, valóban álmot láttam, pontosan úgy tört fel bennem, ahogy elmondtam neki.

– Ijedten tekintett rám, én pedig tovább beszéltem álmomról. „Kedvesem, szóltam hozzá „azt álmodtam, boldogságban látom önt gyermekei között.

– „Boldogságban engem!", kiáltott fel, a három kicsike a szomszédos télikertben játszott, arra nyílik a nappali szoba ajtaja.

– „Akkor egy rossz szellem elragadta gyermekeit öntől, önt pedig kiűzte a sötétbe; és én láttam önt nyomorultan, boldogtalanul bolyongani, s vágyakozva tekintett vissza a kertre, ahol a gyermekek játszottak. Sírva könyörgött, hogy láthassa őket, de a kert őrzője azt felelte: »Nem, soha!« És akkor, úgy rémlik, elhaladtak ön mellett, és meg sem ismerték."

– „Ó!", sóhajtott Lady Clara.

– „És akkor, mint álmunkban szokott történni, tudja, azt hittem, tőlem választották el a gyermekemet, és nem akar megismerni. Ó, micsoda fájdalom volt ez, képzelje el! Imádkozzunk, adja meg nekünk Isten, hogy effélét csak álmunkban érjünk meg. És ami még rosszabb, mikor ön meg én könyörögtünk annak az embernek, hogy bemehessünk gyermekünkhöz, folyton azt felelte: »Nem, soha!« És akkor egy szellem vagy angyal érkezett, és felvitte a gyermeket az égbe, s ön ismét könyörgött: »Hadd menjek én is, menni szeretnék, olyan szerencsétlen vagyok!« S az angyal is így felelt: »Nem, soha, soha!«"

– Lady Clara nagyon elsápadt. „Miért mondja ezt el